udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 553 találat lapozás: 1-30 ... 361-390 | 391-420 | 421-450 ... 541-553

Névmutató: Borbély Zsolt Attila

2014. november 6.

Papírforma után, előtt
A román elnökválasztás első fordulója nem hozott nagy meglepetéseket, közkeletű szófordulattal élve bejött a papírforma. A második fordulóba a kommunista utódpárt jelöltje, Victor Ponta és a Keresztény Liberális Szövetségnek nevezett kvázi-jobboldal színeiben Klaus Johannis jutott. Előbbi tíz százalék előnyt mondhat ugyan a magáénak, de utóbbi sem esélytelen, mivel jelentős tartalékai vannak a hozzá politikailag közelebb álló jelöltek révén. S ha Ponta betartja a nagykövetségeken való szavazás megkönnyítésére vonatkozó ígéretét, Johannis a külföldön tartózkodók részéről is számottevő támogatásra számíthat.
A Kárpátok vonala
A választási térképen ismét kirajzolódott a Kárpátok vonala, mint a szavazói mentalitást, az elsődleges politikai affinitást bizonyos mértékig meghatározó kultúrhatár. Nem véletlenül. Itt ér véget a katolikus-protestáns kultúrkör, és kezdődik az ortodox, ami szorosan összefügg azzal az ezer évvel, amit Erdély magyar impérium alatt töltött. Mindez nem tűnik el egykönnyen, negyed évszázados globalista tudatmanipuláció ide vagy oda. Ha végigfuttatjuk a regionális híradásokat, határozottan látszik, hogy az erdélyi városokban úgyszólván kivétel nélkül Johannis győzött, sőt, jellemzően megyei szinten is. A Kárpátokon túl viszont a PSD, akárcsak 1990-ben, 1992-ben és 1996-ban, amikor a szavazói magatartás szintjén megmutatkozott az évezredes államhatár. Erdélynek mindig is nagyobb volt a demokráciaigénye és mindig nagyobb erővel utasította el a posztkommunista erőket. Erre még rátevődik az is, hogy Johannis német és protestáns, míg Ponta román és ortodox. S mondhat bármit Johannis románokat is megszégyenítő módon az autonómia ellen, letagadhatja a szászok évszázadokon át működő történelmi önkormányzatát, írhatja családnevét román fonetikával, attól ő még egy német nevű erdélyi német marad a regátiak szemében.
A két magyar jelölt közül Kelemen Hunor nagy többséggel nyert: bejáratott logó ereje, intenzív kampány, masszív internetes jelenlét. Ha az ember a választások előtti hetekben meg akart nézni a YouTube-on egy klipet vagy filmet, Hunorral találkozott, népszerű portálokon, honlapokon az ő hirdetéseibe ütközhettünk, a szavazás napján sms-ekkel és Facebook-üzenetekkel mozgósították vélt és valós híveiket. A hajrában bizonyára sokat számított az is, hogy a szórólapoktól, újsághirdetéseken keresztül a világhálós megjelenítésig minden lehetséges csatornán népszerűsítették azt a fényképet az Orbán Viktorral való kézfogásról, amely az EP-választások alkalmával készült, ez alá montírozták a magyar miniszterelnök egy mondatát, amelyben sok sikert kívánt Kelemennek az elnökválasztási küzdelemben. A szépséghiba, hogy Orbán olyan időpontban fejezte ki jókívánságait az RMDSZ elnökének, amikor még egyedüli magyar jelölt volt, keveseket zavarhatott. Sőt, tulajdonképpen még hivatalos jelölt sem volt, csak jelölt-jelölt, hiszen nem voltak összegyűjtve, leadva és a román hivatalosságok által hitelesítve az aláírásai, de az előzmények ismeretében sejteni lehetett, hogy nem fog megbukni sem az aláírásgyűjtésen, sem azok hitelesítésén.
Kamatozott Kelemen pragmatikus politikája, amely nyitott a Fidesz felé, ellentétben elődjével és mesterével, Markó Bélával, aki az MSZP-SZDSZ koalíció felé orientálódott, a Fidesz irányában pedig ismételten éles bírálatot fogalmazott meg, aminek csúcsa a Demokrácia Központ-hálózat kiépítésének ciánszennyezéshez való hasonlítása volt.
Olvadás és lemondás
Az Erdélyi Magyar Néppártnak ismét meg kellett elégednie a magyar szavazatok közel 15 százalékával, ami abszolút számban is nagyjából a legutóbbi választáson elért eredményt reprodukálta. (Az elért szavazatszám az EMNP képviselőházi és szenátusi eredményei közé esik.) Azt viszont az RMDSZ korifeusai sem tagadhatják le, hogy a magyar–magyar versenynek mobilizáló hatása volt, sikerült megállítani a részvétel 1996 óra tartó lejtmenetét, sőt, enyhe számbeli növekedést mutattak a magyar szavazatok. Az is tény, amit Szilágyi Zsolt a kampányban elmondott: ha lassan is, de töredezik a jég a föderalizmus tekintetében ahhoz képest, hogy 2012-ben még választási klipet tiltottak be, molinót szedettek le a hivatalosságok az alkotmányra hivatkozva. Most a román állami berendezkedés szempontjából a legmagasabb szintű kampány keretében sikerült e kérdést exponálni, megkezdődhetett a téma érdemi tabumentesítése. Az önvigasztaló, egyébként jogos érvek dacára Toró és Szilágyi beadták a lemondásukat.
Kinek a háta mögé?
Rövid távon a fő kérdés, mit tesz most az RMDSZ, amely, ha a számokat nézzük és feltételezzük a szavazók átirányíthatóságát, bizony a mérleg nyelvét képezheti a két „döntős” jelölt között. Legkisebb valószínűséggel az a forgatókönyv bír, hogy a szervezet beáll Johannis mögé, de a román politikában, amelynek mentalitását az RMDSZ is nagymértékben átvette, semmi sem elképzelhetetlen. Ez esetben a pálfordulás üdvözlendő lenne. Nem lehetetlen, de kevéssé valószínű, hogy a szervezet nem ad konkrét iránymutatást szavazóinak, erre is volt már példa a párt történetében, igaz elég régen, közel negyed évszázada, 1990-ben.
A legvalószínűbb forgatókönyv a Kelemen által előrevetített és személyes opcióként jelzett: beállnak Ponta mögé, „feledve” az öt évvel ezelőtt, Johannis potenciális miniszterelnökségének idején hangoztatott meggondolásait és érveiket. Hogy ugyebár micsoda társadalomlélektani áttörés lenne egy német elnök. Ebben az esetben viszont nagy a valószínűsége, hogy a szavazótábor tekintélyes része nem fogja követni, ami a székely megyéken mindig lemérhető. A magyarság eleve nem hajlamos a kommunista utódpártra szavazni, hát még akkor, ha a másik oldalon nem egy román, hanem egy német áll. Egy olyan jelölttel szemben méghozzá, aki nemcsak a letűnt rendszer unokája, a Kínai Kommunista Párt csodálója, de akinek nevéhez a székely szimbólumok elleni hadjárat és a kilencvenes évek elejét idéző magyarellenes hangulatkeltés fűződik. Hogy a marosvásárhelyi orvosegyetem ügyét ne is említsük.
Mozgalmas hetek következnek.
Borbély Zsolt Attila |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2014. november 13.

A kisebbik rossz választása
A Cotroceni-ért szóló küzdelem a mélyen magyar érzésű, elsősorban és másodsorban nemzetben gondolkodó sorstársaink tekintélyes része számára közömbös, érdektelen. Akkor is, ha jobban belegondolva, senki nem tagadhatja, hogy az eredmény bennünket is közvetlenül érint. Voltak olyan választások is – 2000-ben, midőn Ion Iliescu mérkőzött Corneliu Vadim Tudorral – amikor nyíltan kimondatott, ha nem is a legfelső szinten: nem a mi küzdelmünk, oldják meg a románok egymás között, hogy a két rossz közül kit választanak. Mások – köztük neves román ellenzékiek is –, s persze velük együtt az egész RMDSZ-vezérkar arra biztatott, hogy a két rossz közül a kisebbet válasszuk. A szavazni– nem szavazni dilemma emlékeztet valamelyest Tamási Áron örök klasszikusa, az Ábel egyik jelenetére, amikor a főhős Kerekes úrral vitatkozik a román államra leteendő hűségeskü ügyében. Egyik oldalon a magyar karakánság, a jogos felháborodás és a zsigeri indulat, a másik oldalon a pragmatikus megfontolások. Nagyon nehéz egyik vagy másik magatartás mellett elvi síkon pálcát törni, sokkal helyesebb az egyes élethelyzeteket egyenként elemezni.
Templom és gátlástalanság
Nemsokára ismét az urnákhoz járulhatnak a választópolgárok, hogy Victor Ponta és Klaus Johannis közül válasszanak. E kérdés is megközelíthető úgy, hogy mivel egyik jelölt sem ígéri az erdélyi magyarság ügyének távlatos rendezését, egyik sem fogadja el a közösségi önrendelkezésen alapuló autonómia gondolatát, maradjunk otthon, döntsenek a többségiek. Ugyanakkor mérlegelve a helyzetet, ez sem szűk magyar szempontból, sem az egész rendszer, a politikai környezet szempontjából nem tűnik bölcs ötletnek.
Victor Ponta helyükön hagyta az RMDSZ-es államtitkárokat, imázsa érdekében már 2012-ben kormányra akarta emelni az RMDSZ-t, ezzel is semlegesítve a magyar érdekképviseletet, előszeretettel kampányol Székelyföldön Kelemen Hunorral az oldalán. Ám hogy a magyar kérdésről hogyan gondolkodik, arról híven tanúskodik a székely zászlók elleni prefektusi hadjárat, a MOGYE ügye, kollektív megalázásunk az 1918. december elsejei évforduló megünneplésének kikényszerítésével, és a sor tetszés szerint folytatható. Ugyanakkor Ponta a kommunista utódpárti erők prominense, amely erők hatalmi nyomását és totális gátlástalanságát már megtapasztalhattuk 2012-es győzelmük előtt, közvetlenül kormánya kerülésük után. Változatlan gátlástalanság jellemzi őket a kampány során is, a demagóg jelszavakban, az üres, légből kapott vádaskodásban és az „amatőr”, templomban osztogatott röplapok tartalmában, amelyek az ortodox vallás és a román nemzet elárulásaként tüntetik fel az erdélyi származású német protestáns Johannisra való szavazást. Elképzelhetjük, micsoda egész pályás letámadásra számíthatunk, ha a kormányzati többség mellé megszerzik ezek az államelnöki posztot is. Akik megélték az 1990 és 1996 közötti korszakot, emlékezhetnek az utódkommunista hatalom működéstechnikájára, a válogatott állami visszaélésektől a korrupción át a bányászjárásokig.
Ottragadt „huligánok”
Klaus Johannistól biztosan nem várhatjuk, hogy az autonómia kérdésében jobb partner lesz, mint az eddigi elnökök és miniszterelnökök. De rosszabb sem, merthogy eddig minden politikai erő olyan masszív ellenállást tanúsított ebben az ügyben, hogy legfeljebb annak örülhetünk, ha már nem fenyegetnek ügyészséggel, bírósági eljárással és börtönnel, mint 1998-ban az alsócsernátoni fórum vagy 2003-ban, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulása után. Ugyanakkor – ahogy 2009-ben sajátos módon épp az RMDSZ hangsúlyozta – komoly társadalompszichológiai hatása lehet annak, ha a román államelnöki székbe egy német ember kerül. Akitől remélni lehet, hogy nem lesz partner a korrupciós játékokban, aki minden bizonnyal hatékonyságra fog törekedni. Nem véletlen, hogy első körben ő volt a győztes Erdélyben. Elnézve és meghallgatva a temesvári tüntetésről készült felvételeket, összeszorulhat azoknak a torka, akik annak idején ott voltak a „huligánok” Iliescu ellenes temesvári antikommunista tüntetésein, s énekelték az egykorú slágerek politikai átiratait. Közel negyed évszázad telt el, s még mindig itt tartunk.
Az RMDSZ reakciója tanítható. Többször is kiállt Ponta mellett, majd az össznépi felháborodás miatt mindenkinek a lelkiismeretére bízták a szavazást. Egyértelműen demobilizáló fordulattal: „Az erdélyi magyar szavazók nehéz döntés előtt állnak az elnökválasztás második fordulójában. Aki mégis élni kíván állampolgári jogával, annak azt javasoljuk, hogy belátása szerint szavazzon november 16-án.” A lényeg itt a „mégis”.
Magyarán, mintsem hogy az erdélyi magyarság az RMDSZ meghirdetett akarata ellenére nagy arányban Pontára szavazzon, közösségünk tagjai inkább maradjanak otthon. Akik pedig elmennek, tegyenek belátásuk szerint, de közben persze fontolják meg, hogy az RMDSZ Pontát tartja jobb opciónak.
Bizalmi tőke
Mert ez is szerepel az RMDSZ e tárgykörben kiadott hivatalos állásfoglalásában, amire Frunda György még rátett egy lapáttal, azt javasolva, hogy aki bízik benne, szavazzon Pontára. Hát igen, aki képes bízni abban a politikusban, aki a Független Magyar Pártból indult, következetes ellenfele volt az autonómiaprogram meghirdetésének, részt vett a posztkommunista Románia külföldi imázsápolását célzó neptuni tárgyalásokon, ismételten megtévesztette a közvéleményt jelentős nemzetstratégiai kérdésekben, a kulturális autonómia témájában pedig Ion Iliescu kottájából játszott, nos, az szavazzon nyugodtan Pontára.
Hogy ne maradjon testetlen vádaskodás az utóbbi súlyos állítás, érdemes összevetni Ion Iliescu megfogalmazását a Frundáéval. „A kulturális autonómia létezik, mert van anyanyelvű oktatás, léteznek magyar művelődési egyesületek” – nyilatkozta az egykori államelnök Gyarmath Jánosnak a Romániai Magyar Szó 1993. március 19-i számában megjelent interjú keretében. Frunda György meg azt írta: „Véleményem szerint a kulturális autonómia biztosítva van Romániában, ez az a terület, ahol az elmúlt tíz évben a legnagyobb eredményt elértük”. Lásd: „Az RMDSZ-tisztségviselők nem lehetnek se kétszínűek, se képmutatók!” című szöveget, amely a Népújság, 2001. november 20-i számában jelent meg.
Egyiküket sem zavarja, hogy a kulturális autonómia azt jelenti: mi, magyarok döntünk arról, hogy a központi költségvetésből a magunk által befizetett adó kultúrára szánt részét visszanyerve, milyen intézményi keretben, mit oktatunk saját gyermekeinknek. Ehhez képest ma arra is bukaresti engedély kell, hogy kiről nevezhetünk el iskolát Székelyudvarhelyen. Az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt egyaránt Klaus Johannisra való szavazásra buzdít, ami nem véletlen. Ezúttal a kisebbik rossz egyben szimbolikus megjelenítője az erdélyiségnek, származás és vallási hovatartozás okán. A fő kérdés nem az, hogy miként szavaz az urnákhoz járuló 300–400 ezer magyar, hanem az: sikerül-e mobilizálni nemzeti demagógiával a regáti területek románságát Johannis ellen. Hogy Ponta mindent elkövet ennek érdekében, az egyértelmű. A választ a választók mondják majd ki az urnáknál.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2014. november 20.

A látszatkeltés színe és fonákja
Megtörtént, amit kevesen tartottak valószínűnek: Klaus Johannis, a protestáns szász győzött az ortodox román „nemzetállam” elnökválasztási küzdelmében. Annak ellenére, hogy ellenfelei minden bevethetőt bevetettek a vallásos, és nemzeti érzületre való apellálástól a teljességgel légből kapott fekete propagandáig. Aradon és Temesváron olyan óriásplakátok jelentek meg, amelyekre Tőkés Lászlót is odamontírozták a PDL-s csapat prominensei mellé. Aradon a Direct Arad című kiadvány a Klaus Johannis a Băsescu–Tőkés-kormány előkészítésén fáradozik, újabb fizetés- és nyugdíjcsökkentés várható című cikkében nem kevesebbet állított, mint hogy Tőkés László lesz a Johannis által kinevezendő, Traian Băsescu vezette új kormány miniszterelnök-helyettese és külügyminisztere. Jól bevált baloldali technika ez, diabolizálni egy közéleti vagy történelmi figurát, majd ellenfelünk nyakába varrni a vele való szövetkezést. Működik ez a szélsőségesnek bélyegzett pártok vonatkozásában, de egész ideológiák viszonylatában is. Lásd: nemzetben való gondolkodás = nacionalizmus, nacionalizmus = sovinizmus, sovinizmus = rasszizmus, s aki rasszista, az már akár náci is lehet. Aki szót emel a nemzeti érdekek mellett, egyből ott találhatja magát Hitler és Mussolini társaságában.
E fegyver bevetése azt jelzi, hogy már a valószerűségre sem ügyelnek a rágalmazástechnikában, pusztán olyat akartak mondani, amit a választópolgárok egy része „bevesz”. Mert bármennyire is komikus a politikai viszonyokkal nagyjából tisztában levő erdélyi magyarok számára egy Băsescu–Tőkés-kormány, az eseményeket nem követő „mezei” román választó, aki látta már a tévéhíradóban Băsescut Tőkés mellett ülni, mondjuk Tusnádfürdőn, hitelt adhat e politikai rémhírnek.
Ellensúlyok és garanciák
Johannis győzelmének nem azért örülhetünk, mert most aztán egycsapásra jobbra fordul az erdélyi magyarság sorsa. Annál is inkább, mivel a német aligha fog autonómiaügyben engedményt tenni nekünk. Hadd szögezzük azért le: ezt Pontától sem várhattuk, aki ugyebár nem ismeri el Székelyföld létezését, prefektusai révén szabályos háborút visel a székely zászlók ellen, s meglehetősen illojális módon ismételten leszögezte: az RMDSZ az autonómiát – az autonómiastatútumot is beleértve – csak kampánycélokra használja.
Elnökként Johannis ellensúlyát képezheti az utódkommunisták politikai erőcentrumának, s vélhető, hogy komolyan gondolja az általa képviselt hatékonyság-, pontosság- és munkaideológiát. Aligha állja majd útját a korrupció intézményes üldözésének, remélhetően kevésbé lesz partner a balkáni kéz kezet mos játékokhoz. (Kevésbé, mondom, mert aki teljes mértékben tiszta marad és totálisan merev, az könnyen megütheti a bokáját. Elnöknek lenni nem életbiztosítás, amint azt az Egyesült Államok története is mutatja.)
Ugyanakkor Orbán Viktor mozgástér- és szuverenitásnövelő, magyar érdekű gazdaságpolitikájának Johannis általi bírálata nem túl biztató. Akkor sem, ha ez a markáns megnyilvánulás elsősorban nem magyar–román viszonylatban értelmezendő, hanem a globalizáció tematikáján belül. Azt lehet belőle kiolvasni, hogy Johannis nem készül meglepetéseket okozni a globalizmus kontra helyi társadalmak burkolt háborújában, megmarad a mainstream politizálás medrében, tudomásul veszi a háttérben működő globális főhatalom döntéseit.
Bizton megállapítható, hogy a német jelölt győzelme egyfajta mentalitásváltozást jelez, van, aki a Facebook-generáció győzelmét ünnepli. Az erdélyi magyarság szemszögéből kétségkívül kedvező fejlemény, hogy a rajtunk uralkodó többségi nemzet idegenellenessége csökkent, ugyanakkor a jelenség kontextusa, az elfordulás a gyökerektől, az önfeladásig menő másság-elfogadás, a fogyasztói kultúra vészes terjedése minket is veszélyeztet, történetesen még inkább, mint a románság magyarellenessége.
Amíg kirúgnak?
Az RMDSZ számára ez a választás egyértelmű kudarc. A magyar választók önmagukhoz képest szép számmal járultak az urnákhoz, négyötödük Johannist támogatta, bár az RMDSZ hivatalos álláspontja – miszerint mindenki szavazzon lelkiismerete szerint – de facto Ponta mellett kampányolt mind a helyi vezetők, mind pedig a csúcsvezetés szintjén. Ennek ellenére sejthető volt, hogy az RMDSZ demobilizáló kampánya nem jár majd sikerrel, az meg különösen, hogy a magyarság többsége nem voksol Pontára.
Első nyilatkozatában Kelemen Hunor sajnálkozását fejezte ki az eredmény felett, leszögezve, hogy „Johannis megválasztása azt üzeni, hogy Románia modellország, amelyben a kisebbségi kérdés megoldott, hisz a választók egy, a német kisebbség soraiból származó elnöknek szavaztak bizalmat. Ez persze nem igaz, de emiatt a magyarság törekvései hiteltelenné válnak.” Végre valamiben egyetérthetünk az RMDSZ elnökével! Érdekes, hogy ez az érv 2009-ben, amikor miniszterelnök-jelöltként került szóba Johannis, de a PSD-s jelölt tervezte volna kinevezni, nem jutott eszükbe. Ugyanakkor a fő kérdés az, hogy miként válhatott Románia már 1999-ben (!) olyan országgá, amelyet modellként emlegetett még az Egyesült Államok elnöke is, átvéve a korábban Ion Iliescutól hallott, a valósággal szöges ellentétben álló öntömjénező szólamokat? Klaus Johannis kiváló arc a román látszatkeltésben, de nem az RMDSZ volt a látszatkeltés első számú aktora 1996-tól errefelé? Most jön rá az RMDSZ vezetője, hogy a külföld véleménye is számít, és hogy a külpolitikai nyomásgyakorlás mégiscsak egy használható eszköz, amelynek kicsorbulása felett most sajnálkozik. Másrészt, azért arra is érdemes odafigyelni, hogy mindezt nem azután mondta Kelemen, hogy Johannis nyert Smaranda Enachéval vagy Lucian Mândruţával szemben, mert akkor még érthető lenne a szomorkodás. No de Ponta vonatkozásában, aki legfeljebb a klikkérdekű egyezkedésben volt partner, amúgy semmi jót nem hozott nekünk?
A magyarság azért használhatja ma sokkal kisebb hatékonysággal a külpolitikát, mint az autonómia kivívására alkalmas eszközt, mert két év híján két évtizede az RMDSZ fő tevékenysége a román imázsápolás volt. Most kétségkívül nehéz lenne előállni azzal, hogy mi is a valós helyzet, hogy az RMDSZ kormányzati szerepvállalása mellett is folytatódott a közel száz éves asszimilációs politika, s hogy mi mégiscsak igényt tartanánk külföldi segítségre, és igen, mondjuk ki: nemzetközi rendezésre. Mert nem érdekünk, hogy „jó fiúk legyünk”. Hogy addig sugározzuk kifelé, hogy mi ügyesen elrendezzük a dolgainkat a román hatalommal Bukarestben a lényeget nem érintő, sorsunkon érdemben nem javító titkos paktumokkal, amíg közösségünk nem csökken az önfenntartási küszöb alá.
De ne legyenek illúzióink, az RMDSZ addig folytatja imázsápoló, látszatkeltő politikáját, amíg arra lehetősége van. „Meddig leszünk kormányon?” – kérdezte egy SZKT-képviselő a kilencvenes évek végén, majd megadta rá a választ: „amíg ki nem rúgnak.” Nos, ebben a mondatban benne van az engedményekért kuncsorgó, paktumozgató, a román nemzetstratégiai érdekeknek alájátszó RMDSZ politika lényege. Ezt kellene végre megtörni, véget vetni a hamis látszatkeltésnek, és visszatérni a magyar érdekű politikához.
Borbély Zsolt Attila |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2014. november 24.

Ózd: 2018 első választása?
A minap egy igen népszerű internetes portálon tettek közzé egy felmérést, miszerint nincs korreláció a cigány lakosság hányada és a bűnözési statisztikák között. Persze, a fősodratú média mi mást írhatna e témában? A mindennapi embereknek más a megélése, legyen szó Budapestről vagy Észak-Magyarországról, de vizsgálódásunkat kiterjeszthetjük Erdélyre is. A cigányok által egyáltalán nem lakott székely falvakban nyitott kapuval lehet aludni, az udvaron parkoló gépkocsiban benne lehet hagyni a kulcsot, míg például a partiumi Székelyhídon nem lehet szőlőt termeszteni, mert a cigányok ellopják a termést, hogy most ne emlegessem a kézdiszentléleki tragédiát. 
Ugyanezen jelenséget húzza alá az is, hogy ahol a cigány lakosság – főleg a városokban – elér egy bizonyos hányadot, ott nem ritkán mindennapossá válik a rettegés. Ez a helyzet Miskolc bizonyos részein és Ózdon is, ahol a Fidesz nem kis hibát elkövetve megismételtette a választást. Itt Janiczak Dávid, a Jobbik jelöltje győzött, de a nagyobbik kormánypárt megóvta az eredményt, mivel kevesebb szavazatot számoltak, mint ahányat szétosztottak. (Ez egyébként igen gyenge indok: nem lehet ellenőrizni, hogy valaki nem tartja-e meg például emlékbe a szavazólapot.)
A választást megismételték, de ezúttal már nem paraszthajszálnyi különbség volt a két nemzeti párt jelöltjeinek eredménye között, hanem masszív, meggyőző különbség, a Jobbik a leadott szavazatok közel kétharmadát vitte. Az ózdiak rendet akarnak a városukban. A Jobbik hetilapja „Ózd, a csodák csodája” címmel tudósított, kihasználva a kínálkozó jópofa szójáték-lehetőséget, a győztes polgármester pedig 2018 első választásáról beszél.
Ez jó kommunikációs fordulat, de nincs sok köze a valósághoz. Egyrészt a Jobbiknak nincs esélye középtávon abszolút többséget elérni, a kétharmadról nem beszélve, másrészt az előttünk álló közel négy évben még sok minden történhet. A legvalószínűbb egyébként az, amit a politológusok tekintélyes része állít, tételesen, hogy amíg Orbán áll a Fidesz élén, addig a párt a jelenlegi baloldali garnitúrával szemben verhetetlen. A Jobbikot pedig nem engedi felnőni a hallgatólagos bal–jobb konszenzus. A „centrális erőtér” hosszú távra konszolidálódik, Jobbik-győzelem ide, balos tüntetések oda.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2014. december 4.

Az egység újabb ideje
Véget ért a Mikó-ügy, legalábbis annak romániai szakasza. Bebizonyosodott, amit eddig is tudtunk: a román igazságszolgáltatás alkalmatlan rá, hogy ellássa a bírói hatalmi ágnak egy demokratikus államban betöltött szerepét. Hogy a jog betűjének jegyében és az igazságosság szellemében kimondja a végső szót vitás kérdésekben. Mert a Mikó-ügyben hozott ítélet, amely elorozza a kollégiumot jogos tulajdonosától, a jog szerint eljáró bizottság tagjait pedig felfüggesztett börtönbüntetésre ítéli, nemfelel meg sem a törvény betűjének–akit az ügy jogi részletei érdekelnek, alaposan felkészülhet a témából a www.13020.ro honlap monografikus, alapos tájékoztatásának köszönhetően –, sem az igazságosság szellemének. Azt üzeni, amit az említett honlap fejléce is rögzít: „bármit elvehetnek, bárkit bezárhatnak”. Kelemen Hunor megfogalmazásában: veszélybe került mindaz, amit az RMDSZ húsz év alatt elért.
Alku és jog
Nos, e kitétellel már lehetnek vitáink. Mert nem most került mindez veszélybe. Bírói tévedésnek számító ítéleteket eddig is hoztak. A román állam Erdély megszállása óta az igazságszolgáltatást használja gátlástalanul a magyarság megfélemlítésére, és ebben az 1989-es esztendő sem jelentett változást. Elég csak a zetelaki, oroszhegyi és kézdivásárhelyi elítéltekre utalni, amikor a székelységre nem alkalmazták a forradalmi cselekedetek vonatkozásában meghirdetett általános amnesztiát. A meglincselt milicistákkal nyilvánvalóan nem románságuk miatt végzett a felbőszült tömeg, hanem a Ceauşescu-korszakbeli kegyetlenkedéseik miatt. Erről világosan tanúskodik, hogy másutt is előfordult, hogy a forradalmi erőszak vetett véget a rendfenntartó erők túlkapásokról híres tagjai életének, de a meglincseltek között akadt magyar is, ugyanakkor a tisztességesen viselkedő román rendőröknek nem esett bántódásuk.
Hasonló a vásárhelyi pogrom ügye is. Ott a titkosrendőrség a román ortodox egyházzal közösen uszította a vásárhelyi magyarságra a feltüzelt és félrevezetett görgényvölgyi román parasztokat, majd a román bíróság a védekező magyarokat és a segítségükre siető cigányokat ítélte el koncepciós perekben, sok esetben lábbal tiporva az eljárásjogot. A Mikó-ügy tehát csak egy ebben a sorban. Nehezebb a szőnyeg alá seperni, mint a korábbiakat, és kényelmetlenebbül érinti az RMDSZ vezetését, hiszen épp a közel húsz esztendeje folytatott politikája értelmét kérdőjelezi meg. Precedens értékű ügyről van szó, amely negatívan befolyásolhatja a visszaszolgáltatásra váró több száz egyházi ingatlan sorsát, hogy a már visszaszolgáltatottak újraállamosításának lehetőségéről ne is szóljunk.
Visszatérve Kelemen Hunor kijelentésére: a „veszélyt” az jelentette, hogy az RMDSZ vezetése feladta a közjogilag körbebástyázott kollektív jogokért folytatott harcot, feladta az önálló magyar érdekű külpolitikát, feladta az autonómiaprogramot, politikáját az engedmények kialkudására korlátozta. Volt politikai elemző és jogász – például Borbély Imre és Tamás Sándor – a kilencvenes évek első felében írt tanulmányaiban rámutat a jogok és engedmények közti különbségre. Az alkotmányjogi szinten kodifikált közjogi státust, amely egyben a perspektivikus fennmaradás reményével kecsegtet, nem lehet egyetlen bírói döntéssel megvonni – ellentétben a bármikor eltörölhető engedményekkel. Ezért kellett volna erre összpontosítania az RMDSZ-nek az utóbbi negyed évszázadban, nem pedig a kisstílű bukaresti alkudozásokra.
Iránykeresés
Nem most, hanem 1996. november 28-án került veszélybe a magyar jövő, amikor az RMDSZ SZKT zöld utat adott az alapszabályzat megtiprásával, puccsszerűen eljáró Operatív Tanácsnak arra, hogy mindenféle feltételrendszer nélkül folytasson koalíciós tárgyalásokat a román választások győzteseivel. Ettől kezdve nem lehetett az erdélyi kérdés nemzetköziesítésére, a koszovóihoz hasonló nemzetközi rendezés kikényszerítésére összpontosítani. Izsák Balázstól Tőkés Lászlóig valamennyi, Nyugatot megjárt autonomista politikus elmondhatja, mekkora kárt okozott e lépés a külpolitika síkján. Egyik oldalról, ha a székelység területi autonómiaigényével keresték meg a különböző nemzetközi fórumokat, a logikus válasz az volt, hogy az erdélyi magyarság által demokratikus választásokon masszívan támogatott RMDSZ kormányon van, másrészt a kormányzati szerepvállalás teremtette meg a modellértékű román kisebbségpolitika hamis mítoszát. Érdemes leszögezni, hogy Markó Béla, az RMDSZ korábbi elnöke is elismerte: a kormányzati szerepvállalással az RMDSZ lemondott az önálló külpolitika eszközéről.
Álságos most meglepődést színlelni. A helyes útra visszatérni viszont soha nem késő. Vannak, akik ezt meg is hirdették az RMDSZ-en belül. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester radikális hangütése teljesen indokolt, s ha ezt az RMDSZ hivatalos politikává emelné, a nemzeti autonomista tábornak erkölcsi kötelessége lenne azt támogatni. Mint ahogy közösen tüntetett valamennyi erdélyi magyar szervezet az Igazság napján, s mint ahogy közösen léptünk fel a Székelyföld területi autonómiája érdekében a Székelyek Nagy Menetelésén is, amelyet valamennyi, magát magyarnak mondó politikai erő támogatott, leszámítva Markó Bélát és Gyurcsány Ferencéket. S még akkor is ezt kell tenni, ha tudjuk, hogy az RMDSZ egyéni és klikkérdekekben gondolkodó, érték- és ideológiamentes képviselői, akik idén nyáron a kormányból kilépni akaró elnököt, Kelemen Hunort azzal alázták meg, hogy őt mondatták le miniszterelnök-helyettességről, de a szervezetet kormányon tartották, nem fognak belenyugodni a politikai irányváltásba. Már egyáltalán, ha sor kerül politikai irányváltásra.
Valóságkampány
Sajnos az utóbbi 18 évben nemcsak a nemzetközi tényezők pipálták ki az erdélyi kérdést a román nemzetstratégiai integrációs érdekeket kiszolgáló, a román vezetést külpolitikai nyomás alá helyezni nem akaró RMDSZ vezetés politikájának köszönhetően. Az RMDSZ-elit is kontraszelektálódott, klientúra- és patronázselv kezdett működni, a legitimáció nem alulról felfelé épül, hanem a lojalitáselvű kontraszelekció mentén felülről lefelé. A vezetés megkapja ugyan az alternatívanélküliség gondolatát és – a parlamentből való kiesés rémképét ügyesen sulykolva – a választásokon a magyar szavazatok többségét, innen viszont maga sáfárkodhat a román és a magyar állam által az erdélyi magyar közösségnek címzett forrásokkal, szabadon alakíthatja a szervezeten belüli nomenklaturális viszonyokat. Nem azoknak kedvezve, akik közösségszervezésben jól teljesítenek, hanem akik megfelelően kiszolgálják a vezetést.
Felettébb csekély az esélye az alapvető irányváltásnak, a brassói útra való visszatérésnek, de ha mégis sor kerül rá, az erdélyi magyar egység „demagóg” jelszava ismét hatékony fegyverré válhat. Egységbe tömörülve kellene hangunkat hallatni, felhívni a nemzetközi közösség figyelmét a velünk megesett jogtalanságokra.
Természetesen e valóságkampány nem szorítkozhat a Mikó kollégium ügyére. Szólni kell elpusztított műemlékeinkről, beolvasztott, ledöntött szobrainkról, a vissza nem szolgáltatott egyházi ingatlanokról, a csángók anyanyelvi oktatásának és misézésének problémáiról, az erőszakos ortodox terjeszkedésről, a székely zászló elleni harcról, a könyv- és pólóelkobzásokról, Wass Albert-megemlékezések szervezői ellen indított, szólás- és gondolatszabadságot meggyalázó eljárásokról. Egyszóval arról a módszeres román önkényről, amely nemzeti közösségünk életerejének megtörésére és a homogén román nemzetállam megteremtésére irányul. S mindezen törekvések egyetlen ellenszeréről: a többszintű autonómiáról.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2014. december 10.

Tízéves a népszavazás
A vártnál kevesebben jelentek meg azon a megemlékezésen, amit a Magyarok Világszövetsége szervezett a 2004. december 5-i népszavazás tízéves évfordulójára. A miértre több válasz is lehetséges, a Világszövetség több irányból jövő, programszerű lejáratásától, a cudar időn keresztül, a társadalmi közönyig. Jómagam inkább azt látom a csekély érdeklődés mögött, hogy a kérdést a nemzeti oldal letudta, a magyar jövő iránti felelősség által mozgósított emberek úgy tekintik, hogy 2010-ben az ügy nyugvópontra jutott.
Ami egyébként megfelel a valóságnak. Arról még folyhat vita, hogy összességében hasznos és célszerű volt-e a népszavazás, hogy mekkora volt a kár/haszon arány, azt azonban nehéz tagadni, hogy az MVSZ kezdeményezése tolta a közérdeklődés homlokterébe a határon kívül élő magyarok anyaországi állampolgárságának ügyét, s tette azt megkerülhetetlen politikai problémává. Vagy ahogy a politikai elemzők fogalmaznak: ezzel került az ügy ismét a politikai napirendre.
Mert ott volt 1989-ben, amikor még az SZDSZ kék füzetében a szerényen „A rendszerváltás programjának” nevezett politikai röpiratban is szerepelt a kérdés, s az Ellenzéki kerekasztal is állást foglalt az ügyben, kedvezően méghozzá. Antallék rontották el ezt is, mint sok mást az adósságszolgálattól, a magyar mezőgazdaság szétverésén át, a privatizációig. Az 1993-ban elfogadott állampolgársági törvény minimális könnyítést adott a magyar nemzethez tartozóknak az állampolgárság megszerzésében, s ugyanúgy helyben lakáshoz és jövedelemigazoláshoz kötötte e státus megszerzését, mint az idegenek esetében.
A népszavazásnak köszönhetjük azt is, hogy sokaknak felnyílhatott a szeme a magát időnként konjunkturális érdekből nemzetinek mondó baloldal igazi természetét illetően, Duray Miklós egykorú megállapítását finomítva: „elvált a szív a májtól”. Végül, de nem utolsósorban érdemes azt is megjegyezni, hogy a népszavazáson a hatalmas MSZP–SZDSZ-es, ízig-vérig hazug kampány dacára győztek az igenek. A probléma az volt, hogy nem járult elég polgár az urnákhoz ahhoz, hogy a döntés kötelezze a parlamentet.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2014. december 11.

Tíz évvel december 5-e után
Tíz esztendő telt el az emlékezetes kettős népszavazás óta, amelyek közül az egyik, a magyar állampolgárság kiterjesztésével foglalkozó igen érzékenyen érintette az elcsatolt területek magyar lakosságát. Ama gyalázatos, uszító MSZP–SZDSZ-es kampány nyomán, amelynek végeredménye szoros összefüggésben van megannyi korábbi sebbel. A magyar nemzeti elit 1945 utáni, népbíráskodásnak csúfolt megtizedelésével, százezrek külföldre távozásával, az otthon maradottak kitelepítésével, lelki, tudati és fizikai terrorizálásával, az 1956 utáni megtorlásokkal, az ismételt emigrációs hullámmal, majd a kádári cinikus és tervszerű nemzeti öntudatpusztítással. A magyar sztálinisták és gulyáskommunisták teremtették meg azokat a társadalmi feltételeket, azokat a reflexeket és affinitásokat, melyekre apellálhatott a Gyurcsány-féle szégyenkampány. Nem kétséges, a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetkezet is ritkán süllyedt ilyen mélyre az elmúlt 25 esztendőben, mint a szóban forgó népszavazás alkalmával. Talán csak az Orbán–Năstase-egyezség megtorpedózása és a 23 millió román munkavállalóval való riogatás helyezhető mellé.
A történelem érdekessége, hogy még a nemzeti elkötelezettséggel egyáltalán nem vádolható Szabad Demokraták Szövetségének 1989-es programjában, az emlékezetes „kék füzetben” is benne volt, hogy a határon túli magyarokat alanyi jogon megillesse magyar állampolgárság, s e gondolatot az Ellenzéki Kerekasztal is magáévá tette. Sajnos az MDF-vezette kormány által elfogadtatott állampolgársági törvény más szellemben fogant, rendkívül kevés könnyítést adott a magyaroknak az állampolgárság megszerzésében, s ugyanúgy helyben lakáshoz és jövedelemigazoláshoz kötötte az állampolgárságszerzést, mint a kínaiak vagy oroszok esetében.
Téveszmék
A népszavazással kapcsolatban több téveszme is kering. Még a nemzeti oldalon is úgy állították be egyesek a kezdeményezést, mint a Magyarok Világszövetségének, rosszabb esetben az MVSZ elnöke, Patrubány Miklós partizánakcióját. Tény azonban, hogy Erdélyben már a kilencvenes évek közepén többen – így például Katona Ádám és Borbély Imre – politikai programmá tette e követelést. Katona Ádám 1995. augusztus 22-én nyilvánosságot látott, Göncz Árpád államelnökhöz intézett nyílt levelében azt kérte többek között, hogy Magyarország biztosítson védőhatalmi státust és kettős állampolgárságot az utódállamokban élő magyarság számára. Borbély Imre 1996 őszén független képviselőjelöltként szállt síkra választási kampánya keretén belül e gondolat mellett. A Magyarok Világkongresszusa ajánlást fogalmazott meg 1996 júniusában e tárgykörben, a Magyarok Világszövetsége pedig ugyanazon évben tartott októberi küldöttgyűlésén alapszabályzati szinten rögzítette a szervezet céljai között, hogy a határon túli magyarok alanyi jogon megkaphassák a magyar állampolgárságot. Az ellenérdekelt erők makacsul hazudoztak e témában. Ebben élen járt Kovács László, az MSZP korábbi elnöke, mások, beleértve sajnos Martonyi Jánost is mellébeszéltek, és azzal próbáltak hangulatot kelteni e természetes igény ellen, hogy nem lehet „automatikusan” állampolgárságot adni több millió embernek. Mintha legalábbis bárki ezt tűzte volna a zászlajára.
Torzulások
Az MVSZ népszavazási kezdeményezését hétéves kőkemény nemzetközi és belföldi lobbiharc előzte meg, amibe beletartozott a kérdést elméleti síkon körbejáró Magyar Kisebbség tematikus lapszáma. Ezt az MVSZ valamennyi parlamenti képviselőhöz eljuttatta, az egyes pártvezetők megkeresése, a külhoni állampolgárság koncepciójának és a vonatkozó törvénytervezetnek a kidolgozása kompromisszumos javaslatként, e modell bemutatása különböző nemzetközi fórumokon. Hét év sikertelen szakmai és lobbimunka után döntött úgy a világszövetség elnöksége, hogy népszavazást kezdeményez az ügyben.
A kezdeményezés ugyanakkor nemcsak a MVSZ-é volt, hanem több tucatnyi polgári köré és a nemzeti oldal számos civil szervezetéé is, amelyek közül érdemes megemlíteni az Erdélyi Körök Országos Szövetségét, az akkor még mozgalomként működő Jobbikot, a Hermann Ottó Társaságot, a Magyar Nemzeti Front nevű MIÉP-töredéket, a Trianon Társaságot, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat, a Nemzetőrök Szövetségét, a Magyar Földvédő Mozgalmat, a Horthy Miklós Társaságot, a Vitézi Rendet és három 56-os szövetséget és másokat. A még élő többszáz aláírásgyűjtő ugyanakkor azt is elmondhatja, hogy a szignók akkor kezdtek igazán gyűlni, amikor Schmitt Pál és Orbán Viktor is aláírta a gyűjtőíveket.
Sajátos emlékezettorzulás, hogy tudati szinten sokan úgy raktározták el a részleges kudarcot, mintha a nem szavazatok győztek volna, holott erről szó sem volt. A legalantasabb ösztönökre, az irigységre, a zsugoriságra, az anyagiasságra apelláló minősíthetetlen, uszító kormányzati kampány dacára az igenek győztek, de nem járult elég polgár az urnákhoz, ahhoz, hogy az népszavazás érvényes legyen és eredménye kötelezővé váljon a parlament számára. Gyurcsányék kampányának legetikátlanabb eleme az volt, hogy tényként közöltek feltételezéseket, és egyszerűen kikerülték, hogy a népszavazás győzelme esetén nélkülük nem lehetett volna döntést hozni. Magyarán: a megalkotandó jogi szabályozástól függött volna, hogy az anyaországi családoknak havi 20 ezer, vagy 20 forintjukba került volna a határon túli magyarok állampolgársághoz jutása. Amely jogi szabályozás megalkotása elképzelhetetlen lett volna az országgyűlésben amúgy többségben lévő MSZP nélkül, mivel két harmados törvényről volt szó.
De szólni kell a károkról is. Sokan úgy dekódolták – egyébként hibásan – a népszavazás eredményét, hogy az anyaországi magyarok megtagadták véreiket. Olyan emberek is felkapták a fejüket a népszavazás alkalmával, akik korábban nem foglalkoztak politikával. Magyarán az egyszerű emberek magyar egységérzése szenvedett csorbát. Ugyanakkor akik első indulatukban erdélyiként az anyaországi magyarok ellen fordultak – elfeledve, hogy mégiscsak az állampolgárság kiterjesztését támogatók voltak többségben, a csekély többség a nemzetellenes baloldal hecckampányának eredménye volt –, nem sokkal jobbak a románozó anyaországiaknál. Nemzetellenes, bomlasztó erők vannak itthon is, elég beleolvasni a magyar álbaloldalt ajnározó sajtóorgánumok tudatmételyező szövegeibe. Nálunk is le lehetett fasisztázni Nyirő Józsefet, lehetett gyalázni Wass Albertet. A törésvonal nem az anyaországiak és a határon kívül élő magyar között húzódik, hanem a globalista gyarmatosításnak itt is, ott is behódoló nemzetellenes erők, valamint a nemzeti építkezés, a magyar megmaradás és gyarapodás erői között. Aki differenciálás nélkül „táposoz”, aki a magyar állampolgárokról sommásan mond véleményt, ugyanúgy az előbbieket támogatja az utóbbiakkal szemben, mint a testvéreik ellen szavazó anyaországiak.
Távlatok
Lassan történelmi távlatból lehet megítélni azt a népszavazást, amelynek következményeként a média hónapokon keresztül az egyik legfontosabb, a mindennapok rohanásában az anyaországban feledésbe merülő kérdésről, a Trianonban eldöntött szétszakítottságunkról, valamint annak egyik orvoslási lehetőségéről szólt. A népszavazás tette elsőrendű köztémává a magyar állampolgárság kiterjesztésének kérdését, tette megkerülhetetlen problémává a politikai elit számára. Valószínűsíthető, hogy a kérdés 2010-es határozottsággal és sürgősséggel való rendezése nem történt volna meg a tíz évvel ezelőtti népszavazás nélkül. Az pedig szinte biztos, hogy az akkori aktusnak köszönhető: a könnyített honosításról szóló törvényt rég nem látott egységben, elsöprő többséggel fogadták el – mindössze Gyurcsány Ferenc, Szanyi Tibor és Molnár Csaba szavazott nemmel.
A népszavazás jelentős mértékben hozzásegített ahhoz, hogy kihasználjuk a létező magyar politikai mozgásteret, hogy a magyar parlament olyan állampolgársági törvényt fogadjon el, amely megfelel a magyar érdekeknek, a magyar egységgondolatnak. És természetesen a magyar kormány által meghirdetett, határokon átívelő magyar nemzetegyesítés gondolatának.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2014. december 18.

Fiatalokat díjaztak
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Magyar Ifjúsági Tanács közös alkotópályázatának eredményhirdetésére is sor került tegnap Temesváron, ama háromnapos programsorozat kezdetén, mely során konferenciára, megemlékezésekre és könyvbemutatókra kerül sor.
A temesvári forradalom óta eltelt huszonöt év alatt felnőtt egy nemzedék, melynek nincsenek közvetlen emlékei a diktatúráról. Az EMNT és a MIT arra kérte a fiatalokat, hogy két előre meghatározott téma kapcsán szélesítsék ismereteiket a közelmúltról, valamint fogalmazzák meg saját jövőképüket a kelet-közép-európai térségben.
A Családom a kommunizmusban és A jövő elkezdődött – Erdély 25 év múlva témakörökben több tucat pályamű érkezett be, melyek közül a legjobbakat egy háromfős zsűri – Borbély Zsolt Attila politológus, újságíró, Hunyadi Attila Gábor történész, egyetemi tanár és Matka Imre fiatal régész-történész – választotta ki. Az eredményhirdetésre a Bartók Béla Líceumban került sor, ahol a fiatalok találkozhattak a forradalmi eseményekben vezető szerepet vállalt Tőkés Lászlóval is. Az első pályázati kategóriában Bíró Réka (Barót) került ki nyertesen, második Kiss Gabriella lett, harmadik helyezést pedig Kiss Anna (Marosvásárhely) ért el. Az erdélyi jövőképet vizsgáló kiírásban első helyezést Bartis Előd (Csíkszentimre), második helyezést Albert Alfréd (Gyergyókilyénfalva), harmadik helyezést pedig Vékony Csongor Levente (Szatmárnémeti/Nyírbátor) ért el.
A sikeres pályázók pénzjutalomban részesültek, valamint minden kategória első és második helyezettje – Tőkés László európai parlamenti képviselő meghívására – brüsszeli tanulmányúton vehet részt.
Népújság (Marosvásárhely)

2014. december 18.

Temesvár 25: Áder és Tőkés a nemzeti összefogást sürgette
Áder János magyar köztársasági elnök és Tőkés László, a temesvári népfelkelés kirobbantásában meghatározó szerepet játszó lelkész a román–magyar összefogásnak és a nemzeti szolidaritásnak a fontosságát hangsúlyozta Temesváron az 1989-es népfelkelésre emlékező jubileumi gálaesten tartott ünnepi beszédében.
Áder János – aki a megemlékezések második napján mondott beszédet – elmondta: 1989 a csodák éve volt, de a magyarok azt is megtanulhatták, hogy „a csodák nem maguktól jönnek el”, tenni kell „a megszabadító csodákért”.
Áder János szerint az egykori temesvári református lelkész szókimondása megmutatta, hogy „a legerősebbnek gondolt birodalom is gyenge, ha hazugságra épül”. A köztársasági elnök úgy vélte, „soha nem beszéltünk eleget” arról a felbuzdulásról, amelyet Magyarországon váltottak ki a temesvári események. Emlékeztetett: a forradalom jelképévé vált, kivágott közepű zászlók az akkoriban még túlnyomó többségben fekete-fehér televíziókon pontosan úgy néztek ki, mint 1956 forradalmának magyar zászlói.
„1989 karácsonya a magyaroknak a maguk forradalmát idézte fel” – jelentette ki Áder János, aki szerint a romániai forradalom, a szabadságukért küzdő magyarok és románok közös harca hatalmas reményeket és várakozást keltett.
„Azt a hitet ébresztette fel mindenkiben, hogy történelmi esély nyílt a korszakokon át kibeszéletlen és megoldatlan nemzeti feszültségek feloldására, hogy a szabadság, a demokrácia és az emberi jogok közösségében a népek sorsközössége is új értelmet nyer” – idézte fel az akkori közhangulatot a köztársasági elnök.
Megállapította: ezt a reményt fejezte ki az a tömeges segíteni akarás, amely minden idők legnagyobb magyar segítségnyújtási akciójában öltött testet. Ezrek és ezrek álltak sorba, hogy küldeményeiket teherautókra rakják és eljuttassák Romániába, nemcsak Erdélybe, nemcsak a magyaroknak, hanem minden nélkülözőnek.
„Hősünk egy város, ahol csodálatos összefogásban talált egymásra sokféle akarat, amelynek egyetlen célja volt: szabaddá lenni. Ez a szabadság az, amely testvérré tett nemzeteket. Ez a szabadság az, amely idehívta a magyarországi magyarok segítségét, ez az, amely felvillantotta az igazi nemzeti megbékélés reményét. Ez a szabadság az, amelyre reményeinket ma is építhetjük” – jelentette ki Áder János. Beszédét a temesváriakhoz intézett köszönetnyilvánítással zárta.
Tőkés László arról beszélt, hogy 25 évvel a romániai forradalom után is az 1989-es nemzeti szolidaritás, vallási ökuménia szellemének a megmentésére, továbbvitelére kell törekedni. Megemlítette, hazugságpropaganda folyik a temesvári népfelkelés kapcsán, amely egyenes folytatása a Securitate német- és magyarellenes ideológiájának. Emlékeztetett arra, hogy a Securitate külön részleget működtetett a vélt „német fasiszták” és a vélt „magyar irredenták” leleplezése céljából.
Áder János – aki a megemlékezések második napján mondott beszédet – elmondta: 1989 a csodák éve volt, de a magyarok azt is megtanulhatták, hogy „a csodák nem maguktól jönnek el”, tenni kell „a megszabadító csodákért”.
Áder János szerint az egykori temesvári református lelkész szókimondása megmutatta, hogy „a legerősebbnek gondolt birodalom is gyenge, ha hazugságra épül”. A köztársasági elnök úgy vélte, „soha nem beszéltünk eleget” arról a felbuzdulásról, amelyet Magyarországon váltottak ki a temesvári események. Emlékeztetett: a forradalom jelképévé vált, kivágott közepű zászlók az akkoriban még túlnyomó többségben fekete-fehér televíziókon pontosan úgy néztek ki, mint 1956 forradalmának magyar zászlói.
„1989 karácsonya a magyaroknak a maguk forradalmát idézte fel” – jelentette ki Áder János, aki szerint a romániai forradalom, a szabadságukért küzdő magyarok és románok közös harca hatalmas reményeket és várakozást keltett.
„Azt a hitet ébresztette fel mindenkiben, hogy történelmi esély nyílt a korszakokon át kibeszéletlen és megoldatlan nemzeti feszültségek feloldására, hogy a szabadság, a demokrácia és az emberi jogok közösségében a népek sorsközössége is új értelmet nyer” – idézte fel az akkori közhangulatot a köztársasági elnök.
Megállapította: ezt a reményt fejezte ki az a tömeges segíteni akarás, amely minden idők legnagyobb magyar segítségnyújtási akciójában öltött testet. Ezrek és ezrek álltak sorba, hogy küldeményeiket teherautókra rakják és eljuttassák Romániába, nemcsak Erdélybe, nemcsak a magyaroknak, hanem minden nélkülözőnek.
„Hősünk egy város, ahol csodálatos összefogásban talált egymásra sokféle akarat, amelynek egyetlen célja volt: szabaddá lenni. Ez a szabadság az, amely testvérré tett nemzeteket. Ez a szabadság az, amely idehívta a magyarországi magyarok segítségét, ez az, amely felvillantotta az igazi nemzeti megbékélés reményét. Ez a szabadság az, amelyre reményeinket ma is építhetjük” – jelentette ki Áder János. Beszédét a temesváriakhoz intézett köszönetnyilvánítással zárta.
Tőkés László arról beszélt, hogy 25 évvel a romániai forradalom után is az 1989-es nemzeti szolidaritás, vallási ökuménia szellemének a megmentésére, továbbvitelére kell törekedni. Megemlítette, hazugságpropaganda folyik a temesvári népfelkelés kapcsán, amely egyenes folytatása a Securitate német- és magyarellenes ideológiájának. Emlékeztetett arra, hogy a Securitate külön részleget működtetett a vélt „német fasiszták” és a vélt „magyar irredenták” leleplezése céljából.
„Sajnos a jelenkori román titkosszolgálat és posztkommunista kormányzat is nemegyszer állambiztonsági kockázatnak tekinti a hiteles ellenzékieket, nem kevésbé a közösségi jogaikért, autonómiájukért küzdő magyarokat” – jelentette ki az európai parlamenti képviselő.
Hangsúlyozta, nem szabad új falakat építeni a régiek helyére, fel kell számolni a nemzeteket megosztó falakat, az előítéletek, a gyűlölet szerteágazó falrendszerét. Emlékeztetett arra, hogy a legutóbbi elnökválasztáson megvalósult román–magyar egység a 25 évvel ezelőtti Temesvár szellemét idézi.
Úgy vélte, az elnökké választott Klaus Johannis újabb esélyt nyújt a romániai rendszerváltozás folytatására, ami az erdélyi magyarság életében is gyökeres változást indíthat.
„Fogadjuk meg, hogy amit 1989 decemberében megszereztünk, sohasem hagyjuk veszendőbe menni” – idézte Románia megválasztott elnökét Tőkés László.
Az est távolról érkezett szónoka Sali Berisha volt albán államfő és miniszterelnök volt, aki arra emlékeztetett, hogy az 1989 nyarán és őszén lezajlott közép-európai változásokban élen jártak a magyarok. E változások csak Romániában és Albániában késtek. Hozzátette, decemberben aztán az albánoknak is az adott erőt a rendszerváltáshoz, hogy „a temesvári parókia legyőzte a bukaresti elnöki palotát”.
„Önök ösztönözték az albánokat és engem is, hogy együtt harcoljunk a szabadságért” – jelentette ki a volt albán elnök kiváltva a hallgatóság elismerését. A temesvári jubileumi gálaműsoron az ünnepi beszédeket a Magyar Állami Népi Együttes ünnepi műsora, a Magyar Rapszódia követte.
A rendezvénysorozat délelőtti programpontjaként az EMNT és a Magyar Ifjúsági Tanács közös alkotópályázatának az eredményhirdetésére is sor került. A forradalom óta eltelt huszonöt év alatt ugyanis felnőtt egy nemzedék, melynek nincsenek közvetlen emlékei a diktatúráról.
Az EMNT és a MIT arra kérte a fiatalokat, hogy két, előre meghatározott téma kapcsán szélesítsék ismereteiket a közelmúltról, valamint fogalmazzák meg saját jövőképüket a kelet-közép-európai térségben. A Családom a kommunizmusban és A jövő elkezdődött – Erdély 25 év múlva témakörökben több tucat pályamű érkezett be, melyek közül a legjobbakat egy háromfős zsűri – Borbély Zsolt Attila politológus, újságíró, Hunyadi Attila Gábor történész, egyetemi tanár és Matka Imre fiatal régész-történész – választotta ki.
Az eredményhirdetésre a Bartók Béla Gimnáziumban került sor, ahol a fiatalok találkozhattak a forradalmi eseményekben vezető szerepet vállalt Tőkés Lászlóval is. A sikeres pályázók pénzjutalomban részesültek, valamint minden kategória első és második helyezettje – az EP-képviselő meghívására – brüsszeli tanulmányúton vehet részt. A forradalom évfordulójára a Bartók Béla Gimnázium saját alkotópályázatot is hirdetett Forradalmi történetek – 1989 a család emlékezetében címmel. A pályázatra 5–8. és 9–12. osztályosoktól vártak írásokat.
1989 decemberében Tőkés László akkori temesvári lelkész, és a mellette kiálló református gyülekezet ellenállása vezetett el a temesvári népfelkeléshez. A lelkész arra kérte híveit, hogy legyenek tanúi a december 15-re tervezett kilakoltatásának.
A hívek, és a hozzájuk csatlakozó – többségükben román – temesváriak szolidaritástüntetése alakult át december 16-án diktatúraellenes népfelkeléssé, mely öt nappal később Erdély nagyvárosaira és Bukarestre is átterjedt, és december 22-én Nicolae Ceaușescu kommunista diktátor meneküléséhez vezetett.
MTI |
Krónika (Kolozsvár)

2014. december 18.

Az erkölcsi mérce
Jézus markába szöget vertél/Dózsa húsából ebédeltél/Hitler-taktusra meneteltél/Nemet mondani sose mertél – írta a törökszentmiklósi költő, Iluh István, akinek négysorosa sokkal hitelesebb lett volna, ha a hetvenes évek Magyarországán nem a Hitler-taktusra, hanem a Sztálin- vagy Rákosi-indulóra menetelőket ostorozza. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy a költő találó képekben ragadta meg a tekintetét a mindennapok horizontja fölé nem emelő, a közösségért kockázatot nem vállaló, saját anyagi szempontjai által irányított, a szakrális dimenzió által meg nem érintett mindenkori átlagember gyávaságát.
Hogy is fogalmazott Szőcs Géza 1985-ben, kigúnyolva a lapító, sunyító kolozsvári értelmiséget? „Az okos stratégia az, ha nem teszünk semmit/ettől megdöbbennek és megjavulnak/így kell ezt, ahogyan én csinálom/ahogy mi csináljuk/nem szabad tiltakozni, ez a helyes és biztos módszer/és ha szájba rúgnak, legjobb, ha megköszönjük/ha így teszünk, prosperálunk majd mindig/mint Prospero.”
A diktatúrák ezekre az emberekre építenek. Hatalmas történelmi kataklizmákra van szükség, nem ritkán titkosszolgálati rásegítésre, hogy a saját egzisztenciális, érvényesülési érdekeit mindenek elé helyező egyénben győzzön az altruizmus, a közösségi iránti felelősség, legyőzze a rettegést, felvegye a harcot a kilátástalanság ellen. Hősök minden korszakban voltak, de szerencsére is szükség van ahhoz, hogy sorsuk ne úgy alakuljon, mint például Szoboszlay Aladár katolikus papé, akit rendszermegdöntési kísérlete miatt kivégeztek a román kommunista hatóságok.
 Temesvári csoda
Negyed évszázada Temesváron kisebb csoda történt, amit egyesek – hibásan – bizonyára besorolnak a titkosszolgálatok által koreografált államcsínyek közé, annál is inkább, mivel a kommunista rezsimek kelet-közép-európai országokban lezajlott dominószerű megdőlése mögött nem nehéz némi KBG-CIA együttműködést látni. Túl egyszerű volna azzal magyarázni az 1989-es esztendőt, hogy a „nagy testvér” támogatásának híján megbuktak a szovjet tankok árnyékában működő helyi kommunista elitek. Minden bizonnyal a külföldi manipulációnak is szerepe volt a rendszerváltás-sorozatban. A nagy különbség az arab tavaszhoz vagy a Majdanhoz képest, hogy Románia esetében a változás akkor is kétségkívül kedvező volt, ha a kommunista rendszert felváltó korrupt balkáni globalokapitalizmus milliókat késztetett az ország elhagyására. A bukaresti hatalomváltás minden bizonnyal koreografált volt, de az annak apropót adó temesvári csoda nem.
Temesváron nemcsak Tőkés László szállt szembe a térség legsötétebb diktatúrájával igaza biztos tudatában és a Fennvaló segítségében bízva, de a presbitérium is lelkésze mellett. Előbb írásban, majd a gyertyás tüntetésen fizikailag is kiálló több száz hívő is legyőzte félelmét, s a megtiport igazság oldalára állt, nem törődve a következményekkel. Sem Tőkés László, sem a mellette állók, sem az egyházi törvénytelenség elleni tiltakozást rendszerellenes népfelkeléssé alakító temesvári vagányok, Daniel Zãgãnescu és társai nem voltak a titkosszolgálat emberei, s nem is tudtak arról, hogy kiállásuk akár a rendszer bukásához is vezethet.
 Suszter a kaptafánál?
Sokak számára az lett volna kényelmes, ha szikraszerepének gyümölcseit learatva Tőkés László megmarad életfogytig egyházi vezetőnek, nem „ártja bele magát” a politikába. De Temesvár hőse nemcsak bátorsága és nemzethűsége miatt említhető egy napon Márton Áronnal, hanem azért is, mert vállalta a politizálás ódiumát. Az erdélyi katolicizmus talán legnagyobb alakja memorandumban állt ki Erdély hovatartozásának kérdésében a magyar érdekek mellett, midőn a „legitim képviselet”, a Magyar Népi Szövetség elárulta nemzetét, és implicite Erdély Romániához tartozása mellett tette le a garast.
Hozzá hasonlóan Tőkés László sem nézte tétlenül, hogy az RMDSZ megfélemlített és/vagy megvásárolt vezetői miként prédálják szét a rendszerváltás nyújtotta történelmi lehetőségeket. 1992-ben élére állt az autonómiaprogramot programszinten rögzíteni kívánó „radikálisoknak”, sikerre vitte az ügyet, majd a szervezeten belül mindaddig az autonómia megvalósításáért és tényleges képviseletéért szállt síkra, míg erre bármilyen kis mozgástér volt. Kitartott a szervezet mellett annak ellenére, hogy húsz esztendeje akadt RMDSZ-képviselő, aki beállt a szekusozó román kórusba, útszéli stílusban gyalázta saját tiszteletbeli elnökét egy röpiratban, s a parlamenti frakció közel fele még arra sem volt hajlandó, hogy elhatárolódjon a mocskolódótól. El kellett viselnie a belső cenzúrát. A jéghegy csúcsa az volt, hogy az RMDSZ-tájékoztató, amely hírt adott a szervezet megyei vezetőinek vakondtúrás-avatásairól is, „megfeledkezett” arról, hogy 1999-ben Tőkés László tiszteletbeli elnökként az egyik legjelentősebb magyar állami kitüntetést vehette át. El kellett viselnie, hogy etikai bizottság elé citálják, hogy Nagy Benedek után más ál-kereszténydemokrata politikusok, például a később valódi szekus-ügybe keveredett Szatmári Tibor felmelegítik ellene a besúgórágalmat.
2003-ban az RMDSZ kongresszusi határozattal számolt le a belső választás és a nemzeti kataszter gondolatával, s ez volt az a pont, amikor Tőkés László külön autonomista szervezet létesítésére szánta el magát. A folytatást ismerjük, az EMNT mellett megalakult az SZNT, a Magyar Polgári Szövetségből a Magyar Polgári Párt, amely aztán elnökének foglyává vált. Az alapítók egy része pedig – akik az RMDSZ-es kényszerzubbonyt szűknek érezték – hamar rájött, hogy cseberből vederbe került, így jött létre az Erdélyi Magyar Néppárt.
 A „ha” létjogosultsága
Mondják, a történelemben nincs „ha”, de a politikai esszéírásban azért lehet. Okunk van hinni, hogy ha az RMDSZ megmarad a Kolozsvári Nyilatkozat eszmei platformján, a nemzeti önkormányzat építése, a társadalomszervezés és az önazonosság erősítése mellett, nem itt tartanánk. Aligha packáznának velünk a hivatalok, rónának ki bírságot a magyar himnusz énekléséért, folytatnának meg-megújuló támadást a székely szimbólumok ellen, vetnék be – negyed évszázaddal a rendszerváltás után – a bíróságot, mint az etnikai megfélemlítés eszközét.
Ehhez viszont az RMDSZ-t nem azokra kellett volna építeni, akik fejet hajtanak bármikor bárkinek, ha azzal jól járnak, akik saját karrierérdek oltárán bármikor feláldozzák a nemzeti érdekeket. Az erkölcsi-politikai mércének Tőkés Lászlónak kellett volna lennie, nem pedig Hajdu Győző egykori helyettesének.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2014. december 20.

Könyvbemutatók a 25. évfordulón
Hihetetlen háttérinformációk a temesvári forradalomról!
A Makovecz Imre tervezte, épülő Új Ezredév Református Központban december 19-én, pénteken egyszerre nyolc olyan könyv bemutatóját tartották meg, a szerzők jelenlétében, amelyeknek tartalma közvetlenül vagy közvetve a temesvári forradalomhoz kötődik. A rendhagyó könyvbemutatón részt vett Tőkés László EP-képviselő, egykori temesvári lelkipásztor, a 25. évvel ezelőtti események kulcsfigurája.
Az eseményt Gazda István házigazda lelkipásztor rövid áhítattal vezette be, majd néhány szót szólt az épülő Református Központról, amely szintén a forradalom hatására és emlékjeleként épülhet meg. Az első bemutatott könyv, Szőczi Árpád magyar származású kanadai újságíró Temesvár − A romániai forradalom igaz története című kötet volt, amelynek kapcsán hihetetlen dolgokat tudtunk meg magától a szerzőtől. Szőczi Árpád, akinek annak idején kulcsszerepe volt a Panoráma műsorban sugárzott Tőkés-interjú megszületésében, Temesváron elmondta: idén novemberben magyar titkosszolgálati információk birtokába jutott, amelyek szerint miközben Tőkés Lászlót a Securitate követte, a magyar hírszerzők „vigyáztak rá”, természetesen az ő és a szekusok tudta nélkül. Ennél is hihetetlenebb, hogy a magyar katonai hírszerzés emberei lehallgatták a Securitate telefonbeszélgetéseit, amit a decemberi népfelkelés kirobbanása előtt Tőkés László védelmére használtak fel, a diktátor elmenekülése után pedig együttműködtek a román katonai hírszerzőkkel, és információkat szolgáltattak az ún. terroristákról. „Volt egy egyezségük Stănculescu tábornokkal, hogy ha valami történik Romániában, akkor a magyar hírszerzők segítik a román hadsereget” – mondta Szőczi Árpád, aki hozzátette: Stănculescu tábornok egyáltalán nem hajlandó vele szóba állni, az információk Németh Miklós egykori magyar miniszterelnöktől és magyar titkosszolgálati levéltárakból származnak. A Kanadában élő magyar származású újságíró ennél szenzációsabb dolgokat is mondott: a temesvári szegények temetőjének hullaházában 1989 decemberében megtalált holttestek közül néhányan magyar hírszerzők voltak! „A magyar titkosszolgálati iratok sok értékes és pontos információt tartalmaznak, a román CNSAS csak megcsonkított, manipulált információkat bocsát a kutatók rendelkezésére, és ezeknek legalább 40%-a fantázia, érdektelen információ” – mondta Szőczi Árpád, aki komoly kutatásokra és interjúkra alapozza könyvét. A kötet szerzője azt is elmondta: Tőkés László két alkalommal is közvetlen életveszélyben volt: először 1989. november 2-án, amikor késsel felfegyverzett álarcosok törtek rá és családjára, feltehetően a Securitate emberei, de az utolsó pillanatban meggondolták magukat, és mégsem végezték ki a lelkipásztort, elképzelhető hogy erre utasítást kaptak. 1989 szilveszterén ismét merénylet készült ellene, de ezt az akciót is leállították az utolsó pillanatban. Tőkés Lászlót magát is meglepték a tudta nélkül körülötte lezajlott, kémregénybe illő eseményekről szóló információk. Az egykori temesvári lelkipásztor is pontosított az 1989. decemberi eseményekkel kapcsolatban: december 15-én reggel 8–9 óra körül kezdett gyülekezni a tömeg a református parókia előtt, hogy tanúja legyen Tőkés László kilakoltatásának, így ez az időpont tekinthető a temesvári forradalom kezdetének. „Temesváron van 1989. december 16-a utca, de valójában egy nappal korábban kezdődött a népfelkelés” – mondta Tőkés László.
Antal János és Joel David Rev. Revolution című, angol nyelvű kötete, amelyben a szerzők Tőkés László szájába adják saját életének és a temesvári forradalomnak a történetét, szintén izgalmas és aktuális információkat tartalmaz, mert Szőczi Árpáddal is egyeztettek a szerzők. A frappáns angol cím szójátékon alapul, hiszen a lelkészek a rev. előtagot viselik a nevük előtt.
Nagy Attila Egy forradalom a média tükrében című könyve a romániai forradalomról szóló magyar nyelvű híradások gyűjteménye 1988–89-ből. A 25. évforduló alkalmából a szerző Temesvár − Románia Csillaga árnyékában című könyvét is bemutatták. Molnár Kálmán Szilágysági szabadító karácsony. Tövisháti emlékezések című kötetének harmadik kiadását mutatták be Temesváron, amelyet néhány írással kiegészített a szerző. Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium. I−III.és Borbély Zsolt Attila Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvei nem közvetlenül a temesvári forradalomról szólnak, de szorosan kötődnek a romániai rendszerváltozáshoz. A könyvbemutatók alkalmából a temesvári származású Pintye Tamás mini kiállítás formájában mutatta be, hogyan siettek a zalaegerszegiek a kolozsváriak és a temesváriak segítségére közvetlenül a forradalom után.
Puskel Péter
Nyugati Jelen (Arad)

2014. december 22.

Átadták a Bálint András-emlékdíjakat
Huszadik alkalommal adták át tegnap délelőtt a Székelyföld Galériában a Bálint András-emlékdíjakat. A néhai újságíró, publicista emlékére létesített elismeréssel ezúttal Fábián Kornélia újságíró-szerkesztőt, dokumentumfilm-rendezőt és Borbély Zsolt Attila közírót, politológust tüntették ki.
Az eseményen a Száva Enikő által írt laudációt Farkas Antal szerkesztő, fotográfus olvasta fel, hangsúlyozva, hogy Fábián Kornélia sajátos látásmódja mindig ott követelte ki a helyet, ahol éppen dolgozott. „Az ezredforduló óta folyamatosan készülő dokumentumfilmjeiben a népi mesterségeket, mesterembereket, az egyszerű tanyai környezetet és ennek embereit mutatja be. Fábián Kornéliának van egy hatodik érzéke, érzi, érti a társadalom lüktetését, a környezetében élő egyszerű emberek örömét, bánatát” – mutatott rá Száva.
Borbély Zsolt Attilát a Székelyföld folyóirat munkatársa, György Attila méltatta, aki az erdélyi magyar közélet egyik legmeghatározóbb személyének nevezte a díjazottat. „Őszinte meggyőződésem, hogy az elmúlt húsz évben Borbély Zsolt Attilát nyugodtan nevezhetjük az erdélyi magyar politikai közélet lelkiismeretének. Egyetlen nagy hibája van, hogy rossz korban született. A hely az jó. Legalább száz évvel korábban kellett volna szülessen, egy olyan korban, amikor még divat volt a becsület, a jól végzett munka, az erkölcs, a hűség, a hazaszeretet, egyszóval divat volt úriembernek lenni. Ilyen szempontból fehér holló, és ha én adnám azt a díjat, inkább ilyen minőségében adnám, mert a politológiai, publicisztikai tevékenységéért már nemcsak díjat kellene adni, hanem róla kellene elnevezni egy hasonlót.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro

2014. december 22.

Ez már történelem?
A diktatúraellenes temesvári népfölkelés kitörésének 25. évfordulóján rendezett emlékhét keretében könyvnapot tartottak december 19-én a Bánság fővárosában, a Makovecz Imre tervezte, még mindig épülő Új Ezredév Református Központban.
 Egyszerre nyolc olyan könyv bemutatóját tartották meg, a szerzők-szerkesztők jelenlétében, amelyeknek tartalma közvetlenül vagy közvetve a temesvári antikommunista forradalomhoz és az azt követő romániai rendszerváltáshoz kötődik. Az eseményt Gazda István házigazda lelkipásztor rövid áhítattal vezette be, majd szólt a református központról, amely szintén a forradalom hatására és emlékjeleként épülhet meg.
A rendhagyó könyvbemutatón részt vett Tőkés László EP-képviselő, egykori temesvári lelkipásztor, a 25. évvel ezelőtti események kulcsfigurája, aki rövid nyitóbeszédében rámutatott: semmi sem zárult le tisztességesen és megnyugtatóan, a köz és azon belül romániai magyarságunk megelégedésére az akkor megindult folyamatokból, ám részben a feledés ellen, részben pedig a már meglévő negyedszázados távlat okán érdemes mindent begyűjteni és megörökíteni. Ezt szolgálják az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az európai parlamenti iroda és más önzetlen támogatók segítségével megjelent könyvek is.
Az első bemutatott kötet, Szőczi Árpád magyar származású kanadai újságíró Temesvár − A romániai forradalom igaz története című műve volt, amely főként azt taglalja, hogy 1989-ban milyen politikai és társadalmi körülmények hatására „telt be a pohár” Romániába, valamint hogy miért épp Temesváron és miért éppen akkor csordult túl ez a pohár. A könyvben ugyanakkor hihetetlen epizódok tarkítják a hiteles tényeket, történéseket, ezért többen inkább dokumentumregénynek vélik az újságíró művét, ami javított és bővített kiadásban jelent meg ismét, immár román nyelven is. Tőkés Lászlót maga is hangsúlyozta a bemutatón, hogy a könyv kémregénybe illő fordulatairól, a Szőczi által „kinyomozott” részletekről nincs tudomása, de azt majd a későbbi kutatásoknak, feltárásoknak kell kimutatniuk, hogy a riporternek nyilatkozó egykori „bennfentesek” tudása, ismerete, szava mennyit ér. Azt az egykori temesvári lelkipásztor sietett pontosítani az 1989. decemberi eseményekkel kapcsolatban: 15-én reggel 8–9 óra körül kezdett gyülekezni a tömeg a református parókia előtt, hogy tanúja legyen Tőkés László kilakoltatásának, így ez az időpont tekinthető a temesvári forradalom kezdetének. „A média is rosszul tudja és híreszteli, sőt Temesváron van 1989. december 16-a utca is, de valójában egy nappal korábban kezdődött a népfelkelés” – mondta Tőkés László.
Antal János a Joel Daviddal írt angol nyelvű kötetéről beszélt, a Rev. Revolution-ben„a forradalom tiszteletese” meséli el életének és a temesvári forradalomnak a történetét. A Nagy Attila által szerkesztett Egy forradalom a média tükrében a romániai forradalomról szóló magyar nyelvű híradások gyűjteménye 1988–89-ből. A Temesvár − Románia Csillaga árnyékában című kötetet is ő szerkesztette, ez Tőkés László román állami kitüntetésének kálváriáját összegzi, Lengyel György beszélt az ügyről és a kötetről. Antal János Revisionists Seek Revenge című munkája ennek egy rövid  angol nyelvű rezüméje. Molnár Kálmán Szilágysági szabadító karácsony. Tövisháti emlékezések című kötetének harmadik, bővített kiadását is bemutatták Temesváron, akárcsak Molnár JánosSzigorúan ellenőrzött evangélium című korszakos művének három vaskos kötetét, amelyhez immár egy kiegészítő negyediket is mellékelt a kiadó kolozsvári Kriterion. Borbély Zsolt Attila Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyve nem közvetlenül a temesvári forradalomról szól, de szorosan kötődik a romániai rendszerváltozáshoz és annak kisebbségi vonatkozásaihoz.
Végül Mara Chirițescu szerkesztő, műfordító mutatta be a bukaresti Pavesiana kiadót, amely a román-olasz irodalmi hídverésben játszik fontos szerepet, de kortárs történeti munkákat is kiad, valamint a rangos Paradigma folyóiratot. A hallgatóság soraiból érkező kérdések, felvetések, kommentárok előtt Gabriel Andreescu politológus, emberjogi aktivista szólt még, egyebek mellett a Polirom kiadónál megjelent Ultimul deceniu de comunism (Az utolsó kommunista évtized) című kötetről, amely egy megrázó gyűjteménye a Szabad Európa Rádiónak Romániából küldött hallgatói leveleknek, üzeneteknek.
A könyvbemutatók alkalmából a temesvári származású Pintye Tamás minikiállítás formájában mutatta be, hogyan siettek a zalaegerszegiek a kolozsváriak és a temesváriak segítségére közvetlenül a forradalom után.
tokeslaszlo.ro/cikk

2014. december 29.

Mozgástér: kitöltés és növelés
A kelet- és közép-európai rendszerváltás negyedévszázados évfordulója kiváló alkalom a történelmi számvetésre. Mert bár nem eldöntött, hogy mi is történt akkor, mekkora volt a külföldi titkosszolgálatok szerepe az eseménysorban, sokak számára az is kérdéses, hogy rendszerváltás történt-e, annyi biztos, hogy 1989 decemberében a magyar nemzet gyökeresen új történelmi helyzetbe került, amelynek fő jellemzője, hogy nagyságrenddel nagyobb lehetőség nyílt a saját közösségi sorsalakításra, mint korábban. Radikálisan megnövekedett a létező mozgástér, és lehetőség mutatkozott annak tágítására is.
Huszonöt év távlatából a legfőbb kérdés az, mennyire sikerült kihasználni a kínálkozó lehetőségeket a magyar szuverenitás, döntéskör, önkormányzás szélesítésére, és mennyire sikerült bejátszani azt a mozgásteret, amit a történelem 1989 december 22. után kínált számunkra.
Mit rontottunk el?
Ha abból indulunk ki, hogy egy kakaskodó prefektus bírságol a magyar himnusz eléneklése miatt, majd politikai kabaréba illő önellentmondó nyilatkozatokba keveredik az „éneklés” és az „intonálás” témájában, vagy ugyanez a prefektus azzal fenyegetőzik, hogy példásan megbünteti azokat a székelyeket, akik gyászlobogót tettek ki december elsején, miközben maga is jelzi, nem tudja, hogy milyen törvény alapján fog eljárni, akkor már ennyiből is érezhetjük, hogy a helyzetünk nem sokkal jobb, mint negyed évszázada, a forradalomnak álcázott puccs után. Jóllehet, a bukaresti hatalom tartózkodik a tömeges erőszak bevetésétől (marosvásárhelyi pogrom, bányászjárás), de a törvényesség, a jogszerűség továbbra sem hatja át az állami szervek működését, a jogszolgáltatás továbbra is az etnikai megfélemlítés eszköze, a román hatalom pedig legerősebb bástyánkat, a Székelyföldet ostromolja.
Mit rontottunk el? Mit lehetett volna másképp csinálni?
Az eltelt két és fél évtized azt jelzi, hogy amit a decemberi felbuzdulás után elértünk az iskolák szétválasztásával, nagyjából azzal is maradtunk. Akadt ugyan még néhány szerencsés eset, de a decemberi-januári fait accompli ereje nagy volt. Ahol totojáztak – mint például a temesvári Magyar Ház esetében –, ott jellemzően ma is a bitorlók az urak. S akkor nem szóltunk azokról az esetekről, amelyek önfeladásunknak „köszönhetők”, mint a román állami fennhatóság alá átjátszott zilahi Wesselényi kollégium vagy a gyulafehérvári teológia. De mindez nem érinti a legfontosabb kérdéseket: a közjogi viszonyokat, közösségünk kollektív jogait, az erdélyi magyar önrendelkezést. Mert bármit is állít Ion Iliescu és Frunda György, ha valamennyi iskolát, egyházi ingatlant, erdőt és földet visszakaptunk volna, az sem jelentene kulturális autonómiát, azaz szuverenitástranszfert a bukaresti hatalom részéről az erdélyi magyar közösség demokratikusan megválasztott elöljáróságának irányába. Területi autonómiát meg végképp nem.
„Népek akarata”
Nagy balszerencséje volt az erdélyi magyarságnak, hogy a megszerveződő magyar érdekképviselet élére olyan ember került, aki bár köztiszteletben állt és egyértelmű politikai-intellektuális tekintélynek örvendett, képtelen volt magyar koordinátarendszerben gondolkodni, tudatilag bemérni a távlatokat, a létesélyeket. Mindig fontosabb volt neki a várható román reakció, mint a magyar közösségi tudat esetleges sérülése. Az állítás igazolására elég elolvasni a szóban forgó vezető, Domokos Géza 1990. augusztus 30-i nyilatkozatát. Az RMDSZ elnöke szépen felmondta a román történelemhamisító propagandaszlogeneket a „népek akaratának semmibe vételéről” (igen, így többes számban!), sőt, képes volt azt állítani, hogy a magyarok már akkor tudták, hogy ez nem igazságos rendezés. És nem arra célzott, hogy nem ítélték egész Erdélyt Magyarországnak. A valóság ezzel szemben az, hogy a magyar honvédeket virágszőnyeg várta, a felszabadultak olyan közösségi katarzist éltek, amelyből lelki táplálékot meríthettek a kommunista diktatúra idején is. Az már csak hab a tortán, hogy Domokos „erőszakos, önkényes döntésnek”, „diktátumnak” nevezte a két fél által kért, elfogadott és jelentősebb fegyveres incidens nélkül végrehajtott, tökéletesen szabályszerű nemzetközi döntőbíráskodást.
A domokosgézai szabotázs miatt újabb három évnek kellett eltelnie, míg az RMDSZ eljutott oda, ahová Kós Károly 1921-ben: a nemzeti önkormányzás, az autonómia követelésének programba vételéhez.
 Határok és garázdák
Kezdettől világos volt: a soviniszta propagandával ópiumozott román politikumtól semmi jót nem várhatunk, egyetlen távlati esélyünk Erdély kérdésének nemzetköziesítése, a nemzetközi rendezés kikényszerítésére való törekvés – minden törvényes eszközzel. Ilyen alapállású politikát az RMDSZ egyáltalán nem folytatott soha: legfeljebb bátortalan kísérlet történt ez irányban a szervezet autonomistának mondható két-három évében, 1993 és 1995 között, amikor az RMDSZ jogsérelmeink és követeléseink egy részét összefoglaló memorandumot készített Romániának az Európa Tanácsba való felvétele kapcsán, félmillió aláírást gyűjtött össze a saját tanügyi törvénytervezete mellett. De sem a memorandum, sem a törvénytervezet nem épült az autonómiára, másrészt a két akciót nem kísérte kellő erejű nemzetközi propaganda, az ET-felvétellel kapcsolatban pedig nem mondta ki a szervezet egyértelműen, hogy ha nem teljesülnek a memorandumban foglaltak, akkor NEM támogatja az ország ET-felvételét.
Románia EU-csatlakozása kapcsán – amely az ET-felvételnél sokkal nagyobb súlyú kérdés volt –, már fel sem merültahatározott feltételszabás. Sőt, az RMDSZ programba vette Románia uniós csatlakozásának támogatását, mintha ettől bármi jó is várható lett volna. Sokan, Frunda Györgytől Dávid Ibolyáig attól sem riadtak vissza, hogy azt sejtessék, azEU maga a kisebbségjogi Kánaán, Trianon jóvátétele, a határok légiesítésének hazug mítoszával tévesztették meg az embereket. „Megfeledkezve” arról, hogy a határnak nemcsak az a funkciója, hogy ott határátkelőket lehet létesíteni és azokat lebontani, hanem az jelöli ki térben, mekkora területen garázdálkodhat a szlovák, a szerb és a román államhatalom a magyar történelmi országrészek, magyar javak és a magyar közösség felett. Mert ezt is ki kell mondani: az idegen uralom alá kényszerített magyarságnak 1989 óta kettős gyarmatosítást kell elszenvednie: nemcsak a globalista gyarmatosítást, hanem a centralista-etatista román, szlovák és szerb állam gyarmatosító törekvéseit is.
A fehér könyv üres oldalai
A kétezres évek második felében Markó Béla nem átallotta győzelemként jelenteni a kongresszusnak, hogy az RMDSZ két fő célkitűzéséből – Románia EU-csatlakozásából és az autonómiából – egy megvalósult, maradt a másik, amit ki kell küzdeni. Magyarán sikernek állította be az utóbbi negyed évszázad legnagyobb kudarcát, azt, hogy a magyar fél nem volt képes előnyt kovácsolni Magyarország korábbi uniós tagságából. S mielőtt még a felelősséget teljes mértékben áthárítjuk Gyurcsány Ferencre, aki 2005. szeptember 26-án kétségkívül betetőzte a magyar önsorsrontást és akinek a javaslatára az Országgyűlés feltétel nélkül kimondta Románia EU-csatlakozásának támogatását, hadd jelezzük, hogy az RMDSZ kormányzati szerepvállalása által teremtett hamis látszat legalább annyit nyomott a latba az uniós csatlakozás kérdéskörében.
Mikor adódik újabb lehetőség, hogy a magyar diplomácia nyomás alá helyezze a román hatalmat? Különösen fájó a kérdés most, amikor Románia engedelmes bábja a pusztító világerőnek és az Egyesült Államoknak, azaz a globális háttérhatalomnak, míg Magyarország tágítani igyekszik nemzeti mozgásterét, igencsak rángatja a globalista pórázt, és jelentős a kockázata annak, hogy rajta statuálnak példát a többiek elrettentésére.
Ennyit a mozgástértágításról.
De a mozgástér-kihasználás tekintetében sem túlságosan jó helyzet. A sors úgy hozta, hogy a MISZSZ színeiben jelen lehettem az RMDSZ 1990. februári prekongresszusa utáni első elnökségi üléseken, amikor a programba vett egyik lényeges projekt az erdélyi magyarság jogsérelmeit számba vevő és rendszerező „fehér könyv”-sorozat összeállítása volt. Ez azóta is késik. E címszó alatt egyetlen kérdés került feltárásra: a Maniu-gárdisták 1944-es vérengzése. A folyamatos jogsértések feldolgozása és rendszerezése azóta is várat magára.
Megnyílt a lehetőség a társadalomépítésre, magyar házak létesítésére, népfőiskolák működtetésére, a magyar öntudat szervezett regenerálására. Ezt igen kis mértékben használja ki a legnagyobb anyagi erővel rendelkező érdekképviselet, sőt, van ahol dezorganizálás, népbutítás, szellemi selejtimport folyik politikai és kulturális szinten egyaránt.
Teljesen abszurd helyzet, hogy miután megnyílt a lehetőség az anyanyelvhasználatra egy sor vegyes lakosságú településen, egy szimbolikus helyszínen, Marosvásárhelyen „tiltakozásképpen” kezdtek a tavalyi esztendőben a magyar tanácsosok magyarul beszélni.
Ellenoffenzíva
A román hatalom magyarellenes offenzívája (Mikó-ügy, székely zászló és Himnusz-ügy) világossá teszi, hogy új alapokra kell helyezni az erdélyi magyar politikát. Kató Béla és Antal Árpád e kérdésben megejtett radikális felszólalásai iránymutatók. A megbüntetett MPP-vel való pártsemleges sepsiszentgyörgyi szolidaritás példaértékű. Közös magyar nemzetstratégiára van szükség, cselekvési egységre román–magyar viszonylatban. Aktív külpolitikára, elnyomottságunk nemzetközi propagálására, jogos követeléseink népszerűsítésére, társadalomszervezésre, nemzeti kataszterre, erdélyi magyar parlamentre.
Képes lesz-e meghallani az idők szavát a pártosodott erdélyi magyar elit?
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. január 8.

Könyvbemutató
Az erdélyi magyar nemzeti közösség számára radikális mozgástér-kitágulással járó 1989-es rendszerváltás óta huszonöt esztendő telt el. Történelmi léptékű idő. Borbély Zsolt Attila arra vállalkozott, hogy monográfia formájában foglalja össze e korszak politikatörténetét, mérlegre téve a lehetőségeket és azok valóra váltását, az esélyeket, reményeket valamint az eredményeket. „Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada” című kötetet 2015. január 15-én, csütörtökön 19 órakor mutatják be a Tulipán könyvesboltban 19 órától. A szerzővel Pataki Lehel Zsolt újságíró beszélget.
Nyugati Jelen (Arad)

2015. január 8.

A frusztráltak ribilliója
Huszonöt esztendeje, amikor véget ért a kádári „puha” diktatúra, a tabutémákat gondosan kijelölő és azok tiszteletben tartásáról gondoskodó, de az emberek kiskertszabadságát meghagyó „gulyáskommunizmus” Magyarországon, őszintén hinni lehetett abban, hogy végleg a múlté a korszak öncenzúrára alapozó tájékoztatáspolitikája. Akkor nem sejtettük, nem is sejthettük, hogy az etalonnak és mintának tekintett nyugati demokráciákban hasonló mechanizmusok működnek.
Lényegről az élbolyból
Márpedig működnek. Nemcsak a szólásszabadság botránykövére, az úgynevezett holokauszttagadás kriminalizálására gondolok itt – nem a holokauszt „úgynevezett”, hanem a tagadása, mindaddig, amíg nincs precízen kodifikálva, hogy pontosan mit nem szabad tagadni –, hanem a sajtó közvetlen háttérbeli befolyásolására. Erről az elmúlt év végén a Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori szerkesztője, Udo Ulfkotte számolt be például a fősodratú média által elhallgatásra ítélt könyvében, s a könyv kapcsán adott interjúkban részletesen ki is fejti, hogy kik állnak a globális véleménykontroll mögött: „Nem lehet kihagyni Soros Györgyöt, akiről részletesen írok a könyvemben, de rajta kívül is sokan tartoznak ehhez a hálózathoz, például David Rockefeller, a Bilderberg-csoport tagjai és a Trilaterális Bizottság is.” (lásd: Hetek, XVIII. évf/43)
A politikusok nagy része idomul ehhez a játékhoz, a tabukat tiszteli, szépeleg, mellébeszél. S bizonyára sokan jobb meggyőződésük ellenére is rá vannak erre kényszerítve: ha szolgálni akarják a nemzetet, bizonyos helyzetekben fel kell mondaniuk a leckét. A magyar külügyminiszternek bizonyára ökölbe szorul a lelke, amikor azt mondja, hogy „Amerika a barátunk”, de ki kell mondania a senki által el nem hitt mondatot, amely igazságtartalmát tekintve semmivel sem jobb az egykori kommunista vezetők Szovjetuniót éltető frázisainál.
Megértjük a kényszert, de az ember a benne mélyen kódolt igazságigény hatására akkor él át belső katarzist, amikor valaki a politika élbolyában mer a lényegről beszélni. Ilyen élmény volt a legutóbbi Tusványoson mondott Orbán Viktor-beszéd, s a beszédet követő kérdésekre adott kisebb esszészerű válaszok meghallgatása. Ide lehet sorolni Kövér László múlt év végi, Magyar Hírlapban közölt interjúját, amelyben a kérdezett rámutat a globalista háttérhatalom első számú nyílt színi képviselője, az Egyesült Államok kormányzatának álságosságára. Az Országgyűlés elnöke egy sor kényelmetlen kérdésről nyíltan szólt: arról, hogy az amerikaiak jelentős pénzösszeget fektettek az ukrán változásokba. Az egész világot érdekeltségi területnek tekintik, hogy dollármilliókat fordítanak akciótervek végrehajtására több kelet-európai országban, így a hivatalosan szövetségesnek számító Magyarországon és Csehországban. Hogy kisszerű, önző emberek pillanatnyi érdekeik szerint határozzák meg országok, népek sorsát, az Egyesült Államok zárójelbe helyezi a nemzetközi jogot, s az általa más esetben „politikai bunkóként” használt emberi jogokat. S csak igazat adhatunk Kövérnek abban is, hogy nem Magyarország vagy a polgári kormány rontotta le a nemzet renoméját, hiszen az amerikaiak negyed évszázada eltérő hangerővel, és hangfekvésben, de „ugyanazt a nótát fújják”. A házelnök elvi éllel mutatott rá: „Világpolitikai hatalmi harc zajlik, amelynek tétje nemcsak Magyarország, hanem egész Európa sorsa, az európai nemzetállamok szuverenitása és a valódi demokrácia esélye.”
Sarokigazságok
Nem árt mindezen kőbe véshető sarokigazságokból kiindulni, amikor az ember a kormány elleni, továbbra sem szűnő tüntetések hátterével és kifutási lehetőségeivel foglalkozik. Kövér szerint a Nagy Testvér célja egy új SZDSZ megalapítása, miután az LMP nem volt alkalmas erre a szerepre, az eredeti SZDSZ pedig nemzetellenességben annyira elvetette a sulykot, hogy a választók a politika szemétdombjára küldték.
Elnézve azonban a Budapest különböző terein ricsajozó társaságot, nehéz elképzelni, hogy belőlük verbuválódik egy alternatívát felmutató, életképes csapat. Ráadásul a tüntetési kedv is lanyhul, dacára annak, hogy a kormány – amint arra érdekes módon a baráti sajtó, tételesen a Magyar Nemzet is rámutat – „mintha minden eszközzel igyekezne fűteni a tiltakozásokat”. A bevásárlóközpontok vasárnapi zárva tartása helyes, másutt bevált és értékelvű döntés, de időzítése egyáltalán nem szerencsés. A különböző megyei szintű gyorsforgalmi utak fizetőssé tétele is többet árthat a közhangulat szintjén, mint amennyit használ a költségvetésen keresztül. S akkor nem szóltam egyes Fideszes vezetők párton belül is vitát gerjesztő „urizálásáról”, amely balszerencsés kontrasztja a megszorításoknak.
Facebook-álmok
Ezzel együtt hiába álmodnak egyesek a Facebookon „a taxisblokádnál is nagyobb országos útzárat”. Amit meg lehetett tenni 1990-ben a meg sem szilárdult újsütetű demokráciában, amikor a kormány nem lehetett biztos abban, hogy az alá rendelt karhatalmi egységek teljesítik-e a parancsot, azt ma nem lehet megcsinálni. S akkor még nem szóltunk arról a kérlelhetetlen, szociológiai felméréssel is alátámasztott tényről, hogy a tüntetők nem a teljes társadalmat képviselik, hanem a választásokon vereséget szenvedett balosokat. Az említett kutatás igazolja, amit egyébként is sejtettünk, hogy ugyanaz a néhány tízezer ember tüntet bármilyen ürüggyel, akiket a nemzetellenes heccsajtó ma is képes mobilizálni. Aki eléggé gyűlöli Orbán Viktort és követőit ahhoz, hogy akár fagyban is kimenjen az utcára a kormány ellen ordítozni. Bármennyire is távol tartják a pártzászlókat a szervezők a tüntetésektől, nem civil a törzsgárda, hanem aktív baloldali szavazó. Akiket nem zavar, hogy sajátjaik élen jártak a korrupció intézményesítésében, legyen szó országos politikáról vagy a húsz éves budapesti Demszky-uralomról. Valójában a választáson ismét kisebbségbe szorult, a népakaratba belenyugodni képtelen tömeg lármázik. A politikailag frusztráltak szítják a ribilliót.
De ettől még indokolt lenne, hogy a magyar kormány ne adjon fel több magas labdát, mert ha egyszer elvész a jelenleg még magabiztos választói fölény, nehéz lesz a bizalom visszaszerzése. S ez akkor is így van, ha egyelőre nem látni reális alternatívát nyújtó csapatot a politikai arénában.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. január 17.

Könyv az erdélyi magyar érdekképviselet negyed századáról
„Együttműködésre vagyunk ítélve”
Csütörtökön este az aradi Tulipán könyvesboltban telt ház előtt, mintegy harminc érdeklődő jelenlétében került sor dr. Borbély Zsolt Attila legújabb könyvének bemutatására. Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada c. terjedelmes, közel félezer oldalas, a Partium Kiadónál megjelent kötet annyira aktualizált, hogy ötvenoldalas (!) irodalomjegyzékében 2014. november elejének történései is szerepelnek.
Nem nehéz felfedezni, hogy az Aradon élő politológus, politikus, közíró, az EMNP jeles személyisége az RMDSZ 25. évfordulójára rögzítette könyvének megjelenését, távolról sem a dicséret szándékától vezérelve. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni a testes munka tartalmát, az kb. így szólhatna: az erdélyi magyarság érdekvédelme szempontjából elszalasztott lehetőségek számbavétele.
Mint már többedik alkalommal, a könyv bemutatására a bevált „élő interjú”, a közönség előtt zajló kérdés-felelet formájában került sor. Pataky Lehel Zsolt újságíró azzal indított: a mostani könyv egy trilógia része lehetne, amelybe a szerző legutóbbi két (az ún. Neptun-gate-ről és a tízéves autonómiaharcról szóló) kötete is beilleszkedik. De miért „erdélyi”, és nem „romániai magyar” szerepel a címben? – kérdezte. Azért, jött a válasz, mert az „erdélyi” azt sugallja, hogy mi itt őshonosok vagyunk.
A bevezető kérdés kapcsán a szerző nagy vonalakban ismertette életpályáját, s ebből megtudhattuk: a Bánságban született (1968-ban, Temesváron – szerk. megj.), Magyarországon végezte felsőfokú tanulmányait (majd egyetemen tanított), s tíz év kitérő után a Partiumba – Aradra – került – igazi, szélesebb értelemben vett erdélyi tehát. 1990. január 3-án két barátjával együtt megalakította a temesvári magyar ifjúsági szervezetet,
A „bemelegítő” kérdések után a könyv lényegét érintő párbeszéd kezdődött, amelynek során a szerző kifejtette: az RMDSZ-t annak idején Domokos Géza, első elnöke azért alapította Bukarestben (egy lábjegyzetben szerepel mindazok neve, akik az RMDSZ első kiáltványát megfogalmazták – szerk. megj.), hogy „a felelőtlen erdélyi kezdeményezéseknek” elejét vegye, és megjegyezte ennek kapcsán: „az elejét elszúrtuk”, s az 1989 decembere utáni első három esztendő elvesztegetett idő volt, akkor lehetett volna autonómiát követelni a magyarság számára. 1996 novemberével, az RMDSZ kormányra lépésével azonban ez az idő lecsengett, mert elkezdődött a magyarság érdekvédelmi képviseletének egy másik szakasza, amelyben a (hatalomba bekerült magyar) tisztségviselők már nem azt mondták, mire esetleg gondoltak, hanem azt, amit „kell”.
A beszélgetés során több-kevesebb részletességgel szó esett a romániai forradalmat elindító temesvári megmozdulásról („alkotmányos szempontból 1989-ben kétségtelenül rendszerváltásra került sor, a legdurvább diktatúrából egy formális demokráciába”, „szét kell választani az elitváltást és rendszerváltást”), Tőkés László szerepéről, az 1990-es Temesvári Kiáltványról („elbukása szinte szükségszerű volt, a második vonalba tartozó kommunisták nem voltak érdekeltek megvalósításában”), sőt az 1989-et megelőző, a hazai magyar érdekképviseletet érintő jelenségekről, történésekről (Magyar Népi Szövetség, Ellenpontok 1981-ben stb.).
A bemutató egyik fontos kérdése így hangzott: milyen fogadtatást vár a szerző az RMDSZ vezetői részéről? Borbély Zsolt Attila nem hiszi, hogy
különösebb hatása lenne, de elmondta: elsősorban a történelemnek szánta könyvét, mint a magyarság egyik táborának politikai paradigmáját. Végül talán az előbbinél is fontosabb kérdés így hangzott: lát-e esélyt a szerző az összefogásra az erdélyi magyar politikában? A válasz: „Mindig kell hagyni egy esélyt. Együttműködésre vagyunk ítélve. Tény, hogy a választásokon az RMDSZ maga mögött tudhatja a magyarság 80-85 százalékát, az autonómiaelvű konszenzusba tehát be kell vonni az RMDSZ-t”. Kifejtette ugyanakkor, hogy az RMDSZ autonómia-statutumának sok hiányossága van – néhányra rá is mutatott –, egy szakértői bizottság azonban, amelyben a magyarságot képviselő minden szervezet szakértői részt vennének, három hónap alatt rendbe tudná tenni.
A párbeszédet követően több kérdés hangzott el a hallgatóság részéről.
***
A 95 fejezetből álló műből lényegében nyomon követhető az RMDSZ 25 éve, meg az „ellenzéki” szervezetek története is – nyilván az RMDSZ-ellenzék politikusának nézőpontjából. Akár egyetért, akár nem az olvasó a szerző megközelítésével, annyi bizonyos: egy adatokban rendkívül kötet került a kezébe, amelyet érdemes elolvasni a politika iránt érdeklődőnek.
Jámbor Gyula

Nyugati Jelen (Arad)

2015. január 22.

A negyedszázad krónikája
Eltelt egy negyedszázad 1989 decembere óta. A váltást oly régen reméltük. Hogy megszabaduljunk a diktatúrától, amelynek lélektani nyomása, a kiszolgáltatottság érzése elviselhetetlenebb volt a nincstelenségnél, éhezésnél, hidegnél. Huszonöt év után Borbély Zsolt Attila álláspontjával értek egyet: valamennyien többet vártunk attól, ami a rendszerváltásnak nevezett esemény után bekövetkezett.
A fenti állítás az említett szerző Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvének bemutatóján hangzott el a zsúfolásig megtelt Tulipán könyvesboltban Aradon. A recenzens, Pataky Lehel Zsolt csak egy rövid bevezetőt mondott, s utána feltette azokat a kérdéseket, amelyeket megválaszolva, maga a szerző avatta be a nézőt könyvének néhány tárgyalt kérdésébe. Csak néhányat ezek közül: Miért fontos a szerzőnek az erdélyiség hangsúlyozása? Az események résztvevőjének lehet-e objektíven értékelni azokat? Voltak-e nemzetiségi kezdeményezések Erdélyben 1989 előtt? Volt-e Tőkés Lászlónak hatása a temesváriakra, személy szerint Borbély Zsolt Attilára? Volt-e, van-e valami változás Romániában 1989 óta? (Különben a kérdésre adott választ egy igen frappáns mondatban fogalmazta meg: Eljutottunk a diktatúrától a formális demokráciáig. Aztán meg is magyarázta!)
Ezekre és sok más kérdésre kaptak választ a könyvbemutató résztvevői, de elhangzott néhány aktuális politikai fejtegetés is. Például arról, hogy megteremthető-e az erdélyi magyar egység a minapi Tőkés László-felhívás hatására. Avagy mi valósulhat meg hamarabb az országban: a Székelyföld autonómiája vagy a régiók föderalizációja?
A nagyon jó hangulatú bemutató végén Pataky Lehel Zsolt úgy ajánlotta a könyvet megvásárlásra, mint aminek ott kell lennie minden, a nemzetiségi sorsunk iránt nem közömbös erdélyi magyar könyvespolcán. Mert lényegében a közel 500 oldalas könyvben egy krónikát kap kézhez az olvasó, amelyhez a szerző kiváló magyarázatokat fűz.
Ujj János
hetiujszo.ro

2015. január 30.

A kör bezárul?
Az 1989-es rendszerváltás előtt e térség politikai szabadságra vágyó értelmisége hajlamos volt nagyobb szerepet tulajdonítani a ténylegesnél a sajtónak és sajtószabadságnak, és többet belelátni, mint amennyi a demokratikus keretek között e témakörben garantálható. Szó se róla, a sajtószabadság rendkívül jelentős szabadságjog, egyike a legjelentősebbeknek. Ha tényleges lenne, és nem látszólagos, akkor a globalista háttérhatalom, amely Európában és Észak-Amerikában pórázra fűzte a legjelentősebb médiaorgánumokat, aligha vezethetné orránál fogva a világ közvéleményét. A múlt rendszer idején a demokratikus berendezkedéssel kapcsolatban dédelgetett illúziók szerint a sajtószabadság garantálja, hogy bármilyen politikai, államhatalmi vagy társadalmi anomáliáról szólni lehet, s ha egyszer valami megjelent a médiában, akkor az szinte egyenértékű a probléma megoldásával. A politika ugyanis, ahogy azt ma is tanítják a felsőoktatásban, demokráciában becsatornázza a társadalmi érdekeket, a pártok a népakaratot képviselik, a parlamentben pedig a választók akarata érvényesül.
Kendőzetlen kendőzés
Ehhez képest a valóságban a sajtószabadság abban merül ki, hogy elvben, megfelelő tőkeerő birtokában bárki alapíthat újságot, rádiót, tévét, és nincs intézményesített állami cenzúra. A „bárkik” köre a társadalom elenyésző százalékára szűkül, formalizált, előzetes állami cenzúra nincs, de utólag bizony retorzió érheti azt, aki másként értelmezi a sajtószabadságot, mint a világot vezető globalista oligarchia. Lásd például a Charlie Hebdótól antiszemitizmus vádjával elbocsátott újságírót, vagy a tragikus események után letartóztatott kamaszt, aki egyetlen vallási közösség ellen sem izgatott, mindössze azt fejezte ki karikatúrájával, hogy a Koránhoz hasonlóan a Charlie Hebdo sem képes megvédeni munkatársait a golyóktól. Arról pedig végképp nincs szó, hogy az újságokban, rádiókban bármilyen vélemény megjelenhetne, a tulajdonosok belátására van bízva, hogy cenzúrát gyakorolnak-e vagy sem.
A gyakorlatban pedig egyes szerkesztőségek kimondva-kimondatlanul ideológiák és/vagy politikai erők köré szerveződnek. Ami egyébként nem feltétlenül baj, az már inkább, hogy egyes kérdésekről sok orgánumban nem lehet kendőzetlenül írni, s az is, hogy egy társadalmi probléma sajtótémává emelése még nem hozza közelebb annak megoldását. Merthogy az a bizonyos érdekbecsatornázás illúzió, a politikai piac oligopolisztikus, a már bent levő szereplők brutálisan megnehezítik újabbak ringbe lépését. Elég csak az irreálisan magas, alkotmányos elvekbe ütköző 5 százalékos küszöböt említeni, de ilyen a román párttörvény is, amely a maga abszurd és képtelen szigorúságával iskolapéldája a politikai elit pozícióőrző reflexének. Kialakul két-három politikai tábor, aminek következtében erősödik a politikai piac „kínálati” jellege. A társadalmi problémák nagyobb része pedig parlagon marad.
Esély a megjavulásra
Vegyünk egyetlen példát, amely ma, a közbiztonság európai szintű leromlásának idején igencsak aktuális. A többszörös gyilkos Magda Marinko, aki haszonszerzés reményében irtott ki egy egész családot, de egyéb súlyos bűncselekmények is a számlájára írhatók, 2020-ban kiszabadulhat.
Fenyegető perspektíva, és csak a jéghegy csúcsának is a legteteje. A halálbüntetés vitatható emberiességi szempontokból, a tényleges életfogytiglan viszont aligha. Csak ez garantálja az antiszociális, önmagukban veszélyt hordozó emberformájú lények elkülönítését a tisztességes, dolgozó emberektől. Mi ér többet: az a parányi, sőt, elenyésző esély, hogy aljas indokból, hidegvérrel gyilkoló ember a börtönben megváltozik, „megjavul”, vagy azoknak az élete, akiket szabadulása után súlyosan veszélyeztethet? Nem hiszem, hogy létezik ép erkölcsi érzékkel rendelkező ember a Földön, aki erre az egyszerű kérdésre ne tudna egyértelmű választ adni, és ne az ártatlan életeket tartaná többre egy gonosztevő megváltozáshoz való „jogánál”.
Mint ahogy az sem kétséges, hogy ha a sokat emlegetett népakarat érvényesülne, valamennyi országban önfenntartó börtönök működnének, hisz micsoda abszurdum, hogy a társadalom értékteremtő, adófizető részének pénzén Európa-szerte luxuskörülmények között lebzselnek a gonosztevők, akiknek a börtön a maguk szubkultúrájában virtus és továbbképző intézet. A balliberális ópiummal mákonyozott jogásztársadalom és politikai elit mégis blokkolja e kérdések megoldását – sajtószabadság ide vagy oda.
Az igazi veszély
A globalista gyarmatosítók pedig, ahol csak lehet, „lábon” megveszik mindkét tábort a sajtóholdudvarával együtt. Románia megint csak iskolapélda erre. Magyarország kétszeresen is anomália, azért is zúdít rá össztüzet a Bogár László által „pusztító világerőnek” nevezett háttérhatalmi konglomerátum. Egyrészt a kormányfő, Orbán Viktor nem hajlandó úgy táncolni, ahogy a globális háttérhatalom látható intézményei, a multinacionális vállalatok, a bankszféra, valamint az Egyesült Államok kormánya elvárja, másrészt európai mércével mérve igen erősek a nemzeti radikálisok, akik már létrejöttük idején elutasították az Orwell által vizionált globalista „újbeszélt”, annak szinte összes tabujával.
Visszatérve az alapgondolatra: a sajtószabadság a politikai szabadságnak szükséges, de nem elégséges feltétele. Olyan politikai érték, amit akkor is meg kell őrizni, ha egyesek blaszfémiára használják. Annál is inkább, mivel az igazi veszélyt a sajtószabadságra nem a magamutogató, polgárpukkasztó gyökértelenek jelentik, akik mások hitét gúnyolják, és ezzel jó esetben kivívják a társadalom egészséges részének jogos megvetését, hanem a mindenféle szabadságot, így az emberi méltósághoz való jogot, az élethez való jogot, a magánélet szentségét, a lelkiismereti szabadságot a maga szájíze szerint értelmező globalizmus.
A „gyarmatosítók” által nekünk szánt jövőre tökéletesen illik Illyés Gyula örök klasszikusának mélyen szántó, aforizmatikus mondata, miszerint „eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe.” Ezt kellene megakadályozni, mert ezzel a kör bezárul, nincs kitörési pont, a civilizáltnak mondott világ pedig a mátrix foglyává válik.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. február 5.

Évértékelő Borbély Zsolt Attila EMNT-megyei elnökkel
Autonómiaelvű magyar egységet!
Arad – 2014 eseménydús esztendő volt a magyarság életében. Három választás az anyaországban, tüntetéssorozat a kormány ellen, itthon elnökválasztás és az RMDSZ kilépése a kormányból. A múlt év kiértékelésére ezúttal Borbély Zsolt Attila politológus-közírót, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei elnökét kértük fel.
– Miként lehetne megvonni a 2014-es esztendő nemzetpolitikai mérlegét?
– Kezdjük az anyaországgal. A minden hibája és mulasztása ellenére is a korábbinál nagyságrenddel jobb, eredményesebb s mellesleg nemzetpolitikában, Kárpát-medencei közös magyar jövőben gondolkodó kormányzatot három választáson is megerősítette Magyarország választóközönsége. Ez hatalmas eredmény, akkor is, ha roncsolt a kormány népszerűségén néhány balszerencsés ötlet, s a nyomukban megszervezett tüntetéssorozat. Orbán Viktor több tabudöntögető, előremutató beszédet mondott, meghirdette a munkaalapú, nemzetépítő, illiberális állam programját, aminek megvalósítását sokan várják a nemzeti oldalon. Az említett tusványosi beszédben körvonalazott pragmatikus, a magyar nemzeti érdeket követő új külpolitika, a keleti nyitás, azon belül az orosz–magyar viszony szorosabbra fonása azonban nem mindenkinek nyerte el a tetszését. A térségünket gyarmatosító globalista háttérhatalom, melynek első számú nyíltszíni képviselője, az Egyesült Államok kormányzata újabb diplomáciai háborút indított Magyarország ellen. Ennek kimenetele többesélyes. Aligha vitatható, hogy az Egyesült Államok, mely képes volt titkosszolgálati eszközökkel levezényelni az ukrajnai puccsot, Magyarország kormányát is megbuktathatja, ha nagyon akarja, de remélhető ugyanakkor az is, hogy a két vezetés megtalálja a modus vivendit.
– Talán evezzünk inkább erdélyi vizekre…
– Erdélyben a múlt év legnagyobb kihatású eseménye az elnökválasztás volt, melyen sokak meglepetésére a német Klaus Iohannis győzedelmeskedett. Ez nem jelent túl sok jót magyar szempontból, de az ország demokrácia-minőségére egyértelműen pozitívan fog hatni. Nemcsak azért, mert jobb egy politikai szempontból kiegyensúlyozott főhatalom, jó, ha a bármire képes utód-kommunista Ponta-féle kormányzatnak van ellensúlya, hanem azért is, mert a jelenlegi elnökről könnyebb elhinni, hogy őszinte elkötelezettje a korrupció elleni harcnak, a hatékony és elvszerű kormányzásnak, mint bármely korábbi államelnökről. Az RMDSZ rossz lóra tett Ponta támogatásával, le is vonta a vezetés a következtetést a magyar szavazók elsöprő többségének Iohannist támogató szavazatából: a szervezet kilépett a kormányból. Kár, hogy e taktikai húzás nem járt stratégiaváltással, a brassói, ma is érvényben levő programhoz való visszatéréssel, az autonómia körüli akcióegység megteremtésének igyekezetével. Pedig az erdélyi magyar parlament életre hívásának gondolata ma is aktuális, akárcsak a nemzeti kataszter összeállítása és egy vállalható autonómia-statútum megfogalmazása. Az autonómiaelvű magyar egység első számú létparancs ma is.
– Mi a gond ezzel az RMDSZ székelyföldi autonómia-statútumával?
– A tavaly ősszel az elnökválasztási kampányban közvitára bocsátott dokumentum azon túl, hogy a majdani Székelyföld prefektusának a jelenleginél sokkal nagyobb hatalmat ad – az elképzelt autonóm régió élére állított kormányzati tisztségviselő akár a fegyveres erőket is bevethetné, ha szükségesnek látná –, nem a történelmi Székelyföldre, hanem Maros, Hargita és Kovászna megyék együttesére vonatkozik, mely integrál a Székelyföldhöz soha nem tartozó román többségű területeket is. E három megyén belül a magyar többség nem kellően masszív, és könnyen felmorzsolható. Nem véletlenül minősítette Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, hogy az autonómia-statútum közvitára alkalmatlan.
– Arad megyei szinten milyen évet zárt az EMNT? Mik a jövő évi terveik?
– Tavaly folytattuk „szabadegyetemünk” előadássorozatát, melynek keretében rangos szellemi alkotók gondolatait ismerhette meg az aradi közönség Süli Attila hadtörténésztől Toót Holló Tamás irodalomtörténészig. Testvérszervezetünk, az Erdélyi Magyar Néppárt több helyi szervezetet alakított, s azt sem hallgathatom el, hogy közösségi támogatással sikerült tető alá hozni az elmúlt 25 év politikatörténetét összefoglaló monográfiát. A jövő esztendőben is gondolatdús programmal jelentkezünk, a meghívottak között lesz Szentesi Zöldi László, a nemzeti oldal több kötetes gondolkodója, jó tollú közíró, aki legutóbb egy török szakácskönyvvel jelentkezett, Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója, Balogh Gábor történész, Hegedűs Tamás közgazdász és még mások. Az újabb előadássorozatot az autonómiaelvű erdélyi magyar egység kiépítése jegyében szervezzük.
– Köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

lapozás: 1-30 ... 361-390 | 391-420 | 421-450 ... 541-553




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék