udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
509
találat
lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-420 ... 481-509
Névmutató:
Kriza János
2013. augusztus 20.
Szent István Rendet kapott Egerszegi és Lámfalussy
Áder János köztársasági elnök kedd délután a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Szent István Rendet adta át Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai bajnok úszónak és Lámfalussy Sándor közgazdásznak az államalapítás ünnepe alkalmából a Sándor-palotában. A Magyar Szent István Rend a Magyarország érdekében tett legkiemelkedőbb különleges érdemek, kimagasló életművek, nemzetközi téren szerzett jelentős értékek elismerésére szolgál.
A Mária Terézia királynő által 1764. május 5-én alapított Szent István Rend megújításaként 2011-ben alkotott törvényt az Országgyűlés a Magyar Szent István Rendről, amelyet a miniszterelnök előterjesztésére a köztársasági elnök adományoz. Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai bajnok, többszörös Európa- és világbajnok 14 évesen nyerte első olimpiai aranyérmét és három egymást követő olimpián győzött.
Lámfalussy Sándor közgazdász, nemzetközi pénzügyi szakember, magyar származású belga állampolgár 1949-ben, a kommunista hatalomátvétel idején, 20 évesen hagyta el hazáját. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a közös európai pénz, az euró atyjának is tekintik, korábban megkapta a Corvin-láncot és a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét a Csillaggal. A köztársasági elnök az átadó ünnepségen kiemelte: a két kitüntetett személyes példájának, teljesítményének üzenete, hogy egy nemzet nagysága polgárainak kiválóságában rejlik, amit csakis a becsülettel elvégzett munka nyújthat.
Kitüntetés kolozsváriaknak
Közben a Magyarság Házában tartott ünnepségen tíz szervezet képviselője, illetve személyiség vehette át a Külhoni Magyarságért Díjat Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettestől és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkártól.
Semjén Zsolt köszöntő beszédében az 1995-ben, a Hazai Kisebbségekért Díj mellett alapított, a kormányfő által odaítélt elismerésről szólva elmondta: azt azok kapják, akik helyi közösségüket szolgálva sokat tettek az egyetemes magyarság megmaradásáért. Hozzátette, Szent István a kereszténység fundamentumára építette fel a magyar államot, a többé-kevésbé szétesőben lévő törzsi területből szervezett államot, „közjogi abroncsot adott a magyarságnak”. Ennek kapcsán megjegyezte, hogy ma is feladat a nemzet közjogi egyesítése. Az egyszerűsített honosítással kapcsolatban hangsúlyozta, a kérelmek száma megközelítette az ötszázezret, és decemberre az esküt tett külhoni magyar állampolgárok száma is eléri az ötszázezret.
A Külhoni Magyarságért Díjat a határokon túl élő magyar közösségek érdekében a közéletben, az oktatásban, a kultúrában, az egyházi életben, a tudományban, a tömegtájékoztatásban, a gazdasági önszerveződésben kiemelkedő tevékenységet végző személyek és szervezetek kaphatják meg. Erdélyből három szervezet részesült a díjban. A magyar családokért hivatalosan 2005 óta, kismamaklubjával pedig 1999-től tevékenykedő kolozsvári Életfa családsegítő egyesület nevében Deme Ilona Julianna, míg az Erdély fenntartható fejlődéséért, kulturális örökségének és erőforrásainak feltárásáért kilenc éve megalakult Élő Erdély Egyesület elnöke, Boda Szabolcs vette át a díjat. A szintén kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság 23 éve az erdélyi és moldvai magyar közösségek néprajzi jelentőségű tárgyi emlékeinek gyűjtésével és feldolgozásával foglalkozik, a társaságnak adományozott díjat Pozsony Ferenc elnöknek adták át.
Tőkés: a kereszténység összekapcsol
A keresztény kölcsönösség elvének tiszteletben tartását, a kettős mérce elvetését szorgalmazta tegnapi Szent István-napi ünnepi nyilatkozatában Tőkés László Európai Parlamenti képviselő. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a kereszténységet nevezte Szent István uralkodása legfontosabb örökségének. Megjegyezte, a kereszténység egymáshoz kapcsolja a román és a magyar népet.
A volt püspök a kölcsönösségről szóló jézusi tanítást idézve elutasította a kettős mérce alkalmazását a román–magyar viszonyban. „Egy országban élünk, egyazon társadalom tagjai vagyunk. Ami jár a románnak, ugyanaz jár a magyarnak is” – fogalmazott Tőkés, aki román politikusoknak a határon túli nemzettársaik melletti kiállását idézve ismételte el azt a nézetét, amely miatt bírálói a román állami kitüntetése visszavonását szorgalmazták.
„Ausztriához és Olaszországhoz hasonlóan, amelyek egyezményes alapon garantálják és biztosítják Dél-Tirol autonómiáját, Magyarország és Románia is közösen vállaljanak felelősséget Erdély, az erdélyi magyarok, a székely magyarok regionális autonómiájáért" – szorgalmazta Tőkés, emlékeztetve arra, hogy egy héttel ezelőtt Traian Băsescu államfő kiállt a Moldovai Köztársaság és Románia egyesülése mellett. „Mi, erdélyi magyarok példát vehetünk a román államelnöktől. Éppen olyan következetességgel kell kitartanunk az erdélyi magyar régiók, valamint a székelyföldi és partiumi autonómia mellett, amiképpen ő tette ezt a román nemzet egysége ügyében” – állapította meg.
maszol.ro2013. augusztus 20.
Tíz szervezet, személyiség kapott a Külhoni Magyarságért
Tíz szervezet képviselője, illetve személyiség vehette át a Külhoni Magyarságért Díjat Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettestől és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkártól kedden Budapesten, a Magyarság Házában tartott ünnepségen.
Semjén Zsolt köszöntő beszédében az 1995-ben, a Hazai Kisebbségekért Díj mellett alapított, a kormányfő által odaítélt elismerésről szólva elmondta: azt azok kapják, akik helyi közösségüket szolgálva sokat tettek az egyetemes magyarság megmaradásáért. Hozzátette, Szent István a kereszténység fundamentumára építette fel a magyar államot, a többé-kevésbé szétesőben lévő törzsi területből szervezett államot, "közjogi abroncsot adott a magyarságnak". Ennek kapcsán megjegyezte, hogy ma is feladat a nemzet közjogi egyesítése. Az egyszerűsített honosítással kapcsolatban hangsúlyozta, a kérelmek száma megközelítette az ötszázezret, és decemberre az esküt tett külhoni magyar állampolgárok száma is eléri az ötszázezret. A Külhoni Magyarságért Díjat a határokon túl élő magyar közösségek érdekében a közéletben, az oktatásban, a kultúrában, az egyházi életben, a tudományban, a tömegtájékoztatásban, a gazdasági önszerveződésben kiemelkedő tevékenységet végző személyek és szervezetek kaphatják meg. Az idén Kárpátaljáról megkapta az elismerést a derceni Gyöngyösbokréta népi együttes. A több mint 60 tagú hagyományápoló tánccsoport nevében Korolovics Zsolt művészeti vezető vette át a díjat. Erdélyből három szervezet részesült a díjban. Az ottani magyar családokért hivatalosan 2005 óta, kismamaklubjával pedig 1999-től tevékenykedő Életfa családsegítő egyesület nevében Deme Ilona Julianna, míg az Erdély fenntartható fejlődéséért, kulturális örökségének és erőforrásainak feltárásáért kilenc éve megalakult Élő Erdély Egyesület elnöke, Boda Szabolcs vette át a díjat. A szintén erdélyi Kriza János Néprajzi Társaság 23 éve az erdélyi és moldvai magyar közösségek néprajzi jelentőségű tárgyi emlékeinek gyűjtésével és feldolgozásával foglalkozik Kolozsváron, a társaságnak adományozott díjat Pozsony Ferenc elnöknek adták át. A több évtizedes múltra visszatekintő vajdasági Jó Pajtás gyermeklapot anyanyelvápolásért, az iskolán kívüli kulturális ismeretanyag közvetítéséért részesítették a díjban. A csellóművész Koffán Tamás több mint háromévtizedes, az erdélyi magyarság életét megörökítő fényképészi munkásságával érdemelte ki a Külhoni Magyarságért Díjat. Koffán Tamás 1979 és 2011 között 40 ezer fotót készített. A felvidéki irodalmi élet és a csallóközi helytörténet meghatározó alakja, Koncsol László szerkesztő, író, költő, műfordító, helytörténész is az idei díjazottak között szerepelt. Szlovéniából a zalai népdalokat autentikusan tolmácsoló Muravidéki Nótázók héttagú csoportja részesült az elismerésben, hagyományőrző és közösségszervező szerepéért. A fél évszázada újjáalakult vajdasági Paulinum Püspökségi Klasszikus Gimnázium és Szeminárium is az idei kitüntetettek egyike. A Szabadkán magyarul és horvátul is oktató katolikus intézményt Miocs József rektor képviselte a díjátadón. Az 1929 óta működő Torontói Első Magyar Református Egyház a kanadai nagyvárosban és a környéken élő magyarság életének fontos központja, a második világháború után, az 1956-ban, majd a kommunista Romániából emigrálók felkarolója. Az elismerést kapott egyház mostanában a magyar állampolgársági eskük helyszíne is, és az utóbbi időben a kitelepülő romákat is segíti, például nyelvtanulási lehetőséget nyújtva nekik.
MTI2013. augusztus 21.
Díjazták a külhoni magyarságot
Tíz szervezet képviselője, illetve személyiség vehette át a Külhoni Magyarságért Díjat kedden Budapesten, a Magyarság Házában tartott ünnepségen. A Külhoni Magyarságért Díjat a határokon túl élő magyar közösségek érdekében a közéletben, az oktatásban, a kultúrában, az egyházi életben, a tudományban, a tömegtájékoztatásban, a gazdasági önszerveződésben kiemelkedő tevékenységet végző személyek és szervezetek kaphatják meg.
Erdélyből idén három szervezet részesült a díjban. Az itteni magyar családokért hivatalosan 2005 óta, kismamaklubjával pedig 1999-től tevékenykedő Életfa Családsegítő Egyesület nevében Deme Ilona Julianna, míg az Erdély fenntartható fejlődéséért, kulturális örökségének és erőforrásainak feltárásáért kilenc éve megalakult Élő Erdély Egyesület elnöke, Boda Szabolcs vette át a díjat. A szintén erdélyi Kriza János Néprajzi Társaság 23 éve az erdélyi és moldvai magyar közösségek néprajzi jelentőségű tárgyi emlékeinek gyűjtésével s feldolgozásával foglalkozik Kolozsváron, a társaságnak adományozott díjat Pozsony Ferenc elnöknek adták át.
Szabadság (Kolozsvár)2013. szeptember 14.
A kutató, a vezető és a kisebbségi sors
Idén tizedik alkalommal szerveztek társadalomtudományi tábort a Szentegyháza melletti Szeltersz-fürdőn. Bárdi Nándor (PhD) történész-kutatóval, egyetemi oktatóval, az MTA Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézetének munkatársával, a romániai magyarság múlt századi történetének egyik legavatottabb ismerőjével és az ezredvég óta zajló események értő szemlélőjével tudományról, társadalomról és magyarság helyzetéről beszélgettünk.
– Eltelt majdnem egy negyedszázad a rendszerváltozások óta Kelet-Európában. Nagy társadalmi változások következtek be. A társadalomtudományok képesek-e követni ezeket a jelenségeket?
– A társadalomtudományoknak az a dolga, hogy a valóság eseményeit vizsgálja. Persze a tudatlanság bátorsága volna egy ilyen nagy ívű kérdésre akár általános választ is adni. A kisebbségi magyar közösségekkel kapcsolatos kutatásokban jól látszik az, hogy míg 1989 előtt elsősorban a dokumentáláson, a leíráson volt a hangsúly, és külhoni műhelyek, szakemberek, kutatások hiányában irodalom-központú volt, addig a kilencvenes évek központi társadalomtudományos kérdése már az lett, hogy mi és hogyan szervezi és működteti ezeket a közösségeket? Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösségek: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán pl. a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. Ugyanakkor ez nem egy amorf entitás, hanem intézményi alrendszerekre (érdekvédelem, önkormányzati pozíciók vallási élet, nyilvánosság, oktatás, közművelődés, gazdaság) épül, amelyek annál hatékonyabbak, minél inkább a saját szakmai mezőny játékszabályai szerint működnek. (Pl. nem elég magyarul tanítani, hanem használható készségeket kell átadni és ennek megvannak a mérési és pedagógiai módszertani szabályai.) Érdemes erről a KAM, Biró A. Zoltán „klasszikus” értelmezése mellett Kiss Dénest olvasni. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hivószó alá sorolható be. Ide tartoznak a társadalmi rétegződésen belüli pozíciók (demográfiai adottságok, iskolai végzettség, foglalkozás, gazdasági aktivitás, településszerkezet), az oktatási intézményekben szerezett kompetenciák (szövegértés, logikai készség stb.), a kétnyelvűségből származó előnyök, illetve a megosztott kultúrájú társadalomban való érvényesülés tapasztalatai. Itt többek között Kontra Miklós nyelvészeti, Kiss Tamás demográfiai és Papp Z. Attila iskolai teljesítményekre vonatkozótanulmányai megkerülhetetlenek.
Az ezredforduló óta a kisebbségekre vonatkozó kutatásokat egyrészt a tagoltság, a tipologizálás és az összehasonlítás tematizálása jellemzi, lásd a Péntek János szerkesztette határtalanító nyelvtervezési összefoglalót, Kiss Tamás romániai rétegződési elemzését vagy a kisebbségjogi helyzetképeket. Másrészt a szaktudományokon belül a legfejlettebb módszertant és elméleti kereteket alkalmazzák a nemzeti-etnikai kutatásokban. Pl. Lőrincz D. József, Salat Levente, valamint. Így az élőnyelvi és a történeti-demográfiai kutatásokban, az etnográfiában és a földrajztudományban a kisebbségi tematika egyik központi kérdéssé vált, míg a magyar nyelvű szociológiában és a történettudományban az utóbbi évtizedben vált megkerülhetetlenné. Harmadrészt a magyar kutatási kérdés-hagyományok a somorjai Fórum Intézet, illetve a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet révén az adott országok nem magyar kisebbségeinek kutatásában is adaptálódtak. A magyarországi kisebbségkutatás sajátossága pedig az, hogy legalább öt markáns, egymástól különböző csoport kutatása folyik párhuzamosan (magyarországi nemzetiségek, külhoni magyarok, romák, zsidóság, migránsok) és ezen csoportok szerveződésének, a problémáik kezelésének összehasonlítása nemzetközileg is fontos tanulságokkal jár. A negyedik nagyon fontos dolog, hogy az ezredfordulón induló szakemberek nemzedékénél a kutatói szerep levált a társadalomépítői küldetéstudatról. Pontosabban az előbbi szakmai megfontolás vált a dominánsá, de úgy, hogy közben a kisebbségi közösségek aktuális problémáira is választ akarnak adni. Lásd például Szabó Á. Töhötöm vagy Székely István Gergő és kollégái munkáit. Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösség: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni, illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hívószó alá sorolható be.
– Tudnak-e a kutatók olyan következtetéseket levonni, amelyekkel akár valami stratégia-féleség készíthető a jövőre vonatkozóan?
– A társadalmi- vagy nemzetstratégiák nem szövegek, hanem egy intenzív közösségi szocializáció, reflektált önszemlélet, nemzedéki termékei. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó és annak határozatai, amelyek a maguk nemében egyedülállóak, egy tudatos új elitteremtés eredményei. A Budapesten „erdélyi”-ként szocializálódottak Reform Tömörülés szétesése, illetve a kolozsvári magyar központi könyvtár és a szakkollégiumi bentlakás programjának kudarca után nem hiszem, hogy a Bulgakov kocsma lenne az erre alkalmas szerkezet. De hasonló módon, más okokból az Sapientia Eredélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) sem tudja ezt betölteni. Amikor az EMTE egyik vezetőjétől megkérdeztem, hogy miért olyan amilyen a kommunikációs tanszék honlapja, – azaz miért nem az a központi tudásportál Erdélyben –, csak azt hajtogatta, hogy van honlapja, pont úgy, mint a többi tanszéknek stb.
A székelyföldi kisvárosokban létrejövő kezdeményezések pedig sok okból kifolyólag nem alkotnak hálózatot. Pl. az 1500 ottani RMDSZ tanácsosnak nem folyik a folyamatos képzése, nem szembesülnek a „jó példák” tapasztalatival sem (a teljesség igénye nélkül: a LAM Alpítvány, a Góbé termék, a CEMO, az Igen, tessék! mozgalom, a gyergyóremetei településfejlesztés, az Areopolisz és az Örökségünk egyesületek munkája stb.) A szerves, morálisan is megalapozott közösségi szocializáció nélkül a nemzetstratégia vagy épp az autonómia–szövegelés írott malaszt, pótcselekvés marad. Ez nem azt jelenti, hogy ne készülnének fontos anyagok a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben, a Kvantum csoportnál, a Babes-Bolyai Tudományemetem (BBTE) Szociológia Tanszékén, a Kriza János Néprajzi Társaságnál, a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjánál, a KAM-nál, az Omnibusznál, a csíkszeredai volt Soros Központ közreműködésével a turizmus, a területfejlesztés, a népesség előszámítás, az agrárgazdálkodás és más kérdések tekintetében. A magyarságpolitikában a Nemzetpolitikai Kutatóintézet és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának dokumentumai vagy a régebbi külügyi stratégia mellett én a Sólyom László kezdeményezte 2010-es konferenciát és az A határon túli magyarság a 21. században című című kötetet tartom a legfontosabbnak. Mindezekkel nem csak az a baj, hogy a „szakértői okostojáskodás” eléri-e a politikusok ingerküszöbét, hanem, hogy van-e olyan szakapparátus, amely képes ezeket az eredményeket nap mint nap a nyilvánosság és a döntéshozók felé közvetíteni?
– Európa, az Unió segítette-e a nemzetiségeket az egymás felé közeledéshez? Biztosított-e a jog és a jogorvoslat?
– Az Unió alapszerződésében nincs kisebbségjogi elvárás, nincs külön kisebbségi panaszeljárás. Vizi Balázs tanulmányai világosan tisztázzák ezeket a kérdéseket. Ugyanakkor a kapcsolattartásban és az Uniós fejlesztési pénzek lehívásában, ma már természetesnek vett, de történelmileg óriási változások következtek be. A székelyföldi agrárvilágból a XX. században mindig csak elvittek, a termőföldalapú támogatás és a különböző uniós pályázatok révén az utóbbi évtizedben azonban ez megfordult.
A helyben élők készségein múlik, hogy miként tudják ezt felhasználni. A határ-menti fejlesztési programok hasznosulásából leginkább a partiumi és a bánsági magyar nyelvtudás felértékelődése látszik, de itt sem volt hálózati stratégia a forrásfelhasználás maximalizálására. Kívülről – igen bárki mondhatja marslakóként – úgy néz ki, hogy nem is érzékeli a romániai magyarság a léptékváltásokat legyen az például a vasúti névhasználat, a Homoród-mentén lezajló útépítések, a csatornázás, a földgáz bevezetése stb.
Nem csak a Székelyföldre leszűkítve érvényes, hanem általánosan kulcskérdés az erdélyi magyarságra vetítve is a készségek intézményes fejlesztésének problémája. Hányan tudnak jó eredménnyel leérettségizni? Megoldódik-e román nyelvtanulás körüli áldatlan tehetetlenség? Mikor lesz középfokú angol nyelvtudása a romániai magyar érettségizők döntő többségének? Ugyanígy az érettségizők informatikai tudása eljut-e egy alapprogramozásig, honlap-készítésig? Erre persze lehet hárító választ adni: nálunk nincs középfokú állami nyelvvizsga, a tantervek Bukarestből érkeznek, majdhogynem általános a számítógéphiány stb. Ez azonban a megnyílt szolgáltatói és munkaerőpiacon senkit nem érdekel. Székelyföld nagy kitörési pontja a múlt század eleji mezőgazdasági válságból, majd a két világháború közti túlnépesedésből, a szocialista iparosításban az írni-olvasni tudók magas aránya és a folyamatos családi stratégiaként működő képzési mobilitás volt. Ez úgy látszik, ma sincs másként, sőt az Uniós kihívások ezt még inkább megkövetelik. Volt-e valahol a Székelyföldön érettségi eredmények problémája városi, megyei tanácsülés témája? Erre is ismerem az önfelmentő választ: miért a románoknál volt? De akkor mi is az összehasonlítási alap, mi is a hagyományhoz való viszony?
– Tíz éves ebben a formában ez a tábor? Mit lát: hová fejlődött? Megvan a kellő látogatottsága? Létezik a Kárpát-medencei kisugárzás? Év közben is együtt dolgoznak ezek a szakemberek? Milyen a nemzetközi visszhang és a kapcsolatrendszer?
– Tízedik alkalommal rendeztük meg a szelterszi társadalomtudományi tábort, de két évben elmaradt, tehát 12 évről van szó. A tábor funkciója egyrészt az, hogy a különböző társadalomtudományi területek kutatói tudjanak egymás munkájáról, másrészt egyfajta találkozási pont, ahol ki lehet beszélni nyugodtan – akár nyilvánosan akár kisebb körben – a szakmai problémákat, harmadrészt a fiatal kutatók számára egyfajta bemutatkozási lehetőség. Évente 60-70 fő jön el. Az alapító szervezők nem akartak különösebben „terjeszkedni”, romániai magyar történészeken, irodalmárokon, politológusokon, szociológusokon, etnográfusokon túl még filozófusokat, nyelvészeket próbáltunk bevonni – az utóbbiakat nem sok sikerrel –, illetve egyetemi hallgatókat, középiskolai tanárokat és a székelyföldi kulturális, tudományos intézmények munkatársait invitáljuk. Fogalmam sincs a kisugárzásról, a rendszeresen megjelenő magyarországi szakemberek (régebb Benda Gyula, Juhász Pál, Hadas Miklós és mások) örömmel, okulva okítottak. Ebben az évben először voltak itt a szlovákiai Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársai, és nagyon érdekesek voltak egy a romániai magyarságtól eltérő pozíciókkal bíró kisebbségi közösség működéséről szóló beszámolóik és általánosabb kritikáik.
– Hogyan, kinek a segítségével valósult meg a mostani tábor?
– A tábornak immár hagyományosan a Szent Gellért Alapítvány menedékháza ad helyet. A napi egyszeri meleg ebédet és a sátorhelyeket finanszírozzák a támogatók a közös étkezéseket és a szállást a résztvevők finanszírozzák. Legfontosabb támogatónk a Hargita Megyei Kulturális Központ, valamint a fentiekben többször is emlegetett kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Jakabffy Elemér Alapítvány.
Simó Márton
https://kulturhon.szhblog.ro2013. szeptember 28.
Gub Jenő emlékére
Életének 85. évében elhunyt Gub Jenő (1929–2013) biológia-földrajz szakos tanár, néprajzkutató, az etnobotanika és etnozoológia egyik legszorgosabb erdélyi kutatója, a Sóvidék szerelmese. Sóvidéket írok, pedig ő a Sóvidék peremén, Szovátán töltötte élete java részét. Volt tanító, tanár és iskolaigazgató Székesen, tanár Nyárádremetén, 1964-től pedig Szakadátban és Szovátán oktatta a gyerekeket és a Teleki Oktatási Központban működő Tanítóképző Főiskola hallgatóit 1997-ig.
Sok éven keresztül Szovátának, de az egész Székelyföldnek egyik legavatottabb és legtöbb ismerettel rendelkező idegenvezetőjét tisztelhették benne. Jó humorú, magyar érzelmű, agilis, könnyen barátkozó, kellő retorikával felvértezett személyiség volt, akinek óráira és idegenvezetői alkalmaira ma is szívesen emlékeznek vissza szerte a nagyvilágban. Évekig állandó rovata volt a Népújságban a bionikáról. Legfontosabb munkái: Erdő-mező növényei a Sóvidéken (1996), Erdő-mező állatai a Sóvidéken (1996), Háziállataink dicsérete (1999), Kertek, mezők termesztett növényei a Sóvidéken (2001), Üres kalász fenn hordja a fejét (2004), A könnyező egerek története (2004), Szováta turistakalauz (2005), Rapsonné rózsája (2005), Láttál cseresznyefán tököt? (2008). Gub Jenővel a kolozsvári székhelyű Kriza János Néprajzi Társaság gyűlésein ismerkedtem meg 1990 után, és a későbbiekben a kölcsönös tiszteletre és megbecsülésre alapuló őszinte emberi kapcsolat, mondhatni barátság alakult ki közöttünk. Többször jártam szovátai lakásán, de volt úgyis, hogy Erdélyből együtt utaztunk magyarországi néprajzi szemináriumra, vagy épp a Magyar Néprajzi Múzeum meghívásának tettünk eleget, amikor, díjazás végett, a Magyar Néprajzi Társaság gyűjtési pályázatának ünnepélyes eredményhirdető alkalmaira voltunk hivatalosak. Ő általában az első díjat szokta kapni, ami alapos tudományos munkásságának egyik legjobb fokmérője volt.
Ilyenkor, a hosszú út során sokat beszélgettünk történelmünk csendesebb és viharosabb évszázadairól, s a Tanár Úrban múltunk biztos adatközlőjét és ismerőjét fedeztem fel. Festői környezetben lévő lakása ma is valóságos kerámiamúzeum. Nem emlékszem, hogy Korondon kívül találkoztam volna még annyiféle kerámiatermékkel, amelyek e szép, lakályos magánház külső és belső falait díszítik.
És ott vannak a festmények, amelyek a kiváló erdélyi magyar festők és grafikusok keze vonását őrzik – hatalmas szellemi és tárgyi értékkel gazdagítva egyetemes magyar kultúránk képzőművészeti tárházát.
2013 elején, amikor utoljára találkoztam vele otthonában, a családja körében, behívott a belső szobába, és egy festményt mutatott nekem.
– Látod ezt a művet? Ez a korondi Páll Lajos festménye. Nem is tudom, hányszor járt már itt, behunyt szemmel is megtalálta a képet a falon, csak bejött ide, a szobába, s azt mondta, hogy kérjünk bármennyit érte, de ezt vissza szeretné vásárolni. Ilyen bivalyokat, mondta, már nem tud festeni. Akárhányszor is megpróbálta – nem sikerült!
Áldott emlékű Páll Lajos tavaly, 2012. november 9-én ment el az örök festői mezőkre, hogy az Ég Nagy Ecsetével új bivalyokat fessen. Talán sikerül odaát... Április 18-án, amikor Szovátán is bemutattuk A megmentett hűség c. sóvidéki interjúkötetet, Gub Jenő tanár úr, sajnos, már nem jöhetett el. A 25 kortárs jeles személyiségről szóló könyvet hiába szerettem volna 26-ra gyarapítani – nem sikerült. Nem rajtam múlott! De Ő mégis ott van! A Sóvidék iránti hűségének és ragaszkodásának tárgyi bizonyítékai – könyvei – fellelhetők az olvasók polcain, az egyetemes magyar kultúra tárházában. És persze a szívünkben… Egyik dedikált könyvének lapjára Tamási Áron-idézetet írt nekem: A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek szülőföldje és sok feladata!
Most, feladatait beteljesítve, Jenő tanár úr lelke valahol a drága szülőföld felett szárnyalhat szabadon. Haláláról értesülve – ma sem tudom, mért nem jelent meg egy hivatalos nekrológ – az internetet találtam a legjobb és leggyorsabb híradásnak, hogy szerte a nagyvilágban tudomást szerezzenek távozásáról. Egyik legnagyobb tisztelője és barátja, a kolozsvári BB egyetem professzora, Keszeg Vilmos ezt írta nekem: »Kedves Feri, köszönöm az értesítést. Mindannyian együtt élünk életünk végének távlatával. Ennek ellenére minden halálhír megdöbbentő. Kosztolányi Dezső írta, hogy „Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány”. Bármennyire szomorú, mindenki helyettesíthető. De ugyanennyire igaz, hogy senki sem pótolható. Ilyen „egyedüli példány” volt Gub Jenő tanár úr, örülök, hogy a KJNT összejövetelein megismerhettem. Miután kimaradozott, majd teljesen távol maradt a rendezvényektől, írásai adták tudtul, hogy végzi a munkáját. Hogy fárad, hogy betegségekkel küszködik, az rejtve maradt, az nem szivárgott ki műhelyéből. Én sok szeretettel emlékezem kedvességére, tisztelettel tartom számon azt a munkáját, amiről nekem tudomásom volt. Feri, ha alkalmad van családjával beszélgetni, kérlek, ezt add át üzenetként. Egy tanár generációkat tanít és nevel. Egy tanár emléke hosszú időn át él, akár emlegetik, akár nem: amit tanított, az sok-sok éven át benne marad tanítványai és azok gyermekeinek döntéseiben, gesztusaiban. Gub Jenő kutatóként olyan többleterőfeszítést vállalt, ami egy pedagógustól nem feltétlenül várható el. Amit Gub Jenő kutatóként elvégzett, azt össze kell foglalni, össze kell gyűjteni. Publikációinak jegyzékét össze kell állítani, életpályáját meg kell írni, közöletlen írásait, feldolgozatlan adatgyűjtéseit letétbe kell helyezni. Ez a családja és különböző intézmények feladata.« Köszönöm/köszönjük, professzor úr, szép sorait. Te pedig nyugodjál békében, Jenő!
Székely Ferenc
Gub Jenő /Szováta, 1929. márc. 5. – Szováta, 2013. szept. 25.
Népújság (Marosvásárhely)2013. október 11.
Új lap Erdővidéken
Erdővidéki Hírlap címmel új közéleti hetilap látott napvilágot, az első szám tegnap jelent meg. A szerkesztők megfogalmazott szándéka az elődök nyomdokain haladva bemutatni a kistérség jelenét a maiaknak, meg a jövőben a múlt iránt érdeklődőknek.
A kimondott Erdővidék mellett kiterjesztik felségterületüket Hidvégre, no meg az Olton túlra, a Brassó megyei magyarlakta településekre: Apáca, Ürmös, Ágostonfalva és Alsórákos. Szándékuk az Erdővidék-tudat, az összetartozás, a szülőföldhöz való ragaszkodás erősítése. Vallják, az újság pártlap: az erdővidéki magyarság pártján áll. A vidék jeles szülötte, Egyed Ákos akadémikus Kriza Jánostól kölcsönzött címmel, Erdővidék az én hazám című beköszöntőjével mutat rá a térség történelmi, kulturális, szellemi gazdagságára. A lapot a Tortoma és Sámán kiadó a Ferenczy Géza Egyesülettel partnerségben adja ki. Főszerkesztője Lázár Zoltán kommunikáció szakot végzett fiatal, főmunkatársai: Benkő Levente történész, közíró, a Háromszék volt munkatársa, a kolozsvári Művelődés folyóirat szerkesztője és Szabó Gyula Jenő tapasztalt újságíró. A térségben 1997-től működik az Erdővidék regionális hetilap, s tavaly novemberben múlt ki a 2008 májusában indított Vidékünk című hetilap.
(szekeres)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. október 16.
„A magyarok közt is keressük az asszimiláció okait”
A Fórum Kisebbségkutató Intézet 1996 óta járul hozzá a szlovákiai magyarok szellemi életének gazdagításához, közel két évtizedes tevékenysége alatt gyarapodott, gyűjtött, szervezett. Egyik létrehozója TÓTH KÁROLY, aki kezdettől vezetője is az intézménynek, és akivel a szelterszfürdői társadalomtudományi táborban Kustán Magyari Attila beszélgetett.
Hogyan indul az intézet története?
Ezt 1996-ban, két alapítvány hozta létre, a Fórum Alapítvány és a Katedra Alapítvány kifejezetten azzal a céllal, hogy egy „kőintézmény” működését indítsuk útjára, ahol kutatásokkal, levéltári tevékenységgel foglalkozhatunk többek között. Több profilú munka folyik nálunk: egy demográfiai-szociológiai részleg, egy történettudományi intézet, egy etnológiai központ működik, valamint egy digitális és internetes adatbázisokat rendező központ, valamint egy könyvtár és egy levéltár.
Milyen tevékenységet folytatnak a szociológiai részlegen?
Az itt zajló társadalomtudományi kutatások nem teljesen csak a magyar kérdésekkel, hanem a szlovák-magyar kapcsolatokkal, az asszimilációs folyamatokkal foglalkoznak, hiszen olyan közegben élünk, ahol ez erőteljes jelenség. Vizsgáljuk emellett a kulturális értékrendeket, az ifjúság mozgásait, közben ezekről rengeteg publikációt jelentetünk meg.
Milyen mértékben zajlik az asszimiláció jelenleg Szlovákiában?
Ennek a folyamatnak az egyik legmeghatározóbb gyökere a vegyes házasság, mint tudjuk, hiszen a gyerekek sorsa ebből a szempontból a legtöbb esetben gyakorlatilag már házasságkötéskor eldől. A felmérések szerint eléggé magas a vegyes házasságok száma Szlovákiában, mintegy százezer magyart érint, azaz egyötödét a társadalmunknak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mind a százezer magyar elszlovákosodik, sőt, fordított folyamatokat is lehet tapasztalni, de mindenképpen egy olyan életmódváltást jelent ez, ami korábban nem jellemezte az érintettek életét. Pontos kimutatásaink nincsenek egyébként, viszont most indítunk el egy asszimilációs kutatást, mert ez kardinális kérdés a magyarság számára.
A szlovákiai etnikai térkép elkészítését is felvállalták. Milyen változások tapasztalhatók az utóbbi években?
A www.foruminst.sk honlapon megtalálhatók a 2011-es adatok. Azt látjuk, hogy hatvanezer magyar tűnt el a térképről az utóbbi tíz évben. Ennek egy jelentős része az elhalálozást jelenti, ugyanakkor kevés a születés, de a kivándorlás, és amint mondtam, a szlovakizáció, a természetes asszimiláció is szerepet játszik az állami szinten üzent masszív ideológia miatt, amely szerint úgy lehet jól érvényesülni az országban, ha az ember szlovák identitású. A korábbi 9,7 százalékhoz képest egyébként ez 8,4 százalékos arányt jelent a teljes népességen belül. Nem az a megdöbbentő, vagy riasztó, hogy ez a csökkenés zajlik – a korábbi egy évtizedben ötvenezres tömeggel lettünk kevesebben –, mert ezzel szembe kell nézni, viszont érezhetően folytatódik ez a tendencia, és az asszimilációs szándék.
Ennek megállítására, feltételezem, nem igazán lehet könnyen kidolgozni egy stratégiát.
Egyelőre ott tartunk, hogy megvizsgáljuk, mi okozza mindezt, mert azért egészen pontosan nem tudjuk. Meglehet, hogy a magyarok között is kell keresni az asszimiláció okát, nem biztos, hogy csak a szlovák társadalom tehet róla. A magyarság vonzóereje egyre csökken, ebben pedig jórészt az elit ludas, hiszen az emberek elveszítették a hitüket a politikai, vagy kulturális reprezentációban.
Milyen munka zajlik a történettudományi intézetben?
Arra törekszünk, hogy azokat a fehér foltokat, amelyekhez nem szabadott hozzáférni korábban, most feltárjuk. Legyen szó a két háború közti időszakról, a visszacsatolásról, a háborút követő jogfosztottság, kitelepítések, deportálások korszakáról – ezek persze valamennyire fel vannak dolgozva, de még van tennivalónk. Kassán egy etnológiai központot is működtetünk, ahol elsősorban a paraszti kultúrával foglalkozunk, napjainkra tett hatásaival.
A tudományos munkákban találnak szlovák partnerre?
Igen, az akadémiával szorosan együttműködünk, a kassai társadalomtudományi intézet a magyar vonatkozású témákban együttműködik velünk, de az akadémia egyéb ágai is, ahol közös pontok vannak, nyitottak.
Könyvtárukra, a Bibliotheca Hungaricára különösen büszkék.
Ez egy központi magyar könyvtárként alakult meg 1990-ben azzal a céllal, hogy az 1918 után, Csehszlovákiában megjelent magyar írásos anyagokat gyűjtse. 25 ezres könyvtárról beszélünk, amelynek a kézikönyvtára az ország legértékesebb ilyen jellegű gyűjteménye. Digitalizálással is foglalkozunk, ennek egy része pedig fellelhető az interneten – a többi anyag azért nem, mert egyszerűen hatalmas mennyiségről beszélünk, amit nem bírunk feldolgozni. Képanyaggal is rendelkezünk, százötvenezer darabbal, amelyeket szintén fel szeretnénk dolgozni, de jelenleg „csak” 22 ezret sikerült. Ez azért nehéz munka, mert minden fotó mellé felírjuk a megfelelő adatokat is, és nem könnyű feladat kideríteni például, hogy az elvtársak mellett kik húzódtak meg. Számos képeslapunk van, amelyek a történelmi változásokat örökítették meg, így a pozsonyi Petőfi-szobor teljes élete is végigkövethető: láthatjuk, milyen volt, amikor felállították, amikor a csehek bejövetelekor bedeszkázták, hogy ne lehessen látni stb.
Milyen levéltárral rendelkeznek?
Mi olyan anyagokat gyűjtünk, amelyeket vagy elhagytak, vagy mi szerezünk meg a családoktól, illetve amelyeket éppen nálunk tárolnak. Az egyik ilyen, nálunk tartott gyűjtemény az egykori kulturális szervezet, a Csemadok hatvan éves adattára, amelyen tíz éve dolgozunk úgy, hogy még a munka negyedénél sem tartunk. A másik ilyen nagyobb anyag az 1989 utáni magyar pártok iratanyagait tartalmazza, amelyeket az egyesülésükkor, 1998-ban tudtunk elhozni.
A nyilvánosság előtt milyen módon jelennek meg?
Évente szervezünk öt-hat konferenciát, de a publikációs tevékenységünk sem elhanyagolható. Önálló kiadóként is működünk, magunk terjesztjük is a könyveinket, azt a mintegy százhatvan kiadványt, amelyet mostanáig megjelentettünk. Saját évkönyvvel, az Acta Ethnologica Danubianával, és egy folyóirattal, a FÓRUM Társadalomtudományi Szemlével rendelkezünk ugyanakkor.
Milyen az együttműködésük a szlovákiai magyar pártokkal?
Erről a kérdésről nem szoktam nyilatkozni, mert nincs különösebb viszonyunk velük: ha ők megrendelnek nálunk valamilyen anyagot, vagy felmérést, akkor azt elvégezzük, de ezen túl nincs kötődésünk hozzájuk. Ez a két párt ugyanakkor kutatási téma a számunkra.
Magyarországi és erdélyi intézményekkel milyen viszonyban állnak?
Minden magyarországi intézménnyel kapcsolatot tartunk, nincs olyan vidéki város, amellyel az elmúlt tizennyolc év alatt ne kerültünk volna kapcsolatba kutatás, vagy konferencia kapcsán. Az akadémia, a kisebbségkutató intézet természetesen partnerünk, a győri Regionális Kutatások Központja úgyszintén, sőt a győri régióval számos közös kutatásban vettünk részt. Ide sorolhatók a minisztériumok is persze. Nem szelektálunk: hogyha valaki felkér minket, akkor embereinktől, tudásunktól függően elvállaljuk a feladatot. Erdélyben nincsenek szerződéses, hosszú távú kapcsolataink, inkább az egyes kutatások miatt alakulnak ki együttműködések. Említeném a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságot, vagy a Max Weber Társadalomkutatásért Alapítványt, a csíkszeredai KAM-Regionális és Antropológiai Kutatások Központját.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)2013. október 25.
Arról, hogy mi dolgunk a világon*
In laudem – Dávid Gyula
Amikor az Árapatakon 1928. augusztus 13-án született Dávid Gyula szerkesztő, irodalomtörténész csöndesen megérkezik és lelkesítő figyelemmel követi az eseményeket, s ha szól, célokat fogalmaz meg, ha nem szól, lelkifurdalásunk támad; járása-kelése valami egyértelmű úton levés benyomását kelti, mintha kicsit a föld felett is járna...
Pedig csak arról van szó, hogy eszmények útján jár, hogy meglelte szabadságát, amely szerint az élet sokféleségében önmaga számára folyamatosan értelmes feladatokat lát meg, fogalmaz meg és visz jó végre. De ha jobban megnézzük, ez az önmaga – noha szép családot is jelent – nagyon is az olvasni, tudni, érteni vágyó és bízzunk benne: a kincseit el nem herdáló közösség váteszi tagja is.
...Van és mindig is volt dolga a világon: amikor a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakát 1951-ben elvégezve szintén Kolozsvárt az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó szerkesztője volt; amikor ösztöndíjas aspiráns, majd 1956-ban tanársegéd lett a Bolyai Egyetemen. S aztán, szakképzetlen munkásként volt a kolozsvári Városgazdálkodási Vállalatnál, sőt, amikor öt éven keresztül munkanélküli volt, akkor is (1965–70). Vörösmarty szavaival mondom, hogy ereje „szerint és a legnemesbekért” dolgozott a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjeként is 1970-től nyugdíjazásáig (1992), a Kriterion Romániai Magyar Irók sorozata gondozójaként 22 éven keresztül, a Polis Könykiadó ügyvezetőjeként 1992 óta (többek között a Remekírók Diákkönyvtára sorozat révén), az Erdélyi Múzeum folyóirat, az Erdélyi Tudományos füzetek könyvsorozat, a Romániai Magyar Bibliográfiák, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztőjeként, sőt ennek a 3. kötettől kezdve főszerkesztőjeként, a EMKE elnökeként (1991–1999) és a felsorolás koránt sem teljes. ...A több mint 250 kötet szerkesztőjeként, tankönyvszerkesztőként (A romániai magyar irodalom története), a Reményik-, a Bánffy-életmű kiadójaként, a filológia magas szintű művelőjeként tekintünk ma Dávid Gyulára.
E pálya elején, amelyet a társadalmi szolidaritásban és közvetíthető tudásban összefoglalható eszmények következetes érvényesítése jellemez, az ember társadalmi-politikai kiszolgáltatottsága mint sorsfordító, de nem lélekcserélő próbatétel jelentkezett – akkor, amikor az 1956-os magyarországi forradalom romániai hatásának is nevezhető események bekövetkeztek; voltaképpen az ’56-os magyarországi forradalmat a politikai önkény tisztogatási programja jegyében ürügyként használó romániai államapparátus megtorló akciója révén. A szép irodalomtörténészi-felsőoktatási karrier elé néző, egyébként a közösségért való munkálkodásban mindig is értelmet látó fiatalt koholt vádakkal tartóztatták le 1957-ben és ítélték el hét évre.
Mert korábban egy kollégájával beszélgettek a magyarországi forradalomról és azt nem helytelenítették. Mert néhány diákkal halottak napján kivonult a Házsongárdi temetőbe, felkeresték Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor sírját vagy emlékjelét: erre hivatkozva (és provokációkkal, vallatással, megtévesztéssel, zsarolással gyűjtve a politikai döntéshez hamis bizonyítékokat) távolították el munkahelyéről, egyfajta életútról, vetették alá lelki és testi tortúráknak.
Hogyan tudhatta megőrizni szellemi frissességét, az emberbe az értelmes életbe vetett hitét e hét szűk esztendőben (és az azt követőkben)? Állítása szerint szenvedőből megfigyelővé vált, kiszakította magát abból a kontextusból, amelyben élt: képes volt elvonatkoztatni a körülményektől. Több fogolytársával együtt (hogy csak néhányat említsünk: Páskándi Gézával, Várhegyi Istvánnal és László Dezsővel) a tanulás lehetséges formáit kereste.
Micsoda hét esztendő! Színhelyei a kolozsvári Szekuritáté, a szamosújvári börtön, ismét Kolozsvár, 1959: a Duna-deltai Periprava-Grind, Salcia, Luciu-Giurgeni, Grădina, Stoeneşti, majd újra Szamosújvár.
A könyveket mindig is értékelő családból származó Dávid Gyula maga is könyves ember: az általa írt vagy szerkesztett művek sorából politikai elítéltsége tapasztalatait is megjelenítő, de főleg a méltatlan feledés ellenében megtervezett és megvalósított jelentős munkát emelném itt ki. Az erdélyi 56-osok életrajzi adattárát 2004–2005-ben szerkesztette azokra figyelve, akiknek ügye közvetlenül vagy közvetve, de kapcsolódott a magyar forradalom romániai kihatásainak az ő szavával élve jelenségkomplexumához. Sorstársait is megszólította, az életrajz formát találta mértéktartó és a későbbi értelmezés számára is legmegbízhatóbb szövegtípusnak: a pályák emlékezete tömören és felszólító erővel kerül be az emberi szenvedéstörténet példázatai sorába.
Az emberi méltánytalanság sem cinikussá, sem embergyűlölővé nem tette, életerejét ma sem valamiféle bosszúvágy vagy a kivételesség tudata adja. „Igaz örökséggel új szövetségre lépni...” A hétköznapok egymásra torlódó tennivalóiban a köz fogalmát nem tartja értelmevesztettnek. Jogunk van a saját múltunkhoz, az átéltek megjelenítése is erőfeszítést, összpontosítást, sokféle döntést feltételez. Összehangolt munka, hosszú távú tervezés és a megbecsülés formái nélkül jelenünk és jövőnk bizonytalan, jelzi az eszménykövető, kultúrával politizáló kisebbségi.
Az értelmes feladatokat megfogalmazó, azokat bizakodva, szívós és módszeres következetességgel megvalósító élet: ez ama szabadság, amelyben igazi önmagát megteremtette Dávid Gyula, s amely által mégiscsak közelít eszményeihez az ember.
Adassék néki tisztelet.
*Elhangzott a díjátadó ünnepség alkalmával
Kolozsváron, az 1956-os magyar forradalom évfordulója alkalmából rendezett szerda esti ünnepségen Balog Zoltán, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője átadta Dávid Gyulának a Magyar Érdemrend Középkeresztjét. A magas állami kitüntetést Áder János magyar köztársasági elnök adományozta az író, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő és könyvkiadó Dávid Gyulának a magyar irodalomban végzett kimagasló tevékenysége, irodalmi életútja elismeréseként Augusztus 20-a alkalmából, az átadásra azonban csak most került sor. Köszönő beszédében a kitüntetett örömét fejezte ki, hogy éppen erre az időpontra időzítették az eseményt. Dávid Gyula munkásságát Magdó János, magyar főkonzul és Egyed Emese irodalomtörténész méltatta. A magyar főkonzulátus által szervezett megemlékezésen magyar közéleti személyiségek, egyházvezetők és politikusok mellett Emil Boc polgármester is jelen volt, aki magyarul köszöntötte a jelenlevőket, valamint Mihnea Iuoras szociáldemokrata alprefektus is.
Szabadság (Kolozsvár)2013. október 26.
Születésnapi ajándék lett a magára 150 évet várató könyv
A Vadrózsák első kötete 1863-ban jelent meg, másfél évszázaddal később – mintegy elődjét is ünnepelve – napvilágot látott a második kötetet is, amelyet a gyűjtő Kriza János szakmai levelezését dokumentáló könyv társaságában mutattak be pénteken a Kriza János Néprajzi Társaság szervezésében az unitárius püspökség dísztermében.
A terem faláról, a püspöki plakettek sorából Kriza Jánosé helyeslően nézett a felszólalókra, elsőként a Három árva balladájával a rendezvényt megnyitó Tötszegi Zsuzsára, a János Zsigmond Kollégium diákjára, aztán az ünneplőket köszöntő Ft. Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspökre, aki így magyarázta az emelkedett hangulatot: amikor a szellemi és az anyagi világ találkozik a vertikálissal, az ünnep.
A Vadrózsák első kötete megjelenése óta töretlen népszerűségnek örvendhetett, több kiadást is megért, bár az újranyomtatások során sok esetben lemaradt a kötet számának jelzése, vagyis már-már feledésbe merült Kriza János terve, hogy az első kötetet második is kövesse – mondta Olosz Katalin, aki végül felkutatta és egybeszerkesztette Kriza János és gyűjtői körének szétszórt hagyatékát, ezáltal folytatta a munkát, amit a lelkész-gyűjtőnek nem sikerült befejeznie. A Nemzeti Kulturális Alap támogatásának köszönhetően pedig 2013-ban meg is jelenhetett a könyv.
A Magyar Néprajz és Kulturális Antropológiai Intézet vezetője, dr. Keszeg Vilmos a kiadvány méltatása során kiemelte: Kriza János az elsők között kapcsolódott be a 19. századi múltkutatásba, előzmények nélkül, lelkesedéssel fogott hozzá a népköltészeti kincsek gyűjtéséhez, felismerve ezek táji differenciáltságát, és annak szükségserűségét, hogy rögzítse a különböző változatokat.
A rendezvény keretében ismertette Jakab Albert Zsolt, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke a nemrég elindított Erdélyi és moldvai magyar online balladatárat. A Társaság weboldalán található adatbázis kilenc műfajban eddig körülbelül ezer balladát tartalmaz, de folyamatason töltik fel az anyagokat, a szövegekhez mellékelve a dallamot is, a gyűjtés helyét, idejét – ezek alapján is lehet keresgélni.
Keszeg Vilmos a 770 lapnyi kötet külön érdemének nevezte, hogy Olosz Katalin több gyűjtőtárs kilétét, munkastílusát felfedte, a kiadástörténet megírásában is új adatokkal gazdagítottak az eddigi ismereteket. Balladák és epikus énekek, népdalok, táncszók, rigmusok és mondókák, találós mesék, szólásmondások, ünnep- és szokásleírások, hiedelmek és babonák, népsajátságok – ilyen címszavak jelzik a kötet fejezeteit.
Ugyan Kriza János a második kötetet mese- és mondagyűjteményként képzelte el, ez a rész hiányzik a megjelent kiadványból – a III. kötetre is van tehát anyag a szétszóródott hagyatékban. Az eseményen felszólaló Magdó János főkonzul megjegyezte: reméli, nem kell a következő kiadványra újabb 150 évet várni.
A reményt erősítheti egy fiatal kutató forrásközlése is: Szakál Anna a Kriza által, hozzá, illetve az ő hatására írt folklorisztikai leveleket gyűjtötte össze „Így nőtt fejemre a sok vadrózsa". Levelek, dokumentumok Kriza János népköltészeti gyűjtőtevékenységének történetéhez címmel. A 416 oldalas könyv 131 levelet tartalmaz, emellett életrajzokat, elveszettnek hitt Kriza-önéletrajzot és egyéb dokumentumokat is. A kötetet bemutató dr. Tánczos Vilmos elismeréssel szólt a még nem lezárt, de az eddigi információkat már gazdagon árnyaló forrásfeltárásról.
Mindkét könyv hozzáférhető a Kriza János Néprajzi Társaság székhelyén, valamint az unitárius püspökségen is.
Zsigmond Júlia
Maszol.ro2013. november 11.
Pávai István, a népi tánczene szakértője
Az erdélyi magyar népi tánczenével foglalkozó kötetét ismertette a székelyudvarhelyi születésű Pávai István népzenekutató hétfőn este a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban.
Az 1994-től Magyarországon élő Pávai István nem ismeretlen a csíkszeredaiaknak, hisz életének egy részét itt élte, tanárként dolgozott a művészeti népiskolában, alapító tagja a Barozda együttesnek. A bemutatásra került kötet közel ötszáz oldalon keresztül ismerteti az erdélyi magyarság körében fennmaradt néptáncok zenéjét. Pávai István több mint háromszáz településen végzett gyűjtőmunkát Erdélyben és Moldvában, könyvében ismerteti a tánckísérő hangszereket, a tánczenei kísérettípusokat, a táncok ritmuskíséretét, valamint a népi többszólamúságot is. A kötet végén összefoglalta az erdélyi magyar népi tánczene vizsgálatának tanulságait.
A könyvbemutató végén egy kis ízelítőt nyújtott a terepen végzett gyűjtőmunka során készített videófelvételekből. Az est folyamán közreműködött Györfi Erzsébet és a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes zenekara.
Iochom Zsolt
Pávai István: Az erdélyi magyar népi tánczene /Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2012/, újabb kiadása: Az erdélyi magyar népi tánczene /Kriza János Néprajzi Társaság- Hagyományok Háza, 2013/
Székelyhon.ro2014. január 10.
Ezekre büszke Székely István főosztálya 2013-ból
,,2013 egyik fontos előrelépése a hiánypótló programként induló, Magyar házak hálózatba szervezéséhez szükséges átvilágítás befejezése volt” – emelte ki Székely István RMDSZ-főtitkárhelyettes a társadalomszervezési főosztály évi beszámolójából.
Az átvilágítás fő célja az intézmények infrastrukturális hátterének, jogi, finanszírozási és szakmai helyzetének felmérése volt, valamint a magyar házak által rendezett programok számbavétele. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület közreműködésével elkészült felmérés alapján 30 magyar ház részletes adatsorát összesítették, ezek ismeretében pedig folyamatban van a különböző célzott programok kidolgozása.
Az RMDSZ Főtitkársága a megyei és területi szervezeteivel együttműködve, civil szervezetek bevonásával, valamint a Kriza János Néprajzi Társaság partnerségével összeállította a működő tájházak, emlékházak, helytörténeti kiállítások jegyzékét, majd ezt követően elkezdte az intézmények funkciójuk szerinti csoportosítását.
„Ezen intézmények kiemelten fontosak a magyar identitás megőrzésében és továbbadásában, ezért a 229 intézmény többségét belefoglaljuk a készülő Erdélyi Kalauzba, amely részletesen kitér az erdélyi települések kulturális örökségére, különös hangsúlyt fektetve a szórványban létező intézményekre” – mondta a főtitkárhelyettes.
Székely István a 2013-as év sikeres megvalósításai közé sorolta az RMDSZ Főtitkárság Nemzeti Kisebbségkutató Intézettel közösen, decemberben megszervezett Nagyvárosi szórvány műhelykonferenciát, amely az ezzel kapcsolatos elméleti tudást leltározta fel, és a nagyvárosi szórvány kérdésében elért eredményeket, tapasztalatokat gyűjtötte össze. ,,A nagyvárosi szórvány témakörében a következő lépés egy koherens cselekvési stratégia kidolgozása lesz, majd ennek elsőként Kolozsváron való gyakorlatba ültetése” – vázolta fel a főosztály 2014-es tevékenységi terveit, az RMDSZ főtitkárhelyettese.
maszol/közlemény,2014. január 13.
A vallásszabadság ünnepe (Sepsiszentgyörgyi unitárius templom)
Magasan meghaladta a mai erdélyi és hazai lelkiismeretiszabadság-gyakorlatot az a vallásszabadsági törvény, amelyet az 1568-as erdélyi országgyűlésen meghirdettek a rendek törvényhozói – hangsúlyozta tegnap ünnepi szószéki beszédében tiszteletes Kovács István sepsiszentgyörgyi unitárius lelkész –, mert napjainkban is olyan események zajlanak, amelyek során üldözik azt a felfogást, amely toleranciával és türelemmel viseltetik a faji, a nemzeti, nyelvi másság irányában. Kovács István szerint „Dávid Ferenc vallásalapító üzenete a mai ember számára az, hogy a hit Isten ajándéka, minden létezési forma, beleértve akár az ateizmust is, hiteles és egyformán kedves Isten előtt. A Magyar Unitárius Egyház Zsinata 2002-ben nyilvánította január 13-át egyházi ünneppé, a vallásszabadság napjává. Az unitárius egyház ezt a napot tekinti születésnapjának”. A lepergett 23 esztendő alatt sokszor esett szó a vallásszabadságról, annak örök érvényű üzenete soha nem tudott elhalványulni, esztendőről esztendőre újraszületik, aktuális tartalommal telítődik, azzal tölti fel a kortárs társadalmi élet.
Mátéfi Tünde segédlelkész Kőrösfői Kriesch Aladár Tordán őrzött nagy képét, annak szereplőit mutatta be a hallgatóságnak: a toleráns János Zsigmond fejedelem, a vallásalapító Dávid Ferenc és az erdélyi rendek képi „szereplőit”, akiknek köszönhető volt, hogy a tordai erdélyi országgyűlés határozata megelőzött minden utána született vallásszabadságról szóló törvényt, még a túl sokat emlegetett augsburgit is! E sorok írója az említett képhez kapcsolódó hat évtizeddel ezelőtti emlékét elevenítette fel. Fellépett a sepsiszentgyörgyi Kriza János unitárius vegyes dalárda, és elhangzott a Dávid Ferenc emléke című énekszám. Vezényelt Karácsony Gabriella.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),2014. február folyamán
Szabó Zsolt: Szabófalvától Magyarfaluig. Csángó kiállítás és könyvbemutatók a Magyar Kultúra Napján
Sokszor emlegetjük Kányádi Sándor híres verssorát, a Szabófalvától San Franciscóig a világ minden tájára szétszóródott magyarság koordinátatengelyeként. Tavaly augusztusi számunkban Bartha András, a Pusztinai Magyar Házat működtető egyesület elnöke számolt be a Művelődés hasábjain az elért eredményekről, zenei és nyelvi táboraikról, hagyományos műveltségüket ápoló rendezvényeikről, a Kárpát-medence minden sarkából látogatóba érkezett vendégek fogadásáról. Az utóbbi években hagyományőrző csoportjukkal kétszer is sikerrel szerepeltek az Európai Parlamentben. A határon inneni és túli látogatásaikról, a 250 évvel ezelőtti madéfalvi veszedelem miatt elbújdosottak leszármazottainak rokonkereséseiről is olvashatunk négynyelvű honlapjukon (www.pusztina.ro).
Ehhez képest bizony elég ritkán hallunk-olvasunk a legnagyobb csángó településről, Szabófalváról. A Kriza János Néprajzi Társaság éppen kiemelten fontos szerepére való tekintettel a Magyar Kultúra Napjának ünnepi műsorában három csángó szerzőtől elsősorban csángóknak, de másoknak is szóló könyvet mutattak be, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeumból pedig ízelítőt hoztak – főleg régi fényképeket, dokumentumokat – a társaság Mikes utcai székházának előadótermébe, Kolozsvárra.
Az est házigazdájaként Jakab Albert Zsolt elnök hangsúlyozta, hogy a 25. életévébe lépett Kriza Társaság kezdetektől nagy figyelmet fordít a hagyományos kultúra tárgyi és szellemi emlékeinek összegyűjtésére, népszerűsítésére, közkinccsé tételére, ezzel is folytatva a híres elődök: Petrás Ince, Domokos Pál Péter, Faragó József, Jagamas János, Kallós Zoltán vagy a Moldvai csángó népművészet (1982) szerzői, dr. Kós Károly, Nagy Jenő és Szentimrei Judit korszakos munkásságát.
A kolozsvári egyetemi szintű néprajzi oktatás háttérintézményeként évkönyvekben, értesítőkben, több mint 120 kiadványban, fotóarchívumban és adatbázisban teszik hozzáférhetővé az eddigi kutatások eredményét. Nem kis büszkeséggel említette, hogy Nyisztor Tinkának a moldvai magyarok népi táplálkozásáról írott monográfiája társaságuk legfrissebb kiadványa.
Magdó János kolozsvári főkonzul üdvözlő szavaiban elmondta, hogy hétfalusi csángóként a személyes érintettség okán is természetesen odafigyel a csángók történelmére, néprajzára, mindennapi életük, szokásaik, hagyományaik kutatásával foglalkozó szakemberek könyveire. Hangsúlyozta, hogy a magyar nyelvhez és kultúrához ezer szállal kötődő moldvai csángóság sajátos helyzetét is figyelembe véve ez a kapcsolat még magától értetődőbb, természetes és szoros kell hogy legyen az eljövendőkben.
Három könyvet mutattak be és értékeltek az előadók, mindhárom szerzője moldvai csángó magyar, ketten ma is ott élnek, Szabófalván illetve Pusztinán. Sorrendben a kolozsvári egyetemi tanár, Tánczos Vilmos a szabófalvi Perka Mihálynak román nyelvű kötetét: Rãdãcini. Despre maghiarii din Moldova (ceangãii); Bereczki Ibolya, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója Nyisztor Tinka: Hétköznapok és ünnepnapok. A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiáját; Peti Lehel tudományos kutató pedig Iancu Laura: Vallás Magyarfaluban. Néprajzi vizsgálat című kötetét méltatta. A rendezvényen elhangzott előadásokból kettőnek kissé rövidített változatát lapszámunkban közöljük.
A Csángó hétköznapok című kiállítást Pozsony Ferenc akadémikus nyitotta meg, s hogy a jellegzetes csángó ízvilágot is megismerjük, Nyisztor Tinka saját készítésű galuskával kínálta a közönséget, ami leginkább a mi töltikénkre emlékeztetett.
Művelődés (Kolozsvár),2014. május 8.
Közösségi szellem, székely lelkierő
Kiállítás nyílt a KJNT székházában
A bonyhádi Völgységi Múzeum Emelt fővel: Bukovinai székelyek Magyarországon 1941–2011 című vándorkiállítása nyílt meg május 7-én, hétfőn délután Kolozsváron, a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) székházában. A madéfalvi veszedelem emlékoszlopának történetét és a bukovinai székelyek sorsát bemutató fotótárlat résztvevőit Sógor Csaba európai parlamenti képviselő és Szőts Zoltán, a Völgységi Múzeum igazgatója köszöntötte, közreműködött Bárdos Réka népdalénekes. Szabadság (Kolozsvár)2014. május 16.
Énlaka világa a KJNT-nél
Énlaka kulturális öröksége címmel nyílt kiállítás szerdán délután a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) székhelyén, Kolozsváron, az intézmény, a Pécsi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke, annak Légirégészeti Tékája, az Építéskivitelezési és Mérnöki Menedzsment Tanszék, valamint az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottság Kulturális Szakbizottságának közös szervezésében. Az egybegyűlteket Pozsony Ferenc néprajzkutató köszöntötte, kiemelve Visy Zsolt, a Pécsi Tudományegyetem régész professzorának munkáját, aki az elmúlt időszakban számos esetben népszerűsítette a Hargita megyei települést.
GEDŐ DALMA-ORSOLYA. Szabadság (Kolozsvár)2014. május 16.
Újabb síroknak biztosítanának védettséget a Házsongárdban
Kelemen Hunor kulturális miniszter szerint a kolozsvári Házsongárdi temető újabb sírjainak kell műemléki védettséget biztosítani. A tárcavezető a történeti temetők örökségi értékeinek a megőrzéséről és a Házsongárdi temetőről szóló nemzetközi szeminárium megnyitóján mondott beszédet péntek reggel Kolozsváron.
Kelemen Hunor emlékeztetett arra, hogy korábbi miniszteri mandátuma idején, 2012-ben nyilvánították védettnek a műemléknek minősülő temető 392 síremlékét.
„Tovább kell haladni ezen az úton” – jelentette ki az RMDSZ elnöki tisztségét is betöltő politikus. Hozzátette, hogy ezzel párhuzamosan kell megtalálni a forrásokat, amelyekkel a történelmi jelentőségű sírokat helyre lehet állítani. A miniszter szerint elsősorban az örökös nélküli sírok esetében van felelőssége a közösségnek, a városnak és a tárcának.
Kelemen Hunor megjegyezte, elég egy sétát tenni a 429 éves sírkertben, és kiderül, hogy az nemcsak Kolozsvár, hanem Erdély, Románia és Európa örökségének is fontos része, amit semmiképpen nem szabad veszni hagyni.
Emil Boc, Kolozsvár polgármestere a város egyik legértékesebb műemlékeként említette a Házsongárdi temetőt, amellyel a város méltán büszkélkedhet. A volt miniszterelnök Kelemen Hunor érdemének tartotta, hogy 392 sír műemléki védelmet kapott, és reményét fejezte ki, hogy a lista tovább bővül.
Emil Boc köszönetet mondott a szeminárium kolozsvári megszervezéséért, megjegyezve, hogy a rendezvényen bemutatandó nyugati példákból a kolozsvári városvezetés is sokat tanulhat.
A mulandóság emlékkövei című szeminárium keretében portugál, spanyol, olasz, osztrák, angliai, amerikai, magyarországi és romániai szakemberek osztják meg a történelmi temetők irányításában, megőrzésében, népszerűsítésében szerzett eddigi tapasztalataikat az érintett helyi vezetőkkel, civil szervezetekkel, kutatókkal.
A kolozsvári Házsongárdi temetőben nyugszik az erdélyi magyarság megannyi kiemelkedő személyisége. A védetté nyilvánított sírok között van Apáczai Csere János, Tóthfalusi Kis Miklós, Szenczi Molnár Albert, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Dsida Jenő, Jósika Miklós, Xántus János sírboltja, Szilágyi Domokos és Hervay Gizella közös síremléke. Krónika (Kolozsvár)2014. június 11.
100 éve született Nagy Ödön
Aki hátaslovat kapott nászajándékba
Száz éve, 1914. május 31-én született Nagy Ödön (meghalt 1995. szeptember 1-jén), református lelkész, néprajzkutató, egyház- és helytörténész, Nagy Olga írónő bátyja. Édesapja gazdatiszt volt a Szamos (ma Beszterce- Naszód) megyei Sajóudvarhelyen, itt született Nagy Ödön. Később Mezőpanitban laktak, ahol kijárta az elemi iskolát, majd a hétéves gimnáziumot a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. Mindössze 18 éves, amikor felkerül a kolozsvári egyetem bölcsészkarára, ahonnan 1934-ben átiratkozik a református teológiára. Itt végez 1937-ben. 1937–38-ban a budapesti Néprajzi Intézetben Győrffy István irányításával néprajzot tanul. Korábban, 1935-ben bekerül a Kolozsváron megjelenő Ifjú Erdély c. lap szerkesztőbizottságába, és külső munkatársa a Hitel és a Havi Szemle c. lapoknak.
Már marosvásárhelyi diákévei alatt elkezdi látogatni a Kemény Zsigmond Társaság összejöveteleit, részt vállal az önképzőköri munkában, s megjelenik több IKE- konferencián, amely a vallásos ébredési mozgalmat hirdeti a két világháború között. Tanára volt Molter Károly, aki nagy hatással volt rá, az ő biztatására kezdi lejegyezni Mezőpanit és más falvak népdalainak szövegét. Miután leérettségizik, a német "vándormadár" mozgalom hatására gyalogosan bejárja Erdélyt, megismerkedik az Erdélyi Fiatalok csoportosulás falukutató munkájának eszméivel. Nagy hatással vannak rá Földes Károly lévita lelkész lesújtó mezőségi beszámolói, aki a Maros és Szamosok közti vidéket "az erdélyi magyarság temetőjének" nevezte.
Lelkészként 1939-ben kerül első állomáshelyére, Kissármásra, majd Nagyölyvesre, Mezőújlakra, Mezőköbölkútra, Mezőméhesre, Hariba, Istvánházára, Mezőfelébe, Szolokmára és Havadra. 11 évig szolgálta a havadi gyülekezetet, innen költözött vissza Mezőfelébe, ahol korábban lakást vásárolt, és itt halt meg 81 éves korában.
Már egész fiatalon elkezdi érdekelni a falukutatás, a helytörténet, a néprajz, az egyháztörténet. Alig múlt 20 éves, amikor Jenei Sándorral (a későbbi pusztakamarási lelkésszel) közösen megírják A mi játékaink (1936) c. kötetet. Rá két évre, 1938-ban jelent meg Kolozsváron Téli néphagyományaink. Útmutató a néprajzi gyűjtőknek, egy évvel később pedig a Tavaszi néphagyományaink. Útmutató a néprajzi gyűjtőknek.
Makkai Endrével (szintén református lelkészhallgató) összeállította az erdélyi téli szokáskör egyik legjobban megírt és leggazdagabb kötetét, az Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez (1939) címűt, mely kibővítve 1993-ban jelent meg a Magyar Néprajzi Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete gondozásában, Barna Gábor igényes szerkesztése alatt.
Lelkészi szolgálata idején számtalan néprajzi munkája született abból a faluból, ahol szolgált. Ezek későbben a Népismereti Dolgozatokban, a Néprajzi Látóhatárban, a Korunk Évkönyvében és a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvben jelentek meg. A gyülekezetek egyháztörténetét a Historia Domusba másolta be, bátran vállalva, hogy a szájhagyományban, írásos krónikák lapjain megmaradt szívderítő, humoros történetek is bekerüljenek feljegyzéseibe.
Sajnos, nem érhette meg a havadi lelkészség idején többedmagával gyűjtött és a későbbiekben két kötetben kiadott falumonográfiát. Az első 2000-ben Változó népi kultúra, a második 2002-ben Népi gazdálkodás Havadon cím alatt jelent meg. Többszerzős, gyűjteményes kötetekről van szó, melyek első kötete Havad szellemi néprajzát (történetét, szokásait, erkölcsi rendjét stb.) vizsgálja, a második a gazdasági élet történetét és több évszázados alakulását, fejlődését örökíti meg. Mindkét kötet testvére, Nagy Olga kolozsvári írónő, néprajzkutató irányítása alatt született, aki gyakran járt Havadra, több kötetre való anyagot gyűjtött a faluban, szerette e kis magyar közösséget, de a falu is őt. Az első kötet bemutatójára (2000. május 12-én) eljött Nagy Olga is, a másodikra – beteg lévén – csak üdvözlő sorokat küldött, de itt volt Nagy Ödön két gyereke Marosludasról illetve Kolozsvárról.
2001-ben a marosvásárhelyi Mentor Kiadó kiadta (kiadásra előkészítette, gondozta Keszeg Vilmos) a Palástban. Lelkészek szórványban című háromszerzős kötetet, amelynek első részében Nagy Ödön vall életéről és pályájáról 1991-ben, Emlékeim cím alatt. (További szerzők: Hermán János és Nyitrai Mózes.)
1939-ben részt vesz Istók Sándor pusztakamarási lelkész temetésén (öt lelkész volt jelen), ő végzi a bejegyzést a halottak anyakönyvébe.
Nagy Ödön egyenes tartású, szókimondó ember volt, amiért ma is szeretettel és tisztelettel emlékeznek rá. Többször vállalt szolgálatot a környékbeli falvakban, ahová – az akkori körülményeknek megfelelően – lószekérrel, hátaslóval vagy gyalogosan ment át szolgálatát elvégezni. A lóháton való szolgálatvállalást már egészen korán elkezdte: nászajándékként násznagyától egy hátaslovat kapott ajándékba, hogy ezzel keresse fel a magyarok által lakott szórványfalvakat a Mezőségen.
Havadi lelkészsége idején Nagyadorjánba – leányegyház volt – mindig lószekérrel utazott, hegyen keresztül.
Temetési szertartásán Fülöp G. Dénes, a Vártemplom lelkésze szolgált, a mezőfelei sírnál Barabás László néprajzkutató beszélt.
Nagy Ödönt 1979-ben ismertem meg közelebbről, aki a készülő havadi monográfia hiányzó fejezeteit hozta szóba, ezek megírására biztatva e sorok íróját. Így kerültem abba az értelmiségi csapatba, amely később, az ezredfordulón két kötetet adott a magyar néprajztudománynak.
Gazdag személyi könyvtára volt, ahonnan szívesen kölcsönzött könyveket azoknak, akiknél látta a népi kultúra iránti érdeklődés csíráját. Később, amikor nyugállományba vonult (néprajzkutatóként sohasem), többször küldött levelet alulírottnak — néprajzi tudását nem rejtve véka alá, szívesen oktatva a néprajztudomány alapfogalmaira. Két ritkaságnak számító kötetet őrzök tőle, A magyarság néprajza I-II. kötetét, a Bátky–Györffy–Viski-féle kiadást 1941–43-ból, amely ma is a tárgyi néprajz "nagykátéja". Ezeket egyik pusztakamarási utamról hazatérve adta át a ’90- es évek elején, amikor mezőfelei otthonában kerestem fel, mondanom sem kell, szimbolikus, potom árért.
A Palástban megjelent önéletrajzában így emlékszik a marosvásárhelyi Református Kollégium zenetanárára, Vajda Mártonra, aki gyakran mondta a diákoknak: "Magyarnak születtél, maradj magyar minden körülmények között, mert csak így lehetsz becsületes ember"!
Hitte és cselekedte is a korábbi intelmeket.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)2014. július 1.
Nemzetközi konferencia és tábor Havadtőn
A Pro Havadtő Egyesület sikeres pályázata eredményeként 2014. július 2–12. között a Jeunes en Roumanie (Fiatalok Romániában) nemzetközi önkéntes program keretében 19 belgiumi fiatal vesz részt a régi református temető rehabilitációjában. Az egyesület szervezésében 2013-tól kezdődően 8 kalákára került sor, melynek során kiásták és újraállították az elsüllyedt, kidőlt régi sírköveket, 305 mívesen faragott sírkövet örökítve ezzel az utókorra. Felmérésük szerint további félszáz sírkő vár felállításra, azt követően bozótirtást és ösvénykialakítást végeznek, hogy látogathatóvá tegyék a Kis- Küküllő mente legszebb régi temetőjét.
A tíznapos tábor nyitó délutánján a külföldi vendégek és a helybéliek számára a szervezők önálló konferencia keretében számolnak be a település kulturális értékeiről és a kitűzött célokról. A rendezvényt Varga József, Gyulakuta polgármesterének köszöntő szavai nyitják, majd felolvasásra kerül Sógor Csaba európai parlamenti képviselőnek, a konferencia fővédnökének a rendezvényt méltató levele. A szakmai előadások sorát dr. Vajda András néprajzkutató nyitja, aki a Maros megyei kulturális örökség állapotát ismerteti. Ezt követően Donáth Beáta, a havadtői iskola tanítónője Havadtő monográfiájának előkészületeiről számol be. Dr. Kinda István néprajzkutató Havadtő kulturális értékeit veszi számba, Koncz Emma óvónő, a Pro Havadtő Egyesület elnöke, a hagyományos, népi gyermekvilágot idézi fel. Donáth István közösségszervező, a Pro Havadtő Egyesület alelnöke, a 19. századi temető rehabilitációs programjáról és a tábor munkatervéről beszél.
Az előadásokat követően bemutatkoznak a Jeunes en Roumanie belga csoportjának tagjai, akiket végigvezetnek a 2010- ben felavatott helytörténeti és néprajzi gyűjteményből szervezett kiállításon. A rendezvény hivatalos része a régi temető meglátogatásával ér véget.
Havadtő örökségvédelmi programjának szakmai koordinátora dr. Kinda István néprajzkutató, a Székely Nemzeti Múzeum főmuzeológusa. A 2014. év tevékenységeit Gyulakuta Polgármesteri Hivatala, Maros Megye Tanácsa, a Bethlen Gábor Alap és a Székely Nemzeti Múzeum támogatja. A projektet több neves intézmény – a Kriza János Néprajzi Társaság (Kolozsvár), a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (Szentendre) – is támogató figyelemben részesíti. A konferencia napján dr. Kemecsi Lajos, a Néprajzi Múzeum (Budapest) főigazgatója helyszíni szemle során megtekinti Havadtő kiemelt értékű faragott sírköveit.
A Pro Havadtő Egyesület célja, hogy a belga önkéntes csapat tagjaival a helybéli fiatalok is kapcsolatba kerüljenek, a közös munkák során bepillantást nyerjenek egy másik kultúrába, barátságok szövődjenek. Éppen ezért szívesen fogadják a tábor idejére a segítőkész önkénteseket, a nyitó konferenciára érkező érdeklődőket szeretettel várják!
Pro Havadtő Egyesület, Népújság (Marosvásárhely)2014. július 31.
Az Erdélyi Magyar Adatbank első tíz éve
Egy évtizede indult útjára az Erdélyi Magyar Adatbank, a Jakabffy Elemér Alapítvány és a Transindex közös digitalizálási projektje. Olyan szakmai társadalomtudományi referenciakönyvtár felépítésére koncentrált, amelyet a kutatók, de a szélesebb közönség is gyorsan és eredményesen használhat. Az üzemeltetők feladatuknak tekintik a szépirodalmi művek elektronikus formátumban való hozzáférhetőségét is.
Az adatbank tartalma nem véletlenszerűen alakult – mondja Székely István, a Jakabffy Elemér Alapítvány kuratóriumának elnöke. A társadalomtudományi alapkönyvtár létrehozásának esetében például az üzemeltetők kikérték a különböző társadalomtudományi tanszékek tanárainak véleményét arról, hogy mit tartanak a diákok szempontjából a legfontosabbnak. A szakkönyvek digitalizálása hihetetlen módon megkönnyítette az egyetemisták dolgát, de bárki támaszra lel a rendszerben, akit érdekel a társadalomtudományok témaköre. A társadalomtudományi munkák mellett nagy hangsúlyt fektetnek a repertóriumokra, a különböző kronológiákra is, amelyek helységnév, személy, esemény, ország alapján szolgáltatnak információt.
Digitális nehézségek
„Érdekes történet az Erdélyi Honismereti Alapkönyvtár, ahová az Erdély szempontjából releváns, nehezebben hozzáférhető szövegeket tettük fel” – emeli ki Székely István. Hatalmas vállalkozás az Erdélyi Társadalomtudományi Lexikon létrehozása, amely egyelőre két részre oszlik: erdélyi értékekre vonatkozó adatlapokra, valamint egy néprajzi indíttatású, társadalomtudományi szótárra. „Nagyképűnek tűnhetett volna Enciklopédiának elnevezni, pedig az összeállítás logikája nem szótári, hanem enciklopédikus” – teszi hozzá. Nagyobb terjedelmű szócikkeket, témakörönkénti leírásokat tartalmaz a Társadalomtudományi Lexikon. Aki belenéz, könnyen észreveheti, hogy nem egy szótárra kattintott, hanem egy-egy adott tárgy leírását kapja. Felkerültek a világhálóra olyan hiánypótló anyagok is, mint például az erdélyi folyók élővilágának leírása. A projekt külön fejezete a vendégoldalak létrehozása, amelynek célja az erdélyi tudományosság egységben való felmutatása, és ahol társadalom-, illetve természettudósok kapnak lehetőséget a megjelenésre. Székely István szerint a probléma az, hogy kapacitás hiányában nem frissíthetők elég gyorsan a szövegek.
Külön kategóriába tartoznak a szépirodalom művelői: az alapkérdés esetükben is az volt, hogy az üzemeltetők mit kapnak meg az íróktól az internetre való felvezetéshez. A neten közkinccsé tett szépirodalmi műveket ugyanis a továbbiakban már elég nehéz eladni hagyományos formában. Régebbi kiadványok esetében kisebb a probléma, azokat többnyire digitalizálták már, a szerzők jogait azonban mindenképpen szem előtt kell tartani. A képzőművészeket sem felejtik ki a digitalizálás folyamatából, bár a művelet óriási utánjárást igényel. „Ha egy festő harminc munkái tíz képtárban találhatók meg – érzékelteti Székely István –, akkor egyenként kell tisztázni a múzeumokkal a jogi kereteket, az anyagi vetületeket.”
Kívülálló talán nem is gondolná, de költségvetési szempontból a legnagyobb kiadással az összeolvasás jár. A projekt kidolgozói ragaszkodnak ahhoz az elvhez, hogy valamennyi digitalizált szöveget összeolvassanak az eredetivel. Legtöbb helyen a digitalizálás úgy történik, hogy a dokumentumokat, oldalakat egyszerűen beszkennelik, esetleg átfuttatnak rajta egy karakterfelismerő szoftvert. Kulcsszavak alapján így megtalálhatók az interneten, de az olvasó egy dokumentum lefényképezett változatát kapja kézhez. Az Adatbank esetében megkapja a fényképes változatot is, de alatta ott van az összeolvasott szöveg, ez a munka pedig a költségvetés 80 százalékát is elviszi. Székely István a Székely Oklevéltár változó helyességű latinsággal leírt középkorú szövegeit hozza fel példaként: egy oldal összeolvasása több órát vett igénybe, miközben a latinul tudó munkatársakat órabérre fizették.
A projekt keretében nagy hangsúlyt fektettek Erdély népi kultúrájának megjelenítésére is. A Kriza János Néprajzi Társaság 2008-ban vállalt partnerséget az üzemeltetőkkel, segítségükkel készült el a néprajzkutatás szempontjából meghatározó gyűjtések elektronikus feldolgozása. Az együttműködés eredményeként létrejött egy több mint 15 ezer fotót tartalmazó képtár.
Forrásközpontok
Az Erdélyi Magyar Adatbank tartalomfejlesztése túlnyomórészt a projektkezdeményezők, a Jakabffy Elemér Alapítvány és a Transindex megvalósítása. Olyan sajátos tartalmak, mint a bibliográfiák, szövegtárak, könyvek és folyóiratok, kataszterek, irodalmi oldalak, vendégoldalak elkészítése folyamán a kezdeményezők a felhasználók igényeit és a nemzetközi standardokat is szem előtt tartó minőségi kritériumoknak megfelelően jártak el. A sajátos tartalmak meghatározó részének megvalósítása hiányzó kutatások elvégzését is feltételezte.
Az Erdélyi Magyar Adatbank megvalósítása meghatározó mértékben magyarországi támogatásokból jöhetett létre. Induláskor az Illyés Közalapítvány, a későbbiekben a Szülőföld Alap pályázatain elnyert támogatások biztosították az adatbank folyamatos fejlesztését. A projekt menedzserei ugyanakkor igénybe vették a romániai és nemzetközi forrásokat is, az Adatbank Café elnevezésű projekt elindítása például az Etnikumközi Viszonyokért Felelős Hivatal támogatásával valósult meg. A Román Nemzeti Kulturális Alap résztámogatása a román, illetve német nyelvű fordításban megjelent magyar kulturális értékek megjelenítését biztosítja.
Egy évtized tapasztalatai alapján elmondható, hogy az adatbanknak sikerült betöltenie induláskor kijelölt útját: az egyik legnagyobb és leglátogatottabb magyar nyelvű társadalomtudományi portállá nőtte ki magát, és meghatározó referencia pontja az Erdélyről, illetve a romániai magyarságról szóló ismereteknek.
Nagy Csaba, Erdélyi Napló (Kolozsvár)2014. augusztus 1.
Haza a magasban: Szentimrei Judit
Erdély TV, augusztus 3., vasárnap 19:30 óra
Szentimrei Judit romániai magyar néprajzi szakíróról szól a Vig Emese rendezte Haza a magasban sorozat következő része.
Szentimrei Judit Kolozsváron született, és ugyanitt végezte középiskolai tanulmányait is. Budapesten Györffy István előadásain vett részt a Külföldiek Kollégiumában.
1940-től Sztánán dolgozott a Kós Károly tervezte iparművészeti műhelyben. 1952 és 1974 között a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola tanársegéde volt (most Művészeti és Design Egyetem). Ugyanebben az időben tanítványaival magyar és román népi textilművészeti kutatásokban vett részt, melyet a Román Akadémia szervezett.
Tevékenyen vett részt annak a Kós Károly vezette népművészeti kutatócsoportnak a munkájában, amely célul tűzte ki, hogy az 1950-es évektől felleltározza a legjelentősebb romániai magyar tájegységek tárgyi kultúráját és népművészetét. Ennek az eredményei a Kászoni székely népművészet, Szilágysági magyar népművészet, Kis- Küküllő vidéki magyar népművészet és Moldvai csángó népművészet című könyvek.
A rendszerváltás után alapítja meg a Kriza János Néprajzi Társaságot.
Népújság (Marosvásárhely)