udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
59
találat
lapozás: 1-30 | 31-59
Névmutató:
Székely Zoltán
2013. július 4.
Az űrlap alja
Trianoni határkő az Árpád-kori köveknél
Nemzeti Összetartozás Napunk környékén ismét alkalom adódott felkeresnem Körösszeget (Cheresig). Ifjú, kerékpáros barátaim (Eco-Mountain Transylvania Egyesület – Székely Zoltán elnök) meghívására és szervezésében karikáztunk ki a Körösszeg határában, illetve Románia és Magyarország trianoni határán álló, romjaiban is monumentális toronyhoz. Csak ez a szabálytalan hatszög alapú építmény maradt meg abból a kis várból, melyet a XVII. század legelején romboltatott le Bocskai István hajdúseregével. A magányos torony a mai Románia területén van, de az egykori vár romjainak egy része magyar földben pihen. Az idő lehámozta a toronyról a faépítményeket és a tetőszerkezetet is. Első látogatásom alkalmával (az 1990-es évek eleje) még állt az észak-nyugati falon az akkori műemlékvédelmi hivatal azonosító, információs táblája is, miszerint ezen falak alatt ölték meg 1290-ben IV.(Kun) Lászlót, az utolsó bizonyosan Árpád-házi királyt szeretett kunjai. Kinek állhatott érdekében eltávolítani ezt a táblácskát, nem tudni…
Természetesen most is körbejártuk a romokat, ösvényt taposva a derékig érő növényzetben és kimerészkedtünk a legközelebbi trianoni határkőhöz is, ahonnan átláttunk és ráláttunk Körösszegapáti és Berekböszörmény takaros magyar házaira és templomtornyaira. A határhoz simuló biztonsági zónát (szántás – fâşie) teljesen benőtte a gaz. Bezzeg nem így volt ez anno, amikor még mozgalmas élet volt a határőrkaszárnyában és környékén is. Akkor is Nagyvárad–Biharszentandrás–Köröstarján–Körösgyéres–Vizesgyán–Körösszeg útvonalon érkeztünk kerékpárokon, de már jóval Körösszeg előtt elkezdődtek az igazoltatások. Többszöri nyilvántartásba vétel után jutottunk ki az országhatárra. Most csak Körösszegen futottunk össze a határ és a rend éber őreivel. Ők is A két lépésre nevű ABC teraszán hűsöltek. Mivel nem nagyon érthették ázsiai nyelvünket, előbb csak mutogatással próbálkoztak kapcsolatot teremteni, de miután érthetően is elmondtuk jövetelünk célját, csak a csoport vezetőjét írták fel és még útba is igazítottak, nehogy elcsángáljunk, mintegy megkönnyebbülve, hogy csak román turisták vagyunk.
Elégedettséggel tapasztaltam, hogy az egykori határőrségi laktanya legalább annyira romos, mint az egykori vár. Az az egy kilométernyi földút Körösszeg és a torony között helyenként ugyanolyan sáros, mint először volt. A békésen kapálgató, román nénikékkel való eszmecsere után fordulhattunk is vissza. Az első 25 km aszfaltpályát felmondva Mácsapuszta (Mácsa Árpád-kori településből lett puszta – Livada de Bihor) felé vettük a kormányokat, de most már dűlőutakon. Az érni készülő búza- és felmagzott repcetáblák közötti nyári hőségben és délibábos zsongásban vezetőink észrevétlenül elkavartak. Eme útvesztés, mint minden szerencsés véletlen, nagy felfedezéshez vezetett. Egy csodálatos kis ökoszisztéma alföldi képe tárult elénk. Az Álcsi-patak völgyének környezetvédelmi területére keveredtünk. A halásztóvá duzzasztott patak felső szakaszán kisebb tavak, láposok, nádasok bújnak meg a völgyben. Itt láthattuk és hallhattuk a rikácsoló bíbiceket, az elegáns kiskócsagokat. Egy háromnyelvű (román, magyar, angol) információs tábla szerint kanalasgémeket és cigányrécéket is láthattunk volna. Mi egy menekülő róka fejét még tudtuk azonosítani a nádasban. Miután megdézsmáltunk egy-két út menti cseresznyefát, ismét aszfaltos úton gurultunk Várad felé. Egy barátságos sárgarigó is elkísérte a csapatot a világháborús bunkerekig. Mindent összevetve a kellemes és vidám túra végén, közel 55 km megtétele után, egyesek már nem szívesen ültek a nyeregben.
Egri Ferenc
Czárán Gyula Alapítvány – Bihari Turista Club
Reggeli Újság (Nagyvárad)2013. július 6.
Sepsiszentgyörgy magyar települései (10–13. század)
Sepsiszentgyörgy város kialakulási magja a Debren-patak völgyében, az Őrkőtől nem messze, a templomvár déli tornyának közelében lehetett, ahol magyar település nyomait tárták fel. A korongon készített edények maradványai a magyar népesség 10–12. századi ittlétét bizonyítják. A 10. században itt élt emberek nyomait jelzik a kör alakú gödrök és a kerámia. A helytörténész Bogáts Dénes is a szláv nevek alapján következtet arra, hogy itt volt a mai város magja.
A Vojkán megnevezés utcanévként és határnévként ma is ismert. A magyar határőr közösség rátelepedett a szláv településre, vagy annak közelében alapított saját falut. Az együttélést bizonyítja a Vojkán, Piliske, Debren-patak megnevezés átvétele. Ha a magyarok a szlávoktól távol alapítottak volna külön falut, akkor az utcák nem őrizhették volna meg a szláv megnevezéseket. Bogáts Dénes a legrégibb utcanévként említi a Bolgárszeget és a Vojkánt. A Vojkán név több szláv nyelvben megtalálható. Több jelentése, megfejtése lehetséges. Talán a Vojk, a Vokány, Volkan szláv megnevezésekhez áll a legközelebb. A régészeti kutatás szerint a templomvár környéki magyar település népessége megérte a székely letelepedést. A templomvár, az Őrkő melletti szláv és magyar együttélést a toponímia jelzi, de a régészet ezt egyértelműen nem támasztja alá. A szláv településre való magyar rátelepedést kétséget kizáróan a Sepsiszentgyörgy (Gidófalva) határán, a Bedeházi malomnál feltárt Árpád-kori falu régészeti anyaga igazolja. Itt az „Árpád-kori (magyar) falu alatt fekvő, korai szlávok gödörházait és gödreit” tárták fel. A 11–12. századi putri lakásokban koronggal készült, párhuzamos és hullámvonallal díszített edényeket, edénytöredékeket, köztük agyagból készült bográcstöredékeket és két tüskével ellátott sarkantyút találtak. A Bedeházi település magyar lakói nemcsak megérték a székely letelepedést, de az 1241-es tatárjárást is, amikor áttelepedtek a védett helyen fekvő közeli Árkosra. A Bedeházi határt egy 1575-ben keltezett pereskedési okmány is említi. Bedeháza emlékét ma is őrzik az árkosi Bedőházi nevű családok. Szentgyörgy mai területén, a Kula-kertben (az Olt-hídtól délre, mintegy ezer-ezerötszáz méterre az Olt bal partján) 9–10. századi települést tártak fel. Egyenes és hullámvonalas, hullámvonalköteggel díszített kerámiatöredék jelzi az itt élő közösség létét. E település 10. század végi fennállása történelmi tény. Ugyancsak ebben az övezetben, az Olt bal partján, a folyó és a Brassó irányába haladó főút mellett egy másik települést is feltártak. Cölöpnyomok, téglalap alakú házak, kör alakú tűzhely, agyagüst, vaseszközök, zabla és vaskengyel került elő. A homokbánya területén, az Olt és a Brassó felé haladó út között – Bartók Botond és Bordi Zsigmond Loránd többévi kutatása után – újabb anyag került felszínre. Idézem dr. Székely Zsolt ismertetőjét: a település „leletanyagában téglalap alakú házak, cölöpnyomok, kör alakú tűzhely, vaseszközök, sarkantyú, zabla, agyagüst” került elő. A települést a 13. századra datálják. Ezek a 11–13. századi megtelepülést is bizonyítják. A magyarság korai ittlétét igazoló legértékesebb régészeti leletre 1943-ban bukkantak a sepsiszentgyörgyi Eprestetőn, a Csutakné homokbányájában, a vasútállomáshoz közeli teraszon, a főút mentén. Itt egy olyan lovas sír került elő, amelyben a lócsontok, a vaskengyelmaradvány, a köpűs vaslándzsa-csúcs, vaskésdarabok és a bronz markolatú egyenes vaskard egy 10–11. századi magyar harcosra utalnak. A sírban a lovast hanyatt fektették, kelet–nyugat irányban. Mellette a hosszú, kétélű, Bizáncban készült vaskard. A közeli, mintegy tíz kilométer távolságra, északra fekvő Zalánban és az ugyancsak tíz kilométerre lévő Kökösön is kerültek elő Árpád-kori harcosok temetkezései: csontvázak, fegyverek és pénzérmék. Ezek a 13. századból maradtak ránk. Hogyan képzeljük el a székelyek előtti magyar településeket és lakásokat? E kérdésre a régészeti kutatás ad választ. Idézem dr. Székely Zoltán régész szavait, aki rámutat arra, hogy „a népesség faluközösségben élt. A falvak lakóházainak a formája a földbe mélyített négyszögletű kunyhó volt. Ennek egyik sarkában mindig boltozatos kőtűzhely állott. A kunyhóban talált munkaeszközök a lakosság foglalkozására: halászat, vadászat, földművelés, állattenyésztés, szövés-fonás, edénykészítés, fémek feldolgozása stb.-re adnak felvilágosítást. (…) Ezeknek a kora középkori településeknek a nyomait megtaláljuk egész Délkelet-Erdélyben [Székelyföldön]”.
Részlet Kádár Gyula: Sepsiszentgyörgy korai története és népessége. Székely vértanúk című könyvéből. Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó, 2013
Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. november 2.
A biztos pont
Erdélyi Toll: ötödik évfolyam, negyedik szám
Idén negyedszer öltötte magára jól ismert, mégis mindig újnak, ünnepinek látszó színeit az Erdélyi Toll. Az udvarhelyi Erdélyi Gondolat Lap- és Könyvkiadó gondozásában megjelenő ötéves irodalmi és művelődési folyóirat azzá a biztos ponttá vált az elmúlt fél évtizedben, amelyhez alkotó és – igényes, szellemi élményeit megválogató – olvasó könnyen és szívesen visszatalál. Értékrendjének állandóságát mi sem bizonyítja jobban, mint szerzőinek névsora, amely már az induláskor valós értéket ígért, az évek során pedig egyre gazdagodott. Míg a 2009-es első évfolyam legelső számában hat alkotó hangján szólalt meg a Múzsa és lant, az ötödik évfolyam utolsó számában a lírának és szépprózának szentelt rovatot 24 szerző – Albert-Lőrincz Márton, Beke Sándor, Bölöni Domokos, Böszörményi Zoltán, Brauch Magda, Csatáné Bartha Irénke, Csire Gabriella, Csontos Márta, Elekes Ferenc, Ferenczi Enikő, Fülöp Kálmán, Gáspár Erika, Kamenitzky Antal, Kiss Székely Zoltán, Komán János, Kozma László, Mester Györgyi, Mészely József, Molnos Ferenc, Nagy Irén, P. Buzogány Árpád, Ráduly János, Pálffy Tamás Szabolcs, Tar Károly – "lakja be" műfaji változatosságban (az árnyalatokban gazdag versanyag mellett félperces történetet, hosszabb prózai alkotást, sőt regényrészletet is találunk). A Múzsa és lant azonban nem az egyetlen ötödik évét "betöltött" rovat. Már az induláskor, a köszöntő sorok utáni első oldalakon ott találhattuk magunkat a szülőföldről valló alkotóknak szentelt térben – ezúttal Nagy Irén versei várják ebben a rovatban az olvasót –, alámerülhettünk az Anyanyelvünk épségéért című nyelvművelő rovat gondolatvilágában – a legújabb lapszámban Fülöp Lajos a nyelvi humorról, Brauch Magda a "szuk- szükölésről" ír, illetve Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében című nagyszabású munkájának tizenötödik fejezete olvasható –, és híres magyar múzsákkal találkozhattunk – ezúttal Brauch Magda Szilágyi Domokos egykori szerelmét idézi meg. Mindemellett az Erdélyi Toll születésekor már felvillant a néphagyományokhoz és a hitvilághoz való kapcsolódás szükséglete – az Élő néphagyományok rovatban ezúttal Szőcs Katalin Fokos című munkájának második fejezetét olvashatjuk, a Hit és üzenet rovatban pedig Baricz Lajos versei és Pálffy Tamás Szabolcs prózája vár.
Az évfordulókra való kitartó megemlékezés az Erdélyi Tollat idősíkokat találkoztató őrszemmé teszi. A legújabb lapszámban Málnási Ferenc a 75 éve elhunyt Dsida Jenő, illetve a 130 éve született Kós Károly alakját hozza újra olvasóközelbe. Kós Károly emléke az irodalomtörténetnek szentelt rovatban is felvillan Bertha Zoltán írásában, ugyanitt Pomogáts Béla Bánffy Miklósról és Erdélyi történet című regényéről ír. A könyvismertetés az indulástól az Erdélyi Toll egyik elmaradhatatlan színfoltja volt. Ezúttal Málnási Ferenc az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó 1994 és 2006 között megjelent nyelvművelő köteteit mutatja be.
Az Erdélyi Toll ötödik évfolyamának negyedik számából a filozófia – Albert-Lőrincz Márton: A barátságról – és a művészettörténet – Burján Emil: Fülep Lajos műbölcseleti alapelvei (IV.) – sem hiányzik. A Maradandó művészet című rovatban Kedei Zoltán festőművész lírai szépségű alkotói vallomásai örvendeztetnek meg. A finálé pedig huszadszorra is a gyermekvilág önfeledtségét hozza. Talán ez a legkisebb befogadóknak szentelt tér az első számú biztosíték arra, hogy öt, tíz, tizenöt év múlva is kívánt, keresett lesz az udvarhelyi Erdélyi Toll.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)2014. május 17.
Az idei első Erdélyi Toll színei
A székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Kiadó gondozásában negyedévente megszülető irodalmi- művelődési folyóirat, az Erdélyi Toll idei első számában is bőkezűen ajándékozza meg a szépirodalom kedvelőit. A Múzsa és lant rovatban ezúttal csaknem 30 alkotói világ villan fel, megjelenési sorrendben Buksa Éva- Mária, Kiss Székely Zoltán, Ferenczi Enikő, Tar Károly, Pálffy Tamás Szabolcs, Jancsik Pál, Balázs Tibor, Csontos Márta, Nagy József Levente, T. Ágoston László, Hadnagy József, Elekes Ferenc, Beke Sándor, P. Buzogány Árpád, Albert-Lőrincz Márton, Csávossy György, Komán János, Mester Györgyi, Csire Gabriella, Kiss Lehel verse, Benke Júlia, Fülöp Kálmán, Mészely József, Ráduly János, Bartus Rozi, Bodó Márta, Szente B. Levente, Kozma László, illetve Farkas Szabolcs hangján szólnak a múzsák. Amint az várható volt, folytatódnak az olvasót ismerős tájakra kísérő sorozatok. Az Írók a szülőföldről című rovatban Nagy Irén Nyikó mente című szonettkoszorúját találjuk, Mester-szonettjének sorai mintha az Erdélyi Toll szervezőelvére rímelnének:"Helyén van itt minden, mind, ami van,/ Ima vagy ének, mit dúdol a folyó". Az irodalomtörténeti fejezet színvonalát Pomogáts Béla a "továbbélő" erdélyiségről, Bertha Zoltán Lászlóffy Aladár írásművészetéről értekezve biztosítja, folytatódik Beke Sándornak a Székely Útkeresőt levelezés és dokumentumok tükrében bemutató sajtótörténeti munkája, illetve az Anyanyelvünk épségéért című rovat, amelyben Málnási Ferenc erdélyi anyanyelvoktatásról szóló műve a XVI. fejezethez érkezik. A megemlékezések a 185 éve született Orbán Balázshoz kötődnek, akinek szellemét Tompa László, Józan Miklós, Málnási Ferenc, Beke Sándor alkotása idézi meg. A filozófiáról szóló rovatban Balázs Sándor Köznapi filozófia című munkája folytatódik, ma is élő néphagyományokkal Ráduly János és Szőcs Katalin színesíti a Tollat. A Maradandó művészet rovatban Kedei Zoltán festőművész osztja meg tavaszt idéző műtermi gondolatait az olvasóval, a hit üzenetét T. Ágoston László és Kozma László tolmácsolja. Az idei első Erdélyi Toll izgalmas színfoltja a Kultúr-térkép rovat, amelyben Csontos Márta az erdélyi multikultúra fényében értekezik Octavian Goga románságtudatáról és irodalomszemléletéről. Ugyanitt Szilágyi Józsa Mária nyelvész édesapjára, Józsa Jánosra, a Bolyai Tudományegyetem néhai neves tanárára emlékezik, illetve az egykori tanár székelyekről szóló, 1934-ben az Új Cimborában megjelent írása is elolvasható, melynek zárómondata: "A székelyek az országnak legvallásosabb, legbecsületesebb és legmunkásabb népe". Az udvarhelyi lap az elmúlt fél évtized gyakorlatához híven utolsó oldalain a jövendő, illetve az egészen új olvasókhoz szól. A gyermekek Tollát a jól ismert szerzőcsapat, Beke Sándor, Bölöni Domokos, Csatáné Bartha Irénke, Kiss Lehel, Mészely József, Nagy Irén, Ráduly János és P. Buzogány Árpád teszi ezúttal is színessé és könnyű röptűvé.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)2014. szeptember 30.
Tehetséggondozás Székelyföldön
„Népünk lelkében mindig rejtőznek olyan drága kincsek (...), amelyek biztató távlatokat nyitnak egy örömteljesebb, szebb és dicsőségesebb jövő felé” – ez a Csutak Vilmos-idézet volt a mottója a múlt szombaton Marosvásárhelyen a Sapientia aulájában tartott első székelyföldi tehetségnapnak.
A rendezvény célja a székelyföldi tehetségek és mentoraik bemutatása, illetve társadalmi elismertetése volt, és a Nemzeti Tehetség Program magyarországi képviselői, szülők és pedagógusok, intézményvezetők, tehetségpontok képviselői, támogatók, civil szervezeti képviselők jelenlétében zajlott. A szervező Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács ez alkalommal Csutak Vilmos-díjakat adott át a tehetséggondozásban kiváló eredményeket elért szakembereknek: Tulit Ilona magyar szakos tanárnak, tankönyvszerkesztőnek Sepsiszentgyörgyről, valamint Székely Zoltán fizika szakos tanárnak, a Fizikavalkád megyei szintű fizikaverseny kezdeményezőjének és szervezőjének Székelyudvarhelyről. Az eseményen fellépett a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum Szőts Dániel vezette kórusa, amely ellenben keserű szájízzel tért haza Marosvásárhelyről, mert a rendezvény után a színház előtti téren elénekelt magyar, román és angol dalok miatt a karnagyot a helyi rendőrségre kísérték és megbüntették, mert az utcai fellépésre nem kértek engedélyt. Szőts Dániel tegnap kifizette a százlejes büntetést, lapunk érdeklődésére pedig azt mondta, nem tartja túlkapásnak a hatóság fellépését, ha ott az a szabály, hogy az utcán nem lehet énekelni engedély nélkül, akkor azt be kell tartani.
Ferencz Csaba, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. december 16.
Állásfoglalás a Mikó-ügyben
Közlemény
Mindannyian megdöbbenéssel szereztünk tudomást a Ploiesti-i Táblabíróság döntéséről, amely értelmében a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó kollégium épületeit visszahelyezték állami tulajdonba.
A református egyházközösség szervezésében már a 16. században Sepsiszentgyörgyön is elindult az oktatás. A Háromszéken létesítendő Református Középiskola eszméje a 19. század közepén merült fel, és 1859. szeptember elsején nyílt meg az intézet. Az iskola mindhárom alapítóját belefoglalták a nevébe, a református egyházat, gróf Mikó Imrét és Háromszék népét, akiknek köszönhetően felépült a kollégium főtéri épületegyüttese.
A református egyház szerepe meghatározó volt, nem csupán az iskola alapításában és építésében, de működtetésében is, olyan kiváló embereket adva a magyar nemzetnek, mint Gyárfás Jenő, Varga-Nándor Lajos képzőművészek, dr. Székely Zoltán, dr. László Ferenc régészek, dr. Kós Károly néprajzkutató, Domokos Géza, Beke György írók és sokan mások. Jelenleg is ez az iskola az erdélyi magyar értelmiség utánpótlásának kiapadhatatlan forrását jelenti.
Az épület 1948-as államosítása, a névváltoztatás ellenére a magyar köztudatból nem sikerült kitörölni a tanintézet református jellegét és ökumenikus szellemét, ezért is fogadtuk örömmel és megnyugvással azt a törvényt, amely visszaadta jogos tulajdonosának, az egyháznak. A visszaállamosítás viszont az utóbbi időben felerősödött magyarellenesség legdurvább megnyilvánulásainak egyike. Ez olyan visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el, amelyek törést okozhatnak a magyar oktatásban, de az egész magyar közösség hátrányos helyzetét is még inkább kiemelik.
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének országos elnöksége
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2014. december 20.
A lélekmadár Tolla
Téli pompában zárja hatodik esztendejét a székelyudvarhelyi Erdélyi Toll. Hótalan, hideg estéken múzsák táncából rajzolódnak ki az ünnep díszletei, Beke Sándor és Kiss Székely Zoltán lírája, Ráduly János Hitem című haikuja is vágyott fehérséget teremt, idéz vissza körénk. Persze, a Toll legfőbb ismertetőjele a színek sokszínűsége, talán éppen ezért villan fel a hótisztaság mellett a napfosztottság szürkéje (Albert-Lőrincz Márton), az Őszpiros (Bartus Rozi), illetve a nyári hónapok pillanatfelvételeiből utóhatásként maradt ragyogás (Kiss Lehel). Prózájában is gazdag a kínálat, újra kézen fognak a folytatásban kibontakozó alkotások (Csire Gabriella: Regélő napkelet, Ferenczi Enikő: Harmat, Tar Károly: Pánik, Ráduly János: Félperces történetek), és magukkal ragadnak az erre az egy találkozásra szólók (P. Buzogány Árpád: Ló ajándékba, Elekes Ferenc: Mit kell megcélozni?, Molnos Ferenc: Kand úr).
Az Élő néphagyományok rovat is olvasmányosságával vonz magához, többek között Ráduly Találós meséi hangján. A folytonosságot biztosítja a korábbi Tollakban indított, anyanyelvi, illetve költői életművet bemutató tanulmányok soron következő részlete (Málnási Ferenc: Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében, Kozma László: Juhász Gyula költői világa). Izgalmas olvasmányt kínál az 1916-18-as évek Adyját megidéző Pomogáts Béla a költő egyik legnagyobb alkotásának – Ember az embertelenségben – címét viselő irodalomtörténeti munkával. Szintén figyelemre méltó Bertha Zoltán Bálint Tiborról, a 60-as, 70-es, 80-as évekbeli "erdélyi sors különleges szavú megörökítőjéről" szóló írása.
A Maradandó művészet terében ezúttal is Kedei Zoltán fogad. Különös egybeesés, hogy telet idéző műtermi gondolatainak egyik központi motívuma a lélekmadár, amely akár az udvarhelyi lap metaforájának is tekinthető. "Most a sötétben keresem a színes tollú lélekmadarat. Várom a megváltó pillanatot, amikor a színes tollú lélekmadár beragyogja a barbárság viháncoló tereit." Krisztus születéséhez kapcsolódnak a próza és líra hitbeli üzenetei (T. Ágoston László: Karácsonyi gondolatok, Czirják Edit: Gondviselés, Fülöp Kálmán: Karácsonyeste).
A névjeggyé vált szerkezeti felépítésnek megfelelően a lapvégi hangok ezúttal is a legkisebbekhez szólnak. Beke Sándor, Tar Károly, Csíki András, Jancsik Pál, P. Buzogány Árpád versei, Nagy Irén, P. Buzogány Árpád és Mester Györgyi prózája teszi számukra is simogató, kedves élménnyé az idei negyedik Tollal való találkozást.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)2015. február 4.
Medgyesi vendégségben az Áprily-est
A hajdani Medgyes szék szász központjába, a Szeben megyei Medgyesre látogatott múlt héten a nagyenyedi Áprily-estek három képviselője. A meghívás Székely Zoltán református lelkész részéről a Medgyesi Magyar Kultúrest rendezvényére szólt, amelyet a helyi református imateremben tartottak.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)2015. augusztus 1.
Hegedűs Imre János: Erdővidék 2. (Szerelmes földrajz)
A Persányi-hegységben már-már háziállatnak számító barnamedvéről és annak testrészeiről három virágnövényt is elneveztek: medvehagyma, medvetalp, medveköröm. A medicina ugyanúgy kedveli, mint a kertkultúra. Egy sárga virágú mocsári növényt pünkösdi rózsának neveznek errefelé, holott az igazi pünkösdi rózsa a népdal szerint kihajlik az útra a lányok, asszonyok kertjéből, s halványpiros virágának illata nyomán indul el a szerelmes legény a rózsabokor tulajdonosához.
Erdővidék állatvilága, éppen a jó klíma, a termékeny talaj, a sűrű bozótok, ciheresek, vágatok miatt, igencsak gazdag. Vadászok, természetbúvárok állítják, hogy csak ritkán csattognak itt a hímszarvasok agancsai, annyi a tehén, jut mindenik basának bőven; őzet, nyulat, vaddisznót, borzot lépten-nyomon lehet látni az erdőszéleken, a tisztásokon; lakja az erdőket a feketególya, a szürke gém, a kék-, a szén- és a fenyőcinke, a pinty, az őrgébics, a citromsármány, a harkály, a tüzesfejű királyka; madárrajok lármájától vagy csicsergésétől hangosak a völgyek és a zugok, csattog a haris, uppog a tollbóbitás búbos banka, pitypalattyol a fürj, turbékol a vadgalamb, rikoltozik a kánya, kacag a gerle, vijjog a vércse.
Ha visszafelé pillantunk a fauna történetében, szédítő időutazásba bonyolódhatunk. Felsőrákos melletti lignitbányából 2008 júniusában szenzációs lelet került elő, a pleisztocén korban élt, a masztodonfélék családjába tartozó őselefánt csontváza kb. 2–3 millió éves, hossza 6 méter, magassága 2,65 méter, agyara 4,27 méter hosszú. Nemcsak kuriózum a lelet, hanem a Föld élővilágának értékes relikviája. Az Erdővidék Múzeuma őrzi Baróton. Csalóka ármány játszadozik a látogatóval, ha elmerülünk a lenti lapályok és hepehupák áldásainak csodálatában, máris a magaslatokra, a csúcsokra, hegyi hágókra kívánkozunk vissza. Van egy vulkáni kúp, amelyik beszélni tud: a Nagy-Murgó. Ez már a Hargita folytatásának számító Baróti-hegység unikuma, testvére a csíkországi Csomádnak, éppen csak a Szent Anna-tó hiányzik a belsejéből, tetejéről. Tökéletes gúla, olyan szabályos kúp, amilyent csak tüzet, követ és lávát okádó tűzhányók tudtak alkotni egykoron. Termékeny talaj képződött a vulkáni hamuból, így csúcsig ér az erdő, ősszel rozsdavörös óriás, télen, ha zúzmara rakódik a fákra, zizegő hang hallatszik, zenél a hegy, nyáron ő jelzi leghamarabb a vihart, máshol még szellő se rebben, de a Murgó morogni, dörmögni kezd, innen származik a neve. A tövében kanyarog be Erdővidékre – a Hatod-hágón keresztül – a XX. század elején épített betonút, az Olt völgyéből itt lehet átjárni Erdővidékre.
Mint jól megépített várnak, Erdővidéknek is több kapuja van. Az északkeleti kapu, vagyis átjáró a Persányi-hegységen keresztül Udvarhelyszékre vezet. Akár Felsőrákosról, a Rika-patak völgyén, akár Vargyasról, a Vargyas-patak mentén indulunk el, s eltérünk balra a Hagymás-, a Szármány-, a Súgó-patakok völgyébe, a környéken bámulatos kőlikakra, szurdokokra, tölcsér alakú mélyedésekre, azaz dolinákra és hasadékokra bukkanunk. A Gódra nevű táj Erdélyország egyik legszebb karszthegysége, nevezetes pontja a Súgólik, onnan ered a Súgó-patak, amelyik nem jelenik meg a felszínen, kacskaringós barlangalagútban folyik, remek föld alatti karszttünemény.
Erdővidék határmezsgyéjén, Vargyas és Homoródalmás között mosott számos barlangot föld alatt a víz, legnagyobb az Almási-barlang (újabb nevén Orbán Balázs-barlang), amelyet az erdővidékiek éppen úgy magukénak tartanak, mint az udvarhelyszékiek, s kultuszát egyformán őrzik, ápolják. Az igazi vándor nemcsak kapni akar a tájtól, adni is szeretne neki. Élményeket hordozunk magunkban, s azok egyesülnek az itt szerzett friss benyomásokkal. Az élmények sokszor hosszú, szövődményes utat járnak be, átalakulnak, metamorfózisuk révén beépülnek lírába, festményekbe, szobrokba, úti beszámolókba, az olvasóhoz a vászon, a színek, alakzatok könyvek által jutnak el. Ha Olaszhonba utazunk, előtte olyan jó kézbe venni Goethe híres munkáját: Utazás Itáliában. Ez a remekmű a részecskegyorsítókhoz hasonlóan mozgósít a pszichében, agyban, lélekben minden belső áramlást. Itt, a Vargyas völgyének és környékének csodás karsztvidékén önkéntelenül idéződik fel a legerdélyibb költő, Reményik Sándor szülőföldhimnusza. Ő délvidéki utazása során figyelte meg, miként keríti körbe a karszthegység földművelője a zsebkendőnyi területet, s termeli meg azon a mindennapit. Ez szólal meg, mint háttérzene gordonkahangja, ha szétpillantunk Erdővidék és Udvarhelyszék határvonalán:
Te is, testvérem, karszt sorsodat Fogadd el, s védd meg karszti földedet, Azt a sírodnak is kevés humuszt, Azt a pár négyzetméternyi helyet, S azt a fölséges Isten-lábnyomot, Mit a lavina minden rohama Eltörölni még sohasem tudott. Védd ezt a talpalatnyi telkedet, Cserépkancsódat és tűzhelyedet, Utolsó darab száraz kenyered! De azt aztán foggal, tíz körömmel. Démoni dühvel és őrült örömmel – Ahogy lehet…
(Ahogy lehet)
A reformkor költője, Kriza János még boldog mámorral nevezte hazának Erdővidéket, Trianon után Erdély számunkra már kőlavina-sújtott terület, törmelékkerítéssel kell védeni a megmaradt oázisokat. A szellem, a lélek, az ész minden kalandozását megengedi, sőt ösztönzi ez a vidék! Ha Olaszteleken nem térünk el Vargyas irányába, hanem továbbhaladunk a Kormos völgyén fölfelé – ez Erdővidék legnagyobb folyóvize –, boldog öntudatlansággal merülhetünk el az áldott természet pompájában, a füzesek, juharosok, bükkösök, gyertyánosok, tölgyesek, fenyvesek rengetegében, s Erdőfülén keresztül, át a hegygerinceken, mindvégig vízfolyással szemben haladva, a Keleti-Kárpátok hegyvonulatának legnagyobb tőzeglápjához, a Lucshoz jutunk, ennek a vizét csapolja le a Kormos, a láp hordalékanyagától lesznek a vízfenék kövei sötét színűek, innen a Kormos-patak neve. Igaz, a 3 km hosszú, 1 km széles kaldera, vagyis beroggyant kráter már Csíkszentkirály területén van, de hozadéka, a víz az Erdővidéket táplálja, ott kerülget kanyarjaival csodás lapályokat, ott öntöz virágarcú réteket, s oda csalogatja a szenvedélyes horgászokat pettyes és szivárványos pisztrángokra. Akkor zárul be a kör, akkor kerültük meg Erdővidéket, ha délnyugat felé is pillantunk, arra, ahol az Olt kanyarog, azon túl már más tájegység, a Barcaság kezdődik. Két sor füzérfalu keletkezett a két parton, egyik oldalon Hidvég, Bölön, Nagyajta, Miklósvár, Köpec, a másik oldalon – az mostani felosztás szerint már Brassó megye – Apáca, Ürmös, Ágostonfalva, Alsórákos. Apáca az első magyar enciklopédista, Apáczai Csere János és a kiváló költő, Bartalis János szülőfaluja, kultúrában, szokásokban, önazonosságban mindenik falu része Erdővidéknek, része a Székelyföldnek, még ha Brassó fennhatósága alá is kerültek. A történelem során az volt az itteni lakosság legnagyobb gondja, miképpen védheti meg magát a nyílt síkon betörő ellenségtől, ezért szász mintára erős várakat építettek, az egész vidék fölé emelkedő, impozáns épülettömb például a bölöni unitárius vártemplom. A népi kultúra, a viselet, az építkezés stílusa is vegyült, komoly szász hatás, újabban román hatás érte ebben a határsávban a magyarságot.
Szerencsére olyan szellemi kincsekben gazdag Erdővidék, amelyek megfejthetetlen hieroglifek idegenek számára, csak mi értjük azokat, mi lelkesülünk s termékenyülünk meg naponta általuk. El lehetne mondani e vidék történelmét, meg lehetne rajzolni a térképét csak a mondák, legendák, mítoszok alapján! Benedek Elek meg is cselekedte ezt.
Amott a Felsőrákosról Oklándra vezető út mellett Rika-vára, ott élt a nagy hun király felesége, ott szült három fiúgyermeket, s amikor meghalt, valahol ott temették el, ahol a várból legurított hatalmas szikla megállt. Ez a királyné sírja, s körülötte az erdőt ma is Rika erdejének hívják. Azt is tudni véli a népfantázia, hogy a királyné lovait egy bika vadította meg, a hintó felborult, s a mélybe zuhant. A bánatos férj, Attila, arany, ezüst, vas hármas koporsóba helyeztette a drága testet, és rabszolgáival temettette el. Azok kardjukba dőltek, hogy soha senki ne tudja meg pontosan a hant helyét, ne foszthassák ki a sírrablók.
A kör alakú Réka-vár romja viszont már nem legenda, Orbán Balázs is felmérte a bástyát, az omladékokat, Székely Zoltán régész a XIV., a Ferenczi testvérek a XI–XII. századra teszik az építését. Egyesületek lelkes csoportjai restaurálták, kirándulók sokasága keresi fel. Itt húzódik a Székelyföldön olyan sok helyen felbukkanó rejtélyes sánc- és töltésvonal egyik szakasza, az Ördögborozda, más néven Kakasborozda, amit talán a szarmaták, talán a honfoglaló magyarok ástak. A tudomány hallgat, a nép beszél.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. október 27.
Tíznapos magyar ünnepet zártak le Medgyesen
Kulturális programokban gazdag tíz napot zárt a 17. Szeben Megyei Magyar Napok. A szervezők a medgyesi rendezvénysorozattal a magyar kultúra megőrzését, valamint a szórványban élő közösség nemzeti identitásának megerősítését tűzték ki célul – tájékoztatott az RMDSZ sajtóirodája.
Október 23-án, pénteken az 1956-os hősök emlékére helyezett el emléktáblát a református templom udvarán a helyi magyar közösség. A református egyházközösség nevében Orosz András és Turzai György presbiter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Szeben megyei szervezetének képviseletében Csifó Levente, az RMDSZ Szeben megyei szervezetének részéről pedig Dr. Balázs Béla koszorúztak tiszteletük jeléül.
A megemlékezésen Székely Zoltán református lelkész köszöntötte a jelenlévőket, és beszédet mondott Orosz Csaba, az RMDSZ medgyesi szervezetének elnöke. „Olyan értékrend szerint kell élnünk, amely életünk és történelmünk bármely pillanatában vállalható. A felavatásra kerülő tábla emlékeztessen mindenkit, főleg a holnap generációját, a fiatalokat arra, hogy a tiszta és magasztos eszmék szolgálatában mindig becsülettel kell helytállni” – fogalmazott Orosz Csaba. Hangsúlyozta: október 23-a hitéből, üzenetéből erőt kell meríteni a mindennapok nehézségeinek leküzdésére, közösségünk megmaradása érdekében.
Az ünnepséget követően Dr. Jitianu Liviu Az autónómiáról címmel tartott előadást, a fiatalabb generáció pedig slam poetry-esten vehetett részt. Szombaton a kicsik Póra Zoltán és a Stone Hill gyermekműsorát tekinthették meg, a felnőttek pedig a Cserebere vásár keretében megszabadulhattak régi ruhadarabjaiktól. A rendezvénysorozat vasárnap ért véget a Szomszédnéni Produkciós Iroda, valamint a Koszika and the HotShots zenekar fellépésével.
Kulturális programokban gazdag tíz napot zárt a 17. Szeben Megyei Magyar Napok. A szervezők a medgyesi rendezvénysorozattal a magyar kultúra megőrzését, valamint a szórványban élő közösség nemzeti identitásának megerősítését tűzték ki célul – tájékoztatott az RMDSZ sajtóirodája.
Október 23-án, pénteken az 1956-os hősök emlékére helyezett el emléktáblát a református templom udvarán a helyi magyar közösség. A református egyházközösség nevében Orosz András és Turzai György presbiter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Szeben megyei szervezetének képviseletében Csifó Levente, az RMDSZ Szeben megyei szervezetének részéről pedig Dr. Balázs Béla koszorúztak tiszteletük jeléül.
A megemlékezésen Székely Zoltán református lelkész köszöntötte a jelenlévőket, és beszédet mondott Orosz Csaba, az RMDSZ medgyesi szervezetének elnöke. „Olyan értékrend szerint kell élnünk, amely életünk és történelmünk bármely pillanatában vállalható. A felavatásra kerülő tábla emlékeztessen mindenkit, főleg a holnap generációját, a fiatalokat arra, hogy a tiszta és magasztos eszmék szolgálatában mindig becsülettel kell helytállni” – fogalmazott Orosz Csaba. Hangsúlyozta: október 23-a hitéből, üzenetéből erőt kell meríteni a mindennapok nehézségeinek leküzdésére, közösségünk megmaradása érdekében.
Az ünnepséget követően Dr. Jitianu Liviu Az autónómiáról címmel tartott előadást, a fiatalabb generáció pedig slam poetry-esten vehetett részt. Szombaton a kicsik Póra Zoltán és a Stone Hill gyermekműsorát tekinthették meg, a felnőttek pedig a Cserebere vásár keretében megszabadulhattak régi ruhadarabjaiktól. A rendezvénysorozat vasárnap ért véget a Szomszédnéni Produkciós Iroda, valamint a Koszika and the HotShots zenekar fellépésével.
Krónika (Kolozsvár)2015. november 18.
Rendhagyó történészkonferencia zajlik Gyergyószentmiklóson
„A Magyar Tudomány Napja fontos ünnepség, hisz ezzel tudjuk magyarságunkat erősíteni” – jelentette ki a főszervező, Garda Dezső történész a szerdán kezdődött, kétnapos Nemzetközi történészkonferencia megnyitóján.
Az Erdélyi Múzeum Egyesület gyergyói fiókszervezete és a Gyergyói Népfőiskolai Társaság hagyományos gyergyószentmiklósi rendezvényét rendhagyóként említette Garda, hiszen ez alkalommal régészek és történészek osztották meg tapasztalataikat, és a székelység múltjának részletezése mellett teret kapott az előadásokban Gyergyószentmiklós egyik legfontosabb családja, a Blénessyek története is.
„Az igazság egy olyan dolog, hogyha hegyet hordanak rá, akkor is kibújik alóla” – idézte a nagyapjától hallott népi bölcsességet Lukács Bence Ákos konzul, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának, a rendezvény támogatójának képviselője. A székelység történelmére sokan próbáltak hegyet hordani, a szakértők feladata az, hogy a halom alól napvilágra hozzák az igazságot – fejtette ki üdvözlő beszédében.
A székelység 12-17. századi története és a Blénessy család címet viselő konferencia első napján a régészeké volt a főszerep. A Korona vendéglő nagytermében a sepsiszentgyörgyi Székely Zsolt egyetemi tanár édesapja kutatásait folytatva osztotta meg következtetéseit. Felhívta a figyelmet, hogy a bizonyítási kényszerből származó elméletek nem állják ki az idő próbáját. Tény, hogy a hun eredet fogalma a székelységnél él a legerősebben, de azt is el kell fogadni a kutatások eredményeként, hogy a székelyek nem őshonosak Erdélyben. Az édesapa, Székely Zoltán munkájának nyomán azt is kijelentette: Erdély – a székelyek betelepítése előtt (11-12. század) – a magyarok által lakott volt nagy valószínűség szerint a 8-9. századtól. Hozzátette, a régészeti anyagok között nincs olyan, amelyik a 12. század előttre, illetve pogány temetkezési szokásokra utalna.
A gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum régésze, Demjén Andrea a szentmiklósi és alfalvi feltárásokról beszélt. A Both-váránál végzett ásatások, valamint a Debreceni Atomkutató Intézetbe küldött csontminták vizsgálata arra szolgálnak bizonyítékként, hogy Gyergyószentmiklós területén már a 13. században volt vár és templom. Hasonló eredményt várnak az alfalvi templom esetében is. A halotti sírokból küldött csontmintákat még elemzik Debrecenben. A válasz közelebb vihetné az embereket annak megválaszolásához is, hogy a templomtornyon látható 1213-as felirat eredeti-e.
Botár István régész, a Csíki Székely Múzeum munkatársa a Csíkszéken munkálkodó régészet nehézségeiről is említést tett. Itt nagy értékkel bír egy maréknyi Árpád-kori cserép, és nagyon óvatosan kell bánni a bizonyítéknak vélt leletekkel. Nem elég, hogy a régész hisz valamiben, az sem, hogy vannak hozzá adatok, mert azok még nem biztos, hogy szilárd alapjai a teljes igazságnak. A cserepek kapcsán jelentette ki: lehet, hogy bizonyos darabok honfoglalás koriak, de készítői etnikai hovatartozásáról nem beszélnek. „A cserépnek nincs nyelve” – szögezte le, kitérve a település névadásának „divatjára” is a Régészeti adatok a Csíki-medence Árpád-kori történetéhez című előadásában.
Zsoldos Attila, a Magyar Tudományos Akadémia tagja Székelyek Biharban címmel értekezett. Kifejtette, a székelyudvarhelyi székelyek közül sokak ideérkezési útvonala Baranyavalkóból Biharon át történt Erdélybe. A 11. században Biharba érkező székelyek a 12. század végén kerültek Udvarhelyszékre. A helyváltoztatásuk a határőri feladataikkal van összefüggésben, és szorosan összefonódik a dukátus, azaz a hercegségek történelmével is.
A történelmi konferencia előadásai csütörtökön 9 órától folytatódnak, a Blénessy családról Garda Dezső tart előadást, a családfát Illyés Kincső, a család tagja mutatja be.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro2016. január 25.
Csernátoni himnusznap
Csernátonban nem kell kivárni az „akadémiai negyedórát” egy kulturális esemény kezdéséhez: a közönség időben és nagy számban gyűl össze. Így történt ez pénteken, a magyar kultúra napján is a Sylvester Lajos Községi Könyvtárban Alsócsernáton kismonográfiájának könyvbemutatóján, melyet meglepetéskiállítás is követett.
A könyvtár szó szoros értelmében zsúfolásig megtelt termében Nagy Balázs, a Háromszék Vármegye Kiadó által indított, Székelyföld településeinek bemutatását céljául kitűző sorozat szerkesztője ismertette az eddig megjelent köteteket. Elmondta, vállalkozásuk merész, eleinte nem is nagyon hittek benne, hiszen nem sok településen történtek szakszerű kutatások, kevés a lappangó kézirat is, mégis belevágtak, mert szükségesnek látták. A sorozatot Háromszék honismereti bibliográfiájával indították, aztán a falumonográfiák sorát – bár nem ajánlott az ilyen jellegű, tudományos igényű munkákat egyetlen szerzőre bízni, hiszen manapság kevés polihisztor terem – Pozsony Ferenc Zabolát bemutató kötetével kezdték, majd Egyed Ákos ugyancsak szülőfaluját, Bodost ismertető kötete következett. A sort – immár több szakember közreműködésével – Mikóújfalu és Dálnok folytatta, hatodikként pedig most Alsócsernáton kismonográfiája. A sorozat másik szerkesztője, Tóth Szabolcs arról beszélt, hogyan jött létre a kötet, bemutatta a szerzőket és tanulmányaik rövid kivonatát. A könyvbemutatón jelen lévő szerzők közül Székely Zsolt régész szólalt fel elsőnek, elmondva, régészeti szempontból Csernáton a legjobban kutatott község egész Háromszéken, a hozzá tartozó falvak területén Székely Zoltán 1944-ben kezdett ásatásai óta 52 települést sikerült azonosítani a kőkorszaktól a székely-magyarokig. Egyik legérdekesebb feltárás a Haszmann Pál Múzeum udvarán található lakóház, ezzel ugyanis datálni is lehet a szlávok utáni jelenlétünket a térségben. Cserey Zoltán történész hasonlóképp érdekes kiselőadást tartott az általa kutatott témáról, kiemelve azonban, hogy az 1849. utáni időszakkal kevés történész foglalkozik, ezért hiányosak is az ilyenszerű falumonográfiák. Ő maga a székely határőrség időszakának (1764– 1849) polgári és katonai igazgatását dolgozta fel, a téma kapcsán számos érdekességről beszélt, többek között arról, hogyan „kapott polgárjogot” Csernátonban a krumplitermesztés, vagy hogy kevésen múlott, hogy a vármegye székházát Csernátonban építsék fel, és ne Sepsiszentgyörgyön.
Csáki Árpád egyháztörténész az alsócsernátoni református egyház levéltárának feldolgozása révén három tanulmány szerzőjévé is vált: a református egyházközség történetét, a református templom építéstörténetét – ennek ismertetése kapcsán megjegyezte, bár nagyon gazdag az egyházi levéltár, a templomtörténettel korábban foglalkozók egyike sem kutatta azt, így téves adatok kerültek be a korábbi szakleírásokba – és Kovács Sámuel egykori református lelkésznek az 1830-as nagy tűzvészről írott emlékiratát dolgozta fel.
Haszmann Pál, a kötetben a falu kúriáit bemutató tanulmány szerzője kiemelte, a település értékeinek csupán szikrányi részét sikerült feldolgozni: egyrészt, mert nincs olyan dolgozat, amelyhez ne lehessen még hozzáadni, másrészt, mert számos téma vár még feldolgozásra, a gazdálkodás például, vagy az emberi emlékezetben szunnyadó értékek. Vagy családok történetének feldolgozása, hiszen „történelmünk családok történetéből tevődik össze” – mondta. Gyűjteni, amit még lehet, figyelmeztetett Haszmann Pál, hiszen még mindig rengeteg lehetőség van a kezünkben, és „nemzettudatunkat, jövőnket ezekkel a könyvekkel alapozzuk meg”. És mert a magyar kultúra napja himnuszunk születésnapja, az est házigazdája, Ágoston József könyvtárvezető javaslatára nemzeti imánk eléneklésével zárult a könyvbemutató. A meglepetéskiállításon, az épület pincegalériájában meg Réti Zoltán helybeli faragó bemutatta a tizenkét stációról készített fatáblasorozatát: úgy gondolta, mielőtt alkotásai Nyíregyházára kerülnek, meg kell adnia a lehetőséget falusfeleinek alkotásai megismerésére.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. január 26.
Szórványban legfontosabb az anyanyelv ápolása
A magyar kultúra napja alkalmából, január 22-én, a medgyesi Református Egyházközség valamint a medgyesi RMDSZ társszervezésében a református gyülekezeti teremben ünnepelte a helyi lakosság Himnuszunk születésnapját, magyar szellemi és kulturális életünk egyik legmeghatározóbb értékét.
Az ötödik alkalommal megrendezett ünnepségen Székely Zoltán református tiszteletes, valamint az RMDSZ képviseletében Joó Endre köszöntötte a jelenlévőket. A magyar kultúra napjának és a Himnusz születésnapjának alkalmából Búzás Árpád osztotta meg gondolatait az érdeklődőkkel. Beszédében közös, nagy történelmi személyiségeinkről – Kölcsey Ferencről, Deák Ferencről, Széchenyi Istvánról, Reményik Sándorról –, a környező országokban és a világban fellelhető magyar kulturális hagyományokról és hagyatékokról hallhattunk gondolatokat. Szabadság (Kolozsvár)2016. március 10.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet itthon tartó törekvései
A helyiek boldogulását akarják elősegíteni – hangzott el a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) csütörtöki székelyudvarhelyi sajtótájékoztatóján, melyen az Orbán Balázs Akadémia tevékenységeit mutatták be.
Szellemi keretet nyújt a lebonyolítandó oktatási, kutatási és fejlesztési, ifjúsági és gyerek, valamint kulturális és sportprogramoknak az Orbán Balázs Akadémia – mondta el Szász Jenő, az NSKI elnöke. E tevékenységekkel a székelyföldiek boldogulását akarják elősegíteni – tette hozzá Geréb László, a kutatóintézet külhoni osztályait koordináló munkatársa.
Ilyés Ferenc, a MÜTF Oktatási Központ tanulmányi és marketingigazgatója szerint folyamatosan növekedett a négy éve elindított érettségi felkészítő program iránti érdeklődés. Idén már 35 csoportot indítottak 12 városban, Udvarhelyszéken pedig 10 csoport indult. Az igazgató szerint a részvevők harminc százalékkal jobban teljesítettek a megyei átlagnál az érettségin.
Tehetséggondozó programot indítottak Székelyudvarhelyen a Tamási Áron Gimnázium diákjait felkaroló alapítvánnyal közösen. A képzésen olyan tehetséges tizenegy éves gyerek vehetnek részt, akik szabadidejükben különböző képességeiket fejlesztenék – magyarázta Székely Zoltán, a tehetséggondozó program felelőse. A tevékenységen többek között honismeretet, élő matematikát és logikus gondolkodást tanulhatnak a diákok. Rendi Éva sakkmester segítségével sakktudásukat fejleszthetik, a környezetismereti órák alkalmával pedig a térségben kirándulhatnak, de szépérzéküket és önismeretüket is fejleszthetik. Első körben a város intézményeiben tanuló, legjobb tanulmányi eredményekkel rendelkező ötödikesek vehetnek részt a programban.
Az Orbán Balázs Akadémia részeként március 22-étől felnőtteknek is tartanak rendhagyó magyar irodalom és történelem órákat. A tervek szerint ugyanakkor az általános iskolás udvarhelyi diákokat táboroztatnák a magyarországi Erzsébet-táborokban. Székelyhon.ro2016. március 11.
Felkarolták az udvarhelyi diákokat
A helyiek boldogulását akarja elősegíteni programjaival az Orbán Balázs Akadémia, hangzott el a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) csütörtöki sajtótájékoztatóján, amelyen annak tevékenységét mutatták be.
Szász Jenő, az NSKI elnöke szerint az akadémia szellemi keretet nyújt a lebonyolítandó oktatási, kutatási- és fejlesztési, ifjúsági és gyerek-, valamint kulturális és sportprogramoknak. A tevékenységekkel a székelyföldiek boldogulását akarják segíteni – tette hozzá Geréb László, az NSKI külhoni osztályait koordináló munkatársa.
Ilyés Ferenc, a székelyudvarhelyi MÜTF Oktatási Központ tanulmányi és marketingigazgatója az erdélyi érettségi felkészítőprogramról számolt be. Elmondta, hogy a négy éve indított felkészítők iránt egyre nagyobb az érdeklődés, a résztvevők száma folyamatosan növekedett. Idén már 35 csoportot indítottak 12 városban, Udvarhelyszéken tíz csoport indult. Ilyés Ferenc arra is rámutatott, hogy a program résztvevői harminc százalékkal jobban teljesítettek a megyei átlagnál az érettségin.
A sajtótájékoztatón arról is beszámoltak, hogy Udvarhelyen tehetséggondozó programot indított a Hébe Alapítvány és a Tamási Áron Gimnázium Diákjaiért szervezet. A képzés olyan tehetséges, 11 éves gyereknek szól, akik szabadidejükben különböző képességeiket fejlesztenék – magyarázta Székely Zoltán, a tehetséggondozó program felelőse.
Elhangzott, hogy a gyerekek a tevékenységen többek között honismeretet, élő matematikát és logikus gondolkodást is tanulhatnak, míg Rendi Éva sakkmester segítségével sakktudásukat gyarapíthatják, a környezetismeretórákon a térségben kirándulhatnak, de szépérzéküket és önismeretüket is fejleszthetik. Elsőként a legjobb eredményekkel rendelkező ötödikesek vehetnek részt a programban. Székely Zoltán szerint a 24 diák szombaton is szívesen jár a rendhagyó „iskolába”, a programot a következő években is folytatnák. Az Orbán Balázs Akadémia részeként egyébként március 22-étől a felnőtteknek is tartanak rendhagyó magyar irodalom és történelem órákat, hangzott el.
Veres Réka. Krónika (Kolozsvár)2016. március 19.
Régészeti kutatások Zabolán
A zabolai Tatárdombon feltárt 218 és a petőfalvi Alsóhatárban kiásott 238 sír értelmezése kapcsán két elmélet született arról, ki is volt ott előbb. A témához kapcsolhatóan csütörtök este mutatták be Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban Székely Zsolt Régészeti kutatások az orbaiszéki Zabolán című könyvét.
Házigazdaként Sztáncsuj Sándor József régész, főmuzeológus tartott bevezetőt az őskori és Árpád-kori kultúrákról, lelőhelyekről. A bemutatandó könyvet lelőhely-monográfiaként határozta meg. Székely Zsolt felelevenítette, a Tatárdombon apja, Székely Zoltán, a múzeum volt igazgatója végzett ásatásokat 1969-ben és 1970-ben. Tény, hogy 1196 előtti település temetőjéről van szó, és az is, hogy keresztényeket hantoltak el oda. A leletek kapcsán két elmélet körvonalazódott arról, kik is nyugodtak ott. Egyik szerint ősi székely település temetkezési helye. A másik, melyet elemzések, DNS-vizsgálatok is megerősítenek, hogy honfoglalás utáni, még a székelyek betelepedése előtti magyarokról van szó, akik majd a székelyek érkezésének következtében a Keleti-Kárpátokon túlra költöztek. Karácsonykő környékén feltártak a következő évtizedekre jellemző magyar települést. Ezek alapján Székely Zsolt arra következtetett, a székelyek nem őshonosak Székelyföldön, előttük már voltak itt magyarok. Párhuzamot is vont néhány nyugat-magyarországi leletanyag üzenetével. A székelyeket az Őrségben, Zalában, Szombathely vidékén is kimutatták. Az antropológiai és DNS-vizsgálatok szerint a székelyekben hatodik századig visszanyúló avar, besenyő, kun gének is megtalálhatóak, viszont hun vagy török nem. Nyugat-Magyarország térségéből Közép-Erdélyen délkeletre telepítették át a székelyeket.
Az anyag úgy született, hogy a szerzőt felkérték a készülő Zabola-monográfia régészeti fejezetének összeállítására. Ő a feladatot elvégezte, mondotta Székely Zsolt, de közben kiderült, hogy Pozsony Ferenc akadémikus tíz éve dolgozik saját településmonográfiáján, amely meg is jelent. Így az általa összeállított tanulmány most önállóan, a zabolai Csángó Múzeum és a kolozsvári székhelyű Kriza János Néprajzi Társaság közös kiadásában látott napvilágot.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. március 21.
Honnan jöttek a székelyek?
Már jóval Árpád előtt a Kárpát-medencében voltunk
A Székely Zoltán régész által 1969 és 1970-ben végzett ásatások során bukkantak a zabolai, illetve petőfalvi temetőkre, melyek leletei kulcsfontosságú szerepet játszanak a székelység Háromszék területére történő betelepedésének időbeli meghatározásában. Az akkor feltárt anyag vizsgálata során megszületett eredményeket és a belőlük levonható következéseket összefoglaló tanulmányt az elmúlt hét végén mutatták be a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
A házigazda szerepét ellátó Sztáncsuj Sándor József régész, főmuzeológus méltatásnak is beillő bevezetőjében lelőhely-monográfiaként határozta meg az említett tanulmányt magába foglaló könyvecske műfaját, melyben helyet kaptak a leletek kapcsán megfogalmazott különböző vélemények is. Megtudhattuk továbbá, hogy a Zabola és Tamásfalva között elterülő síkságból kiemelkedő, Tatárhalomnak nevezett dombon végzett ásatások nyomán egy kora-bronzkori, vagyis Kr. e. 2700–2500 tájára tehető település maradványai, valamint egy késő-Árpád-kori temető sírjai kerültek elő.
Azt már a tanulmány szerzője és az egykori feltárást irányító szakember fia, Székely Zsolt régész, egyetemi tanár mondta el az érdeklődőknek, hogy a temetőben 192 sírra akadtak. Ezek túlnyomó többségéből cserfa-deszka maradványok kerültek elő, koporsószegek viszont nem, ami arra enged következtetni, hogy a halottak oldalára és fölé deszkákat tettek ugyan, de nem helyezték őket koporsóba (vagy fából készültek a szegek – szerk.). A megtalált ékszerek, használati tárgyak, övcsatok és hajkarikák vizsgálata nyomán megállapítható, hogy ezeket a korai Árpád-korban Kárpát-medence-szerte használták. Egyes sírokba pénzérméket is helyeztek, melyek numizmatikai kutatása megállapította, hogy a legkorábbiak 12. századból származó magyar dénárok, a többi pedig III. Béla (1173–1196) által volt kibocsátva. Az ilyenkor legfontosabb kérdések egyike azonban, hogy milyen nemzet alkotta az ide temetkező közösséget, még mindig megválaszolatlan maradt, eldöntése pedig az antropológusokra várt.
A Budapesti Természettudományi Múzeum munkatársa, Fóthi Erzsébet vezetésével 2007–2008-ban elkészült Székelyföld valamennyi középkori temetőjének embertani vizsgálata. Ennek folyamán pedig az is kiderült, hogy az említett két temető antropológiai párhuzamait a Kárpát-medence nyugati részének avar és Karoling-kori európai, valamint ázsiai jelleget egyaránt hordozó népességében találhatjuk meg. Mindezek alapján tehát megállapítható, hogy a zabolai és petőfalvi, valamint az udvarhelyszéki Árpád-kori temetőkben végső nyughelyre lelt népesség a székelyekkel azonosítható, azonban nem helyi fejlődés nyomán alakult ki, hanem Magyarország távoli területeiről került ide. Ugyanakkor bebizonyosodott, hogy a székelység Kárpát-medencei jelenléte az avarkorig vezethető vissza, vagyis Árpád népe már itt találta őket, viszont nem a jelenlegi helyükön, hanem az Őrségben, a mai Zala és Vass megye területén.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2016. április 6.
Csütörtökön, április 14-én 17 órától könyvbemutató a Jelen Ház nagytermében
Kiss Székely Zoltán: Az anyanyelv keresztje
De ki is a szerző, Kiss Székely Zoltán?
"Erdélyi magyar értelmiségi vagyok. Tanárember. Sem több, sem kevesebb.
***
Születtem 1951. január 3-án Marosvásárhelyen.
Az egykori Székelységben közlő Paál Elek festő keresztapám pallérozta első verseimet még a '60-as évek derekán. Aztán a'60-as évek végén Kapusi Ildikó tanárnőm bíztatott a Bolyai Farkas Középiskolában. Ott érettségiztem 1970-ben.
1974-ben biológus diplomát szereztem Kolozsvárt. Azóta tanítok. Vándortanár vagyok; tucatnyi iskolában tanítottam: Szőkefalván, Marosvásárhelyen, Gyermelyen, Budapesten és Szentendrén. Diákjaim négy ország nyolc egyetemén szereztek diplomát. 1975-től botanikai és tudománytörténeti kutatómunkát folytatok. És publikálok szak- és tudománynépszerűsítő írásokat két ország napi-, heti és havilapjaiban, tudományos folyóirataiban. Számuk félezerhez közelít. 2012-től Természet kalendáriuma címmel tudománynépszerűsítő sorozatot – amolyan Odobescu-féle Pseudokinegeticost – írok heti rendszerességgel a marosvásárhelyi Népújságban.
1977-től a Marosvásárhelyi Rádió külső munkatársaként is dolgoztam, ahova Gáspár Sándor hívott egykoron. A tudománynépszerűsítő adás, a Mikroenciklopédia, biológiai szakcikkeit jegyeztem. S küldtem verseimet az Igaz Szóhoz, Székely János biztatgatott. Ugyanez évben jelentek meg első verseim az Ifjúmunkásban. Cseke Gábor és Lázár László próbált felfedezni. Miután én is a Szülőföld, haza, testvériség pályázat győztesei között voltam, úgy tűnt kötettel indítanak minket, akkori fiatalokat. Aztán semmi sem lett belőle. Jómagam meg arra jutottam, hogy hagyom a szépirodalmat másnak. Hiába bíztatott Lőrinc József tanár-költő barátom az illyési intéssel, miszerint ki a versírást abbahagyja, az igazmondást hagyja abba, sokáig nem írtam verseket. Ez volt a hosszú hallgatás kezdete.
***
1989 decemberében az újrainduló Marosvásárhelyi Rádiónál a Mikroenciklopédia felelős szerkesztője lettem. 1990 áprilisától Magyarországon élek családommal. 1999-től a Szentendrei Református Gimnázium tanára vagyok. S néha megleptem-meglepem magam egy-egy verssel.
1997-ben a Névtelen írók antológiájába bekerült egy háromsorosom.
E tájt érett meg bennem, hogy amit én akarok elmondani a világról, azt csak én tudom elmondani úgy. Az igazmondás(soma)t nem hagyhatom másra.
Hiszem, hogy az igaz vers menedék, menedék mások számára is. Bölöni Domokosnak köszönhetem, hogy erre rádöbbentett. Nos, azóta írok újra verseket.
***
2008 óta több-kevesebb rendszerességgel jelentek meg verseim a marosvásárhelyi Népújság Múzsa mellékletében. 2010-től a székelyudvarhelyi Vers és az Erdélyi Toll, az Erdőszentgyörgyi Figyelő és a debreceni Tisztás hozta-hozza le rendszeresen verseimet. 2013-tól a PoLíSz, Turcsány Péter bizalmát és biztatását birtokolva, több alkalommal közölte versszövegeimet. Csíki Andrásnak, az EJKE elnökének köszönhetem, hogy most kötetté állt össze verseim egy része.
Amikor a Népújságban a Múzsa rendszeresen közölni kezdett, írtam volt le ezt a mondatot: Hallgattam évtizedeken át, felnőtt bennem a hallgatás.
Ezt a saját magam köré épített hallgatást tördelem versekbe mindmáig. Hiszem, hogy versbéli megszólalásommal is jobbá tehetem világunkat."
Nyugati Jelen (Arad)2016. április 16.
Kiss Székely Zoltán könyvbemutatója
A botanika és a költészet találkozása
Csütörtök délután mutatták be Kiss Székely Zoltán Az anyanyelv keresztje című kötetét. Az esemény házigazdája, Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője beszélgetett a szerzővel, aki rendkívül szerényen nyilatkozott teljesítményéről.
Kiss Székely Zoltán eredetileg botanikus és tanár. Összesen 14 iskolában tanított – ezt összeszámolta egy alkalommal, mert karrierje során szüksége volt néhány adatra. Az igazi kérdés azonban inkább az, hogy a botanika és a költészet hogyan fér össze. A közönség rövid választ kapott a kérdésre: szinte sehogy. Két külön világ ez. Néha azonban, a verseket olvasva, észrevehetően előtérbe kerül a lírai én botanikus oldala is.
A diákjainak is megmutatja néha verseit. Van ugyanis irodalmi kör, és az irodalmi körben olyan tagok, akik maguk is írnak, publikálnak, esetleg már verseskötetük van. Nekik, és az irodalmi körre járó diákjainak meg szokta mutatni verseit. A szerző úgy fogalmazott: „azoknak mutatom meg, akik megérdemlik.”
A költő székelyföldi születésű, de bármennyire is szereti szülőföldjét – ez a szeretet több verséből is visszaköszön –, fia egészségének, illetve gyógyulásának feltétele volt a Magyarországra költözés. A másik opció, Kanada, nem nagyon jöhetett szóba. Mivel azonban az 1989 előtti rezsim nem nézte jó szemmel az áttelepedési kérelmet, egy ideig hazaárulóként is számon volt tartva.
Tudni kell továbbá, hogy volt periódus, mikor nem írt vagy közölt verseket. Az Ifjú munkásnevű lap hirdetett egyszer egy pályázatot Szülőföld, haza, testvériség címen, amelyre Kiss Székely Zoltán is beküldte verseit. A tervek szerint a legjobb munkákból antológiát készítettek volna, ez azonban nem sikerült, szinte biztosan a pályázat címében szereplő „testvériség” szó miatt. Az idő multával azonban ismét tollat ragadott. Egy csizmavásárlás során összehozta a sors Bölöni Domokossal, aki publikációra biztatta, az ő hatására kezdett el megint írni és publikálni.
Arra a kérdésre, hogy mikor gondolt először saját verseskötetre, érdekes választ kaphatott a hallgatóság. „Az az ember, aki ír, arra is gondol, hogy megjelenik egy antológiában, esetleg lesz saját kötete” – nyilatkozta Kiss Székely Zoltán, de hozzátette, ő nem nagyon gondolt ilyesmire. Csak az elmúlt egy-másfél évben keresték fel ezzel az ötlettel, és már-már el is felejtette, amikor jó híreket tartalmazó levelet kapott. Összegyűlt a pénz egy kötet kiadására!
Mint minden költőnek, neki is vannak kedvencei saját költeményei között. Ezek egyike Az utolsó pohár, melyet Áprily Lajos egyik versének hatására írt. A kötet előszavában is az olvasható, hogy Áprily és Reményik voltak rá a legnagyobb hatással, de ez verseit olvasgatva is kiderül az olvasó számára.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)2016. szeptember 30.
Ötvenéves a Gyökerek
A Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanulói, véndiákjai mindig képesek voltak időtálló ötletekkel, meglepetésekkel szolgálni. Az iskola szelleme „behálózta” a nebulókat, hatni tudott a padokban ülő diákokra, akik így hozzájárultak, hozzájárulnak ma is iskolájuk, városuk hírnevének öregbítéséhez. Találkozóra készülődve, az ötvenedikre, mi, véndiákok egyre gyakrabban beszélünk egymással, idézzük fel emlékeinket.
A nyár végén magyartanárunk, Albert Ernő A Gyökerek iskolai folyóirat néprajzrovata címmel tanulmányt készített a Kriza János Néprajzi Társaság október 21-én tartandó, Tudománytörténeti hagyományok és örökség a Kolozsvári (romániai magyar) néprajzkutatásban tematikájú értekezletére. Megkeresett – egyik alapítója voltam a Gyökereknek –, így ugrott be, hát persze: 2016 októberében 50. születésnapját ünnepeli a Gyökerek, a Székely Mikó Kollégium iskolai folyóirata. Hogyan is indultunk?
Albert Ernő kéziratából idézek: „1966. október 1-jén az ifjúsági szervezetek országos konferenciát tartottak. Azon az összejövetelen hangzott el, hogy fel kellene eleveníteni a diákújságok hagyományát. Végre a sok unalmas gyűlés helyett olyan javaslat hangzott el, amely mozgósítani tudta a diákokat. Magam arra gondoltam, hogy elkészítem az első szám tervét, megbeszélem a tanulókkal, elindítjuk a folyóiratot. DIÁKOK lett volna a címe. Előzőleg azonban megkerestem a Brassóban működő nyomdánál dolgozó ismerősünket azért, hogy tájékozódjunk a nyomdai költségekről. Olyan összeget közölt, amelyet akkor nem tudtunk volna előteremteni. Arra gondoltunk, esetleg majd később a szülők segítségével összegyűjtjük a szükséges összeget… A diákok megelőztek – bátrabbak, határozottabbak voltak… Néhány hét elteltével, órám után Kerekes Mária és Szabó Éva XI. osztályos tanuló azzal kísért el, hogy diákfolyóiratot szeretnének megjelentetni – bizonyára a forrás közös volt. Elmondtam, hogy Brassóban költségeiről érdeklődtem, egyelőre el kell halasztanunk a folyóirat megjelentetését. Egy hét elteltével, most már óránk kezdésekor közölték tanulóim, hogy ha nem lehet nyomtatni, kézírással el is készítették a folyóirat első számát. Neve: Gyökerek. Látszott az egész osztály hangulatán, hogy megvalósítását magukénak érzik, ezért elő sem hozakodtam az általam kigondolt címmel. Az első szám megszületett, valamely érdekes és értékes folyamat elindult. Az első szám szerkesztői: Herbszt István, Kerekes Mária, Szabó Éva. A 34 oldalt olvasható betűkkel, egységesen Keresztes Irén írta. Mind a négyen a XI. A osztály tanulói voltak.” Az első – sajnos, az időközben elhunyt Keresztes Irénke gyöngybetűivel írt – számban a szerkesztők megfogalmazták akaratukat: „A folyóirat célja megszerettetni az irodalmat tanulótársainkkal, és eddigi irodalmi ismereteink minél jobb elmélyítése”. A szám tartalma tükrözi ezt a célt: a Janus Pannoniusról, Gaál Gáborról, Szilágyi Andrásról, Radnóti Miklósról írt tanulmányokat Bartalis János versei, világirodalmi szemle – külföldi írók, költők művei – egészítik ki, de nem hiányzik sem az anekdota, sem a sziporka belőle.
1967. január 21-én megjelent a második szám, a szerkesztésbe immár beszállt az igazgatóság is: géppel írott kiadvány; majd február 2-ától, a 3. szám megjelenésétől Bíró Iván Géza rajztanár által készített címlappal jelentünk meg, ez meghatározta a folyóirat arculatát, annak „kimúlásáig”. A tanulók által gyűjtött népköltészeti anyagok is megjelentek már.
A folyóirat tartalma is változott, vaskosabb, érettebb lett, a harmadik számtól Gyökerek/Rădăcini címmel, két nyelven jelenik meg. Az irodalmi kör munkássága, népköltészeti anyagok (Nika Tibor, Molnár Károly, Árvay Katalin, Bedő Ildikó és sok más diák gyűjtései) mellett pályázatot hirdetnek meg „eredeti irodalmi alkotások írására”. Új írások címszó alatt első szárnypróbálgatással jelentkeznek is „a költők”. Sokukból az is lett, Kapui Ágota (1970 és 1974 között szerkesztő), Veress Gerzson, Benedek Éva, Vrabie Florica, akik már az elemi iskola padjaiból kérezkedtek be a folyóiratba. De a szerkesztők figyelme kiterjedt a romániai magyar irodalomra is, jeles alakjaihoz fordulnak levélben: Szabó Gyulához, Faragó Józsefhez, Méliusz Józsefhez, Beke Györgyhöz, Horváth Istvánhoz. Nagy Istvánt Késmárki Erzsébet kereste meg. Fordítással is próbálkozik Ütő Judit, Mattis Waldemar, Persinariu Maria, Lepedus Csaba, Târlungeanu Lidia, Sipos Attila, Tóth Attila, Pászka Imre. Mitroi tanár (alias Miron Rusu Barian) a szárnypróbálgató költők írását fordítja magyar nyelvről románra. Elindul Szabó Éva szerkesztésében egy állandó rovat, a Színházi őrjárat. Frissen megjelent könyvek bemutatása, pályaválasztási tanácsadás, sőt, már érettségizett diákok, Ferenczi Imre, Sikes Márta, Bende József is visszatérnek a laphoz, segítenek a szerkesztésében. Közben a folyóirat hírneve eljut Kézdivásárhelyre, és még messzebb. A Kolozsvári Brassai Sámuel-iskolából Kardos Adrienn és Gyulai Gyöngyi keresi meg szerkesztőségünket. Életre szóló barátság kezdete ez, Kardos Adrienn és jómagam az egyetemen is egymás mellé kerültünk. Gazdagodik a folyóirat, visszatérnek a volt diákok: Bogdán László, Czegő Zoltán írásai mellett a véndiák képzőművészek alkotásairól készült fotók jelennek meg.
Tanáraink is beszállnak: Becsei Pál a 9. számban kitűnően dokumentált tanulmányában írja le a Székely Mikó Kollégium történetét, de a nebulók fejét tágítandó szót kér Sombori Sándor, dr. Székely Zoltán. Valami elindult a kollégiumban. Valami, ami megmozgatott mindenkit.
Az iskola 110 éves évfordulója alkalmával Albert Ernő ezeket mondta: „…jó földbe fogóztak a Gyökerek. Gondos kertészek ápolták… köszöntjük az 1967-ben végzett XI. A osztályos tanulókat is, akik lelkes munkával elindították folyóiratukat, amely azóta nem kevés dicsőséget szerzett iskolánknak”. A folyóirat mellett évkönyvet is kiadott az igazgatóság, de sajnos, az iskola 125 éves évfordulójára, 1984-ben elkészült évkönyv már nem került nyomdába, kéziratban várja feltámadását a Csikósné Péter Julika – aki napokig eltűrt maga mellett, aki elkészítette a folyóirat bibliográfiáját – által gondozott dokumentációs könyvtárban.
Valami elindult és valami elmúlt. De merem remélni, hogy azokban a tantermekben, amelyekben annak idején mi ültünk, izgultunk, nevettünk, alkottunk, most is vannak olyan tanulók, akik alkotni szeretnének, akik útra indítanának valami hasonlót, annak modernebb változatát, de örök életűt.
Kerekes Mária
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)