udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
115
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-115
Névmutató:
Szent Péter /apostol/
2009. július 25.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegyében újabb áthelyezésekre kerül sor. A kolozsvári Szent Mihály-templomtól Csibi Sándor plébánost Sinfalvára helyezték, ahol az onnan Gyimesfelsőlokra távozó Hatos Mihály plébános helyét foglalja el. Oláh Dénes, a kolozsvári Szentpéteri templom lelkésze Marosvásárhely belvárosába távozik, a marosi és küküllői kerület főesperesi tisztségét látja el, kinevezését követően helyére a Szent Péter plébániára Tófalvi Géza érkezik, Segesvárról. Marosvásárhelyi belvárosból a kolozsvári Szent Mihály plébániára helyezték át Szőcs Csaba segédlelkészt. /Marosvásárhelyen lesz főesperes Oláh Dénes. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 25./2009. augusztus 9.
Oláh Dénes volt kolozsvár-Szent Péter-i plébános, a Verbum Kulturális Egyesület kuratóriumának elnöke augusztus 1-jétől a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János-templom plébánosaként folytatja lelkipásztori szolgálatát. 1983-ban szentelték pappá Alsócsernátonban szolgált, 1996-ig Petrozsényben volt plébános. 1996-ban került Kolozsvárra. /Farmati Anna: Az ige szolgálatában. = Vasárnap (Kolozsvár), aug. 9./2009. augusztus 22.
Berszán Lídia szociális munkás, családterapeuta, a BBTE Szociális Munka Tanszékének adjunktusa szerint objektív és szubjektív okok egyaránt közrejátszanak abban, hogy eldöntsék: az otthoni idősgondozást vagy az öregotthoni ellátást választják-e. A Szilágy megyei Farnason levő korszerű idősek otthonában élők 60 év fölöttiek. A tavaly megnyitott otthonban negyven idős és beteg embert tudnak gondozni, jelenleg azonban mindössze 11 személy él ott. Molnár Irma zsoboki tiszteletes asszony az öregotthon vezetője. A kolozsvári Szent Péteri templom szomszédságában lévő otthont 1996-ban átszervezték, azóta a krónikus szomatikus betegségben szenvedők kórház-otthonaként működik. Az öregotthonnak jelenleg 110 lakója van. Tokay Rozália, a kolozsvári Szent Kamill Otthon igazgatója elmondta, az otthon befogadóképessége ötven személy, általában mozgássérült, illetve halmozottan sérült személyeket gondoznak, szobáik kétágyasak. A 2001-től működő otthon önellátó. A főleg használt ruhákat árusító üzlet bevételeit a Szent Kamill otthon működésére fordítják. Az Agapé öregotthon Kolozsváron, a Mócok útján található, hetven éven felüli hölgyeket fogadnak, akiknek nincs rokonuk. Háziorvos ellátja a betegeket. Az Irgalmasság Háza Misericordia Egyesület Bágyonban működteti öregotthonát. Sógor Géza, az egyesület elnöke és az öregotthon gondnoka elmondta: 65 év feletti személyeket fogadnak. Az öregotthon tíz éve működik, jelenleg 22-en laknak benne. /F. ZS., N. -H. D. : Idősgondozás otthon vagy otthonban: közös döntés szükséges. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 22./2009. október 22.
Várhatóan döntést hoz a Neamt megyei törvényszék abban a perben, amelyet a csíktaplocai római katolikus egyházközség négy éve indított a tarkői (Tarcau, Neamt megye) polgármesteri hivatal ellen ezerhektárnyi erdő visszaszerzése érdekében – tájékoztatott Boros Károly plébános. A 17. század végén Ghica moldvai fejedelem 7835 hektár erdőt adományozott az akkor már létező csíksomlyói Szent Péter római katolikus egyházközségnek azért, hogy ez a pünkösdi búcsúk idején szállást és élelmet biztosítson a Kárpátokon túlról a csíksomlyói Szűzanyához zarándokló híveknek. Az 1929-es agrárreformkor az egyházi tulajdonban lévő erdőket is kisajátították, de ezerhektárnyi erdőt továbbra is meghagytak a csíksomlyói, illetve az akkor már önállósult csíktaplocai egyházközségnek. 1947-ből még mindig egyházi bérbeadási szerződések tanúskodnak arról, hogy a kérdéses terület a „Szent Péter-egyházközség” tulajdona volt. „Hivatalosan 1953-ban államosították a területet, de még a kommunizmus éveiből származó térképeken is magánerdőként jelölték” – magyarázta a plébános. Az erdő egy része jelenleg közigazgatásilag a Neamt megyei Tarkőhöz tartozik. A csíktaplocai római katolikus egyházközség esete a Neamt megyei hatóságokkal nem egyedi. Gyergyószentmiklós önkormányzata folyamatosan azzal szembesül, hogy a Gyilkostó üdülőtelep térségében a Neamt megyei hatóságok jelentős területeket foglalnak el illegális építményeikkel, illetve feljebb költöztetik a megyehatárt jelző táblát, egyre nagyobb területeket tekintve magukénak. Ez ügyben sok tárgyalás volt, de nincs megnyugtató eredmény. A neamtiak továbbra sem ismerik el az 1968-as megyésítéskor kijelölt határokat. /Jánossy Alíz: Ezerhektáros területért perel a csíktaplocai katolikus egyházközség. = Krónika (Kolozsvár), okt. 22./2010. január 30.
„A kereszténység és a magyarság egy és szétválaszthatatlan” – Jakab Antal püspökre emlékeztek tegnap Nagyváradon
Zsúfolásig megtelt a váradi barokk palota díszterme, ahol a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség szervezésében bemutatták Varga Gabriella budapesti újságíró és Vencser László erdélyi származású, ma Ausztriában élő teológiaprofesszor Megalkuvás nélkül – Száz éve született Jakab Antal című életrajzi könyvét.
Böcskei László püspök köszöntötte a szép számú közönséget és a könyv szerzőit. Mint elmondta, a könyvbemutató alkalom arra is, hogy a váradiak megemlékezzenek Jakab Antalról, arról a papi vezetőről, aki bebizonyította, hogy az Istenbe vetett hit erősebb a kommunista börtönök poklánál és az ateista elnyomásnál. A bevezető után a kötet két szerzője vette át a szót, s a könyv fejezeteit bemutatva ismertették néhai Jakab püspök életét.
Amikor Márton Áront a kommunisták elvitték, Róma akaratából Jakab Antal lett az egyházmegye első titkos ordináriusa, vagyis püspök-helyettese. 1951-ben őt is elfogták, majd ólombányában végzendő kényszermunkára ítélték, összesen 13 évet raboskodott. 1971. december 23-án VI. Pál pápa utódlási joggal kinevezte Márton Áron segédpüspökének. A román állam nem engedte meg, hogy Gyulafehérváron szenteljék fel, ezért a pápa a római Szent Péter Bazilikában szentelte püspökké. 1980. április 2-ig, Márton Áron nyugdíjba vonulásáig volt gyulafehérvári segédpüspök, ettől kezdve 1990. március 14-ei visszavonulásáig megyéspüspökként vállalta a főegyházmegye kormányzását. 1993. május 5-én halt meg súlyos betegségben, a gyulafehérvári székesegyház kriptájában nyugszik.
A kötet váradi bemutatója a harminckettedik volt, azonban egy esemény az összes eddiginél érdekesebbé tette. A rendezvényre ugyanis eljött egy idős váradi, Kelemen Béla is, akiről kiderült, együtt raboskodott Jakab Antallal, így érdekes részleteket is megtudhattunk az egykori bányabörtönök pokláról. A rendezvénynek misztikus hangulatot adott, hogy a szervezők bejátszottak egy hangfelvételt, melyen Jakab Antal imádkozik. Böcskei püspök mesélt saját emlékeiről, amelyek Jakabhoz kapcsolódnak, s kiderült, a váradi katolikus főpapot Jakab Antal is vizsgáztatta, amikor az a szemináriumba jelentkezett. Böcskei kiemelte, mennyire aktuális és figyelemre méltó ma is Jakab Antal egyik gondolata, miszerint: „A kereszténység és a magyarság egy és szétválaszthatatlan. Ha szétválasztjuk, az olyan, mint amikor a test a lélektől válik el: az a halál.” Szót kapott még Fodor József vikárius, aki szintén emlékeit, gondolatait osztotta meg a jelenlevőkkel.
A Megalkuvás nélkül – Száz éve született Jakab Antal című kötetet az érdeklődők megvásárolhatják a püspökségen.
Szőke Mária. Forrás: Reggeli Újság (Nagyvárad)2010. február 12.
Pápai látogatáson a magyar püspökök
A Szent Péter-bazilikában bemutatott szentmisével kezdődött el hétfőn reggel 7.30 órakor a romániai püspökök „ad limina” látogatása Rómában. A szentmisét Szent Péter apostolfejedelem sírjánál mutatták be a római és a görög katolikus püspökök.
Miseszándékukba belefoglalták a romániai egyházmegyék felajánlását, és külön imádkoztak a nyugalmazott főpásztorokért, az egyházmegyés papokért, szerzetesekért és szerzetesnőkért, valamint a hívekért.
Megerősítették ígéretüket, miszerint a rájuk bízottak tanítását, vezetését és megszentelését, Szent Péter utóda iránti hűségben és ragaszkodással akarják végezni. A püspöki kar tagjai közösen imádkoztak Isten Szolgája, II. János Pál pápa sírjánál is.
A szentmisét követően kezdetét vette a különböző római hivatalok meglátogatása, és a püspökök magánkihallgatásai a Szentatyánál. A 15–20 perces négyszemközti beszélgetések alatt alkalmuk volt személyesen is beszámolni XVI. Benedek pápának a részegyházak helyzetéről és törekvéseiről.
Az erdélyi és partiumi római katolikus püspökök a Szent István-házat is meglátogatták, ahol a Rómában tevékenykedő magyar lelkipásztorokkal találkoztak. Kedden a Szent Péter-bazilika altemplomában található Magyarok Nagyasszonya-kápolnában mutattak be szentmisét, este pedig a Collegium Germanicum et Hungaricum vendégei voltak. Forrás: Krónika (Kolozsvár)2010. február 12.
Pápai látogatáson a magyar püspökök
A Szent Péter-bazilikában bemutatott szentmisével kezdődött el hétfőn reggel 7.30 órakor a romániai püspökök „ad limina” látogatása Rómában. A szentmisét Szent Péter apostolfejedelem sírjánál mutatták be a római és a görög katolikus püspökök.
Miseszándékukba belefoglalták a romániai egyházmegyék felajánlását, és külön imádkoztak a nyugalmazott főpásztorokért, az egyházmegyés papokért, szerzetesekért és szerzetesnőkért, valamint a hívekért.
Megerősítették ígéretüket, miszerint a rájuk bízottak tanítását, vezetését és megszentelését, Szent Péter utóda iránti hűségben és ragaszkodással akarják végezni. A püspöki kar tagjai közösen imádkoztak Isten Szolgája, II. János Pál pápa sírjánál is.
A szentmisét követően kezdetét vette a különböző római hivatalok meglátogatása, és a püspökök magánkihallgatásai a Szentatyánál. A 15–20 perces négyszemközti beszélgetések alatt alkalmuk volt személyesen is beszámolni XVI. Benedek pápának a részegyházak helyzetéről és törekvéseiről.
Az erdélyi és partiumi római katolikus püspökök a Szent István-házat is meglátogatták, ahol a Rómában tevékenykedő magyar lelkipásztorokkal találkoztak. Kedden a Szent Péter-bazilika altemplomában található Magyarok Nagyasszonya-kápolnában mutattak be szentmisét, este pedig a Collegium Germanicum et Hungaricum vendégei voltak. Forrás: Krónika (Kolozsvár)2010. február 16.
Diszkriminált görög katolikusok?
Bihar megye – A Nagyváradi Görög Katolikus Egyházmegye püspöke Virgil Bercea kedden egy sajtótájékoztató keretében számolt be az ad limina látogatás keretében XVI. Benedek pápával való találkozásáról.
Mint ismeretes az ad limina a megyéspüspökök öt évenkénti kötelező látogatása az apostolok küszöbénél, Szent Péter és Pál sírjánál Rómában, amely során az egyházi vezetőknek be kell számolniuk egyházmegyéjük állapotáról a pápának. Nagyváradról Exc.Böcskei László római katolikus püspökön kívül a görög katolikus egyházfő is részt vett a vatikáni látogatáson. Virgil Bercea püspök a sajtótájékoztatón elmondta, hogy a 15 perces találkozón tájékoztatta az egyházmegye problémáiról, illetve arról, hogy meglátása szerint a görög katolikusok diszkriminálva vannak Romániában. Az egyházmegyében szolgáló 186 pap közül csak kevesebb mint a fele részesül állami fizetésben, 96 lelkész bérezését saját költségvetésből kell fedezniük, melyre nem minden esetben van lehetőség. A templomok elhanyagolt állapotban vannak, sok esetben a belső freskókat tönkretették vagy nem megfelelően restaurálták.
Békétlenség
A püspök azt is szóvá tette a pápának, hogy helyi szinten nézetkülönbségek adódnak az ortodoxokkal, nem érvényesül az ökumenia szelleme. A pápa szomorúan fogadta a híreket és elmondta, hogy imádkozni fog a romániai keresztények közötti békéért. A püspök a tájékoztatón a sajtó érdeklődésére bővebben is kifejtette a görög katolikus egyház helyzetét. Kiderült, hogy a tavaly a papok és egyházi alkalmazottak bérezésével együtt 630 ezer lej kiadása volt az egyházmegyének, amiből csak 573 ezer lejt tudtak fedezni. A költségvetési hiányt külföldi alapítványok segítségével sikerült pótolni. Azt is kifejtette, hogy több településen pereskednek az ortodoxokkal, akikkel nem tudnak megegyezni a templomaik visszaszolgáltatásáról.
Mészáros Tímea. Forrás: erdon.ro2010. november 3.
Támogatás székely műemlékekre
„Sem morális, sem politikai szempontból nem tudom elfogadni a pénzügyminisztérium által kidolgozott 2011-es költségvetést” – jelentette ki tegnap Csíkszeredában Kelemen Hunor művelődési miniszter, aki szerint a 2010-esnél kisebb összeget nem lehet elfogadni.
A Hargita megyei műemlék épületek állapotáról tájékozódott tegnapi székelyföldi látogatásán Kelemen Hunor művelődési miniszter, aki egyúttal tárgyalt a megye kulturális téren tevékenykedő szakembereivel is. A szaktárcavezető többek között Csíkszépvízre is ellátogatott, ahol egy 1799-ben készült, a Hargita megyei önkormányzat által meghirdetett program keretében restaurált székely kaput tekintett meg.
Borboly Csaba, a megyei közgyűlés elnöke közölte, a miniszterrel közösen megnézték az A kategóriás csobotfalvi Szent Péter római katolikus barokk műemlék templomot, emellett ellátogattak a felújítás alatt álló, a Márton Áron, illetve a Segítő Mária Gimnáziumnak otthont adó csíkszeredai ingatlanba, valamint délután Máréfalvára utaztak tovább, ahol a helyi tájházban található műemlék kapukat nézték meg. Innen Székelydályára vezetett útjuk, ahol a helyi református templomot tekintették meg, amelynek felújítási munkálatai a tervek szerint jövőre befejeződnek.
„Igyekeztünk olyan igényeket, elvárásokat megfogalmazni a látogatás során, amelyek mentén munkája során a miniszter úr jobban tud ránk figyelni” – részletezte tegnapi sajtótájékoztatóján Borboly Csaba, a megyei közgyűlés elnöke. Kelemen Hunor mintegy válaszként közölte, nagy figyelmet fordítanak a műemlékek helyreállítására, mint tájékoztatott, jelenleg országos viszonylatban 300 műemléket restaurálnak a szaktárca költségvetéséből.
Hozzátette: Hargita megyében a székelydályai templom mellett folyamatban van a csíkmenasági, valamint a gyergyótekerőpataki római katolikus templom felújítása. Ezek mellett az országos restaurálási programban szerepel a csíkszeredai Mikó-vár, amelynek felújítására kiírt versenytárgyalás november 11-én zárul, és a remények szerint már idén nekiláthatnak a restaurálási munkának. Ugyancsak a közbeszerzési eljárás végére vár a székelyderzsi unitárius templom, valamint a székelyudvarhelyi Székelytámadt vár felújításának elkezdése.
Kelemen Hunor tegnap ugyanakkor arról is beszámolt, hogy az általa vezetett tárca továbbra is támogatni kívánja a kortárs alkotókat és a kulturális fesztiválokat. A szaktárcavezető azonban arra is kitért, hogy a támogatások folytatása és azok mértéke nagyban függ a 2011-es költségvetéstől, amiről konkrétumokat még nem lehet tudni. „Egyelőre csak a pénzügyi tárca által javasolt költségvetés-tervezetet ismerem, amit azonban sem morális, sem politikai szempontból nem tudok elfogadni” – közölte Kelemen Hunor leszögezve, a 2010-es költségvetésnél kisebbet még a jelenlegi gazdasági helyzetben sem fogadhat el.
Forró Gyöngyvér, Krónika (Kolozsvár)2010. december 6.
Szolgálati hűségre esküdtek fel
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület őszi rendes közgyűlését szombaton délelőtt tartották meg a nagyváradi református püspöki palotában. Tekintettel arra, hogy az idei nyári-őszi tisztújítások menetrendje szintén a fenti dátumot jelölte meg a választások után megalakuló közgyűlés időpontjául, a közgyűlés délután a nagyvárad-újvárosi templomban folytatódott, ahol beiktatták és feleskették a megválasztott tisztségviselőket. Erre csak azért került sor most, mert meg kellett várni az óvások lejártának határidejét, hogy jogerőssé váljon az egyházközségi és egyházmegyei választások betetőzéseként megtartott egyházkerületi tisztújításkor megszületett eredmény. Mint köztudott, korábbi egyéves mandátumának letöltése után újraválasztotta az új közgyűlés Csűry Istvánt püspöknek, az első őrálló mandátuma immár hat évre szól, akárcsak a többi egyházi és világi tisztségviselőé.
„Lelkünkben az új kezdettel együtt az új reménység él, tudván azt, hogy sem nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené minden dicsőség” – ezzel a hívó szóval ült össze szombaton tehát az új közgyűlés, amelynek tanácskozását Dénes István generális direktor, élesdi lelkipásztor igehirdetése nyitotta meg Péter apostolnak közönséges első levelét idézve az újszövetségből: „A vége pedig mindennek közel van. Annak okáért legyetek mértékletesek és józanok, hogy imádkozhassatok. Mindenek előtt pedig legyetek hajlandók az egymás iránti szeretetre; mert a szeretet sok vétket elfedez. Legyetek egymáshoz vendégszeretők, zúgolódás nélkül. Ki-ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai; Ha valaki szól, mintegy Isten igéit szólja: ha valaki szolgál, mintegy azzal az erővel szolgáljon, a melyet Isten ád: hogy mindenben dicsőíttessék a Jézus Krisztus által, a kinek dicsőség és hatalom örökkön-örökké. Ámen. Szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely próbáltatás végett támadt köztetek, mintha valami rémületes dolog történnék veletek; Sőt, a mennyiben részetek van a Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is vigadozva örvendezhessetek. Boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért gyaláznak titeket; mert megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek Lelke, a mit amazok káromolnak ugyan, de ti dicsőítitek azt.” (7-14) A prédikációt követően Varga Attila főgondnok megnyitotta a közgyűlés, amelynek ékes rendjén a püspök bejelentései, az igazgatótanács megválasztása, egyházkerületi (missziói, katekétikai, ifjúsági, tanügyi, kiadói, egyházzenei, műemlékügyi, jogi, gazdasági, külügyi, közigazgatási és gazdasági ellenőrző, nyugdíjpénztári) és zsinati (kánonjogi, missziói, nevelésügyi, liturgiai, teológiai, zenei, fegyelmi) szakbizottságok megválasztása, az Egyházkerületi Választási Bizottság jelentése, a tisztújítások lezárása, egy új EVB megválasztása a 2010-2016 közötti ciklusra és az új választási szabályzat elkészíttetése, a bizottság kinevezése, majd egy nyilatkozat elfogadása a magyar állampolgárság és a református kórház ügyében, végül pedig a KREK 2011. évi költségvetésének előterjesztése és elfogadása következett. Mivel a megválasztott főjegyzőnek egyesek szerint nem volt meg az ezen tisztség betöltéséhez előírt szolgálati ideje, mások szerint ez értelmezés kérdése, Forró László hegyközkovácsi lelkész egyelőre mint megbízott tölti be a püspökhelyettesi tisztséget, amíg nem tisztázódik kánonjogi alapon a helyzete.
A kéttornyú templomban kevéssel négy óra után kezdődött a közgyűlés ünnepi része.
Előbb Csűry István püspök hirdetett igét, mégpedig a Zsidókhoz írt levél I. fejezetének 13-14. verseit: „Melyik angyalnak mondotta pedig valaha: Ülj az én jobbkezem felől, míglen ellenségeidet lábaidnak zsámolyává teszem? Avagy nem szolgáló lelkek-é mindazok, elküldve szolgálatra azokért, a kik örökölni fogják az idvességet?” Ezekből bontotta ki lényegre törően, ám mégis átfogóan a lelkészi hivatás és a világi szolgálat közötti különbségeket és hasonlóságokat, az együvé tartozás és a keresztyéni elhivatottság mentén. A magyar reformátusoknak naponta szembesülniük kell az alázat, a szolgálat, az alkalmasság, a felelősség, a kötelességtudat, az önértékelés és más hasonló kritériumokkal és elvárásokkal, s ezeknek úgy kell megfelelniük, hogy mindig Isten- és Krisztus-követőkként bizonyítsanak.
Az igehirdetés után illusztris vendégek kaptak szót a köszöntések és üdvözletek rendjén, úgymint Bölcskei Gusztáv debreceni püspök, a Generális Konvent elnöke és Ábrám Tibor, a Tiszáninneni Református Egyházkerület főgondnoka. Előbbi kiemelte azt is, hogy a 2004. december 5-i, a kettős állampolgárságról tartott rossz emlékű népszavazást meg kell haladni a nemzet szintjén is, hiszen a magyar református egyház jó példával jár elől, amikor tavaly május 22-én Debrecenben az Alkotmányozó Zsinat kimondta a magyar református egyház határok fölötti egységét: „Azt kívánom a református magyar közösségnek, hogy egyre többször jusson eszükbe május 22., és egyre kevesebbszer december 5.” – zárta nagy tetszést aratott beszédét Bölcskei püspök. A megválasztott és beiktatott egyházkerületi tisztségviselők eskütétele következett, majd pedig a gyakornoki idejüket letöltött kilenc ifjú lelkipásztor felszentelése. Tizedik társuk, az egyetlen hölgy nem lehetett jelen, hiszen épp anyai örömökben részesített ezen a napon az Úr. A tisztségviselők esküjét Csűry püspök, az ifjú lelkészekét Fazakas Csaba temesvári esperes, az Esperesek Kollégiumának elnöke vette be. A felszentelést és a kibocsátó áldásosztást a püspök és az esperesek végezték az ilyenkor óhatatlan meghatódottsággal.
Az ünnepi alkalom a Pro Partium és a Pro Ecclesia díjak átadásával ért véget, a hosszas laudációk kissé próbára tették egyesek türelmét. Pro Partium-díjat a frízföldi Kollumban (Hollandia) székelő Emmaus Alapítvány kapott az állhatatos és kitartó szociális munkáért és a részükről jött anyagi támogatásért. Pro Ecclesia-díjat pedig olyan leköszönt espereseknek ítélték oda, akik kiemelkedő szolgálatot végeztek: az alig pár hete hirtelen elhunyt Seres Géza aradi esperes post mortem kaphatta már csak meg, míg Lukács József szilágysomlyói, Gellért Gyula érmelléki, Sipos István nagybányai volt esperesek a püspöktől és a főgondnoktól vették át az okleveleket és a díszes plaketteket. Salánki Tibor, a németországi zsinati egyház tagja is kapott Pro Ecclesia-díjat a zilahi egyházmegye szakadatlan támogatásáért, továbbá a lecsméri, a szamosardói és a temesvár-belvárosi református gyülekezet. A laudációkat Vinczéné Pálfi Judit missziói előadó olvasta fel. Reggeli Újság (Nagyvárad)2011. január 21.
A pápával találkozott Böcskei
Bogdánffy Szilárd vértanú püspök boldoggá avatásáért mondott köszönetet az elmúlt héten a Vatikánban tett látogatásával Böcskei László, a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye püspöke, aki XVI. Benedek pápával is találkozott.
megyés püspök meglátogatta mindazon római hivatalokat és személyeket, akik hozzájárultak a 2010. október 30-án tartott beatifikáció előkészítéséhez és kivitelezéséhez. A látogatás szentmisével kezdődött, amelyet Böcskei László a Szent Péter-bazilika alagsorában található Magyarok Nagyasszonya-kápolnában mutatott be.
A Szentté Avatási Kongregációnál találkozott Angelo Amato bíboros-prefektussal és munkatársaival, akik a boldoggá avatáshoz szükséges anyagokat előkészítették és a hivatalos eljárást lefolytatták. Ezek örömüknek és elégedettségüknek adtak hangot, hogy sikerült lezárni egy olyan ügyet, amely bemutatja a világnak, milyen megpróbáltatásokat kellett kiállnia a katolikus egyháznak Romániában, másrészt rávilágít a püspökök és a hívek üldöztetés ideje alatt tanúsított hősies helytállására. A beszélgetés alatt elhangzott, hogy nagyon fontos ezen példák kiemelése, hisz napjainkban is sokan halnak meg keresztény hitükért.
A bíboros elismeréssel nyilatkozott a beatifikációról, és elmondta, örömmel várja a következő romániai látogatását, amikor július 3-án Szatmárnémetiben Scheffler János vértanú püspököt avatja boldoggá. A látogatás fő pontját az általános kihallgatás, illetve a XVI. Benedek pápával való személyes találkozás képezte.
Böcskei László megyés püspök köszönetet mondott a boldoggá avatás nagy kegyelméért és a nagyváradi római katolikus egyházmegye nevében ajándékot adott át a pápának: egy Bogdánffy Szilárd-emlékérmet, valamint egy, a székesegyházról készült fotóalbumot, jelezve ezzel, hogy a boldoggá avatás a székesegyház felszentelésének 230. évfordulóján történt. A szentatya örömét fejezte ki, hogy Bogdánffy Szilárd a boldogok sorába kerülhetett.
Elismeréssel szólt a boldoggá avatás szertartásáról, amely – mint fogalmazott – a hívek nagy lelki hasznát szolgálta. A nagyváradi egyházmegye híveit a további kitartó imára buzdította, hogy a vértanú püspök mielőbb a szentek sorába kerülhessen. XVI. Benedek pápa áldását küldte az egyházmegye papjaira és híveire egyaránt.
Böcskei László megyés püspök római látogatása során a Pápai Magyar Intézet közösségénél is tiszteletét tette, amely fennállása 70 éves évfordulóját ünnepli. Az intézet képviselői is részt vettek az általános kihallgatáson, ahol a szentatya magyar nyelven köszöntötte őket. A Pápai Magyar Intézet elődje, a Papi Osztály 1928-tól működött a Collegium Hungaricum keretében. Ez az osztály magyar papok római továbbképzésére jött létre. A harmincas évek végére önálló lett, és így 1940. július 16-án nyerte el Serédi Jusztinián bíboros közbenjárásra a pápai címet. Krónika (Kolozsvár)2011. január 24.
Elmulasztotta
Őszintén szólva, mi, a partiumi részeken élő félmilliónyi magyar, néha csak mosolygunk és a fejünket rázzuk, hogy min gyötrődnek olykor hónapokon át székely testvéreink. Alkalmanként mondjuk is, hogy túlságosan sok arrafelé a fölösleges energia, ha például a székely rovásírás közterületi táblákon való használatáért is külön birokra kelnek a hatalommal.
Vagy itt van legszebb nemzeti ünnepünk, március tizenötödike! Azt értjük, hogy munkaszüneti nappá kell nyilvánítani, ahol csak lehet (elsősorban ott lehet, ahol az önkormányzat vezetése a mi kezünkben van), de miért ragaszkodunk hozzá foggal-körömmel, hogy a román parlament is külön ünneppé nyilvánítsa, amikor nagyon jól tudjuk, hogy ez aligha fog menni? Ahogy a tévé képernyőjén a téma körül zajló vitákat figyeltem, felhevült csoportok ezt a roppant nehezen átvihető parlamenti rábólintást talán még a számunkra olyannyira kedvező új oktatási törvény elfogadásánál is fontosabbnak tartják, jóllehet az egésznek csak szimbolikus jelentősége van.
Ám nem annyira ez adta mai jegyzetem témáját, hanem a Duna TV egyik bájos erdélyi tudósítónőjének kijelentése, amely szerint: „az RMDSZ az elmúlt húsz évben elmulasztotta a parlament elé vinni az ügyet”. Mintha ez csak annyi volna, mint amikor szép nyári időben, lábunkat a hűs vízben áztatva, átsétálunk az Olton. Vagy még annyi sem, mert a szépség mindezeket olyan hangsúllyal és iróniával mondta, amiből valami olyasmi jött le a nézőnek, hogy a szerencsétlen RMDSZ még ennyire sem volt képes?
Ráadásul húsz év alatt. Hát nem felháborító? S ha csak ennyi száradna az RMDSZ lelkén – teszem hozzá – ettől még bizonyos érdemeiért, ha egyáltalán volt ilyen, Szent Péter még a mennyországba engedné. Ám mi mindent elmulasztott! S nem is csak a megmaradásunk szempontjából olyan létfontosságú dolgokra célzok, mint a Székelyföld területi autonómiája, vagy az önálló Bolyai-egyetem, de olyan apróságokra is, mint az, hogy a szatmári és az oroszhegyi szilvapálinkát, a háromszéki köménymagost, a szentimrei büdösvizet nem tudta az egész ország italává tenni.
Arról nem is szólva, hogy a hegyvidéki román falvakban továbbra is a puliszka, és nem a székelygulyás a menő étel. De elmulasztotta Kossuth-szobrot állítani a bukaresti Egyetem-téren, Magyarországhoz csatolni legalább a Partiumot, s a román iskolákban is kötelezővé tenni a székely himnuszt. Mindezt a bimbózó Erdélyi Magyar Néppártra hagyja? Majd az megcsinálja? Hát azért nem kellene már az elején ennyire terhelni...
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. június 23.
A Kárpátokon túli magyarság
A század végén Alexandru cel Bun - magyar feleségének, Losonczy Margitnak, Losonczy István erdélyi vajda leányának az ösztönzésére - nagyszámú katolikus templomot építtetett. 1410 táján megalapította a Moldvabányai Római Katolikus Püspökséget.
A lengyel királyi udvar 1413-ban arról tájékoztatta a pápát, hogy Moldvabányán virágzó katolikus központ alakult ki, két templomuk van. Az egyiket a Szentháromságnak, a másikat Szent Péter és Pál tiszteletére szentelték fel. Ez utóbbit alakították át püspöki katedrálissá, késõbb ide temették el Losonczy Margitot. Moldvabánya püspöki székébe 1423-ban XIII. János pápa János dominikánus szerzetest helyezte. Baia községben az egykori székesegyház romjai még ma is láthatók. 1510-ben nevezték ki Moldvabánya utolsó püspökét, Marinoski Mihályt.
A moldvai magyar közösségek fennmaradását a 15. század végéig az erõs magyar állam biztosította, a moldvai vajdaság a magyar királyság hûbéres tartománya volt. Mátyás király egyik levelében, melyet a lengyelek Moldvával kapcsolatos területi igényeinek visszautasítására írt, egyértelmûen kifejtette, hogy Moldva mindig Magyarország vazallus tartománya volt. Ama földnek joga a mienk a legrégebbi, megszakítás nélküli idõk óta, amit a magyar királyi cím is igazol, (amelyet) nemcsak esetleg, hanem megszakítás nélkül viseltek elõdeink... Elõdeinktõl tudjuk, hogy emberemlékezet óta a moldvai vajdák mindig a magyar királyoknak szolgáltak, és hogy a vajdaság feje senki sem lehetett jóváhagyásuk nélkül, a minket nemzõ édesapánk csupáncsak kormányzó volt, mégis következetesen és ellentmondás nélkül õ tette a vajdákat vajdákká.
A két vajdaság területén alapított öt római katolikus püspökség 1227-tõl 1518-ig, mintegy háromszáz éven át irányította a többségükben magyarokból álló közösségek lelki életét. Ezek megszûnése után, 1518-tól rövid ideig Tatrosvásárhely, majd Bákó lett a katolikus magyarság lelki életének központja. A magyarság lélekszáma a 16. század végén még mindig jelentõs. Ezt igazolja Brutti Bertalan moldvai kancellár 1588-ban keltezett levele, melyet a nápolyi érseknek írt. E levél valóságtartalmát megerõsíti a Petru ªchiopu moldvai vajda parancsára 1591-ben készült népesség-összeírás. Mindkét forrás adatai arra utalnak, hogy Moldva népességének 30-40 százaléka római katolikus magyar, illetve kis részben szász etnikumú.
A 17. századtól kezdve a virágzó magyar települések és egyházközségek fokozatosan elsorvadtak. Megkezdõdött a magyarság elnemzettelenítése. A pápa 1622-ben Moldvát és Havaselvét missziós területté nyilvánította, a protestantizmus terjedésének megakadályozására megszervezte a De Propaganda Fide nevû egyházi intézményt. A magyarok lelki gondozására többnyire olasz és lengyel származású papokat küldtek. Az 1622-1812 között kinevezett 54 missziós prefektus között egyetlen magyar sincs. A moldvai magyarság háttérbe szorítása a 19. században is folytatódott, jogfosztottságukra már a román politikusok is felfigyeltek. 1857-ben az ideiglenesnek nevezett országgyûlésen Mihail Kogãlniceanu 52 javaslatot terjesztett elõ a nem ortodox polgárok jogainak biztosítására. Az egyesült fejedelemségek korában (1859-1881) a 75 százalékban még magyar anyanyelvû csángóságnak magyarul prédikáltak, de az 1881-ben létrejött román királyságban egyre több nacionalista jellegû intézkedést hoztak. Az 1893-ban kiadott román népoktatási törvény már a hittan oktatását sem engedélyezte magyarul, azaz anyanyelven. A magyar anyanyelv teljes visszaszorítását az 1884-ben létrehozott iaºi-i püspökség és papnevelde tette lehetõvé, amely nemcsak román tannyelven mûködött, hanem missziója volt a román szellemiségû csángó magyar papok nevelése. E renegátok feladata lett az alig megalakult független román állam római katolikus, magyar anyanyelvû polgárainak az elrománosítása. Mindezt akkor tették, amikor Magyarországon, a magyar állam támogatásával, százával alakultak meg az olyan román tannyelvû iskolák, amelyekben az oktatók töredéke ismerte az állam nyelvét, a magyart.
Az 1900-as évek fordulóján a magyarság lélekszámára vonatkoztatva értékes adatokat közölt Weigand Gusztáv lipcsei tanár, aki beszámolt 1894 és 1902 közötti moldvai tanulmányútjáról. Szerinte Moldvát 58 000 csángó magyar és 2100 székelymagyar lakta. Ekkor még Szaláncz, ?nfalva, Tatros lakosságának több mint fele székely volt.
A 20. században, leszámítva az 1950-es éveket, amikor nagyszámú (de rövid életû) magyar iskolát alapítottak, tovább folyt a moldvai magyarság erõszakos románosítása.
1929-ben, amikor Domokos Pál Péter felleltározta, feltárta a moldvai magyarság demográfiai és egyházi helyzetét, kimutatta, hogy a magyarok tízezrei, többezres lélekszámú közösségei nemcsak magyar iskolákkal, tanítókkal, de magyar anyanyelvû papokkal sem rendelkeznek. Így például a Tatros- (Tatáros - Trotuº) völgyi Szaláncon 180, Szalánctorkán 62, Aknavásáron 27, ?nfalván 280 magyar családot talált magyar pap nélkül. De hasonló volt a helyzet a tatrosi plébánia 97 százalékában. ?sszeírása szerint a Bákó megyei 12 plébánia 43 620 római katolikusa nem részesült anyanyelvû hitéletben. A következõ évben végzett hivatalos román népszámlálás (csak) Bákó megyére vonatkoztatva 49 034 magyart mutatott ki, akik 11 plébániában, 150 fiúegyházban éltek úgy, hogy egyetlen magyar papjuk sem volt.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. július 8.
Élet a Leveles-ér partján 1.
Gyermekkori nyaralásaim fontos színtere volt a Fekete- és a Fehér-Körös ölelésében Kis-Körösköz nevezettel ékeskedő táj, azon belül Vadász, Vadászon belül a református parókia. A papi portán öt virágszál, öt papkisasszony nyílott, mindegyikbe szerelmes voltam, s bár nem mind lett volna korban hozzám illő, hatéves koromban bármelyiket szívesen elvettem volna feleségül. A szomszédos Bélzerindnek, a környék legapróbb és legeldugottabb falujának anyai nagyapám, Gyenge János volt bő száz évnek előtte a lelkipásztora. A múltbeli dolgok ilyetén állásának köszönhetően mostani riportutunk számomra többet jelentett szokásos etnoszportyánál: zarándoklat egy kisvilág tünedező partjain.
A táj közelmúltjáról szóló, mára érvényét vesztett természeti leírásban olvastam nemrég, hogy „itt találhatóak a legsűrűbben természeti értékek, itt a legösszefüggőbbek a természeti élőhelyek. A térség legszabályozatlanabb folyóvize: a Tőz menti holtágak régi idők hírmondói. A nagyobb sodrású szakaszokon békaszőlő, süllőhínár, tócsagaz, a lassúakon vízipáfrány, fehér tündérrózsa terem”. A közeli Ágya szülötte, Olosz Lajos versbe örökítette a Fekete-Köröst délről tápláló folyóvizek szabdalta kishazát: „TŐZMISKE, ÁGYA, SZINTYE, KERÜLŐS / határán kanyargott a lusta, szelid Tőz. / Mindkét partján kék erdő sötétlett. / Őstölgyek alatt a nappal is sötét lett.”
Királyi vadászok faluja volt. 1910-ben lett legnépesebb a település, 2448-an lakták, 552 román mellett 1761 magyart, 126 cigányt, 10 szlovákot és 9 németet írtak össze. A legutóbbi népszámláláskor, 2002-ben 1258 lakosából viszont 539 cigány, 429 magyar és 280 román nemzetiségű volt. Haász Tibor, a 35 százalékban magyarok lakta, négy faluból álló község, Tőzmiske RMDSZ-es polgármestere szerint Vadászon kilenc esztendő elteltével tovább változtak az etnikai arányok a romák javára: 2011-ben mintegy 800 főre szaporodtak, a magyar maradék körülbelül 350, a román 80 lelket számlál.
A falu neve királyi vadászok egykori lakóhelyére utal. A honfoglaló magyarság elég hamar megüli a környéket, erről tanúskodik a környékbeli falvak ősi neve, a honfoglaló nemzetségek neve: Gyarmat, Zerind, Jenő, Elek, Bököny. Az oklevelek Vadaz formában már 1214-ben említést tesznek a településről, és arról, hogy két vízimalma is van. Korai megülését eredetileg 13. századi, később bővített temploma is bizonyítja. Első román lakói a 17. század végén telepedtek be, az 1960-as években a már régebben itt élő néhány roma család mellé több hullámban román anyanyelvű cigányok érkeztek a faluba.
Vadász korábbi, ambiciózus református lelkésze, Szakács Lajos 2002-ben kismonográfiába foglalta össze a település históriáját, mutatta fel értékeit. A történelem minden viharát túlélő falu számtalanszor cserélt gazdát, 1566-ban a két közeli erősség: Gyula és Jenő elestével került török kézre. S hogy ekkor kik lakták, arra nézve pontos kimutatás maradt fenn a korabeli török lajstromokban. Egytől egyig magyar nevek: Aszalós, Bothos, Csatári, Csomós, Diák, Dorog, Fábián, Gács, Gerefi. Szakács tiszteletes monográfiája szerint „1636–1649 között annyira kipusztul a falu, hogy az akkori gazdának nagy áldozatok árán sikerül újratelepítenie. A lelkes újratelepítést jellemzi, hogy a nemesek sokan feladják vagyonukat, és inkább jobbágyok lesznek, csak hogy ne szűnjön meg létezni a falu. (…) 1692-ben ismét a királyi udvar tart igényt Vadászra, mint saját birtokra. Ekkor települnek be a hegyekből a románok. (…) Az 1657 és 1695 között folytatott harcokban a falu lakossága megdöbbentően megfogyatkozik, egyharmadára csökkent. 1698-ban tatár seregek pusztítják a környéket, a Rákóczi-féle szabadságharc is megtizedeli a falut. 1703-ban pedig végleg megpecsételődik a sorsa: Rákóczi és Bercsényi katonái teljesen elpusztítják. A lakosság nagy része ekkor menekül a Sárrétre.” Egy Vadász múltját ismertető román szerző így sommázza kurtán-furcsán a korszak történéseit: „Fosta veche localitate românească, este distrusă de ungurii lui Rakoczy (sic!), după 1711 populaţia revenind în sat.” (A volt régi román települést Rakoczy magyarjai pusztítják el, 1711 után a lakosság visszatér a faluba.) Érdekes volna utánajárni: mi válthatta ki a kurucok haragját a már szinte teljesen elnéptelenedett falu lakossága ellen.
A gyülekezet. A sok oszloppal tagolt, kúriaszerű parókián beszélgetünk Lőrinc Lóránd Péter lelkipásztorral és Jakab Károly főgondnokkal (képünkön). A kurátorban ötven esztendeje nem látott aradi líceumi diáktársamat ismerem fel. Néhány percnyi nosztalgiázás után rátérünk az eklézsia és a falu dolgaira. Az ifjú tiszteletes 2004 óta pásztorolja a vadászi gyülekezetet. 2011. január elsején 325 híve volt, azóta hétszer temetett, egyszer sem keresztelt, tehát beszélgetésünk napján 318 tagja van az egyházközségnek. Tavaly tizenhárom temetés volt, három keresztelő mellett, tavalyelőtt nem volt keresztelő, és kilencszer temettek. Három-négy „gyermekreménységgel bíró” fiatal családot tartanak számon. Minden évben átlag négyen konfirmáltak, 2006 volt a csúcs, tizenegy konfirmandussal. Jó esetben három esküvőre lehet számítani, de tavaly egyetlen pár sem fogadott örök hűséget egymásnak. Ünnepekre, főleg karácsonyra hazajönnek az elszármazottak is, olyankor megtelik a templom. Mialatt a népmozgalmi adatokat sorolgatják, kiderül, hogy Jakab főgondnok borúlátóbb a papjánál. „Szerintem 2050-ben nem lesz ötven magyarnál több Vadászon. Hatvan éve még ezerkétszázan voltunk, s most minden évben elveszítünk nyolc-tíz református magyart.” A jóval fiatalabb lelkész kevésbé pesszimista: „Minél kevesebben vagyunk, annál kisebb a fogyás. Igenis, a magyar közösségnek még van megtartó ereje, s ami a legfontosabb, egy-két kivétellel nem románosodnak el.” A közösségi alkalmak közül, melyeknek az egyház is társszervezője, a Fekete-Körös menti magyar ajkú fiatalok találkozója a legnépszerűbb. Nagyzerind, Feketegyarmat, Ágya, Erdőhegykisjenő, Simonyifalva, Bélzerind fiataljai sereglenek egybe olyankor Vadászon.
A falu dolgairól. A mezőgazdász végzettségű főgondok elmondása szerint az egyházi földeket – 36 hektárnyi területet – csak hosszas pereskedés után sikerült visszanyerniük. A Fekete-Körösből Simonyi fölött kiszakadó, Tamásda alatt a Tőzzel visszatérő Leveles-ér, vadásziasan: „a Zér” két partján régente csak magyarok éltek. Jakab mérnök vitatja a falu monográfiájába foglaltakat a románság megjelenésével kapcsolatban, szerinte betelepedésük későbbi keletű, mint ahogy a dolgozatban áll. Egyébként a legrégibb, a magyarok által megült falumag görbe utcákból áll, a későbbi jövevények, a románok, majd a romák számára alakítottak ki egyenes házsorokat. Az első cigány családok pásztorkodtak és kéregettek, a falu eltartotta őket. Az egykéző magyarokkal, illetve románokkal ellentétben egy-egy roma családban nyolc-tíz gyermek született, s ma sem adják hatnál alább. Az első–negyedik osztályba öten járnak az osztatlan magyar tagozaton, és még hárman Simonyifalvára. A hajdani felekezeti iskola rekordéve 1902 volt, akkor 131 fiú és 143 leány volt iskolaköteles. A fiatalok száma (19 éves korig) csaknem a lakosság felét képezte: 1125-en voltak. Jövőre négy-öt elsős lesz, bár a magyar óvodát nyolcan fejezték be, kettő közülük vegyes házasságból származik, egy román ajkú cigány gyermek is magyar óvodába járt, a községközpont román iskolájába íratják majd őket.
A vadászi első–nyolcadik osztályos román tagozat voltaképpen „roma tagozat”, hiszen csupán egy-két román kisdiák tanul ott, közel kétszáz, párhuzamos osztályokba járó cigány gyermek mellett. Miattuk az iskolát, az óvodát is állandóan bővíteni kell, nemrég adtak át egy új, modern épületet. A cigánysor régen kinőtte magát. A romák először a „román” faluban vették meg a házakat, most már a „magyar” faluban sincs olyan utca, ahová nem költözött be néhány cigány család. Az a nyolcvan román beékelődve él a cigányok között, minden román családra jut öt cigány família. A románoknak már papjuk sincs.
Van vagy hetven tehén, a magyarok és a románok közül vagy három-négy ember tart lovat. A cigányok egyre-másra vásárolják a lovakat, jobbára lopott takarmánnyal etetik őket. Két esztendeje a gazdák értesítették a községközpontban székelő rendőrséget, hogy roma falusfeleik ráeresztették a lovaikat a zsenge vetésre, kijött két altiszt, ám az egyiket úgy megverték, hogy a kezét is eltörték. Azokkal a fiatalabbakkal, akik jobban beilleszkedtek, akiknek munkahelyük van, Borosjenőbe vagy Nadabra járnak dolgozni, nincs baj, csak tíz-tizenkét családot kellene Vadászról kizsuppolni – vélekednek beszélgetőpartnereim.
A földekkel sok a gond, nagy szárazság sújtotta a vidéket, az idén még nem volt ötvenliternyi eső, ami a tizede az átlagos évi csapadékmennyiségnek. A gazdák elmentek, kiöregedtek. A szántók negyven-ötven százalékát művelik meg. Szerencsére jelentkezett két magyar vállalkozó, ők vagy kétszáz hektáron gazdálkodnak, ők majd bővülnek, terjeszkednek, ahogy tudnak. „A Körös árterületén, a Leveles két oldalán nagyon jó termőföldek vannak. A Fajzásban, a kaszáló helyén, nagyapámék még hallották, ahogy a bölömbika bőgött – meséli Jakab Károly. – Szeszélyes vízi világ volt ott hajdanában. A régiek őszi búzát vagy őszi árpát nemigen vetettek, mert mindig elvitte az árvíz.” Károly jelenleg nyolcvan hektárt művel. A fele az övé, a többit béreli. Gépesítve, egy emberrel dolgozik, de az idei évet nem tudja, hogy fogja kiheverni, nagyon gyenge termés ígérkezik. A lelkipásztor és a főgondok kíséretében indulunk falunézőbe. A parókiával szemközt vadonatújnak tűnő épület ékeskedik. „A községi tulajdonban lévő volt egyházi iskolát a polgármesteri hivatal korszerűsítette. De ha felépül az új tanintézeti épület, a református egyház fogja használatba venni. Évek óta lakatlan, nagyon romos volt, most központi fűtés van benne, a víz bevezetve, angolvécéket szereltek fel. Csak az udvart kell még rendbe tenni. Az eklézsiának nem lett volna annyi pénze, hogy felújítsa” – bizonygatja a lelkész. Elképzeléseik szerint lesz egy terem, amelyikben istentiszteleteket fognak tartani, a másik a fiatalok vagy akár az idősebbek számára közösségi rendezvények megtartására lesz alkalmas. „A magyar polgármester harmadik ciklusát tölti, a tizenhárom tanácsos közül kilencen magyarok vagyunk – magyarázza a községi tanácsosi tisztséget is betöltő kurátor. – Vadász a mérleg nyelve, ilyen szempontból szerencsések vagyunk a cigányokkal, mert ők reánk szavaznak, sőt a románok egy része is.”
A templomról. Vakációs emlékeim között fontos helyet kapott a hatalmasnak tűnő istenháza monumentálisan égre törő tornya. A vaskos, akár bástyának is beillő épületrész – melyről később megtudtam, hogy a török hódoltság idején valóban erősségként, őrtoronyként használták – gyermekkori emlékeim szerint igen romos állapotban lehetett, az oldala leomlással fenyegetett. A tatárjárás pusztítása után, a 13. század második felében hamar újratelepült Vadász. A régészeti kutatások arra engednek következtetni, hogy ebben az időszakban, az Árpád-kor utolsó évtizedeiben épült a temploma. A lakosok, a templom építtetői minden bizonnyal tehetős emberek lehettek, hiszen egy hatalmas toronyra is jutott tégla, melyet a közeli téglaégetőből hoztak. A műemlék értékeinek feltárását és a restaurálást irányító szakemberek, Emődi Tamás és Lángi József véleménye szerint a tornyot egy időben emelték a templomhajó legrégibb részével. Az eredeti épület óromán stílusban épült. A középkori bejárat ma is látható, bár ma már nem ezt használják. A templom belső tere északon és délen ülőfülkékkel van tele, melyek előtt a középkori szokás szerint a gazdagabb lakosok helyet vásárolhattak maguknak. Rómer Flóris, a főbejárat fölötti freskó újrafelfedezője ezt írja a templomról: „eredetileg cemiterialis kis templom volt, mint a legtöbbje az első keresztény templomoknak, mely körül az ősök temetkeztek.” Rómer azt is tudni véli, hogy a templom körül leásván, bizonyára emberi csontokat is találnánk. 1332-ben már saját plébániával bír a falu, és papjának nevét is tudjuk. György pap a Köleséri főesperesség legmódosabb plébánosa. Ez az adat bizonyítaná a kutatók előbbi megállapításait is.
A Vadászról írt kismonográfia szerzője szerint: „Az 1400-as évek rengeteg viszontagságot hoznak, hiszen a falu egyik nemesi család birtokából a másikéba kerül. A Becseyek, a Sámolykeszyek, a Pethők, a Vásáryak, az Illyeyek, a Farkasok, a Maróthyak és a Miskeyek kezén is keresztülmegy. Gazdag falu lehetett, különben nem harcoltak volna ennyien érte. A kutatók szerint a 15. század első felében festhették a templomban talált képeket. A templomban ugyanis, a belső bejárat felett timpanonos szerkesztésű freskó ugrik ki a falból. A képet minden bizonnyal megrendelésre készítették, valószínűleg a fent említett években. A kép nagy művészi értékkel bír és a restaurátorok szerint, a felhasznált színek alapján, egy szász mester készíthette, ami az akkori időben nem kis pénzbe került. A freskó a keresztre feszített Krisztust ábrázolja. Az alkotó meglepő plasztikussággal és realitással ábrázolja a Megváltót. A kereszt jobb oldalán az asszonyok állanak, a három Mária. Bal oldalán pedig két apostol látszik, egyikről bízvást állíthatjuk, hogy Péter apostol, hiszen egy kulcsot tart a kezében.” Egy régi, 1832-es lelkipásztori jelentés arról számol be, hogy „templomunk régibb része mint most is látszik, és a még most is élő öregektől tudatik vak ablakokkal, faragott és festett képekkel volt teljes”.
Főszerkesztő-fotográfus kollégám egyre-másra készít felvételeket a gótikus, bélletes kapuzat fölötti falfestmény maradványairól (képünkön). Annak idején a kálvini hitre tért elődök nemigen kímélték a templom ma már közel hat évszázados értékeit, a feltárt freskómaradék felületét valamikor egy gerenda számára törték át. Belépve a kapun a legények számára 1801-ben épült, a gyülekezet lélekszámának gyors gyarapodásáról tanúskodó karzat köti le a figyelmünket. Feliratának sutaságában is sokatmondó szövegét csak a nyakunkat kitekerve sikerül kibetűzni: „Urunk engedelméből a Vadászi reformata Szent Eklzsia a maga költségével építette e fikart Ohlá János molnár által Albert Miháj biróságá: öreg Kováts István kur. és Máté Ferenc egyházfiságában.” Kísérőnk tájékoztatása szerint a patinás bútorzat is, az 1833-ban újrafestett kazettás mennyezet első változata is korabeli. 1810-re készül el a munka, amint ezt a következő felírással egy kazetta is bizonyítja: „Ez a mennyezet épült a kőkar alatt valóval és a bent lévő székekkel s katedrával együtt Ns. Csatári János asztalos által Bíró ör. Kováts István, kur. Bondár Ferenc, egyházfi Kotsis Ferenc idejében Ao. 1810 Die 8 sept.” A berendezés elkészítése Csatári János asztalosmester érdeme. Munkájának szemléletes leírása a belső tér gazdag kiképezését bizonyítja: „Erre a célra rengeteg veres, kék, fehér és zöld festéket vásárolnak a mester számára. Az asztalos igen szép munkát készít. A mennyezetet kifesti. A kazettákon szereplő jeleknek megvan a jelentésük. A mennyezet közepén található Nap Istent szimbolizálja, míg a szószék felett levő Hold a lelkipásztort. Ahogyan a hold a naptól kapja fényét, úgy a lelkipásztor Istentől kapja azt, és szét kell szórnia Isten Igéjének hallgatóira. Nem az övé tehát, amit ad, hanem Istené. A többi kazettán a Csillagok láthatóak, azaz a gyülekezet. Az Úrasztala felett található faragott kazetta az Édenkertet jelképezi, ebből azt lehet kiolvasni, hogy az Úrvacsora azt a helyreállított közösséget jelenti Istennel, amelyet csak az Édenkertben tapasztalhatott meg az első emberpár, bűnbeesése előtt. Valószínű, hogy a padok mellvédjén kívül a kőkar alatt levő deszkázás és a szószék is ki volt festve. Erre utalnak azok a minták, amelyek jelenleg a cinteremben találhatóak.” Jelenleg a templom tetőszerkezetének az átalakítása volna a legfontosabb munka. Emődi Tamás, az egyházkerület építésze pályázattal igyekszik támogatást szerezni az eredeti, román kori ablakok feltárására, amikor lesz rá anyagi fedezet, a tizenegy ülőfülkét is elővarázsolják. 2002-ben csak falkutatásra, a bejárat freskójának felújítására futotta. Székesfehérvári szakértők restaurálták, Láng József irányításával. A gyülekezet adakozó kedvét mi sem bizonyítja beszédesebben, mint hogy 2006-ban, amikor legutóbb renoválták a templomot, kétszázmillió lej adomány gyűlt össze; volt olyan egyháztag, aki kéthavi nyugdíját is felajánlotta.
Névcsemege. Jártunkban-keltünkben kirajzolódik számomra a falu – a „magyar” falu legősibb része. Előzetes olvasmányaimat kísérőink elmondásával kiegészítve élhetem ki helynévgyűjtő mániámat: Napkeleti utca, a Malom tér, a Hat ház utca, a Nagy korcsma utca, a Kápolna utca, megannyi girbe-gurba, zegzugos sikátor, odébb az újabb keletű Nyárfás utca, Bokor utca, Ponyvahát őrzi a településtörténet különböző időszakait. És a határrészneveknek a falumonográfiában fellelhető gazdag választéka is csemege riporterségem számára: „A vadászi határt, ahogyan az a régieknél szokásban volt, természetesen a régi tulajdonosokról, birtokosokról nevezték el. A Józsi major József főhercegről kapta nevét, aki a 19. században vásárolta meg a határnak ezt a részét. A Maróczi tarló az egykor ezen a földön lévő, de a törökdúlás alatt elpusztult Marócz faluról kapta nevét. A Blayer, a Teleki, a Tisza, a Szentpáli és a Csete tarlók az egykori birtokosokról kapták nevüket. A falu határában levő földek nevei: Ködmönös, Balogföld, Árpáskert, Kenderföld, Szálláskert. A földeken laposok voltak, melyek biztosították a környező földek vízellátását. Ilyen volt a Mészár lapos, a Jegyző lapos, a Horgos rét, a Fajzás lapos.” Nincs szándékomban a teljes helynévkincset belezsúfolni riportnak szánt írásomba, csak megjegyzem, hogy trófeámat legidősebb riportalanyom, Vékás János egészítette ki.
A legendás csontkovács. Mielőtt Vadász másik hírességét – az egyik a templom… –, János bácsit meglátogatnánk, arra is futja kísérőim idejéből, hogy megmutassák: túl a falu szélén, a határban hol állt a Simonyi bárók szépséges kastélya, megannyi uradalmi épülettel, halastóval, hatalmas parkkal, melyről immár csak egyetlen egy fa, egy Észak-Amerikában honos virginiai boróka tanúskodik. (Simonyi óbesterre és a birtokközpontot tovább fejlesztő, miniszterviselt fiára riportom következő részében, az általa alapított Simonyifalvának szánt beszámolómban szentelek nagyobb spáciumot.) Elbúcsúzunk hajdani iskolatársamtól, Jakab Károlytól, hiszen aratás közben áldozta fel az idejét számunkra, és Lőrincz tiszteletes úr kíséretében nyitunk be Vékásékhoz. A jómódról, szorgalomról és rendről tanúskodó portát könnyű megtalálni: az utolsó előtti ház az alvégen. Egyébként minden cigánygyerek tudja, hiszen ha más megyei vagy külföldi rendszámú gépkocsi érkezik Tőzmiske felől, némi fizetségért egymással versengve kalauzolják a messze földön hírt s nevet szerzett csontkovácshoz a gyógyulni vágyó pácienseket.
János bácsi meg a lánya az udvaron fogad bennünket, egy aradi kútmester azon tüsténkedik, hogy új szivattyút szereljen a mélységes mélyen, a felszíntől 150 méterre rejtőzködő forrás vizét előcsalogatandó. A gazda némi habozás után elegyedik szóba velünk. Nem titkolja: unja már az okvetetlenkedő újságírókat, de miután kienged, csak úgy árad belőle az ízes beszéd, akár a föld mélyéről a tiszta, jéghideg ivóvíz. A „csontkovácsolást” a nagyapjától, Vágó Istvántól tanulta, Vágó István meg az apósától, aki huszárok szanitéce volt hajdanán az osztrák–magyar seregben. „Nem akartam én ezzel foglalkozni, volt nekem más megélhetőségem, harminc évig a pékségben dolgoztam. Nem akartam, hogy kuruzslónak tartsanak, a kommunizmusban nem lehetett itt fityegni. Pedig a nagytatám el volt ismerve, elvittek bennünket Bukarestbe a nagyfőnökökhöz, napokig ott voltunk, azt mondták, Vágó bácsi csinálhatja, de csak itthon. Féltek, hogy a doktoroknak elveszi a kenyerit. Mégis meg-megpróbáltam az ő felügyelete alatt, gyakran le is gorombított. A tata 1974-ben halt meg, még el se temettük, már ott állott egy autó, attól kezdve én csináltam. Az előbb ment el egy kliens, gyakran még késő este is bekopognak, miután lefeküdtem. Itt nem lehet programáltatni. Az ország minden részéből jönnek, még külföldről is. Szeretném továbbadni a tudásom, de nem nagyon van kinek. Erre születni kell, itt voltak már nyolcan-tízen, mutassam meg, hogy kell csinálni, hogy kell helyre tenni a csontot. Egy bioenergiás teljes csontvázat is hozott magával, többen levideózták, mit hogyan csinálok, mégse tudták eltanulni. A doktorok gyakran ideküldik a kórházakból a betegeket. Hány kliensem volt, nem tudnám megmondani, milliónál kevesebb, százezernél több. Sokszor, ha kimegyek az utcaajtóba, még be se jövök, már három bokát meg három kezet helyre teszek. Az unokám átvehetné, ha volna hozzá hajlandósága, erős keze van, Aradon vízilabdázik, de nem áll kötélnek, nem lehet forszírozni, ha nem akarja. A kutyát se lehet bottal a nyúl után zavarni.
Amikor a rendszerborulás volt, harminc év után otthagytam a pékséget, lett a föld, gondoltam, hogy abból megélünk. Az lesz a kolbászból a kerítés, de nem lett. Először csak tíz hektárt adtak vissza, aztán még valamivel többet, mint húsz. Presbiter is voltam, megindítottam itt a kisgazdapártot, 500 hektáron pedig egy társulást szerveztem. De már négy esztendeje abbahagytam a gazdálkodást, nem is bírom már, hetvenéves elmúltam, de nem is érdemes. Nagytatámtól hallottam, a harmincas években ment itt legjobban az élet, szuper volt. Szorgalmas, jószágtartó emberek voltak. Minden jobb háznál volt négy ökör, két-három tehén, borjú, tíz-tizenkét nagyállat, disznó is sok volt, három csürhét makkoltattak az erdőben a vadásziak. Négyszer volt évente vásár, országos vásár. A tatám minden vásárra előállított egy pár szép ökröt, eladta a felvásárlóknak, azok tovább adták a zsidóknak. Akár egy hold földet is lehetett venni értük. A románok is szorgalmasak voltak, jól megvoltunk velük, megtanultak gazdálkodni. A románokkal szuper volt a viszony. Ők, a régi öregek mind tudtak magyarul.”
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)2012. március 14.
Körömfaladék
1848-ban nem így volt…
Ne gondolja, hogy mindössze pár nap választ el a századik születésnapomtól – láttam jobb időket is, uram. No, annyira népszerű azért nem voltam, hogy az MTA-n is autogramot kérjenek tőlem, de azért akadt egy-két színhely, ahol azonnal kikapcsolták a készüléket, ha beszélni kezdtem. Friss a kiflije? Istenem, milyen rég nem ettem friss kiflit. Köszönöm, de mint látja, kávéra sem jut már nekem. Ha megtisztelne. Maga igazi úriember, nem volt véletlenül ott 1990 nyarán Segesváron, amikor Gyalu, vagyis Gelu Pateanu azt mondta volt, hogy az ő egyetlen megbízója: a lelkiismerete?...
Meglepődik? Talán nem is tudja, ki volt Gyalu? Mikes Leveleskönyvének románra fordítója? Ó, uram, elregélem.
Az a lelkiismeret, amely arra késztette, hogy súlyos vádak terhe alatt merjen, akarjon és szeressen magyarbarát lenni. Miért éppen magyarbarát? Összerázta a sors a magyarokkal. Ez nem azt jelenti, hogy másnak nem ugyanolyan barátja. De ott izzik benne, hogy akit a legjobban ütöttek, amellé szeret állni. Néha rogyadozó térddel, de makacsul összeszorított fogakkal. Kívülről tudom, kedves uram: – Többször voltam itt, többször mertem szót emelni. Ma már nem ezt teszem, hanem vadul fogok üvölteni, mert olyan dolgokba is ütközöm, amelyeket nem lehet meg nem történtté tenni, nem lehet mindenféle szelíd mosolyokkal elkendőzni.
És még azt is mondta, hogy Petőfi nemcsak a március 15-i szózattal lepte meg az emberiséget, hanem bevésett valamit a világ öntudatába: a világszabadságot! Gyalu ennek a gyönyörű elvnek a nevében kérte az embereket, hogy legyenek türelmesek, ameddig lehet és muszáj türelmesnek lenni. És aki a hídfő másik oldalán áll, az legyen megértő, és óvakodjék a szélsőséges gondolkodástól.
Honnan tudom ezt, uram? Sokat tudok. Rendszerint megvernek érte. Ha arannyá válna minden pof, amit a tudásomért kaptam, a Rotschildok hozzám járnának kölcsönért. Kezdő tanár koromban egy falusi bodegában énekelni kezdtem, hogy ezernyolcszáznegyvennyolcban nem így volt. Azonnal rám csapott a milicista, hogy ácsi, a többit majd az őrsön. Kapatos állapotomban huzakodtam; ütve-rúgva terelgetett. Jegyzőkönyvet vett föl, hosszan pirkált, izzadt derekasan, látszott, nem kenyere az írás, jó órába telt, míg az elejét (ma úgy mondanók, a preambulumát, szép kis szitokszó, ugye) összehozta, végre jött a lényeg: ha 1848-ban nem úgy volt, akkor hát hogy is volt 1848-ban?!
Na, ekkor kaptam csak igazán nagy ruhát. A bunkó majdnem az egész nótát leírta, mire tudatosodott valahogy a faggyúhájas kobakjában, amiről szól.
Nem sokat koptattam a katedrát, kedves uram. Tudja, ki volt Ecsedi Kovács Gyula? Elmondom fejből magának. A segesvári síkon 1899. július 31-én a Petőfi Társaság nagyszabású ünnepet rendezett, a szabadságharcban ötven évvel azelőtt oly különös módon eltűnt nagy költő, Petőfi Sándor emlékére. A rendezőség fényes programot állított össze, amelyben az akkori Magyarország legjelentősebb nevei szerepeltek. Jókai Mór írta az egykori barát és költőtárs emlékét felidéző ünnepi köszöntést, amelynek előadását az ország legkitűnőbb drámai színészére, Ecsedi Kovács Gyulára, a Petőfi Társaság tagjára bízta a rendezőség. Belefogott a szárnyaló óda érzelmektől átfűtött szavalatába, teljes és valódi átéléssel tolmácsolta a jelen lévő Jókai gondolatait. Az óda felénél túl járva egyszer csak megcsuklott hangja, majd szava elállt, s mindenki legnagyobb megdöbbenésére a nagy színész hirtelen összeesett. Már haldokolt, amikor leemelték az ünnepi emelvényről, s percek múlva befejezte földi pályafutását. Egykori példaképéhez, Egressy Gáborhoz hasonlóan őt is előadás közben érte a halál, akárcsak Prohászka Ottokárt, a lánglelkű püspököt az egyetemi templom szószékén.
Na, mit szól ehhez? A Köllő Miklós Petőfi-szobrához, amely ma Kiskunfélegyháza főterét díszíti? És a segesvári Ladea-szoborhoz? Elvitték, mert ledőlt előtte a várfal. (Kár, hogy nem ütötte agyon, akire gondolok.) Hát az utolsó vacsoráról Székelykeresztúron? Az öreg tanúról, Petőfi vén körtefájáról... Sírjáról a timafalvi temetőben? Hát a Zeyk Domokos emlékművét Héjjasfalván: ismeri? Az Ispánkút. Mond magának valamit? A turulmadaras emlékmű és a többi szobor a múzeumparkban? Haller Lujza neve?
Netán ön is odavaló? Ó, bocsánat. Akkor nem erőltetem. Uram, tartozom egy őszinte vallomással. Ezek idekinn mind surmók, egytől egyig. Az itteni első verést ugyancsak március idusán inkasszáltam, mivel akkor még nem tudtam, mi hol van Budapesten. Megkínál egy cigarettával? Ja. Kösz. Na szóval. Elsütöm én a kedvenc poénomat: 1848-ban nem így volt. Ismeri a részleteket? Akkor még az öregisten legény volt, ja. Ettől gurult be annak idején a milicista is. Van még szó benne Szent Péterről, aki egy szál ingben s gatyában kísérgeti, na kit, ki nem mondom: a bálba. De én akkor, friss repatriáltként (mit csodálkozik, Páskándi Géza is így mondta!) nemcsak azt nem sejtettem, hol vagyok (tök berúgva, az sem mellékes mint szempont), de azt sem, hogy ennek a nótának miféle helyi konnotációi forognak a nép között, kedves uram... Hogy a gatya zöld-fehér, és a borzalmasan alpári nóta hirtelen átcsap a “Hallod-e, te kőrösi lány”-ba, csakhogy dózsás identitással, akit a huszárok helyett a fradisták tesznek boldoggá kilencszer is. Kedves uram, egy újpesti kocsmában ilyet dalolni (bár csak az első szakasz végéig jutottam el) – kész őrület. Szerencsére a kórteremben volt tévé, onnan néztem az ünneplést ország- és Erdély-szerte... A bordáim is valamelyest behegedtek, de mély lélegzetet azóta sem tudok venni.
Itt, ebben a kis vecsési “székely lebujban” nem nagyon tudok mit mondani önnek, uram. Dsida Jenő írta: aki még nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom. Hát én voltam már magyar, kedves uram. És azt is megértem, amit Ady a maga sajátos módján így fejez ki: aki egyszer a magyarba rúgott, szinte kedve támad újabb rúgásra...
Istenem, valami rosszat találtam mondani? Kérem, ne nézzen ilyen komor szemekkel. És szóljon a barátainak, hogy ne bántsanak.
Úgy ismerem a várost, mint a tenyeremet. Jó estét, uraim! Beszélek románul. Isten hozta önöket Budapesten, a végtelen lehetőségek városában! Bárhová szívesen elkalauzolom önöket, ügyintézést is vállalok, rendelkezzenek velem. Bună seara tuturor! Vorbesc româneste, domnilor. Va pot călăuzi oriunde doriţi dumneavoastră. Ofer consultanţă pentru orice domeniu. Bine aţi venit la Budapesta, oraşul tuturor posibilităţilor!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)2012. március 15.
Tőkés László ünnepi beszéde
Nagyvárad
Kegyelem néktek és békesség Istentől!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Itt állunk Szacsvay Imre országgyűlési jegyző emlékművénél. Sok szeretettel köszöntöm én is Csóti György országgyűlési képviselővel egyetemben az összes, Magyarországról hozzánk érkezett vendégünket, hiszen az Országház, az Országgyűlés, a nemzet akaratának a jelképe és megtestesülése.
Hölgyeim és Uraim! Kedves Testvéreim!
Többen is cikkeztek arról a napokban, hogy mennyire fontos együtt ünnepelni. Igény van reá, szükségét érezzük, nemzeti méltóságunknak ez felelne meg a legjobban. Azonban a Krónika tegnapi tájékoztatását olvasva, megdöbbenéssel olvastam azt, hogy a hivatalos érdekképviselet részéről hivatalos döntés született, hogy nem ünnepelnek együtt senkivel. Jó példa erre a tilalomra Marosvásárhely vagy Szatmárnémeti, Zilah, Nagyszalonta vagy éppen Nagyvárad. Ez a gőgös felül- és különállás, nevezzük nevén a dolgokat, tilalmas időket, korokat és rezsimeket idéz fel, juttat eszünkbe. A Habsburgok, a kádári vagy a Ceauşescu-korabeli rezsim idején teljes tilalom sújtotta március 15-e megünneplését, az anyaországban korlátozásokat vezettek be legalábbis. A hivatalos ünnepek liturgiája szerint a „süket hivatal” hordta koszorúit az emlékművekhez. Hát nem kérünk a hivatalos ünnepek korlátozásaiból, kirekesztő magatartásából vagy tilalmaiból. Megérett az idő az ünneplés szabadságának a megélésére, korláttalanul és szabadon. Ezért örömmel gondolunk Kolozsvárra, ahol ezt meg tudják tenni, vagy Székelyföldre, ahol az önkormányzatok vették kezükbe a szervezést, és eltörpülnek a különállások. De Magyarországra is jóérzéssel gondolunk, éppen az előbb hallhattuk Orbán Viktor miniszterelnök levelét, hiszen ott sem ünnepel együtt Gyurcsány és Orbán. Hogyan is ünnepelhetnének együtt a forradalmárok és az ellenforradalmárok? A szabadságharcosok és a régi rendszer hívei? Václav Havelt idézem, és ezt tartom szem előtt ebben a tekintetben. A nemrégen elhunyt nagy cseh szabadságharcos a Charta 77 egyik aláírója és kezdeményezője ezt mondotta volt: „Minden posztkommunista országnak két forradalomra van szüksége: először a kommunizmus, majd a posztkommunizmus ellen”. Most ebben a fázisban vagyunk: 2010 áprilisában újból sikerült egy forradalmat megvívni Václav Havel szavai értelmében, a magyarországi posztkommunizmus ellen, de sajnos Szlovákiába visszatértek a posztkommunisták, és ideát is nagyon kétes az idei választások kimenetele ebben a tekintetben.
Talpra magyar – hangzott el 1848. március 15-én, olthatatlan szabadságszeretetről tévén tanúságot, a „márciusi ifjak” a „pesti srácokat” idézik lelkünkben. A magyar ifjúság minden magyar forradalomban kiállt a barikádra és a szabadság mellett. Ezért örvendünk mi minden fiatalnak, iskolásoknak, egyetemi hallgatóknak, érdeklődőknek, mert az ifjúság és a szabadság szelleme genetikailag természet szerint rokon, és ezért nem értjük azokat a fiatalokat, akik járomba hajtják a fejüket. Szabadságszerető nép vagyunk, sem idegen uralom előtt, sem a belső elnyomás alatt nem tört meg a derekunk. Mint ahogy Petőfi Sándor is megállta helyét a harc mezején, ahol elbukott, és ott találjuk a korabeli ellenzék soraiban, és ne felejtsük: a Nemzeti Radikálisok Pártjába tartozott. Sokan szavalják Petőfit, de közben egészen más irányba haladnak: jobbra jeleznek és balra hajtanak.
Vasvári Pállal, Táncsics Mihállyal, a nap hősével együtt ők nemzeti radikálisok voltak, a Konzervatív Párttal, a korabeli visszahúzó erőkkel ellentétben, és olyan társaságban találjuk őket – például az ellenzéki párt alakuló ülésén 1847-ben –, ahol Kossuth Lajos tartotta a programbeszédet, Petőfi Sándor szavalta el A nép nevében című versét, és ennek az ellenzéki pártnak az első elnöke Batthyány Lajos, a vértanú magyar miniszterelnök volt.
Kedves Testvéreim!
Intő és élő példa a mai pártviszonyok között is, hogy a közös célok, a nemzet érdeke fölülmúlt mindent, ezért valóban jó volna egymásra találni. Ők a végén már nem pártoskodtak, már pártok sem voltak a Magyar Országgyűlésben, hanem mindannyian a szabadságharc ügye mellett sorakoztak fel. És milyen furcsa fintora a sorsnak, hogy ebben az Országgyűlésben nem lehetett jelen Petőfi Sándor, akit nemhogy megválasztottak volna a szabadszállási választókörzetben, de még a jelöltlistáról is lecsalták a nevét. Anélkül, hogy mélyebben elemeznénk ezeket a körülményeket – nyilván, leegyszerűsítve adtam elő –, mégis azt kell mondanom, hogy ma is érvényes ez az üzenet: Talpra, magyar!
Ébredj, román! – tenném hozzá, mert egészen nyilvánvaló az összefüggés az Andrei Mureşanu költeménye és a Petőfi Sándor Nemzeti dala között. Ébredj, román!, és ezzel azt is akarom jelezni, hogy a szabadságot nem lehet kisajátítani. Deşteaptă-te române! A szabadság minden ember Istentől adott, elidegeníthetetlen joga, mondom Európa közösségében. Életről és halálról szól mind a két vers, szabadságról és szolgaságról. „Viaţă-n libertate ori moarte! strigă toţi” – „Életet szabadságban, vagy halált! kiáltják mindnyájan”, olvassuk a Mureşanu-versben. Ugyanúgy „szabadság és szolgaság” – „libertate, sclavie”, „becsület és szégyen” – „onoare şi ruşine” ellentétpárok vonulnak végig mindkét versen; „rabok voltunk mostanáig” – „robi am fost, sărmani străbunii”... És idézhetném tovább mind a Talpra magyart, mind a román fordítását. De most megelégszem azzal, hogy egy kifejezésre hívjam fel a figyelmet: „most, vagy soha!” – „acum ori niciodată!”. Szó szerint, mind a két versben ugyanaz a kifejezés fordul elő. Igen, itt, Románia területén, Nagyváradon, ahol hála Istennek, nem vették el tőlünk az állampolgárságot, miként Szlovákia területén, Felvidéken, meg kell erősítenünk őseink fogadását. Egyébként Mureşanu is azt írja, hogy: „jurăm că vom da mâna să fim pururea fraţi” – „esküszünk, hogy kezet adunk egymásnak, és örökké testvérek leszünk”. Igen, „a magyarok istenére esküszünk. Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk” – „pe maghiarul Dumnezeu noi ne jurăm, ne jurăm că robi de acum să nu mai stăm” – idéztem románul is a verset.
Testvéreim, ez Románia himnusza. Soha nem felejtem el, 1989. december 16-án, Temesváron, a parókiám ablaka előtt erre az énekre, dalra gyújtottak rá a románok. Akkor még nem volt himnusz, akkor még a Trei culori volt, ez az eltorzított Porumbescu-vers, és elgondoltam, hogy egy magyar református templom előtt íme, a románok szabadságszeretetükről tesznek tanúbizonyságot, együtt az ott lévő magyarokkal. Azután lett aztán '90-ben román himnusz, és nem is tudjátok: '91-ben a Moldovai Köztársaságnak is himnuszává avatták, majd '93-ban lecserélték, mert megijedtek a román egységtől. Igen, ez a vers a nemzeti egységet fejezte ki a románoknál. A Nemzeti dal nálunk is, közöttünk is hadd fejezze ki a nemzeti egységet határok felett, a könnyített honosítás szellemében, hiszen mi, európai polgárokként mindannyian magyar állampolgárok, magyar polgárok vagyunk.
Kedves Testvéreim! Hadd fejezzem be a Talpra, magyar motívumával: egyesek azt akarják, Marosvásárhelyen is, hogy Térdre, magyar! Természetesen térdre hullunk a fenséges Isten előtt, kérvén Őt, hogy teljesítse szabadságvágyunkat és teljesíthessük az ő segedelmével céljainkat. De talpraállunk nemzeti szabadságunk, jogaink védelmében, érdekében, ezt fejezi ki a mai együttlétünk is. Hozzátenném még a bibliai motívumot: „Kelj fel, és járj!” – mondotta az Ékes-kapuban Péter apostol a sánta embernek, aki ott ült mindennap, hajnaltól alkonyatig, és koldulásból kereste meg a kenyerét. Minket koldussá tettek ebben az országban. Huszonkét év után így kellene kinézni? Huszonkét év után, miközben az unió jelvényeit hordjuk, így kellene festeniük posztkommunista társadalmainknak, ahol a korrupció, a szabadrablás útján fosztogattak tovább azok, akiknek a kezébe került a hatalom.
Érvényes program ma is: koldusságunkból gyógyuljunk ki, és koldusból váljunk szabaddá! Akik képesek munkából megélni, megkeresni a kenyerüket, és ez magyarságunkra, kisebbségünk értelmében is érvényes. Elég volt abból, hogy a többség koldusai legyünk, egy elhibázott poszt-trianoni és posztkommunista rendszerben. Koldusból, szolgából váljunk szabadokká! Ehhez kérjük az Isten segedelmét, áldását.
Tőkés László
EP-képviselő,
az EMNT elnöke2012. május 5.
Jónak lenni és jót tenni
Boldog Apor Vilmos példája és ereklyéje Marosvásárhelyen
Feledhetetlen hangulatú, megható szentmise keretében emlékeztek meg Boldog Apor Vilmos püspökről, az egyetlen boldoggá avatott székely vértanúról megyeközpontunkban is. Ereklyéjét Pápai Lajos győri megyéspüspök hozta el a csíksomlyói kegytemplomba, s az erdélyi ferencesek több városban mutatják be a híveknek.
A Keresztelő Szent János-plébániatemplomba a mártír püspök vérrel átitatott ingdarabját tartalmazó szép foglalatú ereklye Böjthe Csaba dévai ferences szerzetessel érkezett, s ő tartotta csütörtökön este a szentmisét a templomot megtöltő híveknek, érdeklődőknek. A szerzetest elkísérte derűs tekintetű árváinak és neveltjeinek egy csoportja is.
A szentmise különleges színfoltja volt az egyházmegye legidősebb papjának, a 94 éves Bíró Antalnak, a 70 éve szolgáló rubin misés atyának a Boldog Apor Vilmos életéről és jelentőségéről szóló verse. A rendkívüli szellemi teljesítményt jelentő alkotásban a székely vértanú püspök emberi nagyságát, az erdélyi magyarokat erősítő, serkentő példáját foglalta rímekbe az idős lelkész.
– Megrendítettek az erdélyi népszámlálás adatai, amelyek azt jelzik, hogy nagy a baj az erdélyi magyarsággal, hisz tíz év alatt 12 százalékkal fogyatkoztunk. S mégis, vannak, akik könnyen lemondanak a családról, s gyermekotthonba adják a legkisebbeket, idősotthonban helyezik el az öregeket. Sok sebtől vérző világunkban, társadalmunkban az összefogás helyett egymásra acsarkodó politikai erők küzdenek a hatalomért. Ilyen körülmények között ki tudhat népünknek utat mutatni? – gondolkozott el Böjthe Csaba atya, s fordult a székely vértanú Apor Vilmos püspök felé, hogy példájával arra biztasson, miképpen kellene közösségünket megvédeni a széthullástól.
Miséjében részletesen ismertette a vértanú püspök életét, aki a főnemesi Apor család sarjaként 1892-ben Segesváron született. A hatgyermekes család feje korán elhunyt, s az árvákat az anya nevelte. Apor Vilmos a kalocsai jezsuita kollégiumban tanult, s az anyja kérésére a jogi karra iratkozott be, majd Innsbruckban végezte el a teológiát, s szerezte meg a doktori címet. Az első világháború idején katonavonatokon teljesített szolgálatot, a sebesülteket erősítette, biztatta. A határ menti kicsi településre, Gyulára nevezik ki segédlelkésznek, majd 1918-41 között ugyanott plébános. Nem lázadozik, nem akar máshova menni, szolgálati helyén karolja fel a szegények, a hadiárvák ügyét, eszközöli ki Bukarestben, hogy a háborúban elhurcolt 41 gyulai férfit kiengedjék a jilavai börtönből. 1941-ben nevezik ki győri püspöknek, s ebben a tisztségében is a szegények mellett az igazságtalanul üldözötteket védelmezi. Amikor a második világháború eléri Győrt, menekültek százai találnak a püspökségen menedéket. Nagycsütörtökön, amikor az orosz katonák a pincében levő több mint száz asszonnyal, lánnyal akarnának szórakozni, Vilmos püspök szembeszáll velük. A katonák sorozatot lőnek a plafonba, majd fejét, karját és gyomrát érik a gyilkos golyók. Elszántságát látva meghátrálnak, s rajta kívül sem esik bántódása senkinek. Húsvéthétfőn belehal sérüléseibe. Holtteste a kommunista hatalom idején csak 1986-ban kerülhet méltó helyére, a számára készült vörös márvány szarkofágba. Boldoggá avatása jó évtized múlva, 1997 novemberében teljesedik be a római Szent Péter téren, szentté avatásának folyamata elkezdődött – hangzott el a ferences szerzetes miséjében, aki 2.300 árva és nagyon nehéz anyagi helyzetből kimenekített gyermek számára nyújt menedéket. Ezért hiteles, amit a közösségek, a család, a gyermekek érdekében hirdet, s követendő példaként állítja Boldog Apor Vilmos püspököt, aki a kiszolgáltatott emberek védelmezője volt, s élete árán nyert örök életet, manapság pedig erőt adhat a sokkal csekélyebb áldozatok vállalásához. Böjthe Csaba nem siet és nem türelmetlen. A misét követően volt egy mosolya és jó szava mindenki számára, aki ezt igényelte. A Népújság kérdésére többek között elmondta:
– Nézzék, mi, papok kiöltözünk mint Mikulás, vállaljuk a cölibátust, de nem azért, mert megfizetik, mert elvárják tőlünk. Azért tesszük, mert örömöt jelent, mert jónak lenni és jót tenni igen-igen izgalmas és érdekes dolog.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)2012. július 3.
Hitélet – Pap- és diakónusszentelés Gyulafehérváron
Hat diakónust és hat papot szentelt a napokban Jakubinyi György érsek Gyulafehérváron – tájékoztat honlapján a Vasárnapra hivatkozva a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség. A gyulafehérvári főegyházmegye főpásztora június 28-án diakónussá szentelte a borszéki Bajkó Norbertet, a ditrói Csíki Szabolcsot, a székelyudvarhelyi Elekes Szabolcsot, a petrillai Ilyés Imrét, a borzonti Kovács Istvánt és a gyallári Puvák Antal fr. Marián ferences testvért. Június 29-én, Szent Péter és Szent Pál apostolok napján pappá szentelte a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet négy diakónusát: a csíkmadarasi Balla Imrét, a csíkmenasági Farkas Alajost, a galócási Puskás Attilát, felvinci Szabó Siklódi Lászlót, valamint a római Pontificium Collegium Germanicum et Hungaricum két növendékét: a zernyesti Hurgoi Jánost és az ákosfalvi László Istvánt. Az újmisések első állomáshelye: Balla Imréé Gyimesbükk, Farkas Alajosé Barót, Puskás Attiláé Beszterce, Szabó Siklódi Lászlóé a brassói Szent Kereszt plébánia. Hurgoi János és László István tanulmányaik folytatására visszatérnek Rómába.
Szabadság (Kolozsvár)2012. október 15.
Márton Áronra emlékeztek Rómában
2012. október 11-én délután 6 órára zsúfolásig megtelt a római Accademia di Romania díszterme. A Szentszék dikasztériumainak magas rangú képviselői, Szentszékhez akkreditált nagykövetek, nemzetközi szervezetek munkatársai, római kultúrintézmények képviselői, boldoggá avatási ügyek posztulátorai, Rómában szolgálatot teljesítő és élő papok, szeminaristák, nővérek és érdeklődők Márton Áron előtt tisztelegtek az olasz nyelvű emlékest keretében, melyet közösen szervezett Románia Szentszéki Nagykövetsége és a Kultúra Pápai Tanácsa.
Az egybegyűlteket Mihai Bărbulescu, a Román Akadémia igazgatója köszöntötte, majd mons. Kovács Gergely, Márton Áron boldoggá avatási ügyének posztulátora, az est moderátora vette át a szót: „Ma délelőtt a Szentatya ünnepi szentmise keretében nyitotta meg a hit évét, és ideálisan kapcsolódik hozza a ma esti megemlékezés, hiszen utolsó körlevelében Márton Áron így fogalmaz: »Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben, és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül« (1980. május 15.)”.
Románia szentszéki nagykövete, Bogdan Tătaru-Cazaban Márton Áron kimagasló személyiségét méltatta. Elmondta: erdélyi magyar katolikus püspökként mindenki számára példa volt, vallásra vagy nemzetiségre való tekintet nélkül. Idézte Márton Áront: „A hívő embernek Isten gyermekét és saját testvérét kell meglátnia minden embertársában, akkor is, ha másképpen gondolkozik, mint ő, más nyelvet beszél és talán másak a vágyai és célkitűzései”. A szenvedés hosszú útján Márton Áron nem szűnt meg remélni és mindvégig szilárdan állt. A nagykövet arra buzdított, hogy merítsünk abból a lelki gazdagságból, amelyet azoktól tanulhatunk, akik a gonoszt szemtől szembe megtapasztalták.
Gianfranco Ravasi bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsának elnöke elmondta, hogy 1971. október 13-án a püspöki szinóduson hallhatta felszólalni az idős püspököt, ahol ő maga szinódusi munkatársként vett részt. Egy olyan világban, ahol folyamatosan nemcsak találkoznak, hanem ütköznek is a kultúrák, eligazítóak Márton Áron szavai: „Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyeknek alapján igaz embereknek találkozniok kell. Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófedte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek és hat-hétféle szertartás szerint imádják Istent, de van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy különféle ellentétek összhangba olvadjanak fel és a testvéri együttműködés útját egyengessék”.
Győriványi Gábor, Magyarország szentszéki nagykövete Márton Áron erkölcsi nagyságát kiemelve rámutatott, hogy a nagy püspök minden körülmény között s minden erővel az igazságot kereste és védelmezte. A Márton Áron által 1946-ban megfogalmazott s napjainkra is érvényes szavainak idézésével zárta gondolatait: „A jövő század arculatát az az irányzat fogja alakítani, amely magas erkölcsi igényekkel jön, a hamissággal az igazságot állítja szembe, a gyűlöletet szeretettel igyekszik legyőzni, és a bosszúálló szándékra nagylelkűséggel válaszol”.
Ezután a Cristian Amza által rendezett és olasz felirattal ellátott Márton Áron: püspök a keresztúton című, 30 perces dokumentumfilmet vetítették le. A film nem egyházi felkérésre készült, hanem a román közszolgálati televízió mutatta be ez év júniusában abban a sorozatban, amelyet olyanoknak szenteltek, akik a kommunista diktatúra elnyomásának ellenálltak.
A megemlékezés záró mozzanata, egyben azt szintézisbe foglaló kiemelkedő momentuma Jakubinyi György gyulafehérvári érsek beszéde volt. A közönség nagy érdeklődéssel követte a személyes emlékek felidézésében gazdag tanúságtételt. Márton Áron élő vértanú, aki – bár szabadon bocsátották hatévi börtön után – élete végéig a kereszt hősies, csendes és alázatos hordozója maradt. Soha nem volt hajlandó semmiféle kompromisszumra. „Isten törvényeiben s az egyház ügyeiben alkudozást nem ismerek”, ismételte mindig határozottan. II. János Pál pápa így jellemezte Márton Áront: „Integerrimus Domini famulus nullis parcens laboribus nullisque doloribus” (Az Úr feddhetetlen szolgája, aki nem futamodott meg sem a munkától, sem a szenvedéstől).
Az est végén Kovács Gergely megköszönte mindazok fáradozását, akik lehetővé tették a Márton Áronról való méltó római megemlékezést. Kérésére a jelenlévők közösen imádkoztak a nagy erdélyi magyar püspök boldoggá avatásáért.
Márton Áronról magyar nyelvű szentmisében is megemlékeznek. 2012. október 16-án reggel 8 órától a vatikáni Szent Péter-bazilika altemplomában található Magyarok Nagyasszonya-kápolnában bemutatandó eukarisztikus áldozat főcelebránsa Jakubinyi György gyulafehérvári érsek lesz.
Szabadság (Kolozsvár)2012. október 23.
Szentek és kárhozottak
Néhány héttel ezelőtt, egy kora őszi, tikkasztó délutánon, amikor a kolozsvári flaszter koptatása közben is még a nyári, távolkeleti tájak árnyai és fényei között botorkál az ember, váratlan és szívesen látott vendégek jelentkeztek be hozzám, városlátogatni. Botcsinálta idegenvezető vagyok, ám a szakmát rutinos és hozzáértő napszámosoktól igyekszem ellesni már évek óta, tudom hát, hogy az élmény nem föltétlen a látnivalókban, hanem a hozzájuk kapcsolódó legendákban és a rejtett, első látásra fel sem tűnő értékekben lakozik, így a kolozsvári körsétánk alkalmával olyasmiket mutogattam, amiket csak a ráérőseknek szokás. Amilyen a város hajdani védműveinek egy-egy udvar mélyén szerénykedő, beépített falszakasza, vagy Pécsi Tölcséres János leánya, Kata mint amolyan Bethlen-utca házfalába vakolt alkalmi Kőműves Kelemenné 1585-ből. Netán a Filstich-Kemény ház udvarán árválkodó két reneszánsz ajtó, a minoriták templomának magyar szenteket mintázó, de felirataiktól megfosztott színes üvegablakai, a barátok templomában megbújó késő-gótikus Korniss-kereszt, amelynek ikertestvérét valahol egy bécsi templom féltett kincseként mutogatják a turistáknak, hatalmas korpuszára pedig mintha Laokoon kínjait faragta volna föl a mester… Végül pedig a Szent Mihály-templom toronyaljában Fadrusz János pályadíjas feszülete és a Schley-nig-kápolna festett falai. Ha valaha megkérdeznék tőlem – sosem fogják! –, hogy mit jelent számomra Erdély, lehet, hogy a levakart, elmeszelt, befalazott, megcsonkított, faragott és fes- tett szentek legendáit emlegetném erdélyi történetként, amelyben immár az együttélő vallások és népek egész tündérmeséje és kálváriája benne van.
Míg a vendégek azon elmélkedtek, hogy a vallásszabadság szülőföldjén hogyan sikerült a szenteket és hősöket ennyire összekaszabolnunk, az én gondolataim egészen más irányba kalandoztak el. Szent István idejében minden tíz falunak templomot kellett emelnie, hogy azokban imádják a magyarok immár megkeresztelt istenét és dicsérjék a Babba Márivá szelídült jóságos ősanyát. A nemes és kegyetlen középkor (v)iszonyai között vergődő, frissen keresztény magyaroknak példakép is kellett, kinek az erényeihez a maguk nyomorúságos életét a sárga föld helyett mérni lehetett. A templomok falára tehát a biblikus szörnyűségek és gyönyörűségek mellé kortárs magyarok legendáit festették, hiszen azok térben, időben és eszményeikben egyaránt közel álltak a néphez, amelyből vétettek és amely szép, színes szentekké, glóriás lovagokká csiszolta őket. Máig ható, modern művek, igazi képregények költöztek a falakra – tessék csak elmenni a Kárpát-medence keleti csücskébe, Gelencére művelődni, kedves vendégeim! –, és nem csak azért, mert a kor embere sem olvasni, sem írni nem nagyon tudott, hanem legfőképpen azért, mert a középkori képírók már akkoriban is tudták, amit a számítógépes ikonográfiák megalkotói modern elméletnek álcázva mantráznak: a kép ereje sokkal nagyobb, mint a megszentelt szövegeké.
Néhány utcával arrébb, a hajdani Heltai-, ma már Cipariu-téren a Szent Péter-bazilikára hajazó katedrálist építenek a görög katolikusok. Templomaikat itt-ott már nem is bitorolják, hanem elevenen fölfalatják bizánci mintára növesztett hatalmas hagymakupolákkal, ahogyan csak az ógörög legendákban nyelik el a titánok az elevenen szült isten-gyermekeket. Az évtizedek óta épülő betonkolosszus hivatalosan is a XX. századi Mártírok és Hitvallók Katedrálisa kíván lenni. Makovecz Imre tervezett csak ennél merészebb jelentéstartalmú, Szentek és Kárhozottak tiszteletére szánt nagytemplomot, amolyan magyar La Sagrada Familiát a maga sajátos és egyedi stílusában, amely, ha egyszer megépül a hálátlan Budapesten, csodájára járnak majd messzeföldről. Káromkodásból katedrális: vajon kiket festenénk a falaira, kortárs szenteket?
A XX. század magyar történelme szempontjából a 2012-es év egyértelműen a falakra festhető kortárs szentek és kárhozottak emlékéve volt. Az egyik ilyen szent és kárhozott Raoul Wallenberg, az ember az embertelenségben. A másik a 120 éve született bíboros, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc egyik központi alakja, Mindszenty József, akit nemes egyszerűséggel csak a magyarok lelkiismereteként aposztrofál az utókor. Mindszenty mindkét embertelen és milliók életét követelő XX. századi diktatúrával szembeszállt – és mindkettő bebörtönözte őt. Így emelkedett a jelenkori magyar történelem és egyháztörténet egyik vezéralakjává olyanok társaságában, mint Apor Vilmos, Scheffler János vagy Márton Áron. Megalkuvást nem ismerő helytállása miatt a kényesen egyensúlyozó vatikáni diplomácia sem tudott vele életében mit kezdeni. Több, mint húsz esztendőnek kellett eltelnie hamvainak hazahozatala és a rendszerváltás után, hogy az igaz-ságszolgáltatás békeidőben és jogállami keretek között olykor túlságosan is lassan örlő malmai a végére járják Mindszenty bíboros teljes körű rehabilitációját. Kínzásának és kihallgatásának helyszínén, a hírhedt Andrássy út 60-ban jelenleg működő Terror Háza Múzeum egyik termében külön emlékhelyet alakítottak ki az üldöztetést szenvedő egyházi méltóságok tiszteletére. A terem központi kegytárgya a Mindszenty bíboros alakját idéző, egykor általa viselt liturgikus palást, a propaganda és a verbális agresszió szimbolikus kellékeként megjelenő tölcséres hangszórók ráirányított sokasága között. Aki valaha látta ezt az installációt, ugyanúgy megérti jelenkori történetünk egyik drámai epizódját, mint egy templomi freskótöredékről a Szent László-legenda lényegét.
Október 23-a van, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emléknapja. Remek alkalom, hogy megidézzük a XX. századi szentek és kárhozottak emlékét. Mindannyiunk lelkiismeretét!
Laczkó Vass Róbert
Szabadság (Kolozsvár),