udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
405
találat
lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-405
Névmutató:
Csoóri Sándor
2013. január 21.
Korniss Péter fotóművész kapta a Kölcsey-díjat
Korniss Péter Kossuth-díjas és Pulitzer-emlékdíjas fotóművész kapta idén a Kölcsey-emlékplakettet; a Kölcsey Társaság által alapított elismerést a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett ünnepségen adták át a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Szatmárcsekén vasárnap. A Melocco Miklós szobrászművész által készített plakettet Jánosi Zoltántól, a Kölcsey Társaság elnökétől vehette át a fotóművész a község református templomában megtartott ünnepségen.
Korniss Péter pályafutása során 1961-től több évtizedig a Nők Lapja fotóriportere és képszerkesztője volt, képei a Nők Lapján kívül a National Geographic, a GEO Magazine, a Timeés a Forbes magazinban is megjelentek. Fotóriporteri tevékenységén túl több fotográfiával kapcsolatos televíziós műsort készített. Első magyarországi kiállítása 1974-ben nyílt a budapesti Műcsarnokban. A zömmel fekete-fehér technikával készített fotográfiáin főként az eltűnőben lévő erdélyi és magyarországi paraszti életmódot ábrázolta dokumentarista stílusban. Foglalkozott a vidékről Budapestre utazó és ott dolgozó vendégmunkások életével; az ebben az időszakban készült fényképeit A vendégmunkás(1988) című albumában adta ki.
A fotóművész számos szakmai szervezetben tevékenykedik: 1966-ban lett a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja, 1977 és 1980 között az egyik legjelentősebb sajtófotó-kiállítás, a World Press Photo zsűrijének volt tagja, majd 1983-tól ennek nemzetközi tanácsadó testülete hívta meg tagjai sorába. Korniss Péter lett az első fotóművész, akit 1999-ben Kossuth-díjjal tüntettek ki. A fotóművész negyvenéves fotográfusi pályafutását összefoglaló Kötődéscímű albuma 2008-ban jelent meg.
Az 1995-ben alapított Kölcsey-emlékplakettet a magyar művésztársadalom azon képviselői kaphatják meg, akik életművükkel nagyban hozzájárultak a hazai és az egyetemes kultúra gazdagításához. Tavaly Sebestyén Márta népdalénekes vehette át az elismerést; az eddigi díjazottak között volt például Görömbei András irodalomtörténész- esszéíró, Jankovics Marcell filmrendező, Szabó Dénes karnagy, Szilágyi István író, Nagy Gáspár költő, Makovecz Imre építész és Csoóri Sándor költő is.
A templomi szertartás után az ünnepség résztvevői a helyi református temetőbe vonultak át, ahol megkoszorúzták Kölcsey Ferenc síremlékét.
Szabadság (Kolozsvár),2013. február 20.
Interjú Tőkés István nyugalmazott teológiai professzorral
1916. augusztus 8-án született a háromszéki Málnás községben. A kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerez diplomát 1938-ban, majd Németországban és Svájcban képezi magát. Vásárhelyi János püspök hívására tér haza. 1940-től püspöki titkár, 1945-től az Erdélyi Református Egyházkerület egyház-igazgatói, előadói tanácsosa. 1957-ben az egyházkerület generális direktorának, 1974-ben főjegyzőjének választják. 1973 októberétől a kolozsvári protestáns teológián a református újszövetségi exegézis és bibliai teológia professzora. 1983-ban külső nyomásranyugdíjazzák.
– Amikor március 14-én átvette a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, azt mondta, nem tartja dolgának, hogy önmagáról beszéljen. Baj, ha én most mégis Önről faggatnám?
– Én azt gondolom, amit az Úr Jézus Krisztus mondott: „haszontalan szolgák vagyunk, mert amit cselekednünk kellett, azt cselekedtük.” Ezt szívemből mondom.
– Ön 1916. augusztus 8-án született a háromszéki Málnáson, ami akkor még Magyarország keleti peremvidéke volt, de augusztus 27-én következett a román betörés, amely leginkább éppen a Székelyföldet veszélyeztette. Kellett menekülniük?
– Igen. Én akkor háromhetes voltam. A szüleim Kolozsvárra hoztak, itt is kereszteltek meg. Ott található a nevem az alsóvárosi anyakönyvben. A román csapatokat aztán német segítséggel kiűzték Erdélyből. Jól emlékszem, beszédtéma volt a családban, hogy a házunkban egy német tiszt volt elszállásolva. Amikor távozott, levelet hagyott hátra, hogy jól érezte magát, és mindent nagyon köszön.
– Középiskolai tanulmányait Sepsiszentgyörgyön végezte. Milyen szellem uralkodott a 20-as, 30-as években a Székely Mikó Kollégiumban?
– Az egy hagyományos világ volt a maga szigorú rendjével. Szeptemberben bevittek, és ott voltunk karácsonyig, aztán kezdődött megint a tanulás és tartott húsvétig. Közben a családunkkal nem is találkoztunk. Olyan közösségi tudat alakult ki ezekben az években, amit később sem az egyetemi évek alatt, sem a külföldi tanulmányok során nem tapasztaltam. A háromszékiségnek is volt valami különös íze. Sokat tréfálkoztunk, de a tanárainkat tiszteltük, szerettük.
– Mindez a berendezkedő román adminisztráció korában történt.
– Ennek annyi jele volt, hogy a Református Székely Mikó Kollégium nyilvánossági jog nélkül maradt. A kollégium nem adhatott diplomát, az érettségire Brassóba kellett jelentkeznünk. Ott ismeretlen tanárok előtt románul kellett vizsgáznunk. Nem voltak előre megszabott tételek, azt sem tudtuk, hogy mit kérdeznek. De sikerült.
– Lelkészcsaládban született. Természetes volt, hogy folytatja a hagyományokat, és lelkésznek tanul?
– Az biztos, hogy hatással volt rám az, ahogy édesapám a lelkipásztorságot szemlélte. Mehetett volna városra, de ő 40 éven át Málnáson szolgált. Azt mondta, oda rendelte az Úr, és ott maradt. Olyan közösségi élet alakult akkor ki a falvakon, amelynek ma nyomát még Kolozsváron sem látom. Az emberek gyakran emlegették: Trianon utáni világban élünk. Az egyháznak pedig rendkívül fontos szerep jutott a lelkiség kialakításában. A magyarság és az egyház élete valahogy összefonódott. Egyszer Kós Károly mondta nekem: „nézz ide, fiam, én minden vasárnap ott vagyok a templomban, de nehogy azt hidd, hogy olyan fene hívő ember lennék, csak tudom, hogy a református egyház nélkül Erdélyben nincs megmaradás.” Az volt a közszellem, hogy nekünk a népet kell szolgálnunk, és a népet lelkipásztorként lehet a legjobban szolgálni.
– A 30-as évek végén Németországban, majd Svájcban tanult. Megtörténhetett volna, hogy ott éli le az életét, ha nem hívják haza 1940-ben püspöki titkárnak?
– Még csak véletlenül sem merült fel a kint maradás gondolata. A fordítottja annál inkább. Vágytam haza.
– De hát ebben az időben született Makkai Sándor püspök híres levele, hogy nem lehet kisebbségiként élni Erdélyben. A püspök át is telepedett Magyarországra.
– Az egész erdélyi közvéleményt erősen foglalkoztatta Makkai Sándor esete. Mindenki elítélte őt. Az volt a köztudatban, hogy itt kell maradni Erdélyben, és a püspök rosszul teszi, ha elmegy. Az volt az általános nézet, hogy akinek már egy pár holdas földje van, az maradjon, és éljen itt. A falu pedig abban az időben a magyarságnak a termőtalaja volt.
– Ön mégis a városban, Kolozsváron élte le az életét.
– Svájcban tanultam, amikor Vásárhelyi János püspök levélben kérdezett, hogy akarnék-e püspöki titkár lenni. Elfogadtam a felkérést, és a püspöki titkárság ráállított egy pályára. A falusi életre voltam beállítva, a feleségem is gyakran felvetette, hogy nyugodtabb lenne az életünk egy falusi közösségben. Engem azonban megválasztottak ennek-annak, magántanári képesítést, doktorátust szereztem, és jólesett, hogy figyelembe veszik olykor a véleményemet.
– Éppen abban az időszakban dolgozott a református püspökségen, amikor megszilárdult az ateista, kommunista hatalom. Épp az Ön fia, Tőkés László állapította meg a szekusdossziéi áttanulmányozása után, hogy a Ceauşescu-diktatúrában mindkét református püspökség a Szekuritáté fiókintézményeként működött. Hogy élte meg a kommunista hatalom durva beavatkozását?
– Megjelent egy könyvem, amelyben feldolgoztam az erdélyi református egyház életét 1944-től 1989-ig. Ebben is leírtam: az egyháznak és a Szekuritáténak a történetét nem lehet elválasztani. Ez volt életem nagy kérdése, hogy miként lehet megélni a román kommunista világban úgy, hogy ne adjam fel a hitéletemet, a magyarságomat. Egyszer Vásárhelyi János püspökkel Bukarestbe utaztam, és elmondtam neki: a köztudatban az él, hogy ő szinte-szinte árulója a református egyháznak, Márton Áron, a római katolikus püspök viszont a nehéz helyzetben is helytáll. Ő azt mondta: „nézz ide, fiam, nekem püspökként a református lelkészekre és családjukra is tekintettel kell lennem. Márton Áronnak és a lelkészeinek nincsen családja. Ő ezt a felelősséget nem viseli a vállán.” Azt mondta, bárcsak eljönne az az idő, amikor felelősségre vonják a döntései miatt. Úgy vallotta, a romániai egyházi élet az ortodoxok kezében van, és a református egyház úgy maradhat meg, ha azt teszi, amit az ortodox egyház. De kemény küzdelmet is folytatott a vallástanítás ügyében, a könyvtárak, a levéltárak átadása, az iskolák államosítása dolgában. Persze sikertelenül.
– Csak a cölibátuson múlt volna, hogy a Márton Áron vezette római katolikus egyház jobban viselte a gyűrődést?
– Borotvaélen hánykódott az ember, hogy egyfelől a hitének és a magyarságának eleget tegyen, de az állammal se bocsátkozzék reménytelen küzdelembe. 1948-ban a református, a lutheránus és az unitárius püspökök a görögkeletiekkel együtt aláírták az egyezséget az állammal. Márton Áron erre nemet mondott. A katolikus papság sorában az a tudat is erőt adhatott, hogy mögöttük van Márton Áron, a püspök mögött pedig ott áll a római pápa. Hiába nem volt konkordátum a katolikus egyházzal, a pápára mégis tekintettel volt a hatalom. Ezután kell eldönteni, hogy bűnösök voltak-e a református egyház vezetői, vagy megfelelően igazodtak a helyzethez. Az biztos, hogy 1948-tól az állam beavatkozott az egyház életébe, 1960 után pedig Nagy Gyula püspök egyenesen a Szekuritáté embere volt.
– Ön nyolc gyermek édesapja. Milyen körülmények között éltek, amikor a nagycsaládot vállalták?
– Mi a feleségemmel már az esküvőnk előtt úgy tekintettük, azért fogunk megházasodni, hogy gyermekeink legyenek, hogy dolgozzunk a népünkért. Számomra a 127. zsoltár volt az eligazító. „Az anyaméh gyümölcse: jutalom.” Most a gyermekeim, unokáim családjában azt mondják: egyél drágám, vigyázz magadra, nehogy legyengülj. Nálunk az volt a jelszó: annyit egyél, hogy jusson a másiknak is. Voltak idők, amikor csak szilvaízes kenyeret tudtunk adni a gyermekeknek, a nyomorúságos világban küzdeni kellett az életért. A feleségem sokszor mondta, 72 hónapon át volt állapotos, az anyaság volt a foglalkozása. Mégsem volt kérdés, hogy esetleg valamit másképpen kellett volna tenni. Minden gyermekemben megvolt a tisztelet eme magatartás iránt, de a példát egyik sem vitte tovább.
– Kopp Mária magatartás-kutató szerint immár tudományosan is bizonyított: a harmonikus családi viszonyok meghosszabbítják az életet. Benne van István bácsi 95 évében a család?
– Nem a nagycsaládi eszme vezetett. Nem a nagycsalád adott hozzá az élethez, hanem a hit alakította ki a nagycsaládot. A nagycsalád a jutalom volt. Nem győzöm eleget vádolni az egyházat azért, hogy nem képviseli ezt a lelkiséget. Ha pedig az egyház nem képviseli, ugyan ki képviselhetné? Egyszer egy televíziós vitát hallottam erről, és tetszett Csoóri Sándor álláspontja. Leültem, és egy levélben megírtam neki, miként látom az erdélyi demográfiai kérdést. Le is közölte a levelemet a Hitelben.
– Ebben Ön azt is kifejtette: nem lehet megmenteni egész Erdélyt. Szűkíteni kellene a területet, amelyre a magyar intézményeket telepítik, amelyre a magyar tőkeáramlás irányul.
– Igen. A levél megírása óta még határozottabban állítom: nekünk nincs mit keresnünk az egész erdélyi területen. Ki kell jelölni földrajzilag is egy olyan területet, amelyikbe az anyaország mindent belead. Üljenek össze a demográfusok, a filozófusok, a papok, és mondják meg, melyik az a terület, ahol a Székelyföldtől a határig még erdélyi magyar életet lehet építeni. A határokat persze nem lehet megváltoztatni, de el kell érni, hogy ez a terület afféle nyúlványa legyen az anyaországnak. Olyan világot kell ezen a területen kialakítani, ahová Budapestről is szívesen költöznek az emberek, hogy ne csak innen áramoljon oda a lakosság.
– Lemondana erdélyi területekről?
– Én Fogarasról például lemondanék. Azt mondanám az ott élő magyaroknak: nagyon szeretlek benneteket, de költözzetek ide. Ha ott maradtok, ekként foglak tovább szeretni, de ezt az ajtót a felséges úr becsukta. Ahhoz pedig, hogy a gondolat érlelődjék, beszélni kellene róla. Meg kellene nézni, hol vannak a magyar élettér természetes határai. Ki kellene jelölni azt a területet, amelyiken azt mondhatjuk: van magyar jövendő. Most sehol nincs magyar jövendő; még a Székelyföldön sincs. Sepsiszentgyörgyön gyermekkoromban még a macska is magyarul nyávogott. Most, ha jegyet kérek a vasútállomáson, azt mondják: poftiţi. Én megéltem azt az időt, amikor Kolozsvár lakosságának a 80 százaléka magyar volt, most pedig rongyos 18 százalékon vagyunk. László fiamnak is mondtam, de ő leintett, hogy ez egy álom.
– Szokott vele vitázni?
– Három évvel ezelőttig vitatkoztam olykor, de annyira élesen szembekerültünk egymással, hogy felhagytam a vitákkal. Miért vesszek össze a fiammal, ha neki más a véleménye? Azt azonban neki is látnia kell, hogy a mai erdélyi élet a magyarság sorvadásának a világa. És ezt a sorvadást nem akarjuk észrevenni. Akár a saját családomra gondolva is állítom, hogy vígan megyünk tönkre. Hitből kellene élni. Ott nincsen árulás. De sajnos ezt a szellemet az egyházainkban sem látom. A református lelkészek is csak prédikálják, hogy az anyaméh gyümölcse jutalom, aztán fütyülnek rá.
– No persze a sok gyermek sok aggodalmat is jelenthetett. Nem voltak olyan pillanatok például 1989-ben, amikor azt kívánta, László fia ne feszítse tovább a húrt, mert az életét veszélyezteti? Került-e ellentmondásba a szülői féltés annak a tudatával, hogy László igaz ügyet képvisel?
– Lászlót mindenki féltette. Az a gondolat is felmerült a családban, hogy okos dolog-e feszíteni a húrt. A Panoráma-interjú előtt nem gondoltunk arra, hogy bántódása eshet. Azután azonban már arra is kellett gondolni, hogy cudarul fellépnek ellene, hogy esetleg letartóztatják. Őt azonban senki nem vádolta azért, amit tett. Nem mondta senki neki, hogy ne csináld tovább. Én pedig a legkevésbé. Az édesanyja is azt mondta, ha letartóztatják Lászlót, akkor is mellette kell állni. A család részéről minden támogatást megkapott, és lehet, ez is tartotta benne a lelket a nehéz időkben.
– Változott-e az István bácsi szemlélete e hosszú élet során? Bölcsebbnek érzi-e magát most, mint mondjuk 45 éves korában?
– A fontos kérdésekben nem változott az álláspontom, de a mai gondolkodásommal pár kérdésben változna a szemléletem. Ma másképpen látom azt a modus vivendit, amelyet az egyház a kommunista román állammal kialakított. És bizony az egyházon belül nekem is volt beleszólásom a dolgok alakulásába. Én is azt mondtam, hogy élni kell, és ha már a görögkeletiek megegyeztek az állammal, nekünk is bele kell illeszkednünk a rendbe, nem fordíthatjuk a feje tetejére az egész világot. Ma már nem biztos, hogy ezt képviselném.
– Felró magának valamit?
– 1948-ban még nagyon fiatal voltam, és az egyházon belüli befolyásom sem volt túlságosan nagy, de a későbbi időkben biztosan lehetett volna többet vállalni. A mai bölcsességemmel, a mostani eszemmel határozottabban képviselném azt a gondolkodást, amit akkor csak úgy mutyiban képviseltünk. Szókimondóbb lennék, többet vállalnék. Bizony, több lehetőséget lehetett volna találni az igazi ügy képviseletére.
Szerző: Gazda Árpád/Krónika
szatmari-monitor.ro,2013. május 24.
Az „egy közös magyar ügy” hite
Szeretünk beszélni Trianon meghaladásáról, gyógyításáról, a Trianonon való túllépésről. Léteznek is olyan lépések, technikák, amelyek ebbe az irányba mutatnak lelki öncsonkítás nélkül (lásd a magyar állampolgárság kiterjesztése, június 4-nek a nemzeti összetartozás napjává nyilvánítása), ettől függetlenül kőkemény tény, hogy Trianon negatív következményei máig hatnak, és több síkon érvényesülnek.
Sok szó esett a rendszerváltás után – amikor egyáltalán nyíltan lehetett beszélni e kérdéskomplexumról – az anyagi lelki, lélekszámbeli veszteségről, annál kevesebb arról, hogy Trianon szétválasztotta az anyaországban az állami és nemzeti érdeket. A szocializmus, majd a szocialista kormányzat idején a nemzeti érdek egyértelműen háttérbe szorult, és a helyzet perverzitása folytán még az államérdek sem érvényesült. Az egyes, egymástól elszakított nemzetrészek számára potencialitássá tette az egyedi fejlődési utat, elméletileg és gyakorlatilag lehetővé tette a Kárpát-medencei magyar „szétfejlődést”, az elcsatolt nemzetrészekhez tartozó egyének számára pedig a kettős identitást. Ép öntudatú magyar számára evidencia, hogy a rákényszerített idegen, elnyomó hatalom és állampolgárság nem jelenthet azonosulási pontot, önazonossági mintát. De a nemzeti öntudat megélésétől sokak számára mentes hétköznapok az elszakított nemzetrészek egyes rétegeiben bizony okoznak hasonló deformációkat, amelyek extrém esetben odáig juthatnak, hogy akad, aki ezt normaként állítja be. A többes identitás egyébként az első lépcső a más identitás, vagyis a többségbe való nyelvi, kulturális majd érzelmi beolvadás irányába.
Fenyővíz és szójaszalámi
Ebben a helyzetben fokozott jelentősége van a magyar politikai elit iránymutatásának, nemzeti felelősségtudatának, hiszen egyedül ez képes valamelyest ellensúlyozni a spontán szétfejlődést és az egyéni szintű asszimilálódást. A politikai elit szintjén két egymást kizáró paradigma uralkodik ebben a kérdésben. Az egyik a „be nem avatkozás” teóriája, amit az elmúlt húsz évben legtöbbször és legnagyobb hatással Markó Béla fogalmazott meg. Eszerint az anyaországnak nincs más dolga, mint hogy támogassa az egyes elszakított nemzetrészek politikai törekvéseit, bármilyen irányba is mutassanak azok. Hivatalos keretek között megélt személyes élményem Markó Béla sajátos reakciója, amikor az SZKT egyik őszi ülésén 2002-ben hozzászólásomban Markó expozéjához idéztem Csoóri Sándort, aki nyílt levelében többek között ezeket írta: „Mondd, a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége mikor lép ki a szűkösnek bizonyult parlamenti politizálás keretei közül, és mikor szánja el magát olyan, vagy csak valamennyire is hasonló ellenállásra, életrevalóbb kulturális és gazdasági szerveződésre, mint amilyenre az erdélyi románok a 19. század harmadik negyedétől kezdve elszánták magukat?”
Markó akkor azt mondta, hogy jómagam aradiként elmondhatom, ha más irányt képzelek el az RMDSZ politikájában, de Csoóri Sándor előbb költözzön Erdélybe, és ne csak látogatóba jöjjön hozzánk székely fenyőt nézni és borvizet inni, majd azután „szóljon bele” a dolgainkba. Méltatlan válasz volt az őszinte aggodalmait megfogalmazó nemzetféltő Csoóri Sándornak, de az a szemlélet érdekes benne igazán, ami mögötte van. Kísértetiesen emlékeztet arra a román viszonyulásmintára, amely mentén a kilencvenes évek elején azzal próbálták egyesek hitelteleníteni a ’40-’50-es évek elején külföldre kényszerített, majd hazatérő, a kommunizmus által meg nem fertőzött gondolkodású emigránsokat, hogy akik nem ettek velünk szójás szalámit, ne akarjanak irányt mutatni az országnak. Vagyis aki nem eszi velünk együtt a kisebbségi lét keserű kenyerét, ne okoskodjon a jövőnk felől.
Ezzel a gondolkodásmóddal áll szemben a szabó dezsői paradigma, miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”. Nagyon sokan, sokhelyütt idézték már e gondolatot, de a nagy igazságok értelmes emberek előtt soha nem kopnak közhellyé. Érdemes belegondolni e aforizmatikus gondolat mélységeibe. Ezt akarjuk? Hogy együtt lélegző organizmus, együtt reagáló közösség legyünk? Aki magyarul érez, nem akarhat mást. Sokan elmondták Szász Jenőtől kezdve – aki teljesen mindegy, hogy milyen szerepet töltött be az erdélyi politikai életben, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet élén olyan pozícióban van, hogy politikai pártállástól függetlenül csak drukkolni lehet neki, hogy megállja a helyét – Kövér Lászlón keresztül Semjén Zsoltig: csak egy magyar ügy van.
Be- vagy be nem avatkozni?
A „be nem avatkozás” paradigmája különösen akkor ütközik az „egy közös magyar ügy” szemléletével, ha feltesszük a kérdést: mit kell tennie a nemzet sorsáért felelős magyar kormánynak, ha azt látja, hogy a határon kívül rekedt nemzeti közösségek politikai elitjének egy része elcsábulva a többségi szirénhangoktól egyre inkább klikkérdekű komprádorpolitikát folytat, azaz nem a magyar érdeket képviseli az elnyomó hatalommal szemben, hanem az elnyomó hatalom imázsát ápolja külföldön? Az Orbán-kormány opciója egyértelmű: elsősorban azokat a szervezeteket támogatja, amelyek magyar jövőt képzelnek el szülőföldjükön, amelyek a magyar autonómia hívei.
Ugyanez a kérdés megfordítva: e paradigma szerint mi dolga van az idegen uralom alatt élő magyarnak, elsősorban Erdélyben? A Felvidékről most nem beszélnék, mert ott aránytalanul nagyfokú joghátrány éri a magyar állampolgárságukat vállalókat, hasonló a helyzet a Kárpátalján, a Délvidékre viszont vonatkozik az, ami az erdélyiekre.
A magyar állampolgárság igénylése egyszerre közösségi és egyéni imperatívusz. Trianon óta a státustörvény hozott létre először jogi viszonyt az elszakított nemzetközösséghez tartozó egyén és az anyaország között. Az ellenünk elkövetett bűnöket nekünk megbocsátani nem képes, még mindig a magyarságot vádoló Kisantant nem értékelte a magyar önmérsékletet. Az állampolgárság olyan jogi viszony az állam és annak polgára között, amely nemzetközi jogilag elismert, odaítélése az állam szuverén akaratán múlik, s amely alapesetben érzelmileg is telített. Optimális esetben a polgár hazájának érzi azt az államot, amelyhez az állampolgárságon keresztül kötődik. Erre most, Trianon óta először, nekünk is lehetőségünk van. Ezen túl a magyar választójogi törvény módosításával jogosulttá váltunk szavazni is. A közös magyar Kárpát-medencei sorsformálás immár nem szépen hangzó metafora, hanem tényleges lehetőség.
A választójoggal élni éppoly közösségi és egyéni imperatívusz, mint az állampolgárság vállalása. Ez következik a szabó dezsői „egy közös magyar ügy” hitéből.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2013. június 15.
A nemzeti gondolat lapja (Vendégünk volt)
Beszélgetés Papp Endrével, a Hitel felelős szerkesztőjével
A Mikes Kelemen Líceumban és a Huhuu Alkotóházban találkozhattak az érdeklődők a magyarországi Hitel folyóirat szerkesztőivel, Papp Endrével, Falusi Mártonnal, Nagy Gáborral, akik a Magyarország Kulturális Központja által kezdeményezett turné során érkeztek Sepsiszentgyörgyre. Papp Endre felelős szerkesztőt kérdeztük a 25 éves folyóirat eddigi történetéről, küldetéséről.
– Melyek a Hitel történetének legjelentősebb mozzanatai? – Idén 25 éves a Hitel, 1988-tól létezik, kezdetben kéthetente jelent meg, és a Kádár-korszak humánértelmiségi ellenzékét fogta össze. Története a 80-as évek elejére nyúlik vissza, Illyés Gyula és Csoóri Sándor akkor vetette fel, hogy szükség lenne olyan független fórumra, amit nem a párt irányít, és amely tiltott témákkal is foglalkozna, mint a magyar történelem egyes fejezetei, Trianon, a második világháború, az 1956-os forradalom, a Magyarország határain kívül élő magyarság problémája. Sokáig nem is adtak engedélyt a folyóiratra, végül 1988 novemberében jelent meg az első szám, az akkor már halott Illyés Gyula születésnapjára időzítve. Csoóri Sándor volt a szerkesztőbizottság elnöke, a lap köré csoportosultak az alakuló Magyar Demokrata Fórum képviselői, a népi-nemzeti mozgalomhoz tartozó alkotók, a kor humán értelmisége. 1992-től havilapként jelenik meg a Hitel, célkitűzése nem változott: erkölcsi-szellemi megújulást akarunk elérni a globalizálódó világban az irodalom, a kultúra eszközeivel. 2005–2006-ig tartott a nagy elődök korszaka, amelyet olyan alkotók neve fémjelzett többek között, mint Lázár Ervin, Sütő András, majd történt egy generációváltás, de a folyóirat fő célkitűzése ugyanaz: a nemzeti gondolat lapja szeretne lenni a 21. századi környezetben, arra keressük a választ, hogy a globalizálódó világban mit jelent a nemzeti eszme korszerű képviselete.
– Irodalmi, művészeti és társadalmi lapként határozza meg magát a Hitel. Megférnek ezek egymás mellett?
– Irodalom és társadalom kiegészíti egymást, ezt Csoóri Sándor megfogalmazta: két különböző szempont egymás mellett tágabb rálátást biztosít a világra.
– Milyen kihívásokkal szembesül 2013-ban a Hitel?
– Erősíteni szeretnénk a közéleti gondolatot, a társadalmi kérdések iránti fogékonyságot, ezért minden februárban tematikus számot adunk ki – a 2004. december 5-i népszavazás után jelent meg az első –, volt már ilyen a rendszerváltozás évfordulójáról, a magyar nyelv állapotáról stb. Könyvkiadásba kezdtünk, találkozókat tartunk, erősíteni szeretnénk azt a szellemi központot, amely a nemzeti gondolat köré szerveződik. A lap a kezdettől fogva egyetemes magyarságban gondolkodott, kiemelten foglalkozik a határon túli magyarok ügyével. – Változott a Hitel eredeti küldetése?
– Nem sokat. 40 év diktatúra után a társadalom történelmi tudata sérült, az embereket rá kell ébreszteni az összetartozás-tudatra, múltjukra, a közösségteremtés alapjaira, amit Széchenyi fogalmazott meg: hinni és hihetni egymásnak – ezt jelenti a Hitel. Ez a cél, csak most más világban élünk, más eszközökhöz kell nyúlni, így legfeljebb a látásmód változott.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. augusztus 21.
Nemzeti kultúra – népi kultúra
Dr. Balázs Lajos csíkszeredai néprajzkutató – korábban szerzőnk a román nyelv kisebbségi tanításának tárgyában – kérte lapunkat, hogy biztosítsunk teret annak a vitaanyagának, mely egy, a Marosvásárhelyi Rádióban Parászka Boróka és Könczei Csongor között elhangzott beszélgetésre reflektál.
Noha az adás első perceit nem fogtam el, érdeklődéssel hallgattam beszélgetésüket és a magam részéről köszönöm is, hálás is vagyok a szerkesztőnő kezdeményezéséért. Az alábbiakban próbálok néhány megjegyzést, kiegészítést, olykor fenntartást megfogalmazni az elhangzottak okán. Úgy is, mint 40 éve gyakorló néprajzkutató, mint egyetemi oktató, s mint hat kötet szerzője a szokásfolklór – születés, házasság, halál, nemiség – világáról.
Fontosnak tartom egyértelművé tenni, hogy a népi kultúra minden nép létében a nemzeti kultúra alaprétege. Erre épült, ebből nőttek ki a magas művészetek, a nemzeti műveltség. Mi több, a nagy művészek ma is előszeretettel fordulnak hozzá, mert őstényeket tartalmaz, üzen. (Elvi megfogalmazásban: ha valami végképp elromlott, vissza kell térni a kezdetekhez. Hozzáadok egy gyakorlati példát is: A meghalt csecsemőjét sirató anyát így vigasztalják: „Ne sírj, az ágy lábában, ahol ez volt, még van”.) Kell-e ennél autentikusabb és optimistább életszemlélet a siránkozások ellenében, remek nyelvi megfogalmazásban? Tovább megyek: meg kellene pontosabban fogalmazni a népi kultúra sajátos tartalmát, nem általánosságban, lexikonízű definíciókkal, mert mint a beszélgetésből is kiderül, zavar van a fogalom körül. (Három évtizede nagy vita folyt a sajtóban a népdal és a hallgató nóta/cigányzene körül, ma is visszatérő probléma a népi hímzések esetében az „úri hímzés, úri minták” autentikussága.) Amikor előadást tartok, én így összegezem a népi kultúra sajátos, nem filozofikus lényegét: a népi kultúra az a jelentős, igen jelentős közösségi tapasztalati, gyakorlati és csekélyke, nem tételes elméleti tudás, amellyel az ember csaknem valamennyi problémájára, kérdésére, szükségletére megoldást, választ nyújtott az évszázadok során. Tehát nem az akadémiák, nem a magasan iskolázottak tudása, hanem azoké, akik különleges képességgel születtek. Ezek szellemi összessége egyenlő egy nép zsenialitásával. Ezek közül említem szándékom és tapasztalatom szerint a legfontosabbakat, mivel a népi kultúra fogalmát, eszmeiségét túlzottan behatároltan értelmezik:
1. a születés, szerelem, házasság, halál rendje, szabályai, lelkisége, szellemisége;
2. a társadalmi harmónia megteremtését szolgáló nem tételes, ám mégis mindenhol ható viselkedési normarendszer és annak közösségi (nem intézményi, nem jogi!) felügyelete;
3. az időciklusok – esztendő, hónap, hét, nap, óra – beosztása a szántás, vetés, betakarítás, állattartás, gyermeknemzés, gyógynövénygyűjtés optimális idejére vonatkozóan, a csillagjárás, időjárás, széljárás figyelembe vételével, a sajátos jelenségek, szabályszerűségek memorizálása és hagyományozódása által;
4. a földiek, a természet és égiek titkainak kiismerése, mitologikus értelmezése; 5. a népi hitélet filozofikus kérdései: a földi béke és kozmikus, transzcendens béke titkai, melyeknek számtalan maradványa ma is megtapasztalható mind az egyéni, mind a közösségi létben;
6. a belakott környezetünk rendje, működőképességének szabályai;
7. lelki, szellemi szükségleteink, vágyaink esztétikai kielégítése stb.
Hirtelen ezek jutottak eszembe, nem beszéltem a népi gyógyászatról, a gyermekfolklórról, a népi gasztronómiáról, táplálkozási kultúráról, öltözködésről.
Sajnálom, hogy a beszélgetés a népi kultúra fogalomkörét csak a néptáncra és népzenére szűkítette, vagyis két kategória (az irodalomban használt műfaj szavunk a népi kultúra esetében nem mindig szerencsés) szemszögéből ítélkeztek, általánosítottak az emberi megismerés rengetege fölött, amibe beletartoznak például a hiedelmek, mágikus praktikák. Még ma is(!), ha arra gondolok, hogy a népi műveltség funkcióváltása miatt az előbbiek és a matematika, fizika, kémia tudományok között szoros és törvényszerű összefüggés van. A munkavégzés, a cselekvés szigorú fegyelmére, pontosságára, a szabályok maradéktalan betartására gondolok, a siker érdekében. Tehát látni kell a népi műveltség láthatatlan, de ma is ható dimenzióit, rejtett elveit, ma is korszerű üzeneteit. Ezt szintén ősténynek tekintem. Nem tudtak dűlőre jutni az autentikusság tekintetében. Ez az egyik legbonyolultabb és vitatottabb, én úgy nevezném, a folklór esztétikai kategóriája. Véleményeiket részben elfogadom, ti. „képlékeny fogalom”, nincs viszonyítási alap, amihez képest valami autentikusnak minősíthető, hogy sok közhely forgalomba kerül ilyenkor. Ilyen „a tiszta forrásból” jelige. Sajnos, valaki, egyszer, először ( így születnek a mítoszok is!) kiemelte Bartók Cantata profana-jából azt a sort, hogy „Az én szájam nem iszik pohárból/ csak tiszta forrásból”, amit teljesen félreértelmezett (egyébként az egész szöveget), forgalomba hozott, és azóta gondolkodás nélkül arra ragasztjuk, amiről úgy gondoljuk, hogy autentikus. Évtizedek óta olvasom és hallom (nagyobb nyomatékkal Erdélyben), a ,,tiszta forrásból” kifejezést, szövegkörnyezetéből kiemelve, az emblematikus értékrend metaforájaként. A romlatlan népi kultúrát, illetve az abból merítő magas nemzeti kultúrát minősítik vele. A ,,tiszta forrás” valami olyasmi lett a szellemi/művészeti életben, mint az ipari termelésben a ,,kiváló áru”-t hitelesítő címke. Holott ,,A vadállattá visszavedlett emberről szól a Szarvassá vált fiúk román kolindája”, amiből Bartók merített. Jankovics Marcell véleményét osztom, hogy a „tiszta forrás” vize tulajdonképpen „a halál vize”. Én úgy látom, az autentikus fogalma alatt nálunk főleg a lokálist értik. Ami ismét bonyolítja a helyzetet, mivel Erdélyben különösen intenzív és szakadatlan népesség-migráció zajlott. Ez óhatatlanul azzal járt, hogy nemcsak közösségek, hanem a kultúrák is költöztek, kavarodtak. (Ismét egy példa: a kürtős kalácsról azt tartjuk, hogy székely találmány. A prázsmári múzeumban pedig szász találmányként tartják számon. A különbség annyi, hogy utóbbiak bádogból képezték ki a hengert, a székelyek pedig fából esztergálták. Most mindenhol sütik.) Számot kell vetnünk azzal, hogy a népi kultúra funkciója gyökeresen megváltozott. Már nem a zárt közösségek kultúrája. A parasztság, aki ennek a kultúrának létrehozója, már nem az a parasztság, aki, egyébként soha sem volt saját kultúrájának sem ideológusa, sem propagálója. A funkcióváltás az a folyamat, ami hozzájárult a mi zavarunkhoz. A népi kultúra ma nemzeti érdeket, imázst jelenít meg, modellálását pedig, és az érte való felelősséget is az értelmiség vette át. Persze képzettsége szerint. Ezen a ponton jön be az értelmiség képzettség szerinti rétegződése. Az nem igaz, hogy senki sem tud semmit ezen a téren, ahogyan Könczei úr állítja. Én nem a népi kultúra autentikussága fölött folytatnék dőre vitát, hogy megjátsszam jártasságomat és oktalan aggodalmamat, hanem népi kultúránk sokfélesége, színessége és folytonossága fölött. Ezek dialektikája fölött. Ebből az elvből a kortárs politika húzhatna hasznot. Tudunk-e ezekre vigyázni, nekik érvényt szerezni a modern világ legszélesebb palettáján a modern ember gyönyörűségére, büszkeségére, vagy arra várunk, hogy az UNESCO kultúránkat is sorolja át a pusztulóban levő nyelvek lajstromára. E két tényezőben rejlik minden kultúra, benne a népi kultúra ereje, közösségformáló és -önazonosító erénye. A népi kultúra a globalizáció elleni harc egyik eszköze lett az egész világon, önmaga hiteles megmutatására, akár politikai üzenet közvetítésére törekszik ma minden nemzet, és ezért már kormányszinten felelősséget éreznek a népi kultúráért. Ez még nem jelenti azt, hogy a politikum beavatkozik a népi kultúra megmentésébe, de áttételesen, mihelyt érdekelt és megrendelő bizonyos fontos események alkalmával, mégis vannak, lehetnek elvárásai. A kérdés az, mivel mutatjuk meg vagy be magunkat? Osztom Csoóri Sándor véleményét: „csakis azzal, ami letisztult az időben”. Tanárként ezt úgy szoktam megjeleníteni, hogy minden értéket képviselő alkotás, produkció olyan legyen, mint a patak vagy folyó medrében található gombolyag és lecsiszolódott kő. Az valamikor szögletes és érdes volt. Erre Könczei is ráérez, amikor azt mondja, hogy ez a kultúra „több évszázados folyamat eredménye”. Mindent összevetve: a nemzeti arculat hiteles megjelenítése, a nemzeti magas kultúra egyetemes emberi értékeket közvetítő szerepe, a politikai üzenet, a sajátos képviselete érdekében ma mindenhol a népi kultúrát tekintik talán a leghitelesebb névjegykártyának. Ezt a jelenséget több mint 20 éve követem, cédulára jegyzetelem és ámulok azon a tünetegyüttesen, amit semmilyen nemzetközi fórum nem irányít, nem szabályoz le, mégis működik.
A példákból válogatok, magyar és nem magyar példákból:
Első nagy élményemet, ami felhívta a figyelmemet erre a jelenségre, a Sidney-i Olimpia jelentette. A megnyitóünnepséget az aborigének folklórjából komponálták. Az egyik bukaresti tévé bemondója felkiáltott: „un megashow folcloric!” Ez a folyamat azóta is tart: ez történt Athénban, ahol a görög mitológia világa jelent meg, az amerikai téli olimpián, ahol egy indián köszöntötte az olimpiai mozgalom elnökét, ősi törzsi nyelven, a norvégiai olimpián a záróműsort a norvég monda- és mesevilág hőseivel, alakjaival alkották, az olimpiai formaruhákat a londoni olimpiára több mint 50 ország delegációja saját népviseleti elemekből állították össze.
A politika világából: az Unióba való belépő dokumentáció csomagban külön fejezetben kérik a népi kultúra bemutatását; 1996. július 25-én a kölni repülőtéren 100 fiatal magyar néptánccal és dalokkal fogadta a magyar külügyminisztert abból az alkalomból, hogy a kitöltött és elfogadott íveket vitte magával. Amikor Magyarországot felvették az Unióba, az Európai Gálán az ünnepi műsort hat régió néptáncműsora képezte, utánuk szintén a Hősök terén hatalmas gyermek-néptáncegyüttes következett, a Liszt Rapszódiára kalotaszegi néptáncot táncolt, kalotaszegi népviseletben. Én ezt úgy értelmeztem, hogy nemcsak Magyarország, hanem a magyar nemzet lett tagja jelképesen az Uniónak, Erdély magyarsága már akkor belépett, amikor Bukarestben még csak körmölték a papírokat. Megrendítő, a világon egyedi történet volt az észtek „éneklő forradalma” az ott állomásozó orosz katonákkal szemben, ahol a „muníciót” az észtek népdalkincse biztosította.
Itt említem meg XVI. Benedek pápa ünnepi beavatásának egy mozzanatát: a pápát köszöntő öt kontinens 5-5 tagú küldöttsége népviseletbe volt öltözve;
Egy példa a tudomány világából: december 10-e előtti héten a Nobel-díjra jelölt tudósokat a svéd fővárosba hívják, hogy megmutassák nekik a svéd nemzeti kultúrát. Egy teljes napot a svéd tárgyi és szellemi népi kultúra bemutatásának szentelnek. Honnan indultak, hova jutottak, mit adtak az egyetemes műveltségnek, szóval az „önrészüket” mutatják be. Nem svédkednek, nem finnkednek. Ezek után kérdezem: képzetlen, dilettáns emberek lehettek azok a szakik, akik mindezt elvégezték?
Ez a modell működik lefele is: a helyi jellegű rendezvények, testvérfalu, testvérváros találkozók alkalmával. Mozgatója minden esetben a reprezentáció, kinek-kinek tudása, képessége szerint. Én értem az önök aggodalmát: a hitelesség, a letisztultság kérdése valahol ezen a tájékon jöhet be. Noha félintézményesen mégis történik valami: a vidéki, zonális, regionális fesztiválok Ezer Székely Leány, a Csíkszereda főterén évente megrendezett Csűrdöngölő, ahol több mint ezer iskolás táncol és népdalt énekel, a kolozsvári, marosvásárhelyi magyar napok jó képző fórumok is. Figyelem a pedagógusok legtöbbjének gondosságát, törődését a minőség, hitelesség tekintetében. Erre szép példa a Hodgyai Edité (Erdélyi Riport, 2013. június 28. sz. 28-29. o.)
Új kezdeményezések is léteznek, melyeket egy új politikai helyzet generált: lassan-lassan, mintha folytatódna az a szerintem forradalminak nevezhető cselekvéssor, amit Petőfi és Arany, aztán Bartók és Kodály, majd a hátizsákos fiatalok követtek el a szocializmus éveiben Magyarországon és Erdélyben. Bevinni a népköltészetet az irodalomba, aztán a népet a politikába, felfedezni a parasztzenében a magyar lelket, bevinni az operaházakba és koncerttermekbe és közvetíteni Európa fele, felébreszteni Csipkerózsika-álmából az erdélyi táncházmuzsikát és a fiatalság ezreit fordítani a megtorló rendszer ellen akkor, amikor nem volt szabad kimondani, hogy mi és ki a magyar. Akkor a képzettársítások eszközrendszerével kimondták azt és úgy, hogy a politikai rendőrség sokáig nem tudta mit kezdjen vele. Mit kezdjen a magyarosan szabott szürke posztóból szabott és fekete zsinórral díszített zekét viselő magyar fiúk és leányok, diákok sokaságával.
Az új kezdeményezések sorából kettőt emelek ki: elsőként a székelykapu ügyét. Semmi nem jelzi annyira egyértelműen a népi kultúra funkcióváltását, mint ez. Hagyományos funkciója megmaradt – elkülöníteni a külső társadalmi, közösségi teret a belső magántértől –, de újjal gazdagodott: települések sokasága bejáratánál monumentális székely kapuk készültek, nagy és kis nyílók nélkül és nem folytatódnak sem erről, sem arról kerítéssel. Feliratozásuk már nem az, hogy „Béke a bejövőre, áldás a kimenőre”, hanem pl. az, hogy „Hazádnak rendületlenül légy híve óh, magyar.” A székelykapu tehát a Székelyföld kiemelkedő toposza lett. Kik és melyik egyetemen, fórumon mondták meg ezeknek, hogy így kell, így is lehet válaszolni arra a bukaresti állításra, hogy „Székelyföld nem létezik”? De nem állhatok meg itt: hasonló székelykapu van a rodostói Rákóczi-emlékház előtt, Isztambul központjában. Egyre több székelyföldi helység ezt ajándékozza testvértelepülésének: két székelykapu áll Lengyelországban, az amerikás magyarok kertjeiben szintén; a madéfalviak Dél-Tirolban állítottak székelykaput… A székelykapu-szimbólum exportcikk lett a 21. században.
Másodiknak az egy-két évvel ezelőtti magyarországi kezdeményezést említem, ami a „Nemzet kenyere” nevet viseli. A lényege, hogy a Kárpát-medence valamennyi régiójából küldjenek búzát (ki-ki tehetsége szerint) egy kijelölt malomba, ahol összeőrölik, aztán kenyeret sütnek belőle Augusztus 20-ra, Szent István napjára. Szerintem, még nem tudatosult mindenkiben, hogy ennek a rítusnak egy ősi (európai és magyar) mágikus hiedelem a szellemi alapja: az együtt elfogyasztott étkek és italok köztünk diszkrét lelki és spirituális kötődéseket hoznak létre. Ha pedig még mélyebbre akarnék jutni, akkor a hét vezérünk Vérszerződését, a krisztusi Utolsó vacsorát is szóba hoznám. Ez a mágia tartotta életben a lakodalmat, a keresztelő radinát, a halotti tort. A nemzetségek, a törzsvezérek, törzsek, Krisztus és az apostolok stb. kötődése a tét. A Nemzet kenyere pedig rituális szimbólum gyanánt arra hivatott, hogy összekösse lélekben a magyarságot, a nemzet szétdarabolásának ellenére, politikai határok fölött. Egyben megtoldani egy nemes szándékkal: a bevételből Böjte atya árváinak juttatni, akik ez által, rituálisan, a nemzet árváivá lépnek elő. A fentiek után nem tudom elfogadni Könczei Csongor degradáló, tagadó reflexióját a nemzeti kultúra, a népi kultúra mozgalmi embereivel kapcsolatosan: „A nemzeti kultúrával foglalkozók olyanok – mondja –, mint a focidrukkerek. Mindenki ért a nemzeti kultúrához is. Azoknak az embereknek, és én most a saját szakterületemről beszélek, tánccal, néptánccal, népzenével foglalkoznak itt Erdélyben, túlnyomó részüknek semmiféle elméleti képzése nincs, halvány lila gőzük sincs, hogy amit csinálnak, az micsoda.” Kérdezem: a Röpülj páva mozgalom szervezői, irányítói, aminek második kiadását már meghirdették, valóban nem tudják, hogy az, amit ők csinálnak, micsoda? Sajnálom ezt a nézőpontot: a focidrukkerek nekem a részeg vandálok, a sportot lezüllesztők táborát juttatják eszembe, akik miatt minden mérkőzésre a rendőrség, csendőrség hadait vezénylik ki. Annyit még hozzátennék, hogy a népi kultúrát soha nem tanították intézményesen. Ebből adódik a különlegessége. Én az elitizmus, a különleges személyiség létének vagyok a híve. Szakítanunk kell azzal a 19. századi romantikus szemlélettel, hogy az egész nép alkot, hogy a nép minden fia költőnek született. A tehetség, a különleges adottság, az alkotói készség iskola nélkül is értékeket teremtett, amit a fogyasztók elfogadtak, magukénak vallották. Viszont a tehetségek tábora is differenciált. Ennek megfelelően rendelkezünk sok gyenge alkotással, valamivel kevesebb középszerűvel és még kevesebb kiválóval. Ez az elv a népi kultúra mai hasznosítóinak világában is megvan. Tehát összetettségében kell látnunk mind a nemzeti, mind benne a sajátos népi kultúrát. Azt nem vitatom, hogy ezt tanítani kellene: az értésért, a megismerésért, de nem föltétlen az alkotásért.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)2013. augusztus 28.
Izsák Balázst Bethlen Gábor-díjjal tüntetik ki
A Bethlen Gábor Alapítvány névadója erdélyi fejedelemmé választásának 400. évfordulója jegyében hirdette meg 2013-ban a Bethlen Gábor-emlékévet. Az emlékév egyik programpontja a jubileumi díjátadó ünnepség, amelyre Budapesten kerül sor november 15-én, Bethlen Gábor fejedelem születésének és halálának évfordulóján. Az egyik kitüntetett Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke lesz.
Az emlékév fő programpontjai:
Bethlen Gábor fejedelem egész alakos bronzszobrának fölállítása 2013. október 23-án Kolozsváron, az alsóvárosi református templom kertjében. A szobor készítője Péterfy László székelyföldi szobrászművész, a Bethlen Gábor-díj bronzplakettjének alkotója. A szobrot közadakozásból és pályázati támogatással kívánják megvalósítani.
Erdély aranykora címmel középiskolai vetélkedőt szerveznek. A vetélkedőt a Lakiteleki Népfőiskola részéről Olajos István, az Eötvös Iskola igazgatója vezeti. Várhatóan részt vesz majd rajta a Magyar Cserkészfórum, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, a Honismereti Szövetség, a Bethlen Gábor nevét viselő intézmények és iskolák által szervezett diákvetélkedők képviselői s a jelentkező középiskolás fiatalok.
Az alapítvány jubileumi díjátadó ünnepségét november 15-én, pénteken, a fejedelem születése és halála napján tartják Budapesten. Az ünnepi megemlékezést követi a műsorral egybekötött díjátadás, amelyen a 2013. évi Bethlen Gábor- díjakat, Márton Áron-emlékérmeket és a Tamási Áron-díjat adják át.
Bakos István művelődéstörténész, a Bethlen Gábor Alapítvány kurátora a Kossuth rádió Vasárnapi újság című műsorában jelentette be az alapítvány idei kitüntetettjeinek névsorát: Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Hámori József, a Magyar Örökség Díj Bizottság elnöke és Bogdan Satura lengyel költő.
A Népújság megkeresésére Izsák Balázs, az SZNT elnöke kijelentette:
– Nagyon fontosnak és megtisztelőnek tartom. Úgy gondolom, nem lehet megkerülni azt, hogy kimondjuk: a székely autonómiatörekvés jogosságának az elismerését is jelenti ez a díj, illetve az annak érdekében kifejtett munkának az elismerése. Úgy gondolták, az, amit az évek során végeztem érdemessé tesz erre. Ezt a munkát azonban nem tudtam volna elvégezni az SZNT háromszáz küldöttjének a segítsége, támogatása nélkül. Tehát tulajdonképpen egy kollektív munkát és eredményt ismernek el a Bethlen Gábor-díjjal. Bízom abban, hogy magának a székely autonómiatörekvésnek is használ ez a díj, és erősíteni fogja.
Az emlékév fővédnökei: Lezsák Sándor, a magyar Országgyűlés alelnöke, a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriumának elnöke; Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke (mindketten Bethlen Gábor- díjasok); valamint Böjte Csaba, Márton Áron- emlékéremmel és Magyar Örökség Díjjal is kitüntetett ferences szerzetes.
Bethlen Gábor 1580. november 15-én született Marosillyén, 1629. november 15-én halt meg Gyulafehérváron. 1613 és 1629 között volt Erdély fejedelme. I. Gábor néven megválasztott magyar király (1620–1621), a 17. századi magyar történelem egyik legjelentősebb személyisége. Pályafutása kezdetén híven szolgálta Báthory Zsigmondot, Székely Mózest, Bocskai Istvánt és Báthori Gábort, majd amikor ez utóbbi a Habsburgokkal akart szövetségre lépni, szembefordult vele, és magát választatta fejedelemnek. Uralkodása alatt megszilárdította Erdély helyzetét, az ország gazdasága és kulturális élete egyaránt fejlődésnek indult – ezt az időszakot általában Erdély aranykora néven ismerik (Wikipédia).
A Bethlen Gábor Alapítványt 1979–80-ban a magyar szolidaritás hívei hozták létre, s a korabeli kommunista vezetés ellenzése közepette, hatéves küzdelemmel vívták ki működésének hivatalos jóváhagyását. A 65 kezdeményező és a később csatlakozott támogatók révén a térségben elsőként létrejött legális új polgári összefogás alapítói: Illyés Gyula, Németh Lászlóné, Kodály Zoltánné és Csoóri Sándor. Az 1980 óta működő Bethlen Gábor Alapítvány – a hazai és a külhoni magyarok áldozatkészsége, munkája révén – anyagi, szellemi és lelki támogatásával, díjaival úttörő szerepet vállalt és vállal a nemzeti összetartozás szolgálatában, a közép- európai szellemi együttműködésben, a mai határokon túl élő magyarság hazai megismertetésében, kiváló képviselőinek elismerésében, a magyar–magyar kapcsolatok ápolásában, a rendszerváltásban, s reményeik szerint nemzetünk jövőjének alakításában is, olvasható az alapítvány honlapján.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)2014. március 19.
Beszélgetés Lezsák Sándorral
„Ragadjanak meg minden lehetőséget, hogy gyermekük magyarul tanulhasson”
Lezsák Sándor magyarországi költő, tanár, politikus, a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója. 2006-tól az Országgyűlés fideszes alelnöke. Rengeteg magyarországi díjat és kitüntetést kapott, és több amerikai magyar irodalmi díj kitüntetettje is.
Lezsák Sándor és az alsósimándi születésű Galló Géza barátok voltak. Hogy ezen kívül még mi köti össze a két embert? Nézzük csak: Lezsák járt Ausztráliában Galló Gézánál, aki ellátogatott a lakiteleki Népfőiskolára, a magyar emigráció központjába, melyet Lezsák Sándor és felesége alapított a kilencvenes évek elején. Ugyanakkor Lezsák a Magyar Demokrata Fórum (MDF) egyik alapítója, Galló Géza pedig Melbourne-ben hozta lére az MDF-kört.
Kezdetben úgy volt, hogy a március 23-i Pécskára tervezett Galló Géza-emlék-rendezvényen Lezsák Sándor is részt vesz, de időközben változott a helyszín és időpont, így Lezsák Sándor nem tud jelen lenni, de ígérete szerint az aradi látogatást majd egy későbbi időpontban pótolja. Mi ennek ellenére elektronikus postai úton interjút készítettünk vele, megkértük, meséljen a Galló Gézával való kapcsolatáról, valamint irodalomról és politikáról is kérdeztük.
– 1979-ben Lakiteleken a Fiatal Írók találkozóját szerveztem többek között Illyés Gyula és Csoóri Sándor segítségével. A müncheni Nemzetőr főszerkesztője, Tollas Tibor nevezett el minket a „búvópatak nemzedéknek”. Az ő közvetítésével kerültem kapcsolatba Galló Géza bátyámmal és feleségével, Erzsikével is, akivel a mai napig levelezünk. Öröm számomra felidézni Géza bátyám példázatos személyiségét, nemzeti elkötelezettségét, bölcs derűjét.
– Tudom, Önnek szívügye az oktatás, hangsúlyosan foglalkoztatják a kis térségek iskolái. A pécskai születésű Klebelsberg Kunó szellemisége, az általa alkalmazott oktatásstratégia mennyiben tekinthető időszerűnek napjainkban? A határon túli magyar iskolák számára van-e biztató mondanivalója?
– Alapvető értékeit tekintve Klebelsberg Kunó szellemisége ma is időszerű. Például az egyik ilyen elve volt, hogy a gyerekek számára gyalogosan is elérhető távolságban legyen az iskola. Ez az elv sérült Magyarországon 2010 előtt, amikor is tíz év alatti kisgyermekek ezreit kényszerítették naponta zsúfolt tömegközlekedési eszközökön való utazásra, mert ily módon is eladhattak közoktatásból kivont iskolaépületeket az önkormányzatok.
Egy másik alapelve az volt, hogy az iskola ne csak oktasson, hanem neveljen is. Többször hangasúlyozta, hogy „a magyar oktatótól, kezdve a kis óvónőn fel az egyetemi tanárig” azt az egyet követeli meg, hogy „ne csak tanítsa, hanem szeresse a magyar gyermeket”. Ennek érdekében a tanító feladata nem merül ki pusztán a tananyag ismertetésében és megkövetelésében, hanem játékosságra, természetes viselkedésre, a közösségi normák elfogadására is rá kell vezetnie a tanulókat. A mai oktatáspolitika is ezt az elvet követte, amikor arról döntött, hogy a tanulókkal való foglalkozás idejét a kora délutáni órákra is kiterjeszti.
Az oktatás feladatainak szélesebb értelmezéséből fakadóan a miniszterségem alatt felépült iskolák nem csupán a közoktatást szolgálták, hanem a közművelődést is. Gazdakörök, olvasókörök, kórusok és zenekarok bázisai lettek az új iskolák. Ebben a közművelődési tevékenységben magától értetődően szerepet kap a helyi tanító is. „Nem úgy képzelem” – mondta, hogy „csak a tankötelezetteket oktassa, hanem a népnek igazi barátja, lelke legyen a tanító”. Klebelsberg 1928-ig 1500 népkönyvtárt létesített.
A határon túli magyarok számára csak azt üzenhetem, hogy ragadjanak meg minden lehetőséget, hogy gyermekük magyar tannyelvű oktatásban részesülhessen. Sok településen azért sorvad el a magyar iskola, mert a magyar szülők nem ide íratják be a gyermeküket. A mai határok nélküli Európában azok boldogulnak könnyebben, akik több nyelven is értenek, és beszélnek – azaz önmagukat fosztják meg távlati lehetőségektől, akik nem élnek az anyanyelvi oktatás igénybevételével.
– Hogyan fér meg az Ön életében egymás mellett a politika és az irodalom? Nem okoz egyfajta kettősséget?
– Sok-sok példát lehetne fölsorolni arra, hogy az irodalom hogyan formálja a politikát, és arra is van nem egy példázat, hogy a politika műveléséhez művészi érzékenység kell. Valószínűleg az lenne a nehezebb írói és költői feladat, hogy a politizáló író és költő művein ne lehessen érezni a szerző politikai állásfoglalását.
– 1988-ban jelent meg utolsó verseskötete, illetve egyetlen drámája, a Nyolcvan vödör levegő. Miért nem írt/publikált az óta?
– Ma is írok verset is, drámát is, ez mindaddig maradjon az íróasztalfiókban, amíg aktív lehetek a közéletben. Hogy meddig? Nem tudom. Lehet, hogy egyszer korelnök leszek a parlamentben, de az is lehet, hogy nem. Parlamenti munkám most erősen leköt, s amit a politikában nem tudok megoldani, azt versben, drámában próbálom megírni.
– Úgy tudjuk, valamilyen formában újra megalakult a Magyar Demokrata Fórum. Mennyiben tekinthető ez az Ön egykori pártja jogutódjának?
– Meg kell különböztetni a polgári jogi értelemben vett jogfolytonosságot a politikai-szellemiségi folytonosságtól. Egy párt alapítói hitvallását utólag a párt vezető testületei módosíthatják, de azt is megtehetik, hogy egyáltalán nem törődnek a pártalapítók eredeti céljaival. Amikor a Magyar Demokrata Fórumból kizárták az alapítókat – ráadásul a demokrácia szabályait megkerülve, a kisebbség zárta ki a többséget – akkor nyilvánvalóan megszűnt a korábbi, a lakiteleki szellemiség folytonossága. A hajdani MDF mai jogutóda olyan létező erőlködés, aminek semmi köze a 27 évvel ezelőtt elindított lakiteleki rendszerváltó mozgalom nézeteihez.
– Jövő hónapban választanak Magyarországon. Szavazhatnak a határokon kívül élő, állampolgárságot szerzett magyarok is. Milyen üzenete van számukra?
– A magyarországi törvények fölött álló Alaptörvény hangsúlyozza, hogy „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal. Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét”.
Erős meggyőződésem, hogy a szomszédos országokban élő őshonos magyarok érdekeit ma a Fidesz–KDNP pártszövetség szolgálja, ezért a szavazati joggal rendelkező, nem Magyarországon élő magyar állampolgárok számára innen csak azt lehet üzenni, hogy április 6-án szavazatukkal segítsék a Fidesz–KDNP kormányzásnak folytatását.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),2014. szeptember 25.
Sors és vállalás
Növekszik mögöttünk a múlt és fogy előttünk a jövő. Ahogy Ilia Mihály, hamarosan magam is nyolc évtizedre tekinthetek vissza, és aki akár csak felületesen ismeri a magyarság történetét, tudja, hogy ezek az évtizedek inkább megpróbáltatásokat és nem kevésszer kudarcokat hoztak, mintsem sikereket és örvendezést. Valójában csak akkor lehetett elviselni ezt a közel évszázados múltat, ha valakinek egyértelmű és célszerűen megvalósított személyes életstratégiája volt. Annak idején, közel négy évtizede, midőn a budapesti televízió megbízásából beszélgethettem vele, Szabó T. Attila, a kolozsvári nyelvtudós mondta nekem a következőket: Egy férfinak valamilyen nagyszabású és a hazája érdekeit szolgáló életcélt kell kitűznie maga elé, és ezt következetesen, akár áldozatok árán is meg kell valósítania, vagy legalább a megvalósulás közelébe hoznia. Mindenesetre változatos sorsom jutalmának tekintem, hogy számos olyan barátom, pályatársam akadt, aki nehéz munkával, személyes áldozatokkal, de sikeresen tudta vállalni és beteljesíteni ezt az életstratégiát.
Közéjük tartozik a most nyolcvanadik születésnapját ünneplő Ilia Mihály. Nem ennek a köszöntőnek a feladata, hogy akár csak címszavakban is felidézze a mögöttünk maradt nyolc évtized sorsfordulóit, tapasztalatait, drámai helyzeteit. Világháború, országos vereség, átalakulások, remények és a remény elvesztése, forradalom és ennek eltiprása; erőfeszítések annak érdekében, hogy a folyamatosan próbatételeknek kiszolgáltatott nemzet és nemzeti kultúra ne csupán fennmaradjon, hanem teret is adjon a benne rejlő lehetőségeknek, értékeknek – nos, mindez megszabta azt az emberi és szakmai pályát, amelyet nemzedékemnek és ennek tagjaként Ilia Mihálynak be kellett futnia. Nem volt könnyű pálya, nagy erőfeszítésekre kényszerültünk, voltak kínzó és megalázó vereségeink is, így az ötvenhatos forradalom leverése utáni esztendőkben, amikor a hallgatás, a visszavonulás volt az egyetlen tett, ami a szabadságvágyból következhetett. Az egyéni pályák, az életművek azonban a kényszerűségben is épültek, és mihelyt lehetett, tehát nagyjából a hetvenes évek elejétől, a nyilvánosságot is meggyőzték arról, hogy a magyar irodalom, a magyar értelmiség nem adta fel azokat a morális és stratégiai célokat, amelyek a levert forradalmat is történelmi magaslatra emelték.
Ezeknek a stratégiáknak a szolgálatában telt el Ilia Mihály élete – nemzedékünk élete, hiszen mellette olyan költőkre, írókra hivatkozhatom, mint Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár – és olyan irodalomtörténet-írókra, tudós szerkesztőkre, mint Czine Mihály, Béládi Miklós, Bodnár György, Domokos Mátyás, Tüskés Tibor, Görömbei András, Láng Gusztáv, Kántor Lajos – és Ilia Mihály. Egyetlen törzs hajtásai ők, bármilyen irányba térítette is növekedésüket a változó idő és a mindig érvényesülő kényszerűség. Egyszer majd valakinek, remélhetőleg egy budapesti vagy szegedi, vagy kolozsvári ifjú történésznek (doktorandusznak) meg kell írnia ennek a „történelemlátott” és „történelemviselt” nemzedéknek (több nemzedéknek) a történetét. Ott rejlik benne a közelmúlt magyar históriája, a maga sikereivel és kudarcaival, célkitűzéseivel és eredményeivel, ott rejlik benne a nemzeti közösség és a nemzeti kultúra megtartásának, védelmének, gondozásának, gazdagításának bizony nem könnyű késő huszadik századi története.
Ilia Mihálynak ebben a történetben nélkülözhetetlen és méltó szerep jutott. A nemzedéknek, amelyhez ő is tartozik, voltak költői, szépírói, tudósai, szerkesztői, tanárai. Ilia Mihály sorsát és életét több ilyen feladat is meghatározta: évtizedeket töltött a szegedi egyetem katedráján; ugyancsak hosszú éveket a korszak egyik meghatározó és mindig a nemzeti felelősségtudatot képviselő szellemi műhelyének, a szegedi Tiszatájnak az élén. Már ez a két sorsvállalás is megérdemli, hogy születésnapján úgy emlékezzünk meg róla, mint nemzeti irodalmunk és tudományosságunk egyik kiválóságáról. Mégsem ezeket szeretném most méltatni, hanem azt a közvetítő és organizátori munkát, amelyet a magyar irodalmi élet gondozásában, országhatárokon átívelő kapcsolatainak létrehozásában, szervezésében betöltött. Vagy három évtizede történt, hogy közös barátunkkal, Bata Imrével (és feleségeinkkel) felkerestük Ilia Mihályék újszegedi lakását. A nem túl nagy terjedelmű panellakást mindenütt könyvespolcok töltötték meg, és a könyvállványok legfelső sorában ott helyezkedett el házigazdánk nagy dobozokba gyűjtött és gondosan rendszerezett levelezésének hatalmas anyaga. Talán csak Kazinczy Ferenc közismert és legendás levelezése (huszonhárom kötetben!) múlja fölül az övét. Látogatásunk alkalmával néhány dobozba bele is tekinthettünk, mondhatom, minden valamire való magyar író és irodalmár képviselve volt a hatalmas gyűjteményben – Budapesttől Kolozsvárig, Pozsonytól Újvidékig, Ungvártól Münchenig. Irodalmi közelmúltunk egyik legterjedelmesebb és leginkább imponáló korpusza volt ott a szemünk előtt, s gondolom, a mögöttünk maradt vagy három évtized során a gyűjtemény legalább a duplájára növekedett. Ez a levélgyűjtemény önmagában is méltó és meg nem kerülhető szerepet biztosít Ilia Mihály számára modern irodalmunk életében. Gondolom, későbbi nemzedékek ifjú kutatói fogják majd learatni a termést, tulajdonképpen egy egész irodalomtörténeti kutatóintézetet lehetne működtetni annak a levélanyagnak a feldolgozására, amely Ilia Mihály szegedi otthonában összegyűlt.
„Sors és vállalás” – írtam e méltatás fölé címnek. Valóban: Ilia Mihály egy sorsot vállalt, és ezt mindig hűségesen, lelkiismeretesen, nagy ügyszeretetet mutatva teljesítette be. Voltak idők, midőn a szegedi folyóirat élén, a szegedi katedrán ő kötötte össze a máskülönben mindig szétszakítottsággal küszködő magyar irodalom szálait. Mindig szellemi hidakat tudott építeni Szeged és Kolozsvár, Szeged és Pozsony, Szeged és Újvidék, Szeged és Ungvár, Szeged és München között. A magyar művelődés történetében szinte mitikus szerepet kapott a „hídépítő” ember fogalma. Ilyen volt, hogy csak néhány példára hivatkozzam, Babits Mihály, Illyés Gyula, Németh László vagy közelebbről Nagy László és Kányádi Sándor. Olyan vállalás és sors az övéké, és természetesen Ilia Mihályé, amelyen sohasem ronthat az idő.
Pomogáts Béla, Helikon (Kolozsvár)2014. október 18.
Otthon – Erdélyben
Beszélgetés a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
– Budapesten született a két világégés között, nehéz gazdasági időszakban. Milyen volt a gyermekkora?
– Gyermekkorom viszonylag békés volt, szüleim értelmiségi emberek voltak, apám építészmérnök, anyám orvos. Budapest egyik külső negyedében, Pestújhelyen laktunk, ezt annak idején anyai nagyapám, aki neves ügyvéd volt, alapította, róla nevezték el a főutcát. A Balatonra jártunk nyaralni, ezek ma is szép emlékeim. De a háború végén minden összeomlott, apámat katonának hívták be, majd orosz fogságba került, és csak 1945 őszén tért haza.
– Milyen emlékei vannak a második világháborúról és a háború utáni évekről, amikor a területileg és szellemileg megcsonkított magyar nemzet a talpra állás lehetőségét kereste?
– Jól emlékszem a második bécsi döntés idejére, ez adta vissza Magyarországnak Erdély északi és keleti részét. Az első mozifilm, amit életemben láttam, e visszacsatolás dokumentumfilmje volt. Nagy hatást tett rám, bizonyára szerepet játszott Erdély iránti érdeklődésemben. Katonaként apám részt vett a visszacsatolásban, Szatmárnémetibe és környékére került. A háború után nagy reménységekkel vártuk az új korszak eljövetelét, szüleim a kisgazdapárt hívei voltak, számos barátjuk, például idősebb Antall József játszott szerepet ennek a pártnak a vezetésében. 1945-től a piarista általános iskolában tanultam, 1948-ban az iskolát szétzilálta az államosítás, majd 1950-ben, midőn a rend visszakapta az iskolát, visszatértem a piaristákhoz. Ott is érettségiztem 1953-ban.
– Az '56-os forradalom idején bölcsészhallgató, s bár nem volt nagy szerepe az események alakulásában, később mégis lecsukták...
– Nem volt nagy szerepem a forradalom eseményeiben, mint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság munkatársa bent tartózkodtam a bölcsészkaron, majd november 3-án a bizottság képviselőjeként Győrbe utaztam, ott ért a szovjet invázió. Nagyon sok barátom és évfolyamtársam menekült Nyugatra. A letartóztatások és az ítéletek a Kádár-rendszer hatalomra jutása után megkezdődtek, és folytatódtak az 1961-es amnesztiáig. 1959-ben tartóztattak le, miután nem voltam hajlandó engedni egy beszervezési kísérletnek. Hat hónapig voltam internálótáborban, majd egy évig rendőri felügyelet alatt, és csak a '60-as évek közepétől kaphattam értelmiségi állást.
– 1965-ben kerül az Akadémiához. Kikkel dolgozott, mi volt a megbízatása?
– Amikor az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé kerültem, már jelentek meg tudományos publikációim. Nagyon ösztönző baráti kör volt, olyan kollégákkal, mint Bodnár György, Czine Mihály és Rába György, valamennyien a magyar irodalomtörténet-írás független szellemet képviselő jeles egyéniségei. Részt vettem az akkoriban készülő, hatkötetes magyar irodalomtörténeti kézikönyv munkálataiban. 1968-ban megjelent első, Kuncz Aladár munkásságát feldolgozó könyvem, ez eredetileg egyetemi szakdolgozatnak készült. Meglehetősen sok tanulmányom, kritikám jelent meg ezekben az években Magyarországon, később már Erdélyben is.
– 1983-ban jelent meg A transzilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája c. kötete, melyben a Helikon kisugárzását és – többek között – a román és magyar irodalom kölcsönhatását taglalta. Hogyan látja ezt 30 évvel a kötet megjelenése után?
– Ma is büszke vagyok arra, hogy ez a könyv elkészülhetett, és hálás vagyok Bodnár Györgynek, hogy az általa szerkesztett könyvsorozatban megjelent. Úgy gondolom, semmit sem kell visszavonnom a könyvben leírtak közül. Ez a könyv hívta fel először a figyelmet a két világháború közötti erdélyi irodalom transzszilván irányzatára, és ennek nagy hatása volt Erdélyben is. Midőn 1969 januárjában első alkalommal Erdélybe utazhattam, mindenki – Kós Károlytól Balogh Edgárig, Beke Györgytől Kántor Lajosig – baráti szövetségesként fogadott.
– 1997-ben ír egy másik Magyarországról. Milyennek képzelte el EZT a Magyarországot?
– Nagyon megragadott Erdélyi Jánosnak egy metaforája, amely a nemzetet mint egy "nagy családot" határozta meg. Szerettem volna, ha ennek a gondolatnak a közösségteremtő és szolidaritásra nevelő ereje érvényesül. Nem így történt, csalódnom kellett, ma a magyarság sokkal gyilkosabb belső viszályoknak van kiszolgáltatva, mint korábban. Ráadásul az irodalom nemzetnevelő, közösségteremtő szerepe radikálisan leértékelődött, így remény sincs arra, hogy a pártpolitikai küzdelmeket valamiképpen a szellem, a kultúra enyhíthetné.
– 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke, amelynek fő célja a magyar nyelv ápolása és a kortárs magyar irodalom támogatása volt. Ma már alig hallani AK-rendezvényekről...
– Az Anyanyelvi Konferencia Egyesületet még a hetvenes évek végén hozták létre olyan nyelvészprofesszorok, mint Bárczi Géza és Lőrincze Lajos. Én a kilencvenes évek elején lettem Lőrincze utóda, és egészen az idei év elejéig töltöttem be az elnöki szerepet. Mindig azon fáradoztam, hogy az anyanyelvi mozgalom a magyarság kulturális és lelki összefogásának, gazdagodásának a műhelye legyen. Szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy az anyanyelvi mozgalom szinte teljesen elvesztette állami támogatását, és csak vezetőinek és néhány tagjának anyagi áldozaTőkészsége révén működhet tovább igen szerény körülmények között. Évente három-négy alkalommal tudunk valamilyen programot szervezni, a legnevezetesebb ezek közül a minden júniusban megrendezett sátoraljaújhelyi Kazinczy Napok.
– Hat évig vezette a Magyar Írószövetséget, olyan időkben, amikor a magyar könyvre mind kevesebb és kevesebb pénz jutott az államháztartásból. Mit szeretett volna megoldani még elnöksége idején?
– Ez a hat esztendő sok szép és talán ugyanannyi szomorú emléket hagyott hátra maga után. Három dologra törekedtem: hogy az irodalom nagyobb megbecsülést élvezzen, hogy minden akadály nélkül megjelenhessenek az arra érdemes irodalmi alkotások, és hogy fennmaradjon az írótársadalomnak az a szolidaritása, amely a korábbi évtizedekben érvényesült. Tulajdonképpen egyik törekvésemet sem tudtam maradéktalanul érvényesíteni, az irodalom társadalmi szerepe erősen csökkent, és az írótársadalom pártpolitikai érdekek nyomán szakadt darabokra. Mindazonáltal úgy érzem, hogy érdemes volt végigcsinálni ezeket a küzdelmes esztendőket.
– Nagy családi könyvtárral rendelkezik, sok dedikált kötettel.
– Valóban sok könyvet gyűjtöttem össze, nagyjából 34 ezer kötetet. Ezt szeretném majd valamelyik erdélyi könyvtárra hagyni. Nagyon sok dedikált kötet is található közöttük, hogy csak néhány magyarországi írót említsek meg, Illyés Gyula, Déry Tibor, Weöres Sándor, Vas István, Takáts Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor és mások dedikációit őrzöm. Erdélyből pedig Szemlér Ferenc, Méliusz József, Sütő András, Kányádi Sándor, Székely János, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Kántor Lajos és mások dedikálták számomra könyveiket. Ezek a dedikált példányok is egy kisebb könyvtárat tesznek ki.
– Manapság fölöttébb elszaporodtak a memoárirodalom, a valóságleírás kötetei. Jó az, ha ezen a téren is gazdagodik irodalmunk tárháza?
– A memoárirodalmat sokra tartom, hiszen ebből az irodalomból lehet életközeli és tárgyszerű ismereteket szerezni az elmúlt évtizedek valóban zaklatott történelméről. A memoárirodalom a magyar nemzeti kultúra régi hagyományát jelenti, talán elég, ha Mikes Kelemen leveleire, Rákóczi Ferenc emlékirataira hivatkozom, egyáltalán az erdélyi magyar irodalmi kultúra egyik legfontosabb területe a memoár, ezek nemcsak Erdély történetét világítják meg a mai olvasó előtt, hanem egyszersmind szépirodalmi értékekben is gazdagok.
– Alig van esemény Erdélyben – de másutt is –, ahol ne venne részt személyesen. Fontos az, ha az irodalom apostolai ott vannak az eseményeken, találkoznak az olvasókkal, megbeszélik a szakmai teendők részleteit?
– Számomra mindig rendkívül fontosak voltak a személyes kapcsolatok, nemrégiben némi elégtétellel állapíthattam meg azt, hogy a Kárpát-medencében talán én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen. A személyes jelenlét fontosságát tanultam meg irodalmi mestereimtől: a Nyugat és a magyar népi mozgalom, vagy éppen az erdélyi irodalom klasszikus egyéniségeitől. Ma is az a véleményem, hogy az irodalmi élethez hozzátartozik a személyes jelenlét, a személyes kapcsolatok rendszere.
– Nyirővel többször foglalkozott élete folyamán.
– Nyirő József munkásságát mindig nagyra becsültem, egy egész könyvre való tanulmányt írtam róla, szeretném, ha egyszer ezekből valóban könyv lehetne. Kétségtelenül az erdélyi irodalom nagy értékei között van a helye, de talán Tamási Áron, Áprily Lajos és Kós Károly után. A búcsúszertartáson nem voltam jelen, különben is az a véleményem alakult ki, hogy ez a szertartás méltatlan volt Nyirő József egyéniségéhez és örökségéhez: napi politikai cirkuszt rendeztek egy méltó megemlékezés helyett.
– Kik voltak azok az erdélyi írók, akikkel már az iskola padjaiban "találkozott", s kik azok, akiket a későbbiekben ismert meg személyesen, jó, baráti kapcsolatot ápolva?
– Már a gimnáziumban igen sok erdélyi író munkásságával ismerkedtem meg, olyanokéval, mint Tamási Áron, Nyirő József, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő. Később sok erdélyi íróval kerültem baráti kapcsolatba, jó viszonyt ápoltam Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Áprily Lajossal, Kacsó Sándorral, Jancsó Elemérrel, Bartalis Jánossal, Szemlér Ferenccel, Méliusz Józseffel, Jékely Zoltánnal, Kemény Jánossal, majd Sütő Andrással, Beke Györggyel, Kányádi Sándorral, Gálfalvi Györggyel, Gálfalvi Zsolttal, Kántor Lajossal, Gáll Ernővel, Deák Tamással, Bajor Andorral és másokkal. Jó barátom volt Pusztai János is, akit szeptember 30-án temettünk a Farkasréti temetőben.
– Ön szerint kinek kellett volna még Nobel-, illetve Herder-díjat kapnia a magyarok közül az elmúlt évtizedek során?
– Fájdalmas számomra, hogy olyan sok magyar író maradt ki a Nobel-díjasok közül. Gondolok Babits Mihályra, Móricz Zsigmondra, Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Weöres Sándorra, Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre, és természetesen Sütő Andrásra. A Herder-díjat is számos erdélyi író érdemelné meg, így Benkő Samu, Dávid Gyula, Markó Béla, Kántor Lajos, Szilágyi István. A díjakat azonban nem "megérdemelni", hanem "kapni" szokták, így aztán a legérdemesebbek közül is sokan maradnak azok nélkül.
– Szeret utazni; merre járt a nagyvilágban?
– Természetesen szeretek utazni, és amióta világútlevéllel járhatok külföldre, sok helyen megfordultam, hozzávetőlegesen ötven országban jártam. Nemcsak Európában, ahol szinte mindenütt tehettem látogatást, hanem Ázsiában, Afrikában és Észak-Amerikában is. Ezek az utazások hatalmas szellemi élménnyel és tapasztalattal ajándékoztak meg. Legtöbbször mégis a szomszédos országok magyar közösségeinél szoktam látogatást tenni, otthon érzem magam Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a Délvidéken is.
– Díjak, elismerések.
– Hosszú életem során szinte egy ládára való díjat és oklevelet kaptam, ezek között a Széchenyi-díj volt a legfontosabb, de megkaptam a Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a József Attila-díjat és számos más díjat is, illetve Erdélyben és a Felvidéken is kaptam irodalmi elismeréseket. Büszke vagyok rájuk, mégsem ezek számomra a legfontosabbak. Inkább a könyveim, az utazásaim, a barátaim – és a macskáim.
– Mi van a fiókban, mit szeretne letenni az olvasók asztalára a közeljövőben?
– Jó pár könyvem került az utóbbi egy- két évben kiadókhoz, várom ezeknek a megjelenését, az idén valószínűleg négy-öt könyvem is a közönség elé kerül. És szeretném befejezni az erdélyi irodalom történetéről írott művemet. Még egy kötet van hátra, ezt remélhetőleg a jövő év elején át tudom adni a kiadónak.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely) 2014. november 8.
Vargyasi Levente nyerte a lakiteleki szemlét
Vargyasi Levente sepsiszentgyörgyi rendező Meszesek című alkotása nyerte a Közösségi Televíziók XIV. Filmszemléjének 700 ezer forintos fődíját Lakiteleken.
A november 4. és 7. között rendezett filmszemlének a Lakitelek Népfőiskola adott otthont. Krónika, kórkép, művelődés, portré és fikciós műsorok, valamint híradó tudósítás az internetre kategóriákban lehetett nevezni. A 61 alkotásból 22 jutott végül a döntőbe. A zsűri elnöke Sára Sándor Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, a Magyar Mozgókép Mestere a filmszemlét értékelve hangsúlyozta: az a cél, hogy segítsék a pályájuk elején álló alkotókat. A filmek utóéletét, forgalmazását sanyarúnak nevezte, amin segítene az, ha lenne egy olyan intézmény, amelyik a forgalmazást összefogja, mert szavai szerint, „a film akkor születik meg, ha megnézi az ember”. Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Lakiteleki Népfőiskola alapítója a díjkiosztón bejelentette: az érdeklődők megtekinthetnek a filmekből egy válogatást a magyar kultúra napján a budapesti Uránia Filmszínházban.
A fődíjas film rendezője kapta a Herendi Porcelán Manufaktúra Zrt. különdíját is. A zsűri 250 ezer forintos nagydíját és a Duna Televízió 100 ezer forintos különdíját A kultúra napszámosa című alkotásnak ítélték, amelyet egy budapesti rendező, Zajti Gábor készített. A zsűri 250 ezer forintos nagydíját, valamint a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés különdíját a kárpátaljai rendező, Kovács Géza vehette át Az Árpád-vonal című alkotásáért. A zsűri 250 ezer forint összegű nagydíját, valamint a tiszakécskei Dél-alföldi Vitézi Rend és a Béke és Barátság Nyugdíjasklub által javasolt különdíjat a Mert hét életem van, ebből öt ment el… című alkotás nyerte, amelyet Hajnal Gergely budapesti rendező készített.
A Heti Válasz különdíját a film szereplője, Varga Géza kapta. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma 300 ezer forintos különdíját a Kastély árnyékában és a Kós Károly című alkotás kapta, amelyeket Csibi László székelyudvarhelyi rendező készített. A Lakiteleki Népfőiskola, a Szent István Egyetem és a Dunaversitas Egyesület 14. alkalommal hirdette meg a filmszemlét, amely ebben az évben Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas magyar költő, esszéíró, prózaíró előtt is tisztelgett.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. november 10.
Restaurálták az Emberek a havasont
A restaurálást követően DVD-n is megjelenik Szőts István 1941-es klasszikus filmremeke, az Emberek a havason, a DVD jövő héttől vásárolható meg – közölte a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (MaNDA) az MTI-vel.
A MaNDA gyűjteményének egyik legértékesebb darabja a havasi favágók életét mutatja be. A balladai szépségű alkotás Nyirő József novellái alapján készült. Az irodalmi alapanyag, a felesége miatt bosszúálló szegény Csutak Gergő drámája Szőts kamerája előtt a felhők, a fák, az állatok, az ember kozmikus filmjévé vált, amely új, természetes vizuális nyelvet hozott nemcsak a magyar, hanem a világ filmgyártásába is: az 1942-es velencei fesztivál művészeti díja után az olasz neorealisták Szőtsöt irányzatuk elindítójaként tisztelték – írják közleményükben. A MaNDA kezdeményezésére 2014-ben a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával valósulhatott meg a film teljeskörű digitális restaurálása, melyben részt vett Sára Sándor operatőr, Szőts István tanítványa is. A fél évig tartó felújítási munkálatok során elkészült digitális hordozók biztosítják a film hosszútávú megőrzését. A DVD-kiadványon a restaurált film mellett helyet kap Szőts István kivételes szépségű kísérleti filmje, a Kádár Kata (1944) is, amelyet Szőts István szintén az erdélyi havasokban, a Gyilkos tónál forgatott. A 11 perces rövidfilm zenéjét Kodály Zoltán szerezte, és a zenefelvételt is maga vezényelte. A súlyosan sérült alkotást a MaNDA saját filmátíró műhelyében restaurálta. A másik egyedi extra Szőts István és Csoóri Sándor beszélgetése 1988-ból, amelynek nyers változatát az OSZK Történeti Interjúk Tára bocsátotta a filmarchívum rendelkezésére. Ebből a mintegy tízórás életműinterjúból készült egy egyórás, gazdagon illusztrált film a DVD-re, ahol a rendező torzóban maradt életművéről, Erdélyről és az Emberek a havason keletkezéséről és sorsáról vall.
Díszvetítés
Az Emberek a havason DVD-bemutatóval egybekötött díszvetítése november 21-én, jövő pénteken lesz az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A vetítés előtt a mozi kávézójában beszélget Szőts Istvánné Gyenes Mária, Sára Sándor, Gazsy Csaba, a film főrestaurátora és Fazekas Eszter kiadványszerkesztő. A film digitális mozikópiájának ingyenes vetítése 17 órakor kezdődik.
erdon.ro2014. november 16.
Történészeknek, lelkészeknek és volt képviselőnek ítélte oda a Bethlen Gábor-díjat
Egyed Ákos történettudósnak, az Erdélyi Múzeum Egyesület volt elnökének, Sir Bryan Cartledge angol történésznek, diplomatának, egykori nagykövetnek, Markus Meckel evangélikus lelkésznek, a Német Demokratikus Köztársaság utolsó külügyminiszterének, valamint Zétényi Zsolt ügyvédnek, volt MDF-es parlamenti képviselőnek ítélte oda idén a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma az erdélyi fejedelemről elnevezett díjakat.
Az elismerést minden évben azok kaphatják meg, akik életművükkel, áldozatos munkájukkal sokat tettek a magyarság értékeinek megőrzése, gyarapítása és Közép-Európa népeinek békés együttélése érdekében.
Az elismeréseket vasárnap este a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban adta át a megjelenteknek Lezsák Sándor, az alapítvány kuratóriumi elnöke, az Országgyűlés fideszes alelnöke, valamint az erdélyi fejedelmet ábrázoló érem alkotója, Péterfy László szobrászművész.
Sir Bryan Cartledge és Markus Meckel az ünnepségen nem tudtak megjelenni, így nem vették át személyesen a kitüntetést.
Lezsák Sándor, amikor Zétényi Zsoltnak a díjat átadta, megjegyezte: a jogvédő "következetes igazságtételi és emberi jogi munkásságával elérte, hogy mindeddig semmilyen állami kitüntetésben ne részesülhessen", ugyanakkor elérte azt is, hogy a Bethlen Gábor-díjat kiérdemelje.
A Bethlen Gábor-díjak mellett az ünnepségen adták át a Márton Áron-emlékérmet Árva Lászlónak, a hódmezővásárhelyi Németh László Gimnázium igazgatójának és Pawel Cebula lengyel ferences szerzetesnek, "a lengyel-magyar barátság éltetőjének".
A kuratórium az erdélyi katolikus egyház püspökéről elnevezett emlékérmet - az időközben szeptemberben elhunyt - Saáry Éva geológusnak, költőnek, a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör volt elnökének is odaítélte. A díjat – Szervátiusz Tibor szobrászművész bronzból készült alkotását - a művész lánya vette át.
A rendezvényen adták át a - Kossuth-díjas magyar íróról elnevezett - Tamási Áron-díjat is, amelyet a kuratórium Margittai Gábor író, tanárnak a Magyar Nemzet szerkesztőjének ítélt oda.
A Bethlen Gábor Alapítvány honlapján egyebek mellett az olvasható, hogy az alapítványt 1979-80-ban a magyar szolidaritás hívei hozták létre, és a korabeli kommunista vezetés ellenzése közepette, hatéves küzdelemmel vívták ki működésének hivatalos jóváhagyását. A 65 kezdeményező és a később csatlakozott támogatók révén a térségben elsőként létrejött legális új polgári összefogás alapítói: Illyés Gyula, Németh Lászlóné, Kodály Zoltánné és Csoóri Sándor.
(MTI), Budapest2014. december 14.
Tőkés László kapta a 2014-es Duna-díjat
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az 1989-es temesvári népfelkelés kirobbantója kapta a 2014-es Duna-díjat.
Az elismerést Dobos Menyhért, a Duna Televízió vezérigazgatója adta át szombaton a torockói Duna-házban, a székelyföldi és aranyosszéki székelyek találkozója keretében. Dobos Menyhért az ünnepség előtt az MTI-nek elmondta, azért ítélték harmadikként Tőkés Lászlónak a Duna-díjat, mert az ő bátorsága vezetett el 25 évvel ezelőtt a romániai kommunista diktatúra bukásához, és azóta is az összmagyarság érdekeiért harcol.
„Számunkra ő a szabadság jelképe, és ezzel a díjjal szeretnénk tisztelegni tevékenysége előtt” – jelentette ki Dobos Menyhért. Felidézte, hogy a díjat olyan személyiségek számára hozták létre, akik sokat tettek a magyarság összefogásáért. Két éve Csoóri Sándor, a Duna Televízió megálmodója, tavaly Sára Sándor, az intézmény első elnöke kapta az elismerést, amely Melocco Miklós műalkotásából és pénzjutalomból áll.
Tőkés László a díjátadó ünnepség után az MTI-nek elmondta, hogy különösen közel áll szívéhez ez az elismerés, mert azokat az időket idézi fel számára, amikor a Magyarok Világszövetsége elnökségi tagjaként maga is cselekvő részese volt a Duna Televíziót életre hívó munkának.
„A kilencvenes évek elején szinte elállt a lélegzetünk a gondolattól, hogy a Duna Televízió a maga kommunikációs körébe vonhatja az egész Kárpát-medencei magyarságot. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Csoóri Sándor és Sára Sándor után én is ebben a kitüntetésben részesülhettem” – jelentette ki Tőkés László a Duna-díjat megköszönő beszédében.
MTI
Székelyhon.ro2014. december 31.
SZNT-évértékelő: idén az önkormányzatok „meneteltek”
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) értékelése szerint 2014 a székelyföldi önkormányzatok „nagy menetelésének” éve volt.
Izsák Balázs SZNT-elnök keddi marosvásárhelyi évértékelő sajtótájékoztatóján elmondta, az SZNT kezdeményezésére 44 székelyföldi önkormányzat fogadott el olyan autonómiapárti határozatot, amelyben kinyilvánította, hogy a Székelyföld nevű egyetlen, de különálló közigazgatási egységbe akar tartozni, amelynek sarkalatos törvény szavatolja az autonómiát, és területén az állam nyelve mellett a magyar is hivatalos nyelv.
A nagy menetelés kifejezéssel arra a 2013 októberében szervezett megmozdulásra utalt, amelyben a szervezők becslése szerint 120 ezren alakítottak ki 53 kilométeres összefüggő menetoszlopot a Brassót Bákóval összekötő 11-es országút székelyföldi szakaszán, a Székelyföld területi autonómiáját követelve.
Az Európai Unió (EU), és az Európa Tanács (ET) különböző hivatalaiba is eljuttatott autonómiapárti önkormányzati határozatok – mint Izsák Balázs fogalmazott – „elérték az Európa Tanács ingerküszöbét”, az ET keretében működő Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusában napirenden marad a székelyföldi önkormányzatok által jelzett kérés.
Izsák Balázs elmondta, az SZNT 2015-ös tevékenységét egyfelől a helyi közösség akaratára, hagyományaira és érdekeire, másodrészt a többségi közösséggel folytatott párbeszédre, harmadrészt pedig a nemzetközi jogra és a nemzetközi fórumok keretében történő együttműködésre kívánják alapozni.
Az SZNT elnöke úgy vélte, hogy 2015-ben be kell nyújtani a román parlamentben a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet. Hozzátette, hogy a többségi közösséggel folytatott párbeszéd helyszíne is a román parlament kell hogy legyen. Kinyilvánította, hogy az SZNT tovább kívánja építeni a baszkokkal és katalánokkal kialakított kapcsolatait.
Újságírói kérdésre elmondta: újabb kísérletet tesznek annak érdekében, hogy az erdélyi magyar szervezetek közös nevezőre jussanak a Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetéről. „Elsősorban a magyar közösségen belül keressük a kompromisszumot, hogy egy összehangolt tervezetünk legyen. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy amikor a román közösséggel akarunk párbeszédet folytatni, azt vágják a fejünkhöz, hogy ti sem tudjátok, mit akartok” – jelentette ki.
Az MTI kérdésére Izsák Balázs elmondta: nem lehet a megegyezés kiindulópontja a Dél-Tirol autonómiáját biztosító 1972-es statútumnak a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által elkészített magyar fordítása, hiszen ezt már Dél-Tirolban is túlhaladottnak tekintik. „Meg fogjuk nézni, hogy az RMDSZ tervezetéből mit lehetne beépíteni az általunk készített tervezetbe, hogy egy kompromisszumos szöveg alakulhasson ki” – nyilatkozott Izsák Balázs.
Az SZNT elnöke sajtótájékoztatóján a román és magyar értelmiségiek (köztük Antall József, Csoóri Sándor, Jeszenszky Géza, illetve Stelian Tănase, Mihnea Berinei, Dinu Zamfirescu és mások) 1989. június 16-án elfogadott Budapesti nyilatkozatát idézte, mely szerint Erdély az egymást kiegészítő kultúrák hazája kell hogy legyen.
Úgy vélte, az SZNT-nek sokkal inkább ez a dokumentum jelenti a kiindulási pontot, mint az 1989 után megfogalmazottak, amelyek a Ceaușescu-féle retorikát használva a románokról és a 18 romániai nemzetiségről szólnak.
MTI
Székelyhon.ro2015. január 5.
A "nagy menetelések" és perek éve
Mindenki a rendszerváltás 25. évfordulójáról beszél. Azóta számos esemény évfordulóját tartották meg, de egy fontos esemény, a Budapesti nyilatkozat kimaradt, amelyet román és magyar értelmiségiek 1989. június 16-án írtak alá – jelentette ki év végi összegző sajtótájékoztatóján Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, aki szerint ez az alig egyoldalas nyilatkozat pontosan tartalmazza azt, hogy hogyan képzelik el román és magyar értelmiségiek közösen a jövőt.
Az akkor megkezdett párbeszédről az aláírók úgy gondolták, hogy a jó kapcsolat alapjává válik a két nemzet számára. Azt mondták, Erdély egymást kiegészítő kultúrák hazája, a kulturális és vallási pluralizmus hazája kell legyen.
Erdélynek ezt a sokszínűségét meg kell tartania, ez a román nemzetnek is érdeke. A nyilatkozatot, amely kitér a kolozsvári magyar egyetem visszaállítására is, olyan személyiségek írták alá, mint Antall József, Csoóri Sándor, Für Lajos, Jeszenszky Géza, Stelian Tanase, Mihnea Berindei, Dinu Zamfirescu, Vladimir Tismaneanu és mások.
Izsák Balázs szerint a nyilatkozat körüli csend azzal is magyarázható, hogy az aláírók közül senki sem található meg a ’89 utáni időszak közszereplői között, a romániai magyarság képviselete pedig visszatért a ’89 előtti trendhez: nem a román és a magyar nemzet történelmi megbékéléséből indult ki, nem abból, hogy egyenrangú társnemzetek, egymást kiegészítő kultúrák Erdélyben, hanem abból, hogy – ahogyan azt a Román Kommunista Párt kisebbségi politikája is tartotta – Romániában van egy többségi nemzet, és van 18 kisebbség, és ennek a 18-nak egyike a magyar.
A továbbiakban arról beszélt, hogy a közelmúlt legfontosabb eseménye az önkormányzatok 2013. októberi nagy menetelése volt, amelyen a szervezők becslése szerint több mint 100 ezren alakítottak ki 53 kilométeres összefüggő menetoszlopot a Brassót Bákóval összekötő 11-es országút székelyföldi szakaszán, Székelyföld területi autonómiáját követelve.
Az SZNT kezdeményezésére 44 székelyföldi önkormányzat fogadott el olyan határozatot, amely szerint egy közigazgatási egységbe kívánnak tartozni, és amelynek sarkalatos törvény szavatolja a különleges státust. Ezek a határozatok eljutottak az Európai Unió és az Európa Tanács különböző hivatalaiba is, túllépték a Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának ingerküszöbét, így napirenden marad a székelyföldi önkormányzatok által jelzett kérés, amint kivétel nélkül napirenden lesznek és az SZNT vezetői által indított perek is, a luxemburgi per, amelyre 2015-ben lehet ítéletet várni – mondta az SZNT elnöke.
Elmondta, hogy a bukaresti bíróságon alapfokon elveszítették azt a pert, amelyet Traian Basescu, Victor Ponta, Liviu Dragnea és Crin Antonescu indítottak, de letették a fellebbezést, és a pert folytatják. Az SZNT kezdeményezésére a kovásznai Fenyő szálló ügyében indított pert 2014. október 13-án felfüggesztette a bíróság, és az alkotmánybírósághoz fordult, hogy vizsgálja meg a 114/2013. számú kormányrendelet alkotmányosságát, amely az ortodox egyháznak juttatta a szállodát. Jelenleg az alkotmánybíróság döntésére várnak. De nem zárult le a március 10-i csendőrségi büntetés ügyében indított per sem, ennek újabb határideje január 29.
Izsák Balázs kijelentette: az SZNT 2015. évi tevékenységét egyfelől a helyi közösség akaratára, hagyományaira és érdekeire, másrészt a többségi közösséggel folytatott párbeszédre, harmadrészt pedig a nemzetközi jogra és a nemzetközi fórumok keretében történő együttműködésre kívánják alapozni.
Az SZNT elnöke úgy vélte, 2015-ben be kell nyújtani a parlamentbe a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet. Mint mondta, a többségi közösséggel folytatott párbeszéd helyszíne is a parlament kell hogy legyen. Arról is beszélt, hogy az SZNT tovább kívánja építeni a baszkokkal és katalánokkal kialakított kapcsolatait, illetve, hogy az idén újabb kísérletet tesznek arra, hogy az erdélyi magyar szervezetek közös nevezőre jussanak Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetéről.
– Elsősorban a magyar közösségen belül keressük a kompromisszumot, hogy egy összehangolt tervezetünk legyen. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy amikor a román közösséggel akarunk párbeszédet folytatni, azt vágják a fejünkhöz, hogy ti sem tudjátok, mit akartok – jelentette ki.
Izsák Balázs szerint a megegyezés kiindulópontja nem lehet a Dél-Tirol autonómiáját biztosító 1972-es statútumnak az RMDSZ által készített magyar fordítása, hiszen azt már Dél-Tirolban is túlhaladottnak tekintik. Ezért meg fogják nézni, hogy az RMDSZ tervezetéből mit lehet beépíteni az SZNT által készített tervezetbe, hogy egy kompromisszumos szöveg alakulhasson ki.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)2015. február 2.
Csoóri Sándor: „Sokszor azon kapom magam, hogy az elmúláson gondolkodom”
Ma már nem ír rendszeresen, de sokat gondolkodik például az elmúlásról és a kultúra helyzetéről Csoóri Sándor, a nemzet művésze, aki kedden ünnepli 85. születésnapját. A kétszeres Kossuth-díjas alkotó az MTI-nek adott interjúban beszélt arról, hogy a „magas kultúra” lassan a népi kultúra sorsára jut, eltűnik, és arról a meggyőződéséről is, hogy nemzeti önképünkhöz nélkülözhetetlen a költészet.
Mint elmondta, a születésnapokat rendszerint felesége, Balogh Júlia szervezi, akinek mindig sikerül meglepetést okoznia. – Így kerültem már egyszer a Vigadóba egy csodálatos hangversenyre, ahol mindenki nekem muzsikált Takács Klárától Szekeres Ferencen át Kiss Andrásig, Balogh Ferencig. Ketten már nem is élnek közülük! De így kerültem a Monarchia étterembe, a Ráday utcai református fellegvárba vagy a Magyar Tudományos Akadémia dísztermébe – sorolta a példákat.
Az Akadémián, „ebben a csodás épületben, 2010-ben úgy emlegették az elmúlt 80 esztendőmet, hogy teljesen összezavarodtam. Mire ébredtem rá azon a napon? Arra, hogy az elmúlt nyolc évtized alatt nem a lendületes és szikrázó élet forgatagában élhettem, hanem a dac, az ellenállás, az elkeseredés ponyvasátorában, ahol többnyire csak az elégiák vettek körül, nem a küzdelem férfiassága. Azért segítettem mindenkinek, hogy magamon segíthessek. S ezt ma, 85 évesen is így érzem – fogalmazott Csoóri Sándor.
– A 85 esztendő nagy idő! Sokszor azon kapom magam, hogy az elmúláson gondolkodom, pedig tudom, hogy a halált csak a művészet tudja szabadon kezelni – mondta. Az alkotó a korával kapcsolatban megjegyezte, hogy „az élet azonnal összezavarodik előtte: fejvesztetten vagy gyáván megadja magát neki. Bizonyára nem ártana gyakrabban olvasgatnunk Adyt, aki így kezdi egyik versét: »Én a halál rokona vagyok«”.
Arra a kérdésre, hogy valóban dolgozik-e regényes életrajzán, azt felelte: bár régebben valóban volt ilyen terve, már letett róla. – Nagyon szerettem volna megírni egy olyan könyvet, amelyikben a saját életemen keresztül mutathattam volna be Magyarország nagy politikai kalandjait De ezzel adós maradok. Pálfy G. István készít egy olyan beszélgetőkönyv-féleséget velem. Hetente-kéthetente meglátogat, akkor kikérdez, közösen emlékezünk. Juli naplóit vesszük elő, s rácsodálkozunk régmúlt időkre – tette hozzá.
Megjegyezte, hogy sajnos ma már nem ír rendszeresen. – De sokat gondolkodom, például azon is, hogy lassan az úgynevezett magas kultúra olyan sorsra jut, mint a népi kultúra. Fölbomlanak a közösségei, elnémulnak a nótafái. Majd gyűjtenünk kell őket, mint ahogyan Bartók és Kodály gyűjtötték a népdalokat, a népzenét, a siratókat, a balladákat. Csak az a kérdés, hogy lesznek-e új Bartókok és Kodályok? Fölszáll-e újra és újra a páva?" – tette fel a kérdést.
Az alkotó szólt arról is, hogy bár gyorsan ismertté vált verseivel, a pályáját rendszerint megakasztotta „valamilyen hiba”. – 1956 után nem publikálhattam sokáig. Rendes munkám sem volt 1968-ig, amikor elszegődhettem a filmgyárba. Valamikor a ’60-as években jelenhettek meg újra verseim. Azután mindig elkövettem valamilyen „hibát”, s akkor egy-egy időre elhallgattattak – magyarázta. Felidézte, hogy 1968-ban amiatt haragudtak meg, „mert tiltakoztunk a magyar csapatok Csehszlovákiába való bevonulása miatt. A hetvenes években sok minden mellett aláírtam a cseh Chartával szolidáris értelmiségiek tiltakozását, megjelent az Iszapeső, az is bajt hozott a fejemre, ahogyan a Duray könyvéhez írt előszavam. Tény, hogy 1977 és 1987 között nem jelenthettem meg a Magyar Televízióban, mint ahogyan a rádióban sem szólalhattam meg”.
Az MTI kérdésére, miszerint lát-e bármilyen esélyt, hogy a magyar irodalom olyan egységesen álljon ki fontos ügyek mellett, mint a rendszerváltás előtt, Csoóri Sándor azt felelte, hogy „az egymás elleni hadakozást csak abbahagyni lehet, megreformálni vagy megszelídíteni nem”. Ugyanakkor arról is beszélt, hogy a rendszerváltás előtt még egymást is védték az írók, ha kellett. – Ez valóban így volt mindaddig, amíg csak a fennálló politikai hatalom ellen küzdöttünk, de abban a pillanatban, amikor az értelmiség bizonyos rétegei kerültek hatalmi helyzetbe, ez a „barátság” alábbhagyott Mindig úgy gondoltam, hogy ott, ahol a társas beszélgetés közben nem vigyáznak az igazságra, abban a társadalomban nincs „közbiztonság”! A közbiztonság megteremtéséhez komoly szellemi életre lenne szükség – hangsúlyozta Csoóri Sándor.
Az író 2012-ben Már én se volnék címmel adta közre az elmúlt 30 év verseinek legjavát, köztük a Balogh Júliához írt szerelmes versek egy részét. Arra a kérdésre, hogy mostanában melyik műfaj foglalkoztatja leginkább, azt felelte, hogy a születő gondolat választ műfajt magának. – A hetvenes és a nyolcvanas években nagyon sok előadást tartottam idehaza és külföldön is. Előadásaim közben akkor éreztem jól magam, ha különleges célom is volt a beszéddel. Például amikor az erőszakos téeszesítés rombolásairól beszéltem, sose maradtam meg a politikai kárhoztatás szűk határain belül, hanem előhozakodtam a népdalok, népmesék, s a népi bölcsességek tágas világával, amely Balassi, Csokonai, Petőfi, Arany határain túlra is elcsapongott – részletezte. Példaként hozta fel a Hallod-e te szelídecske... című mezőségi népdal néhány sorát: „kinek nincsen kedve itt lakni, menjen mennyországba lakni, építsen az égre házat, ott nem éri semmi bánat. Építsen az ég szélére, ott nem éri semmiféle”.
Mint mondta, ez a módszer nemcsak a közönségre hatott, hanem rá is. – Akkor értettem meg igazán, hogy milyen komoly cselekvés lehet maga a beszéd is, amikor egy szelíd dombvidékről a gondolkodás magas csúcsáig jutunk el. Az írással ugyanígy vagyok. Ez nem annak a kérdése, hogy melyik műfaj áll közelebb hozzám, hanem a gondolaté – fogalmazott az alkotó, aki elárulta azt is, hogy ma talán az életműből a Nomád napló, a versek vagy a Szétzilált nemzet című kötete áll hozzá legközelebb.
A közéleti költészet jelentőségéről szólva megjegyezte: nemzeti önképünkhöz minden órában nélkülözhetetlen volna a költészet. – Kezdjük egy Ady-idézettel: „Sose tudott az igazsághoz / Igazunk minket eljuttatni…” Folytassuk tovább Adyval, A hőkölés népe két sorával: „Sose harcolt még harcot végig / Csak léhán és gyáván kavarta”. Olyan érvényű sorok ezek, mint a 18. században Berzsenyi vagy később Kölcsey, Vörösmarty vagy Petőfi sorai. A profetikus hang legelőször Berzsenyiből tör föl, a magányosból. Posztmodern ide vagy oda, a kérdés az, hogy vannak-e még olyan fiatal magyarok, akiket megdöbbentenek az efféle költői üzenetek. De hadd álljon itt az igazság másik fele is: igazi olvasókat csak igazi írók teremthetnek – mondta Csoóri Sándor.
Szabadság (Kolozsvár)2015. február 4.
Az egymás elleni hadakozást csak abbahagyni lehet (Csoóri Sándor nyolcvanöt esztendős)
Ma már nem ír rendszeresen, de sokat gondolkodik például az elmúlásról és a kultúra helyzetéről Csoóri Sándor, a Nemzet Művésze, aki tegnap ünnepelte 85. születésnapját Budapesten a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A kétszeres Kossuth-díjas alkotó az MTI-nek adott interjúban beszélt arról, hogy a magas kultúra lassan a népi kultúra sorsára jut: eltűnik, és arról a meggyőződéséről is, hogy nemzeti önképünkhöz nélkülözhetetlen a költészet.
Mint elmondta, a születésnapokat rendszerint felesége, Balogh Júlia szervezi, akinek mindig sikerül meglepetést okoznia. Az Akadémián, „ebben a csodás épületben, 2010-ben, úgy emlegették az elmúlt 80 esztendőmet, hogy teljesen összezavarodtam. Mire ébredtem rá azon a napon? Arra, hogy az elmúlt nyolc évtized alatt nem a lendületes és szikrázó élet forgatagában élhettem, hanem a dac, az ellenállás, az elkeseredés ponyvasátorában, ahol többnyire csak az elégiák vettek körül, nem a küzdelem férfiassága. Azért segítettem mindenkinek, hogy magamon segíthessek. S ezt ma, 85 évesen is így érzem” – fogalmazott Csoóri Sándor.
A 85 esztendő nagy idő! Sokszor azon kapom magam rajta, hogy az elmúláson gondolkodom, pedig tudom, hogy a halált csak a művészet tudja szabadon kezelni – mondta. A korával kapcsolatban megjegyezte: az élet azonnal összezavarodik előtte: fejvesztetten vagy gyáván megadja magát neki. „Bizonyára nem ártana gyakrabban olvasgatnunk Adyt, aki így kezdi egyik versét: Én a halál rokona vagyok”. Arra a kérdésre, hogy valóban dolgozik-e regényes életrajzán, azt felelte, hogy bár régebben valóban volt ilyen terve, már letett róla. „Valóban, nagyon szerettem volna megírni egy olyan könyvet, amelyikben a saját életemen keresztül mutathattam volna be Magyarország nagy politikai kalandjait. De ezzel adós maradok. Pálfy G. István készít egy olyan beszélgetőkönyv-féleséget velem. Hetente-kéthetente meglátogat, akkor kikérdez, közösen emlékezünk. Juli naplóit vesszük elő, s rácsodálkozunk régmúlt időkre” – tette hozzá. Megjegyezte, hogy sajnos, ma már nem ír rendszeresen. „De sokat gondolkodom, például azon is, hogy lassan az úgynevezett magas kultúra olyan sorsra jut, mint a népi kultúra. Fölbomlanak a közösségei, elnémulnak a nótafái. Majd gyűjtenünk kell őket, mint ahogyan Bartók és Kodály gyűjtötték a népdalokat, a népzenét, a siratókat, a balladákat. Csak az a kérdés, hogy lesznek-e új Bartókok és Kodályok? Fölszáll-e újra és újra a páva?” – tette fel a kérdést.
Csoóri Sándor szólt arról is, hogy bár gyorsan ismertté vált verseivel, a pályáját rendszerint megakasztotta valamilyen hiba. Arra a kérdésére, miszerint lát-e bármilyen esélyt, hogy a magyar irodalom olyan egységesen álljon ki fontos ügyek mellett, mint a rendszerváltás előtt, azt felelte: „az egymás elleni hadakozást csak abbahagyni lehet, megreformálni vagy megszelídíteni nem”. Ugyanakkor felidézte, hogy a rendszerváltás előtt még egymást is védték az írók, ha kellett. „Ez valóban így volt mindaddig, amíg csak a fennálló politikai hatalom ellen küzdöttünk, de abban a pillanatban, amikor az értelmiség bizonyos rétegei kerültek hatalmi helyzetbe, ez a »barátság« alábbhagyott. Mindig úgy gondoltam, hogy ott, ahol a társas beszélgetés közben nem vigyáznak az igazságra, abban a társadalomban nincs »közbiztonság«! A közbiztonság megteremtéséhez komoly szellemi életre lenne szükség” – vélekedett.
Az író 2012-ben Már én se volnék címmel adta közre az elmúlt harminc évben írt verseinek legjavát, köztük a Balogh Júliához írt szerelmes versek egy részét. Arra a kérdésre, hogy mostanában melyik műfaj foglalkoztatja a leginkább, azt felelte, hogy a születő gondolat választ műfajt magának. „A hetvenes és a nyolcvanas években nagyon sok előadást tartottam idehaza és külföldön is. Előadásaim közben akkor éreztem jól magam, ha különleges célom is volt a beszéddel. Például amikor az erőszakos téeszesítés rombolásairól beszéltem, sose maradtam meg a politikai kárhoztatás szűk határain belül, hanem előhozakodtam a népdalok, népmesék s a népi bölcsességek tágas világával, amely Balassi, Csokonai, Petőfi, Arany határain túlra is elcsapongott”. Példaként hozta fel erre a Hallod-e te szelídecske... című mezőségi népdal néhány sorát: „kinek nincsen kedve itt lakni, menjen mennyországba lakni, építsen az égre házat, ott nem éri semmi bánat. Építsen az ég szélére, ott nem éri semmiféle”. Mint mondta, ez a módszer nemcsak a közönségre hatott, hanem rá is. „Akkor értettem meg igazán, hogy milyen komoly cselekvés lehet maga a beszéd is, amikor egy szelíd dombvidékről a gondolkodás magas csúcsáig jutunk el. Az írással ugyanígy vagyok. Ez nem annak a kérdése, hogy melyik műfaj áll közelebb hozzám, hanem a gondolaté” – fogalmazott, s elárulta azt is, hogy ma talán az életműből a Nomád napló, a versek vagy a Szétzilált nemzet című kötete áll hozzá legközelebb.
A közéleti költészet jelentőségéről szólva megjegyezte: nemzeti önképünkhöz minden órában nélkülözhetetlen volna a költészet. „Kezdjük egy Ady idézettel: Sose tudott az igazsághoz / Igazunk minket eljuttatni… Folytassuk tovább Adyval, A hőkölés népe két sorával: Sose harcolt még harcot végig / Csak léhán és gyáván kavarta. Olyan érvényű sorok ezek, mint a 18. században Berzsenyi vagy később Kölcsey, Vörösmarty vagy Petőfi sorai. A profetikus hang legelőször Berzsenyiből tör föl, a magányosból. Posztmodern ide vagy oda, a kérdés az, hogy vannak-e még olyan fiatal magyarok, akiket megdöbbentenek az efféle költői üzenetek? De hadd álljon itt az igazság másik fele is: igazi olvasókat csak igazi írók teremthetnek” – fogalmazott Csoóri Sándor.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. július 30.
Magyar- és nemzetellenesség
Az idei tusványosi szabadegyetem legnagyobb érdeklődést kiváltó és egyben legjelentősebb közéleti programja, Orbán Viktor és Tőkés László zárónapi, Németh Zsolt által moderált nagyívű, összefogott és egymásra rímelő előadásai fényesen igazolták: nem sikerült egymásnak ugrasztani az újkori magyar nemzetpolitika két emblematikus személyiségét. Olyannyira nem, hogy Orbán Viktor immár félviccesen utalt a közelmúltbeli esetre, mondván, hogy vigyáznia kell, mit beszél, mert már Tőkés László sem tudja mindenben követni őt.
Toposzokról szókimondóan
A magyar kormányfő tartotta magát ahhoz, hogy ezúttal visszafogja magát retorikailag. Ami nem jelenti azt, hogy a balliberális sajtó ne pécézett volna ki magának szétszedni való részeket. Nem csoda: korunk problémáiról, Európa jövőjéről, a nemzeti identitás veszélyeztetettségéről, az újkori népvándorlásról nem lehet úgy beszélni, hogy ne említsük meg e vészjósló jelenség mögötteseit, illetve a problémamegoldás akadályozóit. Pontosabban lehet mímelni a beszédet e kérdésekben a nemzetközi baloldal toposzait zsolozsmázva, csakhogy annak a beszédmódnak több köze van a politikai propagandához, a hallgatóság ideológiai mákonyozásához, mint az értelmes kommunikációhoz, a problémák azonosításához, a valós, célirányos megoldási javaslatok megfogalmazásához. Orbán Viktor pedig, ha nem is mond ki mindent – miniszterelnökként nem is tehetné meg diplomáciai bonyodalmak nélkül –, mindig lényegi kérdésekről futtat eszmét szókimondó stílusban.
Ezúttal finoman, a sorok között bírálta az Egyesült Államok „demokráciaexportját” is, amikor rámutatott: az észak-afrikai országok már nem tudnak tamponszerepet betölteni Közép-Afrika és Európa között, képtelenek feltartóztatni az Európát célba vevő újkori népvándorlást. Hogy miért nem? Az igazából fel sem tett kérdésre nem adta meg a választ a magyar miniszterelnök, hanem a hallgatósággal való együttgondolkodásra apellált. Nyilván az arab tavasznak nevezett, amerikai eredetű felforgatássorozat az, amely konszolidált, akár jólétinek is nevezhető államokból polgárháborús, élhetetlen tűzfészkeket kreált. Egyébként azért megengedte magának Orbán Viktor a Nagy Testvér bírálatát is, amikor rámutatott arra, hogy lám, beigazolódott, napjainkban úgyszólván bármi megtörténhet a világban. Ki gondolta volna ugyanis, hogy kiderül: az Egyesült Államok titkosszolgálata lehallgatja a német politikusokat, s Európa úgy tesz, mintha mi sem történt volna, sőt, szabadkereskedelmi egyezményt készül kötni a megfigyelővel.
Szalonképesség
A miniszterelnöki eszmefuttatás kulcskérdése a bevándorlás problémája volt. Ennek kapcsán esett szó a terrorizmusról, a multikulturalitásról, a munkanélküliség problémájáról, valamint a bevándorlás és a bűnözés problémáinak összefonódottságáról. Ha ezúttal tabudöntögetésre nem is került sor, tudatos tabulazításra azért igen. Orbán Viktor évről évre rámutat a baloldal, s azon belül a magyar baloldal valós természetére. Más, óvatlanabbul fogalmazó, hasonló látásmódú politikusokat és közírókat visszakézből leszélsőségeseznek, lefasisztáznak, ha rámutatnak: a magát magyarnak tituláló baloldal időről időre ráront saját nemzetére, s kódoltan nemzetellenes. Orbán Viktornak mindeddig sikerült elkerülni e beskatulyázást, s habár nemzetközi szinten, főleg a német sajtóban rendszeresen nacionalistázzák, diktátorozzák, még a fasiszta jelző is előkerül néha, de európai szalonképességét sikerült megőriznie. Ráadásul úgy, hogy nem vette át egyes párttársainak valóságtagadó euroatlanti „újbeszéljét”, aminek napjainkban legkedveltebb fordulata az „Ukrajnával való szolidaritás”, s a „Majdan” címszó alatt jegyzett, egyre dokumentáltabb CIA-puccs forradalomként való bemutatása.
Visszatérve a baloldal természetrajzához Orbán hangsúlyozta: a nemzetközi baloldal, s vele együtt honi társaik gyanakvással tekintenek a nemzeti identitásra, és az újkori népvándorlásban lehetőséget látnak a nemzeti keretek eltüntetésére. Ugyanazok, akik a 2004-es népszavazás alkalmával a határon túli magyarok ellen uszítottak – rémképként festve fel, hogy netán 800 ezer határon túli, elsősorban erdélyi magyar indul majd a jelenlegi magyar határnak –, most keblére ölelne minden idegen, asszimilálhatatlan bevándorlót. S le is vonta a balliberális sajtó képviselői számára annyira kényelmetlen következtetést: ezek a politikusok nem szeretik a magyarokat, s azért nem szeretik őket, mert magyarok.
Szálláscsinálók
Igen, ez ennyire világos és egyszerű, csak kevesen mernek rámutatni attól való félelmükben, hogy rasszistának, antiszemitának, nácinak bélyegzik őket. A következő kérdés ugyanis az: miként lenne lehetséges, hogy „magyar” politikusok ne szeressék a „magyarokat”? Netán azért, mert ők maguk nem magyarok? S ha nem magyarok, akkor milyen szolidaritási kötelékbe tartoznak?
Erre a kérdésre többféle, egymást nem feltétlenül kizáró válasz létezik. Csoóri Sándor a Nappali Hold című, nagy vihart kavart írásában, Csurka István számos esszéjében az SZDSZ, illetve az SZDSZ-es sajtó prominenseinek etnikai-vallási kötődését jelölte meg elsődleges politikai identitásképző erőként. Mivel vékony jégre merészkedtek, az ellenérdekelt erők tettek arról, hogy az be is szakadjon alattuk.
Másik oldalról viszont érdemes belegondolni, hogy a nemzetközi baloldal bevallottan célul tűzte ki egy új embertípus megalkotását, amelynek viszont az orientációját a világban nem saját szerves nemzeti kultúrája határozza meg, hanem az osztályhovatartozása. De ellenségesen tekintett az organikus hagyományokra, a vallási és nemzeti kötődésekre a szocializmus „előideológiája”, szálláscsinálója, a liberalizmus is. (E két eszmerendszer rokonságára, egymásból való következésére Márton Áron is rámutatott egyik markáns írásában.) Nem véletlenül. Közös bennük a kozmopolita, világpolgári alapállás és a masszív egyházellenesség. Ezen eszmerendszerek képviselői egyformán a nagyvárosi gyökértelen tömegekre támaszkodtak és ellenérzéssel, bizalmatlansággal tekintettek a természetüknél fogva konzervatív, hagyománytisztelő vidéki tömegekre.
Nem elképzelhetetlen, hogy e nyíltan nemzetellenes tanokat egyesek nem hitből, hanem számításból hirdetik. Mit szóljunk azonban azokról, akik őszintén úgy gondolják, hogy az egyes európai államoknak és társadalmaknak nemzeti jelleget adó történelmi, kulturális, hitbéli hagyományrendszer meghaladott, feloldandó, megszüntetendő kötődés, amely nem a kulturális fejlődés pótolhatatlan táptalaja, hanem kiiktatandó veszélyforrás? Mennyiben tekinthető magyarnak az, aki a magyar önazonosság kapaszkodóit megszüntetni igyekszik, a magyar történelem büszkeségre okot adó eseményeit félremagyarázza, hőseinket (pl. Horthy Miklós, Teleki Pál, Wass Albert) negatív színben igyekszik feltüntetni, miközben piedesztálra emel Károlyi Mihályhoz hasonló nemzetárulókat?
Nem Orbán Viktor kirekesztő, amikor rámutat: a 2004-es gyalázatos kampány kitalálói, szervezői és hangadói nem szeretik a magyarokat, e kampány főszereplői kizárták magukat a magyar nemzeti közösség szolidaritási kötelékéből.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2015. október 10.
Az őshonos nemzeti közösségek autonómiájáért (Interjú Csóti Györggyel, a Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetőjével)
A neve ismerősen cseng határon innen és túl, de kevesen tudják, miként küzdött évtizedeken át politikusként, magánemberként a szétszakított nemzetrészekért. Volt munkahelyén, a Képviselői Irodaházban kerestem fel először, ahol még hónapokig akadt bőven dolga. Névjegykártyáján akkor ez állt: Csóti György, FIDESZ – Magyar Polgári Szövetség, országgyűlési képviselő, Külügyi Bizottság tagja, Nemzeti Összetartozás Bizottság tagja. Hallottam arról is, hogy Tőkés László a Kárpát-medencei magyar autonómia nagykövetének nevezte.
– 2014. február 13-án elmondott parlamenti felszólalásának élménye hozott ide. Hadd idézzem szembe szavait: „Az elmúlt másfél-két évtized egyértelművé tette, hogy a magyaroknak, a szomszédos, az utódállamokban élő magyar nemzeti közösségeknek a szülőföldön, magyarként megmaradás egyedüli záloga az autonómia, a tényleges és teljes körű autonómia. A teljes körű azt jelenti, hogy személyi elvű, kulturális és területi autonómia, illetve ezek kombinációja. Az elmúlt esztendőben a Tőkés László vezette Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács, amelynek egyébként az elcsatolt területeken működő valamennyi magyar politikai párt tagja, illetőleg részt vesz a tanács munkájában, 2013-at az autonómia évévé nyilvánította. Ezt legkomolyabban a székelyek vették, akik március 10-én, Marosvásárhelyen egy 30 ezres tüntetéssel, október 27-én pedig egy 150 ezer embert megmozgató nagy meneteléssel tettek hitet az autonómia mellett. – Megszakítással 11 évig voltam országgyűlési képviselő. Lehet, hogy véletlen, de sorsszerű, hogy első és utolsó megszólalásom a Tisztelt Házban az elszakított nemzetrészekről szólt. De említsük meg a határozattervezet lényegét is: „Az Országgyűlés október 27-ét, a székelyek nagy menetelésének napját a Kárpát-medencei magyar autonómiák napjává nyilvánítja.”
– Tíz képviselő kezdeményezte e határozatot. Lett belőle törvény?
– Sajnos, nem. De remélem, ez esetben is érvényes a régi igazság: ami késik, nem múlik.
– Mennyire ismerte Erdélyt 1989 előtt?
– Jól ismertem. Mindenekelőtt a Nagyvárad–Bánffyhunyad–Kolozsvár–Torda–Székelyudvarhely–Csíkszereda útvonalat. A nyolcvanas években Kalotaszeget és a Székelyföld nagy részét is bejártam. Mintegy ötvenszer jártunk Erdélyben a feleségemmel. Könyveket, gyógyszereket, élelmiszert, újságokat – és szeretetet – vittünk, barátságokat, felejthetetlen emlékeket hoztunk. Vittük az üzeneteket élő szóban azoktól és azoknak, akik nem léphették át a határt. Például azért, mert tiltólistán voltak. Mi is felkerültünk a megfigyeltek közé. Amikor átléptük a határt, azonnal értesítették a helyi szekusokat Bánffyhunyadon, ahol általában az első éjszakát töltöttük.
Barátságot kötöttem Kallós Zoltánnal, Lászlóffy Aladárral, Szilágyi Istvánnal, Vásárhelyi Gézával, Újváry Ferenccel, Tőkés Istvánnal, Szőcs Istvánnal, Bánffy Istvánnal és másokkal. Nem hagytuk cserben a hargitai juhász barátainkat sem, köztük az ötgyermekes Dániel Imrét, aki ugyan csak „két iskolát” végzett, de intelligenciában és filozofikus töltetű, egyszerű, nemes gondolkodásban kevés hozzá hasonló embert ismertem. Egy alkalommal elmondta: gyermekkori vágya, hogy egyszer átsétálhasson a Lánchídon. Évtizedeken át hívtam, kapacitáltam – családja már többször járt nálunk –, de a reá bízott több száz juhra hivatkozva nem állt kötélnek. „Legalább ígérd meg” – mondtam neki egyszer. Rám nézett csodálkozó, nyílt, kék szemeivel, és így válaszolt: „Ha megígérem, akkor meg is kell tennem!” Többek között ezért szeretem Erdélyt és az erdélyieket. Dániel Imre gondolata lett később a választási kampányom jelmondata „Az adott szó törvény legyen!”
– Ezek az élmények döntőek lehettek politikai szerepvállalásában…
– Politikai pályám tulajdonképpen Erdélyből indult. Kolozsváron megismerkedtem Kallós Zoltánnal, rajta keresztül meg Csoóri Sándorral. Ő hívott az MDF-be 1988 szeptemberében. Amikor 1989. október 22-én Antall Józsefet az MDF elnökévé választották, kérésére úgy döntöttem, politikusi pályára lépek.
– Tehát Antall József felkérése „hozta Önt helyzetbe”. Ön, aki nagyon közelről ismerte, hogyan jellemezné az első miniszterelnökünket?
– Antall József mindenekelőtt humanista demokrata volt, aki politikai célkitűzéseinek elérése során mindig betartotta a törvényességet és szem előtt tartotta az emberiességet. Elkötelezett magyar hazafi volt, aki lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. Kiemelkedő európai politikus volt, aki a magyarság problémáit európai összefüggésekben vizsgálta, aki ismerte a térség népeinek történelmét, ezért megértette a kor kihívásait, és azokra mindenki érdekeit figyelembe vevő válaszokat tudott adni.
– 1989 adventjének kezdetétől szörnyű, de egyben lélekemelő hónapokat éltünk át, ki itt, ki a határon túl. Jól tudom, hogy karácsony után félszáz kocsiból álló segélykonvojt vezetett Erdélybe?
– Igen, én is azon sok-sok csonka országbeli honfitársunkhoz tartoztam, akik óriási lelkesedéssel igyekeztek segíteni erdélyi nemzettársainknak. Magyarországon azonnal megmozdultak a segítőkész, jó szándékú emberek. A Magyar Demokrata Fórum Ó utcai székházában, a földszintes barakk épületben is folyt a tanácskozás, mit és hogyan lehetne segíteni a sokat nélkülözött erdélyi magyaroknak. Úgy döntöttünk, hogy elsőként élelmiszerekből és gyógyszerekből álló segélyszállítmányt küldünk. Az elnökség engem bízott meg az egész akció megszervezésével és lebonyolításával. Akkoriban az MDF hivatalának a vezetője voltam, vagyis a pártadminisztráció irányítója, egyúttal az elnök, Antall József személyi titkára. Karácsony előtt pár nappal gyűjtési akciót hirdettünk meg. Élelmiszert, ruhát, gyógyszert, könyveket, gyerekjátékot kértünk a lakosságtól. Napokon át, az ünnepek alatt is, tömegesen hozták az adományokat. A szenteste kivételével reggeltől késő éjszakáig vettük át, szortíroztuk és raktároztuk határtalan lelkesedéssel. Hihetetlen, milyen gyorsan ment minden. Ez nemcsak a mi ügyességünknek volt köszönhető, hanem a budapestiek (máshol meg a vidékiek) önzetlen segíteni akarásának. Több mint kilencven teherautót, furgont és személykocsit sikerült hadrendbe állítani. A nagy számra való tekintettel, valamint biztonsági okokból két részre osztottuk a konvojt. Az egyiket Lezsák Sándor, a másikat én vezettem, különböző útvonalon mentünk. December 27-ről 28-ra virradó éjszaka indultunk a városligeti Dózsa György útról. Sötétedés előtt kellett ugyanis Marosvásárhelyre érnünk, mert éjszaka még számítani lehetett a hegyekbe vonult securitatés osztagok támadásaira. Kalotaszegen és Torda után hallottunk is lövéseket a távolból.
Antall József és Csoóri Sándor búcsúztatott bennünket a csípős éjszakai órában. Szívünk tele volt bizakodással, reménységgel. Új fejezetet reméltünk a Romániához csatolt területeken élő magyarok életében. A „parancsnoki” kocsi egy régi Wartburg volt, tetején hangszóróval, ezzel irányítottam a 47 teherautóból és személygépkocsikból álló konvojt. Zacsek Gyula videózott, Antall Péter meg fényképezte az eseményeket. Indulás előtt Antall József odahajolt hozzám, és a fülembe súgta: „Vigyázz a fiamra, mert ő még gyerek!” Nagyvárad határában egy fiatal nő román nemzeti színekből álló kokárdát tűzött a mellemre. Jó szívvel viseltem egész úton. Hittük, hogy megváltozik a világ, románok, magyarok, szászok (akik még ott maradtak) megkapják az emberi élethez és önrendelkezéshez való jogot. Végig az úton, amíg világos volt, a városokban és a falvakban az emberek százai integettek. Sötét este értünk Marosvásárhelyre.
Elsősorban egyházakhoz és kórházakhoz irányítottuk a gépkocsikat. Nem hagytuk ki a román ortodox egyházat sem. Másnap spontán nagygyűlést tartottunk a főtéren. Hangosbeszélőn Lezsák Sándor és Gálfalvi György szólt a tömeghez. Az utcán, a macskaköveken gyertyák égtek a halottak emlékére, ott, ahol lelőtték őket Ceauşescu pribékjei. Én kihasználtam a lehetőséget, és felkerestem számos erdélyi barátomat. Marosvásárhelyen Sütő András ecsetelte a történteket, Székelyudvarhelyen Katona Ádám művelődéstörténész petőfis lelkesedéssel sorolta terveiket. Kolozsvárott többek közt Szilágyi István íróval és Újváry Ferenc ügyvéddel készítettünk videointerjút. Újváry szavait idézném is:
„Az én jogom nem az itt élő másik nemzet jogaiból származik. Az én jogaim abból a tényből fakadnak, hogy elődeim itt születtek, falvakat, városokat építettek fel, kultúrintézményeket hoztak létre, és akkor én itt nem lehetek csak nemzetiség! Igénylem, hogy a jövőben így legyen az alapokmányokba befoglalva.”
Ez az okfejtés adta a nemzetpolitikai ars poeticámat, hitvallásomat. Nem adhatjuk lejjebb, mint hogy az elszakított nemzetrészek évezredre visszamenően őseik földjén, a szülőföldjükön, államalapító, államalkotó tényezők legyenek. Ha ebből kirekesztik őket, akkor a tényleges és teljes körű autonómia jár nekik.
– Régóta figyelem, hogy – képletesen szólva – az ötágú síp a kedvenc hangszere… Milyen törvények kimunkálásában vett részt, amelyek jogi értelemben közelebb hozták, majd egymás mellé állították a „külső” és a „belső” magyarokat?
– Számos nemzetközi rendezvényen emeltem szót az elszakított nemzetrészek érdekében. Az Európai Kereszténydemokrata Unió (EUCD) az Európai Néppárt társszervezete volt, mely valamennyi európai kereszténydemokrata politikai erőt tömörítette. (Az ezredfordulón beolvadt az Európai Néppártba.) Az EUCD 1991. évi őszi brüsszeli kongresszusán – a német CDU és a CSU támogatását élvezve, velük előzetesen egyeztetve – javaslatot terjesztettem elő közép-európai őshonos nemzeti kisebbségek sorsának rendezésére hivatott konferencia megszervezésére. A javaslatot megszavazták, ott helyben megkezdtük az előkészítést. A helyszínre is javaslatot tettem: Pozsony legyen a házigazda! Abból indultam ki, hogy vigyük a kérdést az oroszlán barlangjába. Reméltem, hogy a leendő házigazda, Jan Carnogursky, a Szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke, akkor éppen regnáló miniszterelnök, nem mer, nem fog ellene szegülni egy előre mutató, jó döntésnek, személyes találkozásaink során nemigen konfrontálódott velem kisebbségi kérdésekben. Az 1993 júniusában rendezett konferencia végén beláttam, hogy tévedtem. A zárónyilatkozat hajnalig tartó vitájában a szlovákok és a románok egymást túllicitálva igyekeztek gyengíteni a szöveget, nem kevés sikerrel. – A határon túli magyar pártok is részt vettek az említett nemzetközi szervezetek munkájában? – Többé-kevésbé igen. Az RMDSZ tagságáért az Európai Demokrata Unióban már 1990-ben elkezdtem a harcot. A szervezet Helsinkiben tartott pártvezetői értekezletén javasoltam felvételüket, melynek előkészítésére megbízást kaptam. Az erdélyi magyar szövetség vezérkara, Szőcs Géza főtitkár kivételével, ugyanis hallani sem akart egy konzervatív-kereszténydemokrata szervezeti tagságról. Domokos Géza elnök a Szocialista Internacionáléban gondolkodott. Sokan fel sem fogták egy nemzetközi szervezeti tagság hallatlanul nagy előnyeit, ami egy posztkommunista országban élő kisebbség etnikai alapú pártjánál elengedhetetlenül fontos volt akkor. Szerencsére Szőcs Gézánál nyitott kapukat döngettem, hiszen ő is foglalkozott a gondolattal. Konspiratív úton, az elnökség megkerülésével vittük be az RMDSZ-t az EDU-ba! Gézát főtitkárként meghívattam a Végrehajtó Bizottság soron következő ülésére, ahol a szervezet nevében kérte a felvételt. A kész tények elé állított elnökség végül tudomásul vette a történteket. Hosszabb ideig csak megfigyelői státussal rendelkeztek, mert hiába voltak bent a bukaresti parlamentben – ami a tagság egyik feltétele volt –, az EDU nem ismerte el szabadnak a romániai választásokat. Végül a budapesti pártvezetői értekezleten, 1993 szeptemberében kapták meg a teljes jogú tagságot. Ekkor Bodó Barna alelnök képviselte az RMDSZ-t a konzervatív nemzetközi pártszövetségben. Számos pozitív kezdeményezésük volt, melyeket az EDU többnyire elfogadott, megfelelő lobbizás után! A ’93-as budapesti ülésen a felvidéki Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom kapott megfigyelői státust.
S. KIRÁLY BÉLA
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. december 3.
Lehallgatott és megfigyelt magyarság
A hetvenes és nyolcvanas évek nagy ellenállójának, Király Károlynak és családjának szekuritátés megfigyeléséről és meghurcolásáról szeptemberi 24. lapszámunkban írtunk. Testvérének, Király Istvánnak a szekuritátés dossziéja alapján írt történetével az erdélyi magyar sajtóban először az Erdélyi Napló hasábjain ismerkedhet meg az olvasó.
Király István
Az 1980-as év nem kezdődött jól a Király család számára. Februárban agyvérzésben elhunyt édesanyánk. A marosvásárhelyi református temetőben Csiha Kálmán, a vártemplom lelkésze – későbbi református püspök – búcsúztatta. A temetés egyben hatalmas, néma szimpátia-megnyilvánulás és szolidaritás volt Király Károlynak a rendszer valódi arcát leleplező akciói mellett.
A Nyílt kártyákkal – Önéletírás és naplójegyzetek című 1995-ben megjelent könyvében bátyám, Király Károly beszámol arról, hogy 1978 februárja óta – amikor karánsebesi száműzetése idején néhány nyugati újságírónak sikerült kijátszani a Szekuritáté éberségét – hosszú ideig nem tudott kapcsolatot teremteni a nyugati sajtóval. Bruno Kreisky osztrák szövetségi kancellár romániai látogatása alkalmával egy újságírócsoport engedélyt kapott arra, hogy találkozzon vele, de őt hirtelen Calafatra rendelték „egy nagyon fontos gyűlésre” , amelyre végül nem került sor. Az osztrák újságíróknak be kellett érniük Szotyori Ernő, a Maros Megyei Néptanács első alelnöke és Hajdú Győző, a Maros Megyei Magyar Nemzetiségi Tanács elnökének tájékoztatásával, akik szerint „minden nagyon jó és minden nagyon szép” Romániában.
1980 áprilisában is hasonló módon akarták kijátszani az Amerikai Kongresszus háromfős szakértői csoportját, amely a nemzetiségi kérdés romániai helyzetéről próbált tájékozódni, és programjába iktatta a Királlyal való találkozást. Az amerikai küldöttség érkezésének napjára Râmnicu Vâlceára szervezett a minisztérium „halaszthatatlan” értekezletet. Károlynak kapóra jött, hogy április 21-én Galócáson temetik Burján Józsefet, a párt Központi Bizottságának instruktorát. Bejelentette, hogy beteg és nem tud elmenni Râmnicu Vâlceára.
Burján József 1965–66 között a Gyergyó rajonban volt bátyám munkatársa. A megyésítés után ő lett a Hargita Megyei Szakszervezeti Tanács elnöke, majd megyei pártitkári tisztséget töltött be. Később felvitték Bukarestbe a Központi Bizottság területi instruktorának. Jómagam is ismertem. A Hargita megyei pártbizottság is buszokat indított Galócásra, a temetésre. De sokan jöttek Gyergyóból, Csíkszeredából, Marosvásárhelyről, sőt néhányan Bukarestből is. A Szekuritáté jelentős erőket mozgósított, elsősorban bátyám megfigyelésére, de engem sem mellőztek, mert 1975-től belügyminisztériumi alárendeltségű intézménynél, az Állami Levéltárak Megyei Fiókja vezetőjeként dolgoztam. Szekuritátés dossziém tanúsága szerint április 21-én három lehallgatott munkahelyi telefonbeszélgetésem szerepel. Ezekből egy kapcsolódik a temetéshez: Fábián András, a városi pártbizottság első titkára hívott, hogy három busz indul 11 órakor Galócásra és fenntartottak egy helyet. Eltérő írással később valaki melléírt egy megjegyzést: „Galócáson találkozott a CĂLĂTORUL-lal, akitől pénzt vagy valami papírt vett át” ( bátyámat tartották nyilván, megfigyelt személyként ezzel a fedőnévvel). Ha jól emlékszem, egy cetlit adott át, amelyben közölte: lehet, néhány napon belül egy amerikai küldöttséggel találkozik. A temetésen valóban végig együtt voltunk.
A gyászoló gyülekezet hemzsegett a Szekutól
A megfigyelési dossziém sok érdekes feljegyzést tartalmaz a temetés kapcsán. 1980. április 26-án Gál Gyula alezredes (Gal Iuliu aláírással), a gyergyószentmiklósi Szekuritáté parancsnoka jelentést küld feletteseinek Csíkszeredába, hogy a galócási temetésen Király Carol kapcsolatba lépett több gyergyószentmiklósi ismerősével. Volt, akit csak üdvözölt, de többekkel ölelkezett. Jelenléte és viselkedése „sok gyergyószentmiklósi és csíkszeredai résztvevő csodálatát váltotta ki és a nap szenzációjaként kezelték és kommentálták sokan jelenlétét.” Király üdvözölte Török Istvánt, a városi néptanács alelnökét, aki bemutatta neki Gál Ferencet, a városi pártbizottság titkárát, de Király csak felületesen nyújtott kezet neki. Gál Gyula jelentette, hogy Király Károly utólag szóba állt Török Istvánnal, akivel a temetési szertartás végeztével is találkozott. Ekkor vele volt István öccse is. Király Károly megkérdezte tőle: „Téged felelősségre vontak a múltkori találkozásunk miatt?” Török kérdéssel felelt: „miért vontak volna felelősségre? Mire Király: „ Azért kérdem, mert Májai Albertet igen.”
Itt egy kis kitérő. Májai Albertet még gyergyó-rajoni volt párt- és állami vezetőként (1965–1966) ismerte bátyám. Általános iskolai tanárként ebben az időszakban a Hargita Megyei Pártbizottság Politikai Kabinetjének volt a vezetője. Ezek az intézmények biztosították a pártapparátus és párttagok politikai és ideológiai nevelését. Midőn 1979-ben romániai kampányt indítottak Illyés Gyula lejáratására, a Magyar Dolgozók Hargita Megyei Tanácsát is felhasználták a célra. Májait ebben az időben helyezték a tanács élére és beiktatásakor hithű pártkatonaként vállalta a tisztességtelen szerepet. Beszédét a központi- és megyeipártsajtó közölte, de szerepelt a tv-híradókban is. Bátyám akkoriban összefutott vele és Török Istvánnal Gyergyószentmiklós főterén. Gál Gyula alezredes – informátorai alapján – ezt jelenti a találkozóról: „Király Károly bírálta Májai Albert beszédét anélkül, hogy utalt volna rá, melyik beszédére gondolt (vélhetően arra, amelyet Májai a Hargita Megyei Magyar Dolgozó Tanácsa elnökévé választásán mondott). Azt állította, hogy ezzel kompromittálta magát. Olyan állításokat is tett, hogy az ő feladata lenne, hogy megvédje a magyar népesség érdekeit. Májai Albert erre visszaszólt: tudja, hogy dobbal nem lehet verebet fogni. Mire Király: igen, dobbal nem lehet verebet fogni, de el lehet ijeszteni őket”.
Konzervgyári találkozó az amerikaiakkal
Mivel a szokásos megvezetés csődöt mondott, Ceauşescuék kénytelenek voltak engedélyezni az amerikai Kongresszus küldöttjeinek találkozását Király Károllyal. A temetés végén Walter Józsefen keresztül – aki a Hargitai Megyei Pártbizottság propaganda- és ideológia tevékenységéért felelős titkár volt – megüzenték, hogy bármilyen későn is érkezik Marosvásárhelyre, menjen be Nicolae Vereşhez, a Maros megyei pátbizottság első titkárához, mert várja. A kérésnek eleget tett. Veres megkérdezte, akar-e az amerikai „újságírókkal” találkozni? Nem titkolta, hogy az amerikaiak körútja Erdélyben összefügg a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény meghosszabbításával. Némi huzavona után végül megegyeztek abban, hogy április 24-én bátyám a munkahelyén, a Medgyesfalvi Konzervgyárban fogadja az amerikaiakat. Bátyám nem emelt kifogást az ellen, hogy mások is – akiket a megyei pártbizottság kijelöl – részt vegyenek a találkozón.
Az amerikai törvényhozás alsóháza küldte a szakértőket Romániába, hogy a helyszínen tájékozódjanak a romániai magyarság helyzetéről. A nemzetközi közvélemény számos dologról értesült, ami negatívan hatott a Ceauşescu-rezsim megítélésére. Akkor már a világ tudott Paul Goma bátor ellenállásáról, majd kiebrudalásáról az országból, a Zsil-völgyi szénbányászok 1977-es lázadásáról, illetve a résztvevők későbbi üldöztetéséről. Pacepa tábornok is ebben az időszakban menekült el az országból, majd a Vörös horizontok című könyve hatalmas feltűnést keltett külföldön. De a világ tudott bátyám, Király Károly 1977 májusától kezdődő sorozatos akcióiról is, amelyek a magyarság fokozódó elnyomatására és az erőszakos elrománosításra hívták fel a nemzetközi közvélemény figyelmét.
A marosvásárhelyi konzervgyári találkozón az amerikai Kongresszus három szakértője vett rész, akiket Patt Hamilton, a bukaresti amerikai nagykövetség titkára kísért el. A román külügyminisztériumot egy Răceanu nevű elvtárs, a megyei pártbizottságot pedig Hossu Cornel képviselte. Ez utóbbi és Dungaciu Vilareta, a konzervgyár műszaki aligazgatója vezette a beszélgetést rögzítő jegyzőkönyvet. Ebből csak egyetlen kérdést és az arra adott választ idézem:
„Kongresszusi képviselő: A művelődési és művészetek területén mi a helyzet?
Király Károly: „A kultúra és a művészetek területén a legsiralmasabb a helyzet: Miután felszámolták a magyar nyelvű főiskolai oktatást, beszűkültek a lehetőségei annak, hogy magas képzettségű értelmiségi réteg nevelődjön ki, csökkent az esélye a tudós- és művészképzésnek. Nincs zeneakadémiánk, nincs, aki feldolgozza és művelje a népzenét, aki betanítaná és vezetné az anyanyelvi kórusokat, együtteseket. Lassan az elnemzetietlenítő, erőszakos asszimilációs politika nemcsak a közösség tagjait, hanem magát a közösséget fojtja meg. A romániai nemzetiségek szellemi élete egyre alacsonyabb, a román szellemi élet szintje alá süllyedt. Hosszabb távon ez a sors vár kétmillió emberre, ami végzetes veszteség.”
A magánbeszélgetés során Patt Hamilton állítólag többször beszélt bátyám feleségével, Helgával telefonon, és a szekuslehallgatások szerint azt is megtudta, hogy kislányuk nemrég influenzás volt. Estére a küldöttség egy vacsorára is meghívta bátyámat a Maros vendéglőbe, ahova elvitte feleségét és kislányát, Ingridet is, ahogy ő fogalmaz, „hogy az amerikaiak ismerjék meg igazi feleségemet, nem pedig a Szekuritáté választottját, akit én nem ismerek.”
Vacsora után, kinn az utcán megmutatták neki azt a névsort, akikkel még tervbe vettek találkozót: Marosvásárhelyen Sütő Andrással és Zolcsák Sándorral, Kolozsváron Takács Lajossal, Demeter Jánossal, Kovács Zoltánnal, Gál Ernővel, Lászlóffy Aladárral és Lászlóffy Csabával. Az ő esetükben azonban jól működött a román villámhárító, mert csak a párt által kijelölt személyekkel sikerült találkozniuk.
A besúgó orvos esete Király Károllyal
1980. május 15-én az Állambiztonság I. Igazgatóságának vezetője, Tăbăcariu Dumitru vezérőrnagy aláírásával és Vlad Iulian altábornok, államtitkár aláírásával bővül a február 19-én, a 0063.212 számmal iktatott intézkedési terv CĂLĂTORUL ügyében. A tervet Tudor Postelnicu miniszteri államtitkár és maga a belügyminiszter, George Homostean hagyta jóvá. A bevezetőben ismertetik, hogy mi indokolta a Király Károly elleni újabb intézkedéseket. Meglepő módon arra hivatkoznak, hogy a pártvezetés utasításainak megfelelően találkozott Király Károly az amerikai Kongresszus szakértői csoportjával és a bukaresti amerikai követség titkárával. Gondolom, ezzel azt akarták sugallni a Szekuritáté alkalmazottainak is, hogy nem az Egyesült Államok nyomásának voltak kénytelenek engedni. Azt állítják, hogy Király Károly visszaélt a megelőlegezett bizalommal és bár elismert néhány pozitív dolgot is a magyarok helyzetének vonatkozásában, alapjába véve saját ellenséges elveivel állt elő a nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében. Új elemként jelenik meg, hogy a találkozó előtt vált ismertté, Király Károly „ellenséges hangú levelet írt Jeszenszki Ferenc csíkszerdai orvosnak, amelyben nemcsak őt szapulja, hanem az együtt élő magyar nemzetiségek más közismert képviselőit is, mint például DORNEANU és HOSSU személyeket”.
Jeszenszki Ferencről azt kell tudni, hogy nemcsak egy „csíkszerdai orvos” volt, hanem a Hargita Megyei Egészségügyi Igazgatóság főorvosa, ráadásul bátyám jó barátja még a gyergyószentmiklósi időszakából. Bátyám 1979 őszén szerzett tudomást és bizonyságot arról, hogy „barátja” a Szekuritáté ügynöke és mellékesen nem is a Hargita megyeieknek dolgozott, hanem az országos állambiztonsági szervnek a nyugati emigrációval kapcsolatban. Baráti viszonya miatt adott esetben felhasználták bátyám ellen is, megakadályozva, hogy kijuttassa Magyarországra orvosi leleteit, amikor bizonyosságot akart szerezni arról, hogy besugározzák-e vagy sem radioaktív anyagokkal. A terv szerint Csoóri Sándor közvetítésével egy orvosprofesszor jött el Budapestről Jeszenszkihez Csíkszeredába és bátyám elhozta hozzá leleteit, hogy azokat magával vigye. Bátyám távozása után Jeszenszki lebeszélte róla Levendel professzort, azt állítva, hogy ő biztonságosabban kiviszi Magyarországra. A leletek külföldre juttatásának megakadályozását azonnal jelentette bukaresti megbízójának, Walter Mureşan ezredesnek – aki nem más, mint bátyám egykori marosvásárhelyi inasiskolai társa, Glatz Walter. A szekusezredes a Fenyő szállodában várta a jelentést. A beszélgetést szerencsénkre a csíkszeredaiak rögzítették, az a Péter Ferenc altiszt, aki késztetést érzett arra, hogy segítsen rajtunk. Titokban felvette velem a kapcsolatot, és átadta a beszélgetésről készült kazettamásolatot, sőt barátját, Petrás Tivadart kérte meg, hogy elvigyen saját személygépkocsijával Marosvásárhelyre, hogy ott bátyám is meghallgassa, majd juttassam vissza neki, nehogy felfedjék az „árulót.” Bátyám ennek ismeretében írta meg levelét Jeszenszkinek, tudomására hozva, hogy tudja, kiknek dolgozik és népének árulója. A levelet 1980 áprilisában olvasta be a Szabad Európa Rádió.
Jeszenszki Ferencről háromszor vált nyilvánossá szekuritátés ügynöki múltja. Másodszor bátyám 1995-ben megjelent könyvében. Harmadszor pedig az Erdélyi Napló közölte 1998 végén Balogh Júliának, Péter Ferencnek és két társának a Szekuritáté és a magyarok című írását. Ebben Péter Ferenc is beszámolt együttműködésünkről. Érdekes módon mindez nem zavarta az RMDSZ csúcsvezetőségét és az akkori egészségügyi minisztert, Hajdú Gábort, hogy tanácsosi tisztségbe ültessék! Fogalmam sincs, mivel sikerült rávenni Hajdú Gábort arra, hogy egy közismerten szekuritátés ügynököt alkalmazzon.
Hassanak oda, hogy Sütő is elítélje
A Király Károly ellen foganatosított új intézkedési tervben nem csak őt, hanem a közeli rokonságát is megfigyelték. A Szekuritáté helyi alkalmazottainak előírta, hogy szigorúan figyeljék a látókörükbe került nacionalista-irredenta személyeket, akikre ösztönzőleg hat a példa. Kiemelt feladatként szerepel a dossziéban az amerikai nagykövetség várható további telefonhívásainak rögzítése Király Károlyhoz. Külön bejegyzés rendelkezik arról, hogy a lehallgató tisztek a telefonbeszélgetést csak abban az esetben szakítsák meg, ha az uszító jellegűvé válik.
A Szekuritáté dezinformációs szerveit is igénybe veszik, akikre az a feladat hárul, hogy befolyásos magyar értelmiségiek között – SORESCU-t és HOSSU-t hozzák fel példának – terjeszteni kell, hogy a CĂLĂTORUL rossz benyomást tett a külföldiekre. Megkísérelték rossz hírét kelteni és lejáratni a magyarság körében. Az akcióterv előre vetíti, hogy Király Károly terjeszteni fogja a Jeszenszki Ferencnek írt leleplező levelét. Erre az eshetőségre tervezték, hogy bizonyos személyeken keresztül DORNEANU és HOSSU tudomására hozzák Király Károlynak a levélben is kifejezett elmarasztaló véleményét róluk. Íme, mit írt többek között bátyám: „ Sajnállak Feri! Az 5–10 ezer lej havi apanázs megéri, hogy elveszítsd önbecsülésed, tisztaságod? Nem egyedüli vagy, aki eladod magad pénzért. Huszár Sándortól és Gálfalvi Zsolttól nincs mit várni, gyávák. Hajdú Győző közönséges szélhámos, Moszkovits Károly most is zsoldból él”.
SORESCU-t és HOSSU-t könnyű azonosítani: a Sorescu név Sütő Andrást, Hossu pedig Hajdú Győzőt takarja, DORNEANU-t nem sikerült azonosítanom. A Sütő Andrásra vonatkozó információk nem voltak valósak: ő ebben az esetben is teljes mértékben támogatta bátyámat és mindenben egyet értett az amerikaiaknak előadott dolgokkal. A Szekuritáté országos parancsnoksága által 1980. február 19-én elfogadott akcióterve nem áll rendelkezésemre. Ellenben ismerem a Hargita megyei Szekuritáté által összeállított 101/SM /005339 számmal 1980. március 22-én készített intézkedési tervet a CĂLĂTORUL-ügyben, amely a bukaresti központi akcióterv utasításaira hivatkozik.
Nincs titok, minden benne van a dossziéban
A megyei akciótervben kiemelten szerepelek. „Legfőbb kapcsolata a megyében és kész titkos ellenséges akciókra. A CĂLĂTORUL teljes bizalmát élvezi, akivel megosztja szándékait és akcióit.” Tervezik, hogy megpróbálnak jó irányba befolyásolni beszélgetésekkel, és megoldják jogos munkahelyi és személyes igényeimet. Javítják viszont a megfigyelésemet és kapcsolatai megfigyelését. Május 15-ig megvizsgálják az eddig alkalmazott „források” hatékonyságát mind bátyám, mind az én estemben, és ezek alapján új feladatokat állítanak össze. A szekus terv konkrétan arról rendelkezik, hogy április 15-ig lakásunkban lehallgatókat kell elhelyezni, de a felségem irodájába is. Munkahelyemen, az Állami Levéltárban igyekeznek megfigyelni minden zugot. Parancs van arra is, hogy SORESCU (Sütő András) sikaszói villájába is lehallgatókat telepítsenek. Újraelemzik azon személyek névsorát, akikkel kapcsolatban áll CĂLĂTORUL a megyében, különös figyelmet szentelve TOADER-nek (Török Istvánnak).
A felsőbb utasításoknak megfelelően a Hargita megyei Szekuritáté 1980. május 24-én 101/SM/005697 számmal kiegészíti a márciusi intézkedési tervét. Ismételten elsősorban rám fókuszálnak, mivel én voltam Király Károly legközelebbi kapcsolata a megyében. Tervbe vették, hogy fokozzák a rám állított besúgók aktivitását és adatokat gyűjtsenek a hozzám legközelebb állóktól. A dossziém alapján hihetetlen adatgyűjtési láz kezdődött: ismerősök, rokonok, barátok, munkatársak belföldi- és külföldi telefonhívásainak lehallgatásai sorjáznak és a külföldi utakról hazatértek jelentései. A legtöbb személynek eleve csak úgy adtak útlevelet, ha vállalta, hogy hazatérte után jelentést ír arról, amire eleve felkészítették. A telefonlehallgatások, az otthon beszerelt lehallgatókészülékek és az egyéni jelentések tömkelege mellett a külföldről érkezett és felbontott levelek tartalma is mind fellelhető.
Hogyan születtek a legendák?
Egy általam érdekesnek tartott jelenségről is beszámolnék, azaz, hogyan születtek az úgynevezett „urbánus legendák”. Romániában az embereket igyekeztek teljesen elzárni egymástól vagy minimálisra csökkenteni az információ szabad áramlását. Maradt tehát a szájról szájra terjedő információ áramlása. Nézzünk egy esetet, hogy egy ilyen egymásnak adott történet milyen torzulásokon ment keresztül.
1980. május 29-én, a gyergyószentmiklósi Szekuritáté egy feljegyzésben tájékoztatja a megyei felettes szervet, hogy egy lehallgatás során rögzítették, amint Musulini Stefan helyi lakos meglátogatta Ferenczy Istvánt, a városi kenyérgyár vezetőjét. A megfigyelt elmesélte vendégének, hogy részt vett a galócási temetésen. Ismerősével, Venczel Ádámmal odament Király Károlyhoz. Venczel többek között ezt mondta neki. „ Király elvtárs, jobban kell törődjünk az egészségünkkel, mert látja, hogy mennek el a régi aktivisták”. Király Károly erre azt válaszolta: „Ne félj, Ádám, nekem nem kell ügyelnem az egészségemre, mivel a Szekuritáté folyamatosan ügyel rám”.
Ferenczy István, alias FRANC dicshimnuszokat zengett Királyról, hogy milyen fontos ember és mennyire bátor. Elmesélte, hogy amikor Király Károlyt felhívták Bukarestbe – hogy felelősségre vonják egyik leveléért –, a feleségével együtt ment. Az előszobában megvárakoztatták, ahol olyan műszerek voltak elhelyezve, amellyel radioaktív anyaggal besugározták. Nemrég, betegen újra levelet küldött Bukarestbe, amiben kérte, hogy engedjék ki Párizsba saját költségén, orvosi kezelésre. Amennyiben nem hagyják ezt jóvá, a levél másolata el fog jutni az ENSZ-hez és nemzetközi botrány lesz belőle. Ezután egy héten belül megkapta az engedélyt feleségével együtt, repülővel utazott saját költségén, de három szekuritátés tiszt kísérte. Párizsban tolmácsot is akartak mellé adni, de ő nem tartott igényt rá, mondván, hogy magyarok is élnek Párizsban, akik tolmácsolhatnak neki. A kórházban sokan meglátogatták a világ különböző részeiről, még Dukász Anna színésznő is. Musulini István ekkor közbeszólt: „Látod, milyen politikai fordulat állt be ezen a téren, ezek nem merték Királyt megöletni. FRANK ezzel egyetértett, és hozzátette, hogy Sütő András is védelmébe vette Királyt. Majd azzal folytatta, hogy Királyt sokat üldözték, akárcsak Ferenczi István marosvásárhelyi színészt. Nála házkutatást is tartottak, betiltott könyveket és kiáltványokat kerestek. Ráment az egészsége. Sütő Andrást is zaklatták, de végül mind helyrejöttek. Sütő Herder-díjat is kapott Bécsben és további díjakra számíthat, mivel az egész világon becsülik.
Ez a feljegyzett beszédrészlet az idehaza terjedő legendákról szól. A két beszélgető viszonylag jól informált volt, és jórészt valós dolgokról tudtak. Nem felel meg azonban a valóságnak a bukaresti besugárzásról, a párizsi útról és az orvosi kezelésről szóló részlet. Ezek voltak az urbánus legendák. A történetnek annyi a valóságalapja, hogy Cherestes János apai ágról első unokatestvérünk kiment Párizsba – ha emlékezetem nem csal, 1977-ben – szívműtétre és felesége, Irma is elkísérte. Ez kerül valamiképpen átültetésre, beépítésre és ráadásul kiszínezve bátyám történetébe. Bátyám első felesége gyergyószentmiklósi származású volt és rokonai éltek a városban. Valószínűleg tőle halottak a gyergyószentmiklósiak a párizsi útról, és ki tudja, hány szájon keresztül testálódhatott a történet bátyámra. Ugyanakkor a történet tálalása a népmesék jellemzőit idézi meg: a mesehős bátor, küzd az igazságért és végül a jó mindig győz! A reménytelenségben ez adott mindig hitet az embereknek.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)