Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 60 találat lapozás: 1-30 | 31-60

Névmutató: Szabó György Pál

2006. július 13.

Zarándoklatra indul két nagycsalád. A Csíkszeredától Győrig tervezett útvonalon szintén sokgyerekes családokat keresnek fel. A négy felnőtt és 11 gyerek a csíksomlyói kegytemplomban szentmisén vett részt, majd elmondták utazásuk célját. Tavaly Gyergyószentmiklóson, az Erdélyi Magyar Ifjak Táborában találkozott a csíkszeredai Dánél és a nyárádszeredai Csíki család. Itt hívta meg őket Szabó György, a győri Família Nagycsaládos Egyesület elnöke az Európai Nagycsaládosok harmadik Konferenciájára, valamint a magyarországi Nagycsaládosok Országos Egyesülete által szervezett Családkongresszusra, amelyet július 19–23. között tartanak Győrben. A meghívást elfogadták, és továbbgondolkodva született meg az ötlet, hogy ez az utazás jó alkalom lesz felhívni az emberek figyelmét a sokgyerekes családok gondjaira, örömeire. A zarándoklatot egy kisbusszal Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes is támogatja. /Takács Éva: Zarándoklatra indult két nagycsalád. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 13./

2006. augusztus 8.

Gyergyószentmiklós római katolikusai szerencsések, hiszen olyan plébánosok szolgálták csak az elmúlt száz esztendőben is, mint Szabó György apát, László Ignác főesperes, az utóbbi 21 esztendőben pedig Hajdó István főesperes, aki messze földön is megbecsültté tette szolgálati helyét. Augusztus 6-án, a vasárnapi szentmisén, hogy meghatottságán könnyítsen, a távozó főesperes szigorú számadást készített szolgálatáról, s inkább abbéli fájdalmát emelte ki, hogy sok szív fordult el Istentől, bármennyire próbált orvosa is lenni a rábízott lelkeknek. Nem beszélt közösségépítő fáradhatatlan munkájáról, a csaknem romosan kapott plébánia rendbetételéről, a kispapok lakásainak felépítéséről, a régi plébániaépület felújításáról, az egyháznak visszajuttatott Korona újjáépítéséről, a gyilkostói Szent Kristóf-kápolna felépítéséről, a Bucsin negyedi Szent István-templom építésének megkezdéséről, s arról sem, hogy kapcsolatteremtései segítettek számos szociális kezdeményezést. (A szeretetkonyha létrejötte a főesperes érdeme, működtetése a Lorántffy Zsuzsanna Nőegylettel egyenlően dicséri a plébániahivatalt is.) Hajdó Istvánt az érsek Székelylengyelfalvára helyezte. /Bajna György: Jó pásztorunk volt. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 8./

2008. április 21.

Sikeres volt április 19-én a XV. Gyöngykoszorú Erdőcsinádon. A dal, a tánc, a néphagyományok széles körű felújítását célzó mozgalmat Szabó György Pál és Szabó Éva pedagógus-házaspár kezdeményezésére indította 1991-ben az EMKE, és azóta hetvennél több találkozót tartottak, mindet Maros megyében. A népviseleti parádét ezúttal is Miholcsa József sárpataki Mátyás-huszárjai vezették, majd új házigazdaként Bálint Csaba református lelkész köszöntötte a mintegy húsz csoportot. Emlékeztettek Szabó György Pálnak a tizedik találkozón elhangzott szavaira: „Újra visszafoglaljuk édes anyanyelvünket dalban, táncban és népviseletben”. Emléklapot, Bernády-albumot nyújtottak át az együtteseknek, továbbá Molnár Dénes (Erdőcsinádon élő) képzőművésznek, Miholcsa József szobrászművésznek és huszárjainak, végül az Erdőcsinádon született Füzesi Albert marosvásárhelyi táncmesternek, főszervezőnek. /Bölöni Domokos: Dalban, táncban, népviseletben. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 21./

2009. április 27.

Erdőcsinádot most vonzó kiránduló- és visszatelepülési helyként tartják számon. Füzesi Albert innen indult, ma is itt van. Szabó György Pál és Szabó Éva indította el, és mára az erdélyi magyarság egyik rangos néptáncos fórumává vált a Gyöngykoszorú. 1991 tavaszán indult a Nyárádmentéről, majd bekapcsolódtak a Maros és a Küküllők, a Mezőség tájain élő magyarok, a tömb- és szórványközösségek. Életüket mentették énekbe, dalba, zenébe, táncba. Április 25-én volt Erdőcsinádon a Gyöngykoszorú. /Bölöni Domokos: A Füzesi Albert-féle szindróma. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 27./

2009. július 20.

Július 19-én, vasárnap zárt a XI. Marosszéki Népzene- és Néptánctábor. A Folk Center Alapítvány szervezte Jobbágytelkén, ahol családias, erdélyi hangulat várta az odaérkezőket. Nyárádmagyarósi, jobbágytelki, más nyárádmenti táncokat tanulhattak naponta haladók és kezdők. Táncház és folkkocsma minden este, felléptek hagyományőrző együttesek, adatközlő zenészek, táncosok és énekesek. Néprajzi előadásokat tartott Barabás László, Szabó György, Márton Béla és Márton Levente. Több mint kétszázan jöttek el az idei táborba, hatvan százalékuk erdélyi, harminc százalékban magyarországiak, a többiek a Vajdaságból, Belgiumból, Spanyolországból, Amerikából érkeztek. /Bölöni Domokos: Néptánctábor Jobbágytelkén. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 20./

2010. április 2.

Szórványösszefogás Oláhszentmiklóson
Az elmúlt években – főleg a megyeszékhelyről odatelepülőknek köszönhetően – örvendetesen gyarapodott Oláhszentmiklós község magyar lakossága. Ez tette szükségessé egy helyi RMDSZ-szervezet megalakítását, amelyre múlt vasárnap került sor. A Nagyváradtól 30 kilométerre, a magyar határ közelében fekvő községközpont a református egyház szórványközpontja, ezt Farkas Zsolt lelkipásztor irányítja, aki a zsúfolásig megtelt gyülekezeti teremben hirdetett igét virágvasárnapon. A prédikáció után köszöntötte az RMDSZ megyei ügyvezető elnökét, Szabó Ödönt, Grim Andrást, a szórványért felelős megyei ügyvezető alelnököt és Rézik Lászlót, a szomszédos Körösgyéres alpolgármesterét. Megköszönte továbbá, hogy a szövetség segítségével a megyei önkormányzat tízezer lejjel támogatta az építendő köröstarjáni református templomot.
Szabó Ödön hangsúlyozta, hogy szórványban együtt kell építkezni a történelmi magyar egyházakkal, segíteni egymás törekvéseit, hisz szétforgácsolva semmit sem érünk. Az összejövetelen megválasztották az olászentmiklósi RMDSZ-körzet vezetőségét: egyhangúlag elnöknek választották Malita Ibolyát. A választmány tagjai: Fazekas Levente, Leucse Irén, Borsi István, Szabó György, Horváth László. Az etikai és ellenőrző bizottság tagjai: Kovács Csaba, Szim Edit, Kristó János. Az alakuló ülés szeretetvendégséggel zárult.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

2011. szeptember 28.

Margittára visszaszállt a turulmadár
A hétvégén tartották a Berettyó-parti település, Margitta városnapjait. A három nap alatt rengeteg magyar program volt. Beszámolónkban inkább ezekre összpontosítunk.
Az ünnepségsorozat péntek délután könyvbemutatóval kezdődött. A városházán mutatták be a Margitta – egy város egykor és ma című helytörténeti kiadványt, amely Tőtős Norbert munkája, és a nagyváradi Europrint Kiadó gondozásában jelent meg. A szépszámú érdeklődőt Kovács Gyula református lelkipásztor köszöntötte, aki egyben az előszó írója, valamint ő ismertette a könyvet. A bemutatón köszöntőt mondott Derzsi Ákos, a kiadó vezetője. Szavalattal Krisztik Noémi, míg népdallal Martin Tímea tette színesebbé az eseményt. A bemutató végén a szerző mondott köszönetet azoknak, akik segítették munkáját, külön kiemelve az anyagi támogatókat, Antal Kálmán mérnököt és Juhász András közjegyzőt. A bemutató végén a könyvet meg lehetett vásárolni, amelyet a szerző dedikált. Péntek este a Horváth János Társaság szervezésében tartottak kórusfesztivált a művelődési házban. Ezen hat kórus, valamint két szólóénekes, Bodor Edina és Martin Tímea lépett fel. Mondhatni, hogy a kórustalálkozó nemzetközi volt, hiszen a magyarországi Konyár község Pávakör nevű kórusa is képviseltette magát.
Szombaton délelőtt szintén a művelődési házban nyitották meg a Helios Fotóklub szervezésében Bradács Aliz klubtag Örményországi zarándoklat című egyéni tárlatát.
Üdvözlőbeszédet Pósán Lajos klubelnök mondott, továbbá gratulált a jelenlévő Dorel Talpos polgármester, valamint Pocsaly Zoltán alpolgármester is. Kicsivel később az Árpád-házi Szent Margit római katolikus templomban nyitották meg az I. Sólyomkővári Alkotótáborban készült képzőművészeti munkákból megrendezett kiállítást. Ezzel egyszerre kiállították a Gyöngyvetők néptánccsoport által rendezett néptánc- és kézműves táborban készült dokumentációs fotókat is, amelyeket Pósán Lajos, Katona Levente és Szőke Ferenc készített. Az eseményt Deák Andrea, a tánccsoport vezetője, valamint a ProFolk egyesület elnöke nyitotta meg. Beszédet mondott Anca Popescu Ratiu, a Hagyományos Kultúra Megőrzésének és Népszerűsítésének Bihar Megyei Központjának reprezentánsa, Papp Gábor képzőművész, az egyik szervező, Pósán Lajos fotóművész, valamint a kiállítást felkaroló Horváth János Iskolaközpont vezetői.
Szombat délután került sor a hivatalos megnyitóra, amelyen Dorel Talpos polgármester románul, míg magyarul Pocsaly Zoltán alpolgármester mondott köszöntőt. Este a magyarországi Josh és Jutta, továbbá a román Directia 5 együttes koncertezett, majd hajnalig tartó szabadtéri diszkóval zárult a szombati nap. Ezzel egy időben tartotta a hagyományos városnapi bált az RMDSZ margittai szervezete a Margaréta vendéglőben, amelyen idén is nagyon sokan, fiatalabbak és idősek egyaránt együtt mulattak. Az összejövetelen részt vett Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke és felesége.
Vasárnap reggel a római katolikus templomban a szentmisét Májernyik Mihály plébános és Kruzslitz Imre celebrálta. A mise végén Bradács Aliz körzeti RMDSZ-elnök mondott köszöntőt. Jelen volt a debreceni Pro Patria Alapítvány alelnöke, Fehér Lajos, valamint Csuhány János professzor, akik a Vitéz Simonyi Óbester emlékünnepségre jöttek. A mise után megkoszorúzták a templom falán elhelyezett Simonyi-emléktáblát. A református istentiszteleten részt vett Margitta két testvértelepülésének, Berettyóújfalunak és Kiskőrösnek a küldöttsége, melyek a templomkertben található Petőfi-szobrot koszorúzták meg.
Koradélután a városháza konferenciatermében köszöntötték az 50. házassági évfordulójukat ünneplő párokat. Idén öt házaspár vehetett át egy-egy oklevelet, valamint egy jelképes összeget tartalmazó borítékot az elöljáróktól. Ezzel párhuzamosan zajlott a Pusztai Farkasok Hagyományőrző Íjászegyesület bemutatója a központi parkban. Később a városi kórház konferenciatermében Bradács Aliz igazgató meghívására tartott előadást a magyarországi híres „bükki füvesember”, Szabó György.
A mintegy kétórás előadást közel százan hallgatták végig, sokan négyszemközt kértek tanácsot Gyuri bácsitól különböző betegségeik orvoslására. A természetgyógyász minden panaszra tudott ajánlani különböző gyógyteákat, gyógynövényeket, amelyeket a helyszínen meg is lehetett vásárolni. Közben a városközpontban elhelyezett színpadon folklórműsor volt. Fellépett a Gyöngyvetők néptánccsoport és kórus, Martin Tímea, Bodor Edina és Beke Kincső, valamint a Horváth János Társaság vegyes kórusa. Az estére beharangozott Koós János- és Dékány Sarolta-koncert elmaradt, mivel az énekes előző este szívinkfartust kapott. A szervezők gyorsaságának köszönhetően ugyanannyi pénzért másik két fellépőt sikerült meghívniuk. Az idősebb korosztályt a Dupla Kávé szórakoztatta, az együttessel több százan énekelték együtt Margitta főterén azt, hogy: „Visszaszáll a magyar turulmadár”. Ezt megelőzően a bukaresti Alex Velea parádézott a színpadon, majd látványos tűzijáték és a szintén magyarországi Kerozin koncertjével ért véget a háromnapos ünnepség.
Reggeli Újság. Erdély.ma

2011. október 10.

Húsz éve ragyog a Gyöngykoszorú
Nyárádmenti táncmaraton
Harminchárom együttes és néptánccsoport jelentkezett a hétvégi maratoni Gyöngykoszorú- találkozóra. A Maros és a Nyárádmente, a Kis-Küküllő, a székely Mezőség településeiről érkeztek a dalosok és táncosok a Nyárádszeredában megtartott jubileumi seregszemlére. Szervezői: a Bekecs táncegyüttes, a nyárádszeredai önkormányzat, az EMKE Maros megyei szervezete, valamint a Bocskai István Közművelődési Egyesület, támogatója a Művelődési Minisztérium. A rendezvény megnyitóján beszédet mondott Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ országos elnöke.
Három adat: 1991. április 29.: A marosvásárhelyi Szabó György Pál és felesége, Éva, a tánc világnapján, Erdőcsinádon az első Gyöngykoszorú-találkozóval útjára indította a magyar népi táncok hagyományőrző mozgalmát. 2001. december 9.: Marosvásárhelyen ünnepi Gyöngykoszorú- találkozón búcsúztatták a mozgalom nyugalomba vonuló éltetőit: Szabó György Pált és feleségét, Évát. 2011. október 8–9.: Nyárádszeredában indult két évtizede, itt ünnepeltek hát a Maros megyei néptánccsoportok.
Az ünnepet zavarta az eső, így a szabadtéri népviseleti parádé, a szokásos felvonulás elmaradt. A színpadi műsort a Ferencz Csaba zenetanár vezényelte Bocskai női dalkar nyitotta, majd Tóth Sándor, Nyárádszereda alpolgármestere üdvözölte a résztvevőket. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ országos elnöke, aki köszöntőjében ezt mondotta: "Nemzeti identitásunk egyik alapeleme az a népdal, az a néptánc, amely az elmúlt húsz esztendőben is úgy került előtérbe, hogy a legnemesebb értékeinket próbálta megőrizni, próbálta megerősíteni, és ezeken az értékeken keresztül próbáltuk alakítani az életünket. Amikor nemzeti identitásról beszélünk, amikor a magyar embereknek, a nyárádmenti embereknek, a székely embereknek, az erdélyi magyar embereknek az identitásáról beszélünk, akkor a nyelv mellett, a különböző kulturális értékek mellett kiemelkedő szerepet kap a néptánc, a néphagyomány, a népdal, a népmese, mindaz, amit örökségül kaptunk. Ezek nélkül nem is lehet elképzelni nemzeti identitást. Húsz esztendővel ezelőtt, amikor az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és néhány lelkes ember ezt a mozgalmat elindította, bizakodtak abban, hogy ismét föl lehet éleszteni a Nyárádmentén, Maros megyének ebben a szegeletében újjá lehet éleszteni, meg lehet erősíteni azt, amit évtizedeken keresztül megpróbáltak elnyomni, kiirtani, megszüntetni: a néphagyományt. Ezt a föltámasztó munkát sikerrel végezték. Köszönetet kell mondani mindazoknak, akik húsz éven keresztül kitartással, makacssággal, sokszor sok lemondással ezt a munkát végzik, és biztatni kell őket, biztatni kell minden egyes olyan embert, aki ebben a munkában szerepet vállal, hogy ne hagyják abba. Ne hagyjuk abba, mert enélkül a XXI. században, a globalizálódó világban sok minden újdonságot, érdekességet kaphatunk, de a néphagymány nélkül, a néptánc, a népdal nélkül, magyar nyelv, magyar kultúra nélkül sokkal szegényebbek leszünk. Akkor leszünk igazából erősek a XXI. század változó világában, ebben a globális versenyben akkor tudjuk állni a versenyt, hogyha jelenünket, jövőnket a múltra építjük. Az a jelen, az a jövő, amely hagyományos, szolíd értékekre épül, az biztos, hogy sikeres lesz. És nekünk itt, Erdélyben sikeresnek kell lennünk. És ahhoz, hogy sikeresek legyünk, kétszer annyit kell dolgoznunk, mint román honfitársainknak, kétszer annyit kell dolgoznunk, mint másoknak. Kétszer annyit kell bizonyítanunk. Erre képesek vagyunk. Képesek voltak az elődeink is, képeseknek kell lennünk nekünk is erre. A huszadik évfordulón, amikor már felnőttkorba érkezett a Gyöngykoszorú, engedjék meg, hogy ezért a tárca nevében – és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében is – köszönetet mondjak mindazoknak, akik ezt a munkát húsz éve végzik, sok sikert kívánjak, és még egyszer örömömet fejezzem ki, hogy a huszadik évfordulón a kulturális minisztérium a fő támogatója lehet, itt lehet önökkel; önökkel együtt szervezheti meg ezt a fontos rendezvényt, hiszen ez a húsz esztendő azt bizonyította, hogy igenis értékmentés, értékőrzés, értékteremtés történik.
Maros megye tanácsának alelnöke, Szabó Árpád méltatásában elmondotta, hogy a beérkező kulturális pályázatoknak több mint felét a magyar csoportok, formációk küldik be. A tanács évente körülbelül 200 ezer lejes támogatással segíti a műkedvelő néptáncmozgalmat. – A Gyöngykoszorú már nem is seregszemle, hiszen mozgalommá nőtte ki magát. Olyan mozgalom, amely elengedhetetlen megmaradásunkhoz; mi itt, Erdélyben ezzel is bizonyítjuk, hogy itt nekünk történelmünk van és jövőnk is van.
A Romániai Magyar Táncszövetség részéről Incze Tünde alelnök kívánt sikert a néptáncmozgalomhoz. Dr. Ábrám Zoltán, az EMKE megyei elnöke szerint nem véletlen az, hogy 1991. április 28-án első alkalommal éppen Nyárádszereda adott otthont a néptánc, népdal, népviselet és népzene találkozójának – ennek a térségnek a népe, az emberei mindig is dolgos, munka- és kultúraszerető, kultúrateremtő emberek voltak; és azok ma is.
– Húsz esztendő alatt mozgalommá fejlődött a Gyöngykoszorú. Több mint száz rendezvényre került sor Maros megyében, évente öt olyanra, amely Gyöngykoszorú néven zajlik, emellett számos hasonló jellegű rendezvény van, amelyeket más névvel szerveznek. Vajon hány ezren, hány tízezren vettek/vesznek részt ezeken a találkozókon? Csak a mai alkalommal mintegy háromtucatnyi csoport lép fel, sok száz, az ezerhez közeledő fellépő, szintén ennyi a szervezők, a nézők száma –, tehát a húsz esztendő alatt tízezrekre tehető azok száma, akik részesei lehettek a mozgalomnak. Számos település, Erdőcsinád, Kibéd, Görgényüvegcsűr, Holtmaros, Marosfelfalu, Marosludas, Szászrégen és környéke, de Mezőpanit, Nyárádszereda is rendez Gyöngykoszorú-találkozókat. Továbbá Marosvásárhelyen is van egy évzáró rendezvény, gyermekek és felnőttek számára is.
A magyar kultúra ápolásáért kifejtett áldozatos munkájáért dr. Ábrám Zoltán EMKE-plakettet nyújtott át Kelemen Hunor miniszternek, az RMDSZ országos elnökének. Köszönetképpen emléklapot kapott Suba Kádár Gyöngyvér, a helyi művelő- dési otthon igazgatója és Nyárádszereda közössége, melynek nevében a lapot Tóth Sándor alpolgármester vette át. A jelenlévők egyperces csenddel adózak azok emlékének, akik, mint a kezdeményező Szabó György Pál (1930. október 18 – 2005. január 9.) már nem lehetnek közöttünk. – Nagy boldogság, amikor az ember olyan feladatot kap, amit örömmel végez – fordult Szabó Évához Suba Gyöngyi. – Kedves Éva néni! Akkor, ‘91-ben Rügyfakasztó Gyöngykoszorú volt. Íme, a termés beérett: ma ugyanitt Szüreti Gyöngykoszorú van. Köszönjük szépen!
Szabó Éva hatalmas taps közepette vette át az oklevelet. Életerejét, munkabírását mi sem bizonyítja jobban, mint az előcsarnok falain látható kiállítás, melyet gyöngyörű varrottasaiból állított össze.
Az EMKE megyei elnökeként Szabó György Pál és munkatársai fáradtságot nem ismerve járták a vidéket, arra buzdítva a táncot éltető falvakat, hogy a világért abba ne hagyják! Folytassák a hagyományt. Ahol pedig halódott, biztatták, kérték, csodálatra méltó pedagógiai érzékkel meggyőzték a falut, a néptánccsoport megalakítására, a néptánc újratanulására. Gyuri bácsi már valahonnan fentről figyelheti, milyen terebélyes, mennyi falut felölelővé bokrosodott a mozgalom – idézte a Tanár úr emlékét a műsorvezető Tollas Gábor színművész. – Reményeink szerint örül és biztat is. A folytatásra biztat. "Az anyanyelv több, mint annak írott és beszélt formája – mondotta Szabó György Pál 1997-ben, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában megtartott Gyöngykoszorú-találkozón. – Az anyanyelvet hordozza elválaszthatatlanul a néptánc, a népdal, a népzene, hiszen ezek mind-mind emberi lélek, érzés- és formavilág kifejezésmódjai és eszközei. Ki ezeket nem ismeri és nem gyakorolja, egyre hézagosabb és szegényebb lesz az anyanyelve. (…) Nemzeti értékeink egyik legnemesebb kincse a magyar tánc, amely tartásával, formáival, különös lelkületével kimagaslik más nemzetek táncai közül. Örömmel és szívesen táncoljuk táncainkat, megtanuljuk más nemzetek táncait is. Cserébe elvárnánk, hogy mások is ezt tegyék. Népviseletünk, népdal-, népzene- és néptánc-kincsünk a leggazdagabb nemzetek közé sorol minket, magyarokat. A népi kultúra szempontjából, divatos szóval élve: nagyhatalom vagyunk.
Van okunk örvendezni. Vigadjunk együtt azokkal, akiktől tanultunk, eltanultuk a táncot, és azokkal, akikkel folytatni akarjuk a hagyományt. Egyszóval idős és fiatal, oktató és tanítvány."
Céltudatosan cselekvő nagy csapat sorakozott fel Szabó György Pálék utódai mögé a két évtized folyamán. Intézményesített vagy intézményesülő keretek között oktatók és csoportszervezők, táncosok és dalosok viszik tovább a jó hagyományt. Az erdélyi néptánckultúra megőrzésében, megjelenítésében és magas szakmai színvonalú oktatásában végzett tevékenységéért köszönő oklevelet vehetett át Benő Barna-Zsolt, Duca Szabolcs Attila, Szász Péter, Fazakas János, Kásler Magda, Lengyel Ildikó, Veress Kálmán, Füzesi Albert, Varó Huba, Nagy Levente Lehel, Farkas Sándor-Csaba, Dósa Attila és Törzsök Zsuzsanna. A fiatal oktatók közül Kovács János, Füzesi Tímea-Gizella, Kiss Gellért, Rácz István, Móréh Boglárka, Deák Orsolya, Fazakas Emese, Tőkés Imola és Szabó Albert részesült elismerésben. A hagyományőrző csoportok korábbi és mai vezetői közül Madarasan Judit és Madarasan Dumitru, Mező Palkó István, Barabás Attila-Csaba, Kozma Ferenc, Deák János és Deák Juliánna, Böjthe Judit és Böjthe Zoltán, Barabás Levente és Barabás Gyöngyvér, Pethő Sándor, Kovács Hajnal, Lovász Zsuzsanna és Vásárhelyi Mónika munkáját jutalmazták elismeréssel a kétnapos, maratoni Gyöngykoszorú-találkozón.
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

2012. március 12.

Összefogást hirdet az új zsidó szövetség
Húsz magyarországi és határon túli zsidó hitközség, illetve szervezet összefogásával Debrecenben megalakult a Közép- és Kelet-európai Zsidó Hitközségek és Szervezetek Szövetsége.
A “Jövőnk az összefogás” üzenetével megalakult a Közép és Kelet-Európai Zsidó Hitközségek és Szervezetek Szövetsége; az alapító okiratot vasárnap Debrecenben, a Megyeházán tartott ünnepségen írta alá húsz itthoni és határon túli magyar zsidó hitközség, illetve zsidó szervezet képviselője.
Halász János, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium parlamenti államtitkára hangsúlyozta, hogy a kultúra formálásában a zsidó szervezeteknek nemcsak a múltban volt jelentős szerepük, hanem a jövőben is, s ezt új keretek között tehetik meg a Debrecenben létrejött összefogással.
Zoltai Gusztáv, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) ügyvezető igazgatója is azt hangsúlyozta, hogy az a szövetség, amelynek alapító okiratát Debrecenben aláírták, nemcsak rögzíti a közös utat, hanem abból valami új és ösztönző mozgalom indítható el. A Mazsihisz-vezető azt mondta, hogy a “recesszió vihara tombol”, jelentős a munkanélküliség, s ilyen helyzetben “elképzelhetetlen, hogy a falainkon belül egymást marjuk”. Zoltai Gusztáv megfogalmazása szerint Debrecen – mint most is – példát mutatott az elmúlt években, amikor is évről évre megrendezik a hazai és a határon túli magyar zsidó hitközségek találkozóját.
Horovitz Tamás, a Debreceni Zsidó Hitközség vezetője hozzátette: múlt évi találkozójukon döntötték el, hogy “a Kárpát-medence zsidóságának fennmaradása érdekében” szorosabbá teszik az együttműködést. A most megalakult szervezet nyitva áll minden zsidó előtt, nem tesznek különbséget a különböző irányzatú csoportok között – jegyezte meg.
Papp László (Fidesz), Debrecen alpolgármestere szerint “az együttműködéssel az összetartozás új korszaka kezdődik”, az aláírás kifejezi “a közösség erejébe vetett hitet, az egymás iránti elkötelezettséget”. Radu Tirle, a romániai Bihar Megyei Tanács elnöke megyéje lakói nevében megkövette a zsidókat a történelemben ért atrocitásokért, s kérte Istent, “adjon erőt számukra, hogy tudják megbocsátani azt a sok szörnyűséget”. Bíró Rozália, Nagyvárad alpolgármestere városa és a Partium magyar közösségének “tiszteletteljes üdvözletét” tolmácsolta, megjegyezve, hogy “a kisebbségi lét (...), de a mai nap is példa arra, hogyan lehet szövetségben építeni a jövőt”.
Támogatásáról biztosította az új szövetséget Szabó György, a Magyar Zsidó Örökség Közalapítvány (Mazsök) elnöke, reményét fejezve ki, hogy az új szervezetet kellően tudják támogatni annak érdekében, hogy “a zsidó reneszánsz közélet újra tudjon fejlődni”.
A Közép és Kelet-Európai Zsidó Hitközségek és Szervezetek Szövetségének húsz alapítója van, magyarországiak mellett felvidéki, erdélyi, partiumi és délvidéki magyar zsidó közösségek. Néhányuk képviselője nem tudott megjelenni az aláíráson, e szervezetek levélben biztosították a szervezőket csatlakozási szándékukról. Az aláírás után a Nagyváradi Zsidó Hitközség művészeti csoportjának közreműködésével megünnepelték a zsidók “legvidámabb ünnepét, a sorsvetés napját, a Purimot, majd az ünnep kapcsán Asher G. Ehrenfeld debreceni főrabbi mondott ünnepi beszédet.
Népszabadság

2012. április 2.

Eredmények és tiszteleti tagság az EME-közgyűlésen
Közgyűlést tartott szombaton délelőtt a Protestáns Teológiai Intézetben az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Sipos Gábor elnök beszámolójában elmondta: az intézmény 2011-ben átlagos évet zárt, tevékenységük nem ütközött akadályokba, ugyanakkor több kiemelkedő eredményt mondhatnak magukénak. A kolozsvári magyar főkonzulátus részéről Papp Róbert konzul Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár üzenetét továbbította, aki kormánya további támogatásáról biztosította az EME-t. Tóth Pál Péter, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság kurátora Kocsis Károly bizottsági elnök és Pálinkás József akadémiai elnök jókívánságait tolmácsolta. Hegedüs Csilla miniszteri tanácsos Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter, RMDSZ-elnök üdvözletét olvasta fel.
A közgyűlés részvevői egyperces néma felállással adóztak az elmúlt évben elhunyt tagtársaik (Szabó György, Gyimesi Éva, Maros Dezső, Müller Ádám, Murvai Olga, Bege Antal) emlékének. Bitay Enikő főtitkár ismertette a 2011-es évre szóló jelentést, amelyben kitért arra, hogy bővült tevékenységi körük: 32 kutatói programot teljesítettek, 24 kötetet jelentettek meg, 79 rendezvénynek és 15 könyvbemutatónak voltak a házigazdái stb. Az idei munkatervben 65 rendezvény és 17 kötet kiadása szerepel. Sipos Gábor EME-elnök szerint a 2011-es év legkiemelkedőbb eseményei a következők voltak: felavatták az Erdélyi Digitális Adattárat, társszervezőként vették ki részüket a kolozsvári hungarológiai kongresszusból, megfelelő szintű könyvkiadási akkreditációt szereztek.
Ezt követően elhangzott a gazdasági-pénzügyi, az ellenőri és a jogtanácsosi jelentés, majd ingatlanügyek kerültek terítékre. A közgyűlés elfogadta az egykori főtitkár, Müller Ádám hagyatékát, amely könyvtáron és kéziratgyűjteményen kívül a Jókai utca 14. szám alatt egy 220 négyzetméteres, teljesen bebútorozott, részben műemléklakásból áll. Ebben a kérdésben már beindult a jogi eljárás. A Kőkert/Haşdeu utcai Jordáky-háznak negyedrésze az EME tulajdona, de jelenleg 50 négyzetméterrel többet használ, amit meg kell vásárolni. Erre egy adomány, Szilágysomlyó központjában fekvő 240 négyzetméteres nyaraló eladása teremthet anyagi fedezetet. A közgyűlés felhatalmazta az elnökséget, hogy megfelelő időben tegyen lépéseket az ingatlan értékesítésére.
Három személynek ítéltek oda tiszteleti tagsági címet. Egyed Ákos az erdélyi történettudomány területén végzett sok évtizedes kutatómunkája és az egyesület elnökeként kifejtett áldozatos tudományszervezési tevékenysége elismeréseképpen részesült ebben a kitüntetésben (laudációt mondott Sipos Gábor). Gyenge Csaba a műszaki tudományok területén sok éven át végzett tudományos munkájáért és az EME Műszaki Szakosztályában kifejtett tevékenységét kapta meg a címet (laudálta Pálffy Károly). Jakab Sámuel pedig az agrártudományi szakosztályban kifejtett szervezőmunkájával vívta ki tiszteleti tagságát (laudációt mondott Farkas Zoltán).
A működési szabályzat értelmében titkos választással megújították a választmány egyharmadát, a következő személyek kerültek be: Csomortáni Magdolna, Gaal György és Pál Judit (1. szakosztály), Veress Erzsébet és Bartók Katalin (2. szakosztály), Bódizs György, Nagy Előd és Széman Péter (3. szakosztály), Kokoly Zsolt (4. szakosztály).
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

2012. december 31.

Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (2.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Facsádról elindult életút végül megérkezett, azt is mondhatnám, révbe jutott Kolozsvárt, mely bizonyosan különbözött a korábban megélt városok szellemiségétől.
– Kolozsvár más volt, új, számomra a kitárult reménységek városa volt. Kolozsvárra bukott diákként érkeztem. 1940 a bécsi döntés és a szerelmek éve volt. És azé a felejthetetlen facsádi nyáré, amelyről mintha megéreztük volna, hogy az utolsó, tombolt bennünk az ifjúság, az együttlét öröme. A gimnáziumban hetediktől kettéágaztak az osztályok humán és reál tagozatra. Az előbbiben a latinon és a nyelveken volt a hangsúly, a reál osztályokban a nagyon komoly matematika- és fizikaoktatáson. Mindig ragaszkodtam a barátaimhoz. Ezek jó matematikusok voltak és a reál tagozatra iratkoztak be. Én követtem őket, de nem mértem fel, hogy azon a magas színvonalon tanított matematikához és fizikához nagyon rendszeres, napi felkészülésre volt szükség. Az én érdeklődésem azonban nagyon megoszlott. Változatlanul sokat olvastam, rádiót hallgattam, szórakoztam, így aztán 1940 nyarán pótvizsgára buktam. A nyár viszont nagyon mozgalmas volt. Akkor folytak a Turnu Severin-i tárgyalások, tombolt bennünk a fiatalság, a szerelem, nem tudtam tanulni, nem is ment a vizsga. Matematikatanárom megkérdezte, miért nem megyek Magyarországra.Azt feleltem, hogy készülök menni, mert édesapámat áthelyezték Csíkszenttamásra. A nagyon igényes számtantanár nagyvonalú ember volt, Temesvár polgármesteri tisztét is betöltötte a királyi diktatúra előtt, az ellenőrizhető írásbelimre négyest adott, viszont a szóbelimre hatost, így ötös osztályzattal átengedett. A Karánsebesről jött, provinciális szemléletű fizikatanár 4,50-nel megbuktatott. Édesapám felvette a kapcsolatot a sepsiszentgyörgyi Református Kollégiummal, ahol tájékoztatták, hogy mint elnyomott, újra vizsgázhatok. Neki viszont az volt a véleménye, hogy mivel látta, hogy nyáron nem tanultam a pótvizsgára, ne vegyem igénybe ezt a kedvezményt. Mivel a szintén áthelyezett sógoromék már berendezkedtek Kolozsváron, beiratkozásra jelentkeztem a Kántor Lajos igazgató vezette Farkas utcai Középiskolai Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziumába, ahova Gyöngyössy Dániel, akkor ügyvédjelölt barátom és földim kísért el. Bukott diákot nem szívesen veszek fel, mondta az igazgató, miután átnézte az irataimat. Dani barátom sovinizmust emlegetett. A válasz tömören ez volt: sovinizmus ide, sovinizmus oda, bukott diák az bukott diák. Kántor Lajos igazgató úr mégis felvett. Mi, felsősök hamar rájöttünk, hogy igazgatónk fő törekvése az iskolaépítés. Igyekezett jó, minőségi iskolát létrehozni, ami nem volt könnyű az örökölt tanári karral és a különböző helyekről érkező, több iskolát megjárt diákokkal. Keményen, jól vezette a rábízott gimnáziumot, és már a második évben sikerült a tanárok egy részét kicserélnie. A román oktatási rendszer több szempontból modernebb volt. A Károly-diktatúra idején azonban nehezebb lett a helyzet. A diákok is szembesültek a vasgárda és a király között dúló ádáz harccal. A vasgárda tudatosan Lupescunét, a szeretőt tette minden rossz előidézőjévé. De a diákok tapasztalták azt is, hogy a terrort nem lehet terrorral megfékezni. Két iskolatársunkat is a csíkszeredai gyűjtőtáborban megtizedelés során lemészárolták, minden bírói ítélet nélkül. Különben osztálytársaik jó tanuló, eszes fiúknak ismerték. Szerintük nem az antiszemitizmus vitte őket a vasgárdába, hanem a király és környezete erkölcstelensége, pénzhajhászása. Károly király emberei ugyanolyan törvénytelenül jártak el, mint a gyilkoló vasgárdisták, mert cselekedeteiket nem független bírói határozat alapján hajtották végre. Az iskolában kialakult ugyan a diákok véleménye, de oda nem gyűrűzött be a gyűlölködés.
A magyar oktatási rendszerben tetszett, hogy a tanár szabadon dönthette el, milyen végső osztályzatot ad a diáknak. Különbség volt a nyelvoktatás tekintetében is. A magyar oktatási rendszerben első évtől tanították a latint, harmadiktól a németet, ötödiktől az olaszt vagy más világnyelvet. A román nyelvet elsőtől tanították és érettségizni is lehetett románból. A román iskolákban első osztálytól a francia, harmadiktól a latin, ötödiktől pedig választott idegen nyelv volt a kötelező. Amint erről már szó esett, hetediktől választani lehetett a humán és a reál tagozat között. A diákok körében nagyon rossz szemmel néztek két típust: a magolót és a strébert. Kolozsvárt én kitűntem a magammal hozott irodalmi ismereteimmel és olvasottságommal. Rendszeresen vásároltam a magyar sorskérdésekkel foglalkozó folyóiratokat, ezeket a Méhkas Diákszövetkezet könyvesboltjában szereztem be. Móricz Zsigmond folyóiratát, a Kelet Népét, a Zilahy Lajos szerkesztette Híd számait pedig az Ursus kapualjában árusító Béla újságárusnál vásároltam meg. Amikor megtudtam, hogy a harmadik utas Németh László, Kodolányi János, Juhász Géza, Gulyás Pál átvették a debreceni Tiszántúl irányítását, előfizettem erre a napilapra. Ma is emlékszem a postán kézbesített napilap címzésére: „Kiss András 7. osztályos főgimnáziumi tanulónak”. Sajnos, ami nagyon gyakran előfordul, a szellemi tőkével rendelkezők anyagiakban szűkölködnek, így a Tiszántúlt is átadták a szerkesztők egy tőkével rendelkező kiadónak. Később házkutatástól tartva Tóth Kálmán aligazgatón keresztül folyóirataim nagy részét átadtam az Egyetemi Könyvtárnak. Ma már csak a Kelet Népe példányait és azt a szellemi tőkét őrzöm, amit akkori olvasmányaimból szereztem, a magam képére kialakított harmadik utat és a Tanút.
– A Gyakorló Gimnázium egykori tanári karából kikre emlékszik vissza?
– Balogh László magyartanárom a Pásztortűzben közölt írásokat, rendkívül jól, szuggesztíven, élményszerűen adott elő, mindig szabadon elmondhattuk véleményünket a felmerült kérdésekkel kapcsolatban. Az a tanártípus volt, aki nem a biflázásra, hanem az irodalom megkedvelésére igyekezett rávezetni diákjait. A fizikatanárom Balogh Antal volt, aki tudott a bukásomról, de akkorra már pótoltam lemaradásomat. (Ami nem is volt nagy teljesítmény a temesvári reálban így-úgy elsajátított ismereteimmel.) Egyszer egy stréber nem volt megelégedve az osztályzatával, neki azt mondta: „Én Kiss Andrást becsülöm, aki hosszútávfutóként halad előre”. Olasztanárom Ulrich Ferenc, aki francia szakos is volt, valóságos nyelvtehetségként tűnt ki. Skrabatovics Ede a fejébe vette, hogy majd ő megtanít latinra. Feltehetően tudta, hogy az előző évben kézről kézre járattam Móricz Zsigmondnak A latin nyelv törlendő című írását. Nyolcadikban majd minden órán feleltetett. Egyikünk sem tudta akkor, hogy mennyire szükségem lesz a latin nyelvre. Módszeresen, jól tanított. Később Sajkásra magyarosította a nevét. Az egyetemen is volt beosztása. 1944 őszén még aláírta a magyar oktatóknak az egyetem továbbműködése melletti állásfoglalását. Katonakabátban hazaindult Szatmár vármegyébe, útközben agyonütötték. Természetesen az említett fiatal tanárok közelebb álltak hozzánk, és bár nem tanított bennünket, nagyon tiszteltük a nálunk valamivel idősebb, halk szavú Mikecs Lászlót, akiről az olvasottabbak tudták, hogy publikációi is vannak. A „felszabadító” szovjet csapatok az ötezer kolozsvári magyar polgári személlyel együtt őt is Oroszországba deportálták, ahonnan nem tért vissza. A fiatalok mellett jó emlékeket hagytak bennem a román szakos Papp Imre, Szopos Sándor festőművész rajztanár és a két Török: Sándor, a matematika- és Zoltán, a természetrajztanár. Az osztályomban közismert volt olvasottságom és irodalmi tájékozottságom. Talán ennek köszönhető, hogy nyolcadikban, az önképző kör alakuló ülésén egyhangúlag engem javasoltak elnöknek. Az ülésen jelen volt Kántor Lajos igazgató is, és meglepett arccal hallgatta a bukott diák jelölését és megválasztását, de nem szólt közbe. Hagyta, hogy Balogh László, aki akkor már jól ismert, levezesse az ülést. Az érettségi vizsgámon Bartók György filozófiaprofesszor, a Középiskolai Tanárképző Intézet elnöke töltötte be az elnöki tisztet. Akkoriban az volt a szokás, hogy a nehezebb tantárgyak vizsganapja előtt a diákok a patikából Aktedront vásároltak, ami ébren tartotta őket egész éjszaka, és akkor vették át az egész nehéz anyagot. Az osztályzatok szerint 3. lettem az érettségin. Utána összetalálkoztam a folyosón Kántor Lajos igazgatóval, aki így szólt hozzám: „Jó volt fiam, megálltad a helyed”.
– András bácsi pályaválasztását nem lehetett könnyen összeegyeztetni a családi hagyományokkal és az irodalmi, valamint a politika iránti érdeklődésével.
– Érettségi után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tanultam tovább. A pályaválasztásnál az volt a gond, hogy – amint már említettem – mindig ragaszkodtam a barátaimhoz és igyekeztem együtt maradni velük. Jó barátom volt Maros Tibor, az osztályelső, ő hetedikben azt mondta nekem, hogy erdőmérnök akar lenni. Én is arról ábrándoztam, hogy követem őt Sopronba. Azután meggondolta magát, és elhatározta, hogy orvos lesz. (Az életpályája azt bizonyította, hogy döntése nagyon helyes volt.) Mivel jó barátaim zöme szintén az orvosira készült, én is az orvosi mellett döntöttem, gondoltam, hadd körözzem le a bátyámat, aki akkor már orvos volt. De előbb próbát akartam tenni, hogy le tudom-e küzdeni a vértől és sebektől való viszolygásaimat. Facsádi szomszédommal és barátommal, Orthmayr Alajossal, aki akkor a kórbonctanon volt tanársegéd, bevitettem magam a boncterembe, és rájöttem, hogy köszönöm szépen, de soha nem leszek képes orvos lenni. Irtózom a sebektől és a vértől, és ezt nem tudom leküzdeni Akkor mi legyek? Abban az időben létezett egy pályaválasztási tanácsadó, megírtam, hogy közíró akarok lenni. Példaképem Márai Sándor volt, akiről azt is tudtam, hogy egy-egy vasárnapi vezércikkéért ezer pengőt kap. Azt a választ kaptam a tanácsadótól, hogy nincs ilyen képzés, iratkozzam be a jogra vagy a bölcsészkarra, majd menjek el volontőrnek egy laphoz, és ott sajátíthatom el az újságírás gyakorlatát. 1942 nyarán elutaztam édesapámhoz, hogy vele is beszéljem meg pályaválasztásomat. Ő azt javasolta, hogy legyek „lódoktor”, mint Döme nagyapám, utána megkezdhetem közírói pályámat. Elmondtam neki, amit a boncteremben tapasztaltam, tehát nem lenne jobb az állatorvosi, mint a humán orvosi pálya. „Legyél hát közíró” – hagyta jóvá elképzelésemet édesapám. Részt vennék a politikai életben is – tettem hozzá. Ő arra kért, soha ne lépjek pártpolitikusi pályára, mert „az nem nekünk való”. Így hát beiratkoztam a jogra. Következett az egyetemi polgárrá avatás. 10 pengő befizetése után a dékán kezet fogott velem, egyetemi polgárrá fogadott, amit öntudatosan vállaltam. Erről a polgárrá fogadásról a diákság körében számos tréfás történet keringett. Például az, hogy a vidéki gólyát hogyan vették rá a Gábor Áron diákotthonban, vagy a Jóskában a felsőbb évfolyamosok, hogy készítsen elő a markában 10 pengőt, amit a dékán markába kell csúsztatnia a polgárság fejében. A jogi karon a hallgatók két csoportra tagolódtak: voltak a rendes hallgatók és a „mezei seregek”. Ezek főként tisztviselőkből és más, állásban levőkből tevődtek össze, és a fogalmazói státushoz megkívánt doktori címért iratkoztak be az egyetemre. A mezeizők nem hallgatták az előadásokat, ők csak a vizsgákon jelentek meg. Indexeiket az altisztek kezelték, ami nagyon jó jövedelmi forrást biztosított nekik. Egyenként 20–30 index volt a kezük alatt. A vizsgákra a jogi szemináriumon készítették elő őket. A legismertebb Bellér István szemináriuma volt, ahol jegyzeteket lehetett kapni, és felkészítést is vállalt a doktori tézisek megírására.
Az egyetemi hallgatók összetételét illetően Kolozsvárt sajátos helyzet alakult ki. Sok volt a dél-erdélyi menekült diák. Ezek tanulmányi eredményeiktől függően különböző kedvezményekben részesültek. De voltak, akik önmagukon azzal segítettek, hogy beálltak statisztálni a Nemzeti Színházhoz. Egy enyedi származású, Elekes nevű évfolyamtársam volt a statisztálás egyik fő szervezője. Én kötelességtudóan hallgattam az ajánlott előadásokat is: állami számviteltant, Felvinczi Takáts Zoltán előadásait a művészettörténetről és a Baráth Tiborét a francia forradalom idejebeli sajtóról. Rendkívül jól adott elő. El kell mondanom, hogy teltházasok voltak Buza László, Bónis György, Csekey István, Ottlik László órái. Nem találkoztam olyan egyetemi tanárral, aki nem szabadon adott volna elő. Mind beszélt idegen nyelveket. Mi is lekádereztük őket, tudtuk, hogy közülük ki a törvényelőkészítő bizottság vagy más szaktestület tagja. Szász István például egy nemzetközi bíróságnak volt a bírája. Buza Lászlót és Csekey Istvánt a legtekintélyesebb köz-, illetve nemzetközi jogászokként tartották számon.
– Milyen volt az akkori kolozsvári egyetemi élet?
– A dékán a kar igazgatásának teljes jogú ura volt, egy cédulát, egy moziplakátot nem lehetett kitenni, ha nem engedélyezte a dékán. Az egyetemi oktatókkal való viszonyában ő primus inter pares volt, de nem főnök. Minden tanár szabadon rendelkezett kollégiumával. A tanszékvezető fogalma ismeretlen volt. Mind a rektor, mind a dékán mandátuma egy évre szólt. Ezért tüntették fel kiadványaikon az e. i., azaz ez idei megjelölést. Kollokviumok, vizsgák nagy spekulációkkal történtek. Egyes hallgatóknak megvolt a kidolgozott szisztémájuk, hogy mikor jobb a vizsgáztató tanár elé állni: az elsők között, vagy később, ha a tanár már fáradt? Számon tartották, hogy az előttük vizsgázó jelölttől miket kérdezett a tanár. A szeminárium nem úgy zajlott le, mint 45 után. A hallgatónak önálló munkát kellett bemutatnia, azt vitatták meg a részvevők. Horváth Barna, a jogelmélet professzora, aki híres volt igényességéről és szigorúságáról, a mi évfolyamunk előtt a tanszék magántanárával vitatkozott, aki nem volt más, mint az 1956-os helytálló államférfi, Bibó István. A két különböző szemléletű tanár összecsapása élmény volt a kis létszámú hallgatónak. A tanár a vizsgákon a kérdésekre adott válaszok és a szemináriumi teljesítmény alapján osztályozott. A jogtudományi szigorlatok jóval nehezebbek voltak, mint az államtudományiak. Itt a szigorlók zöme mezeiző volt. Emlékszem egy beszélgetésre a nemzetközi jogról, amit dékáni jóváhagyással egy jogszigorló hívott össze. Szerinte a nemzetközi jog helytelen kifejezés, hiszen a jog ismérve: a kikényszeríthetőség, viszont a nemzetközi jogban nincs ilyen lehetőség. Végső fokon csak háborúval lehet elérni a megállapodások, szabályozások betartását, ami nem jogi kategória. A Bellér-féle szemináriumi jegyzetek jók voltak a vizsgákon. Buza és Csekey professzorok esetében, az Osztrák–Magyar Monarchia meghatározásánál figyelmeztették a hallgatót: Buzánál reálszövetségként, Csekeynél viszont egyszerű perszonálunióként kellett minősíteni a két állam közötti jogviszonyt.
– Az elkövetkező történelmi események hatással kellett hogy legyenek az ideálisnak tűnő egyetemi életre is.
– Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás nagyon fejbevágott. Hiába titulálták jó moszkovita szóhasználattal fasiszta államnak Magyarországot, az egyetemen egyetlen nyilas diák csak a hülye Pufi volt. Viszont a közvéleményben tartotta magát az a hír, hogy március 15-én Magyarország kiugrik a német szövetségből. Mi lesz, hogy lesz? Elterjedt a hír, hogy Dálnoki Veress a Tiszánál ellenáll. A németek viszont már az országban voltak és fenyegetéseik döntöttek. A budapesti Műegyetemen a diákok elkezdtek mozgolódni. Erre elrendelték az egyetemisták munkatáborba vitelét. Az én csoportom Borszék alatt, Székpatakon építette az Árpád-vonalat. Akkor szembesültünk először a katonai fegyelemmel. Szerencsénkre a parancsnok, Darvas százados korekt ember volt, a tisztesek többnyire a hatalomhoz jutott primitív ember módján éreztették hatalmukat. Deszkából készült finn sátrakban laktunk. Közeledett a front, csendes éjszakákon hallani lehetett az ágyúzást. Éles töltényekkel teljesítettük az őrszolgálatot és Darvas százados utasított, hogy ha a közeledő nem áll meg felszólításunkra, ne habozzunk lőni, mert „a partizán nem katona, az orvlövész, és le kell lőni, mint a veszett kutyát”. Már a táborba jövet találkoztunk menekülő ukránokkal. A mellettünk álló szerelvényen egy „ukrán madonna” a gyermekét szoptatta. Vajon mi lett a sorsuk? Aztán megjött a parancs, hogy a katonaköteleseknek be kell vonulniuk, ezért hazaküldtek a táborból. Még a német megszállás előtt Kállay Miklós miniszterelnök meglátogatta az egyetemet, és ott földijétől, Csekey professzortól jövet vékonyka titkára kísérte. S szavaira ma is emlékszem: „Az urak tanuljanak, mert nagy feladat vár magukra. Amíg én leszek Magyarország miniszterelnöke, addig nem viszik önöket a frontra, mert szükség van Magyarországon önökre.” A román átállás után megérkezett az én behívóm is. A nővérem Szatmár vármegyébe továbbította a postással, bár nem szeretek kitérni a dolgok elől. Már középiskolás korunkban kialakítottunk egy szűk baráti kört, ami egyetemi éveinkben kiegészült néhány, velünk egy évben érettségizett hallgatónővel. Fórumnak neveztük el, mert minden nap estefelé a Főtéren találkoztunk, a Szent Mihály-templom keleti végében, ott ültünk a vaskerítésen. Tagjai a lányok közül Faluvégi Baba, a későbbi Kós Andrásné, Lebó Anikó orvostanhallgató, Tamás Magdi (Mészárosné) bölcsész, Lázár Ibolya orvostanhallgató, Mandula Ibolya, Rácz Lili és Buszlai Ibolya közgazdászok. A fiúk közül Maros Tibor, Grósz Frigyes, Égető Béla, Herman Nándor, Joanovics János, Gyöngyössy János orvostanhallgatók voltak. Fórumtag volt még Bacsó István, Kovács László és Szatala Ödön biológus, aki miután szüleivel visszaköltözött Budapestre, akkor is hűséges Fórumtag maradt. Szeptember végén hazafelé mentünk a Deák Ferenc utcán, és szembejött velünk egy rendőr – szerencsére nem csendőr – járőr, igazoltattak. Az orvostanhallgatók felmutatták kórházi beosztásukat igazoló irataikat, én a diákigazolványomat. A fehérbajuszú járőrparancsnok csak ennyit mondott: „A maga helyében nem nagyon sétálnék az utcákon”. A főtéri vendéglőben, a tulajdonos szerint a legjobb bort hozták fel, hogy a bejövő oroszoknak ne jusson belőle. Szorongó érzés tört rám, amikor a Főtéren keresztüldübörgött egy 15-17 éves fiúkból álló tankoszlop. Meggondolkoztatott, hogy miközben a magyar hadvezetőség a felkelőket visszavonta Tordáról, hogy megóvja Kolozsvárt az utcai harcoktól, ezek a gyerekek rezzenéstelen arccal tovább harcoltak, mert azt parancsolták nekik. A Kolozsvár elleni támadás során nem volt az oroszoknak légierejük. Egy berepülés alkalmával találat érte Csokoládé Károly cigányprímás házát, amiről a helyi sajtó is beszámolt. A Zápolya utcában laktunk és egy nap, október 11-én, szerdán látom, hogy a Kövespad utcán egy orosz hajt fel egy lovas szekeret. Egy szomszéd román tanár pincéjében bújtunk el első éjszaka. Másnap reggel kimentünk a ház elé, és a Kövespad felől egy egyszerű asszony jött felénk és figyelmeztetett: az oroszok szedik össze a magyarokat. Akkor legalább kapunk valami írást, mondtam én jóhiszeműen, mert azt gondoltam, munkára visznek a felrobbantott hidakhoz. Édesanyám és a sógorom nem bíztak az oroszokban és úgy döntöttek, hogy bújjunk el a szomszéd akkor már üresen álló házánál a Kövespad felé emelkedő kertje végében, a bodzabokrok mögé. Mire felértünk, már ott lapult a bodzabokorban Vermessy Rezső, a Szövetség Szövetkezeti Központ cégjegyzője, valamint Kolcsár Árpád és Páter kőművesmesterek. Kis idő elteltével a kert alján megjelent egy hosszú Moszingan puskával egy szovjet katona, hogy a kertet ellenőrizze. Láttuk, hogy felénk tart, aztán egyszerre megáll a karalábéágyásnál, leteszi a puskát, előveszi a bicskáját és elkezdi jóízűen falatozni a karalábét. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszament az utcára az őrjárathoz. Másoknak nem volt ilyen szerencséje, mint nekünk. A szemben lakó Miskolczi nevű hóstáti gazdát – a Hosszú élethez nevű kocsma tulajdonosát – a nálam fiatalabb gimnazista fiával együtt elhurcolták, soha nem tértek vissza. Ez volt a sorsa több Zápolya utcai lakosnak is, akik nem bújtak el, köztük apósomnak, Kalmár Eleknek és sógoromnak, Kalmár Andrásnak, akik hosszú esztendőkig sínylődtek a Szovjetunióban. Elhurcolták egykori iskolámból a már említett Mikecs László tanárt, valamint Szabó György klasszika-filológust, aki miután visszatért, megírta az elhurcoltak színvonalas és tárgyilagos krónikáját Kolozsvári deportáltak az Uralban címmel. Közvetlen a szovjet bevonulás napján, mielőtt elhurcolták az ötezer magyar polgári lakost, a szemben lakó Steierman család – a Linda nevű cukorkagyár tulajdonosai – áthívtak bennünket, hogy az ott levő munkaszolgálatossal ünnepeljük meg a „felszabadulásunkat”. Ők felismerték sógoromban, Ferencz Antalban azt a feleki határvadász zászlóst, aki odament alakulatukhoz és biztatta őket, hogy „ne csüggedjenek, már nem tart sokáig”. Ezt meleg szavakkal meg is köszönték: „Felszabadultunk!”. Náci cseberből a vörös cárizmus vedrébe.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)

2013. január 9.

Román tábla után magyar emlékjel Erdőszentgyörgyön
Egy év alatt két emlékjelet állított Erdőszentgyörgyön a magyarság. Miután az egyik iskola falára novemberben a románok állítottak táblát, ettől néhány méterre nemrégiben a magyar oktatás tiszteletére állítottak kopjafát és emléktáblát. A polgármester nem híve a helyi nemzetiségek közötti feszültség szításának, és szerinte ezzel ellensúlyozták a kialakult helyzetet.
szerinte ezzel ellensúlyozták a kialakult helyzetet.
A magyarságtudatot erősíti az új emlékjel
Egy évvel ezelőtt még nem létezett olyan hely a településen, ahol a magyar lakosság ünnepelhetett vagy fejet hajthatott volna. Tavaly márciusban viszont a főtéri parkban állítottak kettős emlékoszlopot és emléktáblát, míg nemrégiben az egyik iskola udvarára került oszlop és tábla. Ez utóbbi az erdőszentgyörgyi magyar oktatás 386 éves fennállásáról tanúskodik. Az épületen tavaly novemberben a románok helyeztek el egy emléktáblát, amely a magyarok nemtetszését váltotta ki, akkor egyesek ellenlépésként a magyar pedagógusok emlékjelét ígérték felállítani.
Az iskola és az oktatók tiszteletére
A Dózsa György utcai iskolát 1902-ben a millennium alkalmából építtette a magyar állam. A nemrégiben szervezett ünnepségen az intézmény fennállásának 110. évére emlékeztek Erdőszentgyörgyön, amelyet egy emlékoszloppal is megörökítettek, de egyúttal egy kőtömbre márványtáblát is elhelyeztek, amelyen annak a 28 felekezeti tanítónak a nevét sorolták fel, akik 1626 és 1940 között a településen oktattak. Az emlékjel megvalósítása közadományokból, önkéntes munkával és az önkormányzat támogatásával valósult meg, az oszlopot a helyi Szabó György mester faragta. Csibi Attila Zoltán polgármester szerint ennek az emlékezésnek üzenete van. Az itt tanuló magyar diákok nap mint nap találkoznak a múlttal, ezáltal tudatosul bennük, hogy milyen iskolába járnak és hová is tartoznak, míg az itt dolgozó pedagógusoknak az intézmény szellemiségét kell prioritásnak tekinteniük és ebben a szellemben kell oktatniuk.
Helyére kell tenni a dolgokat
Novemberben az önkormányzat jóváhagyásával Pop Victor egykori tanítónak állítottak emléktáblát a románok az épület falára. Ez a polgármester szerint sokakban negatív érzést váltott ki, a nemrégiben tartott avatóünnepséggel pedig ezt szerették volna ellensúlyozni. Amikor az RMDSZ-frakció megszavazta a román tábla engedélyezését, akkor döntött arról is, hogy egy olyan táblát is kihelyeznek, amely az itteni magyar oktatóknal is emléket állít.
„Nem kell szítani a feszültségeket Erdőszentgyörgyön, van itt elég megoldásra váró feladat” – mondta el lapunknak az RMDSZ helyi szervezetének vezetését is ellátó polgármester, aki szerint a szervezet megpróbál kompromisszumos megoldásokat keresni a helyi kényes kérdésekre, de azért nem felejtik el, hogy a magyaroknak mi a fontos. Az emlékjellel kapcsolatban elmondta: ez nem válaszlépés a román táblára, de ellensúlyozni kellett azt, és az emberekben tudatosítani kell, hogy itt számos magyar oktató dolgozott, akik meghatározták Erdőszentgyörgy fejlődését és szellemiségét. Az emlékoszlop és table állítására a helyi Százfonat Egyesület, a Würtenberg Sándor Egyesület és a helyi EMI-szervezet nyújtott be kérést, és decemberben a helyi képviselő-testület egyöntetűen jóváhagyta, senki sem ellenezte. „Azt, hogy mi volt gyakorlatilag ez az épület, kik tanítottak itt, hogy hány igaz magyar tanítója volt ennek az iskolának, ez egy jó pár száz évre visszatekinthető. És akkor meglehet nézni a táblát, amit a román tanító emlékére állítottak, viszont előtte azért jó néhány magyar tanító tanított az iskolában, és erre büszkék kell, hogy legyünk” – mondotta Csibi Attila Zoltán.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro,

2013. május 18.

Kolozsváron mutatkozik be a Szolnoki Művésztelep
Kiállításmegnyitó a Minerva-házban
A 111 éves múltra visszatekintő Szolnoki Művésztelep első alkalommal mutatkozik be Erdélyben, történelmi és kortárs anyagából összeállított kiállításon, amelynek megnyitójára május 23-án, csütörtökön délután 5 órakor a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület székházában (Jókai/Napoca utca 16. szám) kerül sor. Köszöntőbeszédet mondanak: Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke; Dr. Kállai Mária Jász–Nagykun–Szolnok megyei kormánymegbízott. A kiállítást megnyitja: Murádin Jenő művészettörténész. A megnyitón elhangzik Beethoven G-dúr vonóstriójának 1. tétele Dénes Anna (hegedű), Király Erzsébet (brácsa) és Ortenszky Gyula (cselló) előadásában.
Verebes György művészeti vezető így fogalmaz a Szolnoki Művésztelepről: „Jelenlegi működését a folyamatos megújulás jellemzi, a múlt és a hagyomány iránti elkötelezettség és tisztelet jegyében. A 2002. évi újraalakulás óta eltelt időszakban számos neves képzőművész élt a lehetőséggel, hogy a rendelkezésre álló műteremlakásokban hosszabb–rövidebb ideig dolgozhasson. A művésztelep Kert Galériája időszakos tárlatok keretében mutatja be az itt folyó alkotómunka eredményeit, valamint a mai magyar és külföldi képzőművészet jeles alkotóinak munkáit, elhozva ezzel Szolnokra a jelen művészetének keresztmetszetét. A képzőművészeti események mellett zenei és irodalmi előadóestek, tánc- és mozgásszínház, filmvetítések, művészeti és egyéb kulturális témájú előadások, nemzetközi alkotótáborok, szakkörök és fiatal, pályakezdő képzőművészek felkarolása teszik teljessé a szellemi légkört. A Szolnoki Művésztelep történeti és kortárs képzőművészeti anyaga számos alkalommal kerül bemutatásra magyarországi és külföldi tárlatokon, öregbítve a város hírnevét és lehetőséget teremtve aktív kulturális kapcsolatok megteremtésére és fenntartására. Az elmúlt tizenegy esztendő időszakát az azóta sajnos elhunyt Meggyes László és Berényi Ferenc, továbbá Fazekas Magdolna, Hangay Szabó Lászó, Simon Ferenc mint állandó lakók, valamint Kiss Zoltán László, Dömény Boriska, Palkó Tibor, Katona Zoltán, Szalai Kata, Nagy Kriszta, Soós György Georgius, Varga Patrícia Minerva, Zsemlye Ildikó, Szabó György, Király György, Ágotha Margit, Rékassy Eszter, Heinrich Schorno, Meggyes László Vendel, Verebes György, Gránicz Tamás, Pogány Gábor Benő, Révi Norbert, László Dániel, Balogh Zsófia, Ulrike Franz, Benjamin Thaler, Uta Krauss, Anahita Razmi, Dóka Zoltán, Dóró Sándor, Barát Fábián, Szente-Szabó Ákos, Bullás József, Kerekes Elek, Kovács Jenő neve fémjelzi. A folyamatos alkotómunka mellett az egyre szélesebb körű kapcsolatok is biztosítékai a telep változatos, gazdag kulturális életének, amely méltó módon kötődik a nagy elődök által képviselt értékekhez, egyúttal korszerű arculattal jelenik meg a mai magyar és nemzetközi művészeti színtéren. Mindezek eredményeként két éve megalakult a Szolnoki Képzőművészeti Társaság, amelynek közel száz főt számláló tagsága tömöríti mindazon művészeket, akik szakmai, szellemi kapcsolatot ápolnak a teleppel, Szolnok várossal és térségével. A Kert Galéria igényes kiállítási programjával méltán tett szert országos hírnévre, az eseménydús, inspiratív, baráti légkör, a nyugalmat biztosító közeg pedig vonzóvá teszi a Szolnoki Művésztelepet az alkotók és művészet iránt érdeklődők számára egyaránt”.
Szabadság (Kolozsvár)

2013. december 17.

Gyöngykoszorúk gyöngye
Adventi néptánctalálkozó Marosvásárhelyen
December 21-én, szombaton, a Maros Művészegyüttes, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete, valamint a Folk Dancing and Music Egyesület szervezésében ismét sor kerül a Gyöngykoszorúk gyöngye című néptánctalálkozóra. A több mint két évtizedes múlttal rendelkező néptánc-mozgalom közelgő, marosvásárhelyi rendezvényével kapcsolatosan hétfőn délelőtt tartottak sajtótájékoztatót a szervezők a Maros Művészegyüttes kövesdombi székházában.
Mint azt Barabási Attila Csaba igazgató elmondta, sikeres évet tudhat maga mögött az együttes, amelynek kiemelkedő momentuma volt a nemrég Marosvásárhelyen megszervezett hivatásos néptáncegyüttesek találkozója. Azt követően partiumi turnén vettek részt, a soron következő rendezvényük pedig a Gyöngykoszorúk gyöngye lesz, amelyet annak idején a Szabó házaspár – György és Éva –, illetve az EMKE kezdeményezett. Hosszú évek óta az utóbbival közösen szervezik, egy hároméves kihagyást követően úgy gondolták: ha az EMKE és a Maros Művészegyüttes összefog, ismét lehet Gyöngykoszorú- találkozót szervezni Marosvásárhelyen. – Az első Gyöngykoszorút hét évvel ezelőtt szerveztük a városban, a hagyományt a továbbiakban is folytatni kívánjuk. Régi és újabban alakult néptáncegyütteseket is meghívunk, az idei találkozó nyitóünnepségén pedig megemlékezünk a Szabó házaspárról, akik 1991-ben elindították ezt a nemes és szép mozgalmat. Az idei Gyöngykoszorún szakmai kiértékelőt is tartunk, elsősorban az együttesek nyilvántartása végett, hiszen Maros megye rendelkezik az erdélyi megyék közül a legtöbb magyar néptáncegyüttessel. Az idei találkozónkra is több olyan formáció érkezik, amelyek eleddig még nem vettek részt a Gyöngykoszorún, és meghívjuk a nemrég lezajlott I. Széllyes Sándor Népdalvetélkedő felnőtt-, illetve gyerekkategóriáinak első és második helyezettjeit is. A magam részéről a Gyöngykoszorú-találkozók mindegyik részét átéltem, voltam résztvevő, szervező, újjáindító egyaránt, és fontosnak tartom megjegyezni, hogy a mozgalom mindmáig önkéntes jelleggel működik. A Szabó György elképzelése szerint folytatjuk a hagyományt, a cél továbbra is az, hogy ne a pénz vezessen minket, a rendezvény maradjon meg találkozónak. A hagyományőrzésen túl sok szép emberi kapcsolat, házasság is született a Gyöngykoszorúnak köszönhetően. Erre a találkozóra szüksége van az erdélyi magyarságnak, a különböző településeken élő szervezők értéket mentenek a jövőnek. Megérdemelnék a kitüntetést. Az idei Gyöngykoszorúk gyöngye házigazdája a Napsugár táncegyüttes – Marosvásárhelyen közel húsz együttes lép majd fel, 300-400 táncost láthat majd a közönség. A találkozó hagyományai szerint ökumenikus istentisztelettel nyitjuk a rendezvényt. Ez egyrészt hangsúlyozza a rendezvény fontosságát, másrészt a Gyöngykoszorú szellemisége szerint való. Az idei esztendőben e találkozó lesz az utolsó rendezvényünk, de februárban már magyarországi turnéra indulunk, akkor Nyíregyházára, márciusban pedig Budapestre, majd Celldömölkre, Sátoraljaújhelyre és Pápára utazik az együttes, a továbbiakban pedig európai körútra is van esélyünk, és reményeink szerint hamarosan a táncvezetőképzésünket is elindíthatjuk – de ezekről bővebbet most nem szeretnék mondani.
Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke hozzátette: Szabó Éva temetésére holnap (ma – a szerk.) kerül sor, az egyesület saját halottjának tekinti. – 1991-ben volt az első Gyöngykoszorú, akkor Nyárádszeredában. Azóta a mozgalom keretében több mint száz találkozó került megszervezésre és tíznél több Gyermek- Gyöngykoszorún is részt vehettek az érdeklődők. Öröm látni felcseperedni, majd a szakmában elhelyezkedni azokat a fiatalokat, akik régen, gyermekként táncoltak a találkozókon. A találkozók az évek során több ezer embert szólítottak a Gyöngykoszorúk színpadaira. Nagy mozgalommá nőtte ki magát, viszonylag kis anyagi befektetéssel – és követendő példává vált. Marosvásárhelyen annak idején az adventi találkozóval indult a mozgalom, de ezt az egykori népi alkotások háza kisajátította magának, ezért lemondtunk róla. Utána találtuk meg Barabási Csaba Attilát és a Maros Művészegyüttest, és szép együttműködés vette kezdetét, amelynek köszönhetően mindmáig sikerült fenntartanunk a táncházmozgalmat. Mindezekhez hozzátenném, hogy hamarosan véget ér az EMKE Maros megyei szervezeténél töltött harmadik mandátumom, amelyet követően a visszalépés időszaka következik az életemben. De továbbra is vallom az EMKE jelmondatát – "Aki a köznek él, annak élni érdemes" – és a Gyöngykoszorúk szervezői az elkövetkezőkben is számíthatnak a támogatásomra – árulta el Ábrám Zoltán.
A Gyöngykoszorúk gyöngye marosvásárhelyi találkozójára december 21-én, szombaton kerül sor a művészegyüttes kövesdombi székházának előadótermében. A néptánccsoportok ünnepi műsora 11.30 órakor kezdődik és 16 óráig tart, ezt követően, 17 órától szakmai kiértékelő, valamint táncház lesz a Blue Pearl vendéglőben. A szervezők mindenkit szeretettel várnak.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

2013. december 29.

Jó évet zárt a Bekecs néptáncegyüttes
Szokásos gálaest keretében búcsúztatta el az idei esztendőt a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes, illetve kívánt egy boldogabb újesztendőt táncosainak, közönségének és támogatóinak.
„Az anyanyelv több, mint annak írott és beszélt formája, az anyanyelvhez tartozik elválaszthatatlanul a néptánc, a népdal, a népzene, hisz ezek is mind-mind az emberi lélek, érzés- és formavilág kifejezésmódjai és eszközei. Aki ezeket nem ismeri és nem gyakorolja, egyre hézagosabb és szegényebb lesz az anyanyelve” – idézték fel néhai Szabó György Pálnak az 1997-es Gyöngykoszorú találkozón mondott szavait a színpadi köszöntőben. A hat éve működő fiatal néptáncegyüttes hiszi és vallja, hogy nem váltunk dadogókká, félnyelvűekké, anyanyelvét törve beszélőkké. Táncosai egy emberként vallják, hogy nemzeti értékeink egyik legnagyobb kincse a néptánc. Népviseletünk, népdal-, népzene- és néptánckincsünk ilyen szempontból a leggazdagabb népek közé sorol minket.
Különböző tájegységek a színpadon
Ezt bizonyítandó a gálaesten százharminc személy lépett színpadra, felnőtt és gyerek, oktató és tanítvány. Elsőként a kicsi csoport táncosai vonultak be az észak-mezőségi Magyarszovát táncaival, ezt követte a „morzsa” együttes, amely a Magyar Zenetudományi Intézet 1969-ben végzett nyárádmenti gyűjtése nyomán visszatanított nyárádmagyarósi néptáncot mutatta be. A kicsik csoportjának második fellépése marossárpataki verbunkot, sebes, lassú, korcsos és cigány csárdásokat hozott. Ezt követően az „aprók” az egykori Alsó-Fehér vármegyéhez tartozó Magyarlapád lassú csárdását, szegényesét, pontozóját és szökőtáncát mutatták be, majd átadták a szót a kiscsoportnak, amely mezőpaniti és mezőmadarasi táncokkal örvendeztette a művelődési ház nagytermét zsúfolásig megtöltő közönségét. Végül a „nagyok” is színre léptek, ők a Hagyatékok című új műsorukból a kalotaszegi Nádasmentére „utaztattak”, szucsági és andrásházi táncrendet mutattak be. Mindeközben Riziu Ilka Krisztina, Diós Brigitta, Aszalos Dalma és Aszalos Hilda énekeltek.
Új tervek az új évben
Elég jónak nevezhető a most záruló év a táncegyüttes életében – értékelte lapunknak Benő Barna vezető: közel hatvan előadásuk volt, Erdély több városában is felléptek, ötször voltak Magyarországon, rangos fesztiválokon léptek fel Budapesten a Hagyományok Házában és bronz Lánchíd-díjat szereztek a Duna Karneválon. A televíziós megjelenéseket leszámítva összesen mintegy kétszázezer ember látta őket táncolni 2013-ban.
A következő időszaknak nagy tervekkel indulnak neki, az anyaországi testvérvárosokon kívül meghívásokat kaptak magyar, német, francia és lengyel színpadokra, de szeretnének bátrabban belépni a Kárpát-medencei „folklórkapun” is. A nagycsoport táncosainak egy része már szerződéses munkaviszonyba került a marosvásárhelyi Spectrum színházzal, így velük többet fognak utazni, továbbá január elején kezdik előkészíteni Tamási Áron Vitéz lélek című művének átdolgozását táncos színházi előadássá Török Viola rendezésében és Orza Călin koreográfiájával.
Az egyesület jelenleg több mint hatszáz gyereket oktat tizenkilenc tánccsoporttal foglalkozva, ebből tizenöt nyárádmenti, és újabbak is csatlakoznak Koronkából. Jelentős támogatást kapnak a nyárádszeredai önkormányzattól, de ez évi költségvetésüknek csupán egytizedét jelenti, ezért folyamatosan pályáznak, hogy önfenntartóvá tegyék az egyesületet. A közeljövőben több helyen bemutatják a Hagyatékok című tánctörténeti antológiájukat, amely nagyon jó előadás, bármelyik színpadra fel mernek vele állni, csupa néptánc, azon belül is szerkesztett szabadtánc – összegzett Benő Barna együttesvezető, koreográfus, aki főleg Móréh Boglárkával és Tőkés Imolával együtt oktatta az elmúlt időszakban a sok-sok táncost.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

2014. február 28.

EMKE, a magyar nemzeti öntudat ápolója
„Ki a köznek él: annak élni érdemes!” (Szász Károly)
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 1885-ben alakult Kolozsváron, azzal a céllal, hogy ápolja a magyar nyelvet, érősítse a magyar nemzeti öntudatot, kulturális intézményeket hozzon létre és segítse a gazdasági felemelkedést az erdélyi magyar közösség körében. Magyarország szétdarabolása után, az 1920–1940 közötti időszakban, az Erdélyt megszálló hatalom gáncsoskodása miatt az egyesület működése ellehetetlenedett, de az intézmény nem szűnt meg. 1941–1944 között, Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása révén az igában tartott magyar kultúra újra fejlődésnek indult, így az EMKE is szabadon fejthette ki a tevékenységét. A második világháború befejeztével a kommunista berendezkedés és hatalomátvétel után az egyesület nem folytathatta tovább munkáját, 1948–1990 között nem működött. Az újraindulásra 1991-ben adódott lehetőség, április 20-án Brassóban újraalakult az EMKE, beindultak a megyei szervezetek.
Az egyesület Maros megyei szervezetének elnöke 2001-ig Szabó György Pál volt, 2001-től 2014 áprilisáig dr. Ábrám Zoltán töltötte be ezt a tisztséget, napjainkban Kilyén Ilka színművésznő megyénk EMKE elnöke. Dr. Ábrám Zoltán volt elnök, jelenlegi alelnök a helyi szervezet gazdag tevékenységéről számolt be lapunknak.
„Az EMKE tevékenységeire fordított minden perc és lej sokszorosan megtérült”
„Ha egy múltba tekintő rövid összegzést végezve néhány eredményt számba veszek, akkor a következőkről kell beszámolnom:
Március 15-én évről évre három helyszínen ünnepel Marosvásárhely magyarsága, kettőt közülük az EMKE hozott létre: Petőfi-plakett a Teleki-házon, Petőfi-szobor a Kossuth és Arany János utcák találkozásánál.
Maros megyében 1991 óta immár több mint száz Gyöngykoszorú néptánc-, népdal-, népzene- és népviselet-találkozóra került sor, az EMKE szervezésében.
A Don-kanyari emlékmű felállításával nemcsak egy nálunk is elhallgatott tragédiára emlékezünk évről évre, hanem az 577 Maros megyei áldozaton túl minden erdélyi áldozat számára emlékművet emeltünk.
A Marosvásárhelyi Napok kulturális eseményeinek a bővítésén, minőségi és nagy tömegeket megmozgató események szervezésén túl – nótaest, testvérvárosi kapcsolatok stb. – tisztelettel emlékezünk több évtizedes kulturális tevékenységet folytató, közművelődés-szervező személyiségekre. Javaslatunkra öt személy vált Marosvásárhely díszpolgárává.
Maros megyében elsőkként szerveztünk ünnepi műsort a Magyar Kultúra Napja tiszteletére.
A számadatok, az aktivitás, a pénzügyi mutatók azt bizonyítják, hogy nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk: az EMKE Maros megyei szervezetére, annak tevékenységeire fordított minden perc és lej sokszorosan megtérült” – mondta el dr. Ábrám Zoltán.
A magyar közösség szolgálatáért
Továbbá megtudtuk, hogy az EMKE 2008-tól ünnepli minden év április 12 körül születésnapját – 1885. április 12-én alakult meg az EMKE – valamint az Erdélyi Közművelődés Napját, melynek keretén belül Maros megyei személyiségeket tüntet ki. 2008-tól a következő személyeknek nyújtottak át oklevelet:
2008
Mester Zoltánnak, a szovátai Bernády Közművelődési Egylet elnökének közösségmegtartó, népművelő tevékenységéért.
Jenei Sándornak, Szabéd unitárius lelkészének és az egész faluközösségnek a Szabédi László emlékének a megőrzéséért kifejtett tevékenységért.
Barabási Attila tanárnak, a kibédi Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért.
Lukácsy Szilamér lelkésznek, az erdőcsinádi Gyöngykoszorú-találkozók lelkes szervezőjének.
2009
Nagy Lászlónak, Marosvásárhely unitárius lelkész-esperesének az EMKE működésének támogatásáért.
Sinkó András tanárnak, a Cinige és a Picinige ifjúsági-gyermek népi zenekarok megalapításáért és fenntartásáért.
Papp György kultúrigazgatónak, a holtmarosi Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért.
Hajdó Károly karnagynak, a marosvásárhelyi és marosszentgyörgyi zenei kultúra és kórusmozgalom fellendítésére irányuló tevékenységéért.
2010
Tófalvi Zoltán újságírónak, az EMKE működése elősegítéséért.
Szekeres Erzsébetnek, az EMKE társult szervezeteként működő Lórántffy Zsuzsanna Egyesületben kifejtett áldozatos tevékenységéért.
Szász Teréz tanítónőnek, a görgényüvegcsűri Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért.
Bartha József holtmarosi református lelkésznek, Wass Albert irodalmi és szellemi hagyatékának ápolására irányuló tevékenységéért.
Keresztes Géza műépítésznek, a Kelemen Lajos Társaság működése gazdagításáért.
2011
Kovács András karnagynak, a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Vegyeskar, valamint a Psalmus kórus irányítójának.
Ötvös József lelkész-esperesnek, a marosvásárhelyi Vártemplomi gyülekezet keretében zajló közművelődési események méltatásaként.
Suba Gyöngyi kultúrház-igazgatónak, a néptánc értékeinek a megőrzése érdekében kifejtett erőfeszítéseiért.
2012
Bíró István lelkésznek, a segesvári közművelődési életben való részvételéért.
Tóth Sándor tanárnak, közművelődés-szervezőnek, a marosludasi Hajdina néptánccsoport vezetőjének.
Demeter József vállalkozónak, a marosvásárhelyi Jazz & Blues Klub működtetőjének.
2013
Gagyi Zoltán közösségszervezőnek, a dicsőszentmártoni és környékbeli közművelődési életben való részvételéért.
Both Gyula fotóművésznek, a Marosvásárhelyi Fotóklub elnökének, az egyesület tagjai által elért sikerek méltatásaképpen.
2014
Mezei Ildikónak, a Mustármag közösségben vállalt szolgálataiért.
Demeter József lelkésznek, a szászrégeni Diakónia-Ifjúság-Oktatás Háza (DIO-Ház) megálmodójának és megalkotójának.
Farkas Miklós tanárnak, a Gaudeamus Alapítvány létrehozójának.
Ugyanakkor az EMKE neves személyiségek születésnapját is megszervezi, melynek keretén belül méltatások hangzanak el. Ilyen esemény volt például az idén Asztalos Enikő néprajzkutató, Boros Zoltán televíziós szerkesztő, és Tófalvi Zoltán újságíró-történész születésnapjának ünneplése a Vártemplomi Diakóniai Otthon Bocskai-termében.
A jövőbeni kihívásokkal kapcsolatban Ábrám Zoltán alelnök a következőket mondta: „A civil szférában a közművelődési szervezet megmaradása és fennmaradása minél jobban kibontakozó intézményes kereteket, közművelődési szakembereket, a mai elvárásokhoz igazodó pályázatokat kíván meg. Ezért fontos feladatunknak tekintjük az intézményesülés folytatását, ami az igazi fellendülést jelenthetné, és biztosíthatná a meglevő, sikeresnek bizonyuló programok folytatását, a hagyományos rendezvények megtartását, sőt újabb tevékenységek beindítását is.”
kozpont.ro,

2014. június 19.

Erdélyi magyar régészet: múlt és jövő
Vincze Zoltán neves kolozsvári tudománytörténész legújabb könyvét (A kolozsvári régészeti iskola a Pósta Béla korszakban 1899–1919. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2014, 812 old.) nemrég mutatta be az Erdélyi Múzeum-Egyesület vezetősége. A könyv több évtizedes munka gyümölcse, amely nemcsak a kolozsvári értelmiségi elit egyik legnevesebb tagjának, Pósta Bélának az iskolateremtő munkásságát, hanem a jelenlegi erdélyi magyar régészeti iskola jövőjét is mérlegre teszi. Súlyos könyv, rejtett kérdésekkel.
Pósta Béla régész, a kolozsvári egyetemen 1899-ben megalakított régészeti tanszék egyetemi tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményének, Érem- és Régiségtárának igazgatója.
A könyv szó szerint súlyos, hiszen a maga 812 oldalával, kiváló minőségű, keményfedeles kötésével és nehéz lapjaival igazi kuriózumnak számít a szakirodalmi könyvkiadásban. A szerző az egykori Bolyai Egyetem hallgatójaként olyan tanároktól lelt Klió csókjára, mint Ferenczi István régészprofesszor, Szabó György klasszika-filológus vagy a korszellem tragédiáját megtestesítő Szabédi László író, műfordító. Örökségük nyoma fellelhető Vincze Zoltán könyvében is, amelynek legfőbb célja a múltba tekintés, az elődök előtti tisztelet példák felmutatásával erősebb alapokra helyezze a mai erdélyi magyar régészeti iskolát. Ezt a szándékot jelzi a könyvben megjelenő, Buday Árpád által összefoglalt Pósta Béla-arckép is, amely az őt követő generáció tisztelgése az iskolateremtő tudós, muzeológus, kultúrdiplomata előtt. Vincze Zoltán már az előszóban megjegyzi: a neves tudósra vonatkozó, sokáig elfeledett vagy az Erdélyi Történelmi Múzeumban porosodó dokumentumok összegyűjtése és nem azok kritikai elemzése, megítélése volt a szándéka.
A könyv részletesen foglalkozik a kecskeméti születésű, majd Budapesten az ország addig egyetlen igazi Múzeumában, a Nemzetiben munkára talált tudós életével, szárnypróbálgatásaival és szakmai fejlődésével. Hiteles, következetesen idézett dokumentumokkal és gigászi horderejű, levéltári munkáról tanúskodó kutatási eredményeket felsorakoztatva a szerző Posta Béla első ásatásait is felidézi a korai, 1892–1896 közötti időszakból. Szabadság (Kolozsvár)

2015. április 11.

Marosvásárhely márciusa (4.)
Másnap ígéretek egész sora hangzott el: legyenek román és magyar katonák, tisztek a rendőrségben. A rendet és fegyelmet, az állampolgárok személyes biztonságát a hadsereg és a rendőrség biztosítja. Vannak dolgok amelyek a megyére, vannak, melyek a kormányra tartoznak. A nemzetiségi jogokat a megye vezetősége biztosítani tudja. Majd többször is hangsúlyozták: a március 19-ei véres eseményekért felelős személyek ügyét azonnal kivizsgálják, a felelősök ellen bűnvádi eljárás indul.
A Nemzeti Egységtanács mindenféle nacionalizmust elítél, szigorúan elhatárolja magát a szélsőségektől. A hadsereg pedig – hangzott a megnyugtató kijelentés – szükség esetén azonnal közbelép, biztosítja a tüntetők védelmét. 1990. március 20-án déli egy óráig még minden megoldhatónak, világosnak látszott. Az emberek elégedetten süttették magukat a tavaszias ragyogásban. A megyeháza erkélyéről elhangzott az Ideiglenes Nemzeti Egységtanács közleménye is. (A teljes szöveget – az Egységtanács tagjainak kérésére – én olvastam fel .) Idézem: „A Maros megyei Ideiglenes Nemzeti Egység Tanácsa elítéli a Marosvásárhely municípiumban az utóbbi napokban lezajlott erőszakos eseményeket, amelyek március 16-án kezdődtek, és március 19-én délután, illetve este érték el tetőpontjukat. E nemkívánatos események következtében több személyt – többek között Sütő Andrást, a legnagyobb élő magyar írót, az RMDSZ elnökét – súlyosan bántalmaztak, szétzúzták egyes politikai pártok, elsősorban az RMDSZ székházát. Az igazságügyi szervek megkezdték a tettesek kézrekerítését és az ügy kivizsgálását, eme nemkívánatos események okainak feltárását. Felhívjuk Önöket, legyenek türelmesek, és tanúsítsanak mértékletességet, s ne felejtsék: ezeken a tájakon a románok és magyarok megértésben éltek, egyformán szenvedtek és közösen hozták létre az itteni civilizációt. A káros akciók megismétlődése és kiterjedésének megakadályozása érdekében, az Ideiglenes Tanács elhatározza:
1. Mindazok azonnali felelősségre vonását, akik hibásak a vandál cselekedetekért, akik szervezik ezeket, és akik az instabilitást kezdeményezték
2. Az Ideiglenes Megyei Tanács rendkívüli ülésszakának azonnali összehívását és mindazok leváltását, akik képtelennek bizonyultak feladataik ellátására
3. A rendőrségi szervek tevékenységének elemzését és megfelelő stabil keret biztosítását annak érdekében, hogy a rendet és békét a megye egész területén megőrizzük
4. Az Ideiglenes Egységtanács határozottan elítél mindenféle nacionalista, soviniszta propagandát, felkéri a román, a magyar, a német lakosságot, hogy őrizze meg a hagyományos és kölcsönös tiszteletet, amely eme népek között kialakult, és felkér mindenkit, hogy ne adjanak hitelt a szélsőséges elemek manipulációinak.
Marosvásárhely, 1990. március 20.
Aláírják: Király Károly (telefonegyeztetés után!), Scrieciu Ioan, Gîlea Valer, Kincses Előd, Pleşa Octavian, Man Nistor, Pop Dorel, Jakabffy Attila, Virág György, Grozav Mihai, Florian Aurel, Micu Dumitru, Veress Károly, Körmöczki Zoltán, Lutsch Walter – a Végrehajtó Bizottság tagjai.” Alaptalan tehát minden olyan állítás, amely azt próbálja bizonygatni, hogy a város magyarsága elfoglalta a megyeházát! Bárki bejöhetett, bárki elmondhatta véleményét. A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának román tagjai végig a székházban tartózkodtak, s becsületükre legyen mondva, mindent megpróbáltak a vérontás elkerüléséért. Fontos hangsúlyoznunk, hogy madiszos fiatalok órákon át védelmezték a Vatra Românească székházát.
Egészen megváltozott a tér arculata, amikor a Grand Szálló tájékán megjelentek az első román tüntetők. A magyarság kérte, hogy Iliescu elnök azonnal utazzon Marosvásárhelyre. A március 20-ai tragédia sorsa ezekben az órákban dőlt el: az elnöki látogatás megnyugtatta volna az immár szembenálló feleket, talán nem került volna sor a véres összecsapásra. Hasonló megoldási lehetőséget kínált volna a hadsereg kivonulása: 13 órakor kétéltűekkel, tankokkal még könnyen el lehetett volna választani a két csoportot. Erre csak jóval később, este hét órakor került sor. A gyér rendőrkordon csak statisztaszerepet játszott. Egyébként is csak a Grand Szálló és az ortodox templom előtti parkig állt sorfalat a belügyi alakulat. Az akkori Nemzeti Egységtanács municípiumi székháza előtti utcát teljesen szabadon hagyták.
Felfegyverzett falusiak itt támadtak a magyar tüntetőkre. A mind jobban szaporodó román felvonulók az egész teret betöltő hangerővel üvöltözték: Iliescu nu uita, şi Ardealul e ţara ta! (Iliescu, ne feledd, Erdély is a te országod!), Ungure, nu uita, nici o ţară nu te vrea! (Magyar, ne feledd, egyetlen ország sem akar Téged!), Noi suntem acasă, voi sunteţi în gazdă! (Mi itthon vagyunk, ti albérletben!) 16 órakor a bukaresti rádió magyar nyelvű adása Király Károly telefonüzenetét közvetítette hangszórón: mindenki őrizze meg nyugalmát, józanságát, mind a románok, mind a magyarok oszoljanak szét, menjenek haza, nehogy valamilyen provokáció áldozatául essenek. Király Károly telefonüzenetében világosan kifejtette: nem Erdélyt akarjuk, hanem jogainkat a közös haza, Románia határain belül. A beszéd románul, magyarul elhangzott. Még csak fél öt volt, mindkét fél ordibált, fütyült. Zolcsák Sándor, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke többször is szólt a tüntetőkhöz: a magyarság jogos követeléseinek helyességére, megalapozottságára hívta fel mindkét fél figyelmét. Szabó György Pál románul, magyarul kérte a tömeget: ne hagyják magukat manipulálni. Az esetleges összetűzés mindkét fél részére végzetes lehet. A megyeháza erkélyéről Lestyán Ferenc katolikus esperes szólott kéréssel románokhoz, magyarokhoz egyaránt: Békesség nektek! Dicsértessék a Jézus Krisztus! (Megszólalt a városháza toronyórája is.) Fülöp G. Dénes református lelkész az emberi jogok vérontásmentes érvényesítését kérte. Utána az ortodox esperes is. (A tömeg ismétli a Miatyánk teljes szövegét.)
Scrieciu tábornok ígérete szó szerint: „Iliescu elnök úr arra kéri a tömeget, hogy őrizzék meg nyugalmukat. Két-három napon belül itt lesz a megyében, ugyanannál az asztalnál akar beszélni a románokkal és a magyarokkal egyaránt.” Közismert: NEM JÖTT. Majd a tér jobb oldalán gyülekező tömeghez: „A románok, akik bejöttek a Grand Szállóhoz, menjenek haza. Ha vátrások, húzódjanak haza.” A fiatalok román képviselője is szót kért. Pillanatnyilag úgy tűnt, hogy sikerült lélektani csatát nyerni. Érdemes emlékezni szavaira: „A románok húzódjanak vissza. Eddig békében zajlott le a tüntetés. Nem akarunk vérontást! A gyerekeink jövőjéről van szó! Az a tiszt pedig, aki az Avram Iancu-szobor körül uszítja a románokat, vonuljon vissza. Vegyünk példát a magyarok békés tüntetéséről.” Zolcsák Sándor bejelenti: „Kérjük a szélen levőket, alkossanak élőláncot. Vigyázzunk a mellékutcákra! Nem akarjuk, hogy a két nép végzetes hibát kövessen el! Megkérjük román testvéreinket, hogy álljanak mellénk. Scrieciu tábornokot pedig arra kérjük, maradjon itt, nem úgy, mint tegnap. Mi nem akarunk előjogokat, csak a jogainkat követeljük!” Mindenhol piros-sárga-kék zászlók lengenek, feliratok a testvériség szellemében: Magyar–román barátság, Sütő András, Egyenlő jogokat!, Édes anyanyelvünkért tüntetünk! Az utóbbi táblát egy fiatalember az erkély előtti fenyőfára helyezte, így maradt épen a támadást követően.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. április 27.

Gyöngykoszorú- találkozó Erdőcsinádon
A virágzó természet és a népviseletek színkavalkádjában, gyönyörű tavaszi napon Erdőcsinádon XXII. alkalommal tartották meg a Gyöngykoszorú népzene- és néptánc- találkozót. Aki lelke felüdítésére kívánkozott, nem kívánhatott volna jobb programot, mint a több száz népviseletbe öltözött gyermek és fiatal látványában megmártózni, akik zsigereinkben hordozott népi kultúránkat, őseink táncát és zenéjét hívták elő és elevenítették meg.
A fiatalok – szívünk, lelkünk díszei
A szokáshoz híven a falu központjában gyülekeztek a csoportok, hogy aztán énekszóval, Miholcsa József huszárait követve megkerüljék a falu központját. A rendezvény nyitánya szemet gyönyörködtető, hiszen ekkor valamennyien együtt vannak, egymást követve vonulnak az együttesek. A szemlélőnek nem maradt más, mint leolvasni a helységtáblákat, s beazonosítani a vidék népviseletét. És persze megcsodálni a több mint hétszáz magyar gyermeket, a mieinket.
A felvonulást követően Csanád vezér mellszobra körül köszöntések és ökumenikus istentisztelet következett, melyet a házigazda szerepét betöltő Bálint Csaba erdőcsinádi lelkipásztor a 150. zsoltárral indított. Dicsérjétek az Urat!... Dicsérjétek kürtzengéssel, dicsérjétek lanttal és hárfával! Dicsérjétek dobbal, körtáncot járva, dicsérjétek citerával és fuvolával, dicsérjétek csengő cintányérral! – hangzott a biztatás. Majd köszönetek hangzottak el, elsősorban a megújult művelődési házért mondott köszönetet a lelkész, hiszen az idei rendezvényt már sokkal szebb hajlékban szervezhették meg. Köszönetet fogalmaztak meg Gernyeszeg község polgármesteri hivatalának, Kolcsár Gyula polgármesternek, a Marosszéki Kulturális Egyesületnek, Fazekas Jánosnak, Füzesi Albertnek, az EMKE-nek és Kilyén Ilkának, Szász Róbert tánctanárnak és a sok támogatónak, a számtalan helybélinek, református egyháztagnak, akik szívügyüknek és Erdőcsinád elmaradhatatlan kulturális rendezvényének tekintik az eseményt.
– Szívünk, lelkünk díszei ezek a gyermekek és fiatalok! Örülünk, hogy együtt lehetünk a XXII. Gyöngykoszorú találkozón, de meg kell emlékeznünk Szabó György Pálról és Éváról, akik elindították ezt a mozgalmat, s akik már nem lehetnek közöttünk. Becsüljük úgy a néptáncot és a népdalt, ahogyan ők tették! – mondta a lelkipásztor.
Lukácsi Szilamér, Erdőcsinád volt református lelkésze, a Gyöngykoszorú- találkozók hűséges szervezője megköszönte, hogy utódja tovább viszi a fáklyát, hálás Csinád templomos népének, hogy az ügy mellé állnak. – Ez a mi sorsunk, vállalnunk kell a többletmunkát, hogy hagyományainkat átörökítsük a következő nemzedéknek. Az a nemzedék, amellyel a szervezést kezdtük, kicserélődött, utódaik vették át a munkát – fogalmazott a lelkipásztor.
A székelykáli unitárius, a marosjárai katolikus lelkész szavai is hagyományaink további ápolására buzdítottak.
Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok!
– Tetszett, hogy a felvonuláson végig énekeltetek! Isteni adomány birtokosai vagytok. Énekelni, táncolni tudtok. Átvettétek ezt a tudást, és gyermekeiteknek tovább fogjátok adni – mondta Kilyén Ilka színművésznő, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet Maros megyei elnöke, majd elmondta, hogy egy Magyarországról idelátogató fiatal kirándulni ment az erdélyiekkel, akik végig énekeltek a buszban. A nap végén megkérdezték tőle, hogy mi tetszett legjobban. Azt felelte, hogy az éneklés, ami Marosvásárhelytől Kolozsvárig, Kolozsvártól Marosvásárhelyig "nem fogyott el", annyi népdalt ismernek az erdélyi ifjak. S hogy minden gyermek, fiatal egyenként érezze személye fontosságát és súlyát ebben a nagy közösségben, a művésznővel együtt mondták el: büszke vagyok, hogy magyar vagyok! Hogy magyar táncot táncolok! Hogy magyar népdalt éneklek! S hogy ez valóban így van, bizonyította a hangerő és a taps. A török szokásból merített "minta" mindennapos, a gyerekek ezzel kezdik az iskolanapot. Mi elfelejtjük hangsúlyosan tudatosítani gyermekeinkben, hogy legyenek büszkék magyarságukra.
Új táborközpont lesz Csinádon
A köszöntések sorában Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ-szervezet elnöke elmondta, hogy a Gyöngykoszorú napja tökéletes összhang természet és a népviseletbe öltözött fiatalok között, s ahogy a természet örök, az lesz a magyar nemzet is. Az elnök elmondta, hogy Erdőcsinádon a régi hagyományt felelevenítve egy táborközpontot szeretnének létrehozni, amihez a magyar kormány támogatását kérték. Erre azért van szükség, hogy a népi kultúra jegyében egy évben ne csak egyszer teljen meg a falu, hanem folyamatosan legyenek rendezvények. Remélik, hogy ez megvalósul, s a régi helyére épülő táborközpont a magyar kultúra ápolásának helyszíne lesz.
– Fontos megmutatni a kultúránkat, fontos nekünk, hogy a gyermekekben, fiatalokban megerősítsük az összetartozás érzését. Ezért vállaljuk a református egyházzal közösen ezt a korántsem könnyű munkát – fogalmazott Kolcsár Gyula polgármester.
A rendezvény nyitóeseménye a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget.
22 néptáncegyüttes lépett színpadra
A művelődési házban egész délután és egész este folyt a tánc. Huszonkét együttes lépett fel. Elsőként a helyiek Árvácska néptánccsoportját láthatta a népes közönség. Következtek: a gernyeszegi Szőlőfürt, a búzásbesenyői és vajdaszentiványi hagyományőrzők, a marosvásárhelyi Csillagfény, a marosfelfalui Bíborka, a mező-bándi Csipkebogyó, a gyulakutai Szivárvány, a backamadarasi Kincses, a marossárpataki néptánccsoport, a gernyeszegi Nefelejcs roma csoport, a holtmarosi néptánccsoport, a szászrégeni Rügyecskék, a mezőmadarasi Árvalányhaj kis és nagy csoportja, a nyárádszeredai Apró Bekecs, majd a Kis Bekecs, a körtvélyfáji Bokréta, a székelykáli néptáncegyüttes, a magyarói Csurgó, a Napsugár nagy és középcsoportja, a huszadik alkalommal részt vevő soproni Pendelyes néptánc-együttes. A fellépők sorát a Maros Művészegyüttes zárta.
Ezt követően táncházban szórakozhattak vendégek és helybeliek egyaránt.
(mezey)
Népújság (Marosvásárhely)

2015. június 14.

Katolikus értékek világi közegben
A Verbum kiadó köteteit is bemutatták a kolozsvári könyvhéten
Kettős könyvbemutatót tartottak az V. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét rendezvényei keretében június 5-én a kolozsvári Szent Mihály Római Katolikus Nőszövetség dísztermében.
Ferenczi Sándor Moloch-Isten kihívója. Szabó György plébános rendkívüli életútja című könyvét Gábor Csilla egyetemi tanár, a Megmenekültem az oroszlán torkából. Az erdélyi katolikus egyház a megpróbáltatások idején. 1848, 1948 című tanulmánykötetet Bodó Márta és Marton József, a kötet egyik szerkesztője ismertették. Ezt megelőzően Marton József professzor a Kolozsvár Társaságnál a Márton Áron hagyatékát kitevő sorozat legújabb kötetét is bemutatta.
Bodó Márta mindkét újonnan, a Verbum és a Szent István Társulat együttműködésében megjelentetett kötetről elmondta, hogy hazai szellemi termékek, a hazai katolikusság szellemi erejét mutatják. Arról is tájékoztatta a közönséget, hogy a Verbum kiadó először mutatkozott be a könyvvásáron, ezért még a kezdet nehézségeivel küzd, de mindenképpen szeretne a szélesebb közönség elé lépni, munkásságát ismertebbé tenni.
Marton József elmondta: a tanulmánykötet a 2014. március 28–29-én Gyulafehérváron Katolicitás és etnocentrizmus Erdélyben címmel tartott nemzetközi tudományos konferencián elhangzott előadások egy részét tartalmazza. A konferencián a történelmi szekcióban azt vizsgálták, hogy az erdélyi katolikus egyház egyetemessége miként érvényesült a megpróbáltatások idején, illetve miként és hogyan került veszélybe. Ezt a témakört boncolgatják a kötetben olvasható tanulmányok: Nemes István: Nemzeti liberális elit és katolikus egyház a reformkori vallásügyi vitákban; Tamási Zsolt: Az 1848-as magyarországi zsinat előmunkálatai; Balogh Margit: A szovjet birodalmi egyházpolitika és a romániai katolikus egyház; Marton József: Békepapi magatartás; Klestenitz Tibor: Az újrakezdés reménye. A katolikus újságírás helyzete 1945 után; Bánkuti Gábor: Közelítések a román jezsuita provincia történetének vizsgálatához; Ferenczi Sándor: Az alkoholellenes mozgalom kezdetei az erdélyi egyházmegyében. Balogh Margit tanulmánya, mely a moszkvai levéltárban végzett kutatásain alapszik, fényt vet arra, hogy a Kreml miként látta az akkori magyarországi vagy erdélyi helyzetet, miként viszonyult Mindszenty bíboros Márton Áron helyzetéhez követein keresztül.
Moloch-Isten kihívója – Szabó György plébános rendkívüli életútja kötet szerzőjét, Ferenczi Sándort személyes hangnemben mutatta be Gábor Csilla. Majd szakmai értékelésében elmondta: Carlo Ginzburg A sajt és a kukacok című művével beírta nevét a történetírás klasszikusai közé, és Nathalie Zemon Davis Martin Guerre visszatérése című művével megalapozta a mikrotörténet-írás új formáit. Ilyen alapokon született meg a Szabó György életművét bemutató kötet is, mely a kronológiai biográfiát követi: egy olyan pap életpályáját rekonstruálta a szerző, aki előbb járt koránál. Szociális érzékkel és lelkipásztori buzgósággal megáldott pap volt Szabó György. Nyers és meredek szókimondásáról és igazságérzetéről volt ismert kortársai előtt, akik nemegyszer élesen bírálták ezért. Elsősorban alkoholellenes magatartása és a szövetkezetek alapításának gondolata jellemzi életpályáját. Céljai elérésének érdekében ezért alapított mára teljesen feledésbe merült szövetkezetet, alapítványt. A kötet külön értéke, hogy a szerző számos dokumentumot szólaltat meg: ezek beszélnek, vezetnek végig az életpályán, s így magukban újból és újból felkeltik az érdeklődést. A könyv Szabó György életpályáján keresztül tükörképet is mutat az erdélyi társadalom bizonyos korabeli szegmenseiről.
Fábián Róbert
Vasárnap (Kolozsvár)

lapozás: 1-30 | 31-60