udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
65
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-65
Névmutató:
Varga Andrea
2007. október 11.
A sorok között: az 1956-os események romániai visszhangja címmel nyílt kiállítás Temesváron. A megnyitón részt vett Csendes László, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság /CNSAS/ elnöke és Varga Andrea Bukarestben élő magyarországi történész, a kiállítás összeállítója, valamint Theodor Stanca és Caius Mutiu, az 1956-os temesvári diáklázadás súlyos börtönévekre ítélt vezetői. „A kiállítást mindazoknak a névtelen romániai hősöknek ajánlom, akik életüket és szabadságukat áldozták fel eszméikért” – mondta a megnyitón Varga Andrea, aki szerint megengedhetetlen, hogy egy uniós országban 17 évvel a rendszerváltás után még mindig nem rehabilitálták a román ellenállás hőseit, köztük az 1956-os elítélteket. A vándorkiállítást – mely Aradon, Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagyszebenben, Iasi-ban és Bukarestben is látható lesz – először Temesváron mutatják be. /Pataki Zoltán: Névtelen hősök ‘56-ja. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 11./ A korabeli jegyzőkönyvekről, házkutatási parancsokról, bírósági végzésekről, újságcikkekről stb. készült másolatokból készült tárlat cellaszerűen felállított pannókon böngészhető (a Szoboszlay-pernek egy egész “zárka” jutott). A tárlat anyagát összeállító Varga Andrea budapesti származású, Bukarestben élő történész Nagy Imre snagovi fogva tartásáról két filmet is készített régebben. Csendes László, a Szecuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság elnöke közölte, a tíz temesvári kivégzett áldozatnak nincs sírhelye, emlékműve. Csendes elutasította azt, hogy a rehabilitáció szót használja. “Kérdezzék csak meg az ‘56-osokat: hallani sem akarják ezt a kifejezést, hiszen ők nem tettek semmi rosszat, törvénybe ütközőt. Ráadásul rossz emlékeket is ébreszt ez bennük, hiszen akkoriban is megmondták egyeseknek, hogy álljanak be a sorba, rehabilitálják őket. De nem tették, kiálltak igazuk mellett” – fogalmazott. /Pataky Lehel Zsolt: Figyelemfelkeltő vándorkiállítás az ‘56-os romániai eseményekről. = Nyugati Jelen (Arad).2007. október 19.
Temetetlen halottak? Egy kor mártírjai? Romániában a hatalom arroganciája nem teszi lehetővé, hogy a kollektív emlékezet részévé váljon mindazok sorsa, áldozatvállalása és elkötelezettsége, akik részt vettek 1956-ban az eseményekben, és változást akartak. Huszonnégy kivégzés, 14 ezernyi börtönév, néhány ezer életfogytiglan megváltozott sors – ez a sommázata azok büntetésének, akik megpróbáltak Romániában szolidarizálni a magyarországi eseményekkel. Azok az emberek, akik mertek kételkedni, kérdezni és lázadni, majdhogynem névtelenek, közjogi értelemben közellenségként megbélyegzett elítéltek. A „kommunizmust építették”, a rendszer valójában az embertelenség mellett tartott ki, a nap mint nap megismétlődő megfélemlítésekkel. A Sor(s)ok között című, több romániai helyszínt bejáró bukaresti vándorkiállítás és válogatott dokumentumokból összeállított publikáció a lelkiismeret nyomására jött létre, vallja Varga Andrea történész, a kiállítás szervezője. Ezek az emberek, magyarok és románok, védtelenek voltak a hatalommal szemben, de a jó erejébe, az emberségbe, a méltóságba vetett szilárd hittel… és még a nevüket sem gyűjtötték össze, hogy emlékezzenek rájuk. Ezeket az elítélteket máig sem rehabilitálták. Az ébredést, a cselekvést szolgálhatja ez a kiállítás. /Varga Andrea: Sor(s)ok között – vándorkiállítás az ‘56-osokért. = Krónika (Kolozsvár), okt. 19./2007. október 24.
Nyílt levélben fordult a romániai közvéleményhez Varga Andrea történész, az ötvenhatos elítéltek rehabilitációjának ügyében. A román kommunizmus történetét kutató szakember figyelmeztetett: „Románia az egyetlen olyan ország, amelyben az 1945 és 1964 között hozott kommunista bírósági (politikai) ítéleteket nem semmisítették meg, kárvallottaikat nem rehabilitálták és a kollektív emlékezetben ők mindmáig »bűnösökként« élnek…, függetlenül attól, hogy románok, magyarok vagy más kisebbségiek voltak”. /Nyílt levél a romániai elítéltek rehabilitációjáért. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 24./2007. október 25.
Nincs hajlandóság az 1956-os szabadságharc nyomán Romániában elítélt „szimpatizánsok” rehabilitálására. A bukaresti hatóságok az egyéni elbírálást tartják jónak, a kollektív felmentéstervezet pedig késik. Romániában 20 halálos ítéletet és 14 ezer évnyi börtönt szabtak ki ottani magyarokra ‘56 miatt – mondta Sólyom László köztársasági elnök október 23-i ünnepi beszédében. Az Új Magyar Szó úgy értesült, hogy a magyar államfő felvetette Traian Basescu elnöknek is a romániai ötvenhatosok rehabilitálásának kérdését idei bukaresti látogatásán, vendéglátója azonban azt válaszolta, hogy léteznek állami intézmények, amelyeknek feladata ezzel foglalkozni. Eckstein-Kovács Péter szenátor júliusban azt ígérte, hogy a nyár folyamán benyújt egy törvénytervezetet, amely érvénytelenítené az 1948 és 1963 közötti időszakban hozott politikai ítéleteket. A szenátor pontosította, hogy ez esetben nem rehabilitációról lenne szó: a jogszabály hivatalból eltörölné az adott időszakban hozott politikai ítéleteket. Néhány bíró külön megbízást kapna, hogy kikeresse az archívumokból az érintettek peranyagát. A szenátor szerint a törvénytervezet azért vonatkozna csupán az 1963-ig terjedő időszakra, mert az említett évben módosult a büntető törvénykönyv, amelyből törölték a politikai bűncselekmény fogalmát. Eckstein tervezete egyúttal rendelkezne a kártérítésről is, amelyre az áldozatok vagy örököseik jogosulnának. A törvénytervezetet azóta sem iktatták a parlamentben. Varga Andrea történész, a román kommunizmus történetének kutatója szerint nemzetközi támogatással lehetne változtatni a helyzeten, vagyis azon, hogy „Románia az egyetlen olyan ország, amelyben az 1945 és 1964 között hozott kommunista bírósági (politikai) ítéleteket nem semmisítették meg, kárvallottaikat nem rehabilitálták. /Késik az ‘56-sok rehabilitálása. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 25./2007. október 30.
Varga Andrea történész segélykérő levelében minden józan európai polgár, felelős gondolkodó segítségét kéri, hogy Romániában a politikai perekben elítélteket rehabilitálják. Romániában méltatlan helyzetben hagyták az egykor meghurcoltakat a mai napig. Európában Románia az egyetlen olyan ország, amelyben az 1945 és 1964 között hozott kommunista bírósági (politikai) ítéleteket nem semmisítették meg, kárvallottaikat nem rehabilitálták. Varga Andrea reméli, hogy lengyel, olasz, magyar és nemzetközi segítséggel kezdeményezhetik a romániai mártírok teljes körű rehabilitálását, kárpótlását. A Sor(s)ok között című emlékkiállítást tervezik Rómába, Brüsszelbe, Genfbe és több más európai polgári jogi vagy nemzetközi presztízsű fővárosba is bemutatni. /Varga Andrea történész, a Sor(s)ok között című kiállítás kezdeményezője: Hangoslevél az emberbaráti mozgalomnak. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 30./2007. október 31.
Október 31-én fogadja el a román kormány az ötvenhatosokat rehabilitáló törvénytervezetet, melyet az Igazságügyi Minisztérium dolgozott ki, az RMDSZ törvényhozóinak javaslatára. „Több RMDSZ-es kollégának volt ez az ötlete: a jómagamé, Eckstein Péteré, másoké, de Varga Andrea történész ötlete is volt. Ezek a gondolatok találkoztak, vagy más-más csatornán eljutottak az Igazságügyi Minisztériumhoz, amely végül is megszerkesztette a törvénytervezetet” – vázolta Frunda György szenátor a semmisségi törvény előkészítését. A készülő jogszabály lényege: felmentik mindazokat, akiket a kommunizmus idején – az 1956-os magyarországi forradalom idején vagy azt követően elítéltek – különböző „politikai bűnök” miatt. „Ezeknek az embereknek erkölcsi és anyagi kártérítés jár” – szögezte le a szenátor. A törvény kötelezné a bíróságokat, hogy a nyilvántartásukban szereplő ítéletek közül kiválasszák a politikai jellegűeket és azokat megsemmisítsék. A kárpótlásra az áldozatok vagy azok negyedik fokú leszármazottai lennének jogosultak a tervezet szerint. A tervezet az úgynevezett burkolt politikai ítéletekről is rendelkezik. Azok is kérhetik az ítéletek megsemmisítését, akiket nem politikai perben – például lopásért –, de politikai indíttatásra ítéltek el. A tervezet másik kezdeményezője, Eckstein-Kovács Péter szenátor nem túlságosan bizakodó az elfogadás esélyeit illetően. Kifejtette: a kormánykoalíció mindössze a parlamenti szavazatok 23 százalékával rendelkezik, ezért meg kell próbálniuk meggyőzni a legnépesebb frakciót adó Szociáldemokrata Pártot. Frunda György tavasszal kezdeményezett egy kormányhatározatot, amely az 1956-os kivégzettekről rendelkezne. A magyarországi forradalom idején, illetve után Romániában harminc embert ítéltek halálra és közülük huszonnégyet kivégeztek. A beadványra áprilisban azt válaszolta az akkori igazságügyi miniszter, hogy nem léteznek adatok a kivégzettekről. A politikai elítéltek dossziéi még mindig államtitoknak számítanak. Frunda György ajánlotta a helyi önkormányzatoknak, hogy nevezzenek el utcákat, tereket, parkokat az ötvenhatos áldozatokról. /Szőcs Levente: Jóvátétel ötven év után. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 31./2008. január 15.
Felkutatásra vár a Lászlóffy Aladárt gyanúba keverő bizonyíték. Határozottan cáfolta Szilágyi Domokos besúgói múltjának igazságértékét Varga Andrea történész, álláspontját ma is fenntartja. Kutatásai során talált egy másik személyt, aki a tragikus körülmények közt elhunyt költő, Szilágyi Domokos „nyakába varrt” szekuritátés jelentések írójának mutatkozik. Az erre vonatkozó forrásanyagot elemző írását március környékén tervezi nyilvánosságra hozni. A Lászlóffy Aladárt gyanúba keverő dokumentum Varga szerint önmagában nem bizonyíték. A dokumentum Könczei Csillának a Transindex portálon, Szekusblogján bukkant fel. /Gergely Edit: Besúgjuk a besúgókat? = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 15./2008. április 1.
Magyar állami érdemrendeket adtak át március 31-én Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában. Sólyom László köztársasági elnök Gyurcsány Ferenc miniszterelnök előterjesztésére a romániai magyar közösségek érdekében kifejtett kiemelkedő tevékenysége elismeréseként Borbély László fejlesztési, középítkezési és lakásügyi miniszternek, illetve Winkler Gyula EP-képviselőnek a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét adományozta. Eckstein-Kovács Péter és Varga Attila szenátor, illetve Varga Gábor, az Állami Találmányi és Védjegyhivatal vezérigazgatója a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét kapták, Varga Andrea történész pedig a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét vette át. A kitüntetettek életpályáját Terényi János, Magyaroszág bukaresti nagykövete méltatta, személyesen nyújtva át a díjakat. /Király K. László: Magyar állami kitüntetések. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 1./2008. október 17.
Varga Andrea történész elmondta, az addig zárolt levéltári anyagok olvasójaként akadt rá az 1956-os magyarországi események romániai történéseinek visszhangjára: a szolidaritást, tiltakozást vállalók meghurcolására, az ítéletekre /24 kivégzés és összesen 14 ezer év kiszabott börtönbüntetés/, a megfigyelésekre, valamint a mindmáig rehabilitálás nélkül „közbűntényesként” vagy rendszerellenesként nyilvántartott több ezer ember adatára. Körükben sokan hívők voltak, nem kevesen lelkipásztorok is, akikre külön vadászott a román titkosszolgálat és a beszervezés gépezete. Szeptember elején egy vándorkiállítás formájában kelt útra Európa országaiba ez a történelmi anyag, a Sor(s)ok között című kiállítás. Már megjárta Románia magyarok lakta nagyvárosait, a magyar és a román fővárost is, és elindult a Poznan, Prága, Párizs, Róma, Brüsszel, Pozsony, Krakkó, Varsó útvonalon. Az emlékezés ereje kell hogy lélekben föltámassza azokat, akik a politikai hatalmak, az embertipró erőszak elszenvedői voltak. Kell a Mindenható áldása is, hogy ne a revansvágy, ne a büntetés fenyegetése legyen az első vagy egyetlen eszköz, mely az emlékezők erkölcsi érzékét fűti, írta Varga Andrea. „Ezek az emberek a hétköznapok hősei, másokért áldozatot vállaló lelkek voltak, hazafiak és megalkuvásra képtelenek, akik mindmáig a morális és nemzeti emlékezet parcelláin kívül kaptak csupán helyet. ” Nem tudnak róluk sem a magyar, sem a román történelemkönyvek. Idén van ugyanakkor Nagy Imre és más politikai elítéltek perbefogásának, a román és romániai magyar hazafiak kivégzésének és bebörtönzésének 50. éve. „Mondjunk imát a névtelen ’56-os hősökért, a cselekvő és szenvedő emberért” – kérte a történész. /Varga Andrea történész, a Sor(s)ok között kiállítás kurátora: Emlékezés 1956 romániai áldozataira. = Krónika (Kolozsvár), okt. 17./2008. október 24.
Sem a magyarországi közjogi méltóságok, sem a romániai magyar politikusok nem tettek annak érdekében, hogy megszülessen az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtását követő megtorlás romániai politikai foglyait rehabilitáló törvény – erre hívta fel a magyarországi közjogi méltóságok, valamint az RMDSZ-politikusok figyelmét Varga Andrea. Az 1956 romániai hatásait kutató, Bukarestben élő magyar történész a magyarországi közjogi méltóságokhoz intézett levelében szóvá tette, hogy az október 23-i megemlékezésekből éppen „a magyarországi ’56-os drámák romániai folytatódásával kapcsolatos minimális rokonszenv, a beleérzés legcsekélyebb megnyilvánulása” marad ki. Varga Andrea szerint bár az egykoron meghurcoltak kitüntetéseivel, romániai ’56-os emléktáblák avatásával, illetve koszorúzásokkal történtek gesztusok, a magyar diplomáciának a kirakatperek sorozatában elítélt egykori politikai foglyok rehabilitálását célzó kezdeményezései „messze elmaradtak a szükségestől”, ráadásul „Románia politikai vezetése a legkisebb jelét sem mutatja annak, hogy az európaizálódási folyamatban el kívánna számolni morális tartozásaival a rendszerváltozásokat előkészítő szereplők irányában”. Varga Andrea ugyanakkor az RMDSZ-es politikusokhoz intézett levelében szóvá teszi, hogy ők sem tettek a jóvátétel érdekében. „Történtek lépések, a folyamatot elindítottam” – nyilatkozta a kérdés kapcsán Frunda György, aki 2007 novemberében Kolozsváron jelentette be: kérni fogja az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtását követő megtorlásban kivégzettek rehabilitálását. Az RMDSZ-es szenátor – akinek édesapjára a hírhedt Faliboga-perben mondtak ki halálos büntetést, majd változtatták meg az ítéletet életfogytiglanra – megerősítette: kezdeményezése csak a Szoboszlai-, valamint az érmihályfalvi perben, illetve más csoportok esetében kimondott és végrehajtott halálos ítéletek áldozataira vonatkozik. Arra a felvetésre, miszerint Romániában nincs a politikai ítéletek semmisségét kimondó törvény, Frunda szenátor azt mondta: a politikai bűncselekmény fogalmát meghatározó jogszabály már létezik, s bár rehabilitációs törvénytervezet is készült, ennek elfogadására nincs politikai akarat. Eckstein-Kovács Péter szenátor, a szenátus jogi bizottsága volt elnöke elmondta: a Kommunizmus Romániai Bűncselekményeit Feltáró Intézet (IICCR) kezdeményezésére benyújtott semmisségi törvénytervezetet a képviselőház visszaküldte az alsóház jogi szakbizottságához, a készülő jogszabály azonban több mint egy éve a fiók mélyén hever. Varga Andrea történész összeállított egy törvénytervezetet, amely egyebek mellett kimondja, hogy a Groza-kormány szovjet nyomásra 1945. március 6-án történt hatalomra jutásától a politikai perek de iure 1964 augusztusában történt megszüntetéséig terjedő időszakban kimondott ítéletek semmisek. Leszámítva a háborús, illetve a lakosság elleni bűncselekményeket, illetve a népirtást. /Benkő Levente: A mulasztásért mindenki felelős. = Krónika (Kolozsvár), okt. 24./2009. április 20.
Értelmiség és politikum címmel interdiszciplináris konferenciát szerveztek Kolozsváron az idén 18. alkalommal megrendezett Szabédi Napok keretében. Az EMKE, a Korunk Stúdió valamint a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága szervezésében rendezett konferenciának az volt a célja, hogy „a mába hozza” Szabédit, életútjának az üzenete ugyanis a jelenünkre is érvényes. Idén Értelmiség és politikum gyűjtőcímen tartottak előadásokat, emlékezve a magyar intézményes felsőoktatás beolvasztására, továbbá Szabédi öngyilkosságára. Bálint Bencédi Ferenc unitárius püspök házigazdaként üdvözölte a résztvevőket. Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke elmondta, ötven év után is probléma, hogy nincs önálló magyar egyetem: ,,igenis szükség van önálló magyar egyetemre, igenis szükség van kulturális autonómiára”. Távlati célja az EMKE-ház központtá alakítása, méghozzá állampénzen működtetett irodalomtörténeti kutatóközpontot képzel el. Varga Andrea történész a Bolyai Tudományegyetem megszüntetésének hátteréről tartott előadást a román levéltári dokumentumok tükrében. A kisebbségi túlélés fő kérdésének tartja az anyanyelven való diplomaszerzés és a szakmai érvényesülés lehetőségét. A multikulturalizmusra fogott kitartó félrevezetésre hívta fel a figyelmet. Pomogáts Béla az irodalom látszólagos vereségéről tartott előadást, az 1956–1960 közti időszakban vizsgálta az irodalom és a nemzetpolitika viszonyát. Véleménye szerint történelmünkben az irodalomnak nem egy alkalommal kellett vállalnia a megtartó szerepet. Mindez megalapozta az irodalom felelősségét és méltóságát. A huszadik századi Erdély költői és politikai programjairól Markó Béla beszélt. Kós Károly transzszilvanizmusát és autonómiaprogramját Markó ma is érvényesnek tartja. Kántor Lajos Szabédi életútját ismertette Strasbourgtól Szamosfalváig. Dávid Gyula A hatalom célkeresztjében címmel Szabédinak a pártapparátussal és a Szekuritátéval való nézeteltéréseit mutatta be. A Szabédi-dosszié a mai napig ismeretlen, nem tudni, mettől meddig figyelték meg, és milyen jelentések futottak be róla. /Jakab Judit: Szabédi Napok tizennyolcadszor. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 21./2009. május 14.
Húsz év után fogadta el a parlament azt a törvényt, amely a kommunizmus politikai elítéltjeinek rehabilitálását tűzi ki célul. Többen kifogásolják, hogy a már idős korú érintetteknek a bírósághoz kell fordulniuk az ellenük hozott politikai ítélet eltörlése érdekében. A képviselők többsége megszavazta május 12-én azt a jogszabályt, amely az 1945. március 6. és az 1989. december 22. között meghozott politikai jellegű ítéletekre vonatkozik. A jogszabály annyi kedvezményt állapít meg, hogy nem kell bélyegilletéket fizetni a per elindításához. A kommunista börtönökben meghurcoltaknak legalább két pert is kell indítaniuk a román állam ellen, egyiket azért, hogy állapítsák meg: valóban politikai okok miatt született meg az egykori ítélet, a másikat pedig a kártérítés megítéléséért. A már csak Traian Basescu államfő kihirdetésére váró jogszabálynak számos bírálója is akad. Ion Ilie egykori politikai fogoly például megalázónak tartja, hogy idős személyeket rákényszerítenek a bírósági hercehurcára, aminek során be kell bizonyítaniuk, hogy valóban politikai okok miatt ítélték el őket. Az érintettek dolgát nehezíti, hogy 1964 után – amikor az ENSZ megtiltotta, hogy politikai okok miatt zárjanak börtönbe embereket – a bíróságok köztörvényesek közé sorolták a politikai elítélteket. Hihetetlen cinizmusnak nevezte a most elfogadott törvényt Varga Andrea, Romániában élő magyarországi történész, aki évek óta küzd a kommunizmus ideje alatt Romániában elítéltek rehabilitálásáért. A történész elmondta: az alkotmány eddig is lehetővé tette, hogy az elítéltek a bíróságon kérvényezzék az egykori ítéletek törlését, és ezt néhányan meg is tették. Azonban nem könnyű a levéltárakból beszerezni az egykori ítéleteket, valamint a peranyagot – magyarázta Varga Andrea. A magyarországi politikai elítélteknek bocsánatkérő levéllel együtt hazaküldték a rehabilitáló iratokat, míg a román jogszabály hosszas és költséges procedúra végigjárására kényszeríti az egykori foglyokat. Máté András RMDSZ-es parlamenti képviselő szerint a levéltárakban most már sokkal könnyebben kiadják a kért iratokat. /B. T. : Politikai elítéltek megkésett rehabilitálása. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 14./2009. május 20.
Varga Andrea Vega, a Diakónia Alapítvány palliatív gondozói csoportjának vezetője látogatja a gyógyíthatatlan betegeket. A beteg nem a berendezéseket és az ingyenesen hozott gyógyszereket tartja a legnagyobb segítségnek, hanem a lelkieket, a mindennapos látogatást. Nagyon fontos a lelki felkészítés. „A családokat nagyon kimeríti és igénybe veszi egy-egy súlyos beteg ápolása. Sokszor az is nagy segítség, ha valaki a beteggel marad, beszélget vele, míg a hozzátartozó elmegy bevásárolni” – mesélte Varga Andrea. A Diakónia Alapítványnak szándékában áll egy kolozsvári hospice-t létrehozni, mert a kincses városban még nincsen ilyen létesítmény. Az alapítványt az Erdélyi Református Egyházkerület hozta létre, de nem tesznek különbséget magyar és román, református vagy más vallású betegek között. /Gazda Árpád: Életet az utolsó napoknak. = Krónika (Kolozsvár), máj. 20./2009. november 11.
Berlin szovjet megszállásától a berlini fal lebontásáig terjedő időszakot öleli fel az a bukaresti fényképkiállítás, melynek anyagát Varga Andrea magyarországi történész állította össze. A Történet a szabadságról című tárlat az Európai Bizottság bukaresti kirendeltségének felkérésére és támogatásával készült. A magyarországi történész korabeli fényképek és újságcikkek segítségével idézte fel a kelet-közép-európai országokban 20 évvel ezelőtt történt rendszerváltás kulcsfontosságú eseményeit. A kiállítás nemcsak a romániai rendszerváltásnak kíván emléket állítani, hanem Kelet-Közép-Európa többi államában a szabadságért vívott harc főbb eseményeit dokumentálja. „A kelet-közép-európai kommunista diktatúrák olyanok voltak, mint egy nagy talapzat, amely nem tudta elkerülni összeomlását, miután megjelentek rajta az első repedések” – mondta a történész. A tárlat Berlinnek a szovjet megszállásával kezdődik, az 1953-as berlini munkástüntetéssel, az 1956-os magyar forradalommal, az 1968-as prágai megmozdulással, a lengyel Szolidaritás tíz éven át tartó ellenállásával folytatódik, majd a berlini fal lebontását, Nagy Imre újratemetését, a temesvári felkelést és a balti államokban történt változásokat dokumentáló képekkel, szövegekkel ér véget. /Az európai rendszerváltásról nyílt tárlat Bukarestben. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 11./2011. február 26.
Óberkodó – Hitek és hitványságok a hitigazgatás árnyékosában
A helyi és az országos sajtó, hivatalos és blogozásba fulladó nyilatkozatok tömege, nyílt levelek és markáns petíciók sodró sorai veszik körül mostanában az egyházi tulajdonok restitúcióját – avagy magyarán: a történelmi múltban, lefutott időszakokban elkobzott, államosított, „lenyúlt” vagy jogtalannak ítélt egyházi tulajdonok problematikáját.
Hangos ez a paláver, röpködő igazságokkal, fajsúlytalan „utalásokkal”, méltatlan vádakkal, megnyugtató bürokratikus flegmával és provokatív söprésekkel. De hát „ki jár jól” a hitigazságok védelmében, ki veszi hasznát az egyházak elkobzott vagyonának, s hová lett a titkos titkok föltárásának kötelezettsége, az intézményes jogi képviselet, vagy végső soron a magyar szenátorok, RMDSZ-es képviselők, bársonyszékben ülők méltó feladatvállalási kötelezettsége? Ki ad erre legitim jogot, ki tűri a közömbös szerepvállalás-nélküliséget, a szinte a román vetélytársakat is megszégyenítő lerázási megoldásokat…?
Túlpoétizált kérdések ezek, jól tudom. De csak a látszat szerint. Valójában sajnos a hit és a jog egymással konstruktív viszonyban kellene legyenek. Azok számára, akik nem kell észrevegyék, hogy a kommunizmus évtizedeiben az egyházaktól elkobzott mintegy nyolcezer ingatlan helyzetéről van szó, talán „valahol” mindegy is, hogy majdnem 2200 épület/ingatlan/tulajdon volt a magyar történelmi egyházak tulajdonában, s került ki „valamiért” a felekezetek, rendek rendelkezési joga alól. Rendszerváltás-kori képzet volt, hogy az ideológiai restitúció majdan lehetővé teszi a jogi állapotok visszaállítását, jogsérelmek orvoslását is. Tizenhat évvel a Karácsonyi Forradalom után a jogos egyházi tulajdonok mintegy 2,5%-át vehették vissza a felekezetek és közösségek, a bukaresti restitúciós bizottság mindössze 500 magyar egyházi ingatlan visszaszolgáltatása ügyében döntött, sőt saját önszántából is kénytelen késleltetni a tulajdonok birtokbavételét, mivel a restituált közintézményekben működő bitorlókat még öt esztendeig mosolygó arccal kénytelenek megtűrni a tulajdonosok.
A bukaresti kormányzat által még tavaly júliusban elfogadott új restitúciós törvénycsomag alapján idén január 25-ig nyújthatták be a romániai felekezetek az egyházi és közösségi ingatlanok visszaigénylési kérvényeiket. Tehették ezt már a 2002/501-es számú törvény alapján is, azonban egy új jogszabály lehetővé tette az eddig még nem rendezett állapotú ingatlani igények beterjesztését is, kiterjesztve a restitúciót az egykori telkekre, üres beltelkekre, használhatatlanná koptatott épületekre, rommá lehasznált építményekre is. A már beérkezett kétezer ingatlan-visszaszolgáltatást igénylő dosszié több mint felét (57%) magyar birtokjavak teszik ki. A romániai egyházak (ide értve az ortodoxokat és görögkatolikusokat is) által igényelt csaknem nyolcezer ingatlan visszaadása ügyében eddig 908 esetében született elvi döntés. Erről Markó Attila, a romániai restitúciós bizottság alelnöke visszafogott elégedettséggel nyilatkozott, aki szerint „a magyar felekezetek szempontjából jobb ütemben halad a visszaszolgáltatási folyamat” (Magyar Nemzet *1). Talán másként látja ezt Tőkés László, aki az Európai Unióban immár kötelező érvénnyel bíró Alapvető Jogok Chartájának legfőbb jogvédőjéhez, Viviane Reding európai alapjogi biztoshoz fordult mint az Európai Parlament alelnöke, jelezve, hogy a 90-es években nem történt előrelépés ezen a téren annak ellenére, hogy a romániai kisebbségi egyházak ingatlanainak visszaszolgáltatását az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 176/1993. számú Ajánlása, valamint 1123/1997. számú Határozata Románia kötelességévé tette az egyházi vagyonoknak a restitutio in integrum elve alapján való maradéktalan visszaszolgáltatását. A román parlament 2002-ben megalkotta ugyan az 501-es törvényt, amely a kommunizmus idején elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkezik, a tényleges restitúció azonban túlságosan lassan halad és akadályoztatásokkal terhelt. Hiába, hogy 2005. május 23-án az Egyesült Államok Képviselőháza egyhangúlag elfogadott határozatban sürgette a gyorsítást, „az ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó törvény gyakorlatba ültetését”, az Európai Parlament pedig 2005. december 15-i, Romániáról szóló határozatának 21. cikkelyében követelte ezt). Tőkés közli, hogy például a 314 ingatlant visszaigénylő Királyhágómelléki Református Egyházkerület nyomása sem volt elegendő, „a nagyváradi püspökség eddig csupán 61 ingatlant kapott vissza bizottsági végzéssel, 40 épület esetében pedig csak elvi döntést hozott a bukaresti testület. Az egyházkerület tapasztalatai szerint a visszakapott ingatlanok általában lelakott, általános felújítást igénylő iskolaépületek, művelődési házak vagy bérlakások, és számos esetben a törvényes rendelkezések miatt a tényleges birtokbavétel elmaradt, így az egyház bérleti szerződés megkötésére kényszerült”.(*2) Hiába tehát, hogy az amerikai székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítványnak (HHRF), amely az erdélyi magyar történelmi egyházak jogtanácsosainak és a romániai restitúciós bizottság képviselőjének bevonásával szakmai munkacsoportban folytat állandó információcserét az ingatlan-visszaszolgáltatásról (Tom Lantos demokrata és Tom Tancredo republikánus amerikai képviselők által beterjesztett határozatban), és hiába, hogy a román európai csatlakozás is feltételként kapta a romániai egyházi ingatlanok visszaadását sürgető feltételt, ennek érvényt szerezni mindmáig szinte képtelenségnek minősült. Engedtessék ezzel szinte méltó és sürgető témakört ajánlani az RMDSZ soros kongresszusa elé, s egyúttal példákat sorolni a hitigazgatás árnyékosában zajló eseményekről. Az „igazságok” és a hitremények
Sorskérdésnek tetszik, mit kell ma tennie egy bukaresti bizottságoktól és jogi vagy politikai képviseletektől független visszaigénylőnek ahhoz, hogy érvényre juthasson jogos követelése? Milyen speciális felkészülés, jogi hozzáértés, alkotmányos kontroll-lehetőség és birtokpolitikai gyakorlati ismeretanyag szükséges ahhoz (holtig tartó tanulás talán?), hogy az igénybejelentés dokumentációja mellett közjogilag komolyan vehető és végrehajtható válaszra legyen méltó (vagy inkább méltatott). Saját példám adalék ehhez, engedtessék röviden ismertetnem.
Az elmúlt három hónapban a premontrei rend restitúciós pereihez elengedhetetlenül szükséges levéltári kutatások közben alig van módom mást tenni, mint éjjel-nappal beadványokat gyártani a közigazgatási, közhatalmi, jogi intézményeknek, kérő leveleket levéltáraknak, közjegyzői meghatalmazással eljárni képesként a bíróságoknak, adatbirtokosoknak, köztük is a főhatóságoknak, szám szerint hatnak is (Igazságügyi Minisztérium, Románia Kormánya Emil Boc intézkedési jogköre, Pénzügyminisztérium, Adó és Pénzügyi Felügyelet (ANAF), Kulturális Örökség Minisztériuma Kelemen Hunor képviseletében, Egészségügyi Minisztérium (Cseke Attila), no meg a CNSAS, más szaklevéltárak és fölsorolni sem érdemes más képviseletek.
Állami levéltári kutatás közben találtam egy 1940-es keltezésű dokumentumot, melyben egy ismeretlen munkaügyi és szociális minisztériumi köztisztviselő azt sugallja főnökeinek: a premontrei rend jogi személyisége és követelése körüli hajcihőt olyan formában lehetne megoldani, hogy azzal ne csökkentsék az esélyét annak, hogy a Félix fürdői nagy értékű vagyon megmaradjon a román állam (ezáltal a nevezett minisztérium) kezelésében. A hetven éves dokumentum kardinális bizonyíték az eljárások módjaira és miértjeire is, én pedig az ennek megfelelő megkereséssel illettem a megfelelő minisztériumot. Talán nem kell panaszkodnom: válasz nélkül sikerült hagyniuk. Az egyébként jogász végzettségű egészségügyi miniszter (önéletrajza szerint 2001-2004 között a váradi római katolikus püspökség jogtanácsosa), nem csupán néma maradt, de mintha feledni is látszana vagy törölte volna a személyes közösségi emlékezetből a váradi katolikus püspökség püspökfürdői esetét… Némiképpen kierőszakolt válaszadás révén sikerült pecsétes papírt kapnom arról: nincs a minisztérium archívumában semmilyen általam kért irat (értsd: közokirat) a premontrei rend és a román állam közötti perek lefolyásáról. Ez már csak azért is izgalmas regény témája lehetne (Umberto Eco modorában), mert az illetékes minisztérium jogelődje közvetlen haszonélvezője volt a rend Félix fürdői tulajdonának 1948-ban államilag elkonfiskált vagyonrészének. Illetékes élvezeti jogát ugyan nem vitatva, de a létező dokumentumokat mégiscsak tételezve, csupán álnaivan kérdezem: ezen a jól szövött hálón hol akad el egy vidéki kispap, vagy akár az árnyékosban eredményesebb jogi képviselő is? A „nem létező” vagy meg nem lelt közokirat akkor kinek garanciáit, kinek sérelmeit, kinek jogos igényeit vagy haszonélvezetét rejti…?
Változat a jogiasult beszédmódra (példa az Igazságügyi Minisztériumból): forduljon talán az állami levéltárhoz. Ahhoz, ahol engedélyt kell kérni a kutatáshoz, melyet okkal/joggal meg is tagad(hat)nak…, hiszen papírforma szerint a 16/1996-os román levéltári törvény szerint a közokiratok kutathatóságára 90 éves titok-burok bocsátható ki. Felmentést és tájékoztatást, adatközlést és megszerzett jogi felhatalmazás alapján képviseleti respektust ugyan éppen a minisztérium adhat, ugyanis az iratgazda jogaival ő rendelkezik…, de praktikusabb megoldás a levéltárhoz utalni a közügyben érdeklődőt, hadd unja meg a labda-szerepet egy idő múlva. Ezért azután korántsem csoda, hogy soron vannak a CEDO-s pilot-perek, tele az újság a folyamatok részleteivel…(*3) Példák a soron, folytatva: a kormányhivatali válasz méltóképpen szűkszavú: nem tudunk semmit, vagy nincs archívumunk, nem tudhatjuk, volt-e a rendnek, tulajdonosnak ingatlanja a mai Románia területén, s volt-e vagy sem jogi személyisége…
Karácsony előtti válaszlevélben – úgy gondolták – nem illik jókívánságok nélkül reagálni, s ha már hivatkoztam rá és elkértem a 810/1949-es miniszterelnökségi döntés alapjául szolgáló, vallásügyi miniszter 21.535. számú 1949-es referátumát, megkaptam ajándékba a hitelesített xerox-másolatot a törvényről. De sem többet, sem kevesebbet. A kommunizmus bűneit felülvizsgáló intézményből a kormányzati levéltárban csak az nem kutatott az elmúlt négy évben, aki nem akart, s ugyanez érvényes az egészségügyi és igazságügyi minisztériumok levéltári anyagára is. A levéltári törvény állásfoglalása azonban kimondja, hogy mindazon levéltári anyagok, állagok, jelzetek, dossziék, dokumentumok kutatása szabad, amelyeket már valaki egyszer kutatott, ezt tehát a többi kutató előtt is meg kell nyitni, a dokumentumokat utólagosan visszaminősíteni nem lehet. Akkor most nem kutatta senki, nem tárta föl senki, nem vizsgálta tehát az sem mindezen anyagokat, akinek a restitúciós törvény ezt feladatává teszi – vagy csupán a bürokratikus kivételezés eredménye a lerázó hivatalos válasz?
Pénzügyminisztérium, adóhivatal… – ugyancsak „nem tud semmit”, nem ismer semmit, leráz, a helyi szintre tanácsol, a polgármesteri hivatalt ajánlja… Onnan is megkapható a talányos válasz, az elkerülő nyilatkozat, a felelőtlen érdektelenség. Ha jön is válasz, Váradról kell megkapjam pecsétet, hogy az átvételi postafüzetben „hivatalosan” járhassak el és bélyegezzem az átvételt, mivel a Földhivatal nem a képviselőnek, hanem a premontrei rendnek címezte a levelét.
Szívet melengetőbb csak a kulturális miniszter levele lehetett, aki a névre szóló megkeresésre névről bizonykodó válaszra nem méltatott ugyan, de ezzel nyitva hagyta az esélyét, hogy továbbküldték levelemet a vallásügyi államtitkárságnak, vagy más levéltárnak, avagy mégsem. „Consideram oportun” – tudja-e minden érintett, mit is jelenthet? Javaslat, vagy konkrét cselekedetre utaló mondatrész…? Élünk egy országban, ahol lehetne/lenne talán európai igényű jogérvényesítés, európai normákra épülő érdekeltségi és érdekvédelmi rend, de mégsincs. Vagy ha van is, átláthatatlan, sötéten árnyékos, kezelhetetlenül reménytelen. Beadsz egy panaszt, légy akár kárvallott vagy törvényes képviselő, rövid úton akár vissza is jön a méltatás: az intézmény egyik vezetője saját blog-oldalán pellengérez ki. Szerencsém volt megkapni ebből egyet, mely decensen jelezte, hogy talán félreérthettem jogaimat és lehetőségeimet, amennyiben közjó vagy magánjogi képviselet nevében-érdekében megszólalok…
A megszólalások akár ki is egészülhetnek ildomos magántörténettel is. Az ildomosság a politikai korrektség kategóriája alatti olykor, de kétségtelenül tanulságos is. Frissen értesültem arról, hogy a Diszkrimináció-ellenes Tanács, ahol szintúgy föllelhető két magyar is, idestova több mint fél év múltán tudna-e érdemben foglalkozni beadványommal, melyet hivatalból kaptak meg a DNA-tól, ahol mint magyar állampolgár kell élvezzem a gondoskodó szeretetet. Az előzmény szinte triviális: 2009-2010 során egy kelet-európai rendszerváltásokat bemutató, uniós pályázaton kapott támogatásból az Európai Bizottság felkérésére készített kiállításon bemutattunk kétszer is egy filmet, melynek kópiáját a román rendező örökségéül szolgáló anyagból használtuk fel. A román vád szerint a Sahia filmstúdióból ellopott (!?) kópiát, melyet 1989. decemberében készült anyagról kaptam, mint magyar propagandista használtam fel, egyúttal mint kém is, aki ráadásul azt állítja, hogy a román forradalmat egy magyar csinálta… A kedves vád feljelentéssé érett, a Freedom House és Európai Bizottság romániai kirendeltsége kihátrált a felhasználói képviseletből, a feljelentési beadvány pedig nyíltan kémnek titulált. Ami ugyan a román törvényi szabályozástól lehetne akár még megengedett egy vádaskodónak, de a Diszkrimináció-ellenes Tanács működési szabályzata 137/2000-es sürgősségi kormányrendeletre épülő 2. cikkelyének 1, 2. bekezdése korrektül körbejárja, mit jelent diszkriminálni valakit, aki nemcsak hogy történetesen éppen magyar állampolgár, de ettől még nem szükségképpen kém is. A Tanácsnak címzett e tárgyú beadványomban e törvényre hivatkozva kértem, értelmezzék a feljelentésbe foglalt szintagmát: ha magyar, akkor kém is. Tény, hogy szerzői jogi ügyekben a Tanács nem köteles/kompetens dönteni, ezt már decemberben meg is kaptam válaszként. Ennek elismerésével fordultam személyesen a Tanács magyar tagjához, ugyanis a beadvány mégiscsak azzal kezdődik, hogy „a magyar kém ellopta…”. Rövid úton megtudtam, azért nem értelmezték a beadványomat, mert nem beadványnak vették, hanem válaszlevélnek, úgyhogy jöhet immár a „beadvány”. E decemberi forduló után már ma meg is tudhattam, a beadvány sem jó, mert nincs ráírva nagy betűkkel, hogy „panasz!”. Augusztus óta tehát nem jutott idejük átolvasni egy dokumentum vagy dosszié tartalmát, amiből kiderülne, miről van szó és mi a megoldás.
Vetítsem ezt a premontrei, református, evangélikus vagy unitárius, görög katolikus vagy zsidó tulajdonokra, ama bizonyos 2140 vagy nyolcezer peres ügyre, formanyomtatványok és dokumentáció-hiányok tömegére… – mikor lehet ebből egyházi vagyon visszaszolgáltatás, vádak, támadások, blogok, pörölések, irigységek, érdekeltség-hiányok környezetében?! Mintha bizony a beadványokat gyártók mind elmebajosak, túlzóak, értetlenek, akadékoskodók lennének, akik panaszaikkal jobb dolguk helyett bombázzák az intézményeket… S mintha a miniszterek, képviselők, szenátorok, köztisztviselők, közmunkások összesen ennyit lennének hajlandók az ügyekből képviselni, netán még megmutyizni is. Az pedig, hogy emberként, állampolgárként, meghatalmazottként, eljáróként, bevádoltként, szétblogozottként, román honlapokon nyilvánosan lekezeltként, sajtótermékekben kiömlő vádaskodások és sértések elszenvedőjeként mégiscsak jogom volna európai öntudathoz, a közjó normáihoz, a közbékesség elemi tartalmaihoz, jóhiszeműséghez, az ártatlanság és vétlenség vélelméhez, úgy tűnik a közmunkások java többségét mintha hidegen hagyná. Miként a vagyonjogi perek anyaga, a rendek és egyházak ingatlanjainak állapota, a demokratikus és emberi alapjogokhoz való viszony minimális szintje is.
Mert hát vajon tényleg, kit is zavar, ha a rendek és egyházi tulajdonok érdekszférájában ugyanaz a típusú alku megy végbe, mint a két világháború között vagy a durvuló szocializmus időszakában? Kit sem zavar, hogy az egyházi vagyonok-ingatlanok restitúciójáért felelős RMDSZ-es elnökhelyettes is ugyanazt fújja, mint a román értetlen többség, hogy ugyanis a rendnek nem jár semmi, mert nem illeszkednek bele a restitúciós törvénybe. Lehetséges, hogy már mindenki a két világháború közötti pedagógus, Onisifor Ghibu könyveivel kel és fekszik, hogy ennyire jól tájékozott a premontreiek ügyeiben, melyekről nem is rendelkezik saját dokumentációval? Sőt, ugyanez a helyzet a máramarosszigeti református kollégiummal, melyek ellen szintén Ghibu lépett fel, vagy ott a gyulafehérvári státusz-per, melyben ugyancsak Ghibu keze nyoma maradt meg. Egyébként csak úgy mellékesen jegyzem meg Onisifor Ghibu nevét három középiskola viseli Romániában. És akkor hol van az RMDSZ, hol maradnak el a helyi és megyei tanácsok, hol az oktatási minisztérium aradi származású államtitkára, a kisebbségügyi ombudsman, etc.
Őket mind hidegen hagyja, hogy a román alkotmány 30. cikkelyének 7. bekezdése, valamint a 107/ 27.04.2006-os törvény, mely a 31. számú 2002-es sürgősségi kormányrendeletet engedélyezte, magukban rejtik azt is, hogy tilos a nemzetiség-ellenesség, az egyház-ellenes, fasiszta, rasszista, xenofób szimbólumok használata?
Hogyan fér meg Onisifor Ghibu nacionalizmusa és sovinizmusa, vallási türelmetlensége a mai értékrendben? Nem használható sem polgári modellként, sem tudományos értékként, sem morális fenség nevében, amit oly kivételes örömmel fölidéznek tőle a hangosbeszélők, s némán elhallgatnak a meg-nem-szólalók. Egy olyan országban, amely NATO- és EU-tag, amely a genfi konvenciót nem erőfölény hatására, hanem egyetértéssel írta alá, miként az ENSZ emberi jogi alapokmányát is, amely tiltja az emberiség-ellenes bűnök elkövetését vagy propagálását is. Egy olyan országban, amely az utolsó azok között, ahol immár megsemmisítettek minden konstrukciós politikai pert, s így Romániában még priusszal halnak meg az emberek, kárpótlás nélkül, jogi számkivetettségben, s ahol hasonló sors vár talán 20 évvel a rendszerváltás után is a morális kárpótlás, vagyonjogi kárpótlás jogosultjaira is.
Persze, lehet, nem kellene magyarul is közzétennünk a jogok és jogosultságok lehetőségeit. Nem kellene listákat készítenünk a kárpótlásra vagy vagyoni visszajuttatásra jogosultakról, nem kellene intézményes jogvédelmet állítani a kiszolgáltatottságban élő mögé. Ki tudja, a hitigazságok (olykor talán) változékonyak, a meg nem történt kárpótlás legföljebb a sértettnek fáj, nem a közpolitikának… Az árnyékosban még a nap sem oly kegyetlenül sütöget. Ha meg nincs pénzforrása ügyvédre, akkor hát mit is akar kárpótoltatni…?
Lehet ugyanakkor az is, a két világháború közötti ügyvitelben, akármely oldalra is történt a játék, még jelen volt az érdekeltség, a fontosság súlya, annak tiszta tudása, mely értékek evidensek, morálisak, elvárásosak, s nem csupán a bársonyszékek és automobilok vágyképe lengte át a közpolitikai-közhivatali atmoszférát. Igaz tehát, talán nem kellene annyi régies iratot, „elavult” tudást, fölháborító históriát összekeresgélni, mindjárt egyszerűbb és szebb volna a jelenkortörténet is… Mit mond a román alkotmány (2003)
II. cím: Az alapvető jogok, szabadságok és kötelezettségek
18. szakasz – Az idegen állampolgárok és a hontalanok
(1) A Romániában lakó idegen állampolgárok és hontalanok az Alkotmány és más törvények által a személyek és a vagyonok tekintetében garantált általános oltalmat élvezik. 31. szakasz – Az információhoz való jog (1) A személy jogát a bármely közérdekű információhoz való hozzáféréshez korlátozni nem lehet. (2) A közhatóságok a rájuk háruló hatáskörök szerint kötelesek biztosítani az állampolgárok tisztességes tájékoztatását a közügyekről és a személyes jellegű kérdésekről.
51. szakasz – A petíciós jog
(1) Az állampolgároknak jogukban áll, hogy csakis az aláírók nevében megfogalmazott petíciókkal a közhatóságokhoz folyamodjanak.
(2) A törvényesen megalakított szervezetek jogosultak arra, hogy petíciókat nyújtsanak be, kizárólag az általuk képviselt közösségek nevében. (3) A petíciós jog gyakorlása illetékmentes.
(4) A közhatóságok a petíciókra törvény szerint megállapított határidőn belül és feltételek között kötelesek válaszolni.
52. szakasz – A valamely közhatóság által sértett személy joga
(1) A valamely jogában vagy törvényes érdekében közhatóság által közigazgatási aktussal vagy a kérelme törvényes határidőre való megoldásának elmulasztásával sértett személy jogosult az igényelt jog vagy törvényes érdek elismerésére, az aktus megsemmisítésére és a neki okozott kár megtérítésére. (2) E jog gyakorlásának feltételeit és korlátait organikus törvény állapítja meg.
(3) Az állam anyagilag felel az igazságszolgáltatási hibákkal okozott károkért. Az állam felelősségét a törvény feltételei között állapítják meg, és ez nem hárítja el a tisztségét rosszhiszeműen vagy súlyos gondatlansággal gyakorló magisztrátus felelősségét.
Varga Andrea
A szerző történész
*1 – Forrás: Rostás Szabolcs /Magyar Nemzet/ Évek múlva kapják vissza ingatlanjaikat az erdélyi magyar egyházak. Romániai restitúció elvben és gyakorlatban Nyomásgyakorlás Brüsszelből és Washingtonból.
Erdély.ma2011. július 22.
22. Bálványosi Nyári Szabadegyetem
Beszélgetés az átalakuló közmédiáról
Az átalakuló magyar közmédia híradásaiban egyre inkább eltűnnek majd a határok a magyarországi és a határon túli magyarok között – jelentette ki a magyar közmédia több vezető személyisége szerdán Tusnádfürdőn.
"Az átalakuló magyar közmédia. Merre tovább, magyar sajtó?" címmel rendezett kerekasztal- beszélgetés keretében Böröcz István, a Médiaszolgáltatás- támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) vezérigazgatója a jelenlegi nagy átalakításokról beszélt, különleges hangsúlyt helyezve a "múlt örökségére" és a gazdálkodási problémák megoldására.
A korábbi párhuzamosságok megszüntetésének hasznosságáról Pásztor Zoltán, a Kossuth Rádió tartalom és innovációs igazgatója, valamint Ókovács Szilveszter, a Duna Televízió vezérigazgatója is beszélt. Biztató eredménynek nevezték, hogy a határon túli magyar témákkal most már számos műsoruk foglalkozik, szinte mindegyik "keresztmetszetet" ad az erdélyi magyarság életéről is.
Dénes László, a Reggeli Újság főszerkesztője felhívta a figyelmet arra, hogy a romániai magyarságon belül is több különböző "világ" van, a bukaresti, a partiumi vagy a székelyföldi magyaroknak megvannak a maguk sajátosságai. Kifejtette: a romániai magyar médiafogyasztókat is egyre kevésbé érdekli a politika, a mindennapi életükkel közvetlenebb kapcsolatban álló témák felé fordulnak.
Állambiztonsági kérdés a történelem
A szerda esti heves vihar után csütörtökön reggel próbált magához térni a tábor közönsége. A hirtelen kerekedett vihar kidöntött egy fát az üdülőtelepen, megrongált két gépkocsit, és az egyik előadósátrat is elsodorta. Több tusnádfürdői panzió áram nélkül maradt.
A tábor területén 17 sátorban zajlanak különböző témákról előadások, beszélgetések.
Egyik sátorban a romániai egyházi levéltárak visszaszolgáltatásáról szólt a vita. A román levéltári törvény jelenleg nem teszi lehetővé a kommunista időkben elkobzott egyházi anyakönyvek és egyéb dokumentumok visszaszolgáltatását, de elvben kutathatóvá teszi a levéltári anyagot. Varga Andrea Bukarestben élő magyarországi történész a román országos levéltárral folytatott levelezésének vaskos iratcsomóját felmutatva cáfolta, hogy kutathatók lennének az iratok.
Úgy vélte, Romániában mind a mai napig állambiztonsági kérdésnek tekintik a történelmet. A vitából kiderült: elsősorban azokhoz a dokumentumokhoz nem lehet hozzáférni, amelyek az egykor elkobzott egyházi vagy magánvagyon visszaigényléséhez lennének felhasználhatók.
Ősz Sándor Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosa elmondta, hogy az elkobzott egyházi anyakönyvek a magyar állampolgárság igénylését is megnehezítik. Sok esetben ugyanis az egyházi anyakönyvekben fellelhető adatokkal lehetne bizonyítani, hogy egy-egy igénylő felmenői magyar állampolgárok voltak.
Szakértők a gazdasági válság természetéről
Egy másik sátorban a gazdasági válság természetéről, az új fejlesztési stratégiákról beszéltek.
Moderátorként Mátis Jenő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Gazdasági Bizottságának alelnöke felvetette a kérdést: a válság kivételes állapotnak tekintendő-e, és a jólét jelenti a normális helyzetet, avagy ennek a fordítottja az igaz. Megállapította, hogy jelen pillanatban nem csupán konkrét pénzügyi válságról kell beszélni, hiszen életünket meghatározó értékeink is válságban vannak.
Kifejtette: a Kárpát-medencében ezeréves gazdasági rendszert szakítottak szét, amely azóta sem állt újra össze. Ezért üdvözölte a magyar kormánynak a Kárpát-medencei gazdasági térség kialakítására irányuló törekvését.
Szatmáry Kristóf, a Nemzetgazdasági Minisztérium belgazdaságért felelős államtitkára úgy fogalmazott, hogy többféle válság van. Az elmúlt két-három évben pénzügyi válságnak lehettünk tanúi, amelynek komoly kihatásai voltak Magyarországra is. Most viszont már egy másik válságról, az államok válságáról beszélhetünk – tette hozzá, Emlékeztetett: néhány állam úgy reagált a reálgazdaság válságára, hogy megpróbált pénzt pumpálni a gazdaságba, így ma már az állami költségvetések válságáról van szó, és nem tudni még, hogyan lábal ki ebből Európa, túléli-e mindezt az euró.
Juhász Jácint, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem dékánhelyettese szintén a hitelezés fontosságáról beszélt. Szerinte a hitelezést az európai uniós támogatások terén is érdemes lenne bevezetni, mert a vissza nem térítendő támogatások nem hatnak ösztönzően a gazdasági fejlődésre Közép-Európában. Népújság (Marosvásárhely)2011. november 17.
Sajtónyilatkozat
Alulírottak – valamennyien a Harag György Társulat tagjai, a színház munkatársai – a sajtóban és a város életében nagy vihart kavaró felmondások és az ezek mentén kibontakozott nyilatkozatháború kapcsán egy közös állásfoglalás megfogalmazását láttuk szükségesnek.
Alulírottak – valamennyien a Harag György Társulat tagjai, a színház munkatársai – a sajtóban és a város életében nagy vihart kavaró felmondások és az ezek mentén kibontakozott nyilatkozatháború kapcsán egy közös állásfoglalás megfogalmazását láttuk szükségesnek, amely reményeink szerint pontot tehet ennek a szomorú, és mindenki számára ártalmas ügynek a végére, annak érdekében, hogy a továbbiakban háborítatlanul folytathassuk a munkánkat, a színház pedig arról szóljon, amiről szólnia kell: közös alkotásról, színészek és közönség találkozásáról, jó előadások létrehozásáról.
Valamennyiünket szomorúsággal töltött el, hogy két nagyszerű színészkollégánk, Nagy Csongor Zsolt és Rappert Gábor elhagyja társulatunkat, ahogyan a nyáron felmondott, tudomásunk szerint főként anyagi okokból külföldre távozott két kolléga hiánya is.
Nagy Csongor Zsoltot és Rappert Gábort valamennyien épp oly fontos, tehetséges és nagy szakmai tudású alkotótársaknak tartjuk, mint a sajtóban oly sokszor támadott művészeti igazgatónkat, Keresztes Attilát, akinek két évados munkája nyomán társulatunk számos szakmai elismerésben részesült, és a legrangosabb romániai magyar színházak sorába emelkedett.
Ugyanakkor nehezen érthetnénk egyet azzal, hogy kollégáink évad közben hagyták ott társulatunkat: az ilyen lépés valamennyiünkre súlyos terheket ró.
Egy színtársulat mindig zárt alkotói munkaközösség. Legfontosabb döntéseit – a saját jövőjét illetően is – társulati gyűlések során hozza meg, nem pedig a sajtónyilvánosság előtt. Társulatunk három ízben is tartott társulati gyűlést, még azelőtt, hogy a probléma, magukat megnevezni nem kívánó személyek révén kiszivárgott volna a sajtóba. Ezeken a gyűléseken mindkét kollégánk részt is vett. A gyűléseken elhangzottak számos részlete már ismertté vált a különböző sajtóorgánumokon keresztül a város nyilvánossága előtt – köztük az a tény is, hogy a művészeti igazgató felajánlotta felmondását arra az esetre, ha ez maradásra bírja Nagy Csongor Zsoltot és Rappert Gábort. Ezt a felajánlást a felmondott kollégák nem fogadták el.
A társulati gyűléseken megszületett döntések értelmében, valamint a szakmánk írott és íratlan szabályainak szellemében, a továbbiakban zavartalanul szeretnénk folytatni alkotómunkánkat, a jelenlegi felállás és társulati összetétel szerint, beleértve a művészeti igazgatót, Keresztes Attilát is – miközben felmondott munkatársainkat bármikor készek vagyunk őszinte kollegiális tisztelettel és szeretettel visszafogadni soraink közé.
Két vezető színész hirtelen távozása rányomja bélyegét bármely társulat életére és hangulatára, és megingathat egy egész évadot. Egy művészeti igazgató meggondolatlan eltávolítása azonban romba is döntheti azt.
A fentiek jegyében arra kérjük a sajtó képviselőit, a helyi politikumot és a közönséget, biztosítsák számunkra a tisztességes alkotómunkához szükséges nyugalmat és háborítatlanságot azzal, hogy elhamarkodott döntések, aláírásgyűjtések, levelek és sajtónyilatkozatok helyett, továbbra is látogatják előadásainkat, a tőlük megszokott szeretettel bátorítva megfogyatkozott társulatunkat a további színvonalas, kitartó alkotómunkára.
Tisztelettel,
Lőrincz Ágnes színész
Bessenyei István színész
István István színész
Nagy Orbán színész
Gaál Gyula színész
Gál Ágnes színész
László Zita színész
Zákány Mihály színész
Galló Ernő színész
Némethy Zsuzsa színész
Varga Andrea színész
Boros Csaba színész
Nagy Anikó bábszínész
Bandura Tibor bábszínész
Bandura Emese bábszínész
Bessenyei Gedő István dramaturg
Balogh Attila rendező
Bodó A. Ottó dramaturg
Stier Péter ügyvezető igazgató
Végh Balázs irodalmi titkár
Tamás Ágnes művészeti titkár
erdon.ro2012. június 19.
Vesszőfutás az adatokért
A magyar történelmi egyházak fölött fenyegető felhők vannak. Érdemi restitúciós törvény kellene, s nemcsak kellene, érvényesítése, új formába öntése is igényeltetik. Az igény azonban meghatározatlan, félszekkel és legyintésekkel körülvett. Már lényegében mindenki lemondott a magyar (és feledni nem érdemes: egyúttal a kisebbségi, vagyis európai normák és alkotmányos jogok által védett!!) egyenlő érdekérvényesítési, méltósághoz való joggyakorlati, felekezeti szabadságot biztosító elveket követő magatartások segítéséről, netán megszervezéséről.
Restitúciós felhőzóna
A magyar történelmi egyházak fölött fenyegető felhők vannak. Érdemi restitúciós törvény kellene, s nemcsak kellene, érvényesítése, új formába öntése is igényeltetik. Az igény azonban meghatározatlan, félszekkel és legyintésekkel körülvett. Már lényegében mindenki lemondott a magyar (és feledni nem érdemes: egyúttal a kisebbségi, vagyis európai normák és alkotmányos jogok által védett!!) egyenlő érdekérvényesítési, méltósághoz való joggyakorlati, felekezeti szabadságot biztosító elveket követő magatartások segítéséről, netán megszervezéséről.
Az alábbi témajavaslat egy évvel ezelőtt született, de bábái, névadója, pártfogója, respektálója mindmáig nem akadt. Igaz, csupán egy év …semmi az, ha európai időben mérjük, s még kevesebb, ha a kereszténység évezredes históriáját tekintjük. Eközben ugyan megszületett a magyarországi alaptörvény, melyben kőbe vésték a Szent István-i örökséget, de a határon túliság immár Európán túliságot is eredményezett, így ennek eszmei határokon átívelő érvénye halotthalvány maradt.
Mint ismeretes, a húszas-harmincas években csendőrségi segédlettel írattatott, bírói csalafintasággal megítélt történelmi vagyonfosztás áldozatául odalökött piarista, minorita, premontrei, rendi tulajdon, erdélyi státus, illetve szilágysomlyói és máramarosszigeti református gimnáziumok ügye oly dicstelen véget ért. Mert ha érdemi végét nem látta is senki, a „határon túliakat” megsegítő áldó kezek nem érnek el a román „igazság”szolgáltatás mai magasságáiig. Onisifor Ghibu kolozsvári pedagógus román nacionalista eszmekészlete kiváló alapanyag volt és máig az is maradt az egyházi vagyonvisszaszolgáltatás terén – reá hivatkozva ültetnek a korrupció-ellenes ügyészség (DNA) várószobájában órákig, legyen időm meggondolni, valóban akarom-e büntetőügyi feljelentésemet kézbesíteni a korrupt bírák ellen. Mert hát nem úgy megy az, leadsz egy okiratot, s halad a maga útján az érdemi eljárás felé…, hanem a panaszlevélen meg is ágyazhatsz akár, az irodába cövekelt kerti pad s a vidéki állomás várótermére hajazó környezet inkább megfontolásra késztetne… Szemben a két méretes egyenplakáttal, melyek az igazságügyi reform 2005–2007-es kampányából maradtak itt a magvas szlogennel: Ne adj csúszópénzt! Justitia bekötött szemmel, kezében patikamérleggel és az igazság gyíklesőjével áll a Dâmboviţa ívelt hídján, mi több, Ő maga a középső tartópillér, ezzel is igazolva, hogy a demokratikus államiság moccanthatatlan tartópillére az igazságszolgáltatás. Akik még hiszik a Grimm-mesék andalítóságát, s nem merengenek el azon, miért és ki kötötte be az úrhölgy szemét, ne kelljen látnia a csúszópénzek átutalásait, talán el sem gondolkodnak azon, miért kell(ett?) a bírák függetlenségét kiemelten is hangoztatni, sőt néhány vétkest még le is buktatni… A legfelsőbb szinteken egy méltó lélek felkenése ugyanis 100 ezer eurónál kezdődik, ezt már csak úgy kápéban átadni nem elegáns.
A kérdés tehát az, telik-e a visszaszolgáltatásra azoknak, akik vissza (!) akarnak kapni?! A román politikai elitben (s talán a romániai felsőmagyar elitet sem elkülönítve) ugyanakkor aligha gondolta végig bárki is, hogy a csalafinta bürokrácián bárki is átverekedheti magát, ha jogai érvényesítésébe fogna. A bizottsági, közintézményi, miniszteriális szinteken nap mint nap sértik vérig az állampolgárok közérdekű adatmegismeréshez való jogát, módod sincs bizonyítani, mikor és mit vettek el jogtalanul, mert nem hozzáférhetőek a rekvirálási, államosítási rendeletek, törvények, szabályozási és végrehajtási utasítások. Keresd csak a 2001. évi 544-es törvény alapján, amit tudhatnál a közérdekű adatok nyilvánosságáról…, próbáld meg a 2002. évi 182-es törvényt átlátni, mely az adatminősítések feltételeit tartalmazza (titkos, bizalmas vagy korlátozott elérhetőségű változatokkal, tartalmi garanciákkal)…, s ezzel úgy korlátozzák bármely megismerési és érdekérvényesítési jogodat, ahogy csak eszükbe jut. Hogy a szabályzat nem átlátható, az alapjog-korlátozással szembeni alkotmányos követelményeknek nem felel meg, azt csak kevesen fedezik föl, ennek hátterében a bizalmas minősítőrendszer így ellenőrizhetetlen, beláthatatlan. S aki éppen odabentről fogalmazza meg mindezt, lásd Gabriel Catalan esetét a Belügyminisztériumnál, az „államtitoknak” minősülő létszámleépítési adatközléssel érdemli ki az elbocsátást… Pedig talán fölértékelték a „bűnét”: a 2002. évi 182-es törvény 17. bekezdése szerint többek közt „az adatok államtitoknak minősülnek, ha az nemzetközi szerződésből eredő kötelezettség alapján minősített adat, továbbá, ha honvédelmi, nemzetbiztonsági, bűnüldözési vagy bűnmegelőzési, központi pénzügyi vagy devizapolitikai érdekből, külügyi kapcsolatokra, nemzetközi szervezetekkel való kapcsolatokra, bírósági vagy közigazgatási hatósági eljárásra tekintettel korlátozza”. Az átláthatóság kedvéért: az információ-szabadság viszont „az alkotmányos korlátok megítélésével összefüggésben – legalább annyi alkotmányos védelmet élvez, mint az »anyajog«, a véleménynyilvánítás szabadságjoga”. Akkor hát találd ki, lehet-e véleményed, ha hivatalnok vagy, lehet-e információd, ha állampolgár vagy…?!
Mi sem egyszerűbb, mint Európára áttekinteni…, majd ott megvan a megoldás! Hiszen ugyanezt az elvet támasztja alá az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: EEJE) szövege is. Az egyezményt az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyvvel együtt az 1994 évi 30. törvény hirdette ki. Az egyezmény 10. cikkének 1. pontja szerint „mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és közlésének szabadságát országhatárokra tekintet nélkül és anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhasson”. A 2. pont a következő korlátozást engedi meg: „e kötelezettségekkel és felelősséggel együtt járó szabadságok gyakorlása a törvényben meghatározott, olyan alakszerűségeknek, feltételeknek, korlátozásoknak vagy szankcióknak vethető alá, amelyek szükséges intézkedéseknek minősülnek egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a területi sértetlenség, a közbiztonság, a zavargás vagy bűnözés megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, mások jó hírneve vagy jogai védelme, a bizalmas értesülés közlésének megakadályozása, vagy a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása céljából”.
Tekintélypártatlanság Méltó és decens mindez. A román Alkotmány 20. szakaszának (1.) bekezdése szerint „Az állampolgárok jogaira és szabadságaira vonatkozó alkotmányos rendelkezéseket az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával és a Románia által részes félként aláírt paktumokkal és más szerződésekkel összefüggésben értelmezik és alkalmazzák”. Ám az, mit is vélnek paktumokkal összefüggésben állónak, immár nem a mezítlábas polgári pereskedő, hanem a hatóság magánjoga. A hétköznapi tapasztalat azt mutatja, hogy csak nagyon korlátozott körben létezik az államigazgatási titkosítás feletti bírói kontroll. Habár az alapjog érvényesülése érdekében evidensen biztosítani kell a nyilvánosságkorlátozás feletti érdemi és hatékony bírói jogorvoslati lehetőséget – ennek a formai kritériumok vizsgálatán túlmenően ki kell terjednie a nyilvánosságkorlátozás indokoltságának tartalmi vizsgálatára is –, de az indoklás alkalomszerűen titokzatossá tud lenni, amint opponálnál hozzáférésed nehezítése ügyében.
Észre sem veheted, hogy a közérdekű adatok nyilvánosságához való jog szükséges és arányos korlátozása akkor garantálható, ha a nyilvánosságkorlátozás indokoltságának tényleges tartalmi felülvizsgálata is biztosított… Ezzel szemben a román bírósági gyakorlat az, hogy hiába van szoftveres alapú bírói kiszignálás, valahogy a „rázós ügyek” mindig azokhoz a bírákhoz vagy bírói tanácsokhoz kerülnek, amelyek képesek lehetnek hatékonyan védeni a szigorúan titkos, illetve titkos vagy bizalmas minősítésű adattal összefüggő „közérdekeiket”. Magyarán: nem tudsz, s nem is tudhatsz meg semmit, alkotmányosan és paktumosan felszerelkezve sem.
A titokfejtés közben a tájékozódáshoz való jogod mégsem szűnik meg tökéletesen… Keresgélsz, közlönyök, jogtárak, weboldalak… A Centrul Resurse Juridice honlapján www.crj.ro illusztrációs készlet hasonló esetekre, ahol minősítés feletti bírói kontroll hiányáról olvashatunk a központ maga által kezdeményezett próbaperei kapcsán. A 2011-es évi beszámolójuk szerint: a minősített adattal kapcsolatos próbapereiknél az esetek többségében a bíróságok nem a minősítés megszüntetését kezdeményezték és nem az adatok kiadását állapították meg. Holott egy „normális” demokráciában azt kellett volna megállapítaniuk, hogy jogellenesen nem adták ki az adatot…, azaz el kellett volna rendelniük azok kiadását. Kevéssé csodálnivaló ezután, hogy a Strasbourgi Emberjogi Bíróságot a restitúciós ügyekkel miért árasztották el, s miért állt módjukban moratóriumot kiadni a román hatóságok számára… – tegyük hozzá: mindmáig „EU-intelem” maradt csupán, érvénybe léptetés vagy kényszerítő erejű befolyás nélkül…
Coo-per-ráció Románia maradt az egyetlen, amely ezidáig nem volt képes európai jogi normáknak megfelelően, törvényes úton rendezni a volt egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdését. Míg a polgári demokratikus országokban Nyugat-Európában a teljes oktatási rendszernek meghatározó részét alkotják a felekezeti iskolák, addig korunk Romániájában még az 1990 után kialakított vagy revitalizált magyar egyházi iskolai intézmények is többnyire jogfosztottak, tulajdonukból konstans módon kiforgatottak, állami szintű szabályozás és egyházi érdekű kezdeményezések összhangjának hiánya miatt lényegében mindmáig működésképtelenek. Az állapotok változása és a román állam következetesen vonakodó, a restitúciót nyíltan megnehezítő vagy ellentétes egyházpolitikai együttműködési szándéka miatt annó a magyar történelmi egyházak vezetői közös indítványban kezdeményezték, hogy Románia állami hatóságai juttassák vissza birtokunkba mindazokat az ingó és ingatlan javakat, melyeket önkényesen elkoboztak tőlünk.
Ehhez elsődleges feladat az egyházi-felekezeti vagyonok leltárának elkészítése lehet, amihez nemcsak jogos információkhoz való hozzáférés szükséges, hanem szinte speciálisan szakavatott kutatójogászi felkészültség is, mellette történeti és jogi forrásbázis kialakítása, nemzetközi együttműködés megformálása és nemzetközi jogi normákat követő érdekérvényesítési lobbi megalapozása is, mely képes egyszerre kezelni a felmerülő ügyek tudományos háttéranyagát és elősegíteni a jogérvényesítés sikerét is. E programos cél szinte mellőzhetetlen eredménye lenne a restitúciós feladatok harmonizálása az uniós kötelező érvényű ajánlásokkal, a nemzetközi konvenciókra épülő levéltári és adatnyilvánossági jogelvekkel, mindezeken túl a magyar kulturális örökség kezelésének állami garanciákra épülő védelmével, fejlesztésével, bővítésével és digitalizálásával is. (...) E feladattudat föltehetően nem hiányzik a politikai akarat szintjén, de hatástalan marad mindaddig, amíg érdemi, pontos, célirányos és jogi garanciákkal is alátámasztott leltár nem készülhet az elveszett (vagy éppen most elveszni látszó) egyházi vagyonok teljes lajstromával.
Ma már nem vitatható: a magyar történelmi egyházak fölött vonuló és mindegyre vastagodó, fenyegető felhők semmi jót nem ígérnek. A politikai idő és időjárás más időzónában zajlik, mint a szimpla állampolgároké, ez talán igaz lehet. Arról dönteni azonban, hogy vagy most összefognak az érdekelt és küzdőképes felek a még menthetőt menteni, vagy pár száz évre előre lebetonozzák előttük a mozgáspályákat, köztük a levéltárak, adattárak, titkos gyűjtemények és minősített okiratok felmérhetetlen adatbázisait is.
Sokpárti egyeztetés, titokmentes alku, elszánt összefogás kéne most jellemezze a magyarságot, nem pedig a széttartás, motiválatlanság, önként vállalt vakság, belenyugvó tutyiság. Megannyi megkezdett ügyben ugyanis ma már kétségtelen, hogy peres ügyirati anyagok raktára, eredménytelenül lefolytatott eljárások sora, szakmai vétségekkel terhes vagy jogi perfekcióval nem ellátott kezdeményezések sorozata bizonyítja, milyen folyamatosan romló kondíciók veszik körül a magyar egyházi vagyonok visszaszerzésének folyamatát. A szaklevéltári ismeretek hiánya, vagy a politikai érdekérvényesítés eszközeinek párhuzamossága, megkísérelt egyedi restaurációs játszmák és alkuk elveszített esélyei jelzik azt, hogy az érdemi feltárás és az adatokhoz hozzáférés garantálása (esetenként a nyilvánosság vagy a szakjogászi érdeklődés számára sem elérhető források megközelítési nehézségeit legyőzve) nem nélkülözhető ebben a változó feltételrendszerű jogérvényesítési folyamatban. Az adatok, források, dokumentumok, peranyagok, ítéletek, peres vagy peren kívüli eljárási megoldások, a jogszabályok idői és érvényességi kondícióinak feltételei (nem kellő meglétük) nemcsak érvényteleníti az elszigetelt törekvéseket, de egymás ellen hangolja, a vetélytárs félnek is kiszolgáltatja az érdekelteket. Ennek egyetlen ellenszere lehetséges: prekoncepció-mentes helyzetfeltárás és jogszerűen érvényes érték-összeírás (vagyonleltár, hiányleltár, összehasonlító kimutatások, jogi és történeti dokumentáció) elkészítése, s kitartó együttműködés azok között, akik még nem adták fel örökre. Ugyanis nem azt, nem csak azt adják fel, ha cselekvésben bénultak maradnak, amihez joguk volna, ami jussuk lehetne. Hanem föladnák mindazt, ami nem egyedi örökségük, hanem köztulajdon, nem egyéni infójuk, hanem közérdekű adat, s nem zsebcselekkel folyó kis üzletecske, hanem vagyonbirodalmak elherdálásának folyamata. Ehhez pedig sem joguk, sem fölhatalmazásuk, sem erkölcsi méltóságuk nem adatott meg…
Jogi forrásháttér az egyházi tulajdonok elsajátítás-történetéhez
Fontos megjegyezni, hogy 1948–1989 között, a kommunista államigazgatási rendszer idején Romániában (a román törvények derogációjával foglalkozó parlamenti bizottság 1997. december 7-i jelentése alapján) hozzávetőleg 3077 államigazgatási törvény keletkezett, 131 törvényerejű döntés, 1954 államtanácsi rendelet (ebből 312 nem is jelent meg hivatalos közlönyben), 205 elnöki rendelet (ebből 143 nem jelent meg hivatalosan), így tehát az igazgatás vonatkozó törvényi háttere is roppant nehezen megragadható, peres úton még nehezebben érvényesíthető ezért anullálásuk is. Sajnálatos, hogy többek között csak a 175/1948-as rendeletet derogálták 1997-ben, amelyik törvényileg tiltotta az egyházi iskolák létét, de ami az egyházak tulajdonvesztésének valódi alapját szolgálta: az 176/1948-as felekezeti iskolák tulajdonára vonatkozó rendelet, az még mindezidáig érvényben van.
A jogtalanságról összegyűlt forrásanyag, a dokumentációk feltárása, feldolgozása, nyilvánosságra hozatala, jogi háttéranyag visszamenőleges megismerése, mai jogszabályok szellemében történő átértékelés, jogi szintű képviselet garanciáinak kidolgozása korszakos kötelezettség lenne tehát. Ma még javarészt hiányzik, pontatlan vagy nem teljesség-értékű, aminek birtokában vagyunk, s nem kevésbé kérdéses az érdekek védelmében megszólalók kiléte, vállalásuk mikéntje, hangjuk vagy érdekérvényesítő képességük sikere sem. Nem egészen lehetetlen, de fölöttébb időigényes egy vagy több ilyen restitúciós pert végigvinni, nemcsak a jogi procedurális folyamat időtlensége miatt, hanem a hatósági ellenállás miatt is: ha egy megkeresésre éppen az igazságügyi tárca (mind jogos iratgazda) nem ad méltó választ, ha kivonja magát a jogszabály-alkotási folyamat múltidejéből azzal, hogy mai kapacitása nem elegendő a múltbéli jogtalanságok felszámolására – akkor nem véletlen, hogy lepusztulnak közben az egyházi ingatlanok, eltűnnek vagy visszavonulnak emlékezetükkel még élő bizonyságot adni képes személyiségek, s az adott állapot mint „örökkétig” tartó és megváltoztathatatlan lesz elkönyvelhető. Vagy olyan „múlt időként”, amelyre a jelennek már nem lehet visszahatása.
Varga Andrea. Új Magyar Szó (Bukarest)2012. október 22.
Magyarországi történészt bántalmaztak az utcán Bukarestben
Az erdélyi magyar történelmi egyházak ingatlanainak restitúciójával foglalkozó Varga Andrea magyarországi történészt bántalmazta Romániában egy ismeretlen személy, aki arcul ütötte az utcán.
Az 1956-os magyarországi forradalomról Romániában korábban több kiállítást szervező történész – aki Bukarestben él – az MTI-nek elmondta: az incidens szerdán este történt, amikor Bukarest egyik, belvároshoz közeli utcáján haladt egyedül. Egy vele szembe jövő ismeretlen férfi hozzálépett, és arcul vágta. A férfi sem a támadás előtt, sem az után nem mondott semmit a történésznek.
Varga Andrea, aki 2004-ben megkapta a Román Tudományos Akadémia Eudoxiu Hurmuzachi-díját, valamint 2008-ban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, a rendőrségen tett feljelentést.
A bukaresti III. kerületi rendőrkapitányság 10-es számú alegysége által kiadott bizonylat szerint Varga Andrea október 17-én jelentkezett a rendőrségen, és feljelentést tett amiatt, hogy egy ismeretlen férfi még aznap este megütötte az utcán. A bizonylatot Dinu Nicolae Adrian rendőrfőbiztos írta alá.
2011-ben Varga Andrea már feljelentést tett a rendőrségen zaklatás miatt. Akkor két ismeretlen személy egy állítólagos közvélemény-kutatás során olyan kérdéseket tett fel neki, ami a történész szerint egyértelműen a megfélemlítésére irányult. A rendőrségtől végül azt a magyarázatot kapta, hogy egy „háromszemélyes felmérésnek” volt az egyik alanya, és a vizsgálatot lezárták – mondta a történész.
Varga Andrea a román állam által elkobzott ingatlanaiért küzdő nagyváradi premontrei rend ügyeivel foglalkozik. Az 1990 után újraalakult nagyváradi premontrei rend immár csaknem tizenöt éve küzd egykori ingatlanainak visszaszerzéséért.
A magyar történész jelenleg a rendet egy jogi eljárásban képviseli, amely három félixfürdői ingatlan visszaadásáért folyik. A vita tárgyát képező egyik ingatlant a román titkosszolgálat használja – közölte Varga Andrea.
(MTI)2012. október 22.
Magyarverés – felpofozták a történészt
Az erdélyi magyar történelmi egyházak ingatlanainak restitúciójával foglalkozó Varga Andrea magyarországi történészt bántalmazta Romániában egy ismeretlen személy, aki arcul ütötte az utcán – közölte hétfőn a történész.
Az 1956-os magyarországi forradalomról Romániában korábban több kiállítást szervező történész – aki Bukarestben él – elmondta: az incidens szerdán este történt, amikor Bukarest egyik, belvároshoz közeli utcáján haladt egyedül. Egy vele szembe jövő ismeretlen férfi hozzálépett, és arcul vágta. A férfi sem a támadás előtt, sem az után nem mondott semmit a történésznek.
Varga Andrea, aki 2004-ben megkapta a Román Tudományos Akadémia Eudoxiu Hurmuzachi-díját, valamint 2008-ban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, a rendőrségen tett feljelentést.
A bukaresti III. kerületi rendőrkapitányság 10-es számú alegysége által kiadott bizonylat szerint Varga Andrea október 17-én jelentkezett a rendőrségen, és feljelentést tett amiatt, hogy egy ismeretlen férfi még aznap este megütötte az utcán. A bizonylatot Dinu Nicolae Adrian rendőrfőbiztos írta alá.
Korábban is történt már hasonló
2011-ben Varga Andrea már feljelentést tett a rendőrségen zaklatás miatt. Akkor két ismeretlen személy egy állítólagos közvélemény-kutatás során olyan kérdéseket tett fel neki, amelyek a történész szerint egyértelműen a megfélemlítésére irányultak. A rendőrségtől végül azt a magyarázatot kapta, hogy egy „háromszemélyes felmérésnek” volt az egyik alanya, és a vizsgálatot lezárták – mondta a történész.
Varga Andrea a román állam által elkobzott ingatlanaiért küzdő nagyváradi premontrei rend ügyeivel foglalkozik. Az 1990 után újraalakult nagyváradi premontrei rend immár csaknem tizenöt éve küzd egykori ingatlanainak visszaszerzéséért. A magyar történész jelenleg a rendet egy jogi eljárásban képviseli, amely három félixfürdői ingatlan visszaadásáért folyik. A vita tárgyát képező egyik ingatlant a román titkosszolgálat használja – közölte Varga Andrea.
A közelmúltban történt bántalmazások
Időről időre történnek magyarok elleni atrocitások a környező országokban, legutóbb október elején, mikor négy férfi megfenyegette Asztalos Csabát, az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) elnökét Bukarest belvárosában. „Trágár módon tudtomra adták, hogy magyarként hagyjam el az országot” – fogalmazott Asztalos, hozzátéve: őt és családját is fizikai erőszakkal fenyegették. Az esetet később Victor Ponta román miniszterelnök sajtóközleményében elítélte.
Szeptemberben a romániai Országos Diszkriminációellenes Tanács egy panasz nyomán megállapította: diszkriminatív, hogy a Kovászna megyei közintézmények többsége csak román nyelven teszi hozzáférhetővé a közérdekű információkat.
„Hazaküldték" Magyarországra
Augusztus elején Nagyváradon két romániai magyar fiatalt bántalmaztak azért, mert magyarul beszéltek. Az áldozatok szerint a támadók azt mondták nekik, hogy Romániában beszéljenek románul, vagy költözzenek el onnan. Úgyszintén Nagyváradon „hazaküldtek” Magyarországra egy helyi nyugdíjast, mert az egyik ottani patikában magyarul kért gyógyszert.
Májusban viperákkal és vasrudakkal vertek meg Szabadkán magyar fiatalokat, akik közül az egyik bordatörést szenvedett és kórházban került, később pedig a vajdasági Muzslyán vert meg hat magyar fiatalt egy ötfős szerb csoport, a támadásban egy fiatal súlyosan, egy pedig könnyebben sérült meg.
Úgyszintén májusban nyolc magyar fiatalra támadtak szlovák bőrfejűek Pozsonyban, amiért magyarul beszéltek. Az áldozatok közül néhányan olyan súlyos sérüléseket szenvedtek, hogy kórházba kellett szállítani őket.
(Ismert, Malina Hedvig magyar diáklányt 2006 augusztusában Nyitrán két férfi verte meg, a lány vallomása szerint azért, mert magyarul beszélt. Robert Fico nyilvánosan megvádolta őt azzal, hogy az eset nem történt meg. Fico alig egy hónappal azt követően tette ezt a kijelentését, hogy a szlovák kormány – a strasbourgi emberi jogi bíróság ezzel kapcsolatos döntését követően – sajtóközleményben fejezte ki sajnálkozását Malina Hedvig ügye miatt.)
MD
Forrás: MTI
MNO