udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 478 találat lapozás: 1-30 ... 301-330 | 331-360 | 361-390 ... 451-478

Névmutató: Horváth István

2012. február 6.

Fogyatkozás
Erős fenntartással fogadhatjuk a tavaly őszi népszámlálás napokban közzétett ideiglenes adatait, mindenekelőtt a lakosság összlétszámára vonatkozó 19,04 milliót. 2,6 milliós csökkenés 2002-hez képest? Egészen biztos, hogy a lakosság egy részét – számukra vonatkozóan csak ellenőrizhetetlen becslések vannak –, nem számolták össze. (Egy neves bukaresti publicista szerint például őt sem.) Nagy bonyodalmakat okozott „az ideiglenesen külföldön tartózkodók” összeírása (noha a kritériumok ugyan bonyolultak, de elméletileg világosak voltak), szóval sok minden hozzájárult e döbbenetes végeredmény kialakulásához. A tendencia azonban egyértelmű, s csak megerősítette az előzetes számításokat: az ország lakossága fogyatkozik.
A nemzetiségekre ez különösen vonatkozik, egyetlen kivétellel: a népszámlálás szerint a romák száma és aránya 2002-höz viszonyítva nőtt – az összlakossághoz képest 1,05-ről 3,25 százalékra, 619 000 személyre –, ami azonban a népességkutatók, de az átlagos polgárok szerint is sokkal kevesebb a valóságosnál. Az ideiglenes népszámlálási adatok között talán csak egy igazán meglepő van: az, hogy 1930 óta most először nőtt (hivatalosan) Romániában a nemzetiségek aránya az összlakosságban, a 2002-es 10,52-ről 11,41 százalékra. (Vajon ez is a népszámlálás „bakijainak” tulajdoníthatóan?)
A magyarság számának és arányának csökkenése viszont, sajnos, teljesen egyértelmű: 1977-ben 1,713 millió, 1992-ben 1,625, 2002-ben 1,431, 2011-ben 1,238 millió magyart írtak össze (kissé kerekített számok), ami össznépességbeli arányuknak 7,95-ről 6,5 százalékra esését jelenti. Különösen a „végeken”, a szórványvidéken nagyon érzékeny a népességfogyás. Horváth István és Székely István szociológusok elemzése szerint az országos 12,17%-os népességfogyáshoz képest a magyar fogyás 13,5%-os – de általában a szórványban, és különösen szórványrégiónkban sokkal nagyobb: Krassó-Szörényben 43, Hunyadban 36, Temesben 30, Arad megyében 24, Fehér megyében 23 százalékos, ami természetesen az adott térségbeli arányuk (és ezáltal nyilván súlyúk) számottevő csökkenésével is jár. A megállapításon túl az okok elemzése is rendkívül fontos lenne – ha már ez van, legalább tudjuk, miért, s nem utolsósorban azt, hogy mit lehetne tenni ellenében.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2012. február 8.

Népszámlálás: a szórvány apad inkább
„Erdélyben ott van magyar jövő, ahol többségben és tömbben él a magyarság” – szögezte le a Krónikának Antal Árpád a népszámlálás részleges eredményei kapcsán. Sepsiszentgyörgy szociológusvégzettségű polgármestere hangsúlyozta, a cenzus eddigi adatai megerősítették, hogy Erdélyben a Partium–Kolozsvár–Székelyföld-tengelyen van magyar élet. „Ezt a tengelyt kell politikailag és demográfiai szempontból megerősíteni, és erre kell alapozni a szórvány jövőjét is” – hangsúlyozta Antal Árpád, aki szerint a magyarság fogyása a szórványban nagyon nehezen állítható meg.
„Ám ha egy dévai magyar fiatalnak erős erdélyi magyar közösségeket tudunk mutatni, akkor nagyobb valószínűséggel ragaszkodik majd anyanyelvéhez, kultúrájához” – fejtette ki Antal. Az elöljáró rámutatott, a szórványban sokkal radikálisabb a magyarság fogyása, mint a Székelyföldön: az átlag 12,1 százalékos csökkenés a székely megyékben kisebb, a szórványban viszont sokkal nagyobb.
„A népességcsökkenést a beolvadás, a természetes fogyás és az elvándorlás okozza. A romániai magyar közösség esetében nem lehet egyelőre kimutatni, hogy melyik a domináns, azonban a szórványban a beolvadás nagyon fontos tényező” – véli Antal Árpád, aki szerint a szórványtelepüléseken matematikailag lehet valószínűsíteni, mekkora eséllyel találhatnak a magyarok olyan partnert, hogy a következő generáció megőrizze a magyar nyelvet, ennek a valószínűsége a harmadik nemzedéknél viszont még jobban csökken.
A szakember ugyanakkor elmondta, az erdélyi nagyvárosokban a legnagyobb a beolvadás veszélye. Példaként Brassót említette, ahol az elmúlt kilenc év alatt elfogyott a magyarság 40 százaléka. Antal szerint viszont egyelőre még sok a megválaszolatlan kérdés a népszámlálás kapcsán. Például gyanúsnak tartja, hogy az előzetesen bejelentett adatokhoz képest 650 ezerrel nőtt a megszámoltak száma. „A cenzus után azt mondták, hogy hiányoznak a diplomaták, az Afganisztánban levő katonák, a börtönben levők és még néhány más kategória, ez néhány tízezer fős eltérést jelenthetett volna, ám a 650 ezer nagyon sok” – szögezte le a polgármester.
Antal szerint az etnikai arányokat az is ronthatja, hogy az ideiglenes lakhelyen tartózkodók nemzetiségi hovatartozását nem vették figyelembe. Amint arról beszámoltunk, 194 ezerrel csökkent a 2002-es népszámláláshoz képes a magyarok száma. Míg 2002-ben 1 millió 432 ezer, 2011-ben 1 millió 238 ezer magyar élt Romániában az Országos Statisztikai Hivatal (INS) csütörtökön közzétett, nem végleges adatai szerint. Így a jelenleg mintegy 19 milliós Romániában a magyar nemzetiségűek aránya 6,5 százalék. Ez minimális csökkenést jelent a 2002-es 6,6 százalékhoz viszonyítva.
Horváth: pénz nélkül hiába a stratégi
„Lehet stratégiákat kidolgozni a népességfogyás megakadályozása érdekében, a kérdés azonban az, hogy milyen eszközöket tudunk mellérendelni” – jelentette ki Horváth István kolozsvári szociológus, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke, amikor arról faggattuk, szerinte hogyan lehetne megakadályozni, hogy az ország lakossága, ezen belül a magyarság lélekszáma tovább apadjon. Mint fogalmazott, az ország eladósodott, nincs miből finanszíroznia a hasonló stratégiákat, és egyhamar nem is lesz. Horváth emlékeztetett, kevés államnak sikerült olyan szociális programokat kidolgoznia és gyakorlatba ültetnie, amivel sikerült legalább stabilizálni a lakosság számát. Példaként Svédországot említette, ahol a kormány kemény szociális politikát alkalmazott, többek között hozzárendelte a szülők igényeihez az oktatási intézményeket, ám a szakember szerint a hasonló programok csak hosszú távon hoznak eredményt, s nagyon sok pénzbe kerülnek. Ugyanakkor a hagyományosan szociális gazdaságpolitikát folytató államokkal szemben Romániára inkább a neoliberális gazdaságpolitika jellemző, s ha a választások után a jelenleg ellenzékben politizáló alakulatok kerülnének hatalomra, ez akkor sem változna.
Bálint Eszter, Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

2012. február 10.

Az értelmiség ne sétáljon csapdákba
BALÁZS IMRE JÓZSEF kolozsvári költő, a Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, a Korunk folyóirat főszerkesztője decemberben volt a Várad folyóirat Törzsasztal sorozatának vendége. Főszerkesztői, egyetemi tanári, költői gondjairól kérdezte őt Kinde Annamária az Erdélyi Riport 2012/3. számában megjelent interjúban.
- Gyanakvó ember vagy?
- Jóhiszemű ember vagyok, de a szakmámból kifolyólag muszáj lett gyanakvónak lennem. Egy szerkesztőnek fontos erénye a gyanakvás. De azt hiszem, hogy a civil énemben ez továbbra sem mozdította ki a jóhiszeműséget. Elég nagy jóindulattal szemlélem a világot. A szerkesztőnek meg nyilván azért kell gyanakvónak lennie, mert a beérkező kéziratokban ellenőriznie kell helyesírástól elkezdve nevekig és egyéb adatokig, születési évszámokig, könyvkiadók nevéig sok mindent. Sűrűn szoktam javítani a Korunkhoz beérkező cikkekben mindezeket az adatokat.
- Egy interjúban a Korunk helyéről kérdeztek téged a lapok között, és azt mondtad ott, hogy ha hadászati szempontból nézzük, akkor a Korunk a nehéztüzérség. Háborús időket élünk?
- (Nevet) Hát, remélem, hogy azért nem tartunk még háborús időknél. Nem élünk nagyon jó időket, de háborúsnak nem nevezném a helyzetet. Ezek a hadászati metaforák egyébként az életben mindenhol, házasságtól kezdve egyéb emberi kapcsolatokig és a szakmáig mindenhol előfordulnak. A napilap egyféle, a hetilap más feladatokat lát el, a havilapnak ebből a szempontból egyaránt el kell végeznie a mélységes lerombolását és a mélyről felépítését a dolgoknak.
- A világnézet alakításában vállal szerepet a Korunk, ezt mondod, illetve egy másik szövegben arról is beszélsz, hogy a klasszikus folyóirat-megjelenés már nem elég: az eseményjelleget és a személyességet tartod fontosnak abban, hogy a kulturális érték megtalálja a közönségét. Hogy is van ez? Hiszen a folyóiratban inkább tanulmányokat találunk, a rendezvények pedig többnyire az írókról szólnak.
- Én az eseményjelleget közös pontnak, a folyóiratban és a rendezvényekben közös elemnek tartom. Az eseményjelleg, mint célkitűzés, fontos. A Korunknak az utóbbi évekbeli legnagyobb sikerei az élő eseményekhez fűződtek, amelyekre vélhető volt, hogy nagyon sokan eljönnek, és ez igen gyakran így is történt.
- Hogyan lehet egy tematikus lapszámból vagy annak a bemutatójából esemény?
- Jól ki kell találni a tematikát. A tematikus számok nagy lehetősége, hogy olyan dolgot is képesek eseménnyé tenni, ami azelőtt nem volt esemény. Még akkor is, hogyha nehéz előre megjósolni, melyik lapszámból lesz esemény. De a lehetőség ott van benne.
- Elképzelhető egy olyan tematikus szerkesztés, amely csak követi a folyamatokat, de lehet, hogy pont egy ilyen tematikus összeállítástól figyelnek oda valamire.
- A történettudományi előadásokat is a Korunk-események közé sorolnám, vagy például azt is, hogy 2011 nyarán megjelent A mi huszadik századunk címmel egy többszerzős történelmi tanulmánykötet a kiadónknál, Gyáni Gábor, Romsics Ignác és mások közöltek benne öt nagy történelmi tanulmányt, és rögtön látszott, hogy ez egy esemény. Abból is, hogy a könyvterjesztők egy hónap alatt elhordták az egészet a kiadóból. Reméljük, el is fogják adni, de az biztos, hogy most a kiadóban nincsen belőle. Ez például szerintem egy esemény.
- És pontosabban mit kell értenünk akkor, amikor a személyességről beszélsz?
- Itt is a Korunk Akadémiáról van szó elsősorban. 2008 óta megy az a sorozatunk, amelyben minden hónapban egy történész és minden hónapban egy író szerepel. Ezek a rendezvények 200 fős közönséget is be tudtak vonzani olykor, ami Kolozsváron akár tíz évre visszamenőleg nézve is nagyon ritka volt. A személyesség abban áll, hogy ha a Korunkban megjelentetünk egy Romsics Ignác-tanulmányt, nem látjuk azt, hogy mekkora hatást vált ki, hányan olvassák el. De eljönnek az előadására százötvenen vagy akárhányan, és ott a személyességgel hozzátevődik egyértelműen valami a szöveghez is. Az írói estsorozaton, amit személyesen én csinálok, ugyanezt érzékeltem: ott is bejött ez az eseményjelleg, mert Nádas Péter a hetvenes évek óta nem volt Kolozsváron, vagy Szabó T. Anna íróként a szülővárosában soha nem lépett fel, amíg az estjét meg nem tartottuk. Amikor Dragomán Györgynek a román nyelvű kötetét lanszíroztuk román nyelvű közönség előtt, akkor is begyűltek az emberek. Ezeknek a dolgoknak a varázsa nagymértékben a személyességben áll. A folyóirat-kultúra átalakul. Nem biztos, hogy az a megfelelő szó, hogy válságban van, de az a forma, ahogy eddig volt, annak a magától értetődése erősen kérdőjelessé vált. De ugyanazt a funkciót, amit a folyóirat betöltött évtizedeken át, meg kell próbálni más csatornákon keresztül érvényesíteni, és mi ezzel próbálkozunk.
- Milyen jelek vezetnek ahhoz a következtetéshez, hogy kérdőjelessé vált az eddigi forma?
- Generációs alapon lehet ezt a leginkább érzékelni. Én azokról beszélek most, akiket tanítok az egyetemen, irodalmárokról. Nem az átlagolvasókról, hanem azokról az emberekről, akiknek szakmájukból adódóan ismerniük kellene folyóiratokat. Mert amikor mi egyetemisták voltunk, ebből a szempontból más helyzet volt, pedig nem volt az annyira régen. Én minden évben azzal kezdem a félévet a harmadéveseknél: soroljanak fel folyóiratokat, amiket olvastak az elmúlt évben. Vagy aminek több lapszámát olvasták. Magyarországi folyóiratokból minimálisat sorolnak, romániaiakból alig valamivel többet, a Litera.hu az ismétlődő, ami azt jelzi, hogy az interneten még csak-csak megvan a tájékozódási csatorna, de maga a nyomtatott folyóirat fogalma, egy-egy lapszám átlapozása hiányzik: ez generációs alapon működik, valahol a jelenlegi huszonéveseknél átalakult az erre való szocializáció. Ezen meg lehet próbálni valamit alakítani, de a változást egyetlen folyóirat biztosan nem tudja elérni. Mi például azt csináljuk, hogy középiskolákba visszük be a Korunkot. Játékos formában kérdésekre válaszolnak azok, akik középiskolásként megrendelik, a tanárokat is bevonjuk ebbe, hogy segítsenek célba juttatni a lapot, a valóban érdeklődő diákokhoz. A résztvevők pedig nyernek valamit, amikor válaszolnak a lap által feltett kérdésekre. Ebből a Korunknak nincsen semmi anyagi haszna, a cél egyszerűen fenntartani ezt a médiumot, egyáltalán azt a tapasztalatot, hogy létezik nyomtatott folyóirat. A funkciót az internet részben átveheti, így lehet valamelyest áthidalni ezt a generációs űrt.
- A Korunknak minden lapszáma elérhető a világhálón, úgyhogy elég, ha a nevét megjegyzik, és már megtalálják.
- Igen, ez egy tudatos stratégia, hogy a terjesztési gondokat és ezt a generációs szakadékot próbáljuk áthidalni.
- Egyetemi oktatóként többek között egy ilyen tárgynak vagy az előadója, amit úgy hívnak: Az irodalmár szakma elmélete és gyakorlata. Mit tanítasz ezen belül?
- Megtanulnak korrektúrázni. Vizsgáznak korrektúrázásból. De nyilván nem csak ezt. Ez a minimum.
- A korrektúrázásnak elmélete is van?
- El kell magyarázni, hogy miért kell ezt csinálni, amikor egyszerűen ki is lehetne húzni a hibás szöveget, és fölébe írni a helyeset. Elmondom nekik, hogy mik a korrektúra előnyei. De nyilván nem ez a lényeg, hanem azt vettük észre, hogy a végzettjeinknek csak egy része – hogy mekkora része, az változó – lesz tanár. Másik része nem tanár lesz. És azt láttuk, hogy felbukkannak újságszerkesztőségekben, korrektorok lesznek könyvkiadókban, rendezvényszervezésben civil szervezeteknél dolgoznak. Rám hárult a feladat, hogy erre felkészítsem őket. Én azzal szoktam kezdeni ezt a tantárgyat, hogy ez minden, ami nem a tanársággal és a kutatással kapcsolatos, és az irodalmi életben való tájékozódásról szól. Erről fognak szólni ezek az órák. És hogy valami konkrétummal mindenképpen maradjanak, fontosnak tartottam a korrektúrázást, hiszen ez az alap, hogyha el akarnak helyezkedni korrektorként vagy szerkesztőként. A végére, ha mást nem, akkor tudni fogják, hogy minek hol kell utánanézni. Az ISBN számtól kezdve a kolofonig, tehát ha kinyit egy könyvet, lesz fogalma arról, amit egy normális olvasó valószínűleg nem tud, vagy nem tudja, mire való, és milyen formában kell megjelennie. Rengeteg igénytelen kiadó és kiadvány van. Ha ők ránéznek majd egy ilyen könyvre, akkor azt reméljük, hogy meg tudják majd ítélni, hogy mennyire komoly a kiadvány. Ez tehát egy gyakorlati tárgy, és a szerkesztői énemmel elég nagy az átjárás, amikor ezt tanítom (nevet).
- Emellett meghívottakat szoktam vinni az egyetemre, könyvkiadói szerkesztőt, folyóirat-szerkesztőt, akitől bármit lehet kérdezni. A Kriterion, a Koinónia, a Helikon, a Látó, a Napsugár szerkesztőit, aki éppen ráér.
- Olvastam róla, hogy Magyarországon a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen létezik ehhez hasonló kiadói szerkesztő képzés. Nálunk is lehetne ezt nagyobb óraszámban tanítani, és szakmai gyakorlatokat rendelni hozzá, fel lehetne építeni egy ilyen, részletesebb képzést, mert jók a visszajelzések.
- A szerkesztői éneddel már találkoztunk, de azt még nem tudjuk, hogy mikor vagy költő.
- Nem jó válasz erre az, hogy szabadidőmben, mert akkor azt jelentené, hogy ez valamilyen hobbi, de annál azért több.
- Már csak azért sem lenne ez jó válasz, mert a költőnek tudomásom szerint egyáltalán nincs szabadideje…
- Van néha olyan igénye az embernek, amikor befelé szeretne menni egy kicsit önmagába. Azt hiszem, ezzel függ össze. Ez nem mindig van. Amikor nagyon kifelé élek, akkor a költői énem visszaszorul és pihen. Lehet, hogy egy-egy mozgalmas este után éppen váratlanul is előbújik belőlem, de azt hiszem, hogy a csendesebb, elmélyülősebb időszakokban van nagyobb szükségem nekem erre az énemre. És azért megvannak mindennek a pillanatai.
- Azt is tudjuk rólad, mert beszéltél róla többször, hogy a Szilágyi Domokos műveivel való találkozás fordította a sorsodat abba az irányba, hogy végül ezt a pályát választottad. Amikor ez történt, akkor te hány éves voltál? Akkor már írtál verseket?
- Olyan tizenhét-tizennyolc éves lehettem, és nagyjából akkortájt kezdtem írni verseket, de akkor még ez a tipikus kamasz-dolog volt, ami nem volt jó vers.
- Eszerint megtörténhetett volna az is, hogy a versírás abbamarad. Te akkor nem is a költőséget választottad a Szilágyi Domokos műveivel való találkozásod kapcsán, hanem a szerkesztői hivatást?
- Nem. Az irodalmat. Mert én sokáig fizika meg matek szakra készültem. Ilyen osztályban is végeztem Udvarhelyen.
- Tehát akkor még az, hogy te később szerkesztőként fogsz dolgozni, nem volt nyilvánvaló.
- Nem. Bár ’89-ben, a forradalom idején, amikor én 14 éves voltam, a segélycsomagban édesanyám kapott egy írógépet. Egy szalagos, özönvíz előtti, amerikai vagy nem tudom, milyen gyártmányú szerkezetet, iszonyúan kopogós volt, erősen kellett ütni a billentyűket. Akkor a nyolcadikos osztálytársaimnak az írógépen indigóval diáklapot szerkesztettem négy oldalon. De az megint másról szólt. Az egy olyan pillanat volt, amikor valamit kellett csinálni.
- A lányaid már írnak verset? Mondjuk el, hogy hány évesek!
- Persze. (Nevet) „Apa, ma is írtam egy verset!” Még nem is tudtak írni, és már mondtak ilyeneket… Most már tudnak írni. A nagylányom most hétéves, a kicsi ötéves lesz.
- Tíz-tizenöt éven belül számíthatunk a köteteikre, vagy ha tovább gyorsul a világ, akkor még hamarabb?
- Egyelőre inkább az a sorsuk, hogy olvasók és múzsák is és társszerzők. De egyébként a kolozsvári közegben ez egyáltalán nem számít lassan kivételnek, hogyha Zágoni Balázsnak a gyerekei mesehősök lettek Zágoni Barnitól Zágoni Hannáig és Dorkáig, Demény Péter lánya, Ágóbágó szintén könyvhős lett, Berszán Matyi Farkas is a Berszán István könyvében. Az én nagylányom is szerepel a Hanna-hintában.
- Bevonultak az irodalomba.
- Igen, ebből nehéz már kimászni. Szilágyi Júlia mesélte, hogy az ő kisfia, Mihály, amikor annak idején találkozott Kobakkal, akkor nem értette a dolgot. Hát Kobak az egy mese, nem egy gyerek. Hosszú évtizedekre visszanyúló hagyománya van ennek is.
- Az erdélyi viszonylatban nagyvárosnak tekinthető Kolozsváron belül is létezik egy elkülönülő magyar város?
- Szerintem igen. Általában megvannak azért a kontaktusok a rétegekben. Nem az élet teljes színterén van meg az embernek a kontaktusa a román lakossággal. A boltban megvan, ha valaki focizni jár, akkor ott lehet, hogy románok is vannak, tehát valahol mindig van kapcsolat. De az élet teljessége a magyaroknak inkább csak a kis magyar világ. Persze nincs annyira elszigetelve, mint egy székelyföldi helyen, ahol eleve nincsen akkora átjárási lehetőség.
- A nagyváradi Szacsvay Akadémia előadás-sorozatának egyik előadója, Horváth István beszélt arról, hogy az erdélyi magyar értelmiség fele Kolozsváron él. Mennyire érezhető ez? Meddig képes még betölteni a társadalmi szerepét az értelmiség? Képes megmaradni, újratermelődni, vagy szétszóródnak majd ők is a világ élhetőbb országaiba?
- Én ezt az egyetemi szférához kötném, és annak tulajdonítom ezt a koncentrációt. Az egyetemi szférában az utóbbi évek nem voltak a legjobbak. Legalábbis a humán tudományokban. Nem rentábilis, nem kifizetődő. Magyarán: az új végzettek nem tudtak megtapadni Kolozsváron. A közoktatásnak az egyébként nagyon jó, hogy a legjobb végzettjeink a bölcsészkarról Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyóban tanítanak.
- Kellene legyen egy olyan távlat, célképzet a fiatalok előtt, hogy ha dolgoznak, akkor ők is részévé lehetnek ennek a rétegnek. Én ezt most úgy látom, hogy a mindenféle válság hatására a fiatalokra jellemzőbb a pesszimizmus, és ennek reális alapja van.
- Az értelmiségnek a kritikus és analitikus szerepét tartom fontosnak. A mostani korszaknak a legnagyobb veszélye a manipulálhatóság. Az ember észre sem veszi, hogy mit csinál vele a politikus, a média, a fogyasztásra ösztönző gazdasági reklám. Az értelmiség hátha jobban észreveszi, hogy ne sétáljon bele a csapdákba, és erre felhívja másoknak is a figyelmét.
- Képes-e az értelmiség arra most, hogy ellássa ezt a feladatot?
- Mindig van, aki ellátja ezt a feladatot. Lehet, hogy valaki egy blogot ír, és egy nagyon specifikus területen ezeket a manipulációkat megmutatja. Én nem hiszem, hogy olyan volna most a helyzet, hogy az értelmiségnek ne volna feladata, és ne lenne képes azt betölteni. Csak nem biztos, hogy eléggé látszik ma az értelmiségiek teljesítménye.
Névjegy
Balázs Ime József (Székelyudvarhely, 1976) matematika–fizika tagozaton végzett a Tamási Áron Gimnáziumban. 1994–1998 között a kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakos hallgatója. 1998 óta tanít az egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén, 2004 óta adjunktusként. 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését. 1999 óta a Korunk irodalmi és kritikai rovatának szerkesztője, 2008-tól a lap főszerkesztője. 1996 óta publikál verseket, irodalomkritikát, tanulmányokat folyóiratokban, antológiákban, napi- és hetilapokban. A Hermeneuta elnevezésű táborok egyik szervezője és előadója. József Attila-díjas (2011), a József Attila Kör, az Erdélyi Magyar Írók Ligája, a Romániai Írók Szövetsége és a Szépírók Társasága tagja. Legismertebb kötete: Vidrakönyv (versek, Éneklő borz, 2006).
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2012. február 11.

Portrék örökséghagyókról
Több évvel ezelőtt már leírtam, hogy Cseke Péter kutatásai az erdélyi magyar irodalom és szellemi élet csomópontjaira irányulnak – mindenekelőtt a két világháború közöttiekre –, illetve hogy a népiség, az erdélyiség és az európaiság eszméjét követi nyomon irodalmunkban.
Amint egymást követő kötetei bizonyítják, akár vissza-vissza is tér egy-egy feltárt területhez, hogy minél teljesebb képet adhasson kutatása tárgyáról. (Lásd: Paradigmaváltó erdélyi törekvések. Kolozsvár, 2003, Jöjjön el a mi időnk. Csíkszereda, 2005, Legyen eszünk, ha már volt. Miskolc, 2006, Fájó sebekből termő ágak. Budapest, 2010.) Az egyes tendenciákhoz mindjárt az irodalmi, illetve szellemi élet valamely markáns szereplőjét kapcsolja az ember, Kós Károlyt a Kiáltó szóhoz (1921) és a transzszilvanizmushoz, Tamási Áront a Tizenegyek (1923) című antológiával jelentkező írói csoportosuláshoz, ahhoz, amelyet az erdélyi magyar irodalom első nemzedékeként tartanak számon, László Dezsőt az Erdélyi Fiatalok (1930–1940) című kolozsvári folyóirat irodalmi és társadalomtudományi műhelyéhez, Makkai Sándort a Nem lehet-vitához (1937), Horváth Istvánt a Termés (1942–1944) című folyóirathoz és a népiséghez, Páskándi Gézát az 1960-as évek újító törekvéseihez. Mindannyian megannyi védjegyei az erdélyi magyar kultúrának, nem véletlen, hogy Cseke Péter ilyen címen* jelentetett meg egy kötetnyi tanulmányt a felsoroltakról és más eszmetársakról, Jancsó Béláról, Szabédi Lászlóról, Mikó Imréről, Beke Györgyről, Sütő Andrásról, Szabó Gyuláról és másokról.
Cseke Péter munkásságában a hiteles valóság-, tény- és dokumentumfeltárást s ezek igényes bemutatását lehetett méltányolni. Az utóbbi időben eme írói erények mellett felerősödni látszik egy másik, az írások személyes töltete. Új kötetébe foglalt portréi ezt az észrevételt erősítik meg. Érezni bennük a szenvedélyt és a szeretetet.
El kell ismerni: jótékony hatással lehet az olvasóra is, ha az élményszerűség szintjével is kiegészül például a feltárt irodalmi vagy művelődéstörténeti anyag bemutatása. Aki aztán azok irodalmi munkásságát vagy eszmerendszerét kutatja, akik egy-két nemzedékkel előtte jártak, jó esetben sokat nyerhet a nemzedékek közötti természetes kommunikációnak, a személyes kapcsolatoknak köszönhetően, de ott, ahol e szerves fejlődés mesterséges módon megszakadt, nehéz pótolni a nemzedékek közötti közvetlen kapcsolatok elmaradását. Maga Cseke Péter sem hagyja ezt szó nélkül: “Közvetlenül a második világháború után született nemzedékemnek nem adatott meg, hogy az előttünk járó, az előző kisebbségi helyzetben eszmélő korosztályok valamennyi meghatározó egyéniségét személyesen is megismerhesse: háború, menekülés, hadifogság, hidegháború és a »román Gulág« egyaránt megtizedelte őket – írja a László Dezsőről készült portréban a szerző. – Akik élve megúszták, és halálukig köztünk lehettek, azok sem tudták nyíltan áthagyományozni a tájékozódásunkat megkönnyítő kisebbségi élettapasztalataikat. Vagy azért, mert megfélemlítettek voltak, vagy azért, mert az értelmiségnevelő intézményrendszerből teljesen kiszorultak.”
Különben éppen a korábban felsoroltak, ama meghatározó egyéniségek lennének Cseke Péter számára szellemi életünk örökséghagyói. Egyikük, a sepsiszentgyörgyi származású lelkész és társadalomtudós, László Dezső 1940 elején egy esszében vette számba az akkori magyar szellemi élet úgymond legdöntőbb tényezőit, ezeket a kritikai hangban, a társadalmi és gazdasági szemléletben, a népi elem jelenlétében és a keresztény gondolatban jelölve meg. Befejezésként aztán meg is indokolta, hogy miért tartotta fontosnak szemléjét: “Azért idéztem a múltat, szellemi életünk nagy örökséghagyóit magunk közé, hogy rajtuk keresztül és bennük értsék meg egymást azok a mai magyarok, akik konzervatív és modern álláspontról szolgálván szellemi életünket, sokszor azt gondolják, hogy szemben állanak egymással.”
Hasonló indíttatásból vállalkozik bizonyára Cseke Péter is az általa fontosnak tartott örökséghagyók megidézésére. Kisebbségi kultúránk védjegyeinek tartja őket, s felkínálja a róluk készített pályaképeket, hátha bemutatott gondolati teljesítményük és példájuk közelebb visz a mai magyar kisebbségi sors jobb megértéséhez, hiszen a történelmi tapasztalatra hallgatni és alapozni sohasem csak magáért való foglalatosság kis népek részéről Európának ebben a szögletében.
Borcsa János
* Cseke Péter: Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2011
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. február 24.

Kormányhatározat születhet a kétnyelvű formanyomtatványokról
A lakossági nyilvántartás körében használt kétnyelvű formanyomtatványok ügyében fordult Mihai-Răzvan Ungureanu miniszterelnökhöz és az RMDSZ-es honatyákhoz Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke. A tanácselnök csütörtökön kormányhatározat-tervezetet küldött a kormányfőnek arra vonatkozóan, hogy a nyomtatványok magyar nyelven is elérhetőek legyenek az érintett településeken. A hatályos jogszabályok ugyanis előírják, hogy azon településeken, ahol a kisebbség aránya meghaladja a 20 százalékot, a kisebbséghez tartozó állampolgárok anyanyelvükön érintkezhetnek a hatóságokkal írásban és szóban, ennek ellenére a lakossági nyilvántartás és az anyakönyvezés terén a hivatalokban használt nyomtatványok kizárólag román nyelvűek.
Amint az önkormányzat közleményéből kiderül, a javasolt módosítás olyan jelentős joghézagot lenne hivatott megszüntetni, amely eddig megakadályozta, hogy a magyar, illetve bármely más kisebbségi nyelvet az állampolgárok hivatali ügyintézés során írásban is használhassanak. A Hargita Megyei Tanács álláspontja szerint erre nemcsak azért van szükség, hogy az ország teljesíteni tudja a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeit, hanem hogy a magyar lakosság körében lehetőség nyíljon az anyanyelv fejlődésére, valamint megszokottá váljék a megfelelő terminológia használata.
Borboly Csaba a Krónika megkeresésére elmondta: noha a nemzetközi egyezmények garantálják az anyanyelv szóban és írásban való használatát bizonyos esetekben, a lakossági nyilvántartásra és anyakönyvezésre vonatkozó jogszabályokat még nem módosították ennek megfelelően a romániai illetékesek.
„Az általunk küldött levélben az erre vonatkozó jogszabályok módosítására, illetve bővítésére szólítottuk fel a miniszterelnököt. Az elképzelések szerint a román kifejezések és a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet által készített magyar nyelvű fordítások egyazon űrlapon szerepelnének, így az eljárás különösebb többletmunkát sem igényelne, ugyanakkor azonban úgy vélem, hogy a kétnyelvűségnek egyszerűen nincs számolható költsége, a problémát semmiképpen nem szabad ilyen szempontból megközelíteni” – fejtette ki a tanácselnök. Hozzátette: már az elmúlt évben a kétnyelvű formanyomtatványok használatára utasította a megyei lakosság-nyilvántartó hivatal illetékeseit, ezek nem tettek eleget a felszólításnak.
Nem egyértelműek a jogszabályok
Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke a Krónika kérdésére kifejtette: kétféle formanyomtatványról kell beszélnünk ebben az esetben – az önkormányzatok hatáskörébe tartozó, valamint a felelős minisztériumok által kiküldött űrlapokról. „A hatályos jogszabályok értelmében azon településeken, ahol a magyarság aránya meghaladja a 20 százalékot, a hivataloknak biztosítaniuk kell az anyanyelv használatát írásban és szóban, ennek be nem tartása pedig valóban törvénytelen. Sajnos azonban a kétnyelvűségre vonatkozó jogszabályok nem eléggé egyértelműek, így a hivataloknak nem kötelességük elfogadni és iktatni például a kisebbségkutató intézet honlapján található típusnyomtatványokat” – magyarázta Horváth István.
Mint mondta, ebben az esetben elsősorban politikai nyomásra lenne szükség a helyzet orvoslására, emellett pedig akár a lakosok is beperelhetnék a hivatalt. „Sajnos nem várható el ilyen mértékű fellépés az állampolgárok részéről, akik szeretnék minél előbb rendezni a hivatalos eljárásokat, elkerülve a fölösleges ügyintézést. A megoldás emellett egyesületek, alapítványok részéről érkezhetne, a civil társadalom alulfinanszírozottsága miatt azonban erre sincs lehetőség” – vélekedett a szakértő. Hozzátette: az RMDSZ-es politikusok folyamatosan napirenden tartják a problémát, ennek technikai kivitelezéséhez azonban mindez nem elégséges, például nehézkes a politikai érdekérvényesítés azon minisztériumok esetében, ahol a szövetség nem rendelkezik képviselővel. „Önmagában természetesen fontos a kitartás, de egyszerűen nem látom át az ügy gyakorlati kivitelezését” – fogalmazott az intézet elnöke.
Szabó: sajátos a helyzet
Szabó Ödön Bihar megyei RMDSZ-es önkormányzati képviselő úgy vélekedett: a kétnyelvű űrlapok kötelezővé tételével valóban orvosolni lehetne egy joghézagot, ám a lakossági nyilvántartók esete némileg sajátos. A Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke kifejtette: ezen hivatalok helyi fennhatóság alatt működnek, ennek ellenére még mindig a belügyminisztérium felügyeli őket, ezért az itt kiállított dokumentumok központilag ellenőrzöttek, ellentétben az önkormányzatok által kiadott egyéb iratokkal, például építkezési engedélyekkel.
„Minden bizonnyal az itt használt űrlapok megváltoztatása, esetleg kétnyelvűvé tétele nem lehet túl egyszerű, ugyanakkor nem is lehetetlen” – vélekedett Szabó Ödön. Hozzátette: a kétnyelvű űrlapok kötelezővé tétele elsősorban az olyan megyék számára lenne nagy segítség, ahol a magyarság kisebbségben van, például Bihar megyében. „Bár a magyar nyelvű papírok kiadása opcionális, a Bihar megyei önkormányzathoz eddig is bárki fordulhatott magyarul, a választ pedig kérésre két nyelven bocsátották ki” – mutatott rá a megyei tanácsos.
Nem pénz kérdése a kétnyelvűség
„A kétnyelvűség pénzbe kerül, de erdélyi magyarokként nem takarékoskodhatunk ezzel kapcsolatban” – vélekedett a Krónika megkeresésére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. A helyi RMDSZ elnöke ugyanakkor hangsúlyozta: a jelenleg érvényben lévő jogszabályt is lehet úgy értelmezni, hogy több formanyomtatványt magyar nyelven is a lakosság rendelkezésére kell bocsátani. „A helyi önkormányzat alkalmazottai utasítást kaptak arra, hogy minél hamarabb vezessék be a magyar nyelvű típusnyomtatványokat, hiszen minden erdélyi magyar lakos joga, hogy szóban és írásban kommunikálhasson a közintézményekkel. Ez nemcsak az önkormányzatokra, hanem az állami intézményekre is érvényes” – mutatott rá az elöljáró. Antal Árpád egyébként támogatja Borboly Csaba kezdeményezését, mint mondta, pénteken kerül sor Tusnádfürdőn a Székelyföldi Önkormányzati Tanács ülésére, ahol ezt az ügyet is napirendre tűzik, egyeztetve a technikai kérdéseket.
Bíró Blanka, Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

2012. február 27.

Nyílt levél a nagyváradi EMNT-EMNP vezetőségéhez az „Igen, tessék! – Da, poftiti!” mozgalommal kapcsolatos kifogásaik margójára
Még nem tudom minősíteni a tényállást: a jó ügy érdekében megnyilvánuló szent együgyűség vagy félműveltségből táplálkozó agresszív politikai szűklátókörűség? Két partiumi illetékességű EMNP-EMNT-s helyi vezetői duó február 22-én „elkövetett” egy sajtótájékoztatót, amelynek keretén belül kifogásolták, és durva jelzőkkel leminősítették az Igen, tessék! civil kezdeményezésű, magyar nyelvi revitalizációs mozgalmat.
Érintettként (az „Igen, tessék!” egyfajta ötletgazdájaként) a hírek olvasatán megakadt a torkomon a reggeli kávé. A mozgalom félévvel ezelőtti, kolozsvári elindítása óta az összmagyar sajtó határozottan pozitív és támogató viszonyulásán túl, a román sajtóban sem volt egyetlen negatív visszhang, egyre több településen, egyre több üzletben és hivatalban tűnik fel a lassan ismertté váló jelvénye. Nos, ilyen előzmények után nem csoda, hogy a felcím, miszerint Kifogásolja az Igen, tessék! programot a nagyváradi EMNT–EMNP szerény személyem esetében spontán pupillatágulást eredményezett, hiszen a sajtótájékoztató úriemberek nyilvánvalóan vagy nem értették meg az Igen, tessék! mozgalom lényegét, vagy szűk látókörű politikai vagdalkozásban öncélúan felhasználva próbálják több hónap munkáját hitelteleníteni.
Az Igen, tessék! mozgalom mindenekelőtt, de nem kizárólag a magán ellátói kereskedelmi és szolgáltatói szférában (üzleteken, piacokon, biztosítóknál, kávézókban, benzinkutaknál, mozi jegypénztáránál stb.) szeretné megerősíteni, bátorítani a magyar nyelv használatát. Nyilvánvaló, hogy ezeken a színtereken a történelmi hivatkozások, a törvényes keretre, illetve a tételes nyelvi jogokra vonatkozó szabályozások nem bizonyultak hatékony megközelítésnek, annál is inkább, mivel a magánszféra által működtetett nyilvánosság esetében alig vannak tételesen a kisebbségi nyelvek használatát előíró, támogató érvényes jogi normák. Ám ezeken a színtereken a kisebbségi nyelvek használatát hathatósan lehet marketing jellegű érvekkel és stratégiákkal elősegíteni: az anyanyelvű kiszolgálás, szolgáltatás tényleges kereskedelmi előnnyel járhat. Nem kell tudományoson bizonyított érveket felhozni, elég a mindennapi tapasztalat: két közelítő árú és minőségű termék közül azt vásároljuk meg, amely esetében a kiszolgálásnak van egy hozzáadott értéke, például anyanyelven történő tájékoztatás (jobban értjük, amit mondanak, nagyobb a komfortérzésünk stb.). Nagyváradon és általában Partiumban ezt az érvelést kétségtelenül kiegészíti a jelentős, marketing szempontból egyáltalán nem elhanyagolható magyarországi turistaforgalom.
A módszer egyszerű, a mozgalomhoz csatlakozó egyének, cégek használják az Igen, tessék! – Da poftiţi! feliratozású matricát, jelvényt vagy kis plakátot, ezáltal jelezve, hogy ismerik a magyar nyelvet, és hajlandók arra, hogy magyarul társalogjanak az ügyféllel. Az ok kézenfekvő, a távlati cél pedig a mozgalom számára megnyerni, például, nem csak a magyar helyként nyilvántartott lokálok tulajdonosait, hanem a nemzetközi áruházláncok menedzsereit vagy a román érdekeltségű vállalkozói szférát is. Rávezetni arra őket, hogy az alkalmazottak magyar nyelvismerete bármely cég számára gazdasági erőforrás, használatának van marketing értéke (és haszna).
Meglátásunk szerint ennek a piciny jelnek a használata szükséges és hasznos, mivel felmérések szerint a települési arányuk szerint kisebbségben élő magyarok több, mint egyharmadával fordult elő havonta legalább egyszer, hogy magyar elárusítóval, kiszolgálóval románul beszélt. Vagyis őshonosság ide, nagy politikai retorika oda, ezek az adatok tények, melyek kétségen felül azt jelzik, hogy számos erdélyi nagyvárosban beszűkülőben van a magyar nyelv nyilvános használata. Márpedig (hogy Wolland mestert idézzem a Mester és Margarétából) a tény pedig a legmakacsabb dolog ezen a világon.
Nos, ilyen előzmények jegyében nyilvánult meg a sajtó előtt a két politikával foglalkozó EMNT-EMNP-s polgártárs, többek között azt kifogásolva, hogy az Igen, tessék! mozgalom nagyváradi kibontakozása során a kezdeményezők Magyarországról jövő turistákra és nem az őshonosságra hivatkoznak. Egy dolog biztos: az Igen, tessék! fentebb vázolt filozófiája nem annyira vitézkötésesen, díszmagyarosan hangzatos, mint az őshonosság fél téglája, de minden jel arra mutat, hogy hatékony. Ennek a hatékonyságnak a mutatója a mozgalomhoz eleddig csatlakozott kereskedelemben, szolgáltatásokban dolgozó magánszemélyek, cégek és közintézmények növekvő száma. A közintézmények esetében elsődleges az intézményvezetők elkötelezettsége a közszolgáltatások minőségének a javítása irányába, arra buzdítva a magyar nyelvet ismerő tisztviselőt, hogy a magyar anyanyelvű ügyfeleknek udvariasan kínálja fel a választás, a magyar nyelvű párbeszéd lehetőségét. Ez a forma, tehát, nem mentesíti a közintézményt azon törvény által előírt kötelezettsége alól, hogy megszervezze a többnyelvű szó- és írásbeli kommunikációt, viszont gördülékenyebbé teheti ezt a folyamatot. Ugyanakkor lehetővé teszi, hogy azok a közintézmények is éljenek ezzel a lehetőséggel, melyeket a törvény nem kötelez a magyar nyelv használatára.
Összegzésképpen: az Igen, tessék! mozgalom célja megerősíteni a magyar nyelv nyilvános használatát, úgy, hogy felvállaltan érdekalapú retorikában közelíti meg ezt a kérdéskört. Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy az Igen, tessék! mozgalom nem jogérvényesítési eszköz, hanem a magyar nyelv szélesebb körű, a törvényes korlátokon is túlmutató használatát hivatott ösztönözni.
Bármennyire igyekszem az elmarasztalóan nyilatkozó EMNP-EMNT színekben politizáló polgártársak hozzáállásában nem feltételezni a rossz szándékot (hisz nem kötelező egyetérteni a megközelítés alapfilozófiájának helyességével vagy kritikátlanul bízni annak a hatékony kivitelezésében), az a tény, hogy a magyarság közügyeit politikailag felvállalni szándékozó, alternatívát kínálni akaró személyek azt nyilatkozzák, hogy az Igen, tessék! mozgalom káros és veszélyes volna, nos, ezt én sem magánemberként, sem a kisebbségi nyelvi jogok érvényesülését kutató szakemberként, de még a közügyek irányába valamelyest elkötelezett polgárként sem tudom elnézően értelmezni. A magam részéről nem az Igen, tessék! mozgalmat tartom károsnak és veszélyesnek, hanem azt, hogy a politikai versengés hevében egy civil kezdeményezés is áldozatul eshet, hogy egy, magát magyar érdekvédelmiként feltüntető szervezet képviselői, flottul „káros”, „felelőtlen”, „szégyenletes” (a sajtó által idézett/parafrazált címkék) ténykedésnek minősítsenek egy olyan törekvést, amelyre közügyek iránt elkötelezett személyek pénzt, időt és energiát fordítanak.
Dr. Horváth István egyetemi docens
Kolozsvár, 2012. február 27.
erdon.ro

2012. március 16.

Népszámlálásról, kisebbségről – közérthetően
Kutatói szakdolgozatokból készül hamarosan közérthető rádiós műsor: a hallgatók első kézből értesülhetnek a legújabb, kisebbségeket érintő kutatások eredményeiről.
A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Közszolgálati Rádió között egy együttműködési protokollumot írt alá ma Kolozsváron Demeter András István, a rádió elnök-vezérigazgatója és Horváth István, a kutatóintézet elnöke. A dokumentum értelmében a két intézet közös műsorokat készít, amelyek konferenciákról, tudományos ülésszakokról, kiadványokról, kutatásokról riportok, hírek, komplexebb rádiós anyagok formájában, közérthető módon tálalva tükrözik a Kisebbségkutató Intézet tevékenységét. Az adások nemcsak a kolozsvári rádió adásrácsába kerülnek be, hanem a Közszolgálati Rádió más területi – például a temesvári vagy a konstancai – stúdiói is sugároznak majd a Kisebbségkutató Intézettel együttműködésben készült anyagokat.
Rostás-Péter István, a Kolozsvári Rádió magyar adásának vezetője megkeresésünkre elmondta, a Kisebbségkutató Intézet szakemberei közreműködése révén biztosítja a szakmai hátterét olyan adásoknak a megvalósításához, amelyek kisebbségekről a kisebbségek nyelvén, illetve a kisebbségekről román nyelven hallgathatók majd. Elmondta, egyébként a kolozsvári rádió műsorrácsában már létezik egy kisebbségi kérdésekkel foglalkozó, Interetnika című rovat. “Színvonala, jellege, töltete fog javulni azáltal, hogy ebbe a közös projektbe belevágunk a Kisebbségkutató Intézet munkatársaival. Az aktualitásokról szóló kisebb, 2-3 perces tudósítások is helyet kapnak a rádió programjában, ugyanakkor időben is tartalmasabb, akár félórás összeállításokban is gondolkodunk.
Ezeknek a gyakorisága, a műsorrácsban való elhelyezése a közeljövő feladata: egy héten belül bizonyára már tudni fogjuk, hogy gyakorlatilag hogyan is fog kinézni az együttműködés” – mondta. A projekttel foglalkozó csapat összetételéről Rostás-Péter István elmondta, a kutatóintézet részéről valószínűleg két személy fog erre odafigyelni, a rádió részéről is lesznek megbízott szerkesztők, az aktualitás szintjén az éppen beosztott riporter fog beszámolni a történésekről.
Horváth István a Transindexnek elmondta, az együttműködés ötletét Rostás-Péter István vetette fel. “A Kisebbségkutató Intézet működése szerteágazóbb – nemcsak a Kolozsvár-környéki magyarsággal foglalkozunk, hanem mindenfajta olyan típusú információt gyártunk, amelyek általában hasznos lehetne a román közszolgálati rádión belül működő kisebbségi műsoroknak, illetve az olyan műsoroknak, amelyek a többségnek szólnak a kisebbségi ügyekről” – mutatott rá.
Elmondta, hamarosan rádiós anyagokban dolgozzák fel azokat a témákat, amelyeket Nagyváradon, a Kisebbségkutató Intézet szervezte előadássorozat keretében taglaltak az előadó kutatók. Ilyen téma volt például a népszámlálás részleges eredményei.
”A rádióval közösen különböző kommunikációs felületeket kell összehoznunk: úgy képzeltük el, hogy a rádió a felkéréseit, elképzeléseit tudatja velünk, munkatársaink pedig beazonosítják azokat a forrásokat, amelyek használhatóak, és azokat a kutatókat, akik a felkérésnek eleget tudnak tenni” – magyarázta Horváth István.
Kertész Melinda
Transindex.ro

2012. március 26.

RENDSZERHIBA
Tévesek a népszámlálási adatok, de esély sincs jobb statisztikára
A számok vitathatóak, de nem azért, mert csaltak volna a népszámlálást lebonyolítók, hanem azért, mert képtelenség nyilvántartásba venni az állampolgárok szabad mozgását.
Nem lehet készpénzként kezelni a népszámlálási adatokat, ezek mégis nélkülözhetetlenek: az államnak szüksége van egy olyan fajta kimutatásra, amelyet a közigazgatás igénybe vehet, vagy amely egyéb kutatások alapjául szolgálhat – körülbelül így fogalmazható meg a II. Szociológus Napok hivatalos nyitórendezvényeként megtartott kerekasztal-beszélgetésnek.
Veres Valér és Horváth István szociológusok, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem docensei a tavalyi népszámlálás jelenleg elérhető eredményeit magyarázta a többnyire szociológia szakos diákoknak.
Veres Valér A felvezetőben elmondta, a Szociológiai Nyílt Napok egyaránt szól a szociológusoknak, akik már a szakmában dolgoznak, a diákoknak, hiszen olyan kérdések is terítékre kerülnek, amelyekről a formális tanrendben nem esik szó. Ugyanakkor a szociológia iránt érdeklődő, nem szakmabeliek is találhatnak a maguk számára érdekes témákat a szociológiai szemszögből megközelített tematikák között, akár a sajtón keresztül, akár közvetlenül érdeklődnek. Idén is kiválasztottak egy pár ilyen közérdekű témát, az egyik a népszámlálás.
Veres elmondta, csak ideiglenes eredmények a legelső adatok, amelyeket eddig közzétettek, az előzetes adatok csak ezután jelennek meg. Az ideiglenes adatokat az Országos Statisztikai Intézet azzal a figyelmeztetéssel tette közzé, hogy még változhatnak, de ez a változás várhatóan nem lesz számottevő, kevesebb mint 1%-osra becsülhető.
Horváth István elmagyarázta, az ideiglenes és az előzetes adatok között az a különbség, hogy az előbbit a számlálóbiztosok szolgáltatják az általuk megszámolt, körülbelül 300 személy adatainak az összesítését követően, az előzetes adatok már a számítógépes feldolgozás eredményei.
A népszámlálási adatok közül referenciaként tekintenek az ország állandó népességére vonatkozó adatokra. Tavaly mintegy 19 millió állandó vagy stabil lakost számoltak meg, az EU-szabályozások és standardok értelmében ide tartoznak azok a román és más állampolgárok, akik állandó romániai lakhellyel rendelkeznek, és akik kevesebb mint egy évet tartózkodtak külföldön.
Ugyanakkor ide tartoznak azok a külföldi állampolgárok is, akik már több mint egy éve Romániában tartózkodnak, de a hivatalos lakhelyük külföldön van.
Etnikai megoszlás szerint a jelen pillanatban elérhető nem végleges eredmények szerint a románok aránya picit csökkent, a magyarok aránya viszonylag stabil, a romák aránya enyhén nőtt, 59 ezer fő nem rögzített etnikumú.
A beszélgetés moderátora, Balázsi-Pál Előd, a Transindex felelős szerkesztője azt vetette fel, hogy bár ismerjük a sarokszámokat, a kérdés az, hogy ezek mennyire megbízhatóak.
Horváth István szerint a demográfia nem egy egzakt tudomány, noha megkreálta magáról azt a benyomást, hogy egzakt módon tud számolni.
„Dekonstruálhatjuk a népszámlálást, elmondhatjuk hogy relatívak az adatok, ám mégis ezek alapján állapítják meg, milyen nyelvi jogokat kaphat egy település, vagy hogy a felekezetek mekkora összegre jogosultak, vagy hogy egy ország hány képviselőt küld az Európai Parlamentbe” – magyarázta Horváth a népszámlálás tétjét.
Kifejtette, a kérdőjelek és a nyitott kérdések abból erednek, hogy a demográfia egy más korszak, más népesség-ellenőrzési logikában kreálta meg a népszámlálás gyakorlatát, de időközben ez a fajta valóság megváltozott. „Az államok annyira zárt rendszerként működtek, akár a konténerek: amikor kimásztál az egyik konténerből és nagy nehezen átmásztál egy másikba, akkor ott volt valaki és feljegyezte az átmászás tényét. Így az államok eléggé pontosan tudták regisztrálni a népességet” – ábrázolta Horváth, hogy mennyire kontrollált volt egykor a kivándorlás, illetve a határátlépés.
Elmondta, a népszámlálás intézménye, ahogyan azt annak idején elgondolták és felépítették, két alaphipotézisre épült: hogy kivételes lesz az állampolgárok nagyméretű mozgása, illetve, hogy ellenőrizhető és pontosan regisztrálható lesz. A román népszámlálás során, noha elég sok botorságot elkövettek, a legnagyobb probléma mégiscsak az, hogy az alaphipotézisek nem valósultak meg.
Rámutatott, Romániának sikerült egy bizonyos számú kivándorlót regisztrálni, ám a kapott adatoknak semmi közük nincs a valósághoz.
”Ezzel a problémával nemcsak Románia, hanem a legtöbb állam szembesül. Mivel a legtöbb ember nem akar titkosrendőr lenni Kanadában, vagy parkolóőr Magyarországon, kimenetelének tényét nem fogja bejelenteni a román hatóságoknál” – mutatott rá Horváth, majd ismertette a kivándorlóknak a célországban történő regisztrálásának a módját.
”A külföldön való tartózkodások regisztrálása is elég furcsa. 2010-es adatok szerint 2,8 millió román állampolgárt regisztráltak különböző államokban, mint ott tartózkodókat, de különböző logikák szerint jegyezték fel őket tartósan ott tartózkodókként” – mondta. A szociológus szerint például Németországban bizonyítani kell, hogy az illető már egy éve ott tartózkodik, míg Spanyolország esetében elegendő egy olyan papírnak a felmutatása, amely szerint nincs korlátozva az ott tartózkodásának az ideje.
A népszámlálás alatt 1,57 milliónyi külföldön élőt regisztráltak. Az adatok szerint a '90-es években 1,1 millió személy tartózkodott külföldön, az átlag kivándorló 30 év körüli, az első munkahelyén túl levő férfi volt. Tíz év elteltével jellemzően megnövekedett azoknak az emigránsoknak a száma, akik rurális, elmaradott vidékekről származtak, és akik többnyire a húszas éveikben járó nők.
Elhangzott, van olyan ország, ahol más módszert használnak a népesség számának a nyilvántartására, azonban a módszer nem mondható jobbnak.
Például az 1,6 millió lakosságú Szlovéniában egy bürokratikus rendszer alapján történik a népesség számának a nyilvántartása: az adózás révén tűnik fel a rendszerben egy-egy személy. Ennek hibája, hogy aki például egy év alatt nem fizetett be adót, az kiesik a nyilvántartásból.
Kolozsváron a magyar közösség kudarcként élte meg a népszámlálás eredményét, mely szerint 17%-ra csökkent a magyarság számaránya. Noha a kolozsvári magyarság arra készült, hogy az arány eléri a 20%-ot, és végre érvényesítheti nyelvi jogait. Horváth elmondta, szociológusi, szakértői körökben nem arról szólt a vita, hogy a kolozsvári magyar közösség eléri-e vagy sem a 20%-os küszöböt, hiszen erőteljes volt a szuburbanizáció, és így inkább azt találgatták, hogy ez a jelenség mekkora mértékben érinti a magyar közösséget, azaz, hogy a magyarok mennyire költöznek ki Szászfenesre, Szucságba vagy Kisbácsba.
Transindex

2012. március 28.

Válaszlevél a Román Kormány alárendeltségében működő Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetőjének, dr. Horváth Istvánnak
A bihari „Da poftiți! – Igen, tessék!” kezdeményezés kapcsán közölt nyílt levelét először olvasva – túl a sajátos, egyetemi oktatótól szokatlan stíluson – nehéz volt eldönteni, hogy a partiumi magyar viszonyokban való tájékozatlansága, vagy a ferdítés és összemosás szándéka sarkalták-e írásra.
Nos, a tisztánlátás végett fontos leszögezni, hogy két egymástól független kezdeményezésről beszélünk. Az egyik, amit a múlt év augusztusában indítottak útjára civilek a Kolozsvári Magyar Napok keretében „Igen, tessék! – Da, poftiți!” mottóval. Ezt többek között az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kolozsvári szervezete is teljes mellszélességgel támogatta és támogatja. A másikat – rátelepedve a civil kezdeményezésre – a Bihar Megyei Tanács a megyei RMDSZ irányításával hirdette meg. A kolozsvári kezdeményezés főként a versenyszféra kereskedelmi és szolgáltató ágazatainak nyelvi jogi hiányosságainak pótlását célozta, míg a bihari RMDSZ kezdeményezése már elsősorban a hivatali nyelvhasználatra vonatkozik. A különbség ég és föld. A civil kezdeményezés hiánypótló módon az állampolgári jogérvényesítés korlátait feszegeti, míg a bihari RMDSZ-é egyszerű kampányfogás annak elfedésére, hogy képtelenek a helyi közigazgatáson belüli magyar nyelvhasználat legalapvetőbb, törvények szavatolta jogainak érvényesítésére. Ha „kisebbségkutatóként” mégsem volna róla tudomása, elmondanánk, Bihar megyében még a mintegy két tucat RMDSZ-es vezetésű önkormányzatban is csak korlátozottan érvényesülnek nyelvhasználati jogaink. Nem is beszélve a koalícióban vezetett Megyei Tanácsról, ahol egyáltalán nincsenek magyar nyelvű formanyomtatványok, a közérdekű dokumentumok egynyelvűek, a közgyűlési határozatokat nem fordítják le, az alárendelt intézmények többsége is teljes egészében egynyelvű, és így tovább. Addig, amíg a kolozsvári mozgalom jelmondata „Igen, tessék! – Da, poftiți!”, a bihariak, hogy a román partnerek érzékenysége véletlenül se sérüljön, a magyar szöveget téve másodiknak, „Da, poftiți! – Igen, tessék!” néven indították programjukat, sőt, külön logót is terveztettek. Ezek a különbségek még egy kutatónak is könnyedén feltűnhetnek. Jellemző, hogy amíg a román fél felé főként turisztikai kezdeményezésként tálalták programjukat, addig nekünk magyaroknak a nyelvhasználati, kisebbségjogi oldalát igyekeztek kidomborítani. A bihari érdekképviseleti impotencia beszédes jele, hogy az anyagi hátteret is csak külső források bevonásával, a magyar-román határon átnyúló pályázatként tudták megoldani. Így jutott az eredetileg a magyar nyelv használatának bátorítására született kolozsvári kezdeményezés a határ menti magyarországi önkormányzatokban biztosítandó román nyelvhasználatig. Ezek tények!
Megismételjük, tehát: felelőtlennek, szégyenletesnek és károsnak tartjuk, hogy amit a román állam 90 éven át nem tudott elérni, azt a bihari RMDSZ kezdeményezése megoldja, jelesül, hogy a román közigazgatási nyelv átlépi a trianoni határt. Nem mindennapi teljesítmény. Mint ahogyan az sem, hogy bár a fentieket kellőképpen érthetően mondtuk el, Ön valamilyen oknál fogva szükségét érezte a két egymástól teljes mértékben különböző ügyet összemosni. Értetlenül állunk, már csak azért is, mert Öntől, mint civiltől, függetlennek gondolt kutatótól, mint a kezdeményezés egyik ötletgazdájától vártuk volna, hogy elsőként fejezze ki nemtetszését az ellen, hogy egy hasznos helyi kezdeményezést a politikum teljesen kifordít, és kampányeszközzé süllyeszt. Értetlenül állunk látszólagos tájékozatlansága előtt is, hiszen Ön az utóbbi időben, igaz a helyi RMDSZ ügyvezető elnökének meghívására, de több előadást is tartott Nagyváradon, és igen jó viszonyt tartanak fenn. Ami viszont nálunk is „spontán pupillatágulást” okozott, az a balliberális köröktől már megszokott stílus. Esélyes, hogy „kisebbségkutatóként”, az elmélet hűvös, szenvtelen embereként érintetlenül hagyja, hogy az elmúlt két évtizedben több mint 400 ezer fővel fogyó közösségünk élet-halál harcot folytat megmaradásáért, hogy közösségi jogainkat az Ön munkáltatója, a Román Kormány nap mint nap veszi semmibe, de számunkra a megmaradás nem „vitézkötésesen, díszmagyarosan hangzatos filozófia”. Zárásként pedig, jó ha tudja, hogy a kárpát-medencei magyarság megmaradásának fundamentumát – ahogyan igen képiesen megfogalmazta – az „őshonosság féltéglái” alkotják, és nem a nemzetköziség cizellált cinizmusszövetének pókfonalai tartják fenn.
Az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar Megyei Szervezete
erdon.ro

2012. április 19.

Minden magyarnak joga van, magyarként élni Erdélyben!
A Nyelvi Jogok azt bizonyítja, hogy a kis lépések politikája működik: lehet erre legyinteni, el lehet mondani, hogy ez nem ér semmit, de a kiadványban szereplő nyelvi jogok tulajdonképpen 64 kis lépés eredménye, ezek léteznek, ezekkel lehet élni – fogalmazott Kovács Péter április 18-án Kolozsváron.
Az RMDSZ főtitkára Horváth Istvánnal, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnökével közös sajtóértekezleten mutatta be a Nyelvi Jogok című kiadványt.
A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársai által szerkesztett, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség által támogatott és sokszorosított kötet a romániai nemzeti kisebbségek legfontosabb nyelvi jogait ismerteti közérthető és leegyszerűsített formában.
Kovács Péter úgy fogalmazott: ebben az RMDSZ elmúlt 22 éves munkájának egy része szerepel, ennek tartalmát a Szövetség biztosította. Felhívta a figyelmet arra, hogy e jogok elfogadtatásához is 7 százaléknyi magyar politikus és legalább 44 százalék román politikus szavazatára volt szükség. „Az elmúlt 22 év alatt be tudtuk bizonyítani, hogy amikor egy kisebbségi jogot érvényesítünk, nem veszünk el senkitől semmit, a többségnek nem lesz kevesebb joga azáltal, hogy mi élhetünk nyelvi jogainkkal” – hangsúlyozta Kovács. A főtitkár kijelentette: a Szövetség nem fog megállni a nemzeti kisebbségek jogérvényesítési folyamatával, hiszen a célja, hogy a magyar nyelv regionális, hivatalos nyelv legyen ott, ahol tömbben élnek a magyarok.
Horváth István szociológus, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke a kiadvány létrejöttének előzményeit vázolta. Elmondta: amikor a nyelvi jogok intézményes alkalmazását vizsgálták, bebizonyosodott, hogy ott biztosított a magyar nyelv használata a közigazgatásban, közintézményekben, ahol a magyarság aránya 60 százalék fölött van. Azokon a településeken, ahol a magyarság aránya 20 és 40 százalék között van, ahol ugyanolyan mértékben érvényes a törvény, ott az intézményes lehetőségek sokkal korlátoltabbak. „A törvény pontosan ott nem fejti ki a hatását, ahol inkább szükség volna rá: a nem többségben levő, de jelentős számú lélekközösségeknek kellene megfelelő jogi hátteret, megerősítést nyújtson, támogassa az anyanyelvhasználatot” – mutatott rá Horváth. A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke szerint a nyelvi jogok érvényesítésében rendkívül hatékony lehet az állampolgári fellépés. „Fontosnak tartottuk azt, hogy a nagyobb kategóriák számára olvasható, élvezhető formában eljuttassuk azt, hogy milyen jogok birtokosai, milyen jogokat lehet és kell érvényesíteni” – mondta. Horváth István úgy vélte, ha valakinek kezében van egy ilyen kiadvány, amely értelmezi számára a törvényt, valószínűleg sokkal nagyobb hátszéllel tud belépni, érdeket és jogot követelni, mint hogyha csak hallomásból, hozzávetőlegesen tudja azt, hogy mit jelent annak a joga, hogy a nevét helyesen írják le, úgy ahogy ő szeretné az anyakönyvi hivatalban vagy más hivatalban.
Magyarként élni Erdélyben
Tájékoztató körutat szervez az RMDSZ és a MIÉRT
2012. április 25–május 15 között az RMDSZ népszerűsítő, tájékoztató körutat indít, amelynek során a Nyelvi Jogok című kiadványt juttatja el minél több erdélyi magyar családhoz, a nyelvi jogok érvényesítésének fontosságára hívja fel a figyelmet – jelentette be mai, kolozsvári sajtóértekezletén Kovács Péter főtitkár. A karaván mottója Magyarként élni Erdélyben, a Szövetség partnere ebben a Magyar Ifjúsági Értekezlet. „A karaván Bihar, Szatmár, Szilágy, Kolozs, Maros, Hargita és Kovászna megyébe látogat el. Ennek során 300 önkéntes segítségével 2000 kiadványt osztunk szét, megyénként 2 nagy fórumot szervezünk, ajtóról ajtóra is fogunk járni, hogy a kiadványban szereplő jogokat népszerűsítsük – mondta Kovács. Erdély.ma

2012. április 19.

Helyünk a szórványban – Mégis Erdély-brand kellene?
Alku itt akkor lehet, ha az RMDSZ ellenzéke a helyhatósági választásokon a magyar szavazatok körülbelül 40 százalékát felmutatja, ami ugyan nem lehetetlen, de nem is túl valószínű – olvashatták ezeken a hasábokon a Mensura Transilvanica elemzését. De mi a teendő ott, ahol kisebbségben vagy szórványban vagyunk, mert politizálni ott is kell?
Erre egyik választ Takács Mihály fogalmazta meg a Nemzeti Szabadelvű Körök országos platformjának múlt havi, bikfalvi ülésén: a politikának az a célja, hogy a kormánynál legyünk. A zsombolyai tanácsos tudja, hogy mit beszél, hiszen elmondása szerint 12 éve úgy vezetik a várost a tulipán színeivel, hogy 14 százalék magyar szavazó van mögöttük. Ám nem mindenütt van Zsombolya. Horváth István szociológus, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnökének megfigyelése szerint az előzetes népszámlálási adatok tükrében minél kisebb a magyarok lélekszáma (és részaránya) egy adott megyében, a fogyás mértéke annál nagyobb, például Fehér és Brassó megyékben majdnem 23%-os. Országos szinten 20 év alatt a magyarság vesztesége 386 959 személy volt, így jogos a bikfalvi kerekasztalon elhangzott felvetés, hogy megpróbálkozhatnánk egy Erdély-branddel. Tóth Sándor, a négyfalusi RMDSZ-szervezet alelnöke megerősítette: az előzetes népszámlálási adatok szerint 23% volt az elvándorlás, ami a szervezet életére is kihatott, ezt intenzívebb munkával ellensúlyozzák, hiszen a több mint 6200 magyar erőt képvisel Négyfaluban, és ennek megfelelően kell részt vállalniuk a közösség életének irányításában.
– A fogyás nem csak a magyarságot érintette, az összlakosság is csökkent: 40 ezer körül volt 20 éve, ma pedig 32 ezer Négyfalu lakossága, a románok száma is 31 ezerről 26-ra csökkent – mondja Tóth Sándor. (Ehhez hozzá kell tennünk, hogy a hivatalos adatok szerint Négyfaluban pár száz roma él, becslések szerint csak a Garcsinban 10 ezer – szerk.)
– A legutóbbi választásokat sikerült elbaltázni, hiszen valamikor Négyfaluban a 21 tanácsosi helyből hetet sikerült megszerezni, legutóbb a 19-ből csupán hármat, holott ellenzéki magyarok nem is voltak, egyetlen független jelölt volt – vázolja a múltat a tanácsos, aki szerint a nyolc évvel korábbi szakadás következményeit orvosolnia kell a friss csapatuknak, hiszen a három tanácsosi helyet negatív csúcsként kell elkönyvelni. De mi a megoldás Négyfaluban?
– Szakmaiság, fiatal, pragmatikus csapat, amelyik gyakorlati megoldásokat kínál az egész Négyfalunak, és a korrupció árnyéka sem vetülhet rájuk – foglalja össze a friss, a választók figyelmébe ajánlott csapat leírását Tóth, aki szerint minimum öt helyet céloztak meg a nyári megmérettetés után.
Géczi Gellért 29 éves vállalkozó személyében polgármesterjelöltet is állítanak Négyfaluban, csapatában ott van Balázs Tamás, Tóth Sándor, ifj. Magdó János, Sztáncsuj János, akik mind a magyar, mind a román választóknak tiszta adminisztrációt kínálnak, szakemberek, vállalkozók, közgazdászok és az egyházakhoz közeli személyek együttes munkáját előlegezik. Új emberek, friss lendülettel, erkölcsileg tiszta, tenni akaró magyar emberek – így jellemezte Tóth Sándor azt a gárdát, amely hozzáfoghatna Négyfalu újbóli meghódításához, hiszen a láthatáron ott van még egy feljövő kisebbség, a romák pártja is, amely korábban a PSD-nek, PDL-nek adta szavazatait, most viszont a polgármesterjelöltre remélnek tőlük a magyarok voksokat, akárcsak a románságtól.
Willmann Walter
Székely Hírmondó. Erdély.ma

2012. április 19.

Regionális hivatalos nyelvvé tenné a magyar nyelvet az RMDSZ
Az RMDSZ hosszú távú céljának tekinti, hogy a magyar nyelvet regionális hivatalos nyelvvé tegye Románia azon régióiban, amelyekben számottevő a magyar közösség aránya. Ezt Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára fogalmazta meg egy szerdán tartott kolozsvári sajtótájékoztatón, amikor a Nyelvi Jogok című kiadványt is bemutatták. Ez egyszerűsített formában mutatja be a romániai nemzeti kisebbségek legfontosabb nyelvi jogait.
A nemzeti kisebbségek jogérvényesítési folyamatának fontos célja, hogy a magyar nyelv regionális hivatalos nyelv legyen ott, ahol tömbben élnek a magyarok – jelentette ki Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára tegnap a Nyelvi jogok című kiadvány bemutatóján.
Mint elhangzott, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézettel közösen bemutatott kiadvány a nyelvi jogokkal kapcsolatos leggyakoribb kérdésekre kíván közérthető válaszokat adni. „Az elmúlt 22 év alatt be tudtuk bizonyítani, hogy amikor egy kisebbségi jogot érvényesítünk, nem veszünk el senkitől semmit, a többségnek nem lesz kevesebb joga azáltal, hogy mi élhetünk nyelvi jogainkkal” – hangsúlyozta Kovács, aki szerint a kiadvány tartalmát gyakorlatilag az RMDSZ biztosította.
Horváth István szociológus, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke a kiadvány létrejöttének előzményeit vázolta. Elmondta: amikor a nyelvi jogok intézményes alkalmazását vizsgálták, bebizonyosodott, hogy ott biztosított a magyar nyelv használata a közigazgatásban, közintézményekben, ahol a magyarság aránya 60 százalék fölött van. Azokon a településeken, ahol a magyarság aránya 20 és 40 százalék között van, ahol ugyanolyan mértékben érvényes a törvény, ott az intézményes lehetőségek sokkal korlátozottabbak.
„A törvény pontosan ott nem fejti ki a hatását, ahol inkább szükség volna rá: a nem többségben levő, de jelentős számú lélekközösségeknek kellene megfelelő jogi hátteret, megerősítést nyújtson, támogassa az anyanyelvhasználatot” – mutatott rá Horváth. A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke szerint a nyelvi jogok érvényesítésében rendkívül hatékony lehet az állampolgári fellépés. „Fontosnak tartottuk azt, hogy a szélesebb tömegek számára olvasható, élvezhető formában eljuttassuk az információt, hogy milyen jogok birtokosai, milyen jogokat lehet és kell érvényesíteniük” – mondta.
Horváth István úgy vélte, ha valakinek kezében van egy ilyen kiadvány, amely értelmezi számára a törvényt, valószínűleg sokkal nagyobb hátszéllel tud lépni, érdeket és jogot követelni, mint hogyha csak hallomásból, hozzávetőlegesen tudja azt, hogy mit jelent annak a joga, hogy a nevét helyesen írják le, úgy ahogy ő szeretné az anyakönyvi hivatalban vagy más hivatalban.
Kovács Péter bejelentette továbbá: április 25. és május 15. között az RMDSZ népszerűsítő, tájékoztató körutat indít, amelynek során a Nyelvi jogok című kiadványt juttatja el minél több erdélyi magyar családhoz, a nyelvi jogok érvényesítésének fontosságára hívja fel a figyelmet. „A karaván Bihar, Szatmár, Szilágy, Kolozs, Maros, Hargita és Kovászna megyébe látogat el. Ennek során 300 önkéntes segítségével 2000 kiadványt osztunk szét, megyénként 2 nagy fórumot szervezünk, ajtóról ajtóra is fogunk járni, hogy a kiadványban szereplő jogokat népszerűsítsük – mondta Kovács.
Antonescu: nem a magyar nyelvre A Nemzeti Liberális Párt (PNL) támogatja a nyelvi jogok intézményes alkalmazását, a kulturális identitás megőrzését, abba viszont soha nem egyezne bele, hogy a magyar nyelv hivatalos nyelvvé váljon ott, ahol tömbben élnek a magyarok – nyilatkozta Crin Antonescu liberális pártelnök, Kovács Péter RMDSZ-es főtitkár kijelentésére reagálva. „Az állam hivatalos nyelve a román, és az is marad – ez a mi álláspontunk. Tiszteletben tartjuk az RMDSZ véleményét, a Nemzeti Liberális Párt viszont soha nem támogatná, hogy a magyar nyelv hivatalossá váljék Romániában” – szögezte le Antonescu.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

2012. április 22.

Elérhető-e a nyelvi mentőöv?
A nyelvi jogok terén elért érdekvédelmi politizálás eredményeit összesíti egy minapi kiadvány, s annak bemutatása ismételten emésztő erdélyi dilemmánkra irányítja a figyelmet.
Mi a célravezetőbb: ha kisebbségvédelmi alapállásból kezdünk az építkezéshez, vagy ha nemzetünk erdélyi ágának jogait kérjük egy valamikori, erőszakkal felbontott egység jogállapotát igényelve vissza. Tényszerűek a jogfosztottság évtizedei is, azoktól, a leszakítottság traumájától sem lehet elvonatkoztatni, miként a nemzeti egység egykori valósága sem vonható kétségbe, ezért a két igénymérce a viszonyítási alapok vitáját úgyszólván állandósítja. E nézeteltérés permanenciájának nem is vagyunk híjával, hol választási kampányban, hol semlegesebb közegben, de ismételten fellángol, és szerintem elképzelhető – mégpedig plurális keretekben –, hogy mindkettő elnyeri a maga sajátos és persze részleges legitimitását.
No de mi is a baj a parlamentben kiharcolt, törvénybe iktatott, hatályos jogszabályok védte nyelvi jogainkkal? A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vizsgálatot folytatott ezek intézményes alkalmazásáról, és Horváth István igazgató szerint azt konstatálták, hogy ott biztosított a magyar nyelv használata a közigazgatásban, közintézményekben, ahol a magyarság aránya 60 százalék fölötti. Azokon a településeken, ahol a magyarság aránya 20 és 40 százalék közötti – ahol ugyanolyan mértékben érvényes a törvény –, az intézményes lehetőségek sokkal korlátoltabbak. A jogszabály pontosan ott nem fejti ki hatását, ahol inkább szükség volna rá: a nem többségben levő, de jelentős számú lélekközösségeknek kellene megfelelő jogi hátteret, megerősítést nyújtania, támogatnia az anyanyelvhasználatot – vonta le a következtetést az igazgató.
Az erdélyi magyar politizálás fenti dilemmája köszön hát vissza a tényállásból: a szórványt célzó nyelvi mentőövbe eddig nemigen sikerült megkapaszkodniuk azoknak, akiknek elsősorban szánták e fogódzókat. Itt a kutató az egyéni polgári mentalitásváltásban, a bátrabb fellépésben látja a megoldást, ezért üdvözli az említett kiadványt.
Nem lehet azonban vitás, hogy sokkal többre van szükség: olyan szociális mentalitásváltásra, mely az elbátortalanító többségi nyomást mintegy leveszi a szórványról, s melyhez katalizátorként a tömbben elért siker, például a magyar nyelv regionális hivatalos nyelvvé nyilvánítása kedvező feltételt teremtene. Általában véve, a kollektívum jogaként elismert anyanyelvhasználat iskolában, hivatalban és a közéletben – ennek gyakorlati érvényesülése késik Romániában és nem csak itt.
B. Kovács András
3szek.ro. Erdély.ma

2012. május 4.

Külföldön él a 194 ezer „elveszett” erdélyi magyar több mint fele
Erdélyi magyar népesedést tanulmányozó kiadványt mutattak be
„A technikai tartalom mellett bemutatja a romániai magyar kisebbségkutatás beszédmódjának fejlődését, alakulását is” – jellemezte Kiss Tamás és Barna Gergő szociológus tegnap bemutatott, Népszámlálás 2011. Erdélyi magyar népesedés a XXI. század első évtizedében című kiadványát Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója. A Minerva-ház emeleti előadótermében rendezett eseményen részt vett Markó Béla korábbi RMDSZ-elnök is, a könyvbemutatót szervező Kós Károly Akadémia Alapítvány elnökeként, kifejtve: nagyon is jelentős fejlődés mutatható ki nemcsak a kisebbségi magyarság létszámának, hanem közérzetének, jövőképének felkutatása terén is. A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kiadványa a 2011-es népszámlálás februárban közölt előzetes eredményei vonalán taglalja a demográfiai, társadalmi változásokat, a romániai magyarság népesedési folyamatára vonatkoztatva a számsorokat.
A kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Kós Károly Akadémia Alapítvány szép számú hallgatóság előtt mutatta be tegnap Népszámlálás 2011. Erdélyi magyar népesedés a XXI. század első évtizedében című kiadványát, amely a 2011-es népszámlálás előzetes eredményeinek kontextuális elemzésére, valamint az erdélyi magyar népesedést befolyásoló tényezők feltárására épül.
A könyvbemutatót kísérő tulajdonképpeni előadást, a kialakult beszélgetést Horváth István moderálta, aki elsőként Markó Béla miniszterelnök-helyettesnek, korábbi RMDSZ-elnöknek, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnökének adta át a szót. „Nagyon is jelentős fejlődés mutatható ki a kisebbségkutatás terén, hiszen létrejött az ezt elősegítő intézményi keret. Más kérdés, hogy az intézmények milyen tartalmat tudtak biztosítani. Ahhoz, hogy jövőt tervezhessünk, céljainkat nem csak szimbólumokban kell megfogalmaznunk! Feltétlenül léteznie kell a szakmai háttérnek, a kutatómunkának” – fogalmazott Markó Béla, megjegyezve, hogy ma már tényekként kezelhetjük a népszámlálási adatokat, nem pedig politikai intézkedések, érdekek termékének, mint a rendszerváltozást követő években. „Ezt a munkát senki sem fogja elvégezni helyettünk” – közölte a Kós Károly Akadémia elnöke a romániai magyarság kisebbségkutatói munkájára célozva.
Horváth István a romániai magyarság népességi helyzetének feltérképezését dióhéjban mutatta be, hangsúlyozva, hogy csupán a tíz évvel ezelőtti népszámlálást követően szűnt meg a Budapest-központú elemzési munka: „Az áttörést a 2002-es népszámlálás jelentette, amelyet követően – magyarországi finanszírozásból ugyan – már erdélyi kutatók végezték az elemzői munkát”.
A kiadvány szerzői közül elsőként Barna Gergő szólalt fel, aki mindenekelőtt hangsúlyozta, hogy a publikált adatok kisebb-nagyobb mértékben módosulnak majd az eredmények véglegesítését követően, ami jövőre várható.
A következőkben a kötetben bemutatott témákkal és adatokkal ismerkedhetett meg a hallgatóság. Az elemzéseket több szempont alapján végző kutatók a számsorok között olvasva „optikai csalódásokra” mutattak rá, néhány érdekességet kiemelve.
Ahol a legnagyobb a baj
A magyarság csökkenését – amely mindössze 0,6 százalékponttal marad el a románságétól – megyék és településformák taglalásával mutatták be a szerzők. Kiderült: legdrasztikusabban a Bánságban és Dél-Erdélyben fogyott a magyarság, és erőteljes tömbösödés figyelhető meg magyar vonatkozásban. Jelenleg az erdélyi magyarságnak a 38 százaléka él Székelyföldön, 25 százaléka a Partiumban, további 20 százaléka pedig Közép-Erdélyben.
„Minél kisebb volt a magyarság aránya egy adott településen, annál nagyobb fogyást tapasztaltunk” – közölte Barna Gergő. Kisebbségünk létszámának csökkenése leginkább a kis- és közepes városokban figyelhető meg, ahol mintegy 15–17 százalékponttal kevesebb magyart „jegyeznek”. Metropoliszövezetekben mindössze 1,8 százalékpontos a csökkenés, nagyvárosokban pedig 23 százalékpontos – utóbbi érték azért ilyen magas, mert a 100 ezernél több lakossal rendelkező városok szinte kivétel nélkül szórványvidéki településeknek számítanak.
Pozitívum ugyanakkor, hogy jelentősen mérsékelődött magyar szempontból a Partium helyzete és tovább javult a Székelyföldé – ezen régiókban a románság népességcsökkenése nagyobb a magyarokénál. A román lakosság aránya jelentős mértékben növekedett ugyanakkor metropoliszövezetekbe sorolt községekben (16,2 százalékkal), és stagnáló arányt mutat a magyar többségű kisvárosok szintjén, ahol az adminisztrációs rendszer megfelelő stabilitást biztosít számukra.
A kis- és közepes városok egyaránt elvesztették magyar és román lakosságuk bő 15 százalékát, Barna Gergő szavaival élve „elvesztették megtartó erejüket”.
A települések nagyságát tekintve az tapasztalható, hogy kisebbségünk tagjainak 44 százaléka községben él, a nagyvárosokban azonban csak 21 százalékunk lakik. A tömbösödést igazolja, hogy 53 százalékunk olyan településen él, ahol a magyarság többségben van, 13 százalékunk szórványosodik, 9 százalékunk pedig már szórványban él.
Fogyatkozásunk okai
Kiss Tamás népességfogyásunk négy okát vázolta: a természetes népmozgalom, az intergenerációs asszimiláció, a nemzetiségváltás, illetve a migráció vonatkozásait tárta fel.
A természetes szaporulat – amely a felsorolt négy közül a legegzaktabb – kapcsán rávilágított arra, hogy a kiindulási alap kedvezőtlen mivolta miatt negatívabb a helyzetünk a románokénál. Magyarán: minél kevesebben vagyunk, annál kevésbé működőképes a szaporulat. Annak ellenére fogyunk jobban, hogy a termékenység, illetve a születéskor várható élettartam nagyjából megegyezik a román lakosság azonos adataival.
Az intergenerációs asszimiláció azt vizsgálja, hogy a szülőknek sikerül-e átadniuk az identitás jegyeit a gyermeknek. Ez nagyban függ a vegyes házasságok arányától, illetve a vegyes házasságokban történő szocializációtól. Székelyföld kivételével mindenhol csökken a homogén házasságkötések (magyar férj és magyar feleség) száma, így helyenként súlyos asszimilációs veszteség jelentkezik. A legdrasztikusabb a helyzet Bánságban és Dél-Erdélyben, ahol a magyar ajkúaknak nagyjából a fele köt vegyes házasságot. Az utódok többségét már nem magyarként jegyzik be, így az ottani magyarok többezres nagyságrendben válnak az intergenerációs asszimiláció „áldozataivá”.
A nemzetiségváltás kapcsán sváb–magyar, roma–magyar és román–magyar vonatkozásban vázolta a folyamatokat Kiss Tamás. A legtöbb kihívással a roma–magyar helyzet rendelkezik, ugyanis mintegy 150 ezer roma beszéli a magyar nyelvet, és mintegy 90 ezer magyarnak is vallotta magát közülük. Nem kérdés, hogy a népszámlálás nem számít adekvát eszköznek a romák létszámának megállapítására – közölte Kiss –, mert még mindig sokan nem vállalják fel roma mivoltukat. (Szakemberek és különböző érdekvédelmi szervezetek egyébként 1,8–2 millió főre becsülik a romániai roma lakosság létszámát – tudtuk meg.) A magyar lakosság a svábok és a romák nemzetiségváltásából is „profitált”, de közel sem akkora mértékben, mint amekkora „kincsesbányának” tűnt ez a népszámlálást megelőző kampány során.
A migrációs egyenleg alapján Moldva és Dél-Erdély a legérintettebb két régió. Országos szinten 11,3 ezrelék Románia kivándorlási aránya, a magyarság berkeiben azonban csupán 8,5 ezrelékre rúg a szóban forgó adat. Észak- és Dél-Erdélyből, valamint a Bánságból – azaz a szórványrégiókból – a magyarság elvándorlásának aránya azonban magasabb a románságénál. A belső migráció folyamatát kutatva ebben az esetben is tömbösödésről árulkodtak az adatok: a magyar szórványvidékről a magyar többségű települések, régiók irányába történik jelentős népességmozgás.
A magyarok kivándorlása többnyire „lecsengett”, de az emigráció célországa a szülőföldjüket elhagyók 60–75 százalékának még ma is Magyarország.
Több mint 100 ezer főt vesztettünk kivándorlással
A tavalyi népszámlálási adatok tükrében Románia migrációs vesztesége az utóbbi 10 évben 2,22 millió főre rúg. Ebből 111 ezer személy a magyar kivándorló.
A 194 ezer fős magyar „összveszteséget” boncolgatva Kiss Tamás rámutatott: az erdélyi magyarság 2002. és 2011. között „eltűntjeinek” 57,4 százaléka kivándorolt, 31,3 százaléka (60,6 ezer fő) pedig a természetes szaporulat negatív értékének következménye. Becslések alapján mindössze 4,6 ezer magyar lakos tartozik a nemzeti hovatartozásukról nem nyilatkozók csoportjába. Országos szinten közel hatezren intergenerációs asszimiláció, több mint kilencezren pedig a román–magyar nemzetiségváltás miatt nem vallották magukat magyarnak.
Járható utak
A kutatók négy irányvonalat határoztak meg, amely mentén haladva elősegíthető népességfogyásunk lelassítása. Első lépésben a gyermekszám további csökkenése, illetve a termékenységi arányszám csökkenése ellen kell tennünk, amelynek egyik része, módja az oktatási rendszer újraszervezése is. Szorosan összefügg ezzel a szórvány-kérdés újragondolása, mert Székelyfölddel és Partiummal szemben szórványvidéken nagyon felgyorsult a népesedési erózió. Kiss Tamás vitaindítónak szánt észrevétele szerint a magyar nyelvű oktatás „a rendezett kivonulás egyik eszköze”. Megkülönböztetett figyelmet érdemel a romák integrációjának kérdése, mind politikai, mind pedig kulturális és társadalmi téren. „A magyar cigányok többsége a magyar közösséghez tartozna, ugyanakkor Székelyföldön minden 13. magyar lakos cigány nemzetiségű” – vázolta Kiss. A migráció vonatkozásában a politikai közösség és az intézményesített diaszpóra sajátosságainak józan mérlegelésére hívta fel a figyelmet.
Szórványkérdésről és a kolozsvári jelenségről
A hallgatóság körében többen is felszólaltak. Péntek János nyelvészprofesszor a magyar oktatást kutató szakmai intézményi keret hiányára panaszkodott, amely nem létezik annak ellenére, hogy a politikum lehetővé teszi a létezését és rendkívül fontos és hasznos szereppel bírna. Székely István, a tavalyi népszámlálás RMDSZ-es munkacsoportjának a vezetője arra reflektált, hogy a belső migráció több érdekességet rejteget, mint amennyit eddig kiaknáztak belőle a szakemberek, és az említett jelenség alaposan felülírhatja az eddigi eredményeket. A teljes életpályára szóló iskolarendszer biztosítása kiemelt fontosságú Kötő József parlamenti képviselő észrevétele szerint, a kormány kisebbségekkel foglalkozó főosztályának ügyvivője, Rodica Precupeţu pedig egy, valamennyi romániai kisebbség képviselőit tömörítő találkozó szervezésének ötletével állt elő.
Felvetődött a népszámlálás elkeserítő kolozsvári eredményeinek a kérdése is, és kiderült, közel sem annyira elrettentő a számsor, mint amennyire első ránézésre annak tűnik. A mintegy 10 ezres magyar népességfogyás felét migráció okozta, a természetes szaporulat negatív előjele mintegy négyezer lakossal csökkentette a kolozsvári magyarság számát, és 1,2 ezerre becsülték azok számát, akik nem vallottak nemzeti hovatartozásukról. Megnyugtató azonban, hogy a mintegy ötezer elvándorlónak hozzávetőleg a fele a Kolozsvárt övező települések valamelyikében él, tehát nem tekinthető „elveszett” embernek. Szabadság (Kolozsvár)

2012. május 4.

A magyarság fogyásának okait ismertették Kolozsváron
A természetes fogyás, a vegyes házasságok, a nemzetiségváltás és a kitelepedés befolyásolja az erdélyi magyarság számának csökkenését – derül ki egy kiadványból, amelyet csütörtökön ismertettek Kolozsváron.
tavalyi népszámlálás előzetes eredményeit ismertető, illetve az erdélyi magyar kisebbségkutatás utóbbi 20 éves történetének áttekintését bemutató kiadványt ismertettek csütörtökön Kolozsváron, az eseményt a kincses városi székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) és a Kós Károly Akadémia Alapítvány szervezte.
Barna Gergő és Kiss Tamás szerzők, az NKI kutatói ismertetőjükben elmondták, a bemutatott eredmények a 2011-es népszámlálás előzetes, ez év elején közzétett adatain alapulnak, ezek azonban minimálisan változhatnak a továbbiakban.
A kiadvány két főbb fejezetre tagolódik, egyrészt tartalmazza a népszámlálás eredményeinek kontextuális elemzését, emellett felvázolja az erdélyi magyar népesedést befolyásoló tényezőket. Mint rámutattak, az ország összlakosságának, ezen belül pedig az erdélyi magyarság számának fogyását főként négy tényező befolyásolta.
„Elsősorban a természetes népmozgalmi folyamatok, azaz a születési és elhalálozási arányok változása okozta a népességcsökkenést. Emellett az intergenerációs asszimilációt is figyelembe kell vennünk, vagyis azt az esetet, ha például a vegyes házasságból származó utódokat nem magyar identitásúaknak nevelik a szülők. Egy másik tényező a nemzetiségváltás, például a gyermekkorában magyarként bejelentett személy felnőttként már más nemzetiségűnek vallja magát, végül pedig a külföldre való kitelepedést sem felejthetjük el” – magyarázta Kiss Tamás.
Barna Gergő emlékeztetett, az összlakosság a legújabb adatok szerint 12,2 százalékkal csökkent, Ilfov megyét leszámítva pedig az ország mindegyik térségében apadást jegyeztek. A népesség számának fogyása elsősorban a dél-keleti és az észak-keleti régiót érintette.
A kötet szerzői megállapították, minél kisebb a magyarok aránya egy-egy településen, a közösségnek annál nagyobb fogyást kellett elkönyvelnie. Elsősorban a kis és közepes méretű városok veszítették el megtartó erejüket, ennek gazdasági okai vannak – hangzott el.
Az eseményen jelenlévő Markó Béla leköszönő miniszterelnök-helyettes, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke hangsúlyozta, komoly fejlődés mutatható ki a hazai magyar tudományosságon belül végzett szociológiai kutatások terén.
„A kisebbségkutató intézet az erdélyi magyar tudományos élet nélkülözhetetlen elemévé vált, és az sem véletlen, hogy éppen Kolozsváron található, itt ugyanis állandó mozgás, illetve kutatói kör biztosítható” – fogalmazott Markó Béla. Mint mondta, a tudományos tevékenységre elsősorban azért van szükség, hogy az erdélyi magyarság céljait ne csak szimbólumszerűen, hanem konkrétan is meg lehessen fogalmazni.
Horváth István, a kisebbségkutató intézet vezetője ugyanakkor elmondta, az erdélyi magyarság demográfiai fejlődéséről szóló kutatások, értelmezések, beszédmódok jelentős mértékben változtak az elmúlt évtizedek során.
„Az 1980-as, 1990-es években a kisebbségkutatás többnyire Budapest-centrikusan működött, a törés valamikor 2002 után következett be, amikor a Magyarországról érkező finanszírozás mellett a gyakorlati munka már áttevődött Erdélybe, ezen belül elsősorban Kolozsvárra, a változások pedig többek között egy komoly szakemberi közösség kiképzését is eredményezték” – magyarázta Horváth.
Kőrössy Andrea. Krónika (Kolozsvár)

2012. május 4.

A tömbmagyarok számbeli csökkenése jóval kisebb az országosnál
A természetes fogyás, a vegyes házasságok, a nemzetiségváltás és az elvándorlás okozták az erdélyi magyar népesség fogyását - derül ki az NKI műhelytanulmányából.
A 2011-es népszámlálás előzetes eredményeit összegző, Népszámlálás 2011. Erdélyi magyar népesedés a XXI. század első évtizedében című műhelytanulmányt ismertették csütörtökön Kolozsváron, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) és a Kós Károly Akadémia Alapítvány által szervezett bemutatón.
Kiss Tamás és Barna Gergő szerzők kiadványának szociológiai, demográfiai tartalmán túl van egy más típusú jelentősége is. Lehetőséget ad arra, hogy átnézzük az erdélyi magyar kisebbségkutatás rendszerváltás utáni történetét – mondta Horváth István. Az NKI igazgatója úgy fogalmazott, a kiadvány tartalmán túl jelzi az erdélyi magyarságról szóló beszédmódok, értelmezések fejlődését, ezeknek az elmúlt húsz éven belüli alakulását.
Ahhoz, hogy jövőt tervezhessünk, hogy a céljainkat ne csak általánosságokban, szimbólumszerűen fogalmazzuk meg, hanem részleteiben megvalósíthatóan kidolgozzuk, ahhoz feltétlenül léteznie kell a szakmai háttérnek, a tudományos munkának. Ma már, amikor tömb- vagy szórványmagyarságról beszélünk, az erdélyi magyarság állapotát megpróbáljuk fölmérni, szakembereinknek, intézményeinknek köszönhetően sokkal többet tudunk a közösség közérzetéről, mentalitásáról, jövőképéről – fogalmazott Markó Béla.
A Kós Károly Alapítvány elnöke a romániai magyar tudományos életben tetten érhető fejlődésre hívta fel a figyelmet. Elmondta: a kilencvenes évek elején még a demográfiai adatokat is nem tényként, hanem politikai és szimbolikus érvként használták. Ennek következtében a közéleti retorika távol állt a tényszerűségtől és a tudományosságtól. „A tények rendkívül fontosak, aki fontos tényeket, adatokat tud bármelyik pillanatban előtárni, az képes a jövőt is megvalósíthatóan megtervezni. Ezt a munkát helyettünk, erdélyi magyarok és az erdélyi magyar szakemberek, tudósok helyett senki nem fogja elvégezni” -fogalmazott Markó. Kiss Tamás és Barna Gergő elmondták: tanulmányuk a 2011-es népszámlálás nemzetiségi adatsorait elsősorban magyar vonatkozásban elemzi, és a magyar népességet érintő folyamatokat, a rá vonatkozó adatokat a teljes népesség kontextusában, más nemzetiségeket érintve elemzi.
A dolgozat két egységre tagolódik: az első rész a 2011-es népszámlálási eredményeket, illetve az egyes nemzetiségek 2002-2011 közötti változását elemzi. Fő célja a magyarok számbeli és aránybeli változásának bemutatása regionális, településtípus, illetve etnikai szerkezet szerinti bontásban. A szerzők arra a kérdésre keresik a választ, hogy melyek azok a kontextuális tényezők, amelyek a számbeli, illetve aránybeli evolúciót meghatározzák, anélkül, hogy az egyes demográfiai folyamatokat elemeznék.
A második rész a szorosabban vett demográfiai elemzést tartalmazza. A szerzők a tanulmány bevezetőjében hangsúlyozzák: a népszámlálási eredmények nem tekinthetők abszolút mértékben objektív és megkérdőjelezhetetlen mérésnek, főleg az etnikai identitások tekintetében, azonban értelmetlennek tartják azt a megközelítést, hogy az objektivitás hiánya miatt nem érdemes a népszámlálási adatsorokkal foglalkozni. Egyrészt a demográfiai folyamatokra az így nyert adatokon keresztül egyedülálló rálátás nyílik, másrészt a Románián belüli etnokulturális különbségeket, illetve a magyar közösséget az elkövetkezendő évtizedben e számsorok alapján fogjuk reprezentálni – fogalmaznak a szerzők.
A tanulmány első részéből összeállított prezentációt Barna Gergő mutatta be. A szociológus többek közt a népesség megyék, régiók, településtípusok szerinti változásáról, a Romániában élő nemzetiségek számáról és arányairól, az erdélyi magyar népesség számának és arányainak változásáról, a magyar népesség belső arányairól beszélt. A prezentáció második, a népesedési folyamatokról szóló részében Kiss Tamás a természetes népmozgalmi folyamatokról, az integrációs asszimilációról, a nemzetiségváltásról – sváb-magyar, roma-magyar és román-magyar reláció – és a migrációról beszélt.
Az erdélyi magyar népesség csökkenését elsősorban a migrációs veszteség okozta – mondták el a szerzők. Az 1992-2002 közötti periódushoz viszonyítva nagyobb arányú volt a magyarok elvándorlása (az évi átlagos 6,6 ezrelékkel szemben 8,5 ezrelékes), bár így is alatta maradt a románságot, illetve az ország teljes népességét jellemző értéknek.
A migrációs veszteség elsősorban a szórványterületeken növekedett, ott elsősorban a Nyugat-Európa fele való elvándorlás volt jellemző. Ugyanakkor a korábbi időszakhoz képest a Magyarországra vándorlók száma sem csökkent, a 111 ezres migrációs veszteség 60-75%-a a szomszédos országba vándorolt.
Az elemzés kimutatta, hogy a természetes népmozgalmi folyamatok továbbra is kedvezőtlenebb eredményre vezettek a magyar közösség esetében, mint országosan, annak ellenére, hogy a termékenység és a születéskor várható élettartam a magyarok esetében is eléri az országos átlagot. Az adatok szerint a tendencia minden valószínűség szerint folytatódni fog, miután a nagymértékű elvándorlás a többségi románság korstruktúrájának a gyors romlásához fog vezetni.
Egy másik tényező, ami kedvezőtlenebbül alakult, mint 2002-ben, az a nemzetiségváltási mérleg. Egyrészt megnőtt a nemzetiségükről nem nyilatkozók száma, akik közül 4600 főre tehető a korábban magukat magyarnak vallók száma. Másrészt a magyarság a roma-magyar viszonylatban is veszteségeket könyvelhetett el, olyan körülmények között, hogy országosan 1966 óta először nem volt cigány disszimiláció. A szerzők az 1992-2002-es időszakkal szemben a román-magyar relációban is nemzetiségváltást feltételeztek, ez a feltevés azonban a legkevésbé volt adatolható. Azt állítják, hogy elsősorban a nagyvárosi magyar szórványközösségek a vártnál gyorsabb felszámolódása mögött a nemzetiségváltási folyamatok is állhatnak. A bemutató végén Kiss Tamás tanulságokat fogalmazott meg a politika számára is. Kijelentette, hogy a szórvány demográfiai eróziója végletesen felgyorsult, és ez a magyar intézményrendszer fenntarthatóságát is megkérdőjelezi. Úgy vélte, számításba kell venni, hogy a magyar oktatás a rendezett kivonulás eszköze lehet ezeken a területeken.
A tanulmány kiemeli azokat a regionális különbségeket, amelyek minden egyes demográfiai folyamat esetében megmutatkoznak a tömb-, illetve a szórványterületek között. Székelyföldön, és kismértékben a Partiumban, a kedvezőbb korstruktúra miatt a természetes népmozgalmi egyenleg is kedvezőbb, mint a szórványterületeken. Ugyanakkor az itt élő magyar közösségek nem, vagy csak kismértékben kapcsolódtak be a Nyugat-Európa fele mutató migrációba. Ez azt eredményezte, hogy a partiumi és a székelyföldi magyarok számbeli csökkenése az országos értéknél is jelentősen alacsonyabb volt. A szórványterületeknek a vártnál gyorsabb felszámolása azt is magával vonja, hogy az erdélyi magyar közösségen belül a tömbterületek súlya elkerülhetetlenül felértékelődik.
Marosvásárhely és Kolozsvár magyar lakossága csökkenésének okai
A tanulmányban külön fejezetet szenteltek Marosvásárhely és Kolozsvár népszámlálási eredményeinek. E szerint a teljes népesség Kolozsváron 2,8%-kal, míg Marosvásárhelyen 14,8%-kal csökkent. A magyarok arányvesztése Kolozsváron számottevő, Marosvásárhelyen viszonylag enyhe volt. A két város magyarságának számbeli és aránybeli csökkenésének a legfontosabb oka a természetes népmozgalmi veszteség, illetve a kedvezőtlen kiinduló korfa. Ebbe beleértendő az a veszteség is, amelyet a vegyes házasságokon belüli kiegyenlítetlen etnikai szocializáció okozott. Kolozsváron 25-30, míg Marosvásárhelyen 8-12%-ra tehető azon magyar fiatalok aránya, akik román nemzetiségű házastársat választanak maguknak. A migrációs folyamatok ugyancsak hozzájárultak a magyarok számának csökkenéséhez. Marosvásárhelyen, ahol mind a peremközségekbe, mind a máshová költözők között felülreprezentáltak voltak a románok, a románok elvándorlása, elköltözése azt eredményezte, hogy a magyarok arányvesztése mérséklődött. Kolozsváron a migráció fokozta az arányvesztést, és egy specifikus tényezőt, a nemzetiségükről nem nyilatkozók magas arányát is figyelembe kell venni a város esetén. Transindex.ro

2012. május 25.

Oktondi jelenünk
Először az újságírói reflexek kezdtek működni bennem. Gyerünk, mondtam magamban, nézzek utána mindennek, állítsam össze Nyirő József dossziéját, derüljön ki végre, aminek ki kell derülnie. Rövid i vagy hosszú? Mindent tudni akartam, és persze azonnal.
Aztán rájöttem, mindez teljesen fölösleges. A két oldal (s milyen mélyen jellemző, hogy ismét sikerült egy olyan helyzetet teremteni, amelyben két oldal van, ráadásul két nemzet oldala, mert az árnyaltabb véleményeket, ahogy az lenni szokott, kevesen hallgatják meg), a két oldal tehát politikai okokból mondja ezt vagy azt, s akik felsorakoznak mögöttük, maguk is politikai logikát követnek.
Így, ennek a politikai logikának köszönhetően lett az újratemetés Szász Jenő választási kampányának csúcsa, s ugyancsak ezt használja ki Victor Ponta kormánya, hogy megerősítse nacionalista táborát; mindkettő mandátumhoz, hatalomhoz szeretne jutni, vagy nem akarja elveszíteni a váratlanul ölébe pottyant hatalmat. Ha az újratemetést nem kötik össze a csíksomlyói búcsúval, nem lesz ekkora hatása, de hát mertek nagyot álmodni. Mindamellett az is világos, hogy a jelenlegi román kormány gyakran húzza elő a magyar kártyát, hiszen egyik első gesztusa az volt, hogy visszavonta a MOGYE magyar vonalát engedélyező határozatot, mintha mi sem lett volna fontosabb. A leginkább beszűkült gondolkodású, legsötétebb rétegnek kedvez ezáltal, melynek számára minden magyar „revizionista”, „gőgös” és természetesen „ellenség”.
Fanyarul mulatságos az a lelkesedés is, amellyel fasisztának neveznek egy magyar írót abban az országban, amelyben nemrég a legcsúcsabb értelmiségiek (Liiceanu, Pleşu, sőt, Cristian Mungiu!) védték meg Corneliu Zelea Codreanut, s amelyben Antonescu tábornokot sokan még mindig afféle nemzeti hősnek tekintik. Nem emlékszem, hogy a PSD vagy a PNL, az USL-t alkotó pártok olyan nagyon tiltakoztak volna bármelyik szépmúltú személyiség ellen.
Ez az egész botrány egyvalamire jó: hogy azok, akik amúgy is fröcsögnek, tovább fröcsögjenek. Minősíthetetlen hozzászólásokat olvas az ember mindenféle fórumokon: az egyiken Szász Jenő játssza a Megváltó szerepét, a másikon Bunta Levente, a harmadikon bárki, aki megmenti Romániát a magyaroktól, akik „ki akarnak harapni Románia testéből”. Az ilyenek számára áruló minden olyan ember, aki gondolkodni merészel.
De ha visszafogottabban fogalmazunk, akkor is legfeljebb azt mondhatjuk: az ügyben olykor bukkan csak fel olyan kiegyensúlyozott szöveg, mint a Lakatos Mihállyal készült interjú (Ocsú és búza. Kérdezett Sólyom István. Transindex). A reményt számomra az olyan jellegű hozzászólások jelentenék, mint amilyent Horváth István írt ehhez a cikkhez: „A tévelygéseiből is sokat tanulhattunk volna, de ha már a vita odafajult, hogy hős vagy hóhér volt, akkor már csak egy buta erdélyi megosztott jelen része lehet.” Egy bután megosztott erdélyi jelené.
DEMÉNY PÉTER. Szabadság (Kolozsvár)

2012. május 25.

Nyirő József „ellenséges” irodalma
Idén két gólya költözött a katolikus templommal átellenben lévő, romosodó ház kéményére – a szomszédok örülnek, mert tavaly még nem volt párja a kelepelő madárnak. Nyirő József író nyomai után kutatva Székelyzsomboron járunk, a Kis-Homoród mentén, a színmagyar falut 1968-ban, a megyésítés idején leválasztották Székelyföldről, és Brassó megyéhez csatolták. Székelyudvarhely felől érkezve, Hargita megye határán, a falutól néhány kilométerre elfogy az aszfalt az autó kerekei alól. Nyirő, mit nyírsz?
Eredetileg szászok lakták, ez ma is jól látszik a porták erődítményszerű kapuin és a kontyos házakon. Egy pestisjárvány után jöttek homoródalmási székelyek a kiüresedett portákra, hogy aztán később Ceauşescu adja el márkáért a legutolsó német ajkú lakost is Németországnak. A 2002-es népszámlálás alapján a falut 483-an lakták, ebből 408 magyar. Kunos Lajos evangélikus lelkész fogad, ő huszonhárom esztendeje szolgál itt. Tavaly négyet temetett, kettőt keresztelt – a számok ellenére nem kihalásra ítélt falu, hiszen a fiatalok itt maradnak gazdálkodni. Annyi állatot tartanak, hogy négy vállalat is küld naponta tartálykocsit az itt lefejt tej elszállítására. A lelkész szerint a falu büszke nagy szülöttjére, Nyirő Józsefre. Már 1993-ban emléktábla került a kultúrotthonra, azóta az író születésének hónapjában minden évben tartanak kisebb-nagyobb megemlékező ünnepséget. 2004-ben mellszobrot is avattak. A katolikus egyház gondnoka kinyitja az egykori kántori lakot, amelyben az iskola is működött. Még megvan az egyik iskolapad, megmutatják azt a szobát is, amelyben a Nyirő család lakott. Előkerül az iskolanapló, benne Nyirő József neve mindjárt az első helyen azédesapa, a kántortanító gyöngybetűivel. Az első osztály bejegyzéseinél még július 26. a születési dátum, de a többi három esztendőben már 28. – ezek szerint az édesapa is rosszul emlékezett gyereke születésére. Jó és nagyon jó jegyek sorakoznak a különféle tantárgyaknál, a földrajz és a rajz volt a leggyengébb. Egy történetet is felemlegetnek: az akkori evangélikus pap „Nyirő, hogy nyírsz?”-szel cukkolta a kisfiút a kapuban, mire az követ dobott feléje. A pap elugrott, de a fejét beverte a kapu felső gerendájába, és elájult. A gyerek megijedt, és a szemben lévő templom tornyába menekült. Órákig tartott, amíg le tudták csalogatni, ám így sem úszta meg az atyai pofonokat. A verés nem viselte meg túlságosan, délután már csengő hangon szavalta a március 15-i ünnepségen a Nemzeti dalt. Kide, az utolsó sziget
Következő állomásunk Kide, ahol az író előbb katolikus papként, majd – immár megnősülve – molnárként szolgált. Aváltást okozó pillanatot, amely vészterhes időben, egy lélekerősítőnek szánt mise utolsó perceiben történt, így írja le Isten igájában című önéletrajzi ihletésű regényében: „Némelyike gondolkodva, mások ujjongva távoztak... Ekkor az embertömegen át a szószék lábáig jött egy fiatal, ismeretlen szép leány, a földről felvett egy arany falevelet, könyvébe tette, hálásan a szemembe nézett, pirulva egy »köszönöm«-öt susogott, és sietve eltűnt. Megbénulva állottam. Bensőmön végignyilallt valami csodálatos érzés, és önkéntelenül kérdeztem meg: – Ki volt?
A kántor mosolyogva hajlott a füleimhez:
– Székelyföldről menekült kisasszony. Azt mondják, hogy a bádoki tanítónő testvére. A leány eltűnt, de tudtam, éreztem, hogy abban az imakönyvbe rejtett kis aranykoporsóban egész életem boldogságát magával vitte.”
Csak harmincöt kilométerre vagyunk Kolozsvártól, de a távolság évtizedekben is mérhető. A szamosháti dombság zsákfalujába elképesztő állapotú úton lehet csak eljutni. Talán az elzártságának is tulajdonítható, hogy a magyar többségű falu megmaradt a román tengerben. A százötven fős településnek öt temploma is van (a református Árpád-kori eredetű), szilvapálinkájuk messze földön híres, a busz hetente kétszer, kedden és pénteken megy Kolozsvárra. Horváth István gondnok nyitja ki a katolikus templomot, ahol egykor Nyirő is szolgált – a falra akasztott listán huszonötödik az itt szolgáló papok sorában. Az idős férfi szomorúan mondja, hogy ma már csak nyolc katolikus él a faluban, a legfiatalabb is elmúlt ötven. Keresztelni? Hosszan gondolkodik, és azt mondja: talán akkor, amikor az ő legkisebb fiát keresztelték. Az akkori csecsemő ma negyvenegy esztendős... A faluból jelenleg négyen járnak bentlakásos iskolába Válaszútra, néhány gyermeket Kolozsvárra hordanak a szüleik. Egy román kisgyerekért minden nap iskolabusz érkezik, hogy a tizenöt kilométerre lévő Újfaluba vigye tanulni. Kidén nagyon büszkék az íróra, közéjük valónak tartják. Megőrizték azt a malomkövet is, amellyel a falu megélhetését biztosította a nagyon nehéz idők alatt: amikor kilépett a papságból és megnősült, azért lett molnár, hogy segítsen éhező népén. Uz Bence faluja
A Borsa-patak völgye után egy másik zsákfaluba, a Hargitán lévő Varságba igyekszünk. Hosszú kilométereken át kanyargunk az elszórt, inkább tanyavilágra emlékeztető házak között a Nagyküküllő mentén, a helyiek szerint településük hosszabb, mint Bukarest. Lehet benne valami, hiszen a Zsindelyországnak is nevezett település a hivatalos adatok szerint is hetvenhét négyzetkilométeren fekszik, de mindössze ezerötszáz székely lakja. Azért látogatunk ide, hogy felkutassuk Úz Bence nyomait: talán legismertebb regényének főhősét az író egy itt élő figuráról mintázta. A falu temetőjéhez érkezve egy néni, Finta Erzsébet készségesen igazít útba, hiszen ő kisgyerekként még ismerte Sári papót, a marhapásztort, aki állandóan vicces történeteket mesélt, és mindenre volt agyafúrt válasza. Amikor például a plébános számon kérte, hogy miért kerüli atemplomot, ő azonnal visszavágott: „A múlt héten (templomkerülés idején – a szerk. megj.) maguk is kerülgették, így nekem is szabad!” Pál Sári Dénes sírkövén fotó van az idős székelyről, ahogy kedves kutyájával áll, és a felirat, hogy ő volt Uz Bence. Nyirő figurái különben nem csak az olvasók emlékezetében élnek tovább, hanem az írói képzelet is élteti őket. A Sepsiszentgyörgyön élő író-költő, Czegő Zoltán tavaly megjelent regényébe, a Katonabogárba átemelt egy másik figurát, Üdő Mártont. A kafkai világot megjelenítő regény egy székely falu története, ahol egy közelgő nagy baj hírnökeiként megjelennek a katonabogarak. A tragédiát nem sikerült elkerülni: a hatalom – hogy egy új fegyvert próbáljon ki – behívja az összes férfit egy hadgyakorlatra, a kísérlet során az összes férfi elpusztul. A könyv nagy siker, hamar elkapkodták, mostanában nyomják a második kiadást. „Nyirő Úz Bencéje egész életemben végigkísért, kisgyerek koromban édesanyám ebből olvasott fel rendszeresen a konyhában nekem és nyolc testvéremnek. Később, az egyetemen egy zárt könyvtári részen juthattunk hozzá az „indexre tett” könyvekhez, így a tiltott gyümölcs ízének örömével is olvashattuk a regényeit. Amikor a Katonabogarat írtam, szükségem volt egy időtlen, a falu életét végigélt ősöreg emberre, akit soha senki az élők között nem látott fiatalon. Ennek a figurának az a szerepe, hogy a maradék hagyományrendszert képviselje, így az olvasó is elgondolkodhat rajta, mi is maradt abból a régi, valós értékeken alapuló világból. Üdő Márton a sejtjeimben él, egyesek szerint annyi éves, mint Dávid király a Bibliában. Olyan figura, aki a dupla fenekű ég lakóival szót tud érteni.
Bezúzott könyvek
A négy generáció óta fényképészettel foglalkozó székelyudvarhelyi Kováts-család napfénytetős műtermében megtudjuk: a nevesebb klienseknek saját dobozuk volt. Így aztán hamar megtalálták a Nyirő-fotográfiákat rejtő üveglapokat. Egyelőre húsz felvétel bukkant elő: az akkor már neves író udvarhelyi évei alatt a környéken gyűjtött anyagot könyveihez. Az egyik képen például három jó barát látható: az író társaságában a múzeumalapító Haáz Rezső tanár, valamint idős Kováts István fényképész áll. Ők hárman bejárták a vidéket, mindenki a saját műfajában próbálta felleltározni az értékeket. Kováts Árpádnál mintegy nyolcvanezer negatív vár még feldolgozásra, ezek nem csak egy fényképészdinasztia archívumát jelentik, hanem egész Udvarhelyszék kulturális, népművészeti és szociográfiai múltját is.
A Maros megyei Radnóton, Balázs Imre portáján szembesülhetünk azzal, hogy milyen megtorlástól kellett tartania annak, aki tiltott irodalmat, például Nyirő-könyveket birtokolt Ceauşescu Romániájában. A elyi hőerőműben dolgozó férfi zaklatása 1981-ben kezdődött egy tévéműsor után, amelyben a könyvek iránt érdeklődő munkásifjakat mutattak be. Előbb a helyi pártitkár és rendőrparancsnok érkezett leltározni a lakására, majd a megyei örökségvédő hivatal semmihez sem értő szakemberei. Aztán megérkezett három szekus.
„Soha nem felejtem el azt a napot, 1982. május huszadikát – meséli Balázs Imre. – Épp ebédeltünk a feleségemmel, amikor három ember érkezett. Egyikük bejött a konyhába, kettő őrt állt a kijáratnál. Egyből rájöttem, hogy kik ők, és mit akarnak. Házkutatási parancsuk volt, mindent feldúltak, a nejem intim holmijait is, még a kéménybe is benéztek tükörrel, hogy nincs-e ott valami tiltott tárgy. A házkutatás hat órán át tartott, sok mindent elvittek, köztük egy balatoni hangverseny fénymásolt, aláírt műsorfüzetét, szerintük az is provokatív propagandának számított. Természetesen a legféltettebb könyveimet is magukkal vitték, köztük hat halinakötéses Nyirő-kötetet. Utána volt még egy ellenőrző házkutatás, állandó megfigyelés alá kerültem, háromszor vittek be vallani a Szekuritátéra. Arra voltak kíváncsiak, hogy milyen erdélyi és magyarországi írókat és művészeket ismerek, ők milyen híreket hoznak-visznek, ki csempész aranyat, és én miért akarom eladni Erdélyt. A rendszerváltást követően Balázs Imre levelet írt a hatóságokhoz, hogy adják vissza a könyveit. A Maros megyei Nemzeti Megmentési Front akkori vezetője, Kincses Előd magyarul írott válaszában nem voltak jó hírek: a Szekuritáte jegyzőkönyvei szerint az elkobzott ellenséges irodalmat bezúzták. Megtagadott engedély
Nyirő József székelyudvarhelyi újratemetésének előkészületeit több sajnálatos esemény zavarta meg. Az esemény helyi szervezői a város RMDSZ-es polgármesterétől, Bunta Leventétől a válaszadási határidő utolsó napján elutasító választ kaptak közterület-foglalási kérelmükre. Sőt, az elöljáró azt is jelezte, hogy az emlékműsor színhelyének tervezett Márton Áron téren várhatóan felszedik a kockaköveket. A döntés hátterében kimondatlanul az áll, hogy a polgármester szólni szeretett volna az eseményen – a pünkösdvasárnapi újratemetés után két héttel helyhatósági választásokat tartanak –, ezt azonban sem a helyi szervezők, sem az újratemetést kezdeményező magyar Országgyűlési Hivatal nem támogatta. A politikus pártja néhány éve bíróságon támadta meg a Nyirő-szobornak is helyet adó Emlékezés parkjának a megvalósítását, Bunta többek közt azt nehezményezte, hogy Csaba királyfi szobra hasonlít Orbán Viktorra.
Lukács Csaba. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2012. június 11.

Nyelvpolitika, nyelvi jogok, nyelvhasználat
Nyelvpolitika, nyelvi jogok, nyelvhasználat a Kárpát-medencében címmel tartott szimpóziumot pénteken Budapesten, a Magyarság Házában a Nemzetpolitikai Kutatóintézet, ahol többek között Beretka Katinka, a Magyar Nemzeti Tanács hivatalos nyelvhasználattal megbízott tanácsosa is előadást tartott.
A rendezvényt Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai ügyekkel megbízott helyettes államtitkár nyitotta meg, aki beszédében kiemelte: a magyar állam feladata a külhoni magyar közösségekkel együttműködésben elérni, hogy mindenki tökéletesen elsajátíthassa anyanyelvét, azt félelem nélkül használhassa, és ne adja fel. Kiemelt nemzetpolitikai célnak nevezte, hogy a külhoni magyarságot, a kisebbségeket valamilyen módon a „magyar anyanyelvű színterekhez kössék”. „A megfelelő nyelvstratégia megalkotásának előfeltétele, hogy pontos helyzetelemzést készítsünk a szomszédos országok nyelvpolitikájáról, valamint az unió által biztosított vagy hiányzó lehetőségekről” – emelte ki Répás Zsuzsanna, aki arról is említést tett: számos esetben tapasztalunk olyan intézkedéseket a szomszédos országok részéről, amelyek hátrányosan érintik a magyar nyelvhasználatot. „Minden ember számára az anyanyelve jelenti a kulcsot múltja, gyökerei, ezáltal saját maga megismerésére, és erre mindenkinek a szülőföldjén van a legnagyobb esélye” – hangsúlyozta. A helyettes államtitkár ismét kiemelte: szeretnék felhívni a magyar szülők figyelmét, hogy elsősorban az ő feladatuk, hogy magyar oktatási intézményeket részesítsenek előnyben gyermekeik óvodába, iskolába íratása során. Szólt a külhoni magyar joghallgatóknak hirdetett Szász Pál-ösztöndíjprogramról és a magyar jogsegélyszolgálat kialakításáról is.
Hammerstein Judit, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúrpolitikáért felelős helyettes államtitkára arról beszélt: olyan differenciált nyelvstratégiára van szükség, amely figyelembe veszi a magyarul beszélő közösségek eltérő helyzetét. „Kultúránk jövője szempontjából meghatározó jelentőségű, hogy a magyar nyelvközösség Európában példátlan mértékben, megosztva, nyolc külön államban él” – emlékeztetett Hammerstein Judit, aki szerint Magyarországnak támogatnia kell a magyar köznyelv határon túli megőrzését is, mert ez a nyelvváltozat nemzeti kultúránk hordozója, az összetartozás egyik legfontosabb tényezője.
A szimpóziumon anyaországi és külhoni szakértők, nyelvészek, jogászok, történészek elemezték különböző aspektusokból a nyelvpolitikát, a nyelvi jogok helyzetét, illetve a nyelvhasználatot a határon túli területeken. Andrássy György egyetemi tanár például azt vizsgálta: hivatalos nyelvvé válhat-e a magyar Szlovákiában és Romániában, ezen belül pedig azt, hogy a nemzetközi jog elősegítheti-e ezt a folyamatot. Megállapítása szerint „a szóban fogó magyar törekvések összhangban vannak a nemzetközi tendenciákkal, ezért ilyen körökben támogatásra számíthatnak”.
Péntek János, a kolozsvári Szabó T. Attila Nyelvi Intézet munkatársa azt emelte ki előadásában, hogy a nyelvi tervezés alapprogramja a határtalanítás. „Stratégiai elképzelések vannak a nyelvről, stratégia azonban nincs” – hangsúlyozta, hozzátéve: a többségi nemzeteknek általában van nyelvstratégiájuk, s azt következetesen érvényesítik is. Lehetséges közös nyelvstratégiai célokként egyebek mellett a magyar nyelv térvesztésének lassítását, megállítását, megfordítását, a nyelvi műveltség színvonalának emelését említette.
Érdekes előadást tartott Csernicskó István (a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola rektorhelyettese) és Ferenc Viktória (nyelvész) A kisebbségi nyelvhasználat jogi keretei és azok gyakorlati alkalmazhatósága Kárpátalján címmel. Emlékeztettek, hogy Ukrajnában egyetlen államnyelv létezik jogi szempontból (az ukrán), azonban a gyakorlatban az ország jelentős területein az orosz nyelv uralja a médiát és a mindennapok nagy részét. Szoták Szilvia nyelvész a burgenlandi gyakorlatról szólva arra emlékeztetett: a kisebbségi jogok megléte sem garancia arra, hogy azokkal a kisebbség tud vagy akar is élni. Horváth István egyetemi tanár a romániai tapasztalatokat összegezve elmondta: a nyelvi jogokat egyéni jogok biztosítják, állami-nemzeti tolerancia érvényesül a másságát érvényesíteni akaró és tudó polgárral szemben, ami például abban is kifejezésre jut, hogy az állam támogathatja azt a diákot, aki lakóhelyén nem tanulhat anyanyelvén, azonban közösségi szinten ugyanez nem tapasztalható.
Beretka Katinka, az MNT hivatalos nyelvhasználattal megbízott tanácsosa a vajdasági magyarság nyelvi stratégiáját ismertette, mondván, Ukrajnától és Romániától eltérően Szerbiában nincs államnyelv, csak hivatalos nyelv, azonban a Vajdaságban nemcsak a szerb számít hivatalosnak, hanem a kisebbségi nyelvek is, a jogi keretek tehát adottak ahhoz, hogy a helyzet biztatónak legyen nevezhető, a gyakorlatban azonban akadnak gondok és ellentmondások. Utóbbiakra példát idézve mondta el: létezik magyar oktatás, azonban a tanfelügyelőknek nem kell tudniuk magyarul. Hasonló visszásságok tapasztalhatóak a bíróságok, közigazgatási eljárások gyakorlatában is.
A szimpózium zárásaként a résztvevők a nyelvi jogok kiterjesztésének lehetőségeiről beszélgettek, s megismerkedhettek a nyelvhasználati útmutatókkal is.
Mihájlovits Klára. Magyar Szó (Újvidék)

2012. június 18.

ANI: gyanús székely tanácsosok
Az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) hétvégi tájékoztatása szerint országosan összesen 78 helyi és megyei tanácsos esetében áll fenn az összeférhetetlenség gyanúja, mert vállalkozásuk szerződéses viszonyban volt az önkormányzattal vagy annak alárendeltségébe tartozó intézménnyel. Az ANI rostáján fennakadtak Kovászna és Hargita megyei önkormányzati képviselők is.
Értesítőt sem kaptak
A Kovászna megyei és a sepsiszentgyörgyi helyi tanácsnak összesen hat tagját gyanúsítják összeférhetetlenséggel. Az érintettek szerint az ügynökség túloz, többen pedig azt tartják furcsának, hogy az ANI nyilvánosságra hozta a neveket, miközben az összeférhetetlenség ténye nincs bizonyítva. Tulit Attila, a megyei önkormányzat tagjának cége az ügynökség szerint 8,1 millió lej értékben, öt aszfaltozási szerződést kötött a Kovászna megyei tanáccsal és annak alárendelt intézményeivel. Tulit Attila lapunknak elmondta: újságíróktól hallott először az ügyről, hivatalosan semmiről nem értesítették. „Nekem nyomdaipari vállalkozásom van, aminek semmi köze nincs a felhozott vádakhoz. Ezek a szerződések nem léteznek” – nyilatkozta az ÚMSZ-nek Tulit.
Lényegesen kisebb összeggel szerepel az ANI listáján a sepsiszentgyörgyi tanács képviselője, Kató Béla, akinek cége 29300 lej értékben készített bútort az önkormányzat alárendeltségébe tartozó tanintézménynek. Kató Béla lapunknak kifejtette: az önkormányzat év elején megszabja a tanintézmények költségvetését, azok pedig önálló jogi személyiségként belátásuk szerint költik el a pénzt. A tanácsos cége 2008-ban pályázat útján nyerte el egy helyi tanintézmény bútorzatának elkészítését, de véleménye szerint nincs szó összeférhetetlenségről.
Ferencz Csaba sepsiszentgyörgyi tanácsos – aki a Háromszék napilap (H-Press) gazdasági igazgatója is – 84200 lejre nyújtott reklámszolgáltatást és adott utazási jegyet a helyi ökormányzatnak. „Kaptam egy értesítést az ANI-tól, abban azonban nem írják le, hogy konkrétan mivel gyanúsítanak. Válaszlevélben kértem, hogy írják le a vád tartalmát is, mivel ennek hiányában nem tudok védekezni” – mondta Ferencz Csaba.
A Kovászna megyei tanács tagjának, Kiss Tibornak a cége 23900 lej értékben végzett szolgáltatásokat az önkormányzatnak. A tanácsos leszögezte: mandátuma elején lemondott a cégben való részvételéről, a vállalkozása ügyvezetője mulasztott, mert lemondását nem iktatta időben a cégbíróságon. Fazakas Tibor megyei tanácsos benzinkútja 19400 lej értékben adott üzemanyagot az oltszemi kisegítő iskolának. Ő ezzel került be az ANI látóhatárába. Elmondása szerint önkormányzati képviselőként nem köthetett szerződéseket és nem volt beleszólása a szerződések megkötésének döntéshozatalába. Az ugyancsak Kovászna megyei tanácsos Joos Stefan turisztikai irodája 1300 lej értékben foglalt szállást az Árkosi Kulturális Központban, ezért gyanúsítják öszszeférhetetlenséggel. Lapunknak elmondta: furcsának találja a vádat, hiszen nem kapott pénzt, ellenkezőleg, fizetett a szállásért, amit piaci áron foglalt le, nem kedvezményesen.
Szakmaiatlan az ANI?
Az ANI több Hargita megyei önkormányzati képviselő esetében is összeférhetetlenséget talált. A listát országosan is Pálffy Domokos, Hargita megyei önkormányzati képviselő vezeti: nevéhez az ügynökség által közzétett jelentés szerint mintegy 25 millió lejes összeg fűződik. Az ANI szerint 2008 és 2011 között összesen 43 olyan szerződés született a megyei önkormányzat és különböző kivitelező cégek között, melyekhez Pálffy-t üzleti érdekeltség fűzi. „Tudomásom szerint egyetlen olyan cégben sem vagyok ügyvezető vagy részvényes, amely szerződést kötött a megyei önkormányzattal. Négy éve, amikor mandátumot szereztem, a megyei önkormányzat jogi osztályával egyeztettem az esetleges öszszeférhetetlenségekről, de ilyen nem állt fenn” – nyilatkozta a Székelyhon.ro-nak a tanácsos.
A listán Rafain Zoltán és Árus Zsolt neve is szerepel. Rafain személye egy csíkszeredai lakóparkban található, a megyei tanács által fenntartott szolgálati lakással kapcsolatosan merült fel.
Árus nevét az ANI közleménye egy, a Hargita Megye Tanácsával megkötött 8065 lej értékű szerződéssel kapcsolatban említi, amely egy számítógépes rendszer felszerelésére vonatkozik. „Láttam én is a listát, de okosabb attól én sem lettem. Az azonban kétségtelen, hogy az ANI törvénytelenül járt el, amikor közzétette a neveket” – fogalmazott az ÚMSZ megkeresésére Árus Zsolt, aki szerint az ügynökség jócskán túllépte a hatáskörét, amikor a névlistát közzétette. Csak annyit közöltek vele, hogy törvénytelenséget követett el, arra már nem tértek ki, hogy pontosan mit. Rafain Zoltánt és Pálffy Domokost lapzártáig nem sikerült elérnünk.
Horváth István, Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

lapozás: 1-30 ... 301-330 | 331-360 | 361-390 ... 451-478




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék