udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 396 találat lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-396

Névmutató: Enache, Smaranda

2015. március 10.

25. születésnapját ünnepelte a Pro Európa Liga
Huszonkét marosvásárhelyi értelmiségi 1989 december végén a volt bábszínházban – amely azokban az időkben a disszidensek "temetője" volt, hiszen ott találtak egymásra azok, akiket "kinéztek" a kulturális intézményekből – elhatározta, hogy megalapítja a Pro Európa Ligát. Céljuk az európai értékek támogatása, a románok és magyarok közötti bizalom visszaállítása volt – hangzott el szombaton a zsúfolásig telt Deus Providebit Házban.
A rendezvényen az alapító tagok egy része, illetve az igazgatótanács tagjai mellett jelen voltak más civil szervezetek képviselői, sok szimpatizáns, a liga jelenlegi és volt munkatársai, a Gazeta de Mures volt főszerkesztője. Felidézték a liga életének legfontosabb mozzanatait, a nagyobb projekteket és legfontosabb programokat, majd rövidfilmet vetítettek le.
A Pro Európa Ligának a 21. századra kell berendezkednie
A Népújság kérdésére, hogy 25 év után mit mutat a PEL mérlege, Smaranda Enache, a liga társelnöke kijelentette: – Amikor az évfordulóra készültünk, akkor azt gondoltam, hogy a mérleg nem is olyan megnyugtató. De amikor végignéztük azt, amit a Pro Európa Liga teljesített az elmúlt 25 év alatt, minden álszerénység nélkül azt kell mondanom, hogy tiszteletre méltó ez a fantasztikus tevékenység. Tiszteletre méltó az a 22 marosvásárhelyi értelmiségi, aki elindította 1989 decemberében ezt a folyamatot, tiszteletre méltó a több mint 70 kolléga, aki az évek során megvalósította a liga terveit, programjait. Amikor összeszámoltuk, hogy hány fiatal tanulhatott és formálódhatott a különböző programok keretében, kiderült, hogy ez a szám meghaladja a 2500-at. Megtaláljuk ma őket a romániai politikában, az újságírók között, a külügyi szolgálatban, és nagyon sok olyan helyen, ahol bizonyítanak, és a mi értékeinket képviselik.
De ugyanakkor be kell vallani, hogy az idő múlásával újra kell gondolni a dolgokat. Lehet, hogy mi is belefáradtunk ebbe a hosszú tevékenységbe, de mégis azt kell mondanom, hogy egy új kihívás előtt állunk: ha 25 évvel ezelőtt nehéz volt nekünk meggyőzni a politikumot, hogy leüljenek egy asztal köré és párbeszédet folytassanak például a román–magyar megbékélésről, ma úgy látom, hogy maga a mindennapi ember, a civil szféra is szkeptikussá vált, és ez a párbeszéd valahogy zárójelbe került. Mindenki végzi a dolgát, de nagyon kevés olyan szervezet van, amely a jövőbe tekint, és a jövő kihívásaira próbál válaszokat találni. Mi ebben a helyzetben vagyunk most. A Pro Európa Ligának a 21. századra kell berendezkednie. Nyilván, még számunkra is titok, hogy hány embert tudunk megszólítani, magunk köré gyűjteni, de fontos dolgokat kell megbeszélni, és fontos dolgokért kell kiállni a jövőben is. Azért, hogy az euroszkepticizmus ne terjedjen el, hogy az európai összefogás ne menjen tönkre, hogy a háború ne legyen elfogadott.
– Úgy tűnt az elmúlt 25 év alatt, hogy sokszor szélmalomharcot folytatott a Pro Európa Liga, nagyon sok támadás is érte, és az utóbbi időben mintha kevésbé lenne jelen a közéletben…
– El kell ismernem, létezett szélmalomharc is, de emellett létezett szerintem az is, hogy a Pro Európa Liga más fontos szervezetekkel együtt azért elvetett Románia, Erdély és a térség földjébe olyan magokat, olyan kis reményeket, amelyek majd az évek során be fognak teljesedni. Igaz, mi is azt hittük, hogy a forradalom után az első két évben megváltozik a világ, és akkor is nagy meglepetés és nagy kiábrándulás volt a körünkben, mikor láttuk, hogy nagyon lassan halad a társadalom. És valóban, volt olyan periódus a liga közeli történetében is, amikor kevesebb programunk volt, kevesebbet szerepeltünk, egyrészt azért, mert az ország tagja lett az Európai Uniónak, másrészt azért, mert sokkal több szervezet van, sokkal fiatalabbak, mint mi. De most visszatekintve az az érzésem, hogy a szervezeteknek ez a nagy sokasága még mindig nem folytatja azt a polgári diskurzust, azt az emberjogi kiállást, amelyet mi a ligában az évek során képviseltünk. Úgyhogy, bár talán ideje volna a Pro Európa Ligát olyan szervezetként felfogni, amely most az alkonya felé tart, azt hiszem, hogy ez a 25 éves találkozónk azért is történik, hogy egy új kezdetet adjon és biztosítson.
– Melyek ennek az új kezdetnek a prioritásai?
– A prioritásunk tovább folytatni a küzdelmet az európai értékekért a jelenlegi európai helyzetben, akkor, amikor nagyon sokan és sok országban szkeptikusak azzal kapcsolatosan, hogy az Európai Unió és az európai szolidaritás megmaradhat, és sokan nacionalista érdekek felé orientálódnak.
A kezdeti lelkesedés valahogy szétfoszlott
– Mit jelentett a 25 év a liga életében? – kérdeztük Csíky Boldizsár társelnököt.
– Inkább az foglalkoztat, hogy a politikai műveltség és a politikai érdeklődés egyfajta descrescendóban áll, hogy zenei kifejezést használjak, és a liga is beszűkítette a tevékenységét. Az a kezdeti lelkesedés, ami jellemző volt az első évekre ’90 után, valahogy szétfoszlott. Latens formában ott van még az emberek tudatában, de valahogy a tevékeny jellege ennek egy kicsit lehervadt. Ez az, ami nagyon foglalkoztat. Kerestem a magyarázatát ennek, és ha egyszer erre megtaláljuk a választ, akkor valószínű, hogy fel tudunk támasztani olyan dolgokat, amikre nagy szükség volna.
A Pro Európa Liga egyelőre nem teszi le a fegyvert
Suhareanu Mircea, a PEL titkára szerint az, hogy 25 év után még létezik a Pro Európa Liga, nagyon jó. De szükség lenne fiatalokra. – Egy új generációnak kellene tovább vinnie a liga üzenetét. 2007 után az volt az érzésünk, hogy a liga szerepe megszűnt: beléptünk az Európai Unióba, azonban Romániának még mindig nagyon sok a tennivalója, amíg valóban beilleszkedik, és nekünk is van még tennivalónk ilyen tekintetben Románia gazdasági és szellemi felemelkedése érdekében. Így aztán a Pro Európa Liga egyelőre nem teszi le a fegyvert, és tovább folytatja a tevékenységét – nyilatkozta a Népújságnak a PEL titkára.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

2015. március 11.

Fekete március: huszonöt év emlékezete
Ezerkilencszázkilencven fekete márciusa nagyon mélyen az emlékezetembe vésődött. Most, amikor emlékeimet igyekszem kibontani, mindenekelőtt az RMDSZ-székház ostroma jut eszembe: a vasszekrénnyel eltorlaszolt ajtóba hasító baltavas látványa, a vérszomjas tömeg ordítozása, a padlásfeljárót elzáró kazán alatti tűzgyújtási kísérletek, a padlásra menekülő 79 személy csendes számbavétele, nevünk jegyzetfüzetbe vésése az esetleges halál árnyékában.
Akkoriban az RMDSZ Maros megyei szervezete Intéző Bizottságának tagja voltam, a Maros megyei ifjúsági szervezet (Madisz) elnöke, az országos Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) elnökségi tagja. „Természetes" hát, hogy belekeveredtem az események sodrába.
Az előzményekhez tartozik, hogy főszervezője, házigazdája voltam a március 17–18-án zajló marosvásárhelyi MISZSZ-kongresszusnak, amely a romániai magyarság 1989 utáni történetének első kongresszusa volt, öt héttel megelőzve az RMDSZ nagyváradi kongresszusát. A szervezés lázában – a már jelentkező baljós előjelek ellenére – nem gondoltunk arra, hogy a MISZSZ marosvásárhelyi kongresszusát beárnyékolják majd az azt megelőző és azt követő tragikus események. A gyülekezés napján került sor a gyógyszertári verekedésre, amelyből a kíváncsiskodó MISZSZ-küldöttek egyike-másika szenvedő alanyként került ki.
Mindez rányomta a bélyegét a kongresszus munkálataira, mindannyiunk közérzetére. Mégis, ki gondolta volna, hogy Sütő András március 17-én reggel írt köszöntőlevele, amely felolvasásra került a megnyitón, talán az utolsó írás volt, amelyet a Herder-díjas író még két szeme birtokában alkotott? Mindannyiszor beleborzongok, ahányszor visszapergetem magamban a kongresszus másnapja, március 19-e eseményeit, az RMDSZ-székház padlására szorulva eltöltött végtelen órák félelmeit és szorongásait.
A tízéves évfordulón egy kis kötet megjelentetésével (Misszesek voltunk, szerkesztette Ábrám Zoltán, Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2000.) felidéztem az elfelejtett MISZSZ-kongresszust, amely fontos volt ugyan a romániai magyarság újkori történetében, az őt követő események miatt a közvélemény mégsem szerzett róla tudomást kellő mértékben. Ez érthető: a kongresszusi beszámolók, méltatások, interjúk helyett sajnos a márciusi véres események kerültek előtérbe. Pedig több mint 250 küldött, számos hazai és külföldi meghívott vett részt a kongresszuson.
„Az előző esti, rossz ómen ellenére a kongresszus megpróbálta a barátság, a türelem, az építkezés szellemében kifejteni munkálatait. Ehhez a hangot a református, katolikus és unitárius egyház három segédlelkészének imája, a cserealji templom kórusának dalai adták meg." (Nagy Miklós, Kund, Népújság, 1990. március 20.)
A megnyitón többek között felszólalt Szőcs Géza költő, akinek az emigrációt követően ez volt az első politikai közszereplése, valamint Smaranda Enache asszony és Emil Iovănescu emberjogi harcos, a budapesti 1988-as tüntetés szervezője. A kor hangulatára jellemző továbbá, hogy kongresszusi állásfoglalásainkban csatlakoztunk a Temesvári kiáltványhoz, nyíltan kiálltunk az ülősztrájkot folytató orvostanhallgatók, valamint a Pro Európa Liga mellett, elítéltük a Vatra Românească szervezet fasisztoid akcióit.
Marosvásárhely fekete márciusáról objektív módon emlékezem, amikor az események sodrában írott naplójegyzeteimből idézek (Pillanat c. ifjúsági lap, kiadja a Madisz Maros megyei szervezete, 4. szám): „Március 19.: Tíz óra: kétezer diák a Vártemplomban. Mennyire összefognak mindannyiunkat a gondolatok: magyarnak maradni, magyarul tanulni. Istentisztelet után felolvasom a MISZSZ nyilatkozatát. Annál nagyobb a rémületem, amikor alig két órával a templomozás után szinte az elvert fotósok feketelistájára kerülök.
[A megyeházával szemben a második emeleti segédlelkészi tömbházlakásból fényképeztem a függöny mögül a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöke tisztségét betöltő Kincses Előd lemondatását habzó szájjal követelő tömeget, de észrevettek, és öt-hat személy felrohant a lakásba. Az ütlegeléstől meglepő lélekjelenlétem mentett meg: mivel nem menekülhettem, a filmet villámgyorsan kivettem a gépből, és a filmtekercsnek, mint a düh tárgyának az átnyújtásával és azt követő kézszorítással vártam a meglepett és hirtelen lecsillapodó behatolókat. – szerző megj.]
Rémálom az egész: ordítozás, öklök, üvegek, eltorzult arcok. Hihetetlen. Nem vagyok bátor, de a »forradalom« alatt nyugodtan vegyültem el az emberek közé, csak utólag ütött ki rajtam a veríték, hogy lelőhettek volna. Most, az RMDSZ székházának középkori ostromát átélve viszont kísérget a félelem és iszonyat, hiszen minduntalan a történelmi véres példák jutnak eszembe. Szerencsére a több mint hetven bennrekedő között akadnak ügyes emberek, szerencsére a Fennvaló éppen a padlásfeljáró mellé rendelte azt a kazánt, amely megmenekülésünket szolgálja. Azaz... Sütő Andrást, a toll megszelidítőjét barbár eszközökkel megcsúfították, életére törtek. Remélem, mások is észreveszik a megaláztatásunkat: megveretve, az oldalsó kapun eliszkolva, tolvajok módjára hagyhattuk el saját házunkat.
Március 20.: Sokat írtak erről a borzasztó napról és sokfélét, újdonsággal nemigen tudok szolgálni. Próbáljuk elfeledni ezeket az órákat, gyötrődéseket, a nacionalista uszítás remekműveit. A romokból is próbálunk felépíteni valamit, ami a miénk.
Március 21.: Nehezen gyógyulnak a sebek. Az egykori Székely-Vásárhely, a mai Marosvásárhely sok-sok eseményt megélt az évszázadok alatt, de ilyen gyalázatot keveset. A feldúlt főtér, a rengeteg üvegtörmelék beszél helyettünk. Lépten-nyomon provokátorok, sértő jelszavakat ordítozó csőcselék. Melyik európai kormány tűri meg a kisebbségeinek ilyen fokú rágalmazását?
Március 22.: Megkezdődnek a tárgyalások a két „vétkes" szövetség, a Vatra és az RMDSZ között, bár előzőleg úgy fogalmaztak, hogy a románok és a magyarok képviselői fognak egymással párbeszédet folytatni. Végül sikerül kiizzadni egy közös nyilatkozatot, és ezzel elkerüljük a vésztjóslóan fenyegető katonai szükségállapotot. Az ifjúsági szervezetek egészen hamar megállapodtak a kormánybizottság előtt.
Március 23.: Teljes a zűrzavar: szobáinkat felfeszítették [a Madisz székhelyére máig ismeretlen tettesek betörtek – szerző megj.], a megmaradó holmikat ide-oda elmenekítettük. Az elkövetkező napokban tagságunk egy része gyakorlatba ülteti vágyait: Madisz-találka a Lánchídon. Felettébb elszomorító! Március 23.: Külföldi újságírók áradata. Elsősorban a szenzáció érdekli őket, leginkább az, hogy Európa keleti sarkán újraéledt a középkor. Szegények, honnan tudnák, hogy ki hazudik, és ki mond igazat? Azt a mondást sem ismerik, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. A százszorosan elferdített valóságot már nem tudjuk feltámasztani, nincsenek szövetségeseink hozzá. A józan észre hivatkozunk csupán, és szüntelenül kérdezünk: vajon miért dobálózott késekkel Sütő András a békésen baltáikra támaszkodó falusi gentlemenekre?"
A fentiekhez mit tehetnék még hozzá?
Marosvásárhely fekete márciusa a magyar történelem, az erdélyi magyarság történetének máig eleven, vérző fejezete. És élő történelem azok számára, akik átélték, akik részt vettek az események forgatagában. Az erdélyi, marosvásárhelyi magyarságnak nagyon mély csalódást és rettenetet jelentett. Még huszonöt év távlatában is felfoghatatlan, hogy a jogaiért békésen kiálló kisebbséget a harmadik évezred fordulóján, békeidőben ilyen barbár erőszakkal megfélemlítheti az államhatalom. Amely a visszarendeződés szolgálatába szegődött.
Marosvásárhely sokat szenvedett 1990 márciusa miatt, de fokozatosan (ha nem is végérvényesen és kitörölhetően) kiheverte a lelki sérüléseket. Napok, hetek alatt helyreállt a rend, évek múltán csökkent a szorongás a városlakókban. De emberöltőnyi idő sem volt elég ahhoz, hogy – mégha jóval kisebb mértékben és burkoltabban is – a román nacionalizmus és a diszkriminatív hatalmi törekvések megszűnjenek. Ma is virulnak, miközben a magyarság térvesztése napról napra érzékelhető.
Huszonöt év eltelt, elérkezett a számítógép és a mobiltelefon, a piacgazdaság világa, javult az erdélyi magyarság élethelyzetének potenciálja. De vajon boldogabbak vagyunk-e, megerősödött-e a belső összhangunk önmagunkkal és a világgal, gyűlölet helyett tudunk-e embertársaink iránti szeretettel feltöltődni?
Ma már nemcsak másokban kell keresni a hibát, hanem egészséges összegzést végezve szükség szerint önkritikusaknak kell lennünk. Fel kell tennünk a további költői kérdéseket: miért fogyunk napról napra (Marosvásárhely magyar lakossága mintegy harmincezer fővel csökkent a rendszerváltás óta), és miért csökken a magyar emberek közötti szolidaritás? Miért nem tudunk olyan értékrendet teremteni a sorainkban, amely legyőzhetné a balkanizmust? Miért vagyunk olyan széthúzók, és amikor hatalmi helyzetbe kerülünk, miért nem értjük meg saját kisebbségeinket? Miért nem tudunk eléggé örülni a mának, miért kívánkozunk máshová, más jövőbe?
Miért, miért, miért? Miért nem tanultunk eleget 1990 fekete márciusából?
dr. Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Krónika (Kolozsvár)

2015. március 12.

A nagy leszámolási kísérlet
Maros megye legmagasabb beosztású, Marosvásárhelyen tartózkodó magyar vezetőjeként harcolt a rendszerváltás után a magyar jogkövetelésekért. Marosvásárhely fekete márciusának napjaiban egy elképzelhetetlen méretű román–magyar leszámolást akadályozott meg, mégis menekülnie kellett az országból. Kincses Előddel a 25 évvel ezelőtti eseményekről beszélgettünk.
– Lehetett sejteni 1990 elején, hogy bekövetkezik Marosvásárhely fekete márciusa?
– A Vatra Românească 1989. december 27-i megalakulásával felerősödött a magyarellenesség, de ilyen végkifejletre magyar ember nem számított. Bennem az a kép él, amikor Ceauşescu elmenekülésének napján, 1989. december 22-én, Marosvásárhely főterén a tömeg románul skandálta, hogy Király e cu noi! (Király Károly velünk van!). Niciodată şovinism! (Soha többé sovinizmust!). A románok szemében Király Károly volt a Ceauşescu-rendszer legismertebb ellenállója – ő áldozta fel Kovászna megye első titkári állását és államtanácsi tagságát –, ezért Maros megyében nagy elismertségnek örvendett. Eufória és egymásra találás érződött az utca emberében. Az Avram Iancu szobor előtt Király jelentette be magyarul és románul, hogy megalakult a Frăţia-Testvériség nevű szervezet, amit a tömeg éljenezve fogadott. A politizálni akaró románok azonban korántsem voltak ilyen békések.
– Az éppen „szabadságoló” Szekuritáté szervezte a Vatra Româneascát?
– A Vatra megalakítóiról akkor csak sejtéseink voltak. A Szekuritáté emberei nyíltan nem jelentek meg a Vatra színeiben, az első hetekben annyira rettegtek, hogy a patkánylyukba is bebújtak volna. Ion Iliescu jött a segítségükre: egyik első rendeletében háromhavi fizetett szabadságot hirdetett a teljes állománynak és a hadsereg oltalma alá helyezte őket. Szinte napra pontosan a három hónap lejártakor történt a marosvásárhelyi pogromkísérlet. A magyar veszélyre való tekintettel, a román közvélemény elfogadta, hogy a gyűlölt arcok visszatérjenek az újonnan megalakuló titkosszolgálathoz. A Vatra Românească szervezetről annyit lehetett tudni, hogy törzsgárdája ügyészekből, bírákból, rendőrökből, katonatisztekből és a MOGYE román kádereiből áll. A román politika kétarcúságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1989. december 26-án a Vatra Românescával nem azonos Vatra szerkesztőségében román és magyar értelmiségiek létrehoztuk a Barátság-platformot, a román aláírók egy része pedig másnap az Alexandru Papiu Ilarian Líceumban megalakította a Vatra Românescát.
– Nem tartotta furcsának, hogy miközben Erdély-szerte önállósodtak a magyar középiskolák, Marosvásárhelyen a románság ellenállásába ütközött a kísérlet?
– A frissen megalakult Nemzeti Megmentési Frontban vetettük fel az ötszáz éves magyar nyelvű Bolyai Farkas Elméleti Líceum helyreállítását. A fele román, fele magyar összetételű testület egyhangúan megszavazta, hogy ősztől újraindulhat a magyar tannyelvű Bolyai Farkas és a román tannyelvű Alexandru Papiu Ilarian középiskola. Mivel a Nemzeti Megmentési Front alelnökévé választottak, a funkcióhalmozást elkerülendő, lemondtam az RMDSZ Maros megyei alelnöki tisztségéről. Király Károllyal főleg azzal voltunk elfoglalva, hogy a Megmentési Frontba megfelelő emberek kerüljenek, mások meg nem foglalkoztak a Bolyai ügyével. Ha azokban a napokban újraindítjuk – mint Erdély-szerte mindenhol a magyar iskolákat –, valószínűleg nem ütköztünk volna ellenállásba. De nem ez történt, és amikor az RMDSZ 2. országos találkozóján ’90 januárjának derekán, Pálfalvi Attila tanügyminiszter-helyettes felvetette a Bolyai ügyét, már megváltozott a román közhangulat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1990 szeptemberében a marosvásárhelyi RMDSZ már lapított, nem állt ki erélyesen a Bolyai ügye mellett.
– Februárban mégis hatalmas tömegben vonult fel a marosvásárhelyi magyarság gyertyás-könyves megmozduláson a Bolyai Farkas Líceum és a magyar orvosi és gyógyszerészeti oktatás önállósítása érdekében...
– A néma, békés tüntetés a magyarság erejét bizonyította, de érdemben már nem tudtunk előre lépni. A bolyais és az orvosi egyetem diákjainak ülősztrájkja sem volt képes jobb belátásra bírni a román tanügyi döntéshozókat.
– A románok szerint a magyar megmozdulások vezettek a fekete márciushoz...
– Ez teljesen téves felfogás! Március 19-én a Görgény völgyéből Marosvásárhelyre szállított és leitatott román parasztok semmit sem tudtak a marosvásárhelyi magyarok oktatási helyzetéről: Bolyai nekik egy meglincselendő személyt jelentett Sütő, Király és Kincses mellett. Ők magyart verni jöttek, erre szervezték be őket!
– A megmentési front alelnökeként mikor érzékelte az első intő jelt, hogy itt készül valami?
– Amikor 1990 februárjában megtámadták az RMDSZ szászrégeni székházát. Akkor azt kértem Gheorghe Gamba ezredestől, a Maros megyei rendőrség parancsnokától, lépjen fel az ügyben, büntessék meg a tetteseket. Feltűnő volt, ahogyan elhárította, bagatellizálta az esetet, miszerint igazából nem történt semmi, nem kell pánikot kelteni az emberekben. Március 16-án a többségében újonnan betelepített románok által lakott Tudor negyedben egy gyógyszertár magyar felirata miatti botrány hullámveréseit még le tudta csillapítani a Bukarestből hazaérkező Király Károly. Akkor este a Magyar Televíziónak úgy nyilatkoztam, hogy nehéz lesz visszazárni a szellemet a palackba, de arra gondolni sem mertem, hogy valakik már mozgósítják a Görgény-völgyi parasztokat.
– Király Károly sem tudott erről?
– Neki valamivel több információja lehetett, mert már februárban figyelmeztetett engem és Sütő Andrást, hogy kíséret nélkül ne járjunk Marosvásárhely utcáin...
– Március 19-én délután, amikor a Görgény-völgyi románok letépték a belváros valamennyi magyar feliratát, és katonai-rendőri passzivitás mellett szétverték a marosvásárhelyi RMDSZ székházát – súlyosan megsebesítve az oda menekült magyar vezetőket –, ön már útban volt Székelyudvarhely fele...
– Az utca nyomására engem aznap délelőtt lemondattak megyei alelnöki tisztségemről. Hogy közben mi történik a városban, arról szórványos információk érkeztek. Másnap bírósági perem volt Székelyudvarhelyen, ezért délután elutaztam. Egy pincér felismert a szállóban, és másnap reggel a város magyar vezetői megkerestek, hogy tenni kéne valamit, mert több gyárból indulni készül a tömeg Marosvásárhelyre. Két gyárba is eljutottam, utána pedig a főtéren több mint tízezer embert sikerült lebeszélnem, hogy ne szálljanak teherautókra, buszokra. Nyilvánvaló volt, hogy Székelyföldön provokátorok, beépített emberek tüzelik a magyarságot: sokkal nagyobb tömegverekedésre, lincselésre készítették elő a terepet. Kihasználták, hogy a magyarokat nagyon felháborította, hogy Sütő Andrást félig agyonverték.
– Másnap pedig a marosvásárhelyi magyarság visszaütött.
– Ezért szereti a román média meg a politikum a március 20-át kiemelni, mintha 19-én semmi sem történt volna. Tulajdonképpen azért maradt a fekete március csak pogromkísérlet, mert 20-án a magyarság visszaszorította az agresszorokat. Március 19-én szinte kizárólag magyar sebesültek voltak, 20-án pedig az első félórát kivéve többségükben románok. A marosvásárhelyi cigányság állt ki a magyarok mellett, tőlük származik a legendás csatakiáltás: ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!
– És jött az egyoldalú megtorlás, amikor kizárólag magyarok és cigányok kerültek a bíróság elé, majd a börtönbe. Önnek hogyan sikerült elmenekülnie?
– Március 23-án hívtak Bukarestből, a Román Televízió magyar adásának szerkesztőségéből, hogy a kisfilm, amelyben román nyelven elmondtam az igazat Marosvásárhelyről, adásba kerül: a biztonság kedvéért elmenekültem a városból. Ma sem tudom biztosan, ki akadályozta meg az interjú bemutatását. Tisztában voltam azzal, hogy ha esélyt sem adnak a közszolgálati médiában az igazság kiderítésére, akkor a magyarság további leszámolásokra számíthat. Kalandos úton jutottam el Magyarországra, mert megszagoltam, hogy büntető eljárást indítanak ellenem. Aradi ügyvéd ismerősömmel, a Megmentési Front megyei titkárával agyaltuk ki, hogy a megyei vezetőtestület másik magyar tagja, Csiszter Kálmán kitelefonál a határra, hogy hivatalos küldöttség érkezik. A kocsiban „domnu secretar Hosu” (Hosszú Zoltán ügyvéd, később RMDSZ-szenátor) ült elől, a lábainál a marosvásárhelyi videofelvételek, hátul én. Tisztelegtek nekünk, úgy hagytuk el Romániát. Kemény Árpádtól hallottam, hogy két nappal később, amikor ő lépett át Ártándnál, a határőr körözötteket figyelő naplójában, a K betűnél ott szerepelt a nevem...
– Magyar közéleti személyt nem ítéltek el Erdélyben a fekete március miatt. Ön mitől tartott?
– Akkoriban Marosvásárhelyen én voltam a legnagyobb szálka a hatalom szemében. A rendszerváltás óta követeltem, hogy a decemberi gyilkos marosvásárhelyi sortűz bűnöseit, személyesen a parancsot kiadó Constantin Cojocaru tábornokot vonják felelősségre – a mai napig nem történt meg –, következetesen kiálltam a kisebbségi jogköveteléseink mellett, emiatt a megye magyarsága közt nagy volt a népszerűségem. Másrészt megakadályoztam azt a forgatókönyvet, hogy több tízezer magyar embert csaljanak Marosvásárhelyre, ahol egy pogrom keretében leszámoltak volna velük. A megyei főügyész, Gheorghe Andrecuţ – aki jól ismerte édesapámat és a felesége a nejemmel együtt dolgozott a MOGYE-n – megüzente: maradjak Magyarországon, mert ha hazajövök, le kell tartóztatnia.
– Öt évig tartó száműzetés után térhetett haza, könyvet írt az akkori eseményekről. Az önt itthon fogadó román médiahisztéria mára elült, de a többségi román társadalom ma sem tud többet a fekete márciusról. Miért nem akarják kideríteni az igazságot?
– Jellemző, hogy az elmúlt 20 évben egyetlen bukaresti román tévéadásba sem hívtak meg, amikor a fekete márciusról esett szó. Nyilván továbbra sincs akarat arra, hogy a többségi társadalom tisztán lássa, mi is történt valójában Marosvásárhelyen 1990 márciusában. A tájékoztatás terén, amit tehettem, megtettem. Román és magyar nyelven könyvet írtam az 1990. márciusi, és az azt megelőző eseményekről – most jelenik meg a második, bővített kiadása. A Marosvásárhely fekete márciusa angol és francia fordításban is megjelent. Idén, a Smaranda Enache vezette Pro Európa Liga égisze alatt szerettünk volna egy nagyobb méretű román–magyar megemlékezést. Ezt azonban az RMDSZ nem vállalta – ők külön emlékeznek –, de visszalépett Smaranda Enache is, mert nem akart részese lenne a magyar belviszálynak. Az EMNT és az én szervezésemben kerül sor a rendezvényünkre: a fekete március magyar és román résztvevőivel közösen próbálunk Marosvásárhely újabb kori történelmének a legsötétebb időszakára emlékezni.
Makkay József
Első kiadás: Kincses Előd: Marosvásárhely fekete márciusa /Püski, Budapest, 1990
Erdélyi Napló (Kolozsvár)/

2015. március 12.

Magyar feliratoktól pogromkísérletig
A heteken át mesterségesen gerjesztett magyarellenes hangulat 1990. március 16-án egy lakónegyedi gyógyszertár magyar felirata miatt robbant Marosvásárhelyen. Innen már csak egy lépés volt a magyar közéleti személyiségek lemondatása, bántalmazása, majd az utcai tömegverekedés. A fekete márciusi napok traumáiban Körmöczki Zoltán egykori politikus és szemtanú próbál eligazítani.
A Tudor lakónegyedben lévő 28-as számú gyógyszertár előtti randalírozás indította el a marosvásárhelyi fekete március erőszakos cselekménysorozatát. A patika kirakatába a román szövegek mellé délelőtt felfestették a „gyógyszertár” szabványfeliratot. A közeli kocsmában tartozódó románokat ez felháborította, hangoskodásukra mintegy ötven ember – többnyire a környező boltok román elárusítói – verődött össze a gyógyszertár előtt. Az eseményekről Körmöczki Zoltán mérnök, a Maros Megyei Nemzeti Egység Ideiglenes Tanács (NEIT) gazdasági bizottságának egykori elnöke beszélt lapunknak, az ő felesége a 28-as számú gyógyszertár gyógyszerésze volt.
Mérgező sajtóhír
„A Tudor-negyedbeli magyar felirat azért zavarta a románságot, mert az ott lakók zöme a Ceauşescu-rendszer idején telepedett Marosvásárhelyre. Elsősorban Déda környékéről és a Görgény völgyéből érkeztek” – mondja. A kétnyelvű feliratok ügye amúgy mindenhol napirendre került, miután a Maros Megyei Gyógyszertári Hivatalban döntés született a város valamennyi gyógyszertárának kétnyelvű feliratozásáról, a Tudor-negyedi így korántsem volt egyedi jelenség. A felháborodott románok bezúzták a gyógyszertár ajtaját és ablakát, bementek a patikába és életveszélyesen megfenyegették a román és a magyar személyzetet egyaránt. Körmöczki Zoltán felesége, Emese a nagy zajra került elő a laborból, ami jelzi, hogy eleve hazugság volt a korabeli román médiában megjelent hír, miszerint tőle származna az az elhíresült mondat, hogy románokat nem szolgálnak ki. Az erről szóló cikk először a marosvásárhelyi Cuvântul Liber című napilapban jelent meg, amelyet másnap a bukaresti Adevărul is közölt. Az újságok nyomán vette át a hírt az Agerpres hírügynökség, majd a világsajtó: Marosvásárhelyen annyira súlyos a helyzet, hogy a gyógyszertárakban magyar gyógyszerészek nem hajlandók román betegeket kiszolgálni.
„Ezek annyira alaptalan és nevetséges vádak voltak, hogy csak egy dologra gondolhattam: mivel rajtam nem találtak fogást, a fekete március hátterében álló bagázs a feleségem besározásával próbált rajtam is ütni. Mi ketten, Kincses Előddel álltunk ki legkeményebben a magyarság jogai mellett a Nemzeti Megmentési Front utódszervezetében, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsában, és ez sok helyi románnak szálka volt a szemében” – magyarázza Körmöczki.
A március 16-án, délben, a Tudor-negyedbeli gyógyszertárnál kirobbantott tömeghisztéria estére a város központjába tartó román felvonulássá dagadt. Körmöczki arról mesél, hogy a késő délutáni órákban ő is kiment a gyógyszertárig, hogy körülnézzen, de az ott ólálkodó mintegy tíz bőrruhás román férfi kis híján megverte. Sokat elmond az aznapi események hátteréről, hogy a megfélemlített gyógyszerészek hiába hívták a rendőrséget, a helyszínre érkező rendfenntartók tovább álltak: a gyógyszertárban randalírozó román hőzöngők közül senkit nem vontak felelősségre.
Lemondás az utca nyomására
A pogromkísérletté felerősített megmozdulások március 19-én kezdtek igazából fenyegetővé válni a város magyarsága számára. A NEIT délelőtti ülésére Körmöczki úgy emlékszik vissza, hogy a főtéri épületbe benyomult mintegy ötven jól megtermett férfi, és azt követelte, adják át nekik Kincses Elődöt. Közben az utcán a tömeg azt skandálta, hogy Kincses mondjon le. Hosszas huzavona után a testületi ülésen Kincses lemondott alelnöki tisztségéről. „A folyóson lincshangulat uralkodott, ezért arra kértem Kincses Elődöt, vonuljon vissza egy másik, zárt irodába, amíg megpróbálok higgadtan beszélni az emberekkel” – meséli az egykori megyei tisztségviselő. Az épületbe benyomult románokkal aztán sikerült kiegyezni abban, hogy nem bántják Kincsest, ha az épület erkélyéről bejelenti lemondását a téren tüntető tömegnek. Az erkélyről elhangzott Kincses-beszéd alatt az épületbe szabadon bejutó románokat a tanács többi román tagja csitította, hogy a pattanásig feszült helyzetben elkerüljük az összetűzéseket.
A Kincses lemondása nyomán kissé mérséklődő helyzetben Körmöczki Zoltán az akkori megyei tanács épületében próbált híreket szerezni a fejleményekről. Ismerősöktől érkező telefonhívások révén jutott tudomására, hogy a Görgény völgyéből autóbuszokon és teherautókon további tömeg érkezik. Arról is később hallott, hogy a szétvert RMDSZ-székházból menekülő magyarokat Judea ezredes bántatlanságot ígérő biztosítéka ellenére a felbőszült csőcselék agyba-főbe verte, Sütő Andrást fél szemére megvakították. Magyar embernek ekkor életveszélyessé vált Marosvásárhely belvárosi utcáin kószálni.
A koma visszaüt
A március 20-át sok ezer marosvásárhelyi magyarhoz hasonlóan a Körmöczki-család is nagy felháborodással és súlyos megalázottságban érte meg. Aki csak tehette, kivonult a főtérre. Az atrocitás kiagyalói épp erre számítottak, csak arra nem készültek fel, hogy a magyarok ezúttal megvédik magukat. Körmöczki arra emlékszik, hogy este nyolc órára az előző nap megalázott magyarság a szép számban segítségükre érkező cigánysággal együtt megtisztította a teret a rájuk támadó románoktól. A győzelem elégtétele azonban rövid ideig tartott, mert a következő napokban a helyi ügyészség és rendőrség a március 20-i tévéfelvételek alapján több tucat magyar és cigány embert azonosított, és állított elő. A tömegből tetszőlegesen kiemelt „elkövetők” ellen bűnvádi eljárást indítottak. „A magyar és cigány embereknek egyetlen bűnük volt: azt akarták, hogy a románokéhoz hasonló jogaink legyenek. Ezért emelték fel a szavukat, ezért tüntettek”. Körmöczkinek csak sejtései vannak arról, hogy az akkori magyar közéleti személyiségekről is készült nyilvántartás és titkos bűnügyi dosszié, de a körülmények alakulása miatt ezt már nem lépte meg a román hatalom.
A marosvásárhelyi fekete március legnagyobb vesztese a város és a vidék magyarsága: az atrocitásokat követő tíz esztendő volt számára a fő erőpróba. A várost elhagyó magyarok nem feltétlenül a fekete március miatt, hanem az általa okozott hatalmas gazdasági visszaesés következményeként távoztak Marosvásárhelyről. A kevés munkahelyre ritkán alkalmaztak magyarokat. „A kilencvenes években két út között választhatott a marosvásárhelyi magyar: vagy vállalkozásba kezd, vagy elmegy az országból. Elég sokan ez utóbbi mellett döntöttek.” Marosvásárhelyi beszélgetőtársam szerint a várost elhagyó magyarok többsége Magyarországon telepedett le.
Félelem és igazság
Sokan és sokféleképpen magyarázzák a máig példátlan erdélyi magyarellenes atrocitások hátterét. Elfogulatlan ügyészségi-bírósági tényfeltárás híján az igazságszolgáltatás mai napig adós a marosvásárhelyi fekete március háttérembereinek törvény elé állításával. Így csak a találgatások és feltételezések maradnak. Körmöczki Zoltán úgy látja, a kiváltó okok egyike a románok létező félelme volt a magyarokkal szemben. A Ceauşescu-rendszerben ahhoz voltak szoktatva, hogy magyar ember nem emelheti fel a szavát, nem kérhet semmit. Ehhez képest a rendszerváltás utáni hetekben erősen önszerveződő magyar közösséggel találták szembe magukat, amely képes volt és akart is harcolni saját jogaiért.
Körmöczki szerint a román sajtó által folyamatosan generált félelemérzet sem vezethetett volna el az atrocitásokig, ha a történet mögött nem áll egy jól kidolgozott bukaresti forgatókönyv. Legtöbben a volt Szekuritáté szerepét látják az események hátterében, amelynek emberei így próbálták bizonyítani pótolhatatlanságukat egy új román titkosszolgálati rendszer létrehozásában. A gyanút igazolja az a tény, hogy Ion Iliescu államfő sem román, sem magyar kérésre nem volt hajlandó Marosvásárhelyre utazni, hogy tárgyaljon a két közösség vezetőivel. Körmöczki kicsinek tartja annak valószínűségét, hogy valaha hivatalosan is kiderüljön a teljes márciusi igazság.
A fekete március kronológiája
Március 15. Ismeretlen tettesek összefirkálták a marosvásárhelyi Avram Iancu-szobrot. A szobor talpazatára ez írták rá: LE VED. Noha a helyi román rendőrség arra a következtetésre jutott, hogy magyarok a tettesek, nyelvészek szerint az elkövetők románok voltak, akik nem ismerték a magyar nyelvet. Március 16. Délelőtt 11 órakor a Tudor lakónegyedi 28-as számú gyógyszertár ablakában magyar felirat jelent meg. Részeg, randalírozó románok csetepatéjára kisebb tömeg verődött össze a patika előtt: betörtek ajtót, ablakot. A riadóztatott rendőrség hamar távozott, nem vontak felelősségre senkit. A két órán belül összeverődött, többszázas tömeg megverte a Magyar Televízió két operatőrét, a Népújság két újságíróját, majd feldúltak egy tömbházlakást, amelynek erkélyén egyenjogúságot követelő magyar–román felirat jelent meg. A tömeg levonult a városba, és mindenhol letépték a magyar feliratokat.
Március 17. Tőkés László- és Smaranda Enache-ellenes szlogeneket kiabálva román tüntetők járták a belváros utcáit, tereit. A tömeg a főtéren kötelet kért Sütő Andrásra, Tőkés Lászlóra és Király Károlyra. Március 18. A Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) március 17–18-án kétnapos kongresszust tartott Marosvásárhelyen. A kongresszus nyilatkozatot fogadott el a magyar oktatással kapcsolatban. Szünetében a környéken tartózkodó románok több magyar fiatalt felpofoztak. Március 19. Sütő András megafonon kijelentette, hogy Kincses Előd lemondatása jogtalan, és arra kérte az embereket, menjenek haza. A délelőtt városszerte randalírozó román tömeg – amihez délután hozzácsapódtak a Görgény völgyéből érkező csoportok – megérkeztek a Bolyai utcában található RMDSZ-székházhoz. A vasajtót betörve elfoglalták az udvart. A magyarok a padlásra menekültek. Ekkor Ioan Judea ezredes szavát adta Sütő Andrásnak, hogy nem esik bántódása, ha lejön, de a feldühödött tömeg a katonák közömbössége mellett rátámadt a magyarokra. Sütő András fél szemére megvakult, több oldalbordája eltört. A tömeg a Marosvásárhelyi Rádióhoz vonult, hogy meglincselje a magyar szerkesztőket. Egy román szerkesztő lélekjelenlétének köszönhető, hogy a tömeget sikerült meggyőznie: nincsenek itt a magyarok, már elmentek. A városban randalírozók rengeteg magyart megvertek.
Március 20. Óriási magyar tömeg vonult ki a város főterére, igazságot követelve. Hamarosan román ellentüntetők sorakoztak fel a tér szélén. A délutáni órákban a szaporodó marosvásárhelyi románság újabb erősítést kapott a Görgény-völgyéből. A fejszékkel, botokkal, kaszákkal felfegyverkezett románok – a rendőrkordonon áthatolva – rárontottak a magyarokra. A térről kiszorított magyarok szétszedték a padokat, és visszaverték a románokat. Az állóháború pillanataiban egy teherautó nagy sebességgel a magyar tömegbe hajtott. Egy magyar meghalt, több megsebesült, illetve a kocsi platóján utazó egyik román is életét vesztette. A környékbeli magyar falvak lakói elzárták a főutakat, hogy megakadályozzák a román utánpótlást.
Este nyolc órakor hidegvölgyi cigányok csatlakoztak a magyarokhoz, de a döntő ütközetre 11-kor került sor, amikor Nyárád-menti székelyek érkeztek a városba. A főtéren tétlenül álló katonai harckocsikon átjutva, a botokkal, vasvillákkal felfegyverkezett székelyek kiverték a főtérről a románokat. A győzelmet a magyar himnusz eléneklésével ünnepelte a tömeg, a polgármesteri hivatalra kitűzték a magyar zászlót.
Március 21. Hajnalban a román hadsereg elit ejtőernyősei és egy gyalogos zászlóalj érkezett a városba, ők állították helyre a rendet. Az összetűzéseknek 5 halálos áldozata, továbbá 300 sebesültje volt. A bíróság mintegy 40 magyart és cigány embert ítélt több-kevesebb börtönbüntetésre. Egyetlen román ember kapott csendháborításért pénzbüntetést.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. március 12.

Három magyar párt, három megemlékezés a fekete márciusról
Nem csak március 15-én, a magyar szabadságharc kitörésének napján nem tudnak együtt ünnepelni a romániai magyar pártok marosvásárhelyi vezetői, a város huszonöt évvel ezelőtti tragikus eseményeire is külön-külön emlékeznek meg.
Hiába próbálkozott egy pártok fölötti, „ökuménikus” megemlékezés javaslatával, Kincses Előd, a huszonöt évvel ezelőtti fekete március egyik főszereplője és áldozata, ötlete nem aratott sikert a romániai magyar politikai alakulatok sorában. Kezdeményezését csak a néppárt civil szervezete, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) karolta föl, mely negyed évszázaddal a „hodáki betörés” után, március 19-én egész napos rendezvénnyel tiszteleg az áldozatok előtt. A csütörtöki eseménysorozat délelőtt fél 11-kor, a marosszentgyörgyi római katolikus templomban kezdődik.
Délután 5 órakor a marosvásárhelyi magyarság huszonöt évvel ezelőtti, időközben elhunyt két vezéregyéniségének, Sütő András írónak és Jakabffy Attila mérnök-tanárnak a sírját koszorúzzák meg a református temetőben. Ezt követően 6 órakor az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban A balkánbajnok című filmet vetítik le, és bemutatják Kincses Előd Marosvásárhely fekete márciusa című könyvének a legújabb, bővített kiadását.
„Sajnálom, hogy még egy ilyen alkalommal sem lehet visszaállítani az 1990-es magyar összefogást, pedig igazán felemelő lett volna, ha együtt tudunk emlékezni. Smaranda Enache és a Pro Európa Liga hajlandó lett volna egy román-magyar kerekasztal-beszélgetést szervezni, ahol helyi és bukaresti értelmiségiek ültek volna, de sem az RMDSZ, sem az MPP nem volt vevő az ötletünkre” – panaszolta el szerkesztőségünknek Kincses.
Az MPP adja meg a hangot
A fekete március emlékének szánt első rendezvényre már e hét végén sor kerül. Szombaton délelőtt 10 órától, a Kultúrpalota kistermében Negyed évszázad címmel szervez konferenciát az MPP politikai háttérintézménye, az Orbán Balázs Akadémia. A rendezvényen a polgáriak és meghívottjaik olyan kérdésekre keresik a választ, mint: hol tart az erdélyi magyarság és Marosvásárhely 25 évvel a kommunista diktatúra bukását követően és meddig görgetjük a fekete március hagyatékát? Miként tehetjük önmagunk számára szerethetővé azt a várost, amelyben napról napra teret veszítünk, illetve milyen multikulturalizmust szeretnénk, vagy milyen multikulturalizmussal tudunk megbékélni? Vitaindítónak a szervezők a Yorick Stúdió 20/20-as című színházi produkciójából készült felvételeket szánták. Résztvevők: a civil szféra részéről Novák Zoltán és László Márton történészek illetve Gagyi József egyetemi tanár, míg a politikumot Kovács Péter és Biró Zsolt képviseli.
Az RMDSZ ragaszkodik a hagyományához
Az RMDSZ és a Bernády György Közművelődési Alapítvány ragaszkodik a több mint másfél évtizedes hagyományhoz. A Borbély László politikai alelnök által vezetett háttérszervezet évente megszervezi azt a kisebbségi szemináriumát, amelynek középpontjában a romániai nemzeti csoportok együttélése áll. Az idén március 20-án, pénteken 1990–2015. március 19-20. – Visszatekintés és jövőkép címmel szerveznek kerekasztal beszélgetést, melynek résztvevői szintén Novák Zoltán és László Márton, valamint Soós Zoltán múzeumigazgató, Gabriel Andreescu és Vasile Cernat egyetemi oktatók. A szervezők ugyanakkor számítanak Moca Rudolf, a Marosvásárhelyi Rádió roma nyelvű műsorának szerkesztőjének, a RomoSapiens Egyesület elnökének, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatójának, volt miniszterelnöknek, valamint az RMDSZ több politikusának a jelenlétére.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

2015. március 19.

Marosvásárhely fekete márciusára emlékeznek
Több helyszínen, különböző politikai alakulatok és civil szervezetek szervezésében emlékeznek Marosvásárhelyen a következő napokban a fekete márciusra a pogrom 25. évfordulóján.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és Kincses Előd, a huszonöt évvel ezelőtti események egyik szenvedő alanya szervezésében csütörtökön fél 11-től ökumenikus istentiszteletet tartanak a marosszentgyörgyi római katolikus templomban, 17 órától pedig Sütő András és Jakabffy Attila marosvásárhelyi sírjánál, a református temetőben koszorúznak. Az eseménysorozat 18 órakor, az Ariel Ifjúsági- és Gyermekszínházban zárul. Itt a Fehér januártól a fekete márciusig című filmet vetítik le, majd bemutatják Kincses Előd Fekete március című könyvének bővített kiadását. A kötetet és szerzőjét Boris Kálnoky, a Die Welt újságírója méltatja, beszédet mond Tőkés László EP-képviselő és Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete.
Az RMDSZ és háttérszervezete, a Bernády György Közművelődési Alapítvány március 20-án, pénteken 1990–2015. március 19–20. – Visszatekintés és jövőkép címmel szervez kerekasztal-beszélgetést.
A 10 órakor kezdődő szemináriumon olyan elismert történészek értékelik a 25 évvel ezelőtti eseményeket, mint Novák Zoltán és László Márton, a fekete március eseményeinek történeti feltárására törekvő, A szabadság terhe című könyv szerzői, Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, Gabriel Andreescu, a SNSPA Politikatudományi és Közigazgatási Egyetem történelem szakának egyetemi oktatója és Vasile Cernat, a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem oktatója.
A rendezvényen a civil társadalom és politikai élet jeles személyiségei is felszólalnak: Emil Constantinescu, Románia volt elnöke, Smaranda Enache, a Pro Europa Liga elnöke, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatója, Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Király István, Kolozsváry Zoltán és mások.
A beszélgetés célja közös, befogadó identitás kialakítása, a gyűlöletbeszéd és a szélsőséges megnyilvánulások elleni együttes fellépés, hiszen, a szervezők meglátása szerint ezen magatartásformák csak ártani tudnak egy olyan multikulturális városnak, mint Marosvásárhely.
17 órától az alapítvány székhelyén a marosvásárhelyi eseményeket feldolgozó Fehér Könyv bővített, második kiadásának bemutatására is sor kerül, amelyet az 1990-es eseményeket idéző fotókiállítás és a Marosvásárhely fekete márciusa című film rövid változatának levetítése követ majd. A helyi és a megyei önkormányzat közös rendezvényen eleveníti fel a tragikus eseményeket.
Pénteken, március 20-án 13 órától a Kultúrpalota Tükörtermében Identitás, etnicitás, etnocentrizmus, nacionalizmus az Európai Unió jelenlegi kontextusában címmel szervez konferenciát, amelynek tíz meghívott előadója közül mindössze Eckstein-Kovács Péter kolozsvári ügyvéd-politikus képviseli az erdélyi magyarságot.
Szabadtéri kiállítás Székelyudvarhelyen
A forradalomtól fekete márciusig című szabadtéri kiállítással emlékezik az 1989-es forradalomra és az 1990-es marosvásárhelyi márciusi eseményekre a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal, a Haáz Rezső Múzeum és az Areopolisz Egyesület. A tárlatot vasárnap, március 22-én 12 órakor nyitják meg a székelyudvarhelyi Márton Áron téren. A pannós kiállítást Kápolnási Zsolt és dr. Gidó Csaba történész állította össze Balázs Attila, Balázs Ferenc, id. Csedő Attila, Szabó Károly és Zepeczáner Jenő székelyudvarhelyi, valamint Ábrahám Zoltán és Vajda György marosvásárhelyi fényképészek archív felvételeiből. A kiállítást Novák Károly történész méltatja, majd megkoszorúzzák a művelődési ház melletti Sütő András-szobrot. Beszédet mond Lőrincz György író.
Riportok, sorozat az ETV-ben
A marosvásárhelyi tragikus eseményekre reflektál a héten az Erdélyi Magyar Televízió több műsora is. A Híradó a szerdán kezdődött sorozatban emlékezik a konfliktusra, történészek, értelmiségiek, politikusok közreműködésével. Csütörtökön 21.30-tól a témába illő Holtpont című riportfilmet láthatják a nézők. Március 24-én a Metszet című magazin is a marosvásárhelyi szomorú eseményekkel foglalkozik.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

2015. március 20.

Emil Constantinescu: hiányzik a közös nagy cél a román-magyar viszonyból
Emil Constantinescu szerint hiányzik a közös nagy cél, amelyik újra egymás mellé állíthatná a románokat és a magyarokat. A volt román államfő a fekete március évfordulója alkalmából szervezett marosvásárhelyi kerekasztal-beszélgetésen tekintette át a román-magyar viszony alakulását. Emil Constantinescu úgy vélte, a román-magyar viszony rendezésében rendkívüli fontossággal bírt, hogy mindkét ország a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozását tekintette céljának. A volt államfő szimbolikus jelentőségűnek tartotta, hogy az integrációban előbb járó Magyarország szószólója lett a nemzetközi szervezetekben Románia csatlakozásának.
Az elnöki tisztséget 1996 és 2000 között betöltő Emil Constantinescu szerint az 1990-es évek elején a hatalomban megmaradt kommunista struktúrák alakították a romániai viszonyokat. Szerinte a román-magyar kapcsolatok rendezésében óriási szerepe volt annak, hogy 1996-ban a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ) bevonták a kormányzásba. Ezzel Románia az etnikumok közti feszültségek kezelésének a példaországává vált – vélekedett.
Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke viszont arról beszélt, hogy aggasztóbbnak látja a romániai demokrácia és ezen belül a magyar közösség helyzetét, mint tíz évvel ezelőtt. Példaként a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) kialakult konfliktust, a nemzeti szimbólumok elleni hatósági fellépéseket említette. „Fontos lenne továbbvinni azokat a dolgokat, amelyeket 1996-ban tudtunk, de azóta elfelejtettünk" – jelentette ki a politikus.
Frunda György, Victor Ponta román miniszterelnök tanácsadója elengedhetetlennek tartotta, hogy a bukaresti bányászjárások ügyészségi kivizsgálásának az újraindítása után a 25 évvel ezelőtti marosvásárhelyi véres összecsapás hátterének a feltárása is megtörténjen. Frunda nehezményezte, hogy leállt a legfelsőbb szintű magyar-román párbeszéd. Szerinte amikor a közös kormányülések határozták meg a kétoldalú kapcsolatokat, az utca embere szintjén is jobb volt a román-magyar kapcsolat. Úgy vélte, a két ország vezetői azzal mutathatnának jó példát, ha közösen néznék meg a román-magyar labdarúgó mérkőzéseket.
Smaranda Enache emberi jogi harcos, a marosvásárhelyi Pro Európa Liga társelnöke úgy vélte, a véres marosvásárhelyi összecsapások idején is létezett egyfajta román-magyar szolidaritás, hiszen nem a román rendőrség, és nem a román hadsereg akadályozta meg a konfliktus kiteljesedését, hanem a románok és a magyarok bölcsessége.
A kerekasztal-beszélgetés végén Borbély László RMDSZ-alelnök, a szervező Bernády György Alapítvány elnöke megállapította, ma nincs nézetkülönbség abban, hogy 25 évvel ezelőtt Marosvásárhelyen provokáció történt, és a provokátorok abban voltak érdekeltek, hogy Romániában ne legyen demokrácia sem a románok, sem a magyarok számára.
MTI
Erdély.ma

2015. március 20.

Smaranda Enache: autonóm gondolkodásmód szükséges
Marosvásárhelyen huszonöt évvel a decemberi forradalom és a márciusi véres események után még mindig jelentős azon román emberek aránya, akik vakul hisznek a nacionalista propagandában – állapította meg szomorúan Smaranda Enache, a Pro Európa Liga vezetője.
Szerinte mindezért azok a retrográd, diverziókeltő erők a felelősek, amelyek már 1990 elején megosztották a társadalmat. Az ismert emberjogvédő, aki folyamatos támadások és rágalmazások közepette élte le élete utóbbi két és fél évtizedét, nem hátrál meg. Mint mondja, erőt az értelmiség vagy akár az utca embere részéről érkező megbecsülés, megértés, bátorítás ad.
– Nemrég az ön megfogalmazásában hallottam, hogy huszonöt évvel ezelőtt, a Pro Európa Liga életre hívásakor az a huszonkét alapító tag a disszidensek temetőjének számított. Nem zavaró, hogy negyed évszázad elteltével is, a románság körében, bizonyos mértékben még mindig disszidenseknek számítanak?
– Eléggé kellemetlenül érint most is, de tudatában vagyunk annak a sajnálatos ténynek, hogy mindmáig teljes konfúzió uralja a román társadalmat. Az emberek még mindig nem látják tisztán, hogy kik voltak azok, akik elindultak a valós demokrácia útján, és kik voltak azok, akik megpróbálták őket elgáncsolni. Minden 1989 decemberéhez vezethető vissza, amikor két teljesen különböző dolog történt az országban: a forradalom és vele párhuzamosan az államcsíny. Azok, akik elkövették az államcsínyt, az évek során további diverziókeltésekben is benne voltak. Olyanokban, amelyek mesterségesen megosztották a társadalmat. Huszonöt évvel ezelőtt, ’89 decemberében mindenki tudta, hogy kik a volt rezsim emberei és kik azok, akik az igazi váltást szorgalmazzák. A márciusi véres eseményeket kiváltó diverzió következtében már egészen más, etnikai alapon osztódott meg a közösség. Egyfelől voltak a magyarok, másfelől a románok. Rá egy pár hónapra, 1990 júniusában, a bukaresti Egyetem-téren a bányászok lecsaptak a tüntető diákokra és értelmiségiekre. Ekkor meg újból változott a társadalmi megosztottság. Mivel a Pro Európa Liga már a kezdetektől fogva kiállt a kisebbségi jogokért, és ’90 márciusában természetszerűen szót emelt a jogaikért tüntető magyarokért, egyes román körök leárulóztak minket. Ez a megbélyegzés a mai napig is él; elég beleolvasni abba a vásárhelyi napilapba, amelynek nem szeretném kimondani a nevét. Ugyanabban a hangnemben rágalmaz most is, mint negyed évszázaddal ezelőtt. Azokat, akik nem ismernek nyelveket, akik soha nem néztek szét a nagyvilágban, most is pont úgy be lehet csapni, mint annak idején. Még tiszta szerencse, hogy az idők során a társadalom egy része elfogadott jó pár olyan demokratikus értéket, mint amilyent mi képviselünk immár huszonöt esztendeje.
– Hogy lehet politikusi gyomor nélkül, huszonöt év után is bírni ezt a megbélyegezettséget?
– Lehet, hisz mindazon túl, hogy a manipulált többség csakugyan kiközösített, mégiscsak akadtak olyan emberek – Marosvásárhelyen is, máshol is –, akik hangosan ugyan nem emelték fel a szavukat értem vagy a ligáért, de bekopogtattak az irodánkba vagy leállítottak az utcán, kezet fogtak, gratuláltak, buzdítottak. Azt mondták, hogy jól tesszük azt, amit teszünk, folytassuk! Azzal is tisztában vagyunk, hogy az évszázadok során Romániát mindig is későre érintette meg a változás szele. Ez az ország a feudális korszakban is elmaradott volna, az első világháborút követő kapitalizmusban is. Itt nem létezett demokrácia, itt nem voltak demokratikus hagyományok, itt soha nem volt divat szembemenni az árral. Mindezek ellenére a Pro Európa mindig is kötelességének érezte, hogy kiálljon az igazi értékek, demokratikus elvek mellett. Ezzel lényegében a kételkedőknek is üzenünk; azt, hogy érdemes kitartani, nem szükséges mindegyre meghátrálni vagy irányt váltani. Hogy az eredmények nem mutatkoznak azonnal? Megesik. De a fák sem nőnek egyformán és nem virágoznak egyszerre.
– Szervezetük egyik megfogalmazott célja a román és magyar politikum egy asztalhoz való ültetése. Az elején ez rendkívül görcsösen, döcögve alakult, később viszont már működött. Azonban sokkal inkább az egyéni és csoportérdekek működtették, mintsem a közösségi érdekek. Ilyen körülmények között sikerről vagy félsikerről lehet beszélni, netán kudarcról?
– Valóban, főként az elején a politikumhoz szóltunk, de aztán hamar beláttuk, hogy az más világ, ott más törvények uralkodnak. Elfogadtuk, hogy a politika kompromisszumokra épül. Éppen ezért a civil társadalomra kezdtünk fókuszálni. Kissé frusztrál az az érzés, hogy most, amikor huszonöt év után végre együtt emlékezhettünk volna meg városunk fekete márciusáról, mindazok – politikusok és civilek, románok és magyarok –, akik 1990 elején is ugyanazokat a demokratikus elveket képviseltük, szinte teljesen kiengedtük a kezünkből az évfordulót. A megosztáshoz vezető diverzió, amelyről beszéltem, ez esetben is működött; mindenki külön-külön emlékezett és emlékezik meg a véres eseményekről. Pedig annak idején az áldozatok és üldözöttek egy csoporthoz tartoztak. Jelenleg viszont – önérdekből meg személyi ellentétek folytán – képtelenek összefogni. Ezzel szemben lényegesen nagyobb egységet mutatnak fel azok, akik az eseményeket gondosan előkészítették, véghezvitték, most meg ellenzik a vizsgálatok újrakezdését.
– Egyfajta frusztráltságot említett. Nem szül viszont egy másfajta frusztráltságot önben az, hogy a pofonok java részét román nemzetiségű honfitársaitól kapja?
– Felfogás kérdése. Ha csak azt nézném, hogy Marosvásárhelyen valóban javarészt a románoktól kapom a pofonokat, nagyon el kellene keserednem. De nem aggaszt, hisz én nem csak marosvásárhelyinek tartom magam, hanem román értelmiséginek is. Az értelmiség részéről pedig megbecsülést, megértést, bátorítást kapok. Elég, ha csak a Bukarestben székelő Társadalmi Párbeszéd Csoportot, az ismert GDS-t említem vagy a bánsági Temesvár Társaságot, netán a kolozsvári Civitast, a Provincia-csoportot, a Romániai Helsinki Bizottságot, az egyetemi köröket. Nagyon sok szövetségesre találtam országszerte már 1990 elején, amikor elmondtam, mi készül Marosvásárhelyen, és nagyon sok szövetségesre találok most is. A nagy gond az, hogy az én városomban huszonöt év után is még mindig jelentős arányban élnek olyan román emberek, akik vakul hisznek a nacionalista propagandában. Mindemellett örömmel tapasztaltam, hogy az új nemzedék kezdi másként látni a román–magyar helyzetet. Már sok olyan fiatallal találkoztam – többek között a tragikus autóbalesetben elhunyt újságíróval, Sorina Botával –, akik nyíltan bevallották, hogy 1990-ben, amikor még csak középiskolás diákok voltak, őket félrevezették. Felnőve, autonóm gondolkodásmóddal tudtak kiszabadulni ebből a csapdából. Persze az lenne az igazán örvendetes, ha sikerülne felszámolni ezt a csapdát.
– Mi vár a Pro Európa Ligára az elkövetkezendő huszonöt esztendőben?
– Nagyon nehéz lenne megjósolni. Az előbb említettem a fiatalokat, mégis azzal a kihívással állunk szemben, hogy még nem kerültek meg azok az ifjak, akiknek átadhatnánk a stafétabotot. Ahogy azonban elnézem a román társadalmat, úgy vélem, a jövőben is szükség lesz a ligára, és annak tevékenységére. Lehet, hogy kevesebb nemzetközi projektbe vágunk bele, de aktívabb leszünk Marosvásárhelyen, ahol egy havi fórum keretében még számos kérdésről, kihívásról kell tárgyalnunk. Ha huszonöt évig tartottuk a frontot, nem adhatjuk át a teret azoknak, akik most is egy elég sötét mentalitásba próbálják taszítani a társadalmat.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

2015. március 21.

Marosvásárhely márciusa (Visszajátszás a huszonötödik évfordulón)
Lelkemben és tudatomban 1990. március 19-e, 20-a sebei az idő múlásával sem hegednek! Tényeket közlök – történész alapfoglalkozásom is erre kötelez.
Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett.
(Demény Lajost Ion Iliescu ideiglenes államelnöknek Tőkés László, Domokos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azonnali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt. Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a KözOktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azonnali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.” Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvásárhelyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Református Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom! Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Marosvásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek! Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, érveltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létjogosultsága mellett. Közben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak!
Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szibériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politikai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a diktafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az emberi mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is veszélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem. Huszonöt évi kutatás után joggal állíthatom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A véglegesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román nacionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják.
Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme! Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el!
Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált!
1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették.
Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a marosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresznyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásárhelyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cseresznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Cofariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Koczka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a magyarokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét.
Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy! Igen, a következő frontvárosnak Sepsiszentgyörgyöt szemelték ki, és következik Csíkszereda, a „kört” bezárja Székelyudvarhely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” (Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal. erdely.ma/publicisztika.php?id=180784, 2015. február 2. ) Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Románia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Támaszunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is!
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. március 21.

Emlékesten a fekete márciusról
Emlékestet szerveztek a fekete március 25. évfordulója alkalmából a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági- és Gyermekszínházban. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és Kincses Előd ügyvéd szervezésében lezajlott eseményen visszaemlékeztek a negyed évszázada történt marosvásárhelyi összecsapásokra. Ezt megelőzően Sütő András és Jakabffy Attila marosvásárhelyi sírjánál koszorúztak az emlékest szervezői, valamint Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Sütő András Baráti Társaság.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke az emlékest kezdetén elmondta: a román államhatalom által 25 évvel ezelőtt gyakorolt megosztó politika sajnos elérte célját, és a háttérben tevékenykedő kommunisták és titkosszolgálatiak egymás ellen hangolták a marosvásárhelyieket. Tőkés külön köszöntötte az esten megjelent Smaranda Enache asszonyt, és felhívta a figyelmet: idén Florian Mihalcea kapta meg az Európa Polgára díjat, korábban pedig Smaranda Enachét is kitüntették. Temesvár és Marosvásárhely román személyiségeinek kitüntetése a két nép megbékéléséhez is jó utat mutat – hangsúlyozta az EMNT elnöke. Tőkés felidézte a fekete márciust megelőző eseményeket majd rámutatott: a közélet egyes szereplői már azt hangoztatják, hogy magyar szempontból Marosvásárhely elveszett. E kétségtelenül hamis állítás – Tőkés szerint – igazságtételt kíván, hisz e nélkül elképzelhetetlen a sikeres érdekérvényesítés.
Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete leszögezte: a 90-ben történt marosvásárhelyi eseményekhez – a híresztelésekkel ellentétben – Magyarországnak nem volt köze. A nagykövet üdvözölte, hogy az utóbbi hetekben elindult a tényfeltárási folyamat a bukaresti bányászjárással kapcsolatban, mely azt ígéri, hogy a rendszerváltás utáni romániai történelem és közélet tisztább és átláthatóbb lesz. Már 1990-ben is nagy szerepe volt a nyilvánosságnak, és érdemes külön odafigyeli, arra, hogy az akkori magyar felszólalók milyen felelősségteljesen és egyértelműen fogalmaztak – mondta Zákonyi.
A felszólalásokat követően levetítésre került a Fehér januártól a fekete márciusig című film, valamint Boros Zoltán összeállítása a Román Televízió magyar nyelvű adásának felvételeiből.
A vetítések után Boris Kálnoky író, újságíró mutatta be Kincses Előd Fekete március című – román és magyar nyelven is megjelent – könyvét. A Németországban élő gróf méltatta Kincses rendszerváltás utáni tetteit és helytállását, valamint megköszönte, hogy a történelmi jelentőségű pillanatokban Kincses képes volt helyesen dönteni.
A telt házzal lezajlott emlékest végén az egykori tüntetések résztvevői is felszólaltak, visszaemlékezve a fekete márciusra. Az elbeszélésekből kiderült, milyen magyarellenes szövegeket skandált a Hodákról érkezett tömeg, miként reagáltak a magyar feliratokra, de olyan esetek is felelevenítésre kerültek, amikor románok és magyarok segítették egymást és közösen igyekezték túlélni a Marosvásárhely központjában zajló eseményeket.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad)

2015. március 22.

Fehér könyv a fekete márciusról
Nem lehet úgy kiejteni Marosvásárhelyen azt, hogy március 20-a, hogy mindannyian ne azokra az 1990-es tragikus eseményekre gondoljunk. Erről szólt a péntek esti megemlékezés a Bernády Házban, a Fehér könyv második kiadásának ismertetésével és a Marosvásárhely fekete márciusa című film rövidített változatának bemutatójával.
Az 1990. március 19-ei pogrom átélői, az RMDSZ volt székházának padlására szorult áldozatok, a Fehér könyv szerzői és szerkesztői, a 12 órás film készítői, a március 20-án, Marosvásárhely főterén készült fényképfelvételek fotósai, érdeklődők, megemlékezők töltötték meg a Bernády Házat péntek este. Bevezetőképpen Ritziu Ilka Krisztina két kesergőt adott elő, majd Borbély László, a Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke, házigazda köszöntötte a jelenlevőket és beszélt arról, hogy nekünk, marosvásárhelyieknek mit is jelentett és a mai napig mit jelent a fekete márciusként elhíresült tragikus eseménysorozat.
Míg délelőtt román nyelvű kerekasztal-beszélgetésnek adott otthont a Bernády Ház, ahol román és magyar történészek, közéleti szereplők, a civil szféra meghatározó személyiségei beszélgettek a történtekről, annak előzményeiről és következményeiről, délután a megemlékezés helyszíne volt a kulturális központ.
A délelőtti órákban Novák Zoltán, László Márton, Soós Zoltán, Gabriel Andreescu, Vasile Cernat történészek, Emil Constantinescu volt államelnök, Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatója, Markó Béla, az RMDSZ volt szövetségi elnöke, Káli Király István, Kolozsváry Zoltán volt városi képviselők, az események szemtanúi beszélgettek, és mindannyian egyetértettek abban, hogy csakis közösen lehet Marosvásárhelyt erős kulturális várossá, multikulturális központtá tenni, magyarok és románok együttes erővel érhetik ezt el.
A Fehér könyv második, bővített kiadásának bemutatóján Gálfalvi György szerkesztő, a Látó szépirodalmi folyóirat volt főszerkesztője beszélt arról, hogy hogyan született meg a kötet a márciusi események első évfordulójára. Szomorú könyvnek nevezte a kötetet, amelyet szomorú szívvel mutat be – mondta, majd személyes vallomással folytatta, saját élményeit, érzéseit osztotta meg a közönséggel. A hivatalos dokumentumok hamis állításaira hívta fel a figyelmet Káli Király István szerkesztő, a könyv egyik szerzője, aki 1990. március 19-én ott volt 78 másik társával a padláson, akit lent a feldühödött tömeg várt és botokkal ütlegelt. Mind a hetvennyolcan aláírták nevüket a Fehér könyvbe, annak első kiadásába, mondta, de egy óvatlan pillanatban, amikor elfordult, azt valaki ellopta tőle. Ezért is, de nem csak, nagyon értékes az a könyv, amely remélhetőleg egyszer visszajut hozzá – fogalmazott Káli
Végül Tófalvi Zoltán üzenetét tolmácsolta Borbély László. A történész, nyugalmazott újságíró, meg szeretné írni a márciusi eseményeket kiváltó folyamat történetét is.
A tizenkét órás Marosvásárhely fekete márciusa című film egyórás, rövidített változatát is levetítették a Bernády Házban, ahol a Bálint Zsigmond, Both Gyula, Vajda György, Haragos Zoltán, Kucsera Jenő és néhány ismeretlen személy fényképfelvételeiből nyílt kiállítást is bemutatták.
Antal Erika
Székelyhon.ro

2015. március 23.

Emlékezzünk és emlékeztessünk Marosvásárhely fekete márciusára!"
Nem történt meg az igazságtétel, sem a felelősségre vonás
"Huszonöt évvel a fekete március után sokkal egyértelműbbé vált számomra a bukaresti vezetés felelőssége, az, hogy nem csak helyi szervezés volt, mint ahogy egyes történészek hangoztatják. A hadsereg mozgását nem Marosvásárhelyről irányították, hanem a központból. Jogászként továbbra is fenntartom, hogy Marosvásárhelyen pogromkísérlet történt" – nyilatkozta dr. Kincses Előd a marosvásárhelyi fekete március 25. évfordulójára szervezett emlékesten. Smaranda Enache emberjogvédő kijelentette, a marosvásárhelyi események dossziéját újra kell nyitni, a bűnösök felelősségre vonásának meg kell történnie, "hogy huszonöt év után is ne azok legyenek a nyertesek, akik meg akartak osztani minket". Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és Kincses Előd ügyvéd által szervezett rendezvényre csütörtökön este került sor az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház zsúfolásig telt nagytermében.
Kilyén László színművész üdvözölte a rendezvényt támogató Magyarország Miniszterelnökségének Nemzetpolitikai Államtitkársága és Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa képviselőit, dr. Zákonyi Botondot, Magyarország romániai nagykövetét, Zsigmond Barna Pál főkonzult, dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzult, Tőkés Lászlót, az EMNT elnökét, Kincses Előd ügyvédet,Sándor Krisztinát, az EMNT ügyvezető elnökét, Zakariás Zoltánt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnökét és az emlékest résztvevőit.
Elsőként Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Európa parlamenti képviselő szólalt fel, felidézve a 25 évvel ezelőtti marosvásárhelyi pogrom és a júniusi bukaresti bányászjárás körülményeit, kijelentve: beigazolódott, hogy a megosztás jegyében sikerült a 89-es forradalmat a visszájára fordítani, és egymás ellen ugrasztani mindenkit. "A megosztó politika sikeres volt, a kommunista párt és a szekuritáté állt a háttérben, bár a titkosszolgálat későbbi vezetője, Ioan Talpes egyenesen a Magyarországról beszivárgott irredentákra fogta a márciusi tragikus események kirobbantását" – mondta az EMNT elnöke, hangsúlyozva: sem a marosvásárhelyi fekete március, sem pedig a bukaresti bányászjárás esetében nem történt meg az igazságtétel, sem a felelősségre vonás, márpedig igazságtétel nélkül nem beszélhetünk jogosságról, demokráciáról. Hozzátette, Eduard Hellvignek a SRI élére való kinevezése nem mutat gyökeres szakítást a titkosszolgálat eddigi gyakorlatával. Tőkés László a bányászjárás dossziéjának újranyitását apró elégtételnek, a Temesvári kiáltványt ma is időszerűnek nevezte, és köszönetet mondott mindazoknak, akik "kiálltak a pástra", akik harcoltak a szabadságért, igazságért, a magyarság jogaiért.
Dr. Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete pozitívumnak nevezte, hogy a fekete március nem ismétlődött meg, majd utalva arra a visszatérő témára, hogy a magyar szélsőségesek az anyaország támogatásával eszkalálták 90 márciusában az eseményeket, hangsúlyozta, Magyarországnak nem lehetett és nem lehet érdeke semmilyen konfliktus kirobbantása, semmilyen ártó szándéka nem volt. A diplomata úgy vélte, a 90-es márciusi események legnagyobb vesztesége, legszomorúbb kifejlete, hogy Marosvásárhelyről és környékéről nagyon sok magyar elhagyta az országot, ugyanakkor hangsúlyozta, az események kapcsán elkezdődött tényfeltáró hullám nyomán "van egyfajta tisztuló képe a 89- es télnek és a 90-es tavasznak". "Fontos, hogy a román társadalom tisztán lásson a közelmúltjáról, hiszen ez oldaná a magyarsággal szembeni álláspontját" – tette hozzá Zákonyi Botond.
"Az utat keressük Európába"
Az emlékest a Fehér januártól a fekete márciusig című 34 perces dokumentumfilm- összeállítás vetítésével folytatódott. A képsorokon megelevenedett az 1990. január 20-i nagygyűlés, a feszültségterhes hangulatban az igazság kiderítésének fontosságát hangsúlyozó Kincses Előd, a január 30-án a Bolyai líceumban tartott megbeszélés, amelyen az ügyvéd elvi döntést sürget a tanintézet magyar iskolává alakításával kapcsolatosan, álláspontja szerint erre a tanév végén kellene sort keríteni. A február 9-i képsorok váltják egymást, látható a prefektúra előtti tömeg, majd amint Ioan Frandes őrnagy az oktatási tárca félretájékoztatásával vádolja Kincsest. Sütő András szavai, "az utat keressük Európába", ma is időszerűek. Pillanatokkal később már csak a döbbenetet érezzük a március 19-ét követő, RMDSZ- székház elleni román támadás során súlyosan sérült írót látva kórházi ágyon. A március 20-i megrázó eseményeket felidéző képsorokon láthatjuk az erőszakmentes jogkövetelésre bátorító Léstyán Ferenc római katolikus lelkészt, a megbékélésre, az egymás iránti bizalomra, az egyes szélsőségesek által előidézett fasiszta pogromhangulatban is civilizált viselkedésre, önmérsékletre biztató Kincses Elődöt. A Ion Scrieciu tábornok sajátos igazsága címmel vetített interjú világossá teszi, hogy a hatalom képviselője mennyire ferdítve, bizonytalanul, ellentmondásosan, megtévesztően beszélt a "tényekről". Válaszaiból kiderül, Király Károlyt Bukarestbe hívták, hogy "ne uszítson Marosvásárhelyen", az "uszítók az RMDSZ vezetői voltak", "de talán az RMDSZ meg sem volt alakulva", hogy Vranceából és Suceaváról félezer román állt indulásra készen, megvédeni a marosvásárhelyi románságot, és a Zsil-völgyi bányászok is kis híján elindultak, ugyanakkor a Grand szálló tele volt külföldi tudósítókkal. Scrieciu szerint "a dolog meg volt idejében rendezve a felbujtó csoport által". A március 19/20-as "színdarabnak" a tábornok szerint rendezői nincsenek, szereplői a románok és magyarok, akik nem akartak verekedni, de középen maradtak, a bujtogatók "csak a magyarok!".
Az RTV magyar adásának volt főszerkesztője, Boros Zoltán archívumából készült ötperces Post scriptum – utóirat a véres események áldozatait szólaltatja meg. "Láttuk a valóságot, smink nélkül, hogy az akkori, az államfői sajtóiroda irányítása alatt levő média, a helyi román sajtó hogyan járult hozzá a lincshangulat kialakításához, és azt is, hogy hogyan lehet utólag félremagyarázni a történteket" – mondta Boros Zoltán.
Marosvásárhelyen pogromkísérlet történt
Dr. Kincses Előd ügyvéd Fekete március című könyvének új, bővített kiadását Boris Kálnoky író, újságíró, nemzetközi tudósító (Németország) mutatta be, hangsúlyozva, a 25 évvel ezelőtti tragikus események azért következhettek be, mert a megbukott diktatúra állambiztonsági elitje meg akarta őrizni hatalmát. "A módszerek mindenhol ugyanazok" – hangsúlyozta, hozzátéve, ilyen helyzetben nagyon nehéz helyesen dönteni, Kincses Előd pedig bátorsággal, felelősséggel cselekedett akkor, amikor az emberiség értékeit próbálta megvédeni". Annak kapcsán, hogy a Magyar Köztársaság elnöke kitüntette Kincses Elődöt, Boris Kálnoky felvetette, hogy tulajdonképpen a román köztársaság elnökének kellett volna e gesztust megtennie, hiszen a marosvásárhelyi ügyvéd román állampolgárok életét mentette meg azáltal, hogy megakadályozta az összecsapás kiszélesedését.
Kincses Előd véleményét könyvében fogalmazza meg, elmondása szerint mára már sokkal egyértelműbbé vált számára a bukaresti vezetés felelőssége. "Szó sincs arról, hogy csak helyi szervezés lett volna, mint ahogy egyes történészek hangoztatják. A hadsereg mozgását nem Marosvásárhelyről irányították, hanem a központból. Jogászként továbbra is fenntartom, hogy Marosvásárhelyen pogromkísérlet történt, és furcsának találom, hogy a jogi szakvéleményemet történészként felülbírálják. Egy bűncselekmény minősítése nem történészi, hanem jogászi feladat" – tette hozzá.
A rendezvény további részében a könyv szerzője a 25 évvel ezelőtti tragikus esemény résztvevőivel beszélgetett, Veress Eszterrel, Hîrsan Viorellel, Körmöczky Zoltánnal, Vali Russuval, Magos Métával, Kincses Elemérrel.
Smaranda Enache, a Pro Európa Liga emberjogvédő szervezet társelnöke szerint a marosvásárhelyi véres eseményekért ugyanazok a felelősek, akik a decemberi államcsínyért is, akik "hamar át tudták hangolni a jogokért való küzdelmet, mondván, hogy az szeparatizmus, nacionalizmus". "Újra kell nyitni a marosvásárhelyi események dossziéját, megállapítani a bűnösöket, nem szabad megengedni, hogy huszonöt év után is azok legyenek a nyertesek, akik meg akartak osztani minket" – jelentette ki az emberjogvédő.
Antalfi Imola?
Népújság (Marosvásárhely)

2015. március 23.

Visszatekintés és jövőkép
A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és az RMDSZ pénteken szervezett szemináriumot a 25 évvel ezelőtti véres márciusi események emlékére. A kerekasztal-beszélgetésen jelen volt Emil Constantinescu, Románia volt elnöke, Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatója, Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke, Frunda György miniszterelnöki tanácsos, Novák Zoltán és László Márton, A szabadság terhe című könyv szerzői, Sorin Rusu színikritikus, Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója, Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Vasile Cernat, a Petru Maior Egyetem előadótanára, Karácsonyi Zsigmond, a Népújság főszerkesztője, illetve Káli Király István, Gálfalvi György, Kolozsváry Zoltán és Gáspár Sándor, a 25 évvel ezelőtti véres események résztvevői.
Borbély László, a Bernády Alapítvány elnöke szerint 25 év elteltével eljött az ideje, hogy új lapot kezdjünk a romániai magyarság és a román társadalom együttélésével kapcsolatban. A szemináriumon részt vevő magyar és román személyiségek egyetértettek abban, hogy a különböző nemzeti közösségeknek közeledniük kell egymáshoz, jobban meg kell ismerniük egymás kultúráját, gondolkodásmódját. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy Marosvásárhely modern város legyen, valóban befogadó társadalommal. Mint mondta, a legsúlyosabb hiba, amit Marosvásárhely és az ország lakossága elkövethet a 25 évvel ezelőtti marosvásárhelyi események kapcsán, a felejtés. Mielőbb fel kell fedni a pogromkísérlet értelmi szerzőinek kilétét, az igazságszolgáltatásnak mindent meg kell tennie, hogy a konfliktus kitervelői és manipulálói feleljenek tetteikért.
Románia a korrupció hálójában vergődik
Emil Constantinescu szerint az ultranacionalista, szélsőséges retorika csak rövid távon működhet, ám hosszú távon garantált a kudarc. – Bárhol megfordultam a világban, mindenhol azt kérdezték tőlem, hogyan valósult meg a románok és a magyarok közötti megbékélés a kilencvenes évek eseményei után. – Úgy gondolom, döntő szerepe volt ebben a ’90-es évek után kialakult értelmiségi elitnek, amelynek sikerült megakadályoznia a szélsőséges retorika terjedését. Ma mind Romániának, mind Magyarországnak, de az egész Európai Uniónak is az a legnagyobb problémája, hogy nincs átfogó történelmi projektje. Az EU-nak azért vannak problémái, mert bürokratikus struktúrává vált. Hiányoznak a közös projektek, a közös sikerélmények, amelyek összekötnének minket – mondta egyebek között, hozzátéve, hogy a romániai kisebbségnek és a többségi társadalomnak is közös projektekre lenne szüksége. Jelen pillanatban Romániának, amely a korrupció hálójában vergődik, morális forradalomra lenne szüksége – állapította meg Constantinescu.
Aggasztó a demokrácia állapota
Markó Béla szerint az 1990 márciusában történtek azt mutatják, hogy Romániában sokan, főként a régi rendszer emberei, abban voltak érdekeltek, hogy az etnikai kérdést, a román–magyar viszonyt konfliktusos útra tereljék: az volt a cél, hogy egyszer és mindenkorra gátat vessenek a romániai magyarság jogköveteléseinek, annak, hogy a közösség a többséggel egyenlő jogokat vívjon ki magának. Azonban mégsem a konfliktus, hanem az etnikumközi párbeszéd érvényesült. Kijelentette: 1996 történelmi pillanat volt az ország és a magyarság számára, amikor az akkor hatalomra kerülő jobboldali pártszövetség bevette az RMDSZ-t a kormányba. Ez olyan pozitív történelmi precedenst jelentett, amely hatással volt a román politikai élet további alakulására, és hat nehéz év után elkezdődhetett a nemzetiségi kérdés megoldásának folyamata. Nem ment könnyen, a Demokratikus Konvencióval közös együttműködés során is számos vita volt a kisebbségi jogok kapcsán, ám létezett szándék a román–magyar viszony rendezésére.
Markó ma kevésbé optimista a kisebbségi jogok és a demokrácia állapotát illetően, mint tíz évvel ezelőtt. Romániában jelenleg sorra megkérdőjeleződnek a demokratikus értékek és intézmények, általában aggasztó a demokrácia állapota, ez pedig kihat a kisebbség–többség viszonyára, a kisebbségek jogérvényesítési lehetőségeire.
Demokrácia demokraták nélkül?
Smaranda Enache a civil társadalom szerepét emelte ki a román–magyar párbeszéd elindításában. Jó volt az együttélés a két nemzet között, mégis kirobbanhatott a konfliktus szikrája, mondta a márciusi eseményekről. Véleménye szerint a történészek és a szociológusok feladata az igazság kiderítése. A rendszerváltás után a civil szervezetek megalakulásával folytatódott az "igazi" forradalom. – Ma demokraták nélküli demokrácia van Romániában, és ennek a találkozónak az lehetne a célja, hogy újra mozgósítsuk a civil társadalmat, a demokrata politikusokat, hogy újraépítsük a valós demokráciát. Folytatni kell a párbeszédet, nem szabad helyet adni a szélsőségeseknek – mondta a Pro Európa Liga elnöke.
Frunda György szerint is előre kitervelt pogromkísérlet volt 1990 márciusában Marosvásárhelyen. A Szekuritáté tenni akart valamit, és a legérzékenyebb pont a magyar kérdés volt. Arra is felhívta a figyelmet, hogy csak magyarokat és cigányokat ítéltek el az események után, a legsúlyosabb ítéletet pedig Cseresznyés Pál kapta, akinek éppen Emil Constantinescu kegyelmezett meg. Mint mondta, vannak az együttélésnek pozitív jelei, jobb a helyzet, mint 10-20 évvel ezelőtt, de a parlamentben még mindig nem sikerült elfogadtatni a magyar jogköveteléseket tartalmazó törvényeket, nem sikerült kiharcolni az autonómiát, nem fogadják el a magyarság szimbólumait, a törvények alkalmazásával is baj van, ezeket meg kell oldani.
Káli Király István a bizalmat emelte ki. Az egyéni és közösségi érzésekről, az előítéletekről, egyéni kálváriájáról szólva, amikor mondvacsinált indokokkal törölték a polgármesterjelölt-listáról, beszélt négy román barátjáról, akik azokban a napokban és években sokat segítették. Kijelentette: nem hisz a hivatalos dokumentumokban, nem hisz semmiféle hatalomban, de a négy barátjában ma is megbízik.
Kolozsváry Zoltán a sajtó szerepére világított rá. Kijelentette, fáj neki, hogy az egyik marosvásárhelyi román napilap ma is a magyargyűlölet szításának az eszköze.
Karácsonyi Zsigmond szerint a magyarellenes uszítás nem vásárhelyi specifikum, országos jelenség. Példának az egyik kereskedelmi hírtelevízió március 15-i műsorát hozta fel, amikor a Kultúrpalota mellől "élőben" arról beszéltek, hogy a magyarok le akarták és le akarják választani Erdélyt Romániáról.
Sorin Rusu a színház példáját hozta fel, ahol a magyar és a román tagozat előadásait feliratozzák, nem azért, mintha nem értenék meg, hanem egymás iránti tiszteletből.
Külön konklúziókat nem fogalmaztak meg, de Emil Constantinescu szerint a pénteki volt a legszínvonalasabb szeminárium, amelyen ebben a témában részt vett. Véleménye szerint nem kell a kontextusból egy eseményt kiemelni, mert a fekete március sem volt egyedi eset. 25 év után el kellene kezdeni megírni az újkori történelmet. Ebben nagy a történészek felelőssége.
A délutáni program keretében bemutatták a márciusi események Fehér könyvét, majd az 1990. március 19., 20., 21-én készült képekből összeállított fotókiállítást nézhették meg az érdeklődők. A rendezvénysorozat filmvetítéssel ért véget Marosvásárhely fekete márciusáról.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

2015. március 26.

Élet autonómia után is van
A könyvpiaci felmérések adatai szerint a ’89-es események után figyelemre méltóan sok kiadó jelentkezett. Könyvvásárok, könyvkiadási támogatások lehetővé tették a magyar nyelvű könyvkiadások felfutását is, melynek csak örvendeni lehet.
A sajtó világában nagyon jó hírnévvel rendelkező fiatal szerző, Borbély Tamás „Van- e élet az autonómia után” című könyve jelent meg, melyet Kolozsváron is bemutattak a Koffer kávézóban, igen rangos közönségnek.
Könyvbemutató A moderátor szerepét Benkő Levente újságíró, történész dicséretesen töltötte be. A könyv megírásának az ötletéről, az interjúalanyok kiválasztásának szempontjairól, illetve a kiadás utóéletéről érdeklődött.
Amint a szerző elmondta, Zágoni Balázsnak, a Koinónia Kiadó igazgatójának felkérése volt, hogy készítsen interjúkat az autonómia témával kapcsolatban. Borbély szakembereket kérdezett meg, és nem politikusokat. Az interjúalanyok listája esetlegesen alakult. Egy ilyen kötetben nem lehet mindent belesűríteni. Az interjúalanyok kiválasztása a szakterület függvényében történt. Legyen közgazdász, politológus, emberjogi aktivista, történész, regionális politika szakértője, művész, tehát olyanok, akik részt vettek a különböző autonómia tervek kidolgozásában. Az interjúkérdésekre személyesen vagy írásban válaszoltak. Ez utóbbiak voltak zömében, amely bizonyos mértékben a könyv olvasmányosságának a rovására is ment. Volt mély interjú is. Az összegyűjtött anyag szerkesztése során, kiegészítéseket is eszközöltek, melyek a Függelékben olvashatók. A szóbeli interjúk esetében közvetlenül volt kiegészítés.
Figyelembe kell venni azt a tényt, hogy az interjúk egy része 2012-ben készült. A könyv anyagi okok miatt 2014-ben jelent meg. Ezért szükséges a kiegészítés. Így a szerzők reflektálhattak az aktuális politikai témákra. Időközben megjelent az RMDSZ autonómia terve. A világpolitikában is különböző események történtek, például kirobbant az ukrán válság. A könyv olvasása alapján sok mindent megtudhat az olvasó az autonómiával kapcsolatban. Azonban, amint kiderült, nem találja meg a választ arra, hogyan is működik nálunk fele az autonómia. Amint Borbély Tamás megjegyezte: Ezt a politikusok mondják meg. Érdekes megállapítás, mely szerint az interjúkban benne van a kétely. Kérdés: Van-e életképessége? Ugyanakkor egyértelműen elhangzik: „Szükség van autonómiára!” Szerintem a könyv érdeme, hogy bizonyos támpontokat nyújt a politikusoknak. Segít abban, hogy reális önképünk legyen. Egy sajátos álláspontot fogalmazott meg dr. Szilágyi N. Sándor professzor: „akkor lesz autonómia, ha a román parlament elrendeli, hogy csináljunk autonómiát.” Senki sem tudja mi az. Nagy tévedésnek tartja, ha el hisszük, hogy autonómiával valamilyen problémát megoldunk. Arra kérdésre, hogy Borbély Tamás milyen visszajelzéseket kapott a könyvvel kapcsolatban, megjegyezte: „sem jó, sem rossz visszajelzést nem kapott.”
(Itt megjegyezném egy kötetről elfogadható visszajelzést csak abban az esetben, lehet kapni, ha a kötetet valaki elolvassa, és az olvasottak alapján írásban, vagy szóban véleményt mond.) Viszont, ha a civil szféra észreveszi az autonómia elemeket, sok mindent tehet. Tehát felméri a problémát, és ugyanakkor keres megoldásokat.
Maga a cím elég blikkfangos, ami feltételez egy bizonyos fantáziajátékot. Mi lenne, ha lenne autonómia, és az az autonómia, milyen lenne?
Borbély Tamás tudása árnyalódott, az autonómia kérdésével kapcsolatban. Megjegyezte, lehet, hogy van bizonyos disszonancia a cím és az interjúalanyok szövege között. A könyvről
Borbély Tamás az Előszóban írja: „Újságíróként sokszor leírtam az autonómia szót, főleg politikusok nyilatkozatait ismertetve. Talán túl sokszor anélkül, hogy alaposabban bele gondoltam volna, mit is jelent.”
„A könyv célja nem az, hogy örök igazságokat és szentenciákat fogalmazzon meg, sokkal inkább fantáziajátékra hasonlít, amely során kérdések vetődnek fel, szempontok fogalmazódnak meg, amelynek figyelembe vétele elengedhetetlenül szükséges az autonómiáért folytatott politikai és társadalmi érdekérvényesítő munkában.”
A könyv hátsó lapján olvashatók, melyek azok a főbb kérdések, amelyekre a könyvben reflektálnak. Ilyen például „Mi lesz Marosvásárhellyel? Összeegyeztethető- e a kettős állampolgárság az autonómia elképzeléssel? Javítja vagy rontja az autonómia esélyeit a gazdasági válság? Milyen sors vár a Székelyföldön kívül élő magyarokra? Alkalmazzák- e nálunk a katalán, skót vagy a dél- tiroli modellt?” A kötetben az autonómia kérdésére válaszol: Juhász Jácint, Szilágyi N. Sándor, Bakk Miklós, Stefano Bottoni, Bocsárdi László, Csutak István, Gabriel Andreescu, Salat Levente, Smaranda Enache, Bárdi Nándor, Bíró A. Zoltán.
Érdekes Bocsárdi Lászlónak, mint színházrendezőnek a megfogalmazása: „Az autonómia összefügg az alkotás szabadságával. Olyan függetlenség, ami azt jelenti, hogy az alkotási folyamatban nincsenek előre gyártott, kívülről átvett sémák, amelyek alapján, meghozzuk a döntéseket.” Bárdi Nándor szerint „A nemzetközi közvéleményben azonban ténykérdés, hogy a kettős állampolgárság és a területi autonómia nem erősíti egymást.”
Smaranda Eneche megfogalmazásában: „A gazdasági válságnak két azonnali hatása van. Egyrészt a központosító intézkedéseket ösztönzi… Másrészt a pénzügyek rossz kezelése és az államadósságok növekedése nyomán a fejlett régiókban felerősödnek az elszakadási tendenciák.” Szilágy N. Sándor szerint „…Székelyföldön a magyar nyelvhasználat lehetőségével sokszor olyankor sem élnek, mikor az tényleg nem kerülne semmibe, csak eszébe kellene jutnia valakinek.” Nagyon merész és magabiztos újságíró kell, legyen az, aki beszélgető-könyv formájában, még akkor is, ha azt a neves Koinónia könyvkiadó adja ki, vállalkozik ilyen kihívásra. Rendkívül olvasmányos az interjúkötet, melyben a különböző nézőpontok bemutatása izgalmas párbeszédet eredményez. Egyetérthetünk Fosztó László antropológussal, akinek gondolatait olvashatjuk a könyv hátsó oldalán: „Az autonómiáról folyó erdélyi magyar közbeszédet politikai szereplők versengő monológjai dominálják, holott lehetséges az elemző és közérthető párbeszéd a témáról- bizonyíték rá ez a kötet. Egy beszélgető- könyv, amelyben magyar és román értelmiségiek közvetlen formában osztják meg gondolataikat, visszaadva az olvasó reményét az értelmes beszéd létében, túl az „autonómiázáson”.” Maga a könyv nagyon lebilincselő, nagy érdeme a különböző nézőpontok bemutatása, a kérdések felvetése. Az autonómiát másként elemzi, mint eddig.
Érdemes és tanulságos elolvasni a könyvet.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

2015. március 27.

Emlékezés egy gyógyszertárra
Megnéztem én is a múltkor a televíziós közvetítést Párizsból, ahogy európai államfők vagy miniszterelnökök, sőt, a világ számos más országának vezetői is kart karba öltve tüntettek a szólásszabadságért, a toleranciáért, és azóta is szinte naponta eszembe jutnak ezek a képek. Próbálom pontosan értelmezni, amit láttam. Látszólag erőt sugallt az a demonstráció, de mintha gyengeséget is ugyanakkor, hiszen tiltakozni nem a hatalmon levők szoktak, hanem azok, akik ellenzékben vannak.
Persze, ebben az esetben inkább a teljes szolidaritást kívánták bizonyítani a szervezők, talán az elrettentés szándékával is, viszont nem megy ki a fejemből, hogy sajnos, képmutatás is volt bőven ebben a tényleg világra szóló összefogásban.
Vagy legfeljebb – megengedem – nem a mai valóságot, hanem csak az elhatározást mutatta, hogy ilyennek szeretnénk a jövőt. Toleráns társadalmat, szabadságot, egyenlőséget, testvériséget akarunk utódainknak – üzenték a párizsi felvonulók, és ezzel természetesen mindannyian egyetérthetünk.
Ám azzal az önelégültséggel nincs mit kezdenem, hogy sokak szerint máris ilyenek vagyunk, szemben a világ elvetemült részével, és hogy Európában például, vagy akár az Amerikai Egyesült Államokban máris megvalósult volna az ideológiák, vallások, kultúrák, nyelvek, etnikumok békés együttélésének eszméje. Nem csupán Ukrajnára gondolok, mondjuk, hanem saját néhány évtizedes tapasztalatomra, hogy a tolerancia nem istenadta képességünk, hanem megtanulható és elfelejthető.
Tulajdonképpen minden új helyzetben ismét el kell sajátítani. Hogy ma színes bőrű elnöke van Amerikának, és hogy néhány hónapja Romániában is német származású az államfő? Igen, ezek kétségtelenül fontos előjelei lehetnek egy majdani változásnak.
De hozott-e valami újat kisebbségjogi kérdésekben a washingtoni politika Barack Obama megválasztása után? Ígért-e szemléletváltást a többség-kisebbség viszonyában a romániai államelnök Klaus Johannis, aki egyelőre csak annyit mondott ország-világ előtt, hogy nálunk minden rendben van.
A választ minden újságolvasó tudja, de arról a magyar illúzióról, hogy akkor egy ilyen elnökkel az ország élén már Erdélyben is megoldódnak az etnikumközi problémák, érdemes lenne hosszabban értekezni. Most azonban egy látszólag tényleg múlttá vált pillanatot szeretnék fölidézni, mert emlékezni muszáj, éppen egy toleránsabb jövő reményében. 1990. március 16-ról van szó, amikor Marosvásárhelyen az egyik lakótelepi gyógyszertár kirakatüvegére a magyar gyógyszerészek fehér festékkel kiírták – a félköríves román felirat alá, szintén félkörívben –: gyógyszertár.
Marosvásárhelynek akkor majdnem százötvenezer lakosa volt, és ennek valamivel több mint fele magyar. Az általános eufóriával, a román–magyar megbékélés könnyes-romantikus ábrándjával induló újsütetű demokráciában, két és fél hónappal a Ceausescu-diktatúra bukása után, egy ilyen etnikai összetételű városban hiába próbálkoztunk kétnyelvű várostáblákkal, rögtön széttörték vagy lemázolták azokat, és nem volt még sehol – sehol! – egyetlenegy kétnyelvű cégtábla vagy más nyilvános felirat sem Marosvásárhelyen.
Azt gondolhatták a gyógyszerészek, hogy a kórház vagy a gyógyszertár bejáratánál ki-ki levetkőzi előítéleteit, faji, etnikai, netán nyelvi türelmetlenségét, hiszen a beteg embernek nincsen más identitása, mint a betegsége. Nem így történt. Hatalmas román tömeg gyűlt össze a tömbházak között, a tágas útkereszteződésben, és amikor többedmagammal odarohantunk a hírre, csak tisztes távolságból figyeltük a félelmetesen zúgó darázsfészket. Rémisztő volt.
Máig nem tudjuk, kik szervezték ezeket a tiltakozó akciókat. Viszont, ami a legfontosabb: európai emberek tették ezt a huszadik század végén.
Nem évszázadokkal ezelőtt, nem az inkvizíció, nem a boszorkányüldözések korában. Mint ahogy európai emberek okoztak mérhetetlen szenvedést európai embereknek a második világháborúban, európai emberek küldtek ki európai embereket a frontra, vagy deportáltak és pusztítottak el európai milliókat. Majd a kommunizmusban is hányféle rémségről tudtunk, vagy esetleg nem is tudtunk. A marosvásárhelyi gyógyszertári tüntetés után három nappal Budapesten egy román–magyar kerekasztal-beszélgetésen vettem részt.
Március 19-én és 20-án jelentős román értelmiségiek ,mint a költő Mircea Dinescu vagy Smaranda Enache, Gabriel Liiceanu, Marius Tabacu, Alin Teodorescu és romániai magyar vezetők, többek közt Domokos Géza, Kányádi Sándor, Cs. Gyímesi Éva, Kántor Lajos, Béres András meg jómagam is, próbáltunk egyetértésre jutni éppen a nyelvhasználat, az anyanyelvű oktatás, a magyar egyetem kérdésében. Ráadásul – horribile dictu! – Magyarország fővárosában próbáltuk ezt cselekedni, a külügyminiszter Horn Gyula és államtitkára, Szokai Imre jelenlétében.
Nem volt könnyű, de egy-két kérdésben már-már megegyeztünk, amikor az első nap estéjén jött a hír: Marosvásárhelyen vér folyik, Sütő András is súlyosan megsebesült. Dugába dőlt minden, csomagoltunk sürgősen, és ki ahogy tudott, utaztunk haza. A folytatás már valószínűleg mindkét országban benne van a történelem-könyvekben, bár más-más konklúziókkal, hiszen egyelőre még a történelmet, a régvolt tényeket sem vagyunk képesek egyformán látni.Hallani is vélem egyik-másik kommentárt: igen, a románok.
Nem mi voltunk az agresszorok, mondhatnánk megkönnyebbülten, mint az európai politikusok Párizsban. Így igaz, akkor Marosvásárhelyen tényleg nem mi voltunk. De tetszik, nem tetszik, akik ütöttek, éppen úgy európaiak voltak, mint akik védekeztek.
Vagy beszéljek arról, hogy „mi” magyarok mit gondolunk ma is a cigányokról, akik egyébként ezelőtt huszonöt évvel Marosvásárhelyen mellénk álltak? Hogy egyesek az elmúlt években is milyen szörnyűségeket követtek el velük szemben? Az nem a románok szégyene, hanem a miénk. Vagy egyezzünk meg: általában az európaiaké.
Mint a volt Jugoszlávia etnikai tisztogatásai, az ukrán–orosz konfliktus, az antiszemitizmus, az idegengyűlölet, a szélsőjobb pártok félelmetes előretörése, a lappangó fundamentalizmus, a kollektív jogok ostoba, szűk látókörű tagadása. Hinni szeretnék a német vagy francia vezetők toleranciaakaratában, és Európában minden bizonnyal már ma is sokkal jobb élni, mint a világ más részein, de azért nem felejthetem, hogy 1990-ben sem tudott nekünk hathatósan segíteni az akkori Európa, legfeljebb csak „szelíd” kényszereket próbált alkalmazni Romániával szemben, többek közt az integrációs feltételek megállapításakor.
Magunknak kellett megkeresni a megfelelő eszközöket, és később tényleg újrakezdődött más formában a román–magyar párbeszéd, meg is oldottunk számos vitás ügyet, viszont sokszor inkább gyengeségnek éreztem a kart karba öltő európai szolidaritást, nem igazi erőnek.
Néhány éve ismét azzal kell szembenéznünk Erdély-szerte, hogy a már kivívott jogokat próbálják sokan visszavenni tőlünk.
Mindennaposak a zászló-, felirat- és iskolabotrányok. Bár egyelőre úgy tűnik, Budapest nem fog nekünk román–magyar kerekasztalt szervezni, különben sem ez a dolga Magyarországnak, viszont sok másban segíthetne.
Ehhez viszont egy sokkal következetesebb szomszédságpolitikára lenne szükség, és minden bizonnyal el kellene felejteni azt az egészen különös külpolitikai koncepciót, amely elsősorban gazdaságról szól, és másodsorban sem igazán arról, ami minket nyomorít.
Utána talán Angela Merkeléket is meggyőzhetnénk arról, hogy „vigyázó szemüket” Párizsra vetve, reszkírozzanak néha azért ránk is egy-egy pillantást, mert attól, hogy német anyanyelvű elnöke van ma Romániának, nem oldódtak meg automatikusan oktatási és nyelvhasználati problémáink.
Mi több, sok román úgy érezheti, hogy ezzel a választással egyszer s mindenkorra bizonyította toleranciáját. Mint a párizsi tüntetők. Hogy példát is hozzak az ellentmondásra: egy adott pillanatban úgy tűnt, hogy a marosvásárhelyi gyógyszerészti karon az idéntől nem lesznek magyar helyek a felvételin. Ezt a veszélyt talán sikerült elhárítani, de nem kellene huszonöt év mérlegét a gyógyszerészettel kezdeni, és azzal is befejezni. Az intolerancia végül is gyógyítható. Csak ahhoz el kell ismernünk, hogy mi sem vagyunk immúnisak a fertőzésre.
Markó Béla
Népszabadság

2015. április 4.

Marosvásárhely márciusa (1.)
Lelkemben és tudatomban 1990. március 19-e, 20-a sebei az idő múlásával sem hegednek! Tényeket közlök – történész alapfoglalkozásom is erre kötelez.
Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett. (Demény Lajost Ion Iliescu ideiglenes államelnöknek Tőkés László, Domokos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azonnali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt.
Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a Közoktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azonnali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt.
A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.”
Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvásárhelyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Református Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom!
Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Marosvásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek!
Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, érveltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létjogosultsága mellett. 
Közben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak!
Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szibériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politikai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a diktafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az emberi mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is veszélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem.
Huszonöt évi kutatás után joggal állíthatom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A véglegesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román nacionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják.
Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme! 
Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el!
Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált!
1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették.
Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a marosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresznyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásárhelyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cseresznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Cofariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Koczka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a magyarokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét.
Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy! Igen, a következő frontvárosnak Sepsiszentgyörgyöt szemelték ki, és következik Csíkszereda, a „kört” bezárja Székelyudvarhely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. 
Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” ( Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal)
Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Románia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Támaszunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is!
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. április 20.

Pánikot keltett a kétnyelvű utcanévtáblák miatt beígért bírság
Talán az elindítója által sem remélt felháborodást okozott Valentin Bretfelean sajtónyilatkozata, miszerint tetemes pénzbírság vár azokra a marosvásárhelyi lakókra, akik az írásbeli felszólítás után nem távolítják el házukról a civilek által kihelyezett kétnyelvű utcanévtáblákat. 
A helyi rendőrség vezetője csütörtökön még 30 ezer lejes büntetésről beszélt, de a Marosvásárhelyi Rádió román nyelvű híradójának nyilatkozva már akár 50 ezer lejig terjedő pénzbírságra srófolta az összeget.
Mint arról beszámoltunk, az általa vezetett intézmény néhány héttel ezelőtt öt-ötezer lejjel bírságolta meg a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen! nevű civil akciócsoport tagjait, Barabás Miklóst és Benedek Lehelt, akiket március 20-án a szülészeti parkban, a Piaţa Unirii – Egyesülés tér feliratú tábla felszerelése közben „értek tetten”.
A helyi rendőrségnek ez a sokadik akciója, melynek keretében megbírságolja a kétnyelvűséget, illetve a jelképhasználatot szorgalmazó személyeket vagy szervezeteket „törvénytelen reklámanyagok osztogatása vagy kifüggesztése” cím alatt. A marosvásárhelyi bíróság román nemzetiségű bírái eddig az összes esetben eltörölték a pénzbüntetést.
Román támogatásra is lehet számítani
Az egyik érintett, akinek el kellene távolítania háza faláról a kétnyelvű feliratot, épp Csegzi Sándor polgármesteri tanácsos. Kérdésünkre, hogy megteszi-e, nemmel válaszolt. Emlékeztetni kívánt, hogy alpolgármesterként ő is dolgozott azon a tanácsi határozattervezeten, amely a kétnyelvű táblák kifüggesztését írja elő.
„Sem a prefektúra, sem más nem támadta meg, a határozat jogilag ma is érvényes, a gond az, hogy jóformán nem történt semmiféle előrelépés. Jó volna, ha román oldalról is érkeznének támogató jelzések, határozott lépések” – mondta Dorin Florea városvezető tanácsosa.
Az emberjogvédő civil szervezetek román vezetői részéről maximális a nyitottság. Cătălin Hegheş, az Asociaţia pentru Minţi Pertinente (AMPER) ügyvezetője portálunk megkeresésére kijelentette: a rendőrség hozzáállása egyértelműen túlkapásnak minősül, és a vásárhelyi magyarság megfélemlítésére irányul.
„Ha az illetékesek ragaszkodnának a törvény szigorú betartásához, már számos táblát leszereltettek volna, beleértve azokat is, amelyek az udvarban lévő harapós kutyára figyelmeztetnek. Ráadásul azok, akik magánúton szerelték fel, nem hinném, hogy törvénytelenül jártak volna el, elvégre a városháza mulasztását pótolták” – vélekedett Hegheş.
A civil aktivista szerint a táblaszerelők mellett szól az is, hogy az általuk rendelt feliratok sem színben, sem formában nem különböznek a hivatalosaktól. Amennyiben a dolgok odáig fajulnak, hogy valakinek pereskednie kell majd a házára felszerelt kétnyelvű utcanévtábla miatt, az AMPER jogi támogatást nyújt, biztosította az érintetteket a 2011-ben négy román személy által létrehozott szervezet vezetője.
A PEL Bretfelean lemondását kéri
Szót emelt a jogtiprás ellen a Pro Europa Liga társelnöke, Smaranda Enache is, aki emlékeztetni kívánta a városvezetőket és a fennhatóságuk alá tartozó rendőrfőnököt, hogy Románia elfogadta a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, amelynek értelmében a kétnyelvűség alkalmazása már nem csupán fakultatív feladat.
Szerkesztőségünknek nyilatkozva az emberjogvédelmi aktivista azt javasolta Valentin Bretfeleannak, hogy olvassa el a chartát, és ne tegye ki magát és ez által az önkormányzatot is annak a veszélynek, hogy elveszíti az ügyben indítandó strasbourgi pereket.
„Persze a táblák kifüggesztése a polgármesteri hivatal kötelessége lenne, de úgy látszik, hogy a városháza és saját rendőrsége inkább annak meggátolásán fáradozik. A Pro Europa Liga ezennel Bretfelean lemondását kéri, mivel kijelentéseivel, kisebbségellenes gesztusaival már sokadjára mond ellent az európai uniós normáknak és törvényeknek, tettei pedig egyáltalán nem használnak Marosvásárhely megítélésének” – szögezte le Smaranda Enache.
A román alpolgármestert is meglepték?
Megrökönyödéssel fogadta a kilátásba helyezett 30 és 50 ezer lej közötti pénzbírságról szóló rendőrfőnöki nyilatkozatot Zsigmond Barna, Magyarország csíkszeredai főkonzulja is. A diplomata telefonon kért tájékoztatást Claudiu Maior alpolgármestertől, aki pénteken délelőtt fogadkozott, hogy nem tud az ügyről.
„Megdöbbentő és nagyon rosszul esik, hogy miközben a vásárhelyi önkormányzat a Harmónia Kupára hívja focizni a főkonzulátus csapatát, a rendőrfőnök a magyarságot megalázó és megfélemlítő akciókba kezd. Az uniós joggyakorlat a többnyelvűségről, egymás tiszteletéről szól, semmiként a multikulturalitás büntetéséről” – nyilatkozta Zsigmond Barna. A diplomata hozzátette, a párbeszéd híve, ezért reméli, mielőbb sikerül tisztáznia a vásárhelyi városvezetőkkel a rendkívül kellemetlen helyzetet.
Claudiu Maior alpolgármester megismételte azt, amit a főkonzulnak mondott: pénteken délelőtt még nem tudott a helyi rendőrség buzgólkodásáról, de a későbbiekben magyarázatot kért Bretfeleantól. A parancsnok akcióját értelmetlen túlkapásnak nevezte.
„Utasítottam Valentin Bretfeleant, hogy többé ne avatkozzon bele, és főleg ne nyilatkozzon a magyarság és a kétnyelvűség ügyéről. Tudtára adtam, szó se lehet arról, hogy a helyi rendőrség pénzbírságot szabjon ki azokra, akiknek a házfalán megjelent a kétnyelvű utcanévtábla. A tanács idénre jelentős összeget különített el a kétnyelvű táblák elkészítésére és kihelyezésére. E mellett a civileknek sem tiltjuk meg, hogy tovább szereljék a tábláikat” – fejtette ki Maior.
Az alpolgármester arról is említést tett: megbeszélte a rendőrség igazgatójával, hogy az intézmény ne képviseltesse magát a két táblaszerelő aktivista perén. Amint arról beszámoltunk, Barabás és Benedek Kincses Előd ügyvéd révén a bíróságon támadták meg az állítólagos reklámtábla felszereléséről szóló jegyzőkönyvet, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) pedig bűnügyi feljelentést tett Bretfelean ellen a magyarság megfélemlítése miatt.
A civilek nem bíznak Maiorban
Sem a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen! csoport tagjai, sem a mögötte álló Cemo vezetője, Szigeti Enikő nem bízik a Claudiu Maior által vázolt forgatókönyvben, annál is inkább, mivel Valentin Bretfelean fenyegetése már az első huszonnégy órában megtette a hatását.
Barabás Miklós, a csoport vezetője elmondta, a hétvégén számos idős személy, aki korábban táblát rendelt tőlük, most azzal a kéréssel fordult hozzájuk, hogy szereljék le azokat. A pánikkeltés eredményével mi is találkoztunk, a szerkesztőségünkbe a Szebeni-havasok utcából betelefonáló Szlovácsek Félix azt kérdezte, mitévő legyen ebben a helyzetben: vegye, vagy ne vegye le a feliratot? „Nekem nincs annyi pénzem, hogy kifizessem a beharangozott büntetést” – adott hangot aggodalmának a nyugdíjas férfi.
„A megrendelők többsége kisnyugdíjas, idős személy, aki érthető módon megijedt a rendőrfőnök fenyegető szavaitól. Kérésre pedig kénytelenek vagyunk eltávolítani a táblákat” – mondta el Barabás. Úgy vélte, az alpolgármester nyugtatónak szánt szavainak akkor lenne súlya, ha azt írásba foglalná.
„Nem emlékszem, hogy az alpolgármester úr valaha is nyilvánosan felkarolta volna a kétnyelvű utcanévtáblák kérdését, sőt amikor minket fogadott, kimondottan ellenségesen viszonyult az ügyhöz. Ahogy arra sem emlékszem, hogy nekünk megígérte volna, szemet huny a táblázási akciónk fölött. Ellenben azt látom, a helyi rendőrparancsnok fenyegetése megtette a hatását, az emberek rettegnek a tetemes összegű büntetéstől, de a pereskedést sem vállalják. Claudiu Maior nyár óta mindössze négy utcát kétnyelvűsített, mi meg itt állunk továbbra is a fejenkénti öt-ötezer lejes bírsággal” – sorolta aggályait a civil mozgalom vezetője.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

2015. április 20.

Tetemes bírsággal fenyegeti a marosvásárhelyi rendőrség a kétnyelvű utcanévtáblás házak tulajdonosait
 A marosvásárhelyi önkormányzatnak alárendelt helyi rendőrség tagjai hétfőn becsengettek azokba a házakba, amelyekre korábban önkéntesek kétnyelvű utcanévtáblát tettek ki, és tetemes bírságot helyeztek kilátásba, ha a háztulajdonosok nem távolítják el az utcanévtáblákat.
Simény Éva, az egyik felkeresett háztulajdonos az MTI-nek elmondta, a rendőr szóban szólította fel a tábla eltávolítására. Amikor közölte, hogy ragaszkodik a házára kitett táblához, a rendőr távozott, és felszólítást hagyott a postaládájában.
A felszólításban arra figyelmeztetik a háztulajdonost, hogy a háztulajdonosok kihágást követnek el, ha hozzájárulnak ahhoz, hogy építési engedély nélkül reklámokat helyezzenek el az ingatlanaikon, és 30 ezertől 50 ezer lejig terjedő bírsággal büntethetők. A felszólítás 48 órás haladékot ad a kétnyelvű utcanévtáblák eltávolítására. A 84 éves nyugdíjas asszony az MTI-nek elmondta, lehet, hogy férje ma is élne, ha évekkel ezelőtt kint lett volna a házukon az utcanévtábla. Akkor ugyanis a mentő – a címet keresve – késve érkezett ki hozzájuk. Hozzátette, ügyvéddel tanácskozik arról, hogy miként járjon el a felszólítás után, hiszen a bírság a 2-3 évi főkönyvelői nyugdíjával egyenértékű.
A Krónika napilap hétfői számában több marosvásárhelyi civil szervezet képviselői is felháborítónak tartották a kétnyelvű utcanévtáblák elleni hatósági fellépést. Smaranda Enache, a Pro Európa Liga elnöke Valentin Bretfelean rendőrparancsnok felmentését követelte.
Claudiu Maior, Marosvásárhely alpolgármestere a lapnak elmondta, utasította a rendőrparancsnokot, hogy többé ne avatkozzon bele, és főleg ne nyilatkozzon a magyarság és a kétnyelvűség ügyéről. „Tudtára adtam, szó se lehet arról, hogy a helyi rendőrség pénzbírságot szabjon ki azokra, akiknek a házfalán megjelent a kétnyelvű utcanévtábla. A tanács idénre jelentős összeget különített el a kétnyelvű táblák elkészítésére és kihelyezésére. Emellett a civileknek sem tiltjuk meg, hogy tovább szereljék a tábláikat” – fejtette ki a Krónikának Claudiu Maior.
Romániában az önkormányzati törvény 2001 óta írja elő a többnyelvű feliratozást azokon a településeken, ahol egy kisebbség aránya meghaladja a 20 százalékot. A városban az 1990-es – kivándorlási hullámot eredményező – etnikai konfliktusok után került kisebbségbe a magyarság, mely a 2011-es népszámláláson az összlakosság 43 százalékát tette ki. A város élére 2000-ben került először szabadon választott román polgármester az azóta háromszor újraválasztott Dorin Florea személyében.
erdon.ro

2015. április 24.

Őshonos? Történelmi? Nemzeti? Nyelvi? EP-meghallgatás volt a kisebbségekről
Jelentős magyar létszámfölénnyel és nagy egyetértésben zajlott az Európai Néppárt rendezvénye Brüsszelben. De lesz eredménye?
Kissé abszurd helyzettel találja szemben magát az, aki figyelmesen követi az őshonos kisebbségekkel kapcsolatos brüsszeli történéseket. Az Európai Néppárt képviselői által szervezett, az őshonos nemzeti kisebbségek helyzetéről szerdán tartott közmeghallgatáson az Európai Parlamentben (EP) kiderült: bár a célok sok esetben közösek, de akár fogalmi szinten is alapszintű problémák vannak. Az egyik ilyen szembeötlő probléma, hogy még csak egységes szóhasználat sincs: a meghallgatáson ki őshonos, ki történelmi, ki nemzeti kisebbségekről, ki nemzetiségekről beszélt.  A bajor Monika Hohlmeier, az Európai Néppárt (EPP) koordinátora az EP alapjogi bizottságában arról beszélt a rendezvényen, hogy az EU Lisszaboni Szerződése jogokat biztosít a kisebbségeknek, ezért érvényesítésükről is beszélni kell. 
Gál Kinga, a Fidesz-KDNP EP-képviselője szerint a rendezvény komoly lépés abba az irányba, hogy az Európai Parlament határozatot fogadjon el a témában, az igazi cél pedig az lenne, hogy az Európai Bizottság is lépjen ebben az ügyben, s jöjjön létre kötelező érvényű uniós jogszabály, amely védelmet biztosít az őshonos kisebbségek számára. Ehhez a tagállamok kormányait tömörítő Tanácsban is politikai akaratra van szükség, s tisztában van azzal, hogy ez nem fog egyik napról a másikra létrejönni.
A szlovákiai Híd-Most EP-képviselője,Nagy József a meghallgatáson kiemelte, a cél az, hogy az uniós tagországok toleránsabbá váljanak. A politikus a kisebbségi nyelvhasználat szabadságának fontosságát, az anyanyelvi oktatás mint leghatékonyabb tanulási forma, valamint a diszkrimináció-mentes, kiszámítható jogi helyzet fontosságát hangsúlyozta. Nagy rámutatott, hogy az EU polgárainak csaknem 10 százaléka valamilyen kisebbséghez tartozik, s jogaik érvényesítése a többségnek is ugyanúgy érdeke. Pozitív példaként Dél-Tirolt, Schleswig-Holsteint és a finnországi svéd közösség helyzetét említette. 
Michael Gahler EP-képviselő szerint a tagállamoknak mind politikai, mind társadalmi, mind kulturális értelemben értékként kellene megélniük, hogy kisebbségekkel rendelkeznek. A történelmi háttér megismerésének fontosságát hangsúlyozta, azt javasolva, hozzák létre az emlékezés közös kultúráját. 
Az RMDSZ EP-képviselője, Sógor Csaba a fogalmi bizonytalanság által okozott nagy zavarra hívta fel a figyelmet, ugyanis a történelmi, hagyományos vagy őshonos kisebbségeknek nincs nemzetközi definíciója.  Erdélyi példákkal illusztrálva beszélt arról a tapasztalatáról, hogy gyakran hatalmas rés tátong a jogi lehetőségek és a gyakorlati intézkedések között. A kisebbségi nyelvek beszélőit gyakran büntetik anyanyelvük használataként, vagy a többség biztonsági fenyegetésként éli meg, hogy a kisebbség több autonómiát akar – lásd a román belügyminisztérium stratégiájának autonómiával kapcsolatos passzusát; az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának folyamatát; a MOGYE ügyét; a 200 eurós havi keresetekhez képest óriásinak számító, 1000 eurós büntetéseket; a kovásznai kórház átkeresztelésének esetét. Sógor Johannis RMDSZ-kongresszusra küldött üzenetét is megemlítette, amelynek szövegéből eltüntették a kisebbségi jogok érvényesítésének nehézségeire vonatkozó passzust.  „Az uniós politikák szintjén érezhető egy új lendület a kisebbségvédelmi kérdések területén, amely bizakodásra adhat okot. Az Európai Parlament ebben mindig is zászlóvivő volt, megfogalmazott már a Bizottság felé egy felhívást, melyben egy átfogó EU-s kisebbségvédelmi rendszer felállítását szorgalmazza. Az Európai Néppárt pedig 2012 októberében bukaresti kongresszusán emelt be programjába először egy fejezetet a nemzeti kisebbségek védelmére vonatkozóan. Frans Timmermans, az Európai Bizottság első alelnöke idén januárban pedig azt mondta, jobban kell fókuszálnunk a kisebbségek ügyére” – emlékeztetett a képviselő. 
Sógor Csaba ismertette továbbá azokat a rendelkezésre álló EU-s jogi-szakpolitikai eszközöket, amelyek előre vihetik ezt a kérdést. Mint mondta, a Lisszaboni Szerződéssel megerősödött a kulturális és nyelvi sokszínűség védelme az EU-ban. A nyílt koordinációs módszer, amely egy kormányközi együttműködési forma, jól alkalmazható e politikailag is kényes területeken. Az európai polgári kezdeményezés pedig jó lehetőség arra, hogy megfogalmazzuk kisebbségvédelmi igényünket. Sógor Csaba szerint lehetséges reális kitörési pont lehet, ha az EU intézményei a kisebbségi jogok uniós jogi és politikai értelmezésénél következetesen támaszkodnak a már meglévő, az ET keretében kidolgozott kisebbségvédelmi okmányokra. Hasonlóképpen, az EU Alapjogi Ügynökségének hatáskörét is szükséges kibővíteni annak érdekében, hogy az Ügynökség rendszeresen ellenőrizhesse a tagállamok gyakorlatát a kisebbségi jogok alkalmazása terén. 
Ez a szakmai meghallgatás egy folyamat része, előkészítője lehet egy parlamenti jelentésnek vagy egyéni jelentésnek is. Mi azt szeretnénk elérni, hogy az Európa Tanács ajánlásai bekerüljenek az uniós jogrendbe és minden eszközzel szorgalmazzuk a téma továbbvitelét – fogalmazott Sógor Csaba. 
A finn Petteri Laihonen arról beszélt, hogy az új, 2004 óta csatlakozott uniós tagállamok kevesebb autonómiát biztosítanak nyelvi kisebbségeik számára, miközben azok számaránya magasabb a régi tagállamok kisebbségeinél. A szlovákiai és a székelyföldi magyarok példáján keresztül azt a következtetést vonta le, hogy a közép-kelet-európai kisebbségek nem rendelkeznek regionális / hivatalos státusszal, és nem bátorítják őket anyanyelvük használatában. A Jyvaskyla Egyetem alkalmazott nyelvtudományi központjának adjunktusa szorgalmazta: az unión belüli nyelvi sokszínűség megőrzése és az egyenjogúság érdekében a hagyományos kisebbségek elismerése szükséges. Azokon a településeken, illetve régiókban, ahol számottevő kisebbségi nyelvet beszélő él, anyanyelvüknek egyenrangú szerepet kell biztosítani a kétnyelvűség gyakorlatának bevezetésével – fejtette ki. Hasznos meglátogatni ezeket a régiókat, és megnézni, hogy mik az elvárásaik a gyakorlatban – mondta. 
Az osztrák Dr. Gabriel Toggenburg az Európa Tanács égisze alatt elfogadott, a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény (FCNM) hatékonyabb alkalmazását sürgette. 
Dr. Szalayné Dr. Sándor Erzsébet magyarországi nemzetiségi ombudsman-helyettes szerint szükség lenne egy olyan európai rendszerre, amely azonnali információt nyújtana a kisebbségi jogok megsértése esetén. 
A szlovákiai Magyar Közösség Pártja EP-képviselője, a párt korábbi elnöke, Csáky Pál nyomatékosította, hogy a múlt mellett a jövőről is beszélni kell, egyúttal a legnagyobb problémának azt nevezte, hogy hogy uniós szinten nincs kisebbségvédelmi normarendszer, nincs végrehajthatóság és nincs intézményrendszer sem. Csáky szerint az Európa Tanács vonatkozó dokumentumait kellene beemelni az uniós jogba, és akkor a kisebbségi jogok a luxembourgi Európai Bíróság előtt is kikényszeríthetőek volnának. 
A meghallgatáson Bugár Béla, a Híd-Most vezetője is felszólalt, egyetértve azzal, hogy a nyelvhasználati jogok és a gyakorlat között hatalmas a szakadék. Egyúttal úgy vélte, hogy a többségi nemzet képviselőiből hiányzik a pozitív hozzáállás. 
Kalmár Ferenc, a Külgazdasági és Külügyminisztérium szomszédságpolitikáért felelős miniszteri biztosa a rendezvényen amellett foglalt állást, hogy "borzasztó nagy szükség volna" egy stratégiai alapjogi keretre, mert még nem látott olyan kisebbségi ügyet, amit az Európai Unió oldott volna meg, s ne utalt volna vissza a tagállamok szintjére. A brassói születésű KDNP-s politikus szerint a történelem mindkét oldalát tanítani kellene, mert minden nemzet történetében vannak pozitív, értékteremtő dolgok, de olyanok is, amelyekre nem büszkék. 
Winkler Gyula RMDSZ-es EP-képviselő ismertette azt a javaslatát, amely szerint a diszkriminációellenes irányelv előírásait terjesszék ki a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyekre is. "Tudom, hogy egy ilyen javaslatot nehéz életbe léptetni, de nekünk EP-képviselőknek az a kötelességünk, hogy legyen elképzelésünk és a többi európai jogalkotóra nyomást gyakoroljunk, hogy megvédjük a kisebbségeket az őket ért hátrányos megkülönböztetéstől" – mondta Winkler Gyula. 
Politikusok vagyunk, a változások elérése a feladatunk – reagált a képviselő az egyik előadó felvetésére, hogy különbséget kell tenni a között, amit a jelenlegi jogi keretek lehetővé tesznek, és a között, amit szeretnénk elérni. 
Tőkés László erdélyi Fidesz-KDNP-s képviselő elmondta, hogy szerinte Székelyföldön "valóságos kisebbségi humánkatasztrófa fenyeget". Úgy vélte, hogy Európának a bevándorlók mellett az unión belül a tagállamokból kiáramlók sorsa miatt is aggódnia kellene. A politikus szerint a csángók és a szerbiai vlachok is végveszélybe kerültek. Azt is példának hozta fel, hogy Nagyváradon a magyarság számaránya 25 év alatt 41%-ról 23%-ra csökkent. 
Bocskor Andrea, a Fidesz kárpátaljai származású EP-képviselője annak fontosságát hangsúlyozta, hogy az uniónak oda kell figyelnie, hogy a csatlakozás előtt álló országokban betartsák a kisebbségi jogokat. Deli Andor vajdasági politikus úgy vélekedett, hogy a csatlakozási tárgyalások során alkalmazott ellenőrzési eljárást kellene a tagállamokkal szemben is alkalmazni. 
Hans Heinrich Hansen, a FUEN elnöke a kisebbségi polgári kezdeményezés elutasítása kapcsán elmondta: nem tudják elfogadni az Európai Bizottság álláspontját, hogy a kisebbségek kérdése a tagállamok hatáskörébe tartozik, mert „ki más, ha nem egy nemzetek közti csoportosulás foglalkozhat egy ilyen transznacionális kérdéssel?” A polgári kezdeményezéssel kapcsolatban 2015 végén vagy 2016 elején hoz döntést az Európai Unió Bírósága – közölte. Ha vannak, akik olyan „kisebbségpolitikát” folytatnak, mint a görögök a törökökkel vagy a franciák a bretonokkal, ne csodálkozzunk, hogy radikalizálódás tapasztalható – mondta, hozzátéve: a kisebbségek azért menekülnek a nacionalizmusba, mert kirekesztve érzik magukat, nem vehetnek részt az őket érintő kérdések meghozatalában. 
Smaranda Enache emberjogi aktivista, a Pro Európa Liga társelnöke elmondta: napjainkban Európában morális kérdés a kisebbségek védelme, emellett pedig a stabilitás és jólét egyik feltétele is. Véleménye szerint nagy kihívást jelent, hogy míg egyes tagállamokban ésszerű megoldás az autonómiák létrehozása a kisebbségek védelmében, addig erre a kelet-európai tagállamokban, például Romániában, nem tekintenek egy természetes megoldásként. 
Josef Marko a bolzánoi Európai Akadémia Kisebbségi Jogi Intézetének igazgatója kihangsúlyozta, hogy 200 éve folyamatosan problémát jelent a többség számára a kisebbségi közösségek helyzetének rendezése, amelyben a kormányzásnak kulcsszerepe van. 
Szilágyi Zsolt az EMNP elnökeként a konferencia záródokumentumának tartalmára vonatkozóan tett kiegészítő javaslatokat. Az Európai Néppárt frakciója kérje az Európai Bizottságot, hogy készítsenek átfogó elemzést a pozitív, előremutató tagállami gyakorlatokról, ezek követését ajánlhatná a Bizottság a különböző tagállamoknak. Ezzel párhuzamosan a negatív gyakorlatokat, politikákat is vizsgálni kellene, amelyek egy közösség, egy kultúra eltűnéséhez, asszimilációjához vezetnek. Az őshonos kisebbségek ügyét az Európai Bizottság valamelyik biztos felelősségi körébe kellene utalni. Az európai kisebbségi ombudsman intézményének felállítása is jó lehetőség lehet, különösképpen abból kiindulva, hogy több tagállamban ez az intézmény már létezik. 
Vincze Loránt FUEN-alelnök, az RMDSZ külügyi titkára kiemelte: a vitán el sem hangzott az a megközelítés, hogy a többségnek veszíteni valója lenne a kisebbségek helyzetének rendezésével. Vincze szerint azért nem hangzott ez el, mert ez a kérdés ebben a formában nem is létezik. 
A közmeghallgatás következtetéseit Gál Kinga fideszes EP-képviselő foglalta össze. Zárásként elhangzott: a Lisszaboni Szerződés jogi hátteret biztosít a nemzeti kisebbségek védelmére és bármilyen nemű diszkriminálása ellen, azonban a hagyományos nemzeti kisebbségeket érintő kérdések megnyugtató rendezésének hiányában állandóak a politikai feszültségek, konfliktusok és jogsértések. Ezek megoldását tervezik elősegíteni a LIBE szakbizottság néppárti tagjai az elkövetkezendő időszakban egy, az őshonos kisebbségek védelmére vonatkozó irányvonal kijelölésével.  (forrás: szerk., MTI, Sógor Csaba, Winkler Gyula és Tőkés László EP-képviselők közleményei)
Transindex.ro

2015. június 5.

Erdély – pergőtűzben (1.)
Huszonöt év távlatából másként látja az újságíró, a tévészerkesztő, a historikus, azaz: alulírott az 1989. december 21-ével kezdődő romániai, erdélyi történéseket és benne a mi magyar kisebbségünk sorsát, mint azokban a sokszor egekbe emelő, máskor földbe döngölő, gúzsba merevítő napokban, hetekben, hónapokban, években.
Eufemisztikusan szólva: szükség volt az időbeli eltávolodásra, hogy kellő judíciummal újra és újra felidézzem – mi több, átéljem! – mindazokat az eseményeket, amelyeknek A Hét, az Erdélyi Napló, a Román Televízió magyar szerkesztőségének belső munkatársaként krónikása, igen gyakran amolyan haditudósítója voltam. 1990 legelején valósággal elkáprázatott: a korábban csak hallomásból ismert nyugati magyar sajtótermékek, kiadványok milyen imponáló számban, terjedelemben jelentek meg, jutottak el az erdélyi magyar olvasókhoz is.
Milyen nagy öröm volt, hogy kezet foghattunk, nyíltan és hátrapislogás nélkül beszélgethettünk a Liberation, a Die Welt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung magyar származású szerkesztőivel, tudósítóival! Az már az utánozhatatlan és egyedi romániai rendszer-, sokak szerint „gengszterváltásnak” tudható be: igen gyakran a nyugati magyar közösségek által kiadott lapok, folyóiratok, kiadók fordultak hozzám, hogy hiteles beszámolót küldjek a könyves-gyertyás, a románságot elemi erővel sokkoló 1990. február 10-ei marosvásárhelyi százezres felvonulásról, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen a magyar nyelvű oktatás megteremtéséért zajló ülősztrájkról, amelynek az első naptól kezdve végig a krónikása voltam (az 1990. március 19-ével záruló ülősztrájk legteljesebb dokumentációjával büszkélkedhetem!), a „fekete márciust” megakadályozni szándékozó, a románsággal párbeszédet kezdeményező, mindössze egyetlen lapszámot megért, általam szerkesztett román nyelvű, jelképes elnevezésű Dialog címet viselő kiadványról.
Hamis tanúk, milicista cerberusok
E sorok írója akkor is azt hitte, ma is abban a hitben ringatja magát: a „dialogare necesse est!” jelszóval talán előbbre juthatunk a román–magyar kapcsolatépítésben. Olyan „munkatársakkal” tervezgettük a következő lapszámokat, mint a kiváló költő, dráma- és esszéíró Székely János (ma is őrzöm a kéziratait), Smaranda Enache, Cs. Gyimesi Éva. A kötetben Egy lap tündöklése és bukása címmel olvasható az a már-már haditudósításnak számító beszámoló arról: milyen bürokratikus labirintust kellett végigjárnom, amíg a lapkiadási engedélyt megkaptam, az akkor még állami kézben lévő marosvásárhelyi nyomda román mestere hogyan ejtette rá – „véletlenül” – a kalapácsot a már kiszedett, ólombetűkből álló laptükörre.
A március 20-ai interetnikus összecsapás után gyorsírással jegyeztem le, majd utólag legépeltem az egyetemes jog- és tárgyalástörténetben is egyedülálló tudósítást. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál perének egyik tárgyalásán a tanácsvezető bíró a vád egyik „tanújának” felszólítására a tárgyalóteremben lévőket – a vádlott rokonait, a kíváncsiskodó jelenlévőket, az újságírókat, rádióriportereket – egyszerűen bezáratta, a milicista cerberusok még a mosdóba sem engedtek kimenni!
A „tanú” másfél órán át bolyongott a városban, kereste a másik „tanút”, aki – úgymond – „igazolja” szemenszedett hazugságait. (Ma is vállalom azt az előszót, amelyet Cseresznyés Pál Március mártírja című visszaemlékezés-kötetéhez írtam: talán így jobban megérthető annak az embernek a drámája, lecsúszása, a pohár fenekére való nézése, akit mindennap a börtönőrök, a román rabtársak annyira megvertek, hogy hónapokon át nem lohadt le a feldagadt arca, akinek csípős paprikával kenték be a két szemét!)
Legjobb tudomásom szerint én közöltem az első tudósítást arról, hogy a Mentor Könyvkiadó igazgatójának, Káli Király Istvánnak a polgármesteri tisztségre való jelölését megóvták, és a törvényszéki tárgyaláson ott hőzöngött a tárgyalóteremben, a folyosókon a Ceauşescu-diktatúra románosítási politikáját mindennél jobban igazoló, 75 százalékban románok lakta Tudor lakótelep „színe-java”.
A kötetben olvasható az a tanulmány is, amelyik hiteles adatokkal bizonyította: a legfelsőbb román párt- és államvezetés számára már 1956-tól – a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem mellett! – a magyar tannyelvű Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet volt a legfontosabb célpont a magyar egyetemi oktatás megroppantásában, majd végleges felszámolásában. Nem riadtak vissza a magyarul beszélő, „szívspecialista” „Pop de Popa”-s ejtőernyösök katapultálásától, sem a magyar rektorok, professzorok megfélemlítésétől, megzsarolásától.
Az 1989. decemberi rendszerváltás után is az egyik legfontosabb cél: az önálló magyar orvos- és gyógyszerészképzés tűzzel-vassal, bármi áron való megakadályozása volt! Ami az eltelt huszonöt évben történt, történik, egyenes folytatása az 1956-ban elkezdett, a legfelsőbb államvezetés szintjéről irányított folyamatnak. Nem véletlen, hogy a jobboldali Ungureanu-kormány éppen azért bukott meg 2012-ben, mert a tanügyi törvény szellemében elrendelte a magyar oktatási vonal létrehozását.
Akasztani jöttek
Mivel 1990-ben a Maros megyei RMDSZ elnökségében én ismertem a legjobban az orvosi és gyógyszerészeti intézet igazi drámáját, 1990. március 19-én délután engem – és nem Borbély Lászlót, ahogyan az néhány utólagos közleményben, beszámolóban megjelent – küldtek a hajdani kadétiskola épületébe, hogy részt vegyek azon a tárgyalássorozaton, amelyen egyfelől a parlament N. S. Dumitru szociológusból és Verestóy Attilából álló küldöttsége, másfelől a román tagozat négy diákja és két tanára, a magyar tagozat négy diákja és két tanára vett volna részt. Amikor délután négy órakor felértem a díszteremhez, senkit nem találtam.
Lementem az egyetemi szenátus tanácstermébe. A szó valódi értelmében földbe gyökerezett a lábam: a román tagozat teljes tanári kara, feleségük, idegenek hada úgy „fogadtak”, mint a tőrbe csalt vadat. A professzorok közül néhányan jelentős mennyiségben elfogyasztott alkohol hatása alatt álltak. Valahonnan egy román tévéstáb is előkerült. A bűnbaknak „kijáró figyelemmel” csak engem filmeztek. Egy óvatlan pillanatban sikerült bekapcsolnom a műanyag szatyorban lévő diktafont. Olyan üvöltés, vádözön volt a teremben, hogy utólag sem a rádiónál, sem a televíziónál egyetlen hasznosítható mondatot sem sikerült kiszűrni az iszonyatos hangzavarból.
Alaposan felkészültem a statisztikákból, az orvosi és gyógyszerészeti intézet történetéből. Másfél órán át egyedül és nagyon higgadtan vitatkoztam a „vérre szomjazó” tanárokkal. Utólag kiderült: a magyar tanárok és diákok, amikor látták, hogy a román tárgyaló fél nem tartja be a megegyezést, távoztak az épületből. Érdekes módon a parlamenti küldöttség is távol maradt a szenátusi teremben zajló ordítozástól. Amikor kijöttem a szenátusi tanácsteremből, dr. Jung János előadótanárral, jelenlegi professzorral találkoztam. Elmondtam, mi történt. Ketten ültünk be az én öreg Daciámba. Amikor távoztunk az autóbejáraton, ott leselkedő diákok követ dobtak utánunk. Az a másfél óra mentett meg, nem szorultam fel az RMDSZ-székház padlására, a hetvenhét kiszemelt áldozat közé.
Sok igazság van abban az állításban: a Görgény völgyéből, a Mezőségről teherautókkal, kiskocsikkal behozott, leitatott, a két Bolyait, Király Károlyt akasztani szándékozó románok eltévesztették az irányt: az orvosi és gyógyszerészeti egyetem helyett a főtéren, a Bolyai téren garázdálkodtak, támadták meg az orvosit. Király Károllyal, az Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front Ion Iliescu elnök után következő második vezetőjével volt egy éles tévévitám: 1990. március 19-én azzal, hogy Iliescu kérésére Bukarestbe utazott, valójában az első számú vezető nélkül hagyta Maros megyét. Ezzel valójában a visszarendeződés hívei meglovagolták azt az 1989. december végi rossz választást, amelynek alapján Maros megye és Marosvásárhely katonai vezetőket választott – elég, ha a hírhedt Ion Jude ezredesre gondolunk – döntéshozóknak az átmeneti időre.
Tevékenységük felmérhetetlenül sokat ártott nemcsak az ország, Maros megye imázsának, hanem évtizedekre beárnyékolta a román–magyar együttélés korábbi status quoját is. A csíkszeredai Pro-Print Kiadónál 2012-ben megjelent A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16–21. című kötet szerzőpárosa, László Márton és Novák Csaba Zoltán a Transindex hírportál 2013. február 25-ei kiadásában publikált interjúban joggal hangsúlyozták: „Kitapintható az 1989. decemberi fordulatot követően a marosvásárhelyi román elit félelme: egy demokratizálódási folyamat óhatatlanul is az addigi pozícióik meggyengülését eredményezhette volna, esetenként addigi egzisztenciájuk megszűnésével járt volna.
Ez volt az események fő mozgatórúgója: kellett egy olyan fordulatot találni, amely igazolja, hogy egyrészt szükség van az országot felügyelő titkoszolgálatra, másrészt szükséges a többségében nemzetiségek lakta területen a helyi román eliteket a központból támogatni, akár a demokratikus elvek és gyakorlat figyelmen kívül hagyásával. Arra viszont, hogy az 1989-ig működő románosítási projektet felfüggesztették-e, vagy csupán megváltoztatott körülményekhez igazítva tovább működtették-e, nem tudunk választ adni.” (László Márton összegzése) „Marosvásárhelyen a fennáló sajátos (etnikai, politikai stb.) helyzet folytán a rendszerváltás alapvető kérdései (politikai, gazdasági szerkezetváltás, elitcsere) etnikai színezetet kaptak. (...) Nemhogy felelősségre vonás, hanem még magyarázatkérés, elszámoltatás sincs.” (Novák Csaba Zoltán vallomása)
Stratégia a beolvasztásra
Az a kötet, amelynek az Erdély – pergőtűzben címet adtam, hús-vér emberek golgotajárásának bemutatásával igazolja: a rendszerváltás Maros megyei, székelyföldi, partiumi (ne feledkezzünk meg a „fekete március” szatmárnémeti főpróbájáról) etnikai színezetét a hatalmi pozícióit, szupremáciáját tíz körömmel védő románság, elsősorban annak politikai, szellemi elitje „kölcsönözte”. A Gazda Árpád által a Krónikában bemutatott Húszéves terv a romániai kisebbségek beolvasztására, felszámolására ma már sokkal kifinomultabb, szofisztikus módszerekkel, ötödik sebességbe kapcsolt intenzitással folytatódik.
Az 1989. december 21-ei forradalmi hangulat euforikus lázában, a megyei pártbizottság székházából, az egykori Városháza épületéből kidobált irathegy máglyatüzénél megtalált perdöntő dokumentum, miszerint 7800 román családot kell betelepíteni ahhoz, hogy Marosvásárhelyen a magyarság 62 százalékos többségi aránya megváltozzék, a románság kerüljön etnikai fölénybe, tulajdonképpen már az ezredfordulóig megvalósult: a „fekete márciust” követően, alig tíz év leforgása alatt Marosvásárhelyt közel húszezer magyar hagyta el!
Tulajdonképpen a magyarellenes pogrom legfőbb célkitűzése maradéktalanul teljesült: a románság etnikai fölénye annyira nyilvánvaló, hogy egy tévériportban közel fél órát várnunk kellett, amíg a főtéren sétálók között magyar anyanyelvűvel beszélhettünk. A románság gazdasági, pénzügyi, közalkalmazotti szupremáciája megkérdőjelezhetetlen evidencia. A lakások, földterületek közel száz százalékát románok vásárolják meg.
A történelmi Gecse utcában lakom, tíz év leforgása alatt a szomszédok nagy része román anyanyelvű lett. Az 1894-ben épült lakás homlokzati része, a kétemeletes ügyvédi iroda, az általunk hivatalosan megvásárolt, a feleségem és az én nevemre telekelt udvar-, kertrész egy olyan román ügyvéd tulajdonába került, aki a székelyudvarhelyi csereháti „apácákat” védi, a Kossuth Lajos utca visszaállítását perli, és a Maros menti, több tízezer hektárnyi erdő visszaszolgáltatásának egyik fő ellenzője.
A feleségem családja, kiváló magyartanár apósom 1938 óta lakott ugyanabban a házban. Most a lakás körül egy négyzetcentiméternyi terület sem a miénk. Jelképesen dobbantóval kellene bemenni a lakásba. A magyartanárnő feleségem, több diáknemzedék oktatója, nevelője nem tudta a törvényszék égbekiáltó igazságtalanságát feldolgozni, hogy egy magyar családnak otthona sem lehet! Ráment az egészsége, az élete, 2009. október 2-án a budapesti Péterffy-kórházban visszaadta lelkét a teremtőjének. A harminc méterre lévő, a nyolcvanas évek közepéig kizárólag magyarok által lakott Kistemplom téren ma csak néhány magyar család van. Az új tulajdonosok között besszarábiai román is van.
A Marosvásárhelyt övező magyar község dűlőiben felépült, kacsalábon forgó kastélyok tulajdonosai szinte kizárólag románok. Koronka, Jedd, Marosszentkirály határában több új ház épült, mint amennyi a községközpontokban van. Ha most belőlem nem a történész, hanem a sarkított fogalmakat, definíciókat kedvelő riporter szólalna meg, akkor azt is írhatnám: a magyarság végérvényesen 1990-től kezdve veszítette el Erdélyt.
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-396




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2026
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék