udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
93
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-93
Névmutató:
Szász István
2008. június 4.
Szász István Tast, a 70 éves írót, költőt, egészségpolitikust, orvost köszöntötte az Erdélyi Napló, a lap állandó munkatársát. A kiváló orvos-író Kolozsváron született, jelenleg Leányfalun él. „Nagyon érzem annak igazságát, hogy a valódi gyökerek eltéphetetlenek” – írta legújabb kötetében. Írásainak legtöbbje a magyarságról, erdélyi magyar gondokról, magyar történelemi kérdőjelekről vagy tanulságokról szól. Újabb könyvei: az Egy haza két ország című sorozat X. kötete: Levelek Európából, az író 2004. május 1. és 2006. december 31. közötti, az Erdélyi Naplónak írott hasonló című rovatának anyagát tartalmazza. A másik az Egy haza két ország című sorozat XI. kötete. Alcíme: Keserves évszakok. Naplótöredékek, naplójegyzetek és egyéb írások 2004–2007. Ebben a könyvében a magyar gondokról így írt: „A lelki, szellemi pusztítás visszafordíthatóságának nagy kérdőjelei vagy netán visszafordíthatatlansága aggaszt. Ha egyáltalán lesz ilyen igény?... ”Az egészség nem ügy a címe a Szász István Tas említett sorozatában megjelent harmadik új könyvének. Az egészségpolitikai írások az érdeklődőt nem hagyják közönyösen. Szász István Tas a vele készült beszélgetésben kifejtette, az általa vezetett Alapellátó Orvosok Országos Szövetsége koordinálta a Magyar Orvosi Kamarával egyetemben azt a küzdelmet, mely a magyar társadalom ébredésének első jele, a március 9-i szavazás után csúcsosodott ki. A vizitdíj rendelet visszavonása után sikerült elérni az előző elvonások részbeni kompenzációját. Szász István Tas Kolozsváron született 1938. július 15-én. A szülői házban szerkesztették az erdélyi értelmiség egyik jelentős teljesítményének számító Hitel című folyóiratot, erről a folyóiratról tavaly jelent meg könyve a Kriterionnál, és Boros Zoltán dokumentumfilmet is készített róla. A magyar tannyelvű marosvásárhelyi Orvosi Egyetem nagy korszakának lehetett diákja, és igazi orvos-óriások oktatták. Versenyvizsgával elmegyógyász szakvizsgára jelentkezhetett. Kolozsvárra került, sokat dolgozott. Az akkori megyei főorvos közölte, hogy nincs szükség ebben a városban magyar orvosokra. Emiatt kényszerült távozásra. 1977 óta él Magyarországon. Több országos orvosi lapot alapított, 13 könyvet írt. Szász István Tas vallja: „Az is érdekes kérdés, hogy miért elsődleges cél a közösségek felszámolása, a nemzetié, társadalmié, vallásié, le egészen a családig? Ha hirtelenjében visszapillantok generációm életére, az ennek jegyében zajlott véges-végig. Ezt akarta a szocializmus, ezt teszi a globalizmus s a fenti hasonlatosság alapján ez a liberalizmus célja is. ” /Jancsó Miklós: „Nincs önmegvalósítás a közösségbe való beágyazódás nélkül. ” = Erdélyi Napló (Kolozsvár), jún. 4./2008. június 14.
Horváth Loránd nyugalmazott lelkész-költő Marosvásárhelytől Torontóig és vissza küzdelmes, de sikerekben gazdag utat járt be. Erről vall lírai naplónak is beillő számos kötete, melyekből Erdélyt és a tengerentúli távoli világot is magába foglaló életfonala és hitvallása is kirajzolódik. Ő szerkesztette az Amerikai és magyar költők hitvallása című vers-antológiát. Marosvásárhelyen a Bernády téri református esperesi hivatal tanácstermében került sor a Világot járt szívem vallomásai című találkozóra, amelyen elsősorban a Vásárhelytől Windsorig és az Új Jelenések című könyvei köré csoportosultak. A költő saját előadásában tolmácsolta kedvenc verseit. Az esten rögtönzött kiállítás is volt. Horváth Loránd egykori és mai festő, grafikus, szobrász barátainak, alkotásai illusztrátorainak – Zsigmond Attila, Nagy Pál, Nyilka Róbert, Vass Albert, Balázs Imre, Kedei Zoltán, Hunyadi László, Porzsolt Borbála, Zolcsák Sándor, Fekete Zsolt, Ősz Zoltán, V. Szász István – műveiből állított ki néhányat. /(nk): Ige és poézis. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 14./2008. június 24.
Június 21-én Marosvásárhelyen kiosztották a budapesti Bolyai Alapítvány egyetemi oktatóknak és hallgatóknak szánt díjait illetve a torontói székhelyű Orbán Balázs Alapítvány ösztöndíjait, amelyet szociális támogatásnak szánnak a pályázaton részt vevő egyetemi hallgatóknak. Nem lehet külön-külön erdélyi, anyaországi magyarságról beszélni, mára már elengedhetetlenné vált a Kárpát-medencei összmagyarságban gondolkodni. Ezt teszi a Marosvásárhelyről elszármazott értelmiségiek csoportja, akiket az Erdélyt elhagyó emberek lelkében élő lelkiismeret-furdalás ösztönöz arra, hogy a megemlékezések, közös rendezvények mellett segítséget nyújtsanak a határokon túl élő egyetemi oktatóknak, hallgatóknak és diákoknak – hangzott el dr. Szász István Tas, a Bolyai Alapítvány megbízott képviselőjének. bevezetőjében. Az alapítvány Bolyai-díját az idén Boros Kinga, a Színművészeti Egyetem gyakornoka, Kentelky Endre, az Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa, Pap Zsuzsanna, a MOGYE tanársegéde és öt hallgató Andó Réka, Jákó Zsuzsanna, Baki László- Béla, Antal Mónika és Gecse Ramóna vehette át. A torontói magyarság támogatását a torontói Orbán Balázs Társaság közvetítésével, amely 15 éve vállalta ezt a feladatot, dr. Jung János egyetemi tanár nyújtotta át a Diákszövetséggel és a Stúdium Alapítvánnyal közösen kiválasztott hét egyetemi hallgatónak. /(bodolai): Átadták a Bolyai és Orbán Balázs ösztöndíjakat. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 24./2008. július 5.
Sütő Andrásra emlékező könyv jelent meg: Nyolcvan nyugtalan esztendő. Születésnapi megemlékezés Sütő Andrásról Marosvásárhelyen és Pusztakamaráson 2007 júniusában. Összeállította és az előszót írta Székely Ferenc /Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2008/. Az összeállításban többek között Görömbei András, Márkus Béla, Pálfy G. István, Péntek János, Sylvester Lajos, Szász István Tas, Fodor Sándor és Dobos László emlékezett az íróra. /B. D. : Nyolcvan nyugtalan esztendő. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 5./2008. július 15.
Miért voltam hibás? Mert fiatal szívvel, 23 évesen, szimpatizálni mertem az anyaországi magyarok forradalmával? Mert szóvá mertem tenni azokat a torzulásokat, amelyek "a szép eszmék" testén jelentkeztek? Miért voltak hibásak azok a marosvásárhelyi egyetemisták, akiknek diákéletét tönkretették a megfélemlítéssel, a beszervezéssel, vagy azok, akiket több évre kizártak az ország összes egyeteméről? A még élők tartoznak emberi méltóságuknak és halott sorstársaiknak annyival, hogy számba vegyék, mi is történt a tiszavirág-életű magyar marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben, annak legválságosabb korában, 1953 és 1959 között. Egy magyarországi balliberális, amikor meglátta az 1956–1965 között közel 1500 politikai elítélt adattárát, bele se lapozva unottan tette le, azzal a megjegyzéssel, hogy el kellene már felejteni ezeket! De hiszen egész életünkben egyebet sem tettünk, csak felejtettük! Több mint harminc évig említeni sem volt szabad, de a "változás" után sem próbálta senki részletesen elemezni, hogy mi is történt! Ezért jelentős Nagy Lajos könyve. /Dr. Nagy Lajos: Életünk kórtörténete. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet 1956–1959. Sorstársak visszaemlékezése. Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2008/ Az emlékezők: Bárányi Ferenc, Bárányi-László Ildikó, Becsky Miklós, Kiss András, Kuna Tibor, Nagy Katalin, Piros Ferenc, Szász István-Tas, Szentkirályi Csaba, Szűcs György, Toró Árpád és maga a szerző. /(bölöni): A korszak kórtörténetéről. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 15./2008. augusztus 2.
Egy álom beteljesülésének tartja a borospataki skanzen, értékmegőrző tábor létrejöttét Szász István és Marika. A házaspár úgy véli, hogy küldetés volt az, aminek hat évvel ezelőtt nekikezdtek. Borospatakon a gyimesbükki, felsőloki, középloki, lebontásra ítélt házakat vásároltak és építették fel egy helyen. A több mint két hektáros területet élő skanzennek, múzeumnak is lehetne nevezni, de hivatalos engedélyeztetések miatt panziónak kell elnevezni a létesítményt. Hat évvel ezelőtt a Szász házaspár egy hirdetést tett közzé, bontott csűröket keresve felvásárlás céljával. Jelenleg tizenkét ház áll. A bútorzat is régi bennük, akár csak a terítők, hiszen ezeket is úgy gyűjtötték össze. Itt múzeumban lakik a vendég. Ha valaki a Dunántúlról érkezik, az is felfedezhet olyan dolgokat, miket ott is megtalál. A Kárpát-medence régi építészete több évtizeden keresztül egységes volt. a házaspár szerint eltelik még tíz-húsz év, és az unokák nem fogják látni, milyen is egy parasztház, amelyik télen melegít, nyáron hűt, mert a faház ilyen. Nem fogják tudni milyen az, ha csikókályhában tüzelnek. /Daczó Dénes: Gyimes – Falu a faluban, otthon az otthonban Borospatakon. = Csíki Hírlap (Csíkszereda), aug. 2./2008. augusztus 19.
Ferkó Zoltán tavaly biciklizarándoklatot szervezett a csángóvidéki magyar nyelvű misézés engedélyezése érdekében, és ennek során a Vatikánba is eljutott. Ferkó Zoltán budapesti, bekapcsolódott az úgynevezett keresztszülő mozgalomba, a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület alelnöke lett. A mozgalom keretében jelenleg 1800 csángó gyermek anyagi támogatását vállalta ugyanannyi anyaországi család. Tanári diplomát szerzett, Lábnikon töltött néhány hónapot, hogy magyar nyelvre oktassa a csángó gyerekeket. Elkezdte keresni annak a lehetőségét, hogy Erdélyben telepedjen le családjával. Bárhol kilincselt, nem akadt hely, munkalehetőség számára. Többéves próbálkozás után komoly ajánlatot kapott. Egy csíkszeredai építészeti vállalkozó, Szász István létrehozta a gyimesközéploki skanzent, és felkérte Ferkó Zoltánt, hogy legyen a gondnoka, mindenese. Feleségével úgy döntöttek, hosszabb időre megtelepednek az egyik tájházban. Ferkó Zoltán biciklizarándoklattal tavaly Rómába ment. 2007. május 11-én fogadta őket a Vatikán „külügyminisztere”, Pietro Parolin prelátus, aki kijelentette: „Ez nem új dolog, átpolitizált kérdéskör, sőt politikai kérdés, és ezt újabb konfliktusok generálása nélkül, helyi szinten kell megoldani. A Vatikán sem mindenható, csak az Isten. ” Konkrét ígéretet nem kaptak. Ferkó Zoltán az Erdélybe látogató anyaországiaknak azt ajánlja, éljenek a civil diplomácia eszközeivel. Keressék fel a csángó falvak plébánosait, beszélgessenek el velük. „Ezek a plébánosok általában ismerik a magyar nyelvet. Meg kel érteniük, hogy a csángómagyar közösségeknek joga van a magyar miséhez” – hangsúlyozta. /Máthé Éva: Pestről a csángó skanzenbe. = Krónika (Kolozsvár), aug. 19./2008. augusztus 23.
Elhunyt V. Szász István (1944. május 26. – 2008. augusztus 20.) Szász István viszonylag sokat ír – vélekedett róla 1996-os, első kötete megjelenésekor lektora, Oláh Tibor. Olykor rímes, de a legtöbbször szabadvers szakad ki belőle. Egészében halk szavú, de mélyen érző lírikus volt. Verseit személyesen hozta a Népújság szerkesztőségbe. /Bölöni Domokos: V. Szász István (1944. május 26. – 2008. augusztus 20.) = Népújság (Marosvásárhely), aug. 23./2008. október 21.
Wiener Ferenc, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet biológus oktatója 1956-ban diákjai számára elrettentő példaként állította pellengérre a genetikát, mint az angol–amerikai imperializmus szélhámosságba hajló áltudományát, és jelölte ki követendő útnak Micsurin, Tyimirjazev, Liszenko tanait. Egyúttal, Andrásofszky Tibor rektor mellett főszerepet játszott a magyarországi forradalom hatásának elhárításában, ami egyet jelentett az „ellenséges elemek” kizárásával, illetve termelésbe küldésével. Wiener elvtárs azután kint maradt Svédországban, ahol a genetika lelkes kutatója lett. Ugyanígy harcostársa, Méra Endre elvtárs, de ő Olaszországban kötött ki. Nem csak egyes tanárok és besúgó diáktársak segítettek a „tisztogatásban”, hanem megbízható, kegyelt bukaresti káderek is: Szekeres Sándor, Gere Mihály, Kopándi Sándor, Domokos Géza stb. Jellemző, hogy a nagyváradi származású Mogyorós Sándor (Alexandru Moghiorosként a központi bizottság titkára) üzent hadat a magyar nacionalizmusnak, elvtársa, Leonte Rautu (Leon Leibovici) pedig Nuszbaum Oszkár tanársegéddel és Moszkovics Károly diákkal együtt az izraelita osztályidegen egyetemi hallgatókat, köztük Lobsein Verát vette célba. Az 1956 utáni megtorlást kutatók számításai szerint Romániában mintegy 1500 magyar értelmiségi szenvedte meg, többen az életükkel fizettek. Marosvásárhely 1956–1959 közötti eseményeiről képet ad Dr. Nagy Lajos rétyi körorvos, a rendszer egykori szenvedő alanya Életünk kórtörténete (Pallas–Akadémia, Csíkszereda) című, könyvében, tizenkét sorstársának visszaemlékezéseivel és korabeli hivatalos dokumentumokkal kiegészítve. Kitért arra is, mi lett a gyűléseken megbélyegzett „ellenséges elemek” további sorsa. Kuna Tibor, gyergyócsomafalvi „kulákivadék” Balánbánya főorvosa, Bárányi Ferenc és felesége, László Ildikó megbecsült orvosok és közéleti személyiségek Temesváron, Katz Pál igazgató-főorvos Zilahon, Piros Ferenc kórházalapító főorvos Marosvásárhelyen, Tóró Árpád népszerű szakorvos Székelyudvarhelyen, Szász István Tas a kolozsvári mentálhigiéné megszervezője, Kiss András Belényesen, majd Nagyváradon főorvos. /Barabás István: Az élet fonákja. Nehéz leckék. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 21./2008. december 3.
Zilahon 1968-ig állt, majd egy éjszaka eltűnt a Tuhutum emlékmű – Fadrusz János turul szobra. Visszaállítása egy anyaországba kivándorolni kényszerült, de gyökereit fel nem adó zilahi fiatalember, Tunyogi Károly nevéhez fűződik. Akik melléálltak sokan voltak, így emlékműbizottság jött létre. A műalkotás – az anyaországban oly sok méltatlan vitát kiváltó ősi szimbólum, a turul, a magyar totemállat – új változata elkészült. A turul, a magyar nemzet legrégebbik szent madara visszaszáll a kisebbik hazába is, Zilahra, írta Szász István, és ez Romániában nem váltott ki olyan ellenszenvet, mint maradék hazájában. November 9-én ünnepélyesen helyezték el ideiglenes „állomáshelyére” egy fatörzsre a zilahi református templom kertjében. Az áldozatkész adakozókon a sor, hogy a rovásírásos talapzat is elkészülhessen, mert az engedélyt kiadták a város egyik közterére, a másik híres Fadrusz remekmű, a Wesselényi szobor közelébe. /Szász István Tas: Turul emlékmű Zilahon. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), dec. 3./2009. április 23.
Nagyenyeden a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban mutatták be Szász István Tas Beszédes hallgatás, vagyis a hitel című könyvét. A szerzőt méltatta Csávossy Gyögy, életrajzát Józsa Miklós, a Bethlen Gábor Kollégium nyugalmazott tanára ismertette, verseit Bajusz Katalin művésznő szavalta el. A könyv szerzője Erdélyből települt át Magyarországra, előtte gyakorló orvos volt Tompaházán, Csombordon, Nagyenyeden és Kolozsváron. Orvosi pályája mellett bekapcsolódott az egészségpolitika és a publicisztika világába is. Nevéhez fűződik az orvosi kamara megalakítása, lapokat, folyóiratokat alapított. Szász István Tas Nagy Pál vásárhelyi irodalomtörténész szavaival: „A gyógyító szavak tollforgató doktorává vált, prózában és versben egyaránt”. Írásai főként az Erdélyi Naplóban, az Átalvetőben és más irodalmi folyóiratokban jelentek meg. Leányfalvi lakásában az író elkészítette a Hitel folyóirat múzeumát. /Érsek Attila: Könyvbemutató Nagyenyeden. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 23./2009. április 25.
Jeles személyiség tisztelte meg Nagyenyeden az Áprily-estek áprilisi rendezvényét: dr. Szász István Tas orvos-író, közéleti ember személyében. Kolozsvárt született, és fiatal korát töltötte Erdélyben. Magyarországra áttelepüléssel nem vesztette el erdélyi szívét. Eddig tizenhárom kötete jelent meg, utoljára a Beszédes hallgatás avagy három Hitel és ami utána következett című könyvét a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó jelentette meg 2007-ben. Az író életútját Józsa Miklós nyugalmazott tanár ismertette. Szász István Tas segítette – főleg 1990 – után az erdélyi áttelepülők beilleszkedését. Kb. 200 erdélyi családot sikerült megnyugtatóan elhelyeznie. Szász István Tas könyvében, „a Hitel Képcsarnokában” sok arc sorakozik: Makkai László, Venczel József (akik az első Hitel megindítását és szerkesztését végezték), Tamási Áron, Kiss Jenő, Vita Sándor, Dsida Jenő, Entz Géza, Gy. Szabó Béla, Kelemen Lajos, Mikó Imre, Nagy Géza, Szabédi László, Wass Albert, Vita Zsigmond, Szabó T. Attila és többen mások. /Bakó Botond: „Elérkezett az idő az ébredésre” – Áprily-esten a „hűtlen hűséges” Szász István Tas. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 25./2009. május 13.
Keserűség vett erőt rajta, mikor a Duna-Autonómia tv csatorna műsorán utcai interjúsorozatot látta, írta Szász István Tas. Jóarcú és kitűnően öltözött magyar ifjak sokasága nézett csodálkozva a kérdezőre, amikor arról faggatták: hol élnek Magyarországon kívül magyarok? A következő kérdés, amely arra vonatkozott, hogy mi is Trianon, láthatóan jobban elbizonytalanította az interjúalanyokat. Aztán az oktatásra és a tankönyvekre terelődött a szó. Kiderült, hogy van irodalomtankönyv határon túli magyar írók nélkül, és van Petőfi utazásairól szóló tananyag, melyben az utak a trianoni határig követhetőek. Mindez Magyarországon történik! 2004. december 5. „kovácsai” sokkal tájékozottabbak a valós helyzetről. Jobban ismerik a maguk nevelte magyart. Nem véletlen a híres jelszavuk: merjünk kicsik lenni. Egy Petrás Mária kiállításon egy értelmiségi hölgy beismerte: ő bizony „ezekről az erdélyi csángó dolgokról” 1989-ig nem is tudott, mert nem tanulták. Mi sem tanultuk, sőt beszélni sem volt tanácsos ilyenekről. Mégis tudjuk, jegyzete meg az erdélyi származású cikkíró. Erdély megannyi eltűnt nemzet temetője s újabbak befogadója, felnevelője. Történetét mítoszok lengik be. Itt ringott az európai tolerancia bölcsője. Ma, amikor a szomszédokat is alig ismerő magyar saját véreinek szétszórattatását lenéző belenyugvással nyugtázza, ki teszi meg azt, hogy a nagy nyilvánosság előtt a térképre aggassza a nagyjainkat jelképező színes gombostűfejeket? László Dezső írta 1930-ban, az Erdélyi Ifjak című lapban: nem erdélyi gondolat van, hanem erdélyi szellem. /Szász István Tas: Az erdélyi gondolatról. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), máj. 13./2010. február 6.
Testvértől testvérhez küldött gondolatok
Ha ül: görnyed. Ha feláll, attól tartok, hogy feje mindjárt eléri a mennyezetet. S attól is – mint a túl hosszúra nőtt gabonaszál – derékban előrecsuklik. Gyér, hófehér haja a szélcsendes szobában is meg-meglobog. Nagyon fáradtnak tűnik. Talán a tisztesség-tisztaság igyekezetébe fáradt bele. Budán él, a Várhegy oldalán, de lakásába átmenekített egy darabka Kolozsvárt: képek, faragások, tálak-kancsók, szőttesek, könyvek testében. Nagyon halkan, lassan, nagyon csendesen beszél. De sodrása van a szavának, szorosan illeszkednek egymáshoz a mondatok, a gondolatok. (Bokor Péter: Az utolsó utáni pillanat) * Annak a kornak, amelyikben fiatalságomat éltem, úgy hiszem, volt egy értéke, amiről kevés szó esik: sok kötelességteljesítő, becsületes embert nevelt. Ezt a különböző munkahelyeken látni. Bizonyos, hogy ezeknek az embereknek nagyobb része a kor problémáiban nem is próbált eligazodni, természetesnek vette, hogy az élet olyan, amilyen. Azóta persze nagyot változott a világ, s a mai fiatalok egészen mások, mint mi voltunk. Krúdynak egy könyvét olvastam – a zenével kapcsolatos kis írásai vannak benne összegyűjtve, főleg a cigányzenéről –, s mennyi a nosztalgia ebben a múlt, az elsüllyedt világ iránt. Pedig Krúdy elég erősen kritikus szellem volt. De valamihez hozzánőtt a szíve fiatalságában, s ennek a pusztulása fájdalmasan érintette, bár tudta, hogy korántsem csupa érték pusztul el. A múlt persze könnyen megszépül az öregedő ember szemében, a fiatal másképp látja a dolgokat. Jókai szemében például csodálatosan megszépült a szabadságharc s a reformkor is. Bizonyára nem egészen úgy volt, ahogy ő megírta – s mégis milyen jó, hogy így írta meg, s így állított annak a kornak emléket. (Részlet az 1974. október 1-jén kelt levélből) * Vita Sándor nevét ritkán emlegetik, annál ismertebb öccse, Vita Zsigmond (1906–1998) munkássága, aki a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanára és könyvtárosa, jeles művelődéstörténész, irodalomtörténész volt. Vita Sándor 1904. február 1-jén született Nagyszebenben, és 1993. február 3-án hunyt el Budapesten, 89 éves korában. A kolozsvári Hitel (1936) egyik elindítója. Bekapcsolódott az EMGE munkájába, 1940–1944 között a budapesti parlament tagja mint meghívott erdélyi képviselő. Kolozsvárról az oroszok elhurcolták, majd Budapesten az Andrássy út 60-ban a politikai rendőrség foglya lett, egy évig tartották bent. Ezután Budapesten élt, visszavonulva a közéletből. (Szócikk) * A Hitel köre rögtön a bécsi döntés bejelentése után megpróbálkozott a lap hasábjain korábban körvonalazott eszmék valóságba ültetésével. Még a honvédség bevonulása előtt egy szűkebb körű Hitel-összejövetelen Teleki Ádám, Tamási Áron, Vita Sándor, Venczel József és Albrecht Dezső Észak-Erdélyre vonatkozó elképzeléseiket egy memorandumban vázolták, melyet 1940. szeptember 9-én át is adtak Teleki Pál miniszterelnöknek. A memorandum szerzői a teljes erdélyi magyar értelmiség nevében szólaltak meg, s az erdélyi magyar társadalom sajátos szerveződési formáinak, hagyományának megőrzését követelik. (L. Vallasek Júlia: A fiatal nemzedék és a Hitel, Korunk, 2003. augusztus) * Felvetődött az a gondolat, hogy egy memorandummal kell Horthyhoz fordulni, amelyet aláírnának a Horthy előtt is tekintéllyel bíró társadalmi vezetők. Ennek a memorandumnak a megszerkesztésére Mikó Imre, Szabédi László és Nagy István kaptak megbízást. S részt vett ebben Tamási Áron is. A szerkesztés az Erdélyi Kör Főtér 5. szám alatti helyiségében folyt (…). Több mint negyvenen írták alá. * Néhány aláíró neve a Vita Sándoré mellett – közvetlen környezetéből, Hitel-béli, EMGE- és más munkatársai közül: Tavaszy Sándor, Józan Miklós, Nagy Géza, Tamási Áron, Szabédi László, Kiss Jenő, Venczel József, dr. Szász István, Mikó Imre stb. Teleki Béla Budapesten volt, s így nem írhatta alá, de távollétében e tanács elnökének őt választották meg. A memorandumot Teleki Géza professzor vitte el a kormányzóhoz. Az Erdélyi Magyar Tanácsnak ez volt tulajdonképpen a megalakulása, mint arról Vita Sándor és Teleki Béla – Lipcsey Ildikó történész kérésére írott – levelei tanúskodnak. * Vita Sándor 1940 és 1944 októbere között mint az Erdélyi Párt képviselője, a nagy múltú kolozsvári Ellenzék vezetője és mint Erdély közéleti személyisége, mindig az erdélyi magyarság érdekeit szem előtt tartva tette dolgát a magyar képviselőházban ugyanúgy, mint az erdélyi közélet megszervezésében. Személye egyik katalizátora volt az erdélyi háborúellenes mozgalmaknak, s mindent megtett, amit emberileg megtehetett a magyar egység megteremtése érdekében. (L. Záhony Éva: Hitel. Kolozsvár, 1935–1944) * Magam kisgyermekkoromtól fogva a Hitel szellemi körének hatása alatt nevelkedtem. A tőlük hallottak, az ifjúkoromban velük folytatott beszélgetések meghatározták személyiségfejlődésemet is. Soha köreikben antiszemita vagy idegengyűlölő gondolatokat nem hallottam. Ellenkezőleg, áthatotta őket a "magunk revíziójának" szelleme, a hibák magunkban keresésének a gondolata. Sándor bácsit haláláig látogathattam Budapesten, Fiáth János utcai lakásukon. Nehéz körülmények közt, utolsó percig dolgozva teltek évei. Sokat beszélgettünk, és állíthatom, hogy személyében az egyik legtisztább embert tisztelhettem. Szerencsésnek mondhatta magát mindenki, akit végtelen szerénységgel és emberszeretettel barátságába fogadott. (L. Szász István Tas: Vád és tények – Egy néhai igaz ember védelmében – Vita Sándor emlékezete) * Hosszú élete során Vita Sándor rendkívül termékeny levélírónak bizonyult. Testvéröccséhez, Zsigmondhoz az 1935–1993 közötti időszakban írt, szinte félezernyi levele is ezt igazolja. Ezek a levelek a XX. századi erdélyi és anyaországi közélet, művelődés sokoldalú vetületeinek hiteles kordokumentumai. Becses forrásanyagot szolgáltatnak az irodalom- és művelődéstörténész, a szociológus és nem utolsósorban a politikus számára. * Az enyedi levelesládában megőrzött utolsó levelet Vita Sándor halála előtt 18 nappal – 1993. január 8- án – írta Zsigmondnak. Kiviláglik ebből is, hogy valóban: élete utolsó pillanatáig a világnak nagyon sok dolga érdekelte őt. Utolsó levelében is azt tudakolja (például), hogy Enyeden Zsigáék vajon nem fáznak a nagy erdélyi télben, jó-e az ellátás arrafelé, s közli: csendben telt el az új esztendő indulása. Örül annak, hogy a kolozsvári napilapban megjelent a Teleki Béláról írt cikke, és jelzi: pénzbeli adománnyal szeretné támogatni egykori iskoláját, a nagyenyedi Bethlen Kollégiumot. * Íme: testvértől testvérhez küldött gondolatok, érzelmek gazdag világa ez a leveleskönyv. Ugyanakkor ezek a levelek rendkívül értékes, tartalmas kordokumentumai a XX. század fergeteges éveinek, mikor is békés meg kevésbé békés időszakok váltogatták egymást – különösképp ezeken a mi tájainkon –, s a zajló események meghatározták egyéni és közösségi életünket. Vita Sándornak a testvéröccséhez, Zsigmondhoz írt levelei fontos, nélkülözhetetlen forrásai az erdélyi és az anyaországi irodalom, művelődés közelmúltbeli történetének; behatóan rávilágítanak a kor jellegzetes magyar sajátosságaira, a szóban forgó idők szellemi törekvéseire, történéseire. (Előszó) * Kedves Zsigmond! Vita Sándor levelei Vita Zsigmondhoz. Sajtó alá rendezte és az előszót írta Győrfi Dénes. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009
B. D. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)2010. július 10.
Az erdélyi magyar irodalom hűséges krónikása
Nagy Pál (Mezőkölpény, 1924. január 24.) nyolcvanhat évesen is egyike legmozgékonyabb irodalmárainknak, a szó valós és átvitt értelmében egyaránt. Konferenciákon vesz részt és szólal fel Budapesten, Debrecenben, Kecskeméten és másutt, irodalmi zarándokhelyeken jelenik meg és koszorúz, publicisztikája pedig jelentősen gazdagodott az 1989-es fordulat, a diktatúra bukása utáni esztendőkben. Önálló köteteinek száma elérte a tízet, ezek mind 1990 után jelentek meg, a tizedik éppen most kerülhet az olvasó asztalára (Betűvetés mezején. Írókról, írásokról. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2010). Jelentős a szerző szerkesztői, válogatói, elő- és utószóírói munkássága is, hiszen 1984- től kezdődően tizenegy antológiát állított össze, az utóbbi három kategóriában pedig hetvenhat kiadványon szerepel a neve. Ha csak a Wass Albert-sorozatot tekintjük, akkor is kalapot kell emelnünk Nagy Pál előtt: huszonhét Wass Albert-alkotást sorolhatunk fel, ami a kétkötetes művek okán harminchat könyvet jelent, amelyeket sajtó alá rendezett, és látott el szükség szerint elő- vagy utószóval.
Új könyvében napi- és hetilapokban megjelent rövid recenzióit olvashatjuk, az alcím pontos, valóban írókról, könyveikről, olykor folyóiratokról, szerkesztőségi emlékekről van szó. A kötetbe fölvett szövegek szerzőit számba véve nagyjából kirajzolódik az irányulás is, amelynek mentén a szerző irodalmi ízlésének, az évek hosszú során át egyre gazdagodó, pallérozott műveltségének köszönhetően kritikusi hozzáállása és krédója fölfénylik, jelesen a népnemzeti irodalom nyomon követése és értékeinek fölmutatása. Ezt a hitvallását Nagy Pál sohasem adta fel, hanem dicséretes következetességgel emelte szemléletmódjának fókuszába, valahányszor pennához nyúlt.
A Betűvetés mezején harmincnégy írást tartalmaz mintegy százhetven oldalon, abból hatvan 1989 előttről származik, százöt pedig immár a közlésszabadság józan kötelékében fogant. Tizenhat könyvről szólnak az 1989 előtt megjelent recenziók, szerzőik (a közlés rendjében): Molter Károly, Szenczei László, Horváth István, Szépréti Lilla, Fábián Ernő, Veress Dániel, Szemlér Ferenc, Fodor Sándor, Zágoni Attila, Mikó Imre-Kicsi Antal- Horváth Sz. István (a Balázs Ferenc-antológia szerzőhármasa, Mikó halála után Kicsi Antal írta tovább, az ő elhunyta után a fiatalabb szerző fejezte be a monográfiát), Szabó T. Attila, Tamási Áron, Sütő András, Kemény János, Gellért Sándor, Sipos Domokos, Bözödi György. Nem érzünk semmiféle törést a korábbi és későbbi szövegek között, sem szemléletben, sem stílusban. Kik az 1989 után keletkezett írások szereplői? Kacsó Sándor, Tamási Áron, (az akkor hatvanéves) Ráduly János, Bözödi György, Sütő András, Sipos Lajos (Tamási-monográfia szerzője), Nyirő József, Szász István Tas, (a nyolcvanéves) Fodor Sándor, Wass Albert, Beke György, (a hetvenéves) Páll Lajos, újfent Bözödi (a Termés kapcsán), és az utolsó két méltatás főszereplője ismét Sütő András. Néhány szöveg antológiákról, folyóiratokról, a hajdani Művészetről, illetve a kolozsvári Hitelről szól, egy pedig vitairat: Stefano Bottoni történész tévedéseit igazítja ki, és a marosvásárhelyi írók ötvenhatos szerepével kapcsolatosan tárja fel a tényeket, dokumentummal alátámasztva: Hajdu Győző 25 oldalas feljelentésének közlésével, melynek következtében eltávolították az Utunk hetilap éléről Földes Lászlót. Ezt az írást, benne a rágalmazó "csúcsmunkával" jó volna, ha a tisztességes irodalmi és közéleti portálok fölvennék és fölmutatnák, valahányszor Sütő Andrást és három (az aláírásukat visszavonó) társát mocskolnák azok, akik az Ő "létvégi hajrájában" s halálában sem röstelltek gyűlölettől csepegő szennyhadjáratot indítani ellene egy (azóta "elvérzett") bukaresti magyar hetilapban...
Nagy Pál egész élete során hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Könyvismertetőiben mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe, és ha ízléspreferenciái, kedvencei vannak is, a személyesség sosem ütközik ki ezekből a párperces olvasásra, olvasói párbeszédre serkentő "monológokból" – inkább a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Tamási a kedvence, Wass Albert a kedvence, Sütő András a kedvence. De hát kinek nem "jön be" az erdélyi magyar irodalomnak ez a pompás triója?! Róluk gyakrabban s bővebben ír – de hát ki tenne másként?! A könyv első írása – Molter Buborékharc című kötetéről – 1981-ből való, az utolsó 2009-ből: a szerkesztő, az ember Sütő Andrásról szól, ez idáig kevéssé ismert életrajzi elemekkel gazdagítva a róla kialakult képet. A két írás némileg marosvásárhelyi "keretet" is nyújt a köztük szövegtelérként meghúzódó gazdag tartalomnak. A könyv utolsó mondatát idézem: "Visszavonulása után nem sokkal – 1989 decemberében – megszűnt az Új Élet. (Rövid ideig Erdélyi Figyelő volt a folytatása.) Az író-főszerkesztő Sütő András öröksége, emléke azonban tovább él olvasóinak, tisztelőinek tudatában. Mert ő egész pályája során tisztességes magyar szavak, tisztességes magyar mondatok teremtését, terjesztését, megőrzését tekintette hivatásának. Így ismerik őt szerte a nagyvilágban mindenütt – mindenfajta határokon innen és túl."
Kissé szomorkás hangulata támad az embernek, ha elgondolja, hogy a kötet csaknem valamennyi szerzője kortársa (volt) Nagy Pálnak, közülük azonban már csak néhányan élnek, írnak. Azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy az erdélyi irodalom tiszta vizű forrásai, bármennyire "bolygatták" is letűnt korok szájzáras politikai kurzusai, nem száradtak ki, apadtak el; olyan természetűek, hogy minél inkább bántják, annál erőteljesebben buzognak – mint azt az elmúlt két évtized fiatal írónemzedékeinek látványos előretörése is mutatja. És voltak, vannak, lesznek Nagy Pálok is, akik segítenek (a világhálós szemrontást előbb-utóbb elunó) olvasóknak a tájékozódásban, a jó művek keresésében, befogadásában és értékelésében.
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)2010. augusztus 23.
Világ árnya – Világ fénye
Árkossy István és Bágyoni Szabó István könyvének bemutatójára
Tűzzel-vassal pusztított világunknak annyi közepe van, ahány szempont szerint nézzük. E szempontok között van azonban egy, mégpedig az erdélyi szellemnek a kisebbik hazában sokak által máig elfogultan ápolgatott szempontja, amely szerint a világ közepe csakis egyetlen hely lehet. Ez pedig a kolozsvári ódon Farkas utca. Azt is mondhatnám, hogy ez a hely számunkra szakrális vagy, hogy szellemi kristályosodási pontunk, amely összegyűjtötte a közösség hagyományosan oda sugárzó értékeit a szó átvitt és annak legszorosabb értelmében is. A ma bemutatandó könyv esetében, annak szerzői által, így jelenthet egyet Erdély szellemi fővárosának e hársfaillatú útja, Aranyosszék – szintén nagy ősök lépteire emlékező – utcácskáival, most éppen Bágyon főutcájával.
Az erdélyi alkotó jókedvnek vagy búbánatnak csillagait, csillagocskáit máig nem ismeri eléggé a nagyobbik haza, sokszor a nagyvilág is jobban áll e téren, de ha jól szemügyre vesszük ezt az Istennek hála kisebbfajta tejúttá terebélyesedő csillag-együttest, melyet miért ne neveznénk ismét Csaba útjának, észrevehetjük, hogy egynémely csillagai a csillagtengelyek állásának egyre különösebb ferdülései következtében kissé eltávolodtak társaiktól. Nem azért, mert valamiféle taszítás lenne közöttük, még csak nem is azért, mert külső vonzások hatalmába kerültek, hanem egészen egyszerűen azért, mert tengelyüket a gonosz megpiszkálta. Egyelőre ez a helyzet, bár Wass Albert bátyánk égi ígérete szerint olajozzák már azokat a tengelyeket, sőt rostát is likasztanak, melyen az embernek egyszerű fia mellett ama tejút tagjai is megrostáltatnak.
Hogy azok között – kik e mennyei rostálás nyomán bizonyára fennakadnak ezen az angyalok likasztotta és mindenkor egyenlő mércével működő szerkentyűn – az aranyrögöt érők csoportjában ott lesz Árkossy István és Bágyoni Szabó István is, abban bizonyosak lehetünk. Ott lesznek ők saját jogon és a Farkas utca szellemgyermekeinek jogán is.
Ami Árkossy István barátomnak a Farkas utca szó szoros értelmében vett lakójának képzőművészi mivoltát s az általa közvetített értékeket illeti, arról Banner Zoltán értő szavakkal oktatott ki bennünket. A kiállító megválasztásában is fontos szerepet vállalt ő, és azt is felvállalta, hogy Páskándi Géza és Lászlóffy Aladár tiszteletbeli Farkas utcaiak után ő indítja el kiállítás-sorozatunkat a harmadik évtized útján, s kíséri majd az őreá jellemző – ugyancsak Farkas utcai – hűséggel.
Magam most a kiállítás fényét emelő beszélgetőkönyv, a Világ árnya – Világ fénye rövid bemutatására szorítkozom. Rövid leszek, mert ezt a könyvet kézbe kell venni, és szívünkbe kell emelni. Olyan könyv ez, hogy amikor a szerencsés olvasó összecsukja, legelőször arra gondol: de szívesen olvasná tovább. Minthogy azonban a kőre, agyagba avagy pergamenre betűt varázsolók után Gutenberg csillagközi útjára bocsátotta a maga galaxisát, az azóta is változatlan mindenkori könyv valahol elkezdődik s valahol véget ér. Ha azonban ez a könyv „olyan”, akkor mégsem lesz annak vége, mert az olvasó akarva, akaratlanul továbbgondolja. Azt hiszem, hogy Gutenbergnél vagy számunkra annál is bizalmasabb helyen, Misztótfalusi Kiss Miklósnál – ugyancsak a Farkas utcában – érdeklődvén, arról biztosítanának, hogy maguk is az efféle könyvek megörökítése végett szegődtek el a betű szerelmetes művészeinek.
Ha kiállítás-sorozatommal a két haza szellemüket ápoló embereit szerettem volna közelebb hozni egymáshoz elmoshatatlan lábazatú hidakkal, s hozzájuk pedig együttesen mindazokat, kik a magyar szellemi ég fényeinek s árnyainak igényes szemlélői, akkor meg kell állapítanom, hogy egymás megismerésének, a magyar világunk fényei és árnyai feletti közös szemlélődésnek e kétszerzős könyv igen sokat használhat. Használhat, hiszen írói közül az egyik, a pályán már régen jeleskedő s megérdemelt elismertséget kivívott Bágyoni Szabó István, az erdélyi magyar irodalom csillagképének sokat tapasztalt szelíd lakója, a másik pedig a képalkotó eszközeit most éppen pennára cserélő képzőművész Árkossy István, ki eme eszközcserét bámulatos könnyedséggel hajtja végre s költözik át egy időre a szomszédos csillagképbe, hogy ott a világban megismert árnyakat és fényeket a formák helyett a betűk eszközével rögzítse. Erről aztán meg is egyeznek ők ketten a könyv oldalain. Olyanok ők, mint egy kettős verseny előadói, mintha közös kottából játszanának. Árkossy a hegedű szárnyaló szólamát vállalja fel, hogy Bágyoni Szabó a gordonka lágy, de férfias búgásával válaszoljon lelkesen szárnyaló s őszinte csapongására.
Nem kételkedem benne, hogy aki ezeket az írásokat befogadja, olyan élményt nyer, amely eddig csak annak adatott meg, aki Erdély egykor volt magyar fővárosának utcáit ifjú fejjel nap mint nap rótta, s otthon volt a Farkas utcai templom címerei közt éppen úgy, mint a Házsongárd málló kövein búsongva, vagy a Tisztviselőtelep árnyas utcáin andalogva, esetleg a Deák Ferenc utca közepén feltűnő és délutánra nyomtalanul eltűnő hóstátiak piacán alkudozott. Meg az, ki ámulva járta azt a csodálatos tájat, mely a fogyással dacolva is megtartó erejű, erdélyi magyar parasztság templomtornyos élőhelyeit rejtegette zord idők keményre cserző évszázadain át, amennyire lehetett. Olvasásról lévén szó, természetesen nem feltétlenül így szó szerint, hanem a gondolatiságnak egy olyan gondoláján evezve, mely ebben a szellemi lagúnákkal behálózott szárazföldi magyar Velencében, s az általa képviselt erdélyi gondolat világában, a hajdan volt gubernátorok és alattvalóik vérrel bőven pecsételt szép történeteit s tapasztalatait megírók, és mai városbírók őrült paranoid ötleteit lelkesen elfogadók között eligazítja. De a magyarul dobogó szívét, meg hungarus csikorgással működő tekervényeit befogadásra hangoló derék olvasó azt is megismerheti e könyvből, hogy a mi nyüzsgőnek hitt kolozsvári, és onnan nem messze ásítozó bágyoni meseszobáink festett vagy odaképzelt szépséges és ősi motívumait miként mángálta bé immáron a rátelepedő korok e téren fantáziátlan, a feledtetés tudományában azonban dús fantáziájú, új meg új, s céljában örökké egyhangú, graffitikat pingáló kedve. Tette ezt falánk kétfejű sas formájában éppen úgy, mint utóbb a szoptató etruszk farkasnak öltözött hatalom, melynek, e számunkra örökké kedves világnak az átfestése közben, még saját trikolórját is sikerült siváran egyhangúvá silányítania.
S bár a történetek színpada Kolozsvár és Torda, a Farkas utca és Bágyon, ez mégis mind egyet jelent, s azt úgy hívják, hogy Erdély. Ennek pedig, mások érzelmeit s jogait elismerve is, számunkra egyet kellene jelentenie, s azt úgy mondják, hogy: magyar. Mert kevesen lehetnek rajtunk kívül e világban, akiknek fontosabb megtanulni azt, hogy mit is jelent egy haza a magasban. A bágyoni utca és a Farkas utca tehát e könyvben Erdéllyé tágul, de úgy, hogy a szerzők által bejárt évtizedeknek a története minden tanulságával, fájdalmával és fülön csípett csakazértis örömével együtt, egyetemes mondanivalót is hordoz.
Olvassák hát a könyvet, térüljenek-forduljanak szerzőivel e felszabdalt térben s forduló időben, és fogadják szívükbe annak tiszta és igaz üzenetét!
Leányfalu, 2010. augusztus
Szász István. Szabadság (Kolozsvár)2010. szeptember 9.
Sokaknak világítottunk
Pénteken délután 6 órai kezdettel kettős könyvbemutatóra kerül sor a Bernády Házban. Dr. Nagy Lajos és dr. Bárányi Ildikó megszerkesztette a Marosvásárhelyen 1959-ben és 1960-ban végzett orvosok és gyógyszerészek fél évszázados visszaemlékezéseit tartalmazó köteteket, Múló évek sodrásában, illetve Sokaknak világítottunk címen. A több mint 150 visszaemlékezést tartalmazó két kötet bemutatójának házigazdái dr. Bárányi Ferenc és dr. Szász István Tas. Népújság (Marosvásárhely)2010. szeptember 13.
Orvosok vallomása
Két újabb évfolyamkönyvvel gazdagodott a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemről írt könyvek sora. Pénteken délután a Bernády Házat zsúfolásig megtöltő közönség előtt mutatták be a dr. Nagy Lajos és dr. Bárányi László Ildikó által szerkesztett köteteket – Múló évek sodrásában és Sokaknak világítottunk –, amelyekben a szerkesztők felkérésére az 1959-ben és 1960-ban végzett orvosok írták le életük történetét.
A 200-nál több igaz vallomásból kirajzolódik az erdélyi magyar sors, s annak „kórtörténete” is. „Az a korszak, amikor Erdély magyarsága nem csak fizikailag, de lelkileg, szellemileg is soha nem tapasztalt kiszolgáltatottságba került. A kettős elnyomás alatt az egyik nyomás megtévesztő módon képes volt fellépni a másik ellen védelmet nyújtó szerepkörben is”, olyan csapdát állítva, amelyet sokak nem tudtak kikerülni. Ebben a korszakban kerültek a marosvásárhelyi egyetemre az ország minden részéből azok a fiatalemberek és lányok, akik átélték a második világháborút, s akik közül sokan hittek a kommunizmus hazug szavaiban. Az 1956-os eseményeknek s az azt követő megtorlásoknak, a besúgórendszer kiépítésének kellett megtörténnie ahhoz, hogy a gyűlölködés magvait elszóró osztályharcos tanítás mögött felismerjék e valóságot – hangzott el az est házigazdája, dr. Bárányi Ferenc beszédében és dr. Szász István Tas könyvelemzésében. Mindketten a kizárt diákok között voltak, s felcserként, illetve bányában töltött évek után kerülhettek vissza az egyetemre.
Vallomása szerint dr. Nagy Lajos, aki az 1959-es évfolyam történetét szerkesztette, korábbi írásaiban és könyvében azt próbálta megfejteni, hogy „egynadrágos egyetemistaként” miként válhatott osztályellenséggé, aki csak évfolyamtársai végzése után két évvel fejezhette be tanulmányait.
„Megdöbbentő történetek tárulnak elém, olykor a poklok bugyraiban járok, s újra meg újra arra gondolok, hogyan bírhattuk ki ezt? Máskor könnyed, szellemes, olykor szerénységbe öltöztetett fejezetekre bukkanok, s mikor átgondolom, ezek mögött is ott lappang a sátáni kor…” Ha mindezt előre tudjuk, vajon nekiindulunk-e? – tette fel a kérdést a bemutatón dr. Szász István Tas. Amelyre könyve előszavában dr. Bárányi Ildikó meg is adja a választ: „mert orvosként helytállni olyan emberpróbáló negyven év alatt, mint amilyen nekünk jutott az ezredvégen, az mindenik egy külön sikertörténet a maga nemében”. A mi nemzedékünk felvállalt egy hivatást, személyisége kiteljesítése, családja fenntartása mellett a rábízott közösség minden gondját-baját is. Ezért érzik a vallomást író orvosok közül sokan úgy, hogy nem éltek, dolgoztak hiába, s bár nehéz volt, ugyanúgy cselekednének ma is.
A könyveket olvasva a szerzőkkel egyet is érthetünk, hisz az 1959–1960-ban végzett orvosok közül az átélt nehézségek ellenére sokan olyan érdekes és változatos, sikeres pályát futottak be, „beélve az egész világot”, ami keveseknek adatik meg. S hogy az osztályharcos évek kellemetlenségei és nehézségei ellenére mégis miért ragaszkodnak annyira egyetemükhöz, ahogy sehol máshol nem teszik az egykori hallgatók, arra kiváló tanárok magatartása, példaképe, a hajdanvolt fiatalság kellemes pillanatai, a szórakozás, a sport, az ifjúkori szerelmek, a diákokat befogadó város szellemisége lehet a magyarázat.
A könyv másik érdekessége, hogy a múlt eseményei között nem hallgatják el eltévelyedett társaik tévedéseit sem, amelyekben dr. Szász István Tas szavai szerint „tanulságot keresnek és nem újabb lehetőséget a megosztottságra, szeretetet hirdetnek kimondva vagy kimondatlanul, és nem gyűlölködést, bosszút”. A vallomásokból az is kiderül, hogy milyen sokoldalú, mennyi tudományos vagy művészi adottsággal megáldott fiatalokat formált orvosokká a vásárhelyi egyetem. Ezt bizonyította az a festmény is, amit a volt kolléga, dr. Nagy Zoltán orvos, festő és pilóta készített az egykori évfolyamtársról, Bács Ferencről, akit a magyar színjátszás szerencséjére másfél év után eltanácsoltak az egyetemről.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)2010. szeptember 15.
Orvosokról szóló köteteket mutattak be Vásárhelyen
Mintegy 150 idős, 74–75 éves erdélyi magyar orvos gyűlt össze baráti találkozásra hétvégén a marosvásárhelyi Bernády-házban. A találkozón bemutatták dr. Bárányi László Ildikó Múló évek sodrásában (Excelsior Art Kiadó), valamint dr. Nagy Lajos Sokaknak világítottunk (Charla Kiadó) című köteteit.
A két könyvben mintegy 200 orvos vall életéről, akik 1959-ben, illetve az 1960-ban végeztek a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. A kötetek szerzői a szervezést, szerkesztést vállalták magukra.
A két kiadványt Bárányi Ferenc és Szász István Tas mutatta be. Az ’56-os forradalom után Bárányit és Szászt is eltávolították az orvosi egyetemről – akárcsak a két szerzőt –, meghurcolták őket, csak később diplomázhattak. Eltávolításuk után felcserként, bányászként, ólomöntőként dolgoztak. Főleg a politikai üldözés volt az oka annak, hogy Bárányi Ildikó évfolyamán 256 diák közül csak 145-en szereztek orvosi diplomát.
Bárányi Ferenc szerint a szerzők „egy sátáni korról és miazmás kórról” vallanak, megdöbbentő életutak rajzolódnak ki a könyvekben. Mint mondta: az utóbbi évtizedekben több kötet jelent meg az egykori orvosi egyetemről, ő maga és felesége is kiadtak néhányat, de ezek általában egy-egy személy reflexiói voltak, inkább regények születtek a tárgykörben, illetve több kiadvány is tárgyszerűen ismerteti az egyetem történetét. Viszont a két kollektív munka ritkaságszámba megy.
„Olyan korban éltünk, amikor az orvosok is kiszolgáltatottak voltak. Egyesek közülünk hittek a kommunista eszmékben, számukra fájdalmas volt a kijózanodás” – mondta Bárányi. Azt külön értékelte, hogy neje az évfolyam-találkozókról is beszámolt, Nagy Lajos pedig az egykori Marosvásárhelyről is korhű képet rajzolt meg kötetében.
Bárányi szerint az egykori diákok közös vonása az volt, hogy sokat tanultak, egyfolytában attól rettegtek, hogy mikor rúgják ki őket, ugyanakkor az is kollektív vonásuk, hogy nem bántak meg semmit. Sokan azt írják visszaemlékezéseikben: a nehézségek ellenére most is mindent ugyanúgy tennének, mint fiatal korukban tették.
„A jól végzett munka öröme tölt el bennünket. Mindannyian hősök, a szakma közkatonái voltunk” – véli Bárányi Ferenc, egykori egészségügyi miniszter. Szász István Tass Nagy Lajos munkásságát értékelte, aki korábban több orvosmonográfiát írt, levéltári kutatást is végzett.
A Németországban élő dr. Nagy Zoltán a találkozón bemutatta a Bács Ferenc színművészről erre az alkalomra festett portréját. Bács szintén az egyik szóban forgó évfolyam tagja volt a vásárhelyi orvosin, de csak két évig tanult az egyetemen, majd a színészet felé vette az útját.
Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)2011. július 8.
Világtalálkozó Verőcén (Erdélyország az én hazám)
Idén ötödik alkalommal nyitja meg kapuit az Erdélyország az én hazám világtalálkozó Verőcén, a Csattogó-völgyben. A július 8. és 10. között zajló találkozó olyan kiemelt témákkal foglalkozik, mint például a Székelyföldért Társaság által szervezett autonómia-fórum.
A tanácskozásra meghívták az anyaországi és erdélyi pártok képviselőit, hogy fejtsék ki véleményüket a székelyföldi önrendelkezéssel kapcsolatban. Részvételi szándékát eddig Bíró Zsolt (Székely Nemzeti Tanács), Kalmár Ferenc (KDNP), Potápi Árpád (Fidesz), Szabó Vilmos (MSZP), dr. Gaudi Nagy Tamás (Jobbik), dr. Dorosz Dávid és Berze Márton (LMP), valamint Szász Jenő (MPP) jelezte. A szervezők bíznak benne, hogy az RMDSZ és az alakulófélben lévő EMNP részéről is elfogadják a meghívást, és megtisztelik jelenlétükkel a fórumot. A fesztivál másik kiemelt témája a magyarországi és erdélyi unitárius egyház egyesülése, amelyet az unitárius hívek országunk szétszabdalása óta áhítanak. Az unitárius egyház jövőjéről Balázsi László megbízott püspök-főjegyző tart előadást. A vasárnapi ökumenikus istentiszteletet követően megemlékeznek a bukovinai székelyek áttelepülésének 70. évfordulójáról. Ezt követően a Csángó Keresztszülők Egyesületének képviselői mutatják be a tiszteletre méltó mozgalmat, amelyet a csángóföldi magyar oktatásért folytatnak. A keresztszülők által támogatott gyermekek társaságában fellép például Petrás Mária népdalénekes-keramikusművész. Izgalmas helyszínnek ígérkezik a Litea-könyvsátor. Szombaton bemutatják Margittai Gábor szórványmagyarságról írt kötetét, a Trianoni menyecskét, de elkalandoznak az erdélyi magyar irodalom legendás helyszíneire is: Kolozsvárra Szász István Tas a Hitelről írt kötete által, Marosvécsre a Helikon Alapítvány bemutatkozásával, illetve Nagyváradra a Holnaposok révén. Vasárnap Böjte Csaba testvérrel találkozhatnak az érdeklődők, aki ökumenikus szentmisére várja a híveket Nagy Árpád református és Balázsi László unitárius püspökkel együtt. Csaba atya a rendezvényen dedikálja legújabb műveit, de a Csattogó-völgybe várják Kányádi Sándor költőt is. A felhőtlenebb, de komoly szórakozás ígéretével hirdetik meg a Ki tud többet Erdélyről? vetélkedőt, melyet az Erdélyt Járók Közhasznú Egyesületének lelkes csapata szervez Csíki András elnök vezetésével. A Székelyföldért Társaság – mely július 4-én hivatalosan is bejelentette megalakulását – meghirdette a II. Székelyföldért Labdarúgótornát. Minden este koncerttel zárul. A pénteki főszereplő a sokak által várt Bikini, szombaton délután a Swetter zenekar, este pedig Tamás Gábor lép fel a nagyszínpadon. Vasárnap este az Ismerős Arcok koncertje zárja a programsorozatot.
Frigyesy Ágnes. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)