udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 453 találat lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-420 ... 451-453

Névmutató: Gauss, Carl Friedrich

2015. szeptember 8.

Érzelmi biztonság óvodától ballagásig
Még ezen a héten hallani a délelőttönként önfeledten játszó gyerekeket, ám ez a kép a hamarosan kezdődő tanévvel megváltozik. Milyen feladatok várnak a gyerekekre, mire figyeljenek oda a szülők óvoda- illetve iskolakezdéskor – erről beszélgettünk Becsky Borbála pszichoterapeutával, klinikai pszichológussal, a Familia Centrum Családsegítő Egyesület elnökével.
Beszélgetésünk legelején az oktatási rendszer legfiatalabbjairól – az óvodásokról – esett szó. A kisgyermek életében az óvodába kerülés jelenti az első leválást a családtól, és ilyenkor a hangsúly a beszoktatási türelmen van, amely 2 héttől 3 hónapig is eltarthat. Óvodáskorban nagyon fontos az anya, apa, nagyszülők jelenléte, hiszen az érzelmi biztonságnak, ami eddig otthon volt fontos, most a kisdedóvóban is meg kell teremtődnie. „Ha a gyerek érzelmileg biztonságban érzi magát, akkor válik igazán kíváncsivá, nyitottá, és akkor tud nyugodtan játszani” – magyarázta a pszichológus. Hozzátette: ha az óvodapedagógus drasztikusabb módszereivel szülőként nem értünk egyet (például ha a kelleténél keményebb fellépéssel szakítaná meg a reggeli elválást), akkor azt jelezzük, kezdeményezzünk párbeszédet.
Kisiskolásként a gyerekeknek a kreativitás életfeladatát kell beteljesíteniük – mutatott rá a szakember a fejlődés-lélektani elméletek alapján az életkori sajátosságokra. Ekkor a tanító nénivel, az osztálytársakkal való találkozáson van a hangsúly, ugyanakkor fontos, hogy a felnőtt mellette üljön, még akkor is, ha a házi feladat „csak” egy rajz. Továbbra is fontos, hogy a szülő érzelmileg elérhető legyen, lehessen arról beszélgetni vele, milyen volt aznap az iskolában, van-e valami, ami nehézséget okoz. Bár a teljesítményorientált oktatási rendszerben gyakorta nagyon kevés szerep jut az érzelmeknek, a pszichológus szerint érdemes odafigyelni negyedik végén a tanító nénitől, esetenként pedig az osztálytársaktól való elválásra. Az értékelésekről szólva Becsky Borbála elmondta, sokszor nem az a baj, ha a gyerek elégtelen vagy jó minősítést kap, hanem ha állandóan nagyon jóra értékelik a tevékenységét. Ez azt is elindíthatja a gyerekben, szülőben, hogy hú, de klassz, mindent tud, pedig nem biztos, hogy így van. Ugyanakkor a jutalmazásnak és a büntetésnek-fegyelmezésnek is egyensúlyban kell lennie.
A pszichológus tapasztalatai szerint az 5. osztályba lépés jelenti a legdrasztikusabb váltást, a szülőre még nagyobb szükség van, ilyenkor ugyanis nagyon markánsan megjelenik a teljesítménytől, tanároktól való félelem. Az általános iskolák felső tagozatán a hangsúly az önállóságon van, hogy a gyerek egyedül dolgozzon, önállóan végezze feladatait. Itt már nem az értékelésen van a hangsúly, hanem azon, hogy a gyerek hogyan tudja megvédeni saját magát, mit tud tenni az ellen, hogy kiküszöbölje a nehézségeket. Ebben a szülői támasz nagyon sokat jelent, annak megerősítése, hogy a suli az egy olyan jó hely, ahol nagyon sok mindent ki lehet próbálni. „Érdemes optimistán kezdeni az ötödiket” – biztat minden gyereket és szülőt Becsky Borbála. Az oktatási periódus végén – nyolcadikban – már megjelenik az identitás megalapozódásának csírája a pályaválasztás formájában, ami sorsdöntő lépés, mert nem mindegy, hogy hova kerül középiskolába a gyerek. Ha oda jutott be, ahova szeretett volna, akkor boldog, ifjúi életét meg tudja teljességgel élni, amelybe belefér a szerelem, versenyeken való részvétel stb. Ha azonban a „kisérettségit” a gyerek kudarcként éli meg – és tény, hogy nagyon sokan nem oda jutnak be, ahova akarnak –, akkor nagyon fontos, hogy ezt kiegyensúlyozza a családi támogatás.
Becsky Borbála elmondta: a kilencedikesek azok, akik a legfelszabadultabban kezdenek, a legkíváncsibbak, a legjobban várják a kezdést. A hangsúly most a fiatal személyiségére, a beilleszkedési képességeire tolódik át. Tíz- tizenegyedik osztályban már fokozódik a teljesítményre, tudásszerzésre való fókuszálás, és közben egyre hangsúlyosabbá válik a pályaválasztás kérdése. Ideális esetben ilyenkor a szülők már csak a háttérből figyelik gyermekük előmenetelét. Becsky Borbála az osztályzat problémájára is kitért, és elmondta, úgy látja, hogy sok családban a jegy valaminek a mércéje: egy álomé, egy fantáziáé, és mindez gyakorta kihat a családi kapcsolatokra. A tizenkettedikesek helyzetére két végletes állapot érvényes: tele vannak bizalommal, reménységgel, versengésre készül, vagy ellenkezőleg: félnek, izgulnak, rettegnek, hogy mi lesz az érettségin.
Hogyan orvosolhatók az oktatási rendszer szereplőinek – pedagógusnak, szülőnek, gyereknek – az elakadási nehézségei, hova fordulhatnak segítségért? – kérdeztük a szakembert. „Bármelyik korosztály esetében rendkívül fontos a jó szülő-pedagógus kapcsolat, de ha ezen a szinten nem történik változás, akkor nagyon jó segítő hálózat van: iskolapszichológusok, terapeuták, számtalan lehetőség van a segítségkérésre. Sok szülő attól fél, hogy ha a gyerekét elviszi pszichológushoz, kiderül róla, hogy beteg. Nem betegek járnak a terapeutához, hanem azok, akiknek kérdésük, elakadásuk van, valamilyen nehézséget meg szeretnének oldani az életükben” – magyarázta a szakember, hozzátéve, hogy gyakran pedagógusok is felkeresik.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

2015. szeptember 21.

Másfél évtized a fogyatékkal élők szolgálatában
Tizenöt éves a Hifa Románia
A hét folyamán színes rendezvénysorozattal ünnepli fennállásának 15. évfordulóját a Hifa Románia Egyesület, amely több mint másfél évtizede munkálkodik a fogyatékkal élők és hátrányos helyzetű családok megsegítése érdekében. Hogy honnan indultak és miként próbáltak az évek során több száz sérült életén, mindennapjain könnyíteni, arról Csata Éva pszichológussal, az egyesület ügyvezető igazgatójával beszélgettünk.
– Hogyan született az egyesület létrehozásának az ötlete?
– 2000-ben Simon Judit és néhány fogyatékkal élő barát leültek és megosztották egymással az élményeiket, hogy milyen volt fogyatékkal felnőni, beilleszkedni a társadalomba, milyen esélyek vannak továbbtanulásra, esetleg munkavállalásra. Felmérve ezeket az esélyeket, ráébredtek arra, hogy nemcsak nekik volt nehéz, hanem valójában minden sérült ugyanazokkal a nehézségekkel szembesül, és úgy döntöttek, hogy létrehozzák a Hifa Románia Egyesületet. Ennek akkor volt egy külföldi védelmező szervezete, a tulajdonképpeni ausztriai Hifa Egyesület és ennek a magyarországi fiókja, amely szintén támogatta a kezdeményezést. Segítettek az egyesület létrehozásában, de ma már csak lelki támaszként vannak jelen az életünkben. Az első évek azzal teltek, hogy jogi hátteret próbáltak találni, illetve képezni azokat, akik az egyesületet létrehozták, hogy el tudjanak jutni egy olyan szintre, hogy önerőből pályázni tudjanak, programokat szervezni, ezeknek anyagi hátteret biztosítani és minél több sérült emberen segíteni. Az elején elsősorban Vásárhelyről, illetve a Maros megyei településekről kerültek ki az egyesület haszonélvezői, de ezt követően bővülni kezdett a kör, és egyre több megyéből csatlakoztak sérültek. Ma már az ország legtöbb megyéjéből vannak tagjaink, és ha mi nem tudunk segíteni, mivel esetleg az adott támogatás nem fedi azt a régiót, felvesszük a kapcsolatot olyan partnerszervezetekkel, amelyek helyben orvosolni tudják a problémáikat. Szintén fontos mérföldkő volt, hogy az egyesület létrejöttével egy időben elindult a Hifa-Ro Info folyóiratunk, ami egy negyedévi lap, és ebben az évben megjelent az ötvenedik lapszám. Ez szép teljesítmény, hiszen ha azt nézzük, hogy az első szám egy nyolcoldalas, fehér-fekete, illusztrációkban szegény kiadvány volt, mára kinőtte magát, sikerült 24 oldalasra gyarapítani. Ez már egy színes folyóirat, interneten is megnézhető, sőt tavalytól a nemlátók számára is elérhető, hangoskönyv formájában. Igyekeztünk hangot adni a fogyatékkal élőknek, akik egyrészt életükkel példát tudnak mutatni, hogyan lehet pozitívan megélni ezt a helyzetet, beilleszkedni és azokat a lehetőségeket megkeresni, amit egyenlő esélyekként emlegetünk, viszont sajnos nem így vannak jelen a társadalomban.
Jelenleg hivatalosan a tagjaink száma 150-200-ra tehető, és van egy 54 személyből álló szubvenciós listánk, ami azt jelenti, hogy a polgármesteri hivatallal együttműködésben ezt az 54 személyt – fogyatékkal élők, krónikus betegek és ezek családtagjai, akiknek az egy főre eső jövedelme alacsony – ellátjuk havonta élelmiszerekkel és tisztálkodási szerekkel. Számunkra nem az a fontos, hogy legyenek bejegyzett tagjaink. Az elv az, hogy ha bárki betér hozzánk, azon próbálunk segíteni.
– Melyek azok a területek, ahol segítséget nyújtotok a fogyatékkal élőknek?
– Két évvel ezelőtt a polgármesteri hivatal jóvoltából kaptunk egy központi irodát. Az azelőtti székhely egy magánlakásban kialakított iroda volt, nem volt alkalmas arra, hogy találkozókat szervezzünk. Az új, Enescu utcai székhelyen hétfőtől péntekig 9-től 17 óráig jelen vagyunk. Megtalálhatók vagyunk azok számára is, akik esetleg csak interneten keresztül tartják a külvilággal a kapcsolatot, hiszen vannak fogyatékkal élők, akik nem igazán tudnak kimozdulni az otthonukból. Működtettünk adminisztrációs tanácsadást, ha bárki megkeres azzal, hogy hivatalos ügyeit nem tudja elintézni, nem tud mozogni, vagy nem beszéli az ország nyelvét, tanácsot adunk, vagy eljárjuk vele a hivatalos szerveket. Emellett van jogi tanácsadásunk is, az egyesület szintén fogyatékkal élő alkalmazottja, a jogász kollégánk segít minden hozzá fordulón, legyen az sérült, annak a gondozója vagy hátrányos helyzetű személy, aki nem tudja megengedni magának, hogy az ügyvédi illetékeket kifizesse. Vannak olyan jogaik a fogyatékkal élőknek, amivel sajnos nincsenek tisztában, és attól való félelmükben, hogy félretájékoztatják őket, legtöbbször nem indulnak el, hogy kiharcolják maguknak például a nekik járó támogatásokat. A jogász kolléga ebben is segít, sok esetben elkíséri őket, és segít a jogok kiharcolásában. Emellett működik a pszichológiai tanácsadás, sokan keresnek meg telefonon, interneten, vannak szociális esetek, amikor nagy szükség van az ilyen jellegű tanácsadásra. Azt tapasztaljuk, hogy egyre nagyobb bizalommal fordulnak hozzánk az emberek. Ilyen esetekben felmérjük a család helyzetét, meg kell nézni, milyen problémákkal küzdenek, mi az, amin külső tényezők bevonásával lehet segíteni.
– Kizárólag sérülteken vagy hátrányos helyzetű családokon is segít az egyesület?
– Rendszerint az, hogy egy családban fogyatékkal élő van, maga után vonja, hogy az édesanya nem tud dolgozni, a gyereke, férje mellett kell legyen. Magától értetődő, hogy a család jövedelme lecsökken: kiesik az a jövedelem, amire addig lehetett számítani, kapnak helyette csekély beteggondozói támogatást, szintén minimális juttatást kap a sérült. Olyan kis összegekkel szembesülünk, hogy sokszor elgondolom, egy középréteghez tartozó egyén gyakran annyit költ el egyetlen nap alatt, amiből sok esetben egy család egy hónapig kell megéljen, számlákat fizessen, esetleg gyógyszert, kötszert beszerezzen. Voltak az évek során gyűjtési akcióink, amikor külső segítséget kértünk, hogy egy-egy családon segíteni tudjunk. Például ott volt a Swimathon, amelyen több ízben részt vettünk, és nemcsak a Hifa- parkért gyűjtöttünk, hanem úsztunk egy Down- kóros kisfiú gyógyszeréért, egy műtét előtt álló gyerekért, akinek a szülei nem tudták állni a vizsgálatok költségeit. Ez esetben sikerült annyit összegyűjteni, hogy nemcsak a vizsgálatokra jutott, hanem, mivel a műtét Kolozsváron zajlott, fedeztük az oda- vissza út költségeit, a kötszerek beszerzését. Volt családunk, ahol a nagymama nevel három unokát, az apa börtönben ül, az anya eltűnt. A nagymama kínlódik egy nyugdíjból és három gyermek után járó gyerekpénzből, hogy az unokáit eltartsa, iskoláztassa. Gyűjtöttünk nekik adományokat, tanszereket, volt jóakaró, aki felajánlotta, hogy a gyerekeknek az arra az évre szükséges ruházatot vásárolja meg. Nyáron táboroztattuk ezeket a gyerekeket, besegítettünk, hogy az alapcsomagjuk, bőrönd, ágynemű meglegyen.
– Vannak állandó támogatóitok, akiknek köszönhetően az adományokat be tudjátok szerezni?
– Vannak cégek, amelyek támogatnak és vannak magánszemélyek is. Van egy mag, amely rendszeresen segít, másokat pedig bizonyos esetek megérintenek és felajánlják a hozzájárulásukat. Arra biztatjuk azokat, akik segíteni szeretnének, hogy ne pénzt adjanak, hanem menjenek el a rászorulóval az üzletbe és vásárolják meg azt, amire éppen szüksége van. Vannak hátrányos helyzetű családok, amelyek folyamatosan segítségre szorulnak, de olyanok is, amelyek csak úgy bejönnek, hogy bajban vannak. Minden esetet alaposan kivizsgálunk, hogy valóban rászorulók-e.
– Tudomásom szerint évente szerveztek tábort a sérülteknek...
– Az egyesülettel egyidős a Fraternitás mozgalom keretében évente megszervezett tábor, 15. táborát tartotta meg az idén. Ennek az a lényege, hogy egy hétig megpróbáljuk tehermentesíteni, más környezetbe helyezni mind a sérültet, krónikus beteget, mind a beteggondozót. Nyilvánvaló, hogy ez idő alatt az önkéntesi segítségnek köszönhetően megoszlik a gondozóra háruló teher. Tudni kell erről a rétegről, hogy nem engedhetik meg maguknak a kikapcsolódást, kirándulást, egyrészt az anyagiak, másrészt a sérült szállítása körüli nehézségek miatt. Meg szokott keresni minket a polgármesteri hivatal szociális osztálya, hogy két-három évente levezessünk a beteggondozók számára egy lelki-jogi-orvosi tanácsadást magába foglaló képzést, és folyamatosan azzal szembesülünk, hogy a Vásárhelyen beteggondozóként alkalmazott 200 személy mindenike arra panaszkodik, hogy a beteg mellett 24 órából 24-et kell felvigyázniuk, sehova nem tudnak elmenni, a kulturális életben nem tudnak részt venni. A táborban végre felszusszanhat a beteggondozó is. A sérültek nagy része, akikkel kapcsolatban állunk, felnőtt, tehát a gondozóik, szüleik általában idősek.
– Éppen emiatt van óriási szükség a Hifa-parkra…
– A Hifa-park ötlete 2003-ban amiatt merült fel, mert egyre több lett az olyan beteggondozó, aki idős, ő maga is megbetegedett, nehezen tudja az időközben felnőtté vált, fogyatékkal élő gyermekét rendezni. Folyamatosan felmerül a kérdés, hogy ma van a szülő, de holnap lehet, hogy nincs, és mi történik akkor a sérültekkel. A fogyatékkal élők nagy része gondozóra, segítőre szorul abban is, hogy a mindennapi teendőket, mint a tisztálkodás, étkezés, elvégezze. Miközben mindenki igyekezett lebeszélni a projektbe való belelendülésről, egyre inkább azt éreztük, hogy ez egy olyan cél, amit feladatul kaptunk, és amit el kell végeznünk, meg kell valósítanunk. Amint Csaba testvér szokta mondani, ha valami jóba belefogsz, számítani kell arra, hogy az elején ellenállásokba ütközöl, de valami erő visz tovább ezen az úton. Így történt velünk is. A 2014-es év legfontosabb teljesítménye, hogy a Hifa- park projekt bekerült a Maros Megyei Tanácsnak a 2014–2020-as fejlesztési tervei közé, tehát végre tudatosodott ennek a projektnek a jelentősége, hiszen nemcsak 75 bentlakó sérültet tudna ellátni az otthon, hanem a projekt részét képező Respiro központ további 69 fogyatékkal élőt is, akiknek tehermentesíteni kell ideiglenesen a gondozóit. Ez utóbbi szállodarendszerben működne, például ha a családban krízishelyzet áll elő, a gondozónak el kell utaznia, ideiglenesen el lehetne helyezni itt a sérültet. Tavaly két kalákára is sor került, a Romániai Magyar Falugondnokságok Szövetsége, Balázs Sándor unitárius lelkész megkeresett bennünket, hogy kezdeményezzünk egy meghívásos pályázatot, hogy az érdekünkben kalákát tudjanak szervezni. Nekünk kellett az anyagokat beszerezni, ők az ingyen munkaerőt biztosították. A pókakeresztúri terület infrastruktúrája elő van készítve, a kapusszoba áll, és most arra várunk, hogy ősszel, ha megnyílik a pályázati vonal, benyújtjuk a pályázati csomagot, ami készen van, és megpróbáljunk uniós forrásokat szerezni a Hifa-park létrehozására. Az elmúlt évben rengeteg partnert szereztünk, akik ezen a területen jártasak, tudják, milyen lehetőségeket kell kiaknázni, hogy ezt a projektet kivitelezhessük.
Menyhárt Borbála
Hifa-Info-Ro, Marosvásárhely - kétnyelvű – magyar-román – kiadvány - Főszerkesztő: Simon Judit-Gyöngyi Főszerkesztő-helyettes: Csata Éva
Népújság (Marosvásárhely)

2015. október 1.

Pedagógusnap, könyvbemutatóval
Biztos pilléreken tudni életünk hídját
Kedden az Aradi Magyar Napok programjának a részeként, 17 órától a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád termében szervezték meg a Magyar Pedagógusok Napját, amelyen részt vettek a megye legtöbb magyar tannyelvű iskoláiban dolgozó tanárok, tanítók, de óvónők is. Az egybegyűlteket Váci Mihály idézetből kiindulva köszöntötte Kiss Anna, az RMPSZ Arad megyei titkára, név szerint megemlítve Bognár Levente aradi alpolgármestert, Faragó Péter RMDSZ megyei elnököt, Pellegrini Miklós helyettes főtanfelügyelőt, valamint Matekovits Mihály RMPSZ megyei elnököt.
Köszöntők, előadások
Köszöntőjét követően Bognár Levente: anyanyelvű oktatásunk piramisának a csúcsa Aradon van ugyan, de a jó működéshez a piramis alapjaitól kezdve, mindenkinek hozzá kell járulnia. A pedagógusok munkája a magyar gyermekekbe táplálni az anyanyelvű kultúrával együtt, az identitás tudatot is. E munkáért mindnyájuknak köszönetet mondott, beszédét abban a reményben zárta, hogy a rendszer csiszolásával, talán majd oda is eljutunk, hogy ne csak évente egyszer, szóban ismerjék el a pedagógusok áldozatos, jövőépítő munkáját.
Pellegríni Miklós helyettes főtanfelügyelő üdvözlőjét követően arról a bensőséges, családias viszonyról beszélt, ami a megyebeli magyar pedagógusok között alakult ki. Amint kifejtette, a pedagógusok bármiről is beszélhetnek, de legfontosabb, amikor az osztályában mindnyájan szembesülnek a rájuk bízott diákokkal. Akkor derül ki, mennyit ér az eddigi munkája, a továbbképzésen szerzett újabb tapasztalatok, oktatási módszerek. Éppen ezért, elemi fontosságúnak tartja a pedagógusok továbbképzését, a maguk által választott módon vagy irányba. Erre kiválóan alkalmas a Bolyai Nyári Akadémia és az intézményei. Az is nagyon fontos, hogy e továbbképzésen szerzett tapasztalatokat, új oktatási módszereket meg kell osztani a kollégákkal, a barátokkal, hogy minél több emberre sugározzon ki a jobbító hatásuk. Mert azok előbb vagy utóbb eljutnak a diákokhoz is.
Az RMPSZ Arad megyei alelnöke, Rogoz Marianna a továbbképzésen vagy nyári programokban részt vett pedagógusokat felkérte tapasztalataik, élményeik megosztására. Felszólaltak: Farkas Éva óvónő – akinek az előadása végén a Kincskereső óvoda két kicsinye kellemes háttérzenére, bájos jeleneteket adott elő a szeretet jegyében, Péter Dalma tanítónő Simonyifalváról, Szabó László tanár, az aradi Aurel Vlaicu Általános Iskolából, Molnár Andrea tanár a nagyzerindi Tabajdi Károly, illetve az ágyai Olosz Lajos Általános Iskola képviseletében, Valter Zsuzsa tanítónő a zimándújfalui Móra Ferenc Általános Iskolából, Pál Mária tanár, a Csiky Gergely Főgimnáziumból, Péter András tanár a Nagyiratosi Általános Iskolából. Módi Kinga – vallástanár az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskolában – egy igen dinamikus, interaktív játékba vonta be a pedagógusokat. Előadásaikban mindnyájan a továbbképzések hasznosságára, az azokon való részvétel fontosságára hívták fel a figyelmet. Matekovit Mihály RMPSZ megyei elnök köszönetet mondott az előadásokért, majd kifejtette: úgy érzi, a pedagógusszövetség vezetéséhez fiatalabb, dinamikusabb emberre van szükség, ezért a hamarosan esedékes RMPSZ tisztújító közgyűlésen nem kíván indulni. Hozzászólása végén felkérte Faragó Péter RMDSZ megyei elnököt, a pedagógus-fórum lezárására. Az elnök üdvözlő szavait követően köszönetet mondott az RMPSZ vezetőségének a Pedagógus Nap megszervezéséért, ugyanakkor a pedagógusoknak is megköszönte az egész éves odaadó munkát, amit a jövő magyar generációjának a neveléséért fejtenek ki. További kitartást, jó egészséget kívánt áldásos munkájukhoz. Zárszavában még felhívta a figyelmet az október elsején megnyíló Ereklye-múzeumra, ahova nemcsak a pedagógusokat, hanem a diákokat is várják. Ugyanakkor meghívott mindenkit az október 6-i megemlékezésekre is.
Matekovitsné Korodi Mária: Hídverés
Amikor a könyvbemutató előtt megnyíltak a díszterem kinyitható térelválasztó falai, a bent lévők meglepődtek, mekkora tömeg gyűlt össze a terem másik részében. Az alaposan megszaporodott közönséget előbb Fall Ilona színművész lepte meg az Elindultam szép hazámból kezdető énekkel, majd Matekovits Mihály köszöntötte az egybegyűlteket. A pedagógusnap második részében könyvbemutatóra kerül sor – Matekovitsné Korodi Mária Hídverés című könyvét mutatták be. A könyv ismertetésére felkért Ujj János történész, újságíró előrebocsátotta: miután a Hídverést átlapozta, egy nagyon szépen elrendezett, ízlésesen összeállított, remekül megírt művet ismert meg. A tartalom egy nagyon logikusan felépített önértékelés, egy lírai hangvételű életrajz, ami végigkísér egy 6 évtizedes életpályát. Annak a szerző remek szimbólumot, a hidat választotta, ami összeköt folyópartokat, szakadékok partjait, de összeköthet élethelyzeteket is, amelyeken át lehet sétálni, de le is lehet esni róluk. Az övé azonban egy sok pilléren álló híd, aminek a biztonságát a család, az otthona, az iskola, az egyház, a szülőfalu, a sport, a kultúra, a pedagógustársadalom, a civilszféra, a baráti kör, illetve a székelység képezi. E biztos alapokon, csakis sikeres lehet azon a bizonyos hídon való átkelés, járás. Mivel az olvasóknak meg akarta hagyni a felfedezés örömét, csupán kettőt választott ki e pillérek közül. Máriáról tudni kell, hogy az édesapja 20, az édesanyja 10 gyermekes családban született. Az első unokatestvérek száma 46, míg a negyedik unokatestvéreivel együtt 200-an vannak rokonok. E tudat hatalmas biztonságot kölcsönöz. Ami a székelységhez való kötödését illeti: „Ha székely vagy, megtudod milyenek Tamási Áron Ábeljének és Nyírő József, Úz Bencéjének az utódai. Hát egyik, Mária itt van, gratulálok neki a remek könyvéhez” – fejezte be értékelőjét Ujj János.
A továbbiakban az ünnepelttel kiegészülve, az arad-belvárosi katolikus templomkórus egy része énekelt, majd Miskovits Tibor hegedűművész és Miltaller Lajos gitáron adták elő az Ave Mariát. Utána a könyv szerzője tett vallomást, kifejtve: ha a haris a természet nagykövete, akkor e könyv a maga életének, szerény környezetének a nagykövete. Noha három könyvet, számos szakmai tanulmányt írt, nem tartja magát írónak, inkább hangosan gondolkodó, most már nyugdíjas pedagógusnak, akinek a könyv, a szabad mozgás, a szolgálat és a történelem, az egészséges önbecsülés kultúrájának a része. Munkájában a múltjába nyúlik vissza, ahol 11 szállal kereste önmagát. Az a 11 fejezet, ami az egyén és a közösség természetrajzát térben és időben bemutatja, az a hídnak a 11 pillére: óvoda, iskola, család, szülőfalu, az egyház, a sport, a kultúra, a pedagógustársadalom, a civiltársadalom, a baráti kör és a székelység.
A hídépítés nem könnyű dolog, a pilléreket összehozni, igazából embereket jelent, ami élethelyzeteket, személyeket köt össze. Bár mind a 11 fejezet egy-egy gyermeke, mégis vannak, amelyek közelebb állnak hozzá, mivel a szimbolikus hídon naponta masírozik. Ilyen a család, a baráti kör és az iskola. Ez a három pillér olyan belső udvart jelent, ami meghatározza a székely–magyar korképét, képletét, pedagógus hitvallását. A könyvet kezdhette volna az utolsó előtti bekezdéssel: „Az idő, amelyben mi élünk, egyirányú utca, amelyen visszafele soha, csak előre lehet menni”. Ebben a visszafordíthatatlan időben az egyén és a közösség annyit ér, amennyit fel tud magából mutatni. Akarjuk, nem akarjuk, el kell ismerni, fel kell ismerni, hogy bármit teszünk, valaminek, valakinek a meghosszabbított keze van benne. Ez lehet akár a Jóisten is. Matekovitsné Korodi Mária könyvbemutatójának záró részében ismertette a hídja pilléreit jelképező személyiségeket.
A továbbiakban a Khell Jolán által betanított elemisek énekeltek, a minorita kórus Csermák Regina vezetésével énekelt, majd ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, temesvár-józsefvárosi plébános vezetésével együtt imádkoztak. A bensőséges, családias hangulatú könyvbemutatón a szerző dedikálta művét az őt körülvevő barátoknak, rokonoknak, akiket szeretetvendégségen láttak vendégül.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

2015. október 23.

Egyre több család szakad szét a külföldi munkavállalás miatt
Hargita megyében folyamatosan nő a külföldön munkát vállaló szülők által itthon hagyott gyerekek száma, olyan tanintézetek is vannak, amelyekben száznál is több az „árván” maradt gyerek. Maros megyében 1494 gyereket bíztak rokonok gondjaira. A jelenség hosszú távú következményei egyelőre megjósolhatatlanok.
Megállíthatatlanul nő az elvándorlás Romániában, a megélhetési problémák miatt külföldön dolgozó, családalapítás előtt álló fiatalok tömegei mellett azonban egyre népesebb azoknak a szülőknek a tábora is, akik gyerekeiket itthon hagyva távoznak külföldre a jobb megélhetés reményében. A gyerekeket szerencsésebb esetben a nagyszülők nevelik, esetleg nagynénik, nagybácsik vagy más családtag, de arra is van példa, hogy jobb híján a szomszédokra bízzák őket, és előfordul olyan is, hogy felnőtt felügyelet hiányában a gyermekvédelmi rendszerben köt ki a teljesen magára maradt kiskorú. Hargita megyében – noha a különféle hivatalos adatok nem egyeznek – valószínűleg jócskán meghaladja a kétezret azoknak a családoknak a száma, amelyek hosszabb-rövidebb időre szétszakadtak a külföldi munkavállalások miatt.
A Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóság munkatársa, Lukács Éva szerint már több éve határozottan nő a hasonló esetek száma a megyében. Az intézmény félévi adatai szerint 1920-ra nőtt az olyan családok száma, amelyekben az egyik vagy mindkét szülő külföldön dolgozik. A múlt év végén még 1619 ilyen eset volt – tájékoztatott a gyermekvédelmi igazgatóság illetékese. A statisztikai adatok szerint Maroshévízen van a legtöbb olyan család – több mint háromszáz –, amely szétszakadt a külföldi munkavállalás miatt, de az arányok tekintetében Parajd és Balánbánya is a lista elején szerepel. Az itthon maradt gyerekek ellátására az őket nevelő nagyszülőknek, rokonoknak vagy más felnőttkorú nevelőknek csak egy kis része – mintegy háromszáz fő – kap állami támogatást, úgynevezett elhelyezési juttatást, több mint 1600 esetben semmilyen támogatást nem kapnak a gyámszülők – derül ki a gyermekvédelmi igazgatóság adataiból. Az itthon maradt gyermekek valós számával kapcsolatban Lukács Éva azt mondta, ők csak az önkormányzatok szociális osztályaitól kapott adatokra hagyatkozhatnak, és becsült adatok sincsenek arra vonatkozóan, hogy hány olyan eset lehet, amikor a külföldre távozó szülők elmulasztják bejelenteni elutazásukat a polgármesteri hivatalokban.
A szülői felügyelet nélkül maradt gyerekek helyzete egyre nagyobb problémát jelent az oktatási rendszerben is. A Hargita Megyei Tanfelügyelőség már az elmúlt években is felméréseket készített a jelenségről, és célirányos programot dolgozott ki a magukra maradt gyerekek nevelésére vonatkozóan. Legutóbbi, teljes évi összesítésük szerint az előző tanévben majdnem 2400 olyan gyerek volt az oktatási rendszerben, akinek egy vagy mindkét szülője külföldön dolgozott. A felsorolt országok sora eléri a húszat, többségük európai, de olyan szülők is vannak, akik Irakban vagy Egyiptomban vállaltak munkát. Az itthon maradt gyerekek többsége általános, illetve középiskolás.
A tanfelügyelőség által készített tanulmány szerint leggyakrabban a családfő vállal munkát külföldön, feleannyi esetben az anya, de majdnem négyszáz tavalyi esetet említ a jelentés, amelyben mindkét szülő külföldre utazott. A tanulmány – amelyet egy tanfelügyelőkből, iskolaigazgatókból, pszichológusokból és iskolai tanácsadókból álló tizennégy tagú bizottság készített – részletesen kitér a jelenség lelki tényezőire is. A szülő távozását stresszként élik meg a gyerekek, de ez akár traumát is okozhat számukra – közli a jelentés, az elhagyatottság érzésétől a szorongáson és depressziós állapoton át az agresszióig vagy az érdektelen viselkedésig számos lehetséges következményt felsorolva. Megemlíti ugyanakkor a viselkedészavarokat és az iskolaelhagyást, de az alkoholfogyasztást, dohányzást, az elszigetelődést és a bűncselekmények elkövetését is, ugyanakkor a pedagógusok számára egy sor nevelési tanácsot is közöl ezek megelőzésére. A szülői felügyelet nélkül maradt gyerekekkel való foglalkozásra vonatkozó tanfelügyelőségi terv szerint a kiskorúaknak rendszeresen kellene találkozniuk pszichopedagógussal, de a gyámszülőkkel – és lehetőség szerint az igazi szülőkkel – történő kapcsolattartásra is kitér a terv, amely utóbbiak számára tartalmaz hasznos, megelőző útmutatásokat.
Kisgyereket ritkábban hagynak itthon
A Maros Megyei Szociális Gondozási és Gyermekjogvédelmi Főigazgatóság nyilvántartásai szerint a megyében 869 gyerekes család egyik vagy mindkét felnőtt tagja dolgozik külföldön, azaz 1494 gyereket bíztak rokonok vagy intézmények gondjaira. A szóban forgó gyerekek közül 792 fiú, 702 lány. Az életkori lebontásból kiderült, a szülők inkább akkor mennek el dolgozni, ha már nagyobbak a gyerekek.
Koszt, korrepetálás, odafigyelés Marosvásárhelyen
A külföldön dolgozó szülők itthon maradt gyerekeinek támogatását Marosvásárhelyen a Mentsétek meg a gyerekeket szervezet vállalta fel. Ebből a célból az alapítvány keretében külön projektet indítottak, mely év elején, februárban startolt. Amint azt a vásárhelyi projekt koordinátorától, a pszichológus végzettségű Cristina Panteától megtudtuk, az év elején indított program keretében a szervezet által működtetett foglalkoztató központban, a meggyesfalvi Serafim Duicu Általános Iskolában a tanintézet negyven diákjával foglalkoznak. Közülük húsz olyan kisiskolás van, akik naponta ingyen ebédet kapnak, továbbá órák után szakember tanul, foglalkozik velük. Ezenkívül mind a negyven gyerek számára pszichológiai szaktanácsadást biztosítanak, de a szórakoztatásukról is gondoskodnak: múzeumokat látogatnak, filmeket néznek, kirándulnak, például szeptemberben Szovátán voltak. A szakember értesülései szerint megyeszinten mintegy 2500 gyereknek dolgozik egyik vagy mindkét szülője külföldön.
Kérdésünkre, hogy hogyan viselik szüleik hiányát a gyerekek, a szakember saját tapasztalatait osztotta meg velünk. Elmondta, a gyerekek összességében jól küzdenek meg a szüleik hiányával, ez annak is tudható be, hogy nagyrészt csak az édesapa dolgozik külföldön. Másrészt szinte mindenikük naponta Skype-ol vagy kétnaponta beszél a távolban dolgozó hozzátartozóival. Évi három-négy alkalommal (ünnepekkor és szabadságolni) pedig hazajönnek a szülők. Ritka, de megtörténik, hogy a gyerekek enyhe viselkedési zavarokkal küzdenek, ez jellemző módon akkor fordul elő, ha már régóta nem a szüleikkel élnek, vagy azok nem tartják velük rendszeresen a kapcsolatot. A koordinátor elmondta, a gyerekeknek jól fog a délutáni korrepetálás, mert harmadik-negyedik osztályban már előfordul, hogy a nagyszülők nem tudnak segíteni a tanulásban. Azt is hozzátette: a központban csak a Serafim Duicu iskola diákjaival foglalkoznak, de a program minden érintett előtt nyitott, viszont a gyerekek szállításáról ebben az esetben a hozzátartozóknak kell gondoskodniuk.
Tíz éve külföldön
Ha a szülők hiányát nem is, távollétüket megszokják a gyerekek egy idő után. Édesapja először csak két hónapra ment el, aztán egyre hosszabbak lettek ezek az időszakok. Ennek már tíz éve – mondja egy székelyudvarhelyi végzős diáklány, akit nagyszülei nevelnek. Szülei most már többnyire csak félévente jönnek haza, évente összesen egy hónapot, és már édesanyja is fél évre vállalt munkát külföldön. Megszokta már ezt az állapotot, még jó oldalai is vannak – mondja. Noha nagyszüleitől is el kell kérezkednie, ha megy valahová, de azért mégsem olyan szigorú a fegyelem, mint a szülőkkel.
Széchely István, Vass Gyopár
Székelyhon.ro

2015. november 2.

Beszélgetés Orbán Juliánna Ezüstgyopár díjas matematikatanárral
Örültem, hogy taníthattam
Hunyad megyéből idén Orbán Julianna, a Téglás Gábor Elméleti Líceum matematikatanára vehette át a Romániai Magyar Pedagógusszövetség által kétévente kiosztott Ezüstgyopár-díjat. A szovátai díjátadó ünnepséget követően beszélgettünk a 38 esztendőt felölelő oktatói pályájáról, az indulásról, az eredményekről.
– Kiskorom óta tanítónak vagy tanárnak készültem. Élő példáim voltak, szerettem volna hozzájuk hasonlóvá válni. Szeretettel emlékszem vissza Lőrincz Imre matematikatanáromra, aki egyben osztályfőnököm is volt. Vagy Petrozsényból Csutak István és Fekete Zsolt matematika-, illetve fizikatanáraimra. Mellettük Édesapám volt a példaképem, aki már kisgyerekkorom óta úgy tanított, hogy szeressem az embereket, a körülöttem élőket, szeressem a magyar irodalmat, írjak helyesen és a magyartanáraim mellett neki köszönhetem, hogy soha szégyent nem vallottam a helyes magyar beszédben, illetve a helyesírásban. Az otthonról, az általános és középiskolából hozott útravaló nagyon sokat jelentett számomra.
– Említette a magyar nyelv, a magyar kultúra fontosságát az életében. Középiskolás diákként néprajzgyűjtéssel is foglalkozott. Oktatói pályáját mégis román vidéken kezdte.
– Abban az időben könnyebb volt román környezetben tanulnunk. Habár nem akartunk. De voltak olyan dolgok, amiket azon a vidéken nem tudtak rólunk. Aztán mikor kiderült, már ott sem volt könnyű. Az én esetemben az történt, hogy középiskolás koromban magyar tanárom vezetésével néprajzgyűjtésbe kezdtünk Lozsádon. Bizonyos személyeknek ez szemet szúrt, főképp az, hogy miért csak a magyar népi kultúrával foglalkozunk. És ezután elég sok kellemetlen pillanatot, szomorúságot, fájdalmat okoztak a családunknak is, és az iskolában is. Így történt, hogy Bákóba kerültem. Ott szereztem meg tanári diplomámat. Ott mentem férjhez, ott született meg első gyermekem, Zsolt, ott dolgoztam hét éven keresztül. Azután kerültünk vissza Dévára, amikor a férjemre itt volt szükség. Közben a fiúnk nőtt, magyar óvodába szerettük volna adni, de nem volt rá lehetőség. Ellenben nagyon sok jó barátunk volt ott, akik hasonlóképpen egyfajta száműzetésben éltek a Kárpátokon túl: tanárok, orvosok, sőt református lelkipásztor is. És itt el kell mondanom, hogy Zsolt fiam volt az első Bákóban megkeresztelt református gyermek, vele nyitottuk meg az anyakönyvet. Remélem, azóta gyarapodott a megkereszteltek sora és adja a jó Isten, hogy ezután is legyen gyermek a bákói református anyakönyvben. Persze ez sem volt némelyeknek ínyére, hogy megkerestük egymást a magyar értelmiségiekkel, összejártunk, beszélgettünk. Közben egy csángó iskolában is tanítottam, ahol egyszer-kétszer magyarul is szóltam a gyermekekhez. Ez sem volt helyes – egyesek szerint. Ezért aztán egy adott pillanatban el kellett jönnünk onnan. De nem bántam meg. 1981-ben a férjemet áthelyezték a dévai tornaiskolába edzőnek és szaktanácsadónak, mert azelőtt a bákói testnevelési főiskolán tanított szintén művészi tornát. Ez a váltás akkor nagyon jól jött számunkra. Azóta is nagyon szeretjük Dévát, a várost, a környezetünket. És sokszor jött ajánlat a férjem részére külföldi munkára, de mi úgy éreztük, hogy itt van a helyünk, itt kell végeznünk azt, amit a jó Isten ránk bízott.
– Dévára költözésük óta sok iskolában tanított, de 10 esztendeje a Téglás Gábor Elméleti Líceum tanára és itt a tanórák megtartása, osztályfőnökség mellett nagyon aktív szerepet vállal a versenyek megszervezésében, lebonyolításában is.
– Valóban sok iskolában tanítottam. Mert amikor átjöttünk Dévára én nem kaptam áthelyezést. Le kellett mondanom a címzetes állásomról, mert másképp nem követhettem volna a családom. De nem bántam meg. Itt kezdtem az oktatást a 3-as iskola magyar tagozatán. Nagyon köszönöm Deák Piroska tanárnőnek, aki akkor a tanintézmény igazgatójaként fogadott és bátorított. Azok a szavak most is a fülemben csengenek, egész pályámon elkísértek. Nemcsak a bátorító szavai, hanem jelenléte is. Azután 1990-ig Vecel, Déva, Vajdahunyad különböző iskoláiban tanítottam. A jó Isten mindig kirendelte számomra a katedrát, tehát mindig nem volt hol dolgoznom. És nem volt számomra nehéz alkalmazkodni, mert a munkámat imádtam, a gyerekeket úgyszintén. Tehát könnyű volt beilleszkednem a közösségbe. Soha nem az érdekelt, hogy milyenek a kollégák, bár mindig rendesek voltak, de annak örültem, hogy dolgozhattam, taníthattam. Mert úgy éreztem, hogy nekem ezt kell tennem. 1990-ben kaptam meg a végleges kinevezésemet Solymosra, ahol sok ügyes tanítványom volt, akikkel szívesen foglalkoztam és örömmel látom, hogy többségük igen szépen boldogul, van köztük orvos, mérnök, asszisztens. Közben az én gyermekeim is nőttek. Itt született meg a lányom, Lilla. És gyakran megtörtént, hogy vagy velem voltak az iskolában és csöndben rajzolgattak a tanáriban, amíg én megtartottam az óráimat, vagy éppen az édesapjuknál a tornateremben. Megtanultak alkalmazkodni a helyzethez és öntudatosan, szépen fejlődtek. Ezért is tudták megállni a helyüket, és mai napig büszke vagyok rájuk. És hát igen – visszatérve a katedrámhoz. Tiszta véletlenül kerültem a Téglásba. Azelőtt is tanítottam a magyar tagozaton, mert szükség volt valakire, aki ott is tanítson, ahová nem jutottak el a kollégák. Sokan emlékeznek még arra, hogy 2005 előtt a magyar oktatás a város több tanintézményében szétszórva zajlott. Rohanni kellett egyik épületből a másikba. De én ezt is elvállaltam szívesen a solymosi óráim mellett. Tulajdonképpen csak akaratról volt szó. És én örömmel gondolok azokra az évekre, hiszen lehet, hogy más nem vállalta volna el, hogy egy nap három, egymástól távol eső iskolában tanítson. De én megtettem. Lehet, hogy még fiatal voltam?!
– A Téglás Gábor Elméleti Líceumba is tenni akarással érkezett. Számos országos vetélkedőre viszi diákjait és főszervezője, tulajdonképpen a Hunyad megyei meghonosítója is a Zrínyi matematika versenynek.
– Eredetileg Aradra vittük a diákjainkat a Zrínyire. De aztán rájöttünk, hogy ha itt helyben szerveznénk meg a megyei szakaszt, sokkal többen vehetnének részt. Hiszen az utazás elég sokba került és csak egy busznyi gyerek mehetett mindig. Ezért kérvényeztük, hogy itt is megszervezhessük a megyei döntőt. Az 57. megye lettünk Kárpát-medence-szerte a megyei szakasz lebonyolítására. Már rögtön az első évben 160 diákunk jelentkezett, és ez nagy teljesítmény, hiszen abban a tanévben 800 diák tanult magyarul a megyében. Ez a verseny azért nagyon jó, mert játékos módon, logikai feladatokkal népszerűsíti a gyermekek körében a matematikát, rávezetve őket az elméleti tudásuk gyakorlati alkalmazására. Azóta nem csupán ezt a versenyt tartjuk itt meg, egyéb vetélkedőket is meghonosítottunk. Itt van a Bonifert Nemzetközi Matematikaverseny, amin a gyermekek szintén nagyon szívesen vesznek részt, és már nemzetközi harmadik díjasunk is van. Emellett részt veszünk a matematika tantárgyversenyen is. Itt, sajnos, még mindig túlsúlyban van az elméleti megközelítés. Ellenben az Erdélyi matematikaversenyre harmadik alkalommal neveztünk már be, egyik tanítványom eljutott a kárpát-medencei fordulóra, ahol az elsők között végzett.
– Mindezen eredmények bizonyára hoztak némi szakmai elégtételt. A társadalom részéről viszont egyre kevésbé tapasztalható a pedagógusok iránti megbecsülés. Ön hogy érzi, érdemes volt-e 38 évet tanítani?
– Csak azt mondhatom: ha újra kellene kezdenem a pályámat, ugyanezt tenném. Szintén pedagógus lennék, matematikát tanítanék vagy éppen magyar irodalmat. Lehet, hogy a két tantárgy egymástól távolinak tűnik, de bennem egységet alkot, sőt a matematika és irodalom mellett a zene is egészen fontos helyet kap az életemben.
– Milyen érzés volt átvenni az életműdíjnak számító Ezüstgyopár kitüntetést?
– Hát nagy-nagy megtiszteltetés és öröm volt bennem, egyben hála is mindazok iránt, akik elindítottak a pedagógusi pályán, akik mellettem álltak és azon kollégák felé is, akik úgy gondolták, hogy nekem is ott a helyem a kitüntetettek sorában. Felemelő volt számomra maga a díjátadó ünnepség is, és különleges élményt jelentett, hogy szintén idén részesült Ezüstgyopár-díjban hajdani tanítónénim, Damó Erzsébet, aki a mezőségi Almásmálomban kezdte oktatói pályáját, ott lakott velünk együtt a református parókián. Én alig 7 éves voltam, amikor édesapám Lupényban vállalt szolgálatot, mivel ott kevésbé zaklatták a lelkészcsaládokat – négyen voltunk testvérek, fontos szempont volt a taníttatásunk. Így aztán azóta sem találkoztam a tanítónénimmel. Most megható volt újra látni egymást. És jó érzés volt végighallgatni a kollégák laudációját, megerősödni abban a tudatban, hogy az oktatói pálya különleges hivatás.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

2015. november 17.

A magyar nyelvű szakképzés jövőképe
Eseti projektek és tartós programok támogatása szerepel abban a javaslatcsomagban, amely a hazai magyar szakoktatás fejlesztési koncepcióját tartalmazza a 2015–2020 közötti időszakra, és amelyet nemrég Csíkszeredában mutattak be A romániai magyar nyelvű szakképzés jövőképe elnevezésű konferencián. Az esemény a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége szervezésében a 2015 a külhoni magyar szakképzés éve program részeként májustól szeptemberig tartott Szakképzés–Gazdaság–Társadalom fórumsorozat zárórendezvénye volt.
A programindítót májusban Sepsiszentgyörgyön tartották, ahol Potápi Árpád János, a budapesti kormány nemzetpolitikáért felelős államtitkára hangsúlyozta: a szülőföldön boldogulás a gazdasági lehetőségektől függ, és ez a kettő jelenti a magyarság megmaradását a Kárpát-medencében. A magyar állam által meghirdetett, 2015 a külhoni magyar szakképzés éve program erdélyi partnere az RMPSZ, mely szervezet vállalta, hogy a szakképzési intézmények, egyházak, a gazdasági szereplők, önkormányzatok bevonásával feltérképezik a hazai magyar szakképzés jelenlegi helyzetét, és a javaslatokat figyelembe véve elkészítik a 2015–2020 közötti időszak fejlesztési koncepcióját. Kárpát-medencei tangazdaságok létrehozására, tanműhelyek felszerelésére, képzésre, pályaorientációs tanácsadásra, ösztöndíjakra ebben az esztendőben 500 millió forintot fordít a magyar állam, ebből százhúsz millió erdélyi fejlesztéseket céloz meg, amelyek közül az egyik legnagyobb beruházás (közel harmincmillió forint) egy húsipari szakképzést biztosító tanműhely felszerelése a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskolában. A különböző régiók helyi partnerein kívül a szakoktatás hosszú távú fejlesztése, átrendezése, összehangolása céljából a nemzetpolitikai államtitkárság együttműködési szerződést írt alá a nyáron a budapesti földművelésügyi és a nemzetgazdasági minisztériummal, ami a pedagógusszövetség elnöke szerint arra utal, hogy a magyar állam támogatása nem merül ki ebben az egy tematikus évben, hisz az elinduló hosszabb távú fejlesztésekhez továbbra is anyagi forrásokra lesz szükség. Burus-Siklódi Botond lapunknak elmondta, a csíkszeredai konferencián beszélt arról, hogy újra kell gondolni a szakképzés és a munkaerőpiac viszonyát, szerinte a komplex folyamat érinti a gazdaságot, a helyi és a regionális fejlesztés mellett a családokat is. A változás nem csupán az iskola, a tanügy gondja, szükség van a gazdasági szereplők közvetlen és aktív részvételére is. A szakmai tanácskozáson hetvennégy olyan szakoktatási intézmény képviseltette magát, ahol magyar nyelven vagy magyarul is tanítanak, és amely iskoláknak előre elküldték a fejlesztési javaslatcsomagot, amit a szekcióüléseken megvitattak, illetve kiegészítettek. Az RMPSZ vállalkozott a dokumentum véglegesítésére, a konferencia összegzéssel zárult, majd Biró A. Zoltán, a KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának vezetője kifejtette: az elkészült stratégiai anyag csoportos munka terméke, amely nem végrehajtási program, hanem keretszöveg, rugalmas, a lehetőségek változása függvényében alakítható.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. november 19.

Csengő vers Lujzikalagorban
„Ha ne lettek lenne ezek a tevékenységek, gyermekek sokan lett lennének, amelikek semmit hallottak magyarságunkról, csángó létünkről” – fogalmazott a klézsei születésű, Budán (klézsei falurész) élő Botezatu Viktoria abból az alkalomból, hogy vasárnap, a magyar szórvány napján tanítványaival részt vett a déli csángók egyik legmagyarabb falujában, Lujzikalagorban a Csengő vers elnevezésű zenés-játékos foglalkozáson, amelyre tizennégy faluból érkeztek gyermekek, hogy a baróti Kelekótya együttessel együtt a vers, a versmondás és a magyar nyelv zenéjének világában barangoljanak. Igaza van néne Viktorinak, az iskolai és iskolán kívüli magyarórák, a táborok, a népdal- és mesemondó versenyek segítik a moldvai csángó gyermekeket, hogy megértsék és megérezzék: ők is a magyar nemzethez tartoznak.
Valahányszor Moldvába indulunk, gondolatban felidézem a Tázló és a Szeret menti falvakban gyűjtött emlékeimet. A csángó folyók – ahogy én nevezem magamban – mentén húzódó települések lakóiról elsőként az imádságos nép kifejezés jut eszembe, majd rögtön a kirekesztettség következik, ami a történelem során oly mély nyomot hagyott a moldvai csángók életében, tudatában és nyelvében. Az 1990 utáni odafigyelés, a 2000-ben indított magyar oktatási program révén ugyan közelebb kerültek a magyar nemzethez, de a gyermekek és a fiatalok körében még nem egyértelmű, hogy hová is tartoznak. Ebben segíti őket a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) és a tizenöt esztendővel ezelőtt általa indított oktatási programot jelenleg működtető Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ).
Pogár László, az MCSMSZ elnöke úgy véli, a gyermekekben már kis kortól el kell ültetni a magyar identitást, öntudatot, hogy amikor nagyobbak lesznek, tudatosan vállalják fel és szülőként adhassák tovább. Szerinte az olyan programok, ahol több faluból vannak együtt a gyermekek, azért fontosak, hogy „ne féljenek, legyenek bátrabbak abban, hogy felvállalják, amit nekik tanítunk, ne érezzék, hogy el vannak zárva, derüljön ki számukra: a többi falvakban is beszélnek, énekelnek magyarul, s bár egy román tengerben vagyunk itt, Moldvában, kezdve az egyháztól a helyhatóságig minden románul zajlik, nem kell nekünk elfelejteni az identitásunkat, a kultúránkat, hagyományainkat és a hovatartozásunkat”.
Bármilyen kicsit, ha tudtam adni...
A pedagógusszövetség oktatási programjában tanító Ferencz Gábor ebben a tanévben érkezett Kolozsvárról Csíkfaluba, ahol „minden olyan természetes, a ház is nagyon otthonos, vannak nehézségek, ami városon nincs, fát és vizet hordani, de mindent megér, hogy látjuk, a gyermekek szeretik, amit tanítunk”. Ezt vallja Botezatu Viktoria is, aki 2000-ben az elsők között kezdett foglalkozni a gyermekekkel a saját nyári konyhájukban. Nem tanárként, hanem hagyományőrzőként vesz részt az oktatási programban, és úgy tartja, „bármilyen kicsit, ha tudtam nekik adni és tanítani a kultúránkról, énekről, viseletről, híres emberekről, szokásokról, akkor az jó, és ezt próbálom mai napig adni nekik”.
Néne Viktori azt mondja, sokat tanult az édesanyjától, aki „nagy szeretetű ember”, leginkább azt, hogy „minden emberben és minden gyermekben van jó, az benne van és az hozzá tartozik”. Az édesanyja csak másfél esztendőt járt iskolába, de megtanult olvasni, a családban soha nem beszéltek és nem imádkoztak románul. Viktori szerencsésnek tartja magát, mert Klézsén, ahol felnevelkedett, a legjobb énekesektől tanulta a csángó énekeket, mint Hodorog Luca és Bálint Erzsi.
Üdvözlégy Mária imádságot szereti, de egyetlen nap sem fekszik le esti ima nélkül: „Előbb, hogy sem lefeküdjem, kezeimet esszeteszem, hozzád emelem szűvemet, Istenem, áldván tégedet. Hogy nekem annyi jót tettél, veszélyektől megmentettél, s mivel ellened vétettem, bocsásd meg kérlek én nekem. Mert nyugton csak így alhatom, vigyázz reám őrangyalom. Ó, Mária édesanyám, kérlek, legyen gondod reám. Ámen. Én Istenem, őrözz meg tűztől, víztől, hirtelen haláltól, rossz embernek szándékától, az ördögnek hatalmától, mindennemű rosszaktól, minden rossz betegségtől mind az egészünket, s mindent, mi csak van házacskánk körül. Ámen.”
Mindig történik valami
Mámomtól tanultam elnevezéssel tartottak szeptemberben olyan találkozót, ahol idős asszonyok meséltek az egyházi ünnepekhez kötődő szokásokról, elmondták, melyik faluban mikor mit szoktak főzni ilyenkor, milyen imádságok, énekek tartoznak a különböző szentek ünnepeihez. „Test és lélek egyben van, nagyon sok imádság, étel és dudó (gyógynövény – szerk. megj.) kapcsolódik ezekhez az alkalmakhoz, és arra gondoltam, hívjunk el néhány idősebb asszonyt és gyermekeket, és beszéljünk ezekről” – mondta Petres László, aki Újtusnádról indult, Kolozsváron kezdte tanári pályafutását, és hat esztendeje tanítja Lujzikalagorban a csángó gyermekeket.
Októberben a hetvenes években elhunyt, ismert dioszéni kántortanítóról, Baka Andrásról elnevezett csángó mesemondó találkozót szervezte meg Petres László, aki úgy tartja, Baka András olyan a csángók számára, mint Benedek Elek a székelyeknél. „A felmenői háromszékiek voltak, nagyon sok háromszéki és csíki mesét hozott otthonról, azonkívül gyűjtött és kitalált meséket, románból is fordított, tehát volt egy tudatosság benne. Ez emelte ki az egyszerű mesemondók köréből, és arra gondoltam, ezt a tudatosságot a csángó mesék művelése terén jó lenne áthagyományozni. Néhány éve indítottuk a mesemondó találkozót, elhívtunk idős mesemondókat, a gyermekek meghallgatták őket, majd ők is meséltek.”
A harmadik kalagori őszi program, amit szintén az MCSMSZ támogatásával szerveztek, a Csengő vers – zenés-játékos bevezetés a versek, versmondás, a nyelv zenéjének világába. Negyediknek is mondható, hisz november 13-án, a magyar nyelv napján lujzikalagori gyermekek is részt vettek a Sepsiszentgyörgyön tartott Kriza János balladamondó, balladaéneklő és mesemondó versenyen.
A Csengő vers ötlete a magyarórákon született, ahol a versek ritmusát kidobogtatták, kitapsolták, néha ők költöttek hozzá dallamokat – mondja Petres László. „Láttam, hogy ez mennyire meg tudja mozgatni a gyermekeket, és sokkal többüket motiválja arra, hogy megtanulják a verset, esetleg dúdolják, mint amikor egy versenyen ki kell állni, mert nem mindenki tud ilyenkor úgy teljesíteni, mint egy közvetlenebb hangulatú környezetben, helyzetben. Az volt a tapasztalatom a szavalóversenyeken, hogy aki nincs eléggé birtokában a nyelvnek, nincs kellő lélekjelenléte, bátorsága, nem tud kibontakozni. Hiába tudja jól a verset, hiába szereti, mégsem tudja jól elmondani, és így nagyon sok gyermek csalódottan, rossz benyomással megy haza a versenyről.”
Zenés barangolás a Kelekótyával
Nos, ilyen csalódás nem érte azokat a gyermekeket, akik Bogdánfalváról, Budáról, Csíkfaluból, Dioszénből, Dumbrăveni-ből, Forrófalváról, Frumószából, Gajdárról, Külsőrekecsinből, Lábnyikból, Magyarfaluból, Máriafalváról, Nagypatakról, Trunkból érkeztek a lujzikalagori Csengő vers matinéra, ahol tapsolva, dobogtatva, serényen és lassún, csendesen és rikojtva ismételték ötször, tízszer Szilágyi Domokos mondogatóját: „Akinek a szeme kék, / takarója a nagy ég, / akinek a szeme zöld, / puha ágyat ad a föld, / akinek barna, / eledele alma, / akinek fekete, / liliom a tenyere.” Nagy sikert aratott Tarbay Ede Ősz-anyó című verse is: „Kontyos-kendős / Ősz-anyó / söpröget a kertben, / vörös-arany falevél / ripeg-ropog, zörren. / Reggel-este ruhát mos, / csupa gőz az erdő, / mosókonyha a világ, / a völgy mosóteknő.” Majd Weöres Sándor Marasztalója következett „Ó ne vidd el / két szemeddel / a napsugarat! / Ne menj, várj még: / mert e tájék / sötétben marad. / Ág nem himbál, / fecske nem száll, / béres nem arat. / Ó ne vidd el / két szemeddel / a napsugarat!”
Értelmező versmondás, verséneklés volt a javából, ahol a szavak csengése magával ragadta a gyermekeket még akkor is, ha a takarónak ők azt mondják, hogy plapuma (paplan), a feketének, feteke, nehezen értik, hogy a völgy miként lehet mosóteknő, és az sem teljesen világos számukra, hogyan lehetne marasztalni a napsugarat. Érthető, hisz számukra a magyar tanult nyelv, bár mámáik, tátáik anyanyelvként használják, de szüleik már a román nyelvet részesítik előnyben. Így nehéz megérteniük a vers rejtett üzenetét, szó szerinti fordításban gondolkodnak, és mert többségüknek a magyar szókincse nagyon szerény, inkább a vers ritmusa, zenéje az, ami megfogja őket, és nem a tartalma, értelme.
A baróti Kelekótya együttes (Boér Tímea – ének, furulya, Bogyor Attila – ének, gitár, Bogyor Gábor – ének, billentyűk, Oláh József – dob, perkúció, Vitályos Lehel – nagybőgő) éppen erre alapozva szedte ízekre, hangokra, hangsúlyokra a szavakat a Csengő vers napján, a hangszerek és az emberi hang segítségével a vers, a magyar nyelv csodálatos világába kalauzolva a gyermekeket. Akik nem kívülállókként hallgatták a Kelekótyát, hanem együtt tapsoltak, dobogtattak, csörgőkkel, zörgőkkel kísérték a zenészeket, majd maguk is készítettek hangszereket rizzsel, kukoricával töltött pléhdobozból, dióból, és olyan mulatságot csaptak, hogy a végére senki nem maradt ülve.
Tudatosan, lépésről lépésre
A lujzikalagori őszi programok, a Csengő vers, a Mámomtól tanultam imádságos nap és a Baka András csángó mesemondó találkozó igazi nyertesei a gyermekek, akik az oktatás melletti programok által még közelebb kerültek a magyar nyelvhez, kultúrához, a csángó hagyományokhoz. És nem csak Lujzikalagorban történik meg időről időre ez a csoda. A Tázló és a Szeret menti falvakban tanító magyar pedagógusok, hagyományőrzők kis lépésekben, de reményeik szerint annál maradandóbb nyomot hagyva csepegtetik a gyermekekbe a magyar szót, amely csak akkor válik sajátjukká, ha közösségben használják.
Ennek feltételeit kívánja megteremteni programjaival a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, valamint minden támogató, aki egyetlen magyar nemzetben gondolkodik, amelybe a moldvai csángók is beletartoznak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. november 22.

Üzletemberek találkoztak Marosvásárhelyen
A magyar-magyar, magyar-román lehetőségekről a brüsszeli pénzek lehívásában, az adótörvény módosításairól, globális pénzügyi elnyomásról, a flow-elméletről esett szó a csütörtökön és pénteken a Romániai Magyar Üzleti Egyesület és Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa által szervezett gazdasági konferencián és üzletember találkozón a Sapientia EMTE marosvásárhelyi kampuszában.
A 2016. január 1-jétől életbe lépő adótörvény-módosításokról Moldován Borsos Melinda értekezett. Az előadó a leírható és a támogatási költségekről, az általános-, illetve a mikrovállalatokra vonatkozó adókulcsokról is beszélt, arról, hogy januártól az önkormányzatok a helyi adókat 20 százalék helyett akár 50 százalékkal is növelhetik. Változik az adóellenőrzések menete is, a kisvállalatoknál 45 nap, a közepeseknél 90, míg a kiemelt adózóknál 180 nap az időtartam.
Bilibók Botond Globális pénzügyi elnyomás című előadását egy kis történelmi visszatekintéssel kezdte, felidézve a nagy gazdasági válságokat, és párhuzamot vonva az akkori és a mostani helyzet között. Kevés olyan időszak volt az évszázadok során, amikor a kamatokat ilyen alacsonyan tudták tartani, mint most – mutatott rá a szakember, aki szerint ebből a helyzetből a növekedés felpörgetésével lehetne kilábalni.
Az üzletember-találkozón bemutatkoztak a szervezet új tagjai. Albert Attila marosvásárhelyi üzletember úgy jellemezte vállalkozását, hogy nem szeretnének a „nagyokkal” versenyezni, inkább a minőségre fektetnek nagy hangsúlyt, és megfelelő árban értékesítik gyógyszertermékeiket. Márton Tibor Szatmárnémetiből cége történetét ismertette. Hatan indították, jelenleg 42 alkalmazottal dolgoznak, három tulajdonos van, tavaly 1,5 millió eurós forgalmat értek el, és remélik, hogy ezt idén is sikerül megvalósítaniuk. Lázár Balázs a Magyar Nemzeti Kereskedőházakról, a Nemzeti Külgazdasági Hivatalról beszélt. 2001 és 2011 között három országban kilenc irodát működtetettek, míg 2015-ben nyolc országban 22 irodájuk van. A kereskedőházak szerepéről elmondta: összekapcsolják a magyarországi és határon túli vállalkozókat, felmérik a helyi piaci igényeket, segítenek a partnerkeresésben. Az irodák feladata a kiállítások, üzleti fórumok, konferenciák megszervezése.
Vécsey Bánk a FLIGBY (Flow is Good Business) nevű szimulációs játékot ismertette, amelyet Csíkszentmihályi Mihály, Amerikában élő pszichológussal fejlesztettek ki. Vállalatvezetők, menedzserek játsszák, vagy játszatnak, amely fejlesztő- és mérőeszköz is, 29 készséget képes felmérni. Az előadó beszélt a flow-elméletről, arról a boldogság-érzetről, amit az a személy érez, aki pozitív tartalmú tevékenységet végez, képes úgy belemerülni a munkájába, azonosulni azzal, hogy megváltozik az időérzékelése, mindennapi gondjai háttérbe szorulnak, csupán maga a tevékenység létezik. Ehhez megfelelő nehézségű feladatot kell végezni, világos célokat kell megfogalmazni. Annál a vállalatnál, ahol a vezető a munkatársait képes flow-állapotba hozni, megnő a teljesítmény, nagyobb lesz a haszon.
Antal Erika
Székelyhon.ro

2015. december 5.

Életművük a tanítás
Több évtizedes odaadó munkát jutalmazott a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének háromszéki szervezete tegnap Sepsiszentgyörgyön: összesen húsz nevelő személyiséget tüntettek ki életműdíjjal egy kisebb, barátságos hangulatú ünnepségen. A Kós Károly-szakközépiskola dísztermében megtartott rendezvényen a kitüntetettek mellett sok pályatársuk is megjelent, akik így akarták köszönteni nyugdíj előtt álló vagy már nyugdíjas kollégáikat.
A Szózat eléneklése után a jelenlevőket házigazdaként Szőke Annamária igazgatónő köszöntötte, megnyitóbeszédet Péter Sándor mondott. A pedagógusszövetség megyei elnöke méltatta az erőt és a kitartást, amelyet e ritkán ünnepelt hivatás művelői tanúsítottak, és arról is beszélt, hogy a gyermekek szeretete mellett a pedagógusok tisztelete is fontos, mert iránymutató tanítók és nevelők nélkül nincs jövő. A pedagógus bátran küzd az értékek továbbadásáért, időnként csatát nyer, máskor csatát veszít – mondotta –, de azok sem adják fel, akiknek munkaviszonya lejárt, többnyire örömmel látják őket régi iskolájukban, óvodájukban.
A díjkiosztás két különdíjjal kezdődött: a kovásznai Molnár János tanár közösségépítő munkáját Kórodi Hajnalka-emlékdíjjal ismerték el, a templom és az iskola közötti távolság csökkentéséért pedig a baróti, idén nyugalmazott Nagy Károly református esperest tüntették ki. Életműdíjat kapott Antal Éva óvónő (Kovászna), Bakk-Dávid Enikő tanár (Kézdivásárhely), Barabás Margit óvónő (Kézdivásárhely), Bedőházi Erzsébet óvónő (Uzon), Berekméri Judit tanítónő (Sepsiszentgyörgy), Cserkész Béla tanár (Sepsiszentgyörgy), Fejér Ella óvó- és tanítónő (Sepsiszentgyörgy), Gyulai-György Éva tanár (Barót), a nemrég váratlanul elhunyt Kádár Gyula (Sepsiszentgyörgy), Keresztes Enikő tanár (Uzon), Keserű Katalin mérnök-tanár (Sepsiszentgyörgy), Mikó Ágnes tanár (Sepsiszentgyörgy), Pénzes Klára tanítónő (Uzon), Rozsnyai Árpád tanár (Kézdivásárhely), Süketes János tanár (Barót), Szász-Fejér Gyöngyi tanár (Sepsiszentgyörgy), Tompa Klára Enikő tanár (Kovászna) és Zaláni Mária tanítónő (Sepsiszentgyörgy).
Amikor a tanult lecke elkopik, megmarad a tanár, aki nevelt és irányt mutatott – többek között ez áll Antal Árpád polgármester és Sztakics Éva alpolgármester közös üdvözlőlevelében, amelyet Nagy Zoltán olvasott fel. A megyeszékhely elöljárói köszönetüket fejezték ki a példamutató nevelőknek, akiket a pedagógusszövetség az oklevél és a méltatásokat tartalmazó kiadvány mellett verssel és énekkel is megajándékozott, végül pedig egy pohár borral koccintottak.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. december 7.

Lényegük a nevelés
Évtizedek munkáját értékelték
Húsz háromszéki pedagógust tüntetett ki a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége életmű-díjjal múlt pénteken. A megyeszékhelyi Kós Károly Szakközépiskola dísztermében ünnepeltek és barátok, kollégák vettek részt a szép eseményen, ahol minden ünnepeltnek egy csokor virágot és oklevelet adtak át.
A Szózat eléneklése után dr. Szőke Anna Mária, a Kós Károly Szakközépiskola igazgatónője és Péter Sándor, a megyei pedagógusszövetség elnöke köszöntötte a résztvevőket.
– Manapság túl sokszor hallani a tanügy, stratégia, taktika szavakat – fejtegette Péter Sándor –, emellett elhalványul a hivatás és a pedagógus iránti tisztelet. Ennek azonban mindkét irányban érvényesnek kellene lennie.
A polgármesteri hivatal részéről Nagy Zoltán tolmácsolta Antal Árpád és Sztakics Éva önkormányzati vezetők jókívánságait és köszönetét, kiemelve: a tanult lecke, ha megkopik is a tanítványokban, az átadója emberi mivolta nem halványul el, hangja, gesztusai, jó szavai tovább élnek.
A nemrég alapított Korodi Hajnalka-díjat idén a kovásznai Molnár Jánosnak ítélték oda a színjátszókörben betöltött, több évtizedes közösségépítő tevékenységéért. Nagy Károly baróti nyugalmazott református esperesnek az iskola és templom közötti távolság csökkentéséért tett erőfeszítését méltányolták a díjjal. Antal Éva kovásznai óvónő „a jó pedagógus minden ismérvét birtokolta”, a kézdivásárhelyi Bakk-Dávid Enikő jó kedvét, elkötelezettségét, kiállását nagyon hiányolják kollégái. Barabás Margit óvónő mindenki Manyika nénije, üde és fáradhatatlan, alázatos és nagyszerű szakember. Bedőházi Erzsébet Uzonból nyugdíjasan is aktív, önzetlen és tettrekész, Berekméri Judit megbízható és odaadó munkatárs volt 28 évig a Székely Mikó Kollégiumban, Cserkész Béla tanár népi klarinétosként és a helyi dzsesszélet, de a fúvószenei táborok alapembereként is megbecsült. Fejér Ella sepsiszentgyörgyi óvónő-tanítónő nyugdíjasan is jeles a karitatív tevékenységben, a baróti Gyulai-György Éva partitúrákat ír, együtteseket vezet, vezényel, tanítja is a zenét, ő a „történések alakítója”. Keresztes Enikő uzoni munkásságát és magyarságtudatát a község díszpolgárrá avatással honorálta, Keserű Katalin mérnök-tanárt pedig a magyar nyelvű szakoktatásért tett erőfeszítéseiért méltányolták kollégái. „Gyökereket és szárnyakat adott” tanítványainak Mikó Ágnes tanár (Sepsiszentgyörgy), Pénzes Klára uzoni vallásoktató „szeretetlángot gyújt maga körül”, a kézdivásárhelyi Rozsnyai Árpád kémiatanár „szakmai vára legyőzhetetlen volt”. Baróton toleráns és empatikus matektanár Süketes János, akivel munkatársai nagyon szeretnek együtt dolgozni, Kovásznán Tompa Klára Enikő az emberi lelkek kiformálásában és igazsággal megtöltésében volt mindig példaadó. Zaláni Mária tanítónő munkássága a kollégák számára „örökmécses”, és ez igaz Kádár Gyula megfeszített küzdelmére is, amellyel a székelység számára próbálta kiharcolni a közösségi jogokat. Ezt sajnos már csak posztumusz kitüntetéssel tudta elismerni az RMPSZ.
Az ünnepségen fellépett a Voces női kar is, majd egy pohár bor elkoccintásával zárták a jeles alkalmat a jelenlevők.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

2015. december 9.

Mérlegen a 25 esztendő
Csütörtökön nagyszabású rendezvénnyel ünnepli a Szatmárnémeti RMDSZ megalapításának 25 éves évfordulóját. Ennek kapcsán Kereskényi Gábor elnök foglalta össze a szervezet elmúlt negyed évszázada során elért legfontosabb eredményeket.
December 10-én 18 órai kezdettel a Szakszervezetek Művelődési Házának nagytermében ünnepli a Szatmárnémeti RMDSZ alapításának 25. évfordulóját.
Az ünnepi rendezvényen díjazni fogják a szervezetben az elmúlt két és fél évtizedben fontos szerepet betöltő személyiségeket, felszólal majd Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnöke és fellép a Csík zenekar is.
A rendezvényre a belépők rekordidő alatt, két nap alatt fogytak el.
Az ünnepi pillanathoz közeledve Kereskényi Gábor parlamenti képviselő, a Szatmárnémeti RMDSZ elnöke összegezte a szervezet által elért eredményeket. Az írást változtatások nélkül tesszük közzé.
Mérlegen a 25 esztendő
Közösségünk néhány fontosabb eredménye a számok tükrében
I. Restitutio in integrum
A restitúció Románia szintjén az utóbbi időben sajnos megtorpant, sőt (látva a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyét) visszarendeződési törekvések figyelhetők meg. Szatmárnémetiben a visszaszolgáltatások folyamatát 2010-re nagyjából lezárta a város: egyházi és világi javaink nagy része visszatért jogos tulajdonosához, a jogutódokhoz, illetve örökösökhöz.
A jogtalanul elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatása keretén belül történelmi magyar egyházainknak visszajuttattunk 22 központi épület-ingatlant és közel 361,5 hektár földterületet Szatmárnémeti város területén, a következő leosztásban:
- Római Katolikus Püspökség: 15 épület és 261,7258 ha földterület
- Láncos Református Egyházközség: 6 épület és 49,4670 ha földterület
- Németi Református Egyházközség: 1 épület és 21,3404 ha földterület
- Szent Miklós Magyar Görög-Katolikus Parókia: 25,1837 ha földterület.
A szatmárnémeti restitúciók mellett megemlíthetjük a szomszédos Pálfalvai Református Egyházközség által visszakapott 3 épületet és 6247 ha földterületet.
II. Utcák, terek magyar elnevezései
A 90-es évek elején érdekvédelmünk mindössze hét magyar személyiségről elnevezett utca nevét tudta megtartani (Ady Endre, Bartók Béla, Bolyai Farkas, Dsida Jenő, József Attila, Lükő Béla, Petőfi Sándor) és az 1990 és 2004 közötti időszakban csupán egy (!) új utcanevet sikerült adni (Hám János). 2004-ben a Gradina Romei mellett megjelent a Kossuth-kert felirat is városunk egyik legszebb övezetének bejáratán.
2004-től egy dinamikus tanácsosi gárda, a magyar polgármester és nem utolsó sorban az új idők szava hatására 11 magyar személyiségről neveztünk el utcát városunkban: Ács Alajos, Bethlen Gábor, Jean Calvin, Csipler Sándor, Gellért Sándor, Kaffka Margit, Károli Gáspár, Krúdy Gyula, Páskándi Géza, Ruha István, Scheffler János, Teleki Blanka. (Szándékosan soroltam ide a nagy reformátort, Jean Calvint, hisz gondolhatja a kedves Olvasó, hogy az ő személye inkább hozzánk áll közelebb, mint a többségi nemzet tanácsosaihoz.)
Az RMDSZ-frakció javaslatára 2008-tól mintegy általánossá vált az az eljárás, hogy amennyiben új utcaneveket adunk Szatmárnémetiben és ezek személynevek, akkor fele-fele arányban javasol a magyar és a román közösség neveket, amennyiben az új utcák semleges nevek, akkor pedig a felirat román és magyar nyelven is meg kell jelenjen a táblákon. Ennek eredményeképpen írhattuk ki magyarul is a Mese, Mező, Gesztenye, Cseresznyefa, Kertész, Betyár, Rigó, Termés, Bodza, Kalász, Kaptár utcák elnevezéseit magyar nyelven is.
Persze a fentebb említett enyhülés, és az új idők szava a román kollégáinknál még nem tart ott, hogy támogassanak bennünket a város történelmi utcaneveinek megnyugtató rendezésében. Bízunk azonban abban, hogy ebben a kérdéskörben is lesz pozitív elmozdulás a közeljövőben.
III. A kétnyelvűség egyéb megnyilvánulásai
A városi tanács RMDSZ frakciója következetesen zászlajára tűzte az anyanyelvhasználat kérdését. A 215/2001-es helyi közigazgatásról szóló törvény megadta a jogszabályi kereteket az anyanyelvhasználat bővítésére, kiterjesztésére. Ennek nyomán - de nagy politikai csatározások árán - kerülhetett ki Szatmárnémeti bejáratához a háromnyelvű helységnévtábla 2003-ban.
2004-től e témában is számos kézzelfogható eredmény született: a városháza alárendeltségében működő közintézményeinek megnevezése kifüggesztetett magyar nyelven is. Sok polgártársunk számára szimbolikus jelentőséggel bír, ha meglátja az Anyakönyvi Hivatal, a Lakossági Ügyfélfogadó Iroda, Lakosságnyilvántartó Igazgatóság, Helyi Rendőrség, Szociális Közszolgálat, Transurban Közlekedési Vállalat stb. táblákat az intézmények bejáratainál.
Ugyanakkor ennél is fontosabb, hogy az állampolgárok ügyes-bajos dolgaikat magyarul is a hivatalnok tudtára tudják adni, azok pedig magyarul (is) tudjanak választ adni. Ezért különösen figyeltünk arra, amikor résztvettünk a városvezetésben, hogy a Városi Tanács alárendeltségében működö minden intézményben, ahol a lakossággal közvetlen kapcsolattartás szükséges, rendelkezésre álljanak magyarul tudó tisztviselők.
Az anyakönyvi eljárások során pedig felemelő érzés, hogy a házzasságkötés „igen"-jét immár több éve anyanyelvén mondhatja ki a boldog pár.
IV. Emlékjelhagyások
1990-től lehetőség nyílt arra, hogy a szatmárnémeti magyar közösség szobrok, emléktáblák állításával elmékezzen meg nagyjairól. Ez a lehetőség sokáig csak elméleti síkon létezett ugyanis minden köztéri szoborállításhoz a városi tanács jóváhagyása szükséges. E helyen feltétlenül szót kell ejtenünk Muzsnay Árpád művelődésszervezőről, a Szatmárnémeti Kölcsey Kör elnökéről, a megyei RMDSZ egykori elnökéről, akinek munkássága nélkül biztosan szegényebb lenne városunk néhány büszttel.
Szatmárnémetiben a Kölcsey Kör, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a városi RMDSZ égisze alatt felavatott emléktáblák és szobrok:
- Kölcsey Ferenc szobor (1991, Lakatos Pál alkotása és ajándéka, a felállítási munkálatokat Kovács Albert vezette)
- Dsida Jenő emléktábla (1992, Kovács Albert kivitelezte)
- Szilágyi Domokos szobor (1993, Kolozsi Tibor első köztéri szobra, a talapzat és a műkő-változat kivitelezője Kovács Albert, a most látható bronz változatot a marosvásárhelyi Balogh József öntötte)
- Dsida Jenő szobor (1997, Andrási Kurta János alkotása, a talapzatot Kovács Albert készítette, a talapzatot borító márványtáblákat Benedek Piroska ajándékozta)
- Páskándi Géza büszt (1998, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziubman található, Laborcz Mónika alkotása) - Petőfi Sándor emléktábla (1998, kivitelező Kovács Albert, a tábla Benedek Piroska ajándéka)
- Gonzeczky János emléktábla (1999, kivitelező Kovács Albert)
- Kovács Leó háromnyelvű emléktáblája (2000, kivitelező Kovács Albert, a táblák Benedek Piroska ajándéka - 8 éve eltűnt)
- Petőfi Sándor szobor (2004, Deák Árpád alkotása, a talapzat márványborítása Benedek Piroska ajándéka
- Jakabffy Elemér emléktábla (2008, a feliratot a Szatmári Friss Újság kiviteleztette, a tábla Benedek Piroska ajándéka)
- Olajos Béla emléktábla (2010, kivitelező Kovács Albert)
- Kiss Gedeon szobor (2010, Szodoray-Parádi Hajnalka alkotása. Ötletgazda: Békéssy Erzsébet)
- II. Rákóczi Ferenc mellszobra (2012, Deák Árpád alkotása, talapzat: Szlézinger Marcel)
- Mohy Sándor emléktábla (2012, kivitelező Kovács Albert)
- Az 1970-es árvíz áldozatainak emléktáblája (2015, kivitelező a Promocraft kft.)
A fentieken kívül egyházaink és civil szervezeteink is jeleskedtek az emlékjelhagyás tekintetében, mely akciókat minden esetben az RMDSZ városi szervezete, illetve önkormányzati tisztségviselői is felkaroltak. Ide sorolható a Szatmárnémeti Római Katolikus Egyházmegye által állíttatott három köztéri alkotás és a Szamos-negyedi Református Egyházközség által kezdeményezett Bethlen-szobor, valamint a Németi református templom kertjében található Doni Hősök Emlékműve:
- Hám János püspök szobra (1999, Lakatos Pál alkotása)
- Bethlen Gábor szobor (2007, Erdei István alkotása)
- Árpádházi Szent Erzsébet szobra (2008, Gergely Zoltán alkotása)
- Az új, egész alakos Hám János szobor (2015, Zagyva László alkotása)
A hagyományápoláshoz nagymértékben hozzájárultak civil szervezeteink, történelmi magyar egyházaink és intézményeink, akiknek köszönhetően emléktábla hirdeti Krúdy Gyula, Katona Mihály, Luby Margit, Bánhidi Antal és Gróf Széchenyi István nevét, emlékmű készült Pfaff Ferencről, szobor Csipler Sándorról és dombormű Ács Alajosról. Ez többek között az Ady Endre Társaság, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, a Széchenyi Emlékbizottság, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség Szatmárnémeti Fiókja munkáját dícséri.
V. Közösségmegtartó és építő rendezvények
1990-től városunk magyarsága szabadon élhetett a gyülekezési szabadság jogával, megemlékezve dicső elődeinkről, történelmünk fordulópontjairól, valamint lehetőség nyílt újabb és újabb művelődési rendezvények szervezésére.
A Szatmárnémeti RMDSZ a Szent István Körrel és később a Magyar Ifjúsági Kezdeményezéssel (MIK) karöltve minden évben méltóképpen megemlékezett Március 15., Augusztus 20., Október 6. és Október 23. jelentőségéről. A Szent-Györgyi Albert Társaság megszervezte a Hajnal akar lenni népdalversenyt és a Gellért Sándor vers- és prózamondó versenyt, a Madisz a Gyereknapot, a Húsvéti és Karácsonyi ünnepvárót, táncházat és számos kirándulást, a MIK az Ifjúsági Napokat és a Partiumi Teremfoci Kupát, az RMDSZ az ingyenes jogi tanácsadást, lakossági fórumokat, a farsangi és szilveszteri bált, akad tehát rendezvény bőven, pezseg a szervezeti élet. S ebbe a pezsgésbe új életet vitt a 2012-ben megalakult Nőszervezetünk.
Engedjék meg azonban hogy két - immár hagyományossá vált - nagy rendezvényünket kiemeljm: a Partiumi Magyar Napokat 2015-ben tizennegyedik alkalommal, a Családi Hétvégét pedig tizedjére szerveztük meg. A szatmáriak ugyanis megérdemlik azt, hogy legyen két polgári jellegű rendezvény egy évben, ami csak róluk szól, nekik szól, szatmáriaknak, kicsiknek és nagyoknak egyaránt, ami az ő ünnepük. S hogy mennyire magukénak érzik a szatmáriak ezeket az ünnepeket, állon itt bizonyságul a 14. Partiumi Magyar Napok néhány statisztikai adata: 8 nap, 15 helyszín, több mint 150 program, 50.000 feletti résztvevő, 137 önkéntes szervező, 672 fellépő, több mint 3.000 gyermek-látogató, közel 150 rendfenntartó, 1.020 liter bográcsos étel, 3.360 liter sör, 8.000 feletti kattintás fotósaink részéről, 78 órányi videóanyag, 25 partner civil szervezet, 29 médiatámogató, 70 szponzor.
Íme néhány megvalósítás, az elmúlt 25 év történetéből. Ez a pár sor természetesen alkalmatlan arra, hogy felidézze az eredmények mögötti fáradságos munkát. A sokak kitartó munkáját, amiért e helyen is szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik talán szeretteiktől vették el az időt egy még nagyobb családért, a szatmárnémeti magyarságért.
szatmar.ro

2016. január 10.

Bethlen Gábor út Hunyad és Fehér megyében 
Megalakították a Hunyad Megyei Magyar Értéktár Bizottságot és állásfoglalásban kérik a Bethlen Gábor út projekt támogatását, ezekről döntött szombaton délután a Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferencia, amely a megyében tevékenykedő magyar történelmi egyházak, civil, szakmai és ifjúsági szervezetek képviselőinek, pedagógusoknak és az RMDSZ helyi szervezeteinek egyeztető fóruma. Ezt megelőzően a Megyei Képviselők Tanácsa ülésezett, ahol Winkler Gyula, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke az idei év kihívásairól beszélt.
A Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferencián részt vett Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság elnöke, Lőrincz Helga a Fehér megyei RMDSZ elnöke és dr. Gudor Botond, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperese, valamint Böjte Csaba, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője. A Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferencia elnöke Kocsis Attila, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatója.
Bethlen Gábor út kialakítását szorgalmazzák
Dr. Gudor Botond Zsargó János esperes Hunyad megyei református esperessel közösen mutatta be a Bethlen Gábor út projektet, amely a két szórványmegye szellemi és gazdasági megtartását hivatott felvállalni. A térség történelméhez szorosan kötődő Bethlen Gábor szellemi öröksége erdélyi és össznemzeti szimbólumnak tekinthető, különös tekintettel arra, hogy tavaly a Magyar Országgyűlés úgy határozott, a Magyar Szórvány Napjává nyilvánítja november 15-ét, a fejedelem születésének napját és ezáltal Bethlen Gábor neve összefonódott a magyar szórványközösségek fennmaradásért vívott küzdelmével.
A Bethlen Gábor út komplex program, amely műemlékvédelmi, turisztikai értékmentő elképzeléseket fűz össze, többek között közös rendszerbe kapcsolná az egyházi és közösségi házak tevékenységét, figyelembe véve a gazdasági fenntarthatóság szempontjait is. Hunyad és Fehér megyében egyelőre Marosillye – a fejedelem születésének helyszíne –, Déva és Vajdahunyad, illetve Gyulafehérvár és Nagyenyed szerepel a programban, de más településeket is szeretnének bevonni, amelyek kapcsolódnak nagy fejedelmünk életéhez.
A projektbemutatót vita követte, majd Böjte Csaba a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetőjeként, Szász János Hunyad megyei római katolikus főesperes, Winkler Gyula megyei elnökként támogatásáról biztosította a kezdeményezőket. A konferencia tagjai állásfoglalást fogadtak el, amelyben az RMDSZ, a Communitas Alapítvány, a magyar kormány és a Magyar Országgyűlés támogatását kérik.
Megalakították a Hunyad Megyei Magyar Értéktár Bizottságot
Ezt követően megalakították a Hunyad Megyei Magyar Értéktár Bizottságot. Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság elnöke felszólalásában arra emlékeztetett, hogy az erdélyi magyarság az elmúlt ezer évben számtalan kiemelkedő és egyedi értéket teremtett, Hunyad megyében pedig különösen büszkék lehetnek mindarra, amit a történelem során a magyar emberek létrehoztak.
„Feladatunknak érezzük mindazon Hunyad megyei magyar érték megismertetését és elismertetését, amelyek egyedivé teszik közösségünket, mert célunk az erdélyi magyar identitástudat megerősítése, egy olyan közösséggé, amely tiszteli és óvja értékeinket. Ahhoz, hogy a tevékenység az értékeknek megfelelő szakmai színvonalon történjen, a magyarországi Hungaricum törvény egy olyan bizottság létrehozását írja elő, amelynek szerepe az országhatáron túli magyar értékek beazonosítása. Nagyon jó érzés az újesztendőt Déván, a Hunyad megyei értékekkel kezdeni! Bízom benne, hogy a bizottság – a helyi értékek mellett – számos Hunyad megyei magyar értéket az Erdélyi Magyar Értéktárba is felterjeszt majd, hisz fontos, hogy ne csak itt, hanem szerte Erdélyben és a Kárpát-medencében is tudják, mit teremtettünk itt!" – hangsúlyozta Hegedüs Csilla.
Az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke elmondta, az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság alakuló ülésen meghatározott érték-kategóriák területei az épített környezet, kulturális örökség, agrár- és élelmiszer-gazdaság, egészséges életmód, ipari és műszaki megoldások, sport, természeti környezet, turizmus és vendéglátás. A Hunyad Megyei Magyar Állandó Értekezlet határozata alapján tizenegy tagú bizottság jön létre, amelybe az EMKE, a pedagógusszövetség, a római katolikus, a református és az unitárius egyház, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, valamint további öt vajdahunyadi, dévai és Zsil-völgyi civil szervezet nevesít tagot. Az alakuló gyűlését a megyei bizottság a következő hetekben tartja.
A 2016-os év kihívása: jól szerepelni a választásokon
A Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferenciát megelőzően szombaton délelőtt a Megyei Képviselők Tanácsa ülésezett, Széll Lőrinc, a Hunyad Megyei Ifjúsági Igazgatóság vezetőjének elnökletével. A gyűlésen a 2016-os év prioritásait egyeztették.
„A Hunyad megyei RMDSZ számára az idei év legfontosabb kihívása: sikeresen szerepelni az önkormányzati és parlamenti választásokon. Az önkormányzati választásokon a jelenlét megőrzése a cél, Déván, Vajdahunyadon és a Zsil-völgyében. Minden igyekezetünk azon lesz, hogy – amennyiben lehetséges – bővítsük a jelenlétünket a helyi tanácsokban, de a demográfiai adatok azt mutatják, hogy az öt százalékos küszöb elérése nagyon nagy kihívás olyan körülmények között, hogy a magyarság részaránya Hunyad megyében három százalék alá csökkent. Az őszi parlamenti választásokra készülve az motivál bennünket, hogy újból a megyei listás rendszerhez tértek vissza, ez új esélyt jelent Hunyad megyében arra, hogy megfelelő mozgósítás esetében, az arányos visszaosztás eredményeképpen, visszaszerezhessük parlamenti képviseletünket itt, a megyében" – ismertette a várható helyzetet Winkler Gyula megyei elnök.
A találkozókat Déván, a Téglás Gábor Elméleti Líceum aulájában tartották.
Közlemény. Erdély.ma

2016. január 14.

Izgalmas boldogság
Beszélgetés Csíky Boldizsár zeneszerzővel, muzikológussal
Karakteres véleményével városunk szellemi életének meghatározó egyénisége. Művészeti titkárként, igazgatóként, majd tanácsosként évtizedeken át irányította a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia tevékenységét. 2006-tól a Művészeti Egyetem Zenetanárképző Karának tanára. Tagja a román és a magyar zeneszerzők szövetségének. Tartalmas, érdekes rendezvények szervezésével vezeti a Kemény Zsigmond Társaságot, a Pro Európa Liga társelnöke, részt vesz a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának munkájában, az 1990-ben alakult városi tanács művelődési bizottságában tevékenykedett nyolc éven át.
2003-ban kapta meg a Marosvásárhely díszpolgára címet, és a munkásságát elismerő számos kitüntetés közül itt csak a budapesti Liszt Ferenc Akadémia Bartók–Pásztory-díját, a Román Akadémia George Enescu-díját, a Magyar Kulturális Kormányzat Erkel Ferenc-díját és a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét említjük.
Egy délutánba hajló borongós hétköznapon szőttük, fontuk a szót életéről, a zenéről, a városról, s beszélgetés közben Csíky Boldizsár időnként a zongorához ült, hogy játékával is érzékeltesse a mondottakat. Végül pedig megmutatta azt a rendkívül szakszerű módon felszerelt ötvösműhelyt, ahol ezüst ékszereket készít a családjának.
– Ízig-vérig vásárhelyiként szülővárosodban futottál be figyelemre méltó pályát. Gondolom, nem tévedek abban, hogy a városhoz való ragaszkodásod nagyon mélyről ered.
– A Bolyai középiskolában látható nagyapám tablóképe, aki az Osztrák-Magyar Monarchia királyi közjegyzőjeként a Márton Áron és Bolyai Farkas utcák sarkán álló tornyos házat építtette, s jelentős adománnyal járult hozzá a Kultúrpalota építéséhez is. Édesapám a Vártemplom református lelkésze volt, az ő és az én 1954-es érettségi-tablóm is ugyanennek az iskolának a folyosóin található. Anyám és feleségem családjának élete is e városhoz kötődött.
– Mikor és hol kezdtél el zongorázni?
– Öt-hat éves koromban, az édesapám nyomában, aki elég jól játszott. Később a Kultúrpalota első emeletén levő városi zeneiskolába jártam Erkel Sári nénihez.
– Olvastam, hogy kétszer érettségiztél, hogyan is volt ez?
– A Bolyai középiskolában tettem először érettségi vizsgát, majd egy évre rá a művészeti iskolában is. Improvizációs készségem és a meghallgatott zeneművek kotta nélküli visszajátszása késztette tanáraimat, hogy a kolozsvári Gheorghe Dima Zenekonzervatórium zeneszerzés szakán meghirdetett helyre irányítsanak. 1955-ben kezdtem meg tanulmányaimat, a zeneszerzés szak hat évre volt tervezve, így diákéveim alatt sokféle nagy élmény részese lehettem, felemelőké, mint az ’56-os események kolozsvári hullámverései, lesújtóké, mint azon a gyűlésen való kényszerű jelenlét, ahol a Diákházban a még nem főtitkár Ceausescu a maga terrorisztikus stílusában kikényszerítette a Bolyai és Babes egyetemek összevonását. Az a feszült hangulat is mély nyomot hagyott bennem, amelyben vártuk, mikor kerül sor ránk, akik 1956 októbere végén a Mátyás-ház lovagtermében megszavaztuk követeléseinket, és társaink egymás után tűntek el közülünk. Ma sem tudom, hogyan úsztuk meg, talán nem voltunk rajta bizonyos helyszíni fényképeken?
– Tanáraid közül kire emlékszel szívesen?
– Az européer műveltségű Sigismund Toduta zeneszerzés-tanárként szigorú professzionális igényességre nevelt. Az egyáltalán nem kevésbé széles látókörű Jagamas Jánostól magyar folklórt és formatant tanultam, esztétikát az imponáló fantáziájú Földes Lászlótól.
– Egyetemi hallgató korodban mire készültél, mi volt az elképzelésed?
– "Gyanús" származásom miatt nem mertem nagy terveket szőni, ezért, amikor lehetőség nyílt, hogy hazatérjek, azt választottam. 1961-ben meghirdették a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkári állását, amire sikeresen vizsgáztam. Csak később jöttem rá elődöm, Bârceanu Klára kitörő lelkesedésének okára, amikor is átadta nekem a posztját. A művészeti titkár ugyanis mindenért felel, attól kezdődően, hogy a vendégművész milyen repertoárt választ, melyik szállodában helyezik el, ki várja érkezésekor, hogy a kiszállásra induló autóbusznak van-e ülésrendje, a partitúrában előírt hangszerek ott vannak-e a próbán, műsorfüzeteket, szakmai jelentéseket ír, ellenőrzi, hogy rendben van-e a koncert kottaanyaga, próbarendet ír, plakátokat tervez, számtalan jóváhagyó aláírásért előszobáz a gyanakvó cenzoroknál és párttitkároknál (mert ugyebár egy értelmiségi már eleve gyanús, egy művészeti értelmiségi kétszeresen, egy nemzetiségi művészeti-klerikális származású értelmiségi négyszeresen gyanús volt), és sorolhatnám tovább.
– Milyenek voltak az első évtizedek? Így kérdem, mert négy évtizedről van szó.
– 1961-ben neveztek ki. Különös érzés volt egy – általam addig idealizált – zenekar életének boszorkánykonyhájába belelátni. A zenekarban magas képzettségű hangszeresek mellett féldilettánsok ültek, akik kijavították a kottában a számukra érdesebbnek tűnő harmóniákat (Bartók is így járt). A párttitkár karmesterek egymást jelentgették fel a városi pártbizottságnál, botcsinálta funkcionáriusok magyarázták a szocialista művészet szerepét, időnként ankétok zajlottak, ahol egyszer a városi pártmegbízott a zenekar morális profilját kivizsgálva, az általa összehívott közgyűlésnek azt dörögte: "elvtársak, eljött az ideje, hogy a felsőbb szervek jól megmossák az alsóbb szerveiket". Néha megjelent egy bőrkabátos fedőneves alak, aki a külföldi művészek kijelentései után érdeklődött. Állandó bakalódás folyt a nagyteremért Tompa Miklós színházigazgatóval (akkoriban a színház is a Kultúrpalotában működött), mindazonáltal szerda esténként egészen jó színvonalú hangversenyek hangzottak el.
– Pályád alakulását illetően miben volt jó és miben nem a művészeti titkári állás?
– Ekkor kezdődött kettős életem. A zeneszerzés egész embert kíván, a zenekar melletti munka szintén. Nagy haszonnal járt viszont egy zenekar mellett annak minden szakmai titkát kitanulni. Nagyzenekari műveimben a karmesterek a hangszerelést szokták dicsérni. Az ifjúságnak szánt hangversenyek alkalmával tartott előadásaimban megtanultam – sok év alatt –, hogy hogyan lehet szakmailag hibátlanul, de számukra érthető nyelven közel hozni a zene üzenetét. Ennek ma tanárként is hasznát veszem. Kikísérleteztem, miképpen lehet a szigorúan cenzúrázott repertoárt finoman kijátszani, hol van az az érzékeny egyensúly, ahol a műsorpolitikában helyet kaphatnak a magyar előadóművészek is (szinte minden élenjáró magyarországi művész fellépett nálunk, még a legnehezebb időszakokban is), működésem alatt mindvégig kétnyelvű plakátok és műsorfüzetek jelentek meg.
– Voltak-e összetűzéseid a hatalommal?
– Sok alkalommal, de egy ideig nem volt szó véres összetűzésekről, és némely praktikákkal sikerült megúszni a párttagságot is. Ez 1988-ig tartott, ekkorra a fölém kinevezett új vezetőség miatt annyira sűrűsödött körülöttem a levegő, hogy áthelyezésemet kértem a bábszínházba. Boldog egy év volt, házi szerzőként végre zeneszerzésből éltem.
– Fesztiválok elindítása, szervezése kötődik a nevedhez, beszéljünk ezekről!
– 1971-ben Szalman Lóránttal megkerestük a zenekedvelő megyei főtitkárt, Veres Nicolaét, és engedélyt kértünk egy fesztivál szervezésére, ezt meg is adta. 1972-ben, a második Marosvásárhelyi Zenei Napokra készült el a város zenei múltjának a feltárása. Összeállítottam egy lexikont a város zenei alakjairól (1864-től kezdődően), a köztudatba kerülhetett végre Metz Albert, László Árpád, Erkel Charlotte, Zsizsmann Rezső és még 32 elfeledett muzsikus neve.
A Musica sacra fesztivált az 1990-es márciusi események nyomán találtam ki, hogy a cenzúra alól nemrég felszabadult vallásos zene erejével próbáljuk meg oldani a városban vibráló feszültséget. Az első műsorfüzettől kezdve mottóként szerepelt minden vallás képviselőjének az üzenete, s a város valamennyi templomában felléptünk. A Silvestri-fesztivál már az újabb idők eredménye volt.
– Hogyan kerültél vissza a filharmóniához?
– A zenekar és kórus kezdeményezésére versenyvizsga volt, évtizedek óta először az intézmény (és a város?) történetében, addig mindig "kinevezések" voltak, felülről (azóta is?). A kiváló muzikológus, Pavel Puscas volt a versenytársam, a zsűrit a zenekar és a kórus alkotta. Engem választottak. Aztán át kellett szervezni az intézményt. Egy nagyobb, szólamvezetőkből álló csoport volt a vezetőtanács, volt egy szűkebb, tagság választotta szenátus, szóval kitört az addig ismeretlen demokrácia. Négy évet ígértem, hét lett belőle. Aztán kértem a nyugdíjazásom, hátha még tudok írni valamit.
– Nem beszéltünk még Csíky Boldizsárról, a zeneszerzőről, holott szimfonikus zenekarra, kamarazenekarra, különböző hangszerekre írt darabok, sok kórusmű, színpadi zene jelzi, hogy a filharmóniánál töltött esztendők alatt az alkotóművész sem pihent. Olvasom, hogy műveidet 12 európai és Európán kívüli országban játszták, Romániában minden nagyváros zenekara előadta darabjaidat.
– Nem tartozom a könnyen alkotó szerzők közé, sokszor demoralizál a nagyok óriási opusszáma, talán a magammal szembeni éberség teszi ezt, s talán, mert attól félek leginkább, hogy az előadók vagy a közönség bőbeszédűnek tart. Egy jelenkori szerző megítélésében a legfontosabb tényező az, hogy van-e egyéni hangja, amiről őt fel lehet ismerni, és vannak-e eszközei, amelyekkel hatni tud a hallgatóságra. Elég későn éreztem azt, hogy talán közel kerültem ehhez, hogy kiműveltem saját stílusomat, amikor, vagy húsz éve, a Magyar Rádió kórusa adta elő egy Balassi-versre írt darabomat.
– Zeneszerzőként ki vagy mi volt rád a legnagyobb hatással?
– Mindig éreztem, de most már tudom, hogy Bartók. Nyilván teljesen más eszközökkel írok, de zenéjének kristályos tisztaságát, lényegmondását, robusztus erejét nem kerülhettem el, és beletörődtem, hogy a mélyből nézem őt. Másrészt vokális műveimben központi problémám a magyar nyelv és a zene bonyolult, titokzatos viszonya, a zenei prozódia végtelen lehetőségei, emellett a magyar népzene zenei anyanyelvvé válása majd minden darabomban tetten érhető.
– Viszonyod az előadókkal?
– A szerző ül a teremben, hallgat és izzad, "nem is én voltam", nagy ritkán kihúzza magát és körülnéz, figyelve a hatást.
– Feleséged, Csíky Ágnes elismert textilművész, a lakásotoknak is különleges hangulatot adnak az alkotásai, két nagyon tehetséges, szép gyermeked van, akik szintén a zenei karriert választották. A fiad bel- és külföldön elismert zongoraművész, egyetemi tanár rengeteg tanítvánnyal, a lányod csellistaként tehetséges, intelligens, sokoldalú muzsikus, az Erdély TV Visszhang című adását is vezeti. Gondolom, nagyon boldog ember vagy.
– Erősen izgalmas dolog ez a boldogság. Amikor kiállítnak, kiállnak a színpadra, ugyanazt a feszült emóciót érzem, mint mindig saját szerepléseimnél. Lehetek bármilyen edzett profi, ez az izgalom mindig átjár.
– Rendkívül meglepődtem, amikor egy rendezvényen érdeklődésemre a feleséged, Ágnes azt mondta, hogy érdekes, egyéni ékszereit te készítetted. Az ötvösséget, ami a művészi fantázia mellett kemény manuális igénybevételt jelent, sehogyan sem tudom összeegyeztetni a zongorázással, ami a kéz kímélését is feltételezi.
– Régóta izgatott, hogy régi horgász barátom, Hunyadi László szobrászművész amorf tárgyakból, egy ezüstkanálból például, ékszereket tud készíteni. Tűrte, hogy a nyakán üljek, és ellessem a mesterséget. Aztán megpróbáltam én is, kezdetben egyszerűbb, majd jobb darabok születtek, a mester is mondta, hogy: na.
Kérésemre mutatja a női nyakékeket, fülbevalókat, egyebeket. Formájukat, színösszeállításukat tekintve számomra különlegesen szép valamennyi. Ennél jobban a műhely láttán csodálkozom el, ahol szerszámok garmadája szolgálja ezt az egészen más típusú alkotómunkát.
Úgy köszönök el, hogy a beszélgetést még folytatjuk, hiszen sok mindenről nem esett szó, amit szerettem volna megkérdezni, és amiről Csíky Boldizsár is szívesen beszélt volna.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

2016. január 22.

Péter Kinga, az édesanya
Kötelesség, felelősség, bizalom 
Péter Kinga tanítónő neve az évek során összefonódott a Gyermekszínjátszó Találkozóval, hiszen az ő ötlete és kitartó munkája nyomán jött létre a rendezvény, amelyet immár nemcsak megyei, hanem országos szinten is megszerveznek. Az oktatás mellett önkéntes munkát végez, és neveli két gyerekét: a 8 éves Ábelt és a 12 éves Bíborkát. A pedagógussal a gyereknevelésről és a családról beszélgettünk.
– Szívesen vállaltam gyerekeim születése előtt is sokoldalú tevékenységeket, mindig pörgött körülöttem az élet. A gyerekvállalással tartalmasabb lett az életem, akkor már az vezérelt, hogy velük és értük tegyek mindent. Ha olyan tevékenység volt, hogy gyerekeim nem vehettek részt benne, akkor volt segítségem. Szerető családot tudhatok magam mellett, akik segítsége nélkül sokszor nem boldogultam volna. Feleségként csak úgy lehetett helytállni, hogy magam mellett tudhattam a férjemet, egy közös cél vezérelt. A Máltai Szeretetszolgálat tevékenységeibe 5 éve kapcsolódtunk be, mert szívesen részt vettünk a szükségben élők, öregek, betegek megsegítésében. Tanítóként örömöm lelem a mindennapi munkámban, mert a tanítványaimmal sikeresen dolgozom, nap mint nap sok szeretetet kapok tőlük – magyarázza Péter Kinga.
Gyerekeit olyan pedagógusok tanították és tanítják, akikkel nem megterhelő a tanulás. 
– A kisfiam tanító nénije rendszeresen tájékoztat a fejlődéséről, nehézségekről, felmerülő problémákról, de a sikereiről is. Ábel érdeklődő, kísérleteket végző kisfiú, és ezek bemutatására az osztályban is teret kap. A lányom osztályfőnöke nagy figyelemmel kíséri az ötödikeseit, és rendszeresen megbeszéljük, hogyan élik meg az ötödikes kihívásokat – tette hozzá.
Nem a jegy a legfontosabb
– Számomra az fontos, hogy a gyerekem tegyen meg minden tőle telhetőt a feladat elvégzésében. A pillanatnyi minősítés nem az ő értékét minősíti, hanem az adott tananyag elsajátított szintjét. Nem a minősítés a legfontosabb, de megbeszéljük, mit tehetett volna, hogy jobban teljesítsen – mondta az édesanya.
A gyerekek lassan kamaszodó, lázadó korba érnek, így a nézeteltérések is kialakulnak. A felmerülő gondokat megbeszélik, és igyekeznek mindenki számára megfelelő megoldást találni. 
– Mindennek a beszélgetés az alapja. Vannak nézeteltérések, de leülünk, és olyan döntést hozunk, amely az én nevelési elveimnek is megfelel, de az ő kéréseik is teljesülnek a helyzettől függően. Büntetést nem alkalmazok, általában megbeszéljük, mit kellett volna tegyenek, hogy elkerüljék az adott  helyzetet. 
Vannak íratlan szabályok
– Az étkezéshez mindig együtt ülünk asztalhoz, a hétköznapokon is. Tiszteljük a családtagok jeles napjait (szülinap, névnap), és együtt ünnepelünk nagy családi körben szüleinkkel és testvérem családjával, barátainkkal. Iskolaidőben van egy mindennapi ritmusunk, amikor mindenki tudja, mi a dolga, szünidőben pedig sok időt töltünk együtt, táborozunk, kirándulunk. Mindenben közösen hozzuk meg a döntést, a gyerekek is részt vesznek a szabadidő megtervezésében.
– Alapvető a bátorítás és a biztatás, a dicséret, az odafigyelés, valamint az, hogy pozitívan támogassuk a problémáikban. Fontos számomra, hogy meghallgassam, mi történt vele aznap, mi tetszett, vagy mi volt a legjobb. Szeretek velük együtt lenni szabadidejükben, együtt játszani, bár iskolaidőben ez sokszor lehetetlen időhiány miatt. Fontos számomra a család, pontosság, becsületesség, az udvarias viselkedés és a vallásos nevelés is. Lényeges, hogy segítsünk másoknak, ahelyett hogy törtetünk. 
– Útravaló a gyerekeim számára a kötelesség, felelősség, tisztelet, bizalom. Az értékek felismerése és megbecsülése, az önfegyelem és annak tudatos megőrzése. Mindenekelőtt a család fontossága, ahol bármilyen helyzetben támogatásra, megértésre találnak. Úgy gondolom, hogy Isten áldása a mai világban, hogy feleség és anya lehetek, szerető család vesz körül, ahol békességben élhetek – összegzett Péter Kinga. 
Némethi Katalin. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. január 28.

Az egységre kell törekednünk
Római katolikus plébánosként református templomban vett úrvacsorát. Munkája során arra törekszik, hogy Isten igéje szerint éljen, tehát a felebarátot és ne a más vallásút lássa szomszédaiban, falustársaiban. Erdély-szerte egyetemes imaheteket tartanak, ennek kapcsán Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébánossal beszélgettünk.
– Egy gyergyószéki településen született, majd Gyulafehérváron tanult: mikor találkozott először a más felekezetű hívekkel?
– Borzonton születtem, a templom mellett laktunk, édesapám gondnok volt, sokat jártunk templomba, ministráltam is. Édesapám tizenhárom éves koromban halt meg, és már akkor elhatároztam, hogy Gyulafehérvárra megyek kántoriskolába, majd teológiára. A gyergyói falvak nagy része egynyelvű és egyvallású volt, de azért tudtam, hogy van református, evangélikus és unitárius egyház. Gyulafehérváron eléggé zárt életünk volt, mégis eljártunk a református lelkészhez és a templomba is, hogy megismerjük a közösségüket. Jakab Antal püspök 1984-ben szentelt pappá, utána Kolozsváron a Szent Mihály templomban voltam négy évig káplán. Kolozsvár lakosságának többsége ortodox, a katolikusokhoz képest többségben voltak a reformátusok is, és egy erős unitárius és evangélikus közösségeket is megismertem. Jó viszonyt építettem ki az evangélikus és az unitárius püspökkel, így a hívekkel is.
– Már akkoriban eljárt protestáns gyülekezetekbe?
– Akkor épült a Hajnal negyed. Főnököm, Czirják Árpád elküldött feltérképezni a területet, összegyűjteni a híveket és meglátogatni őket az új tömbháznegyedben is. Becsengettem a magyar nevű családokhoz, kerestem a katolikusokat. Sokan mondták, hogy ők evangélikusok, reformátusok vagy unitáriusok. Mivel az unitáriusok kevesebben voltak és az akkori lelkésszel, Bálint Benczédi Ferenccel jó viszonyt ápoltam, lejegyeztem az unitáriusok nevét és címét, s mindig betettem a postaládájába, hogy kiket látogasson meg. Kialakult egy gyakorlati ökumenia, hiszen a családok együtt éltek és én sokszor találkoztam különböző felekezetekhez tartozó hívekkel. Foglalkoztam a siketek és nagyothallók csoportjával: bejöttek a plébániára, volt közöttük más vallású is.
– Marosszentgyörgyön miként folytatódott ez a sokszínűség?
– Marosszentgyörgy kilencezer lakosú nagyközség, 14 felekezete van: 1600 római katolikus, 2200 református és unitáriusok is élnek a településen. Itt régóta működik az ökumenia. Amikor idekerültem, Adorjáni László református lelkészt kértem meg, hogy vezessen be a szentgyörgyi életbe, így közel kerültem a református hívekhez is. Pár év múlva felkeresett a székelykáli unitárius lelkész, hogy megszervezze az itteni unitárius egyház életét. Megkérdezte, adnék-e helyet számukra. Igent mondtam, és három évig nálunk tartották az istentiszteleteket. Három alkalommal magam tartottam az istentiszteletet, mert az unitárius lelkész nem tudott eljönni.
– A hívek hogyan élik meg az ökumeniát?
– Marosszentgyörgyön kevés a „tiszta” katolikus házasság, a családok többnyire vegyesek. Az ökumenia útja az is, hogy az egyházközségi csoportokban is különböző felekezetűek vannak együtt. A Hit és fény közösséget a református Pethő Mária doktornővel alakítottuk Marosvásárhelyen, majd itt folytatódott Marosszentgyörgyön: mindig Jézus Krisztus és a fogyatékos gyermek miatt szenvedő család maradt a középpontban, soha nem kérdeztük, kinek mi a felekezete. A megalakult cserkészcsapatunk kezdetben katolikusnak indult, de miután a helyi református cserkészcsapat megszűnt, ők is átigazoltak hozzánk, így most vegyes a csapat. A Kolping családba, illetve a Jubliláté csoportba is vegyes házasságban élő házastársak kapcsolódtak be. Jézus Krisztus azt mondja: aki hozzám jön, azt nem utasítom el. Minden egyes embernél azt kell meglátni, felfedezni, hogy ő elsősorban Isten gyermeke, Krisztusban testvérek vagyunk. Jó példa az ökumeniára, hogy a plébánia szomszédságában mindössze két katolikus család él, a többiek más vallásúak. Amikor az elején kalákára gyűltünk össze, a 10–12 emberből csupán ketten-hárman voltak katolikusok. Ha az életben közösen éljük a mindennapokat, akkor máshol sem szabad megélnünk az elkülönülést. Természetesen azt szeretném, ha vasárnap mindenki elmenne a maga templomába, hogy ott feltöltődjék, utána pedig ismét tudjuk élni közös hétköznapjainkat.
– Voltak-e a vegyesházasságok miatt vitái?
– Mindig azt kerestem, ami közös. Házasságkötéskor a katolikus egyházban van egy régi gyakorlat, amely azt kéri a jegyesektől, hogy ígérjék meg: gyerekeiket katolikusnak keresztelik. Ennek kapcsán mindig voltak nehézségek, mert a más vallású fél is azt szeretné, hogy az ő vallását vegye fel a gyermek. Elvileg szót értettünk, én azonban soha nem erőszakoskodtam, hogy katolikusnak kereszteljék a gyereket. Katolikus papként természetesen azt szeretném, hogy a gyerekek katolikusok legyenek, de ezt a családok belátására kell bízni. Ebből személyes konfliktusaim nem származtak, minderről a református és az unitárius lelkésszel egyaránt beszélgettem. Esetenként a temetések is elégedetlenséget szülnek. Káplán koromban Kolozsváron visszautasítottuk olyan személy eltemetését, aki nem tartozott az egyházhoz. Akkor döntöttem el, hogy ha önálló plébános leszek, mindenkit eltemetek. Ez szó szerint kiteljesedett. Ha valaki visszautasítja a halott hozzátartozóit, nyugodtan jöhetnek hozzám. Ezt a községben tudják, sőt a városi temetkezési vállalat is. Tavaly hat ilyen esetem volt. Úgy gondolom, az Úrra kell bízni az ítéletet, és amit emberileg meg kell tennünk, tegyük meg. A halottnak mindegy, hogyan temetik el, de ha emberséges körülmények között kerül erre sor és a gyászolók és hozzátartozók a hit jelével kísérik utolsó útjára, akkor ez számukra is egyfajta megnyugvás. Talán még egyházukkal is felveszik a kapcsolatot, hogy az ő esetükben ne legyen majd ilyen nehézség.
– Igaz-e, hogy ön református templomban úrvacsorázott?
– A 90-es évek elején, Gyergyószentmiklóson elindítottuk a pasztorálpszichológiai hetet Dósa Jenő marosvásárhelyi pszichológussal. Katolikus részről én voltam a szervezője. Amikor körbejártuk a templomokat, a katolikus templomban szentmise volt, utána elmentünk a református templomba is, ahol úrvacsorát osztottak, és én is részesültem belőle. Egy idősebb paptestvérem megszidott, hogy milyen magatartás ez. Azt mondta, rossz példát mutatok a katolikusoknak, hitközömbösségre vezethetem őket. Azt válaszoltam: a katolikus hitvallás szerint nem lehet a szent áldozáshoz járulni szentgyónás nélkül, ezért egy református ezt nem teheti meg. De a református egyházban mindenki magába száll, és ha elvégzi a belső tisztulást, a bűnbánatot, akkor úrvacsorához járulhat. Ezzel jómagam is megtiszteltem az istentiszteletet, illetve a szent eseményt. Igaz, egy darabig még beszéltek róla a városban.
– A római katolikus egyháznak mi a hivatalos álláspontja az ökumeniával kapcsolatban?
– A katolikus egyház már a harmincas években kiadott preorátorban – ami a református egyházban használt ágendás könyvhöz hasonlatos – megjelölte az egység imahetének különböző napjaira szóló imádságokat. Itt, a faluban hallottam, hogy bár meg volt jelölve a közös imádság, az idősebbeknek gyermekkorukban megtiltotta a katolikus pap, hogy bemenjenek a református templomba. Ugyanezt hallottam az idősebb reformátusoktól is, őket is eltiltották az ökuméniától. Ezen már rég túl vagyunk. Mindenki a maga hite szerint éli a keresztény életet. Keresni kell a lehetőségét annak, hogy megismerjük a másik felekezet tanításait, keresztény megnyilvánulásait, s ne előítélettel közeledjünk mások felé. A katolikus egyház minden új iránt nyitott. Jézus azt mondta: vizsgáljátok meg az írásokat, ami jó, tartsátok meg, és ami nem jó, utasítsátok el. 1948-ban jött létre az Egyházak Világtanácsa, aminek a katolikus egyház nem tagja, csupán megfigyelője, de ebben a minőségében is mindent megtesz azért, hogy a nagy krisztusi közösség közelebb kerüljön az egyházhoz. Azt valljuk, hogy Jézus Krisztus a főpásztor, a római pápa az ő földi helytartója, de nehéz elképzelni, hogy az egész kereszténység a pápához tartozzon. Mindenképp keresnünk kell a közös lehetőségeket, ahol együtt imádkozunk, ahol egymás szertartásain részt vehetünk és ezáltal a válaszfalakat megpróbáljuk lebontani és ösvényeket, hidakat építeni. A megosztottság a nem keresztények előtt szinte botrány. Egy Japánban élő és dolgozó jezsuita mesélte, hogy ottani egyetemi tanárok mondták neki, a keresztények előbb egyezzenek meg azon, hogyan nevezik Istent, s csak azután hirdessék. Tanúságot tenni Jézus Krisztusról valóban csak egységben lehet. Jézus egyetlen egyházat alapított, és ezt az egyházat kellene kifele mutassuk, befele pedig éljük.
– Mennyire erős ma a keresztény ember hite?
– Az európai kereszténység még a migránsok érkezése előtt elindult a szórványosodás felé: egyre kevesebb a hitét megélő, tanúságtévő keresztény. Ezt kellene újraértékelje mindenki magában, hogy közelebb kerüljön Istenhez és egyházához, és ezáltal közelebb kerüljön embertársához is. A mai helyzet részben arra kényszeríti a keresztényeket, hogy összefogjanak, és közösen éljék meg a hitüket, s ez által egységes frontot mutassanak a nem keresztényekkel, a muszlimokkal szemben. Ma jobban, mint bármikor, szükség van az összefogásra, ettől nem kell félnünk. Hiszem, hogy ez valamikor, valamiképp megvalósul: Jézus azért imádkozott főpapi imájában, hogy a benne hívők egyek legyenek.
Baricz Lajos
Borzonton született 1958-ban, általános iskoláit szülőfalujában végezte, Gyulafehérvárra került kántoriskolába, majd a római katolikus teológiára. 1984-ben szentelték pappá, pár évig káplánként tevékenykedett Kolozsváron, majd Marosszentgyörgyre helyezték, ahol napjainkban is szolgál. Több verseskötete is megjelent. 2015-ben a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést vehette át az erdélyi magyarság, a Maros megyei magyar katolikus közösség érdekében végzett odaadó szolgálata és sokszínű civil tevékenysége elismeréseként.
Simon Virág. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2016. január 31.

Szász Jenő „fantomintézete” nem sokaknak hiányozna
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet jövője is veszélyben van, bár információink szerint még semmi sem dőlt el. Az évi 1,2-1,3 milliárd forintos költségvetéssel működő háttérintézmény feladatait a nemzetpolitika más aktorai is el tudnák végezni.
Lázár János bürokráciacsökkentési listáján szerepel a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) is, amelynek jogutódja a szuperintézménnyé avanzsáló Veritas Intézet lenne. A szervezet nemcsak az NSKI-t, hanem a Nemzeti Örökség Intézetét, valamint a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívumot is magába olvaszthatja. Ez persze több dolgot is jelenthet: vagy megszűnik az intézet, vagy a Veritas veszi át a dolgozókat. Ebben az esetben jó eséllyel leépítéssel is kell számolni – elvégre ez lenne a bürokráciacsökkentés célja –, ráadásul az NSKI mint márka is eltűnne.
Pedig ez nem is oly régi: 2012. december 11-én jelent meg a Magyar Közlönyben a létrehozásáról határozó kormányrendelet, azóta 80-100 fővel és évente 1,2-1,3 milliárd forintos költségvetéssel működik. A Transindex úgy tudja, hogy a dolgozók többsége nyugdíjazás előtt álló ember, aki egzisztenciális okokból vállalta a munkát, ám sokan pontosan nem is tudják, mit csinálnak. Az intézmény vezetője az erdélyi Magyar Polgári Párt korábbi irányítója, a faipari mérnök és közgazdász végzettségű Szász Jenő, aki államtitkári fizetést kap – 2013-ban az Transindex 997 ezres bruttó bérről írt–, és állítólag Kövér László házelnökkel baráti viszonyt ápol.
Jóban a birkózókkal és a mangalicatenyésztőkkel
Ez magyarázhatja az NSKI alapításának körülményeit is. A pletykák szerint az MPP vezérének erdélyi politikai életből való eltávolítását a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) ellenzékének szánt Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) kérte a Fidesztől. Így feladatot kellett keresni Szász Jenőnek, ezért alkothatták meg az NSKI-t. Ám utóbbi kitalálói jó eséllyel nem tudhattak arról, hogy hasonló néven és céllal már működik egy kormányzati háttérintézmény, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet (NPKI) – mondta egy, a nemzetpolitikát testközelből ismerő forrásunk.
Az NSKI alapító okirata szerint „a miniszterelnök irányítása alatt működő központi hivatal”, alkalmazottai pedig „fontos és bizalmas munkakört betöltő személyek”. Meglehetősen sokoldalú szervezet, tavaly novemberben együttműködési megállapodást kötött a fideszes Németh Szilárd rezsibiztos vezette Magyar Birkózó Szövetséggel, és stratégiai partnerei között szerepel a Magyar Asztalitenisz Szövetség, a Civil Összefogás Fórum, több egyetem, külhoni pedagógusszervezetek és a Magyar Turizmus Zrt. is
Az NSKI rengeteg programot szervez és pénzel, így például a kárpát-medencei mangalicatenyésztők találkozóját is, stratégiai dokumentumokat alkot meg, mint A nemzetegyesítés fejlesztési programja 2014–2020-at, amelyet az ehhez szükséges regisztráció és belépés után sem lehet megnyitni az NSKI honlapjáról. A nyomtatott kiadványaik többször is megjelennek: külön-külön, valamint évente egy drága, fényes papírra nyomott, kemény borítós évkönyvben is. Ezenkívül iskolafelújítást is támogatnak, decemberben például Székelyudvarhelyen, Szász Jenő egykori gimnáziumában újíttattak fel egy osztálytermet – az Udvarhelyi Hírportál szerint pont azt, amelyikbe most a kislánya jár. Ezek mellett – ha már kutatóintézet –, némi tudományos munkát is végeznek ifjúságkutatási, felnőttképzési, hálózatfejlesztési, vidékfejlesztési és egyéb területeken.
Nincs különösebben szükség az NSKI-ra
Igaz, a kutatások tudományos megalapozottsága hagyhat némi kívánnivalót maga után, hiszen kisebbségpolitikával foglalkozó tudós nem dolgozik az NSKI-ban – mondta forrásunk. A Transindex ezzel kapcsolatban 2014-ben így írt: „a Nemzetstratégiai Kutatóintézet története »anekdotává vált«, és az nem fogja felborítani a kutatási mezőny erőviszonyait”. Ráadásul a háttérintézmények között akad párhuzamosság is: az NSKI minden feladatát el tudná végezni más intézmény is – a kutatási vonalat az NPKI, a közösségszervezési feladatokat a nemzetpolitikai államtitkárság, a Kárpát-haza Galériának pedig a Magyarság Háza is otthont tudna nyújtani.
Az NSKI szakmai berkekben járatos forrásunk és sajtóbeszámolók szerint sem tart fenn kapcsolatot a külhoni kisebbségkutató intézetekkel. A Transindex szerint ugyan megkerestek bizonyos műhelyeket az NSKI munkatársai, a kapcsolatfelvételek nem alakultak konkrét projektekké. Forrásunk emlékeztetett továbbá, hogy Szász Jenő 2013-ban a Kárpát-medencei Képviselők Fórumán használt szavait sem fogadta jól a nemzetpolitikai szcéna. Szász akkor azt mondta, hogy kutatni kellene a helyben maradás ösztönzése helyett az „önkéntes területfeladás” lehetőségét, amelyet „kontrollált visszavonulásnak” is nevezett.
Megszűnik?
A fentiek alapján indokolt lehetne az NSKI megszüntetése, hiszen funkcióit a nemzetpolitika más szereplői is el tudnák látni. A költségvetésből az intézet működtetésére elkülönített, évi 1,2-1,3 milliárd forintot is el lehetne költeni ésszerűbben – ezt már Szávay István jobbikos parlamenti képviselő sugallta az Országgyűlés nemzeti összetartozási bizottságának 2015. április 13-ai ülésén. A területen járatos forrásunk szerint rengeteg pénzről van szó, amelyet ha elosztanának a nemzetpolitikai aktorok között, akkor akciókutatásokra – azaz bizonyos, külhonban esedékes beavatkozások hatásvizsgálatára – lehetne költeni.
A megszüntetés mellett szóló érv lehetne továbbá, hogy Szász Jenőt forrásunk szerint „lényegében senki sem szereti”. Ám mondata második fele így szólt: „de jól be van ágyazva”. Szász politikai kapcsolatai az NSKI megmentésénél jól jöhetnek – elvégre Lázár János „halállistája” is azért lett olyan hosszú, mert a Miniszterelnökséget vezető miniszter számolt azzal, hogy bizonyos háttérintézmények miatt lobbizni fognak a miniszterek. Hogy az NSKI az esetleges Lázár–Kövér ellentét miatt került-e a listára, forrásunk azt mondta: „a fene tudja”. Szerinte nagy a bizonytalanság a kérdésben, tudomása szerint helyettes államtitkári szintig nem tud senki arról a nemzetpolitikában, mi lesz az NSKI jövője.
Változó, el nem költött összegek
Az NSKI gazdasági működésére vonatkozó adatokat a 2014-esbeszámolójából tudunk kinyerni. E szerint 2013-at 1,3 milliárd forintos költségvetési előirányzattal kezdték, ez később 840 millió forintra csökkent. A pénzből végül 443,3 millió forintot költöttek el. Szász Jenő a cikkben említett nemzetiösszetartozás-bizottsági ülésen azt mondta, második működési évükben, azaz 2015-ben is 1,3 milliárd forint volt az előirányzat, ám ezt 100 millióval csökkentették. Informátorunk szerint Szász Jenőnek azt is felróják nemzetpolitikai berkekben, hogy megpróbált uniós forrásokat is szerezni, s nem járt sikerrel.
Földi Bence. mno.hu

2016. március 15.

Könyvbemutatóval emlékeztek az Afrika-kutatóra
Sáromberke és a Telekiek
Pénteken délután gazdag kulturális programmal, könyvbemutatóval emlékeztek a sáromberkiek az Afrika-kutató Teleki Sámuelre halálának 100. évfordulóján. A megemlékezés koszorúzással kezdődött a Teleki-kriptánál, majd ezt követően a református egyház gyülekezeti termében folytatódott.
A tavaly felújított sáromberki Teleki-kriptában nyugszik – családtagjai mellett – az utazó Teleki Sámuel, a könyvtáralapító gróf dédunokája, aki egykor közel 3 ezer kilométert tett meg afrikai expedíciója során. A kriptánál a Patronus Pro Sarumberg Egyesület tagjai koszorúztak, Nagy-Vajda Domokos tanár a civil szervezet nevében méltatta a 100 éve elhunyt Teleki Sámuelt.
A református egyház gyülekezeti termében több mint hetven személy jelenlétében tartották Berekméri D. István: Sáromberke és a Telekiek című könyvének bemutatóját. A szerző ny. történelemtanár, aki pedagógusi munkájának nagy részét – több mint 25 évet – Nagyernye község iskoláiban fejtette ki, és ebből is 20 évig Sáromberkén tanított. Berekméri D. István Bethlen Gáborról írt kötete 2014-ben a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elismerésében részesült, 2015. március 15-én az RMDSZ Maros megyei szervezete a Könyv és Gyertya díjat adományozott a sáromberki pedagógusnak.
Sáromberkének két nagy utazója van
A könyvbemutató résztvevőit elsőként a házigazda szerepét betöltő Porkoláb Levente református lelkipásztor köszöntötte. Bibliarészletet olvasott fel, majd a sáromberkiek és a Teleki család nevében köszönte meg Berekméri D. István újabb könyvét. "A tanár úr letette elénk mindazt, ami a szívében és ami a fejében volt, elraktározva a sáromberki Telekiek múltját. Azokat a gazdag gondolatokat, érzelmeket osztotta meg velünk könyvében, amiket hosszas kutatómunka előzött meg. Bátran merem kijelenteni, hogy Sáromberkének nem egy, hanem két nagy utazója van, hiszen Berekméri D. István is gondolatban bejárta Teleki Samu útját" – hangsúlyozta a lelkész.
A Teleki család részéről a Kanadában élő Teleki Samu, az Afrika-kutató unokaöccse az emlékünnepség szervezőit és résztvevőit levélben üdvözölte, sorait Kozma Mónika olvasta fel. "Meghatott, hogy a sáromberkiek mily’ sok időt fordítottak az ünnepség megszervezésére, amit a család nevében köszönök. Sajnálom, hogy nem vehetek részt az eseményen és nem tudunk együtt ünnepelni, de mindenkit szeretettel üdvözlök" – üzente az utolsó sáromberki gróf, Teleki Károly fia.
A kötet méltatása
A Sáromberke és a Telekiek c. könyvet Nagy-Vajda Domokos tanár méltatta. A jelenlévők megtudták, hogy a kötet 2016. március 10-re készült, Teleki Samu halálának 100. évfordulójára. A könyv első része a település történetének a rövid bemutatásával kezdődik, amíg Teleki- birtok lesz (1674), majd Teleki Sámuel könyvtáralapító-kancellár életét és tevékenységét mutatja be, függelékkel ellátva. A második rész az Afrika-utazó Teleki Samuról szól, de ugyancsak Sáromberkéről indul ki, majd az expedíció 1887-1888-as útját követi, melyet Teleki Ludvig Höhnellel tett Kelet-Afrikában, és amelynek során felfedezték a Rudolf- és Stefánia-tavakat, valamint a Rudolf-tó déli oldalán levő Teleki-vulkánt (646 m). Lényegében ez a második rész a terjedelmesebb, hisz az alkalomhoz, a századik évfordulóhoz igazodik. "A szerző sikerrel használta fel mindazt az anyagot, amit az expedíció két vezetője – Höhnel és Teleki – papírra vetett, de az expedícióra vonatkozó egyéb ismeretanyagot is. A II. Rákóczi Ferencről és a Bethlen Gáborról írt történelmi témájú könyvek után a Sáromberke és a Telekiek a szerző immár 3. verses formájú, felező tizenkettesben megírt történelmi munkája. Utóbbi ezenkívül földrajzi, természetrajzi és etnográfiai tekintetben is jelentős" – tette hozzá Nagy-Vajda Domokos.
A könyvismertető után Jánosi Ferenc, Nagyernye község polgármestere gratulált meleg szavakkal a szerzőnek, majd Mezei Ildikó nyugalmazott magyartanár szólt elismerő szavakkal Berekméri D. Istvánról. "A tanár úr volt kitől örökölje képességeit, tehetségét, hiszen korábban már nagyapja is tollforgató ember volt, idős korában részletesen lejegyezte emlékeit" – mondta a magyartanár.
A szerző vallomása
Elmondása szerint Berekméri Domokos István azért választotta – korábbi munkáihoz hasonlóan – most is a felező tizenkettest, hogy lehetősége legyen ez alkalommal is a nagy mennyiségű ismerethalmaz sűrítésére, tömörítésére, hiszen egyrészt az emberek olvasásra szánt ideje kevesebb napjainkban, másrészt a szerző sajátosan egyedi jellegű munkája jobban láthatóvá lesz. Említésre méltó, hogy a könyvben megtaláljuk a különböző afrikai törzsek – maszáj, kikuju, szuk, turkána stb. – pontos leírását gazdasági, társadalmi és etnográfiai szempontból, de érdekes a kelet-afrikai törzsek társadalmi szerkezeteinek a bemutatása is. (pl. Szembodzsa szultánsága, Miriali szultán hét kis királysága stb.). A szerző mindvégig hangsúlyozza az európai és afrikai kultúra és civilizáció találkozásának pillanatait, pl. cserekereskedelem vagy a hongók (kölcsönös lefizetések) alkalmával. Rámutat ugyanakkor arra, hogy Teleki igazi földrajzi felfedező, ellentétben pl. Fischerrel, aki német ügynökként járt a térségben, s az európai gyarmatosító érdekeket képviselte. Teleki barátságosan viszonyul a bennszülöttekhez, ritkán ütközik velük és csak védekezésképpen. Élelmiszereiket sem kobozza el, csupán egyszer, az ultima ratióhoz való folyamodásként engedi meg az állatlopást a szukoknál azért, hogy emberei ne haljanak éhen.
A könyvbemutatón a szerző hangsúlyozta, hogy ellentétben a nyugat-európai Afrika-utazókkal, Teleki igazi földrajzi felfedező, aki nem gyarmatosító érdekeket képvisel, hanem egy akkor még "terra incognitát" (ismeretlen vidéket) járt be Kelet- Afrikában utazótársával, Ludwig Höhnellel, és a közel 250 fős verbuvált hadával, melyben a pagazik (teherhordók), aszkárik (teherhordókat felügyelők és segítők) mellett afrikai utazókat, karavánokat kísérő vállalkozókat, őrző-védő csoportot (Dzsumbé Kimemeta, Dualla Idrisz), tolmácsokat is találunk. Érdekességként elmondta, hogy ellentétben az akkori Afrika-utazókkal, Teleki Samu kelet-afrikai expedícióját saját költségéből fedezte, ennek összege 130.000 koronára tehető, mely hozzávetőleg 4 kg színaranynak felel meg.
A könyv grafikája, a design is tetszetős, a hátsó borítólap alkalomhoz illő, szellemes: "A két Telekinek emeltem kalapot,/ Hiszen mind a kettő Sáromberkén lakott./ Sámuel könyvekkel gyújtotta a lángot,/ Samu tágította a földi világot!" A kötet a marosvásárhelyi Media Image Kiadó gondozásában jelent meg.
Az ünnepséget, amely a kötet dedikálásával és kötetlen beszélgetéssel ért véget, Porkoláb Orsolya orgonajátéka, Berekméri Réka gitárjátéka, Berekméri István és Catana Cristina szavalatai tették színesebbé. Porkoláb Ildikó tanítónő részleteket olvasott fel a könyvből.
Berekméri Edmond. Népújság (Marosvásárhely)

2016. március 15.

Kitüntetés a ma hőseinek: két személy és egy szervezet kapott Ezüst Tulipán Díjat
Kedden késő délután a Szakszervezetek Művelődési Házában adta át idei díjait a Szatmári RMDSZ. Idén is közösségépítés, oktatás-nevelés valamint ifjúság és sport témakörben adtak át díjat. Az eseményt a szatmárnémeti magyar középiskolák által összeállított műsorok tették ünnepibbé.
A nemzeti ünnep alkalmából a Szatmári RMDSZ minden évben átadja díjait. Kilenc esztendeje minden évben három díjazottat tüntetnek ki az idéntől Ezüst Tulipán díjnak elnevezett elismeréssel. Ez történt idén is a Szakszervezetek Művelődési Házában megtartott rendezvényen, melynek keretében középiskolások produkcióit láthattuk és rendhagyó történelmi előadást hallhattunk a forradalmi események kapcsán.
Elsőként Pataki Csaba, a Szatmár Megyei RMDSZ elnöke köszöntötte a jelenlevőket. „Március 15-én önkéntelenül is visszatekintünk a múltunkra. Felidézzük az iskolában tanultakat, a nagyszüleinktől s azok őseitől a családjainkban megmaradt történeteket, hőstetteket emlegetünk, amelyeket kiemelkedő személyiségek vittek véghez. Egyetlen egy dolog közös bennük: a bátorságuk. Nekünk is meg kell ezt találnunk magunkban. Mert a magyar bátor nemzet. Több mint ezer év vihara sem tudja ezt kitörölni belőlünk. Pedig próbálkoznak. Minden évszázadnak megvan az az egy vagy több történése, amelynek tudatalatti célja az volt, hogy megtörjön minket: az akaratunkat, az erőnket, a bátorságunkat.” Pataki szerint a magyarság vezetőit egyre gyakrabban érik tervszerű támadások napjainkban és egy egész rendszer dolgozik azon, hogy a kiharcolt jogainkból visszavegyenek.
Dr. Hermann Róbert történész, a Hadtörténeti Intézet kutatója, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történéseinek kitűnő ismerője rendkívül izgalmas és humoros előadásban idézte fel a forradalom első évfordulját. Cáfolta a Petőfivel kapcsolatos Oroszországba való menekülésről szóló elméleteket, szóba kerültek váltóhamisítók, huszárok, akik folyton leestek a lóról, de eredményes hadmozdulatok is. Sőt, az is kiderült, hogy az osztrákok is ünnepeltek 1849. március 15-én: az alkotmányuk napját.
"Március 15-én a forradalom hőseire emlékezünk, de nem szabad megfeledkeznünk a mai napok hőseiről sem" - vezette fel az Ezüst Tulipán díjak átadását Kereskényi Gábor parlamenti képviselő, a Szatmárnémeti RMDSZ elnöke. Most is közösségépítés, oktatás-nevelés és sport-ifjúság témakörökben adtak ki díjat.
A közösségépítés kategória 2016-os díjazottja: Gönczy Gábor, a Szatmárnémeti Véndiákszövetség elnöke.
Szatmárnémetiben született 1960. június 30-án. A szatmári Magyar Líceumban érettségizik, ezt követően a Temesvári Műszaki Egyetemen szerez gépészmérnöki diplomát. Dolgozott az IPSUIC-ban (későbbi Saturn), majd 2003-tól részlegvezető egy szatmári vállalatnál. 1991-ben alapító tagja, 2004-től elnöke a Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Véndiákszövetségnek, amely 1992-ben alakult és összefogja az összes diákot, aki Szatmáron tanult. A szövetség céljai közé tartozik a kapcsolatteremtés a szatmári iskolák között, az iskolai hagyományok megőrzése, kulturális rendezvények, kiállítások, könyvbemutatók szervezése, az iskolák és rászoruló diákok támogatása, iskolával kapcsolatos könyvek és kiadványok szerkesztése / kiadása és nem utolsó sorban az évenként megrendezésre kerülő Véndiáktalalkozók megszervezése, amelyeken általában 1500-2000 véndiák vesz részt. 2002-től tagja a Szatmárnémeti Székesegyház kórusának, 2008-tól  a Szatmárnémeti Székesegyház Egyháztanácsának, 2009-ben a Szent György Lovagrend lovagjává avatták, 2015-től a Szatmári priorátus priorja. Több évig volt a Kölcsey Ferenc Főgimnázium igazgatótanácsának tagja.
Gönczy Gábor igazi szatmári polgár: iskolatörténeti és a régi Szatmárral kapcsolatos dokumentumokat gyűjt és több helytörténeti, családtörténeti előadást tartott és írást közölt a helyi médiában.
Az oktatás-művelődés kategória 2016-os díjazottja: Szilágyi Éva, a Református Gimnázium igazgatónője
1956-ban született Szatmárnémetiben. A középiskola elvégzése után 1981-ben a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen szerzett diplomát, a Bölcsészettudományi Kar magyar-francia szakán. Ezt követően előbb  Nagyváradon, majd Szatmárnémetiben tanított. 1991-től az újrainduló Szatmárnémeti Református Gimnázium tanára, aligazgatója majd 1995-től  igazgatója és magyartanára.
Az eltelt húsz év alatt  az intézmény  diákságának létszáma megtízszereződött, s mára óvodája, elemi és gimnáziumi tagozata, három párhuzamos osztállyal működő líceumi tagozata és kétéves posztlíceális szakosztálya van. Megerősödött  az iskola  ösztöndíjrendszere és  hivatalosan bejegyzett ECL és ECDL központtá vált. Szilágyi Éva a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kurátora, kuratóriumi titkára, s két évtizede a Láncos Egyházközség presbitere.
A több mint három évtizedes magyartanári tevékenysége során sok szakmai elégtételben volt része, de leginkább arra büszke, hogy tizenkét magyartanár, harmincnyolc lelkész  tanítványa volt, ezen felül sok-sok tanító, óvónő, színész, újságíró és közéleti személyiség, akik hivatásuk, munkájuk révén közösségünket szolgálják. Tanári, igazgatói és közemberi tevékenységéért  a Magyarországi Református Egyház Zsinata Makkai Sándor-díjjal tüntette ki, megkapta a Szent-Györgyi Albert-díjat (iskolaszervezés, közösségépítés), a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Pro Ecclesia-díját, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség pedig életmű díjával, az Ezüstgyopár-díjjal tüntette ki.
Az ifjúság és sport kategória 2016-os díjazottja: a Magyar Ifjúsági Kezdeményezés
A MIK 1999-ben alakult, 16 éve töretlenül igyekszik összetartani a szatmári magyar ifjúságot. A szervezet jelenleg közel 150 bejegyzett taggal rendelkezik, amelyből 50 aktív tag rendszeresen részt vállal a rendezvények szervezésében és lebonyolításában. A Magyar Ifjúsági Kezdeményezés nevéhez  olyan immár hagyománnyal bíró események fűződnek mint a Partiumi Focikupa, a Szatmári Ifjúsági Napok, a Nemzetközi Ifjúsági Sportnapok, a Hazafias Versek Versmondó Versenye és az ingyenes német nyelvtanfolyamok, társszervezőként pedig a kezdetektől részt vesz a Partiumi Magyar Napok, a Családi hétvége és a Március 15-i ünnepség  megszervezésében.
Mivel a fiatalok folyamatosan változó igényeinek nem könnyű megfelelni, a Magyar Ifjúsági Kezdeményezés az ifjúsági élet valamennyi szinterén igyekszik jelen lenni. A kezdetben csupán a magyar ifjúság összefogására és kultúrális rendezvényekre öszpontosító szervezet napjainkban egyre nagyobb hangsúlyt fektet a diákok problémáinak feltérképezésére és lehetőségek szerinti segítségnyújtásra, továbbtanulási és ösztöndíj lehetőségek népszerűsítésére is, és teszi  mindezt természetesen a hagyományok megőrzésére ösztönözve a fiatalokat.
A MIK jelenlegi vezetői és tagjai eltökéltek abban, hogy továbbra is támogassák a fiatalok aktív társadalmi szerepvállalását, a fiatalokkal a fiatalokért az itthonmaradást népszerűsítve, hogy „A jövő veled ugyanitt" ne váljon tartalom nélküli szlogenné. „Köszönet az eddigi elnököknek: Bartha (Popomájer) Helgának, Kovács Jácintnak, Veres Norbertnak és Muresán Istvánnak" - mondta a díjat átadó Kereskényi Gábor. Az elismerést Muresan István jelenlegi MIK-elnök vette át.
A díjátadást a szatmári magyar középiskolák diákjainak előadása tette színesebbé. A Hám János diákjai énekeltek és táncoltak, a kölcseysek az  „A kőszívű ember fiai” című regény néhány részletét vitték színre, a refisek pedig az iskola gyermekkórusának és a Lelkészek Kórusának közös fellépésével emelték az est fényét. szatmar.ro

2016. március 21.

A magyar iskolák fenntartása egyre nehezebb
A magyar nyelvű oktatás és a magyar iskolák fenntartásáról tartott értekezletet a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége március 19-én Nagybányán. Olyan térségek iskolaigazgatói, tanfelügyelői tárgyaltak a magyar iskolák helyzetéről és problémáik orvoslásáról, ahol egyetlen magyar iskola van a környéken.
Tizenegy megye – Arad, Beszterce-Naszód, Bihar, Brassó, Fehér, Máramaros, Hunyad, Szeben, Kolozs, Maros, Temes – képviselői tartottak beszámolót a magyar iskolák aktuális problémáiról, tevékenységükről. Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási kérdésekért felelős ügyvezető alelnöke szerint „azért fontosak ezek a találkozók a szövetség számára, mert csak pontos információk és helyzetismeret birtokában tudjuk képviselni a különféle eltérő gondokkal küzdő helyi pedagógusokat, iskolákat, iskolaközpontokat”. 
A már ismert közhelyek pufogtatása közben kénytelen volt elismerni: „bizonyos folyamatokat nehezen tudunk megállítani, késleltetni, mint amilyen egyes helyeken az asszimiláció vagy a demográfiai fogyás”. Ez a kíméletes megfogalmazás valójában azt takarja, hogy míg a tömbvidékeken a magyarul tanulók száma a születések csökkenése miatt, addig a szórványvidékeken a román többségbe való beolvadás gyengíti és sorvasztja el a magyar iskolákat és az anyanyelvű oktatást. A vegyes házasságok szaporodása kimondottan gyorsítja ezt a folyamatot, bár erről kevés szó esik a közbeszédben.
Az értekezletet vezető Halász Ferenc, a pedagógusszövetség alelnöke összegezte az elhangzottakat és a problémákat. A jelenlevők döntése alapján a következő hetekben gyakorlati megoldásokat, konkrét tennivalókat is megfogalmaznak a pedagógusok és politikusok számára egyaránt a következő gondok orvoslására: gyermektoborzás, pedagógusok biztosítása, ahol szükséges, finanszírozási problémák elemzése, szakoktatás kérdése, tehetséggondozás.
Szabó Ödön Bihar megyei parlamenti képviselő – aki soha nem tanított, sosem volt gyakorló pedagógus, képesítése sincs hozzá – a szórványoktatás minőségét bírálta, mintegy beismerve, hogy noha pártja, az RMDSZ teljesen rátelepedett ezeken a vidékeken az oktatásra, érdemben nem volt képes emelni annak színvonalát. itthon.ma/civilifi

2016. március 24.

Női szemmel a kincses város
„A Kolozsvárral való viszonyom olyan volt, mint a párválasztás” – mondta el a háromszéki származású Györgyjakab Enikő színművész az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában tartott, Kolozsvár női szemmel című kerekasztal-beszélgetésen. 
Az EME Bölcsészet- Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya által szervezett rendezvényen Egyed Emese költő, egyetemi tanár vendége volt Horváth Anna, a kincses város alpolgármestere, Szabó Lilla, a Kolozsvári Magyar Napok programigazgatója, Virág Erzsébet, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség közép-erdélyi alelnöke és Györgyjakab Enikő színművész.
Virág Erzsébet elmondta, ötödikes korától lakója a kincses városnak, akkoriban a csatornázási munkálatokat javarészt a nagyapja vezette. Gyakran jártak a Széchenyi téri piacon, ami akkor a mostani szobor és örökmécses helyén volt. Végül Cs. Szabó László Város a Szamosnál című versét olvasta fel, szemléltetve Kolozsvárhoz való viszonyát.
Horváth Anna elmondta, neki nem adatott meg, hogy Kolozsváron szülessen, gyermekkorában a kincses város elérhetetlen, de álomszép helynek számított. Azt is elárulta, hogy egy tömbházban nőtt fel Csíkszeredában Bogdán Zsolttal, aki ma a kolozsvári magyar színház színművésze. Az alpolgármester elmondta, Kolozsvárra ment férjhez, a családalapítással kapcsolódott be a város magyar közösségének életébe.
Szabó Lilla tréfásan megjegyezte: a meghívottak közül három-egy arányban Székelyföld nyert, hiszen maga is onnan származik, a háromszéki Zabolán nőtt fel. Elmondta, első kolozsvári élménye az egyetemi felvételije volt, az egyetemi évek meghatározóak voltak számára, ekkor tett szert ugyanis baráti körére. Hozzáfűzte, 2008-ban költözött vissza Kolozsvárra és 2009-ben már elkezdett dolgozni a Kolozsvári Magyar Napok szervezőcsapatában.
Györgyjakab Enikő elmesélte, 16 éves volt, amikor először meglátta a kincses várost, és hogy sokáig kihívás volt számára, szentgyörgyi vagy pedig kolozsvári. „Aztán rájöttem, hogy én most már kolozsvári vagyok” – mondta a színésznő.
A közönség soraiból érkező kérdésre, hogy mennyire volt nehezebb nőként érvényesülni a szakmájukban, a meghívottak szinte egyhangúlag úgy nyilatkoztak, nem származott ebből hátrányuk. Virágh Erzsébet kifejtette, pedagógusként sosem volt baja abból, hogy nő, sőt az egyik iskolában, ahol férfikollegák voltak többségben, egyenesen a tenyerükön hordozták.
Horváth Anna úgy fogalmazott, nőként bizonyos dolgok sokkal könnyebben mennek, hiszen könyebb emberi kapcsolatokat teremteni. Szabó Lilla szerint a magyar napok szervezésében jól kiegészítik egymást a férfi, illetve női szempontok, csak kivételes esetben alakul ki vita emiatt.
Györgyjakab Enikő hozzátette, szembesült már a színésznőkkel szembeni előítéletekkel, ugyanakkor átalakulóban van, hogy mit gondol a társadalom a nőkről – ebben a tekintetben szerinte a Székelyföldön picivel rosszabb a helyzet, mint Kolozsváron.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-420 ... 451-453




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék