udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
553
találat
lapozás: 1-30 ... 391-420 | 421-450 | 451-480 ... 541-553
Névmutató:
Borbély Zsolt Attila
2015. március 19.
Házunk tája, s a nagyvilág: gondolatok nemzeti ünnepeinkről
A magyar ember politikailag inkorrekt, azaz nem vesztette el a józan eszét – mondta Orbán Viktor legutóbbi évértékelő beszédében. Aki nem járatos a politikai „újbeszél” terén, megrökönyödve kaphatta fel a fejét, hogy a magyar miniszterelnök piedesztálra emeli az „inkorrektséget”. Holott erről szó sincs, sőt, épp fordítva áll a dolog.
A „politikai korrektség” a globális világhatalom, a pusztító világerő egyik eszköze arra, hogy elvegye szavainkat, hogy kibeszélhetetlenné tegye a leigázott, gyarmatosított világ szenvedéstörténetét, hogy még azt is megakadályozza, hogy a problémákat szavakba öntsük s így keressünk rájuk megoldást. A „politikai korrektség” jegyében nem lehet devianciának nevezni a devianciát, annak jegyében dobnak oda ártatlan gyermekeket azonos neműek kényének-kedvének a „melegházasság” intézményesítésével. Így kerül a kompetenciaelv helyébe a numerus clausus modern változata, a női kvóta, s maholnap a homoszexuáliskvóta, a cigánykvóta, a rehabilitáció alatt álló börtönviseltek kvótája, s ki tudja, mi mindent tartogat számunkra kvótatéren a gátjavesztett liberális voluntarizmus. A „politikai korrektség” perverziója révén kerül túlexponálásra a kereskedelmi médiában mindenféle aberráció, s hátrányba a normalitás. S persze a politikai korrektség jegyében fekete bárány a nemzetkarakterológia, mert ugyebár „nem szabad általánosítani”. Holott az életben való tájékozódás általánosításokon alapszik, sőt, a tudományos megismerés sem nélkülözheti e módszert.
Saját küzdelmek mementója
Szerencsére a politikai korrektség nyugati őrülete kevéssé fertőzte meg egyelőre Közép- és Kelet-Európát, így kockázat nélkül hangot adhatunk annak a véleményünknek, hogy a nemzeti ünnepek kiváló támpontot jelenthetnek nemzetkarakterológiai kutakodásaink számára. Melyik nemzeti közösség mit ünnepel, mit tart saját történelméből jeles napnak, kiemelendőnek, olyan eseménynek, amely értékrendi irányzékul szolgálhat a felnövekvő nemzedékek számára – ez bizony sokat elmond lélektanáról, jellembeli sajátosságairól.
Ünnepi beszédében fittyet hányva a „pc” megfontolásoknak Orbán Viktor leszögezte: ha nem volnánk különbek, többek másoknál, mi szükség lenne ránk a világtérképen? A miniszterelnök arra is rámutatott, hogy a magyarság sosem vágyott arra, ami a másé, azt kívánta megtartani, ami az övé. Mindez szorosan összefügg nemzeti ünnepeivel: augusztus 20. az értékőrzés, a konzervativizmus, az évezredes európai magyar jelenlét ünnepe, míg március 15., október 23. a mások által ránk kényszerített rabiga lerázásának mementója. Olyan ünnepek, amelyek jelzik: mi magyarok nem a mások felett aratott győzelmet tartjuk a legtöbbre, mert ünnepelhetnénk akár Bécs vagy Bukarest elfoglalásának évfordulóját is, hanem a saját szabadságunkért, függetlenségünkért, történelemformáló kollektív akaratunk visszanyeréséért folytatott küzdelmünket.
Orbán Viktor ünnepi beszéde méltó folytatása volt a tavalyi tusnádfürdői beszédnek, valamint a nemrégiben elmondott évértékelőnek. A miniszterelnöki expozéra ezúttal is jellemző volt a tabudöntés, a mellébeszélés elkerülése, a lényeglátás és a nemzeti öncélúság, mint vezérelv. Önmagában lélekemelő, ha a magyar kormányfő a 20. század egyik legnagyobb, ellenségeink által a magyar Pantheonból kitagadni igyekezett szellemi alkotóját, Szabó Dezsőt idézi, neki is talán legfontosabb gondolatát, amelyet szívébe kellene írnia minden felcseperedő nemzettársunknak: „Minden magyar felelős minden magyarért.” De emellett a kormányfő kimondta azt is, hogy a magyar „egyszerre szeretheti hazáját és az igazságot”, hogy a szabadságvágy és a nemzeti függetlenség egyszerre „vérvonal,cél, értelem és mérce”, „ősi tudás, amely ott él minden magyar ösztönvilágában” „zsinórmérték, amelyen minden nemzedék megmérettetik.” De tegyük hozzá: nemcsak a nemzedékek, hanem politikai irányzatok is megmérettetnek. Miként ama néhány tucat rendbontó akciója is megmutatta, ma is akadnak, akik a globális világhatalom helyi segéderőnek kognitív bilincsében ragadtak, akik képtelenek felmérni, hogy az ország kiszolgáltatása a gyarmatosító étvágynak a magyar jövő felzabáltatását, unokáink szellemi-fizikai életterének megszüntetését jelenti. Azt a jövőképet, amelyben a magyar szolgává válik saját hazájában. Nem kétséges, hogy az országrombolást 1918-ban megkezdő, magát korok és csoportok függvényében polgári radikálisnak, szociáldemokratának, szocialistának, kommunistának, szabad demokratának, szociálliberálisnak nevező, s azóta a rombolásban, az ország kiszolgáltatásában, behódoltatásában jeleskedő politikai bűnszövetség március 15. szellemi villanófényében azonnal lelepleződik.
Hajlatok és görbületek
Európa válsága sem maradhatott ki a miniszterelnöki beszédből, épp csak eufemisztikus formát öltött az ünnepre való tekintettel. Európa tele van kérdésekkel, mondta Orbán Viktor, Magyarország pedig tele van válaszokkal. Értve ezalatt minden bizonnyal a nemzetépítő állam gondolatát, a jelző nélküli (ha úgy tetszik „illiberális”) demokráciát, leszámolást az amerikai import politikai korrektséggel, az életidegen teóriák, a világmegváltó liberális vagy szocialista társadalommérnökség helyett a józan ész követését, a család nemzet- és értékőrző szerepkörének felismerését és támogatását, a keresztény értékrend megőrzését.
Mert – miként a kormányfő fogalmazott – Európa jövője nem az uborka görbületén múlik, hanem az európai ember testtartásán. A mai Nyugat-Európa pedig sajnos az önfeladásról, az európai embernek a tolerancia jegyében való önmegsemmisítéséről szól, arról, hogy lassan saját otthonunkban saját földrészünkön nem ünnepelhetjük nyilvánosan a karácsonyt (lásd a brüsszeli karácsonyfaállítás problémáját), mert a bevándorlók netán rossz szemmel nézik. Egyelőre ez irracionális önkorlátozás, de mihelyt az európai tolerancia- és méltányosságkultúrától meg nem érintett idegenek többségbe kerülnek, s megragadják a politikai hatalmat, a kénytelen-kelletlen elviselt valóság nem túl jelentős eleme lesz, mert majd megismeri az európai fehér ember a dél-afrikai „homo homini lupus” dzsungelharcát. Hacsak fel nem ébredünk, s nem teszünk e baljós jövőkép megvalósulása ellen.
A szuverenitásért folytatott küzdelemnek nincs vége, felemelkedésre pedig csak együtt van lehetőségünk – mutatott rá Orbán Viktor. Hozzátehetjük: igaz ez nemcsak Magyarországra, de a teljes Európára is. Kontinentális szintű alapvető koncepcionális változásra van szükség, de miként a paraszti bölcsesség is mondja, először a házunk táján rakjunk rendet. A folyamat, ha döccenőkkel, vargabetűkkel, szépséghibákkal, de elindult. Jó esetben lesz olyan kisugárzása, amely akár kontinentális változásokkal járhat.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. március 23.
Erdélyi magyar útkeresés (Könyv érdekképviseletünk huszonöt évéről)
Személyes vallomásokkal tarkított politikai, történelmi utazás részesei lehettek mindazok, akik pénteken este Sepsiszentgyörgyön a Míves Házban jelen voltak Borbély Zsolt Attila legújabb könyvének bemutatóján. Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyedszázada című kötet a rendszerváltás utáni erdélyi magyar politikai eseményeket veszi számba és elemzi, átfogó képet igyekszik nyújtani az elmúlt huszonöt év közéleti történéseiről, a honnan indultunk és hová jutottunk kérdéskört boncolgatja, kitérve okokra, hibákra és következményekre.
Borbély Zsolt Attila az RMDSZ első hivatalos nyilatkozatának 1989. december 25-i megjelenését tekinti a jelenkori önálló erdélyi magyar politizálás kiindulópontjának – derült ki a házigazda Csinta Samu kérdésére adott válaszából, innen kezdi könyve kronológiáját is, és amint megjegyezte, ez a Domokos Géza és a bukaresti magyar értelmiségiek által megfogalmazott szöveg messze elmarad a Kós Károly 1922-ben kiadott Kiáltó szójától, „több passzus szól arról, mennyire odavagyunk a Nemzeti Megmentési Frontért, mint ahány az erdélyi magyarság jogköveteléseiről”. Véleménye szerint másképp alakultak volna a dolgok, ha nem Domokos Géza az első arc, aki nyilatkozik az erdélyi magyarság nevében. Utal Király Károly vallomására, aki egy Ion Iliescuval folytatott tárgyalást elevenít fel, amikor az elnök kérdésére, hogy mi kell az erdélyi magyarságnak, ő autonómiával válaszol, de Domokos Géza tagadta ezt. „Óriási hiba volt ez akkor, amikor cseppfolyós volt még a helyzet, amikor a legnagyobb esélyünk volt saját létérdekeink szerint alakítani helyzetünket” – fejtette ki a szerző. Meglátása szerint akkor kialakítható lett volna egy Maros Magyar Autonóm Tartomány-szerű struktúra, mely, valószínű, látszatautonómiát biztosított volna, de később feltölthették volna tartalommal.
Borbély Zsolt Attila felidézte a 90-es évek történéseit, az első nagy hibákat, úgy véli, akkor a maximumot kellett volna követelni, erőt felmutatni, „tüskének kellett volna lennünk a román hatalom körme alatt, amelyet csak akkor tud eltávolítani, ha bizonyos kompetenciákat átad az erdélyi magyarságnak” – fogalmazott, és kitért arra is, hogy nagyon fontos lett volna nemzetköziesíteni ügyünket. Csinta Samu arról is faggatta a szerzőt, melyek voltak az elmúlt 25 évben azok a történelmi pillanatok, „melyekben akár jó irányba is fordíthatták volna a szekeret”. Borbély Zsolt Attila szerint az első ilyen pillanat Domokos Géza–Szőcs Géza 1991-es marosvásárhelyi párharca volt az elnöki székért, amikor igen kétes újraszavazással lett elnök az előbbi. A második ilyen elszalasztott lehetőség 1993-ban adódott, amikor Tőkés László visszalépett, és az RMDSZ Markó Bélára bízta az erdélyi magyar kataszter elkészítését és autonómiaprogramja megvalósítását, a következő pedig, amikor két év múlva újraválasztották, annak dacára, hogy semmit sem teljesített ezekből a vállalásokból. Az igazi nagy törés azonban 1996. november 8-án történt, a kormányra lépéskor. „Ez volt a legnagyobb hiba, itt rontottuk el a dolgokat, hiszen ez a kormányzati szerepvállalás pont a fordítottja volt annak, amit tennünk kellett volna. Ahelyett, hogy külpolitikai nyomást helyezzünk a román hatalomra, azt üzentük a kormányzati szerepvállalással, hogy itt minden rendben van” – idézte fel. Korrekcióra jó alkalom adódott 1998 szeptemberében, amikor az RMDSZ koalíciós partnerei egységfrontot alkottak az ellenzékkel, és megszavazták, hogy semmilyen államilag finanszírozott magyar egyetem nem lehet Romániában. Ekkor ultimátumot adott az RMDSZ, de nem tartotta magát hozzá, belement a Petőfi–Schiller Egyetem létrehozásába. Ez egy újabb elszalasztott lehetőség volt, pedig 2005. szeptember 26-ig (Románia EU-csatlakozásának kimondásáig) az önfeladó, román nemzetstratégiát kiszolgáló politizálás helyett önálló külpolitikát kellett volna gyakorolniuk, autonómiapolitikát kellett volna folytatniuk, addig, amíg erős alkupozícióban voltak. Most se lenne késő, ám jelentősen kisebbek az esélyek – vélte a politológus.
Borbély Zsolt Attila beszélt az „autonomista erők” ’90 óta folyamatos törekvéseiről is, az időleges sikerekről (1993-ban a kolozsvári nyilatkozat elfogadása), majd a vízválasztó 2003-as szatmárnémeti kongresszusról, amely döntései miatt kiváltak az RMDSZ-ből, megalakították az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot és a Székely Nemzeti Tanácsot, illetve a választási megmérettetés miatt szükséges Magyar Polgári Szövetséget, melynek bejegyzését elgáncsolták, így létrehozták a Magyar Polgári Pártot, a belső harcok pedig később elvezettek az Erdélyi Magyar Néppárt megalakításához is. Ezek a szervezetek nem tudtak eléggé megerősödni, inkább elszenvedői voltak az eseményeknek, de bizonyos esetekben formatív szerepet játszottak, rá tudták venni az RMDSZ-t autonómiapárti gesztusokra, példaként a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés létrehozatalát és a székelyek nagy menetelését említette.
A teremből érkezett kérdésekre válaszolva a hogyan továbbról is beszélt: az autonómista erők megerősödése szükséges lenne, ám ennek módját egyelőre nem tudják, próbálkoznak, amivel tudnak. „Bízunk abban, ha sokszor elmondjuk az igazságot, annak hatása lesz.” Addig is azonban együtt kell működniük az RMDSZ-szel, „nem szabad minden hidat felégetni”, olyan akciókra van szükség, mint amilyen a székelyek nagy menetelése volt, amely felmutatta az autonómiára irányuló magyar közakaratot. „Ha Tamás Sándor kezdeményez egy ilyen megmozdulást, akkor mellé kell állni” – mondotta.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. március 26.
Márciusi füttyháttér
Vegyes érzésekkel fogadta az erdélyi magyar közvélemény Kelemen Hunor RMDSZ-elnök március 15-i kifütyülését. Ami végső soron érthető. Március 15-e nemcsak a kollégájukat védő RMDSZ-es politikusok retorikájában a nemzeti egység ünnepe, az egész magyarság ekként éli meg, leszámítva egy maroknyi Habsburg-párti legitimistát. Olyan nap, amikor a nemzet egységesen lépett fel az idegen uralom ellen, amikor valamennyi magyart áthatotta a Petőfi Sándor által versbe öntött szabadságérzése: „Rabok tovább nem leszünk!”. Épp ezért egyeztethető össze ez az ünnep a magyar nemzeti érdekek rovására politizáló élenjárók elleni tiltakozással, hiszen maga az emlékezetes esemény is egyszerre irányult a bécsi udvar és annak magyar szövetségesei, az elnyomó idegen hatalom akaratának helyi végrehajtói ellen.
Veled vagyunk, Vietnam!
Kelemen Hunor és a Markó-Neptun egységfront emberei között az a különbség, hogy Kelemenről az ember néha hajlamos elhinni, hogy folytatna karakteresebb, magyarabb politikát, de gúzsba kötve kénytelen táncolni. Mesterével, Markó Bélával ellentétben, aki elnököt csinált belőle, s akinek politikai vonala a kilencvenes évek második felétől egyre kevésbé különböztethető meg az önfeladó neptuni irányzat politikájától. Az 1996-os kormányzati szerepvállalással kezdődően Markó képviselte hivatalosan azt, amit három évvel korábban a neptuni tárgyalás idején még maga sem vállalt fel: a román nemzetstratégiai érdekeknek való alájátszást, az ország imázsának ápolását, miközben a magyarellenes asszimilációs politika továbbra sem szűnt meg. Sőt, RMDSZ-es legitimációval folytatódott, ennek eredményeként szállóigévé vált a korábban Ion Iliescu által hangoztatott hazugság, miszerint Romániában példaértékűen oldották meg a kisebbségi kérdést, amit 1999 óta egymás után szajkóztak a világ meghatározó politikusai Bill Clintontól Nyugat-Európa jeleseiig. Ez csak és kizárólag az RMDSZ bűne, ami a Neptun-logikára épített kormányzati szerepvállalásnak tudható be.
Kelemen Hunor elnökké választása óta akkor sem tudott volna szakítani ezzel a politikával, ha netán erre meglett volna benne a belső elhatározás. S hiába szállt szembe elődjével és mentorával a Székelyek Nagy Menetelése ügyében, arcává vált egy tétova, távlattalan, koncepciótlan, eseménykövető politikának, s így került a nemzetben gondolkodó emberek jogos felháborodásának célkeresztjébe. Persze az is megérne egy misét, hogy 2013 októberében két markáns, magát magyarnak mondó politikus akadt – a ziháló nemzetellenes SZDSZ-es közírókon túl –, aki a Székelyek Nagy Menetelése ellen nyilatkozott: Gyurcsány Ferenc és Markó Béla. Utóbbi az ötvenes évek hatalmi erődemonstrációit, a „Veled vagyunk, Vietnam” zsánerű, központi vezénylésű tüntetéseket emlegette a székely emberek önkéntes, sőt, a fennálló hatalom nemtetszése mellett kinyilvánított közösségi akarata kapcsán.
Tartózkodó cinkosság
De mielőtt felmentenénk Kelemen Hunort, azt se feledjük, hogy vezetése mellett az RMDSZ az utóbbi időben is súlyos hibákat követett el, magyar szívvel és ésszel felvállalhatatlan lépéseket tett. Szorítkozzunk most csak a legfrissebbekre. A Victor Ponta melletti kampányolás egyszerűen védhetetlen, akár szűk értelemben vett magyar szemszögből, akár a román demokrácia szemszögéből értékelve. Tagadhatatlan, hogy ez utóbbi Klaus Johannis elnöksége mellett is diszfunkcionális. A Mikó-ügyben hozott ítélet, amely egyértelműen justizmord, vagy legutóbb a Mezei János gyergyószentmiklósi MPP-s polgármester elleni, jogi köntösbe öltöztetett állami atrocitás azt jelzi: a román hatalom arra is használja fel a korrupció ügyében indított szőnyegbombázást, hogy annak oldalvizén megrekcumolja a magyarokat.
Tamás Sándor háromszéki tanácselnök azzal védi többek között Kelemen Hunort, hogy „ő az, aki végre megfogalmazta, leírta és közvitára bocsátotta Székelyföld autonómiastatútumát.” Miközben olyan statútumot sikerült összetákolni, amely nem Székelyföldre vonatkozik, hanem egy olyan területre, három megye olyan együttesére, amelyben nincs meggyőző magyar többség, amely dokumentum előírásainak értelmében a román prefektus bevethetné a fegyveres erőket a civil lakosság ellen, s amely értelmében a székely gyermekeknek cigányul kellene tanulniuk minden olyan faluban, ahol a cigányság részaránya 20 százalék feletti. Arra most ne vesztegessünk szót, hogy Kelemen Hunor nem írta ezt a dokumentumot, hanem a nevét adta hozzá. Új stratégiai partnerével Biró Zsolt MPP-elnökkel egyetemben.
De ennél is fájdalmasabb, hogy az RMDSZ ismételten tartózkodik olyan szavazásoknál, amelyek a román–magyar közös történelem fájdalmas pontjai, s amely esetekben magyar ember csak egyféleképpen gondolkozhat. Amikor arról határozott a tisztelt ház, hogy minden településen meg kell ünnepelni az Erdély elszakításáról hozott román határozat évfordulóját, és e dátumról utcát kell elnevezni minden helységben, az RMDSZ tartózkodott. Nem nyilvánított véleményt arról sem, hogy amikor a szovjet megszállást felszabadulásnak kellett nevezni és azt megünnepelni, arra kényszerítve a magyar embereket, hogy gyásznapon ünnepeljenek és utcát nevezzenek el egy olyan napról, amely kálváriájuk kezdetének tekinthető.
De van itt egy frissebb ügy, a Klaus Johannis által a parlamentnek visszaküldött törvény, amelyben Avram Iancut nemzeti hőssé akarta avatni a képviselőház, mindössze 4 ellenszavazat és 10 tartózkodás mellett. Az RMDSZ jelen levő képviselői közül a többség tartózkodott. Írjuk le a nevüket is, megérdemlik. Nemmel szavazott Bónis István, Kerekes Károly, Kereskényi Gábor és Korodi Attila, tartózkodott Antal István, Borbély László, Erdei-Dolóczki István, Fejér László Ödön, Kelemen Atilla, Márton Árpád, Máté András Levente és Seres Dénes. Elképzelhetőnek tartják, hogy a zsidó közösség képviselői bárhol a világon tartózkodjanak egy olyan szavazásnál, amely történelmi hőssé avatja Adolf Eichmannt? Miként létezhet, hogy magyar embereket, gyermekeket, nőket, öregeket bestiális kegyetlenséggel kiirtó terrorakció élén álló Avram Iancu történelmi hőssé avatásának idején akad akár egyetlen RMDSZ-képviselő is, aki tartózkodik? A szomorú valóság, hogy a jelenlevők kétharmada tartózkodott.
Legitimált önfeladás
Az RMDSZ kapcsán nem Kossuth, Deák vagy Széchenyi jut az ember eszébe, hanem az aulikus Zichy Ödön gróf, akinél 1848 szeptemberében a délszlávokat és a magyar csapatokat egyaránt a törvényes magyar kormány ellen lázító röpiratokat találtak. Nem kívánjuk Zichy kegyetlen sorsát az RMDSZ vezetőinek, azt viszont igen, hogy magyar érdekeket és értékeket képviseljenek, ha már egyszer magyarnak mondják magukat, és magyar szavazatokkal jutottak a képviselői és szenátori székekhez. Félrenézni, tartózkodni egy magyargyilkoló martalóc hőssé avatásakor nemcsak gyávaság, de cinkosság is.
Csoda-e hogy ezek után egyesekben elszakad a cérna, s nemzeti egység, nemzeti ünnep ide vagy oda, nem hallgatják csendben azt a politikust, akinek vezetése mellett történnek ezek az önfeladó lépések.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2015. március 27.
Erdélyi magyar politikai érdekképviselet kurucokkal, labancokkal
A kuruc és labanc kifejezés a magyar történelemben valamelyest járatos olvasót messzire viszi vissza: a XVII. század végén–XVIII. század elején (beleértve a Rákóczi-szabadságharc résztvevőit is) Magyarországon a Habsburgokkal szembenállókat, illetve azokkal rokonszenvezőket nevezték így. És nemcsak a könyveknek, hanem a fogalmaknak is megvan a maguk sorsa: három évszázad múltán, a múlt század végén, századunk elején visszaköszönnek az erdélyi magyar politikai érdekképviselet egyik oldalának szóhasználatában. Mert ma ott tartunk, hogy az erdélyi (romániai?) magyarság képviseletét (legalább) két párt vállalta fel. Hogy ez jó-e vagy rossz, hatékony-e vagy sem, arról megoszlanak a vélemények: mindkét félnek vannak érvei és ellenérvei.
Mindezt a Pécskán – Arad megye második legnagyobb magyar lakosságú településén – szerda este megtartott könyvbemutató kapcsán bocsátom előre. Ahol ősbemutatón került a közönség elé a nyomdából frissen kikerült, teljes példányszámban még ki se nyomott kötet, Toró T. Tibor munkája, a Két pogány közt egy hazáért, valamint Borbély Zsolt-Attila legutóbbi könyve (Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada). Minthogy ez utóbbiról idei aradi bemutatója kapcsán már beszámolt a Nyugati Jelen, ezúttal nem térünk ki rá részletesebben.
De honnan a Két pogány közt… cím?
Olvasóink közül bizonyára sokan ismerik a kuruc kor egyik közismert a Te vagy a legény, Tyudodi pajtás kezdetű nótáját. Nos, ennek kevésbé ismert második versszaka így szól:
Szegénylegénynek olcsó a vére: Két-három fillér egy napra bére: Azt se tudja elkölteni, mégis végtére, Két pogány közt egy hazáért omlik ki vére! Kétségkívül hangzatos, figyelemfelkeltő, hatásos cím, amelynek kapcsán azonban a könyvbemutató egyik (kivételes műveltségű) résztvevője azt kérdezte: melyik is lenne a másik pogány? Az egyik, kétségkívül, az RMDSZ.
A pécskai rendezvényt Nagy István tanár vezette be a két szereplő bemutatásával. Mindkettőt jól ismeri, hiszen Toró T. Tibornak, a még az „ántivilágban” a helyi szabadegyetemen tartott előadásai révén az Aradon is jól ismert, nemzetközi hírű Toró Tibor temesvári professzor fiának) egyetemi kollégája volt, Borbély Zsolt-Attila politológus pedig jó két évtizeden keresztül harcostársa. Róla azt mondta: megkerülhetetlen alakja lesz az erdélyi politizálásnak, mert nála senki sem írt alaposabban és körültekintőbben a rendszerváltás utáni negyedszázadról.
Borbély Zsolt-Attila eddig megjelent köteteiről szólt (közülük néhányat el is hozott), hangsúlyosabban kitérve a legutóbbira.
Toró T. Tibor, aki hosszú ideig az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke volt (nemrég lépett vissza Szilágyi Zsolt javára), felszólalását azzal kezdte, hogy az igazán fontos mű a Borbélyé, a magáé „kicsit ráadás”. A ráadás pedig a Pro Minoritate Könyvek rangos sorozatában megjelent nagyobb formátumú, jó 280 oldalas (apró betűkkel szedett) munka, amelyben az életút-interjún (Dénes László, az Erdélyi Napló főszerkesztője jegyzi) és a szerző securitate-dossziéjáról készült beszélgetésen (Sipos Géza, Transindex) kívül, mint a szerző mondta: az erdélyi magyarság életében fontos események kapcsán született „dühös publicisztikai írások” kaptak helyet. (Néhány kiragadott tanulmánycím, mutatóba: „Az egység kényszere és a jövőképek sokszínűsége. Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet dilemmáiról, Szövetségi belső választások: egyszerű tisztújítás vagy az „erdélyi magyar parlamentarizmus” rehabilitációjának kísérlete, Közösségi érdekképviseletünk reformja. A polgári alternatíva, Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács határozata az erdélyi magyarság önkormányzásáról).
A részletes, nagyon tág teret igénylő ismertetésre nem vállalkozhatunk, de legalább a „kuruc–labanc” megfogalmazást tisztázzuk. Erről hosszasan beszélt Toró T. Tibor is, de a könyvének fülszövegében röviden és lényegretörően is megfogalmazódott. „A politikai szekértáborok lakóit a főhatalomhoz – az egységes és homogén nemzetállamot építő Bukaresthez – való viszony különbözteti meg egymástól. Amíg az egyik tábor – a labanc – alapvetően a bukaresti főhatalomba való beépülésben, az innen származó hatalmi eszközök használatában véli, hogy megtalálja a magyar érdekek érvényesítésének útját, addig a másik tábor – a kuruc – a közösség megszervezésében, belső erőtartalékainak kihasználásában és saját, Erdélyben működő, közjogosítványokkal bíró autonóm intézményrendszerének kiépítésében, egyszóval az autonómiában látja a megoldást a magyar megmaradásra és gyarapodásra”.
Toró T. Tibor elismerte: pillanatnyilag, az utóbbi választások tükrében, a labancoknak áll a zászló. Reméli ugyanakkor, hogy a 2016-os választáson megváltozik az eddigi 85–15 százalékos arány – a kurucok javára –, akik, erő birtokában, érdemben tudnak tárgyalni a két tábor közötti megegyezésről, az érdekképviselet közös felvállalásáról.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)2015. április 2.
Autonómia, mint belügyi fenyegetés
Egész generáció nőtt már fel azóta, hogy 1991-ben a román hatalom magyarellenes hisztériakeltéssel, helyszínre vezényelt katonai erőkkel reagált az RMDSZ keretén belül működő Székelyföldi Politikai Csoport kezdeményezésére: 1991. október 19-én az 1848. október 16. és 18. között lezajlott székely népgyűlés évfordulóján közfelkiáltással nyilvánítsa ki a székelység autonómiaigényét. Az időbeli egybeesés miatt sokan a Székelyföldről „elüldözött” románokkal foglalkozó Hargita-Kovászna jelentést is reakcióként érzékelték az agyagfalvi kezdeményezésre: utóbbiról a csoport október 2-án döntött, nem sokra rá pedig elkezdődött a magyarellenes sajtóoffenzíva, amelybe beleolvadt a képviselőház és a szenátus együttes ülésén 1991. október 17-én felolvasott jelentés.
Hatalmi ingerültség
A Har-Kov történet igazából 1990. november 2-án kezdődött, ekkor tűzte napirendre a Szenátus két vátrás szenátor javaslatát, hogy egy parlamenti bizottság hallgassa meg a Székelyföldről távozásra „kényszerített” románokat. A bizottság két hónapra rá meg is alakult, és elkezdte működését. Az elmúlt huszonöt esztendő történetéből számtalan hasonló megnyilvánulást lehetne idézni. Onnan kezdve, hogy magukat mértéktartónak és mértékadónak hirdető román politikusok börtönbe küldték volna az európai paradigmán belül maradó követelésekkel fellépő EMNT-s és SZNT-s politikusokat, egészen addig, hogy a saját érdekeikkel ellentétes módon elutasították az RMDSZ kisebbségi törvényét, kizárólag azért, mert abban szerepelt a „kulturális autonómia” címszó. (S csak a címszó, hiszen a Kulturális Autonómiatanács közjogi jogosítványokkal való felruházását a tervezet kitolta volna a beláthatatlan jövőbe.)
Ezek az esetek fényesen igazolják, hogy a centralista-etatista román hatalom allergiásan reagál minden olyan kezdeményezésre, amely az önkormányzatiság, a devolúció (állami közhatalom leadása alacsonyabb döntési szintekre), a szubszidiaritás – azon intézmény- illetve államépítkezési elv, miszerint a problémákat a felmerülésükhöz legközelebb eső döntési szinten kell megoldani –, illetve ezen elvekre épülő autonómia irányába mutat. A hatalom különös ingerültséggel reagál: ha e kezdeményezés elősegítené, hogy a magyarság – amely történelmi jogokra és létszámára hivatkozva akár az elszakadást is követelhetné az általa lakott területek vonatkozásában – olyan akaratkifejezési és -intézményesítési lehetőséghez jutna, amelynek segítségével államot teremthetne az államban.
A teljes román politikum – és nemcsak az utódkommunista hatalom – azóta is így reagál e kérdéskörre: elutasítással és tényhamisító, demagóg propagandával. Hallhattuk már számtalanszor román politikusoktól, hogy az autonómia „középkori megoldás”, hogy sehol a világon nem építenek autonómiát etnikai elvekre, miközben féltucat autonómia működik napjainkban csak Európában, többnyire demokratikus mintaállamokban.
Ez egyébként az RMDSZ-t is stratégiájának átgondolására kellett volna késztetnie: ha a román politikum nem partner – és egyhamar nem is lesz – ebben a kulcsfontosságú nemzetstratégiai kérdésben, akkor olyan fórumokat kellett volna megcélozni, amelyek részben vagy teljesen függetlenek attól. A legfőbb cél az lehetett volna, hogy nemzetköziesítsük Erdély kérdését, a társadalomszervezés és közösségerősítés mellett minden erőnket arra összpontosítsuk, hogy tudassuk a világgal: sorsunk rendezésre vár. Hogy etnikai diszkriminációban élünk, és mindaddig folytatjuk a nemzetközi közvélemény fellármázását, amíg el nem nyerjük a románok által egyébként már 1918-ban megígért nemzeti önkormányzást: vagyis az autonómiát.
Miért nem?
De térjünk vissza az eredeti kérdésre, a románság és az autonómia viszonyára. Ha lehámozzuk a román paranoiát a kérdésről, vajon van-e bármiféle reális alapja a román félelmeknek? Erre magyar oldalról a szabványválasz az, hogy az autonómia stabilizál, hozzásegíthet ahhoz, hogy a magyarság hazájának érezze Romániát, hogy a magyarság román állam iránti lojalitása ne merüljön ki a törvények betartásában, hanem belsővé váljon, érzelmi síkon is megnyilvánuljon. Hosszan el lehet vitatkozni eme érvelés tézisein, vannak érvek, példák, precedensek, amelyek alátámasztják ezt a megközelítést, mások viszont cáfolják. Tény azonban, hogy ha létezik egy, a Székelyföld akaratát képviselő legitim, megválasztott köztestület, az hozhat olyan határozatot is, amely ellentétes a román állam egységességével. De jelenthet-e ez a hipotetikus helyzet tényleges nemzetbiztonsági kockázatot, jelenthet-e reális veszélyt a székely autonómia román állam integritására nézve?
Meggyőződésem szerint aligha. S nem azért, mert autonómiát nyerve a székelység lelkes híve lesz Romániának, mindenki egycsapásra feladja a reményt, hogy valaha közös hazában élhet a magyarság. Mert legyünk őszinték, aligha akad köztünk olyan, aki egy nemzetközi felügyelet mellett tartandó népszavazás esetén Székelyföld területi hovatartozásáról kétesélyesnek tartaná az eredményt.
Inkább azért nem jelent az autonómia kockázatot román szemszögből, mert határváltoztatásra három esetben kerülhet sor: a román féllel való megegyezéskor, külső erő hatására vagy magyar erőfölényre építve. Ezek közül egyik sem adott. Annak a lehetősége tehát, hogy a székely autonómia, valamint az egész erdélyi magyarságra kiterjedő személyelvű autonómia – megtámogatva a különleges státuszú helyi önkormányzatok autonómiájával – Erdélynek vagy Erdély egy részének elszakadásához vezetne, megközelítőleg nulla. Ha létezik is a retorikán túli román félelem ebben a tárgykörben, az teljességgel alaptalan. A kérdés melegen tartása a román propagandaapparátus részéről nem egyéb, mint a nemzeti kérdés aktuálpolitikai instrumentalizálása, pártpolitikai célokra való kihasználása. Táptalaja pedig a politikum és a közvéleményformáló elit által a választókban felépített magyarellenes előítélet-rendszer, amely újjáépíti önmagát. A magyarságnak ezt adottságként kell kezelnie, beépítenie a maga stratégiájába, de semmi esetre sem megrettenni az ismételt ijesztgetéstől.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2015. április 16.
Alapjogok
Az alapvető emberi és polgári jogok ügyében indított perekben dönteni csak első látásra könnyű, mivel nem ritkán két ellentétes irányba mutató alapvető jog mentén kellene ítélni, s egyiknek elsőbbséget kell adni. Tipikus esete az ilyen egymással „szembefutó” szempontoknak a jó hírnévhez való jog és a szólásszabadság ütközése.
Az első e tárgyban nagy médianyilvánosságot kapott per az volt, amikor Antall József beperelte Lengyel Lászlót a kilencvenes évek elején, mivel utóbbi azt állította, hogy az egész kormány korrupt, s mindenkinek megvan a maga tarifája. Ez ebben a formában nyilvánvalóan nem volt igaz, a bíróság mégis felmentette Lengyelt azzal, hogy kritika műfajában a közszereplőknek többet kell elviselni.
Hasonló helyzetben van most Puzsér Róbert, aki ellen Hajdú Péter indított kilenc pert, mivel Puzsér, aki kérlelhetetlen ellenfele a bulvársajtónak, előszeretettel köszörülte a nyelvét Hajdún, durva jelzős szerkezetektől sem visszariadva. (Pl. „klinikai pszichopata” „takonygerincű antihős” illetve a bíróság által kifogásolt „szarkupac”.)
A világhálót bejárta az a felvétel, melyen Puzsér elcsukló hangon védi magát, azt magyarázva, hogy nem Hajdú Péter személyét nevezte „szarkupacnak”, hanem azt a szerepet, amit Hajdú a médiában vállalt. A bíróságot nem győzte meg az érvelés, Puzsért bűnösnek mondta ki, egy év próbaidőre ítélte és 10 ezer forint megfizetésére kötelezte. Az ítélet nem jogerős. Próbaidő esetén, ha az érintett újabb bűncselekményt követ el, a bíróság az újabb bűncselekménnyel együtt bírálja el a korábbit, és annak megfelelően szabja ki a szankciót. Puzsér azzal számol, hogy akár börtönbe is kerülhet s előre jelezte, hogy ha kell, ezt a szerepet is vállalja a társadalom megtisztulása érdekében.
Jellemző, hogy a bulvármédia „őrjöngésről” ír, miközben a kritikus mindössze szenvedélyesen védte a maga álláspontját a bíróság előtt. Az ítélet a jelek szerint nem töri derékba Puzsér karrierjét, sőt, a kritikus szókimondó publicisztikával jelentkezett a Magyar Nemzetben, mely jeles orgánum főszerkesztőjétől azt is megtudhattuk a múlt héten, hogy a médiaszemélyiség ezentúl a lap állandó szerzője lesz.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. április 16.
Előválasztás Marosvásárhelyen: fény az alagút végén?
Marosvásárhely, Székelyföld fővárosa kiemelt helyszín, magyar szempontból nemzetstratégiai jelentőségű város. Szellemi-oktatási központ, hatalmas történelmi múlttal. A Trianon előtti utolsó népszámláson, 1910-ben a lakosság 89,3 százaléka vallotta magát magyarnak, míg 6,7 százaléka románnak. A rendszerváltás után, 1992-ben még 51,4–46,1 százalék volt az arány a magyarok javára, ez 2011-re 44,87–51,97 százalékra romlott.
A magyarság 2000-ben elvesztette a polgármesteri tisztséget, amelyet azóta egy pökhendi, dölyfös, demagóg és magyarellenes politikus tölt be. Már a 2000-es RMDSZ-vereség is bundagyanús volt, hiszen Markó Béla, aki ekkorra már a teljes Neptun-vonal támogatásának örvendett, a kampány teljében, alapszabályzat-ellenesen váltotta le Kincses Elődöt a Maros megyei szervezet éléről. Ráadásul azzal az abszurd indoklással, hogy az elnök az előválasztáson legitimációt szerzett tanácsosi listát iktatta a román hivatalosságoknál, nem pedig a Neptun-klikk listáját.
Ha akkor erőt, egységet mutat a helyi RMDSZ, jó eséllyel meglett volna a Fodor Imre polgármesterségéhez szükséges néhány száz szavazat, amelynek elvesztését az RMDSZ azóta is előszeretettel varrja a szekusgyanús, azóta szerencsésen megszűnt Romániai Magyar Szabad Demokrata Párt nyakába.
Az eredmény(telenség) nyomában
Ami ezután történt, egyenesen tragikus, és aligha magyarázható másként, mint azzal, hogy az RMDSZ nem is akarta visszaszerezni a polgármesteri széket. A szövetség-párt sorozatban indított olyan, az erdélyi magyar közéletet erőteljesen megosztó jelölteket, akikről előre lehetett tudni, hogy nem képesek mindenkit megmozgatni, akikre a választók egy része garantáltan nem szavaz. A legszomorúbb a legutóbbi, 2012-es választás volt, amikor Vass Levente személyében megtalálták az alkalmas jelöltet, aki mögött felsorakoztak az egyházak, a civil szféra és nagyrészt a politikum is, de akit az RMDSZ nem volt hajlandó koalíciós jelöltként indítani. A jelölt és a párt közötti kötélhúzás következményeként az RMDSZ Frunda Györgyöt indította, aki semmivel nem volt alkalmasabb a város magyarságának integrálására, mint korábban Kelemen Atilla és Borbély László. Az eredmény(telenség) persze ugyanaz lett.
Ehhez képest kurzusváltásnak tűnik, hogy a 2016-os választások magyar jelöltjét már idén előválasztáson jelölnék ki, és ha minden igaz, három magyar párt közös jelöltjeként indulna. Erről az érintett szervezetek helyi vezetői közös sajtótájékoztatón adtak hírt. Egyelőre egy hivatalos jelölt van, Soós Zoltán RMDSZ-es tanácsos, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, akit Vass Levente is támogat. Ugyanakkor a néppárt is jelezte, hogy indít jelöltet az előválasztáson, akinek kilétére lapzárta idején még nem derült fény, egyelőre Portik Vilmos neve merült fel ebben az összefüggésben.
Korai lenne még örülni, 2012-ben is sokakat optimizmussal töltött el, hogy végre-valahára összefognak a magyar politikai erők, ahhoz, hogy előbb az MPP jelentse be, nem támogatja azt a jelöltet, akit egyébként „ő” talált ki évekkel korábban, s javasolt elsőként polgármesterjelöltnek, majd nem sokkal később az RMDSZ hátráljon ki mögüle. De örülni lehet annak, hogy végre mozdul valami a magyar–magyar konszenzuskeresés témájában, még ha a részvételi feltételek elég szigorúnak látszanak is. A jelölteknek ugyanis 1350 támogató aláírást kell felmutatniuk, a határidők nagyon szorosak, miközben az idő mégsem sürget épp olyan nagyon. Az erdélyi magyar politikai élet belső logikájának szemszögéből premiernek számít ez a választás, hiszen eddig csak az RMDSZ ernyője alatt került sor e módszer alkalmazására.
Irány és jel
Az „előválasztás” szerves részét képezte az RMDSZ korábbi, valójában csak 1993 és 1996 között úgy, ahogy működő belső demokráciájának, amelynek fő kérdése az volt, miként lehet intézményesen biztosítani befelé a politikai sokszínűséget, kifelé pedig az egységes magyar akarat képviseletét. Erre elvi síkon a „belső parlamentarizmus”, az államelvű önépítkezés volt a válasz. Az államszerkezet mentén felépülő belső struktúra, a parlamentnek megfelelő SZKT, a kormánynak megfelelő ügyvezető elnökség, a bíróságokkal analóg bizottsági rendszer és az alkotmánybíróságnak megfelelő belső normaértelmező fórum, a Szabályzatfelügyelő Bizottság. Mindezek mellett több megyében intézményesítették az „előválasztást” is, hogy azok a politikusok kerüljenek fel az RMDSZ képviselői és szenátori listáira, akik a legnagyobb támogatottsággal rendelkeznek a választói bázis körében. Egy létező állam esetében az egész intézményrendszer működését – a közös értékeken és érdekeken túl – a legitim erőszak biztosítja. Az RMDSZ esetében az autonomisták abban reménykedtek, hogy a szabályszerű és funkcionális államelvű működéshez elégséges lesz a közösség ellenőrző ereje, a vezetők elkötelezettsége, normakövetési hajlandósága, a közös dokumentumok, a program és az alapszabályzat, valamint az egyetemes magyar létparancsok.
Nos, nem így történt. A Markó-féle vezetés elszabotálta a nemzeti önkormányzat kiépítésének legfontosabb lépéseit (nemzeti kataszter, belső választás, autonómiastatútumok), majd puccsszerűen kormányra vitte a szervezetet, feladva mind a társadalomépítés célkitűzését, mind az önálló külpolitika eszközét. A nemzeti önkormányzat kényszerzubbony volt az új, zsákmánypárt-logikára épített politika számára, amelyet kongresszusról kongresszusra lazítottak, míg teljesen át nem szabtak.
A választási törvény módosításával és a 6:3-as kiskapu megszűntével könnyen lehet, hogy az RMDSZ rákényszerül a marosvásárhelyihez hasonló egyezségekre, hiszen az 5 százalékos küszöb teljesítéséhez valamennyi magyar szavazatra szükség lehet a választáson. A közbizalom RMDSZ általi fokozatos eljátszásával, egyezségek sorozatos felrúgásával, a következetlen, eseménykövető, értékalap nélküli politizálásával olyan helyzet alakult ki, amelyben lehetetlennek tűnik visszaépíteni az 1993-as állapotokat. Ezzel együtt, a három magyar párt együttműködésre van ítélve. Kérdés, hogy időben felismerik-e a politikai szereplők és a szavazók, hogy egyetlen létesélyünk a célirányos, autonómiaelvű magyar cselekvési egység. A május 31-re tervezett marosvásárhelyi előválasztás apró biztató jel, amely ebbe az irányba mutat.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2015. április 23.
A múlt újratervezése
A minden bizonnyal trendinek szánt „újratervezés” jelszó volt az RMDSZ-kongresszus fő PR-üzenete. Hangsúlyozom, PR-üzenete, amit a szervezők és résztvevők sulykolással próbáltak minél mélyebben elültetni a köztudatban, miközben valójában mindössze politikai szemfényvesztésről, egy sikertelen, hiteltelen, lejárt politika újracsomagolásáról volt szó. Végigolvasva Kelemen Hunor szövetségi elnök, valamint a különböző hozzászólók beszédeit, átnézve az elfogadott dokumentumokat, nem leljük a nóvumot, a taktikai, stratégiai változásokat.
A látszat tovább él
A helyzet erősen emlékeztet a 2003-as, Szatmárnémetiben rendezett kongresszusra, amikor végre szabályozást nyert az 1995-re (!) ígért „belső választás”. Azzal a szépséghibával, hogy az általános és közvetlen belső választást, amelyen az eredeti elképzelések szerint minden magyar részt vehetett volna, s ennek megfelelően létrejött volna a kétségbevonhatatlan legitimitású, erdélyi magyar parlament, kiváltották egy részleges tisztújítással. Ráadásul olyannal, amelyben csak a párttagok szavazhattak, semmiféle szerepet nem kaptak a platformok, s amely megengedte az elektoros játékokat, így a helyi elit önújraválasztását. Ennek következményeként nem egy parlament, hanem egy pártszerv jött létre.
Most meg újratervezésről beszélnek úgy, hogy lényegében semmi nem változik: sem az elnök, sem a káderállomány, sem a politika mögöttesei, sem maga a politikai vonalvezetés. Pedig az RMDSZ-re ráfért volna az újratervezés, annál is inkább, mivel látszatellenzékként a politika senkiföldjén mozog a szervezet. Amíg kormányon volt, addig a Neptun-paradigmának megfelelően bizonyos klikkelőnyök és a közösségnek szánt engedménymorzsák fejében legitimálta a román hatalmat. Ellenzékben is konfliktuskerülésre törekszik, engedménymorzsák nélkül. A kormányból való hirtelen kiválás oka ugyebár az volt, hogy miként arra az RMDSZ-es tisztségviselők is rámutattak, a tavalyi elnökválasztás második fordulójában 600 ezer magyar szavazott Klaus Johannisra. Ettől az RMDSZ vezetői megrettentek, és a vélelmezett közakarat szerint kiléptek a kormányból. Ami önmagában nem rossz lépés, sőt ezt követhette volna az autonómiapolitikához való visszatérés is.
Valami változott?
Ehelyett mi történik? Folytatódik az 1996 óta művelt látszatpolitizálás. Ehhez sikerült megnyerni két, korábban nem remélt hitelesítőt. Az egyik Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke, aki felszólalásában örömét fejezte ki, hogy végre befejezték a „testvérharcot”, a másik Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese, aki a kongresszushoz intézett beszédében kissé elragadtatta magát. Mert az még követhető üzenet, hogy „az egyetemes magyarság szempontjából létfontosságú az erős magyar képviselet, ezért a magyar összefogás a történelem erkölcsi, politikai parancsa.” A valóban, s nemcsak nevében magyar összefogás ténylegesen nemzetpolitikai imperativus. De nem az összefogás önmagában, hanem a magyar érdekek, az autonómia kivívása mentén való összefogás. A román politika imázsápolásának jegyében történő magyar összefogás is lehet létparancs, de legfeljebb román nemzetstratégiai érdekek által diktált létparancs. Ennek jegyében zajlott az erdélyi magyar politika 1996 és 2003 között, amíg az autonomisták esélyt láttak arra, hogy a szervezetet visszaterelhetik a brassói útra, az autonómia útjára.
Az a kijelentés viszont, hogy „nem fogadható el semmi, ami az RMDSZ-t gyengíti”, elhamarkodott és újrafogalmazást kíván. „Nem fogadható el semmi, ami az önálló magyar érdekek mentén megfogalmazott autonómiapolitikát gyengíti” – ez lehetett volna az Orbán-kormány, illetve a Fidesz értékrendjének és eddigi politikájának megfelelő kijelentés. Még szerencsétlenebb volt Semjén másik, azóta sokat idézett fordulata, miszerint „az RMDSZ-ben mint szövetségben megvan az a képesség, hogy mindenkit integráljon, akit lehet.” Ez is az RMDSZ-propaganda egyik kedvenc fordulata, a különbség az előzőhöz képest, hogy míg az egy politikai nyilatkozat, amivel lehet vitatkozni, utóbbi egyszerűen valótlanság.
Az RMDSZ 1996-tól kezdődően fokozatosan elvesztette integrálóképességét, sőt nem integrálta, hanem kiszorította a nemzet ügyét komolyan vevő, megvásárolhatatlan, következetes, bátorságukat már bizonyított politikusokat Borbély Ernőtől Kincses Elődön át Tőkés Lászlóig. Az RMDSZ éppenséggel alkalmatlan arra, hogy elvszerű, a neptuni logikát, a román etnokrácia hitelesítését, a magyar önfeladást elutasító hiteles politikusokat integráljon. Bármennyire tiszteljük a magyar kormány nemzetpolitikai szándékait, s elfogadjuk, hogy az erdélyi magyarság urnákhoz járuló részének 85 százaléka által támogatott RMDSZ-szel az Orbán-kabinet nem fagyaszthatja be a diplomáciai viszonyt, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a kormányfő helyettese átveszi és forgalmazza az RMDSZ-es propaganda bő évtizede lejárt szavatosságú retorikai konzervjeit.
Kipipálva
Biró Zsoltra visszatérve: az MPP korábbi vezetője, Szász Jenő interjúinak, kongresszusi beszédeinek egyik fő üzenete az volt: a párt eszmei legitimációját az EMNT-vel és az EMNP-vel szemben az adta, hogy ők a konok ellenzékiek, akik semmi szín alatt nem fognak össze az RMDSZ-szel. Ellentétben ugye az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal, amely 2009-ben megkötötte a maga egyezségét a szövetséggel.
Itt az ideje mérleget vonni: Tőkés László a 2009-es egyezség értelmében került be az Európai Parlamentbe, s lett annak alelnöke, illetve ennek jegyében rendezték meg az első Székely Önkormányzati Nagygyűlést, amelyen az RMDSZ első ízben tette le egyértelműen és félreérthetetlenül a garast a Székelyföld területi autonómiája mellett. Hogy később megszegte saját szavát, és kihátrált a projektből, az itt és most mellékes. Érdemes ezt összevetni a Kelemen Hunor és Biró Zsolt által tavaly kötött MPP–RMDSZ-egyezséggel. Annak „gyümölcse” a Székelyföld autonómiastatútuma, amit Izsák Balázs joggal nevezett közvitára alkalmatlannak, mivel nem a történelmi Székelyföldre vonatkozik. Sokkal inkább egy törékeny, magyar többségű, esetleges területre, amely terület fölé rendelt román tisztségviselő, azaz a kormányprefektus akár a fegyveres erők bevetésének jogával is rendelkezne.
Tíz esztendeje azért zártak ki két nagyváradi MPSZ-vezetőt az MPP elődszervezetéből – egyébként alapszabályzat-ellenesen –, mert a vád szerint RMDSZ-platformot akartak csinálni az MPSZ-ből. Tíz év után maga a szervezet elnöke csinál de facto RMDSZ „polgári szárnyat”, platformot az MPP-ből, amely választásról választásra arra biztatja a szavazókat, hogy adják voksukat az RMDSZ-re, amelynek ellenében jött létre anno maga a polgári párt. Az „újratervezés kongresszusa” semmilyen tekintetben nem hozott meglepetést. Kelemen Hunor egyedüli jelöltként begyűjtötte a voksok elsöprő többségét, magas szintű, párton belüli, formális legitimációval láthat neki második mandátumának. Ez szép hatalomtechnikai teljesítmény, mindenképpen arra utal, hogy Markó Béla utódjaként Kelemennek sikerült stabilizálni a belső erőviszonyokat, érdekeltté tenni akulcsszerepelőket a status quo támogatásában. Érdemleges változás nem lesz sem a meghirdetett, sem a ténylegesen követett célokban, megmarad az eseti jellegű, szükség szerinti, autonomista és nemzeti szólamokra építő retorika, valódi tartalom nélkül.
Az RMDSZ kipipálta az „Újratervezés” című erődemonstráció kötelező gyakorlatát. És minden marad a régiben.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2015. április 29.
Tisztújítás az EMNP Arad megyei szervezetében
Dr. Burián Sándor újabb elnöki mandátuma
Hétfő délután az EMNT aradi irodájában tartotta meg az Erdélyi Magyar Néppárt Arad megyei szervezete a tisztújító közgyűlését. A gyűlésen részt vett Csomortányi István, a Partium régioért felelős szervezési igazgató.
Dr. Burián Sándor leköszönő elnök beszámolója után Csomortányi vázolta a párt helyzetét az erdélyi politikai életben, viszonyát az RMDSZ-hez és az MPP-hez. Hangsúlyozta, hogy az erdélyi magyarság világosan kell, hogy lássa a két különböző utat, amelyen e szervezetek járnak: az egyik a Bukarest központú, a hatalom érdekében tett politizálás, amit az RMDSZ követ és, ezzel szemben az Erdély központú, az autonómiát és föderalizmust célul kitűző politizálás, amit a Néppárt képvisel. Ezeket a célokat a Néppárt egyedüliként vállalta fel nyíltan a romániai politikai szervezetek között és ez az út, az autonómia és a föderalizmus, az egyetlen követhető az erdélyi román és magyar társadalom számára.
A szervezési igazgató beszéde után a küldöttek megválasztották az új elnökséget. Elnök dr. Burián Sándor, alelnök Lehoczky Ferenc, elnökségi tag Borbély Zsolt Attila lett. A megyei szabályzat-felügyelő és etikai bizottság tagjai lettek: Borgya Rozália, Miszlai Ferenc és Kelemen Gáspár.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)2015. április 30.
Szívós építkezés
A Magyarok Világszövetsége nemrég tartotta rendes évi küldöttgyűlését, mely a szabályszerű működéshez elengedhetetlen kötelező gyakorlatok (a tisztségviselők beszámolóinak elfogadása, megüresedett helyek betöltése, alapszabályzat módosítása) mellett a trianoni békeszerződés 96. évfordulója alkalmából tartandó versailles-i tüntetés, valamint a jövő évben esedékes világkongresszus megszervezésével foglalkozott.
Mert bizony a szervezet állami támogatás nélkül, sőt, rendszeres állami zaklatás mellett, a jobb- és a baloldali sajtó bojkottja dacára szívósan építkezik, nemzetstratégiai jelentőségű könyveket, CD-ket ad ki, nem szólva a hiánypótló Magyarságtudományi Füzetek megjelentetéséről. Négyévente pedig nagyszabású tudományos konferenciákat rendeznek a legkülönbözőbb, de a nemzet sorsával összefüggő témákban a világkongresszusok apropóján.
A küldöttgyűlés pontot tett egy kellemetlen affér végére, mely a Világszövetség és természetes szövetségese, a Jobbik között merült fel. Mert ilyen is előfordulhat, akár egymásra utalt szervezetek között is. A Jobbik még ifjúsági szervezeti korszakában kollektív tagja is volt a Magyarok Világszövetségének, első irodája is a Magyarok Házában volt. Támogatta az MVSZ-t a kezdet kezdetétől a magyar állampolgárság kiterjesztésének ügyében, és több ízben hivatalosan fellépett a Világszövetség állami támogatásának visszaadása mellett. Ennek dacára vita támadt a két szervezet között káderpolitikai kérdésekben (a Jobbik olyan embereket hozott pozícióba, akik ellen az MVSZ részéről jogos kifogások merültek fel), s az MVSZ a vitát azzal zárta le, hogy megtiltotta saját tagságának, hogy a Jobbik tagjai legyenek, illetve a kettős tagokat választásra szólította fel.
E határozat annál is inkább visszás volt, mivel hasonló tilalom a nemzetellenes pártok vonatkozásában nem fogalmazódott meg. Most az alapszabályzat szintjén került rögzítésre az MVSZ és a pártok viszonyrendszere, éspedig úgy, hogy az alapdokumentum kimondja az összeférhetetlenséget, de csak a vezetők, s nem a tagság vonatkozásában. Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke kijelentette, hogy 22 éve, amióta tisztségviselője a szervezetnek, ilyen fegyelmezett gyűlést még nem látott.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. május 7.
Filmkockák az RMDSZ huszonöt éves megdicsőüléséről
Aki gondolkodásra, önálló ítélethozatalra képes felnőttként megélte a Ceauşescu-korszakot, az valószínűleg egy életre immunitást biztosító eszmei oltást kapott a kommunizmus ellen. A propaganda és a valóság közötti éles szakadék, a privát életbe belevilágító állam, az értelmiség fájó dilemmája a kényszerű megalkuvás és az egzisztenciális bizonytalanság között, az előírt világnézettől való eltérés brutális megtorlása, az egyéni kezdeményezések visszametszése, a közösségi önszerveződés megakadályozása, az ízléstelen személyi kultusz mind olyan mozzanatok, melyek tragikus emlékként egy életen át végigkísérik azokat, akik mindezeket megélték.
Beépített vagy hithű kommunisták
Amikor a nemzeti autonomista tábor az RMDSZ utódkommunista mivoltáról értekezik, nem árt a distinkció. A minősítés csak egyes elemeiben áll meg. A beszervezés az egyik meghatározó mozzanat. Aligha tagadható, hogy megalakuláskor az RMDSZ soraiban felülreprezentáltak voltak a korábbi „hivatalos” magyarok, akik csak úgy kerülhettek jó pozíciókba, ha megkötötték a maguk kompromisszumát a kommunista rendszerrel vagy egyenesen kollaboránsai, netán őszinte hívei voltak annak. S mint tudjuk Kövér Lászlótól, a kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna. Az exkommunisták nem tudták levetkőzni bolsevik reflexeiket. Elég, ha arra utalunk, miként került szervezeten kívülre minden olyan RMDSZ-es politikus, aki a kommunista rendszerrel való nyílt szembeszegülést választotta, Király Károlytól Szőcs Gézán, Borbély Ernőn, Búzás Lászlón át Tőkés Lászlóig. De nemcsak a kiszorítás ilyen ősbolsevik reflex, hanem a történelemhamisításra való hajlam is. Az RMDSZ tízéves fennállása alkalmából kiadott 1999-es CD kronológiája megannyi példáját hozta a történelemhamisító igyekezetnek: az RMDSZ minden addigi válságát a Hargita megyei listahamisítástól a Neptun-ügyön át a Nagy Benedek-ügyig. Mi más juthat az ember eszébe, miután végignézi azt az egyórás hőseposzt, amelyet a 25 éves jubileumát ünneplő RMDSZ készíttetett a szövetségnek nevezett párt első negyed évszázadáról?
Az szinte természetes, hogy a megszólalók majdnem egytől egyig az RMDSZ Markó–Takács-féle fősodrából kerülnek ki, mely tandem közel két évtizeden keresztül meghatározta az RMDSZ politika tartalmát és formáját. Készítettem egy pontosnak szánt statisztikát is a filmben megkérdezettek megszólalásairól. A listát Markó vezeti húsz megszólalással, őt követi Takács Csaba tizeneggyel, majd Kelemen Hunor következik hattal, Varga Attila öttel, Tokay György, Varga Gábor és Csiha Tamás hárommal, Márton Árpád, Hajdú Gábor és Kántor Lajos kettővel, végül Béres András, Nagy Benedek, Borbély László és Bíró Rozália eggyel. Érdekes módon kimaradt Verestóy Attila, Frunda György, a főtitkár Kovács Péter. A „másik oldalon” inkább érthető Tamás Sándor, Antal Árpád és Ráduly Róbert mellőzése. Kincses Elődnek, aki közel negyven százalékot ért el 1999-ben Markóval szemben az elnökválasztás alkalmával, a neve sem hangzik el.
Vitatható hitelesség
A korabeli bejátszásokon feltűnik Domokos Géza, Sütő András, Verestóy Attila és Toró T. Tibor, valamint többen a felsorolt megszólaltatottak közül. Az RMDSZ egykori főtitkára majd alelnöke, Szőcs Géza, volt szenátora, Király Károly csak említés szinten van jelen, a tiszteletbeli elnök Tőkés Lászlót idézik többször, de vitatható hitelességgel. Csiha Tamás úgy emlékszik, hogy Tőkés László mondta volna, hogy „a brassói kongresszust elvesztettük”, ami nem kizárt, de a volt tiszteletbeli elnök harcostársainak emlékezetében ez a mozzanat nem maradt meg. Egyébként furcsa is lett volna, hogy ilyet mondjon Tőkés László, hiszen ő maga lépett vissza az elnökjelöltségtől, miután a másik tábor – legalábbis a kongresszuson – betartotta a belső egyezséget és megszavazta az autonómiaelvű alapszabályzat- és programmódosításokat. Később, pozícióba kerülve azonban sorra rúgták fel a korábbi egyezségeket. Ide kívánkozik az a megjegyzés is, hogy az autonómiaelvű, magyar érdekekre alapozott magyar egység a szentség, amit bizonyára Tőkés László is így gondolt, a román nemzetstratégia szándékainak elvtelen egységes kiszolgálását azonban aligha tekinthetjük szentségnek.
A film lényegében az utóbbi két évtized RMDSZ-propagandájának foglalata. Ismét elhangzik, hogy az egyik út a marosvásárhelyi véres események konfliktusos útja, a másik a parlamenti tárgyalásos, a kormányzati szerepvállalást is megcélzó út. Tokay érvelése –miszerint aki nem látja, hogy a politika a kormányzati szerepvállalásról szól, az ne politizáljon – még a többségi társadalomra sem igaz, hát még egy kisebbségi érdekképviseletre. Ezzel a megközelítéssel ismét horizonton kívülre kerül a törvényes és békés eszközöket igénybe vevő, de politikai konfliktusokat is vállaló stratégia, amely a nyomáskifejtés útján kíván eredményeket elérni. Többen is azt állítják, hogy a magát radikálisnak, kurucnak, autonomistának, nemzetinek nevező tábor nem jelöli meg az utat, amivel az autonómiához kíván elérni. Az sem zavarja a megnyilatkozókat, hogy erről az útról több kötetnyi irodalmat lehetne összeállítani az autonomista szerzők tollából.
Hol van a Frunda-féle autonómia?
A film demagóg összevetésekben bővelkedik: míg 1990-ben egy kétnyelvű feliratból véres összecsapás robbant ki Marosvásárhelyen, addig 2005-ben maga a román kormány nyújtotta be a kulturális autonómiatervezetet. Többszörös csúsztatás ez, hiszen nem a kétnyelvű gyógyszertárfeliratból lett a halálos áldozatokkal is járó konfliktus, hanem román titkosszolgálati manipulációból, amihez az emlékezetes felirat csak ürügy volt. 2005-ben a kisebbségi törvénytervezet a kulturális autonómiának csak a címszavát tartalmazta, hiszen a Kulturális Autonómiatanács közjogi jogosítványokkal való felruházását kitolta beláthatatlan távolba.
A film vége az egységről és az autonómiáról szól. Markó Béla ugyanazt mondja, mint Frunda György sztárszenátor kollegája 2001-ben: az erdélyi magyarság kulturális autonómiáját sikerült megvalósítani. Markó egy tetszetős felvezetéssel próbálja eladni a politikai sikerpropagandát. Az önálló közösség gondolatával egyetérthetünk, és azzal is, hogy ehhez önálló iskolarendszerre, önálló kulturális életre, a nyelvi és identitásmegőrzési jogok teljes körére van szükség. Azzal viszont már nem, hogy mindezeket az RMDSZ „nagyjából kialakította”. Az önálló iskolarendszer megteremtésétől igen távol vagyunk: még azt is Bukarestben döntik el, hogy kiről lehet magyar iskolát elnevezni... Gyermekeink az átideologizált, meghamisított román történelmet kénytelenek tanulni, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem kálváriáját ne is említsük.
Szép teória az, amit Varga Attila és Varga Gábor kifejtenek a film végén, miszerint az autonómiát csinálni kell. A székely termék védjegye kétségkívül fontos, a létező jogi keretek autonóm cselekvéssel való kitöltése szintén, de az autonómia nem ebből áll, hanem elsősorban önrendelkezés-elvű intézményrendszer, a saját magyar sors alakításának a román állam által elismert jogi kerete, melynek megvalósításához nemhogy közelebb lennénk ma, hanem Románia európai uniós csatlakozása után inkább távolabb kerültünk.
De bármennyire is rosszabb a starthelyzet ma, mint volt negyed évszázada, nincs más utunk, mint amit egykoron, huszonkét esztendeje Brassóban megrajzoltunk: államon belüli állam, saját közösségi akaratunkat becsatornázó intézményrendszer és nyomásgyakorló autonómiaelvű politika. Minden más út közösségünk megsemmisüléséhez vezet.
Borbély Zsolt Attila |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2015. május 9.
Tőkés László: már én sem értem Orbánt
Már én magam sem értem Orbán Viktor miniszterelnök nemzetpolitikáját – jelentette ki csütörtök este nagyszámú hallgatóság előtt Tőkés László.
A Fidesz európai parlamenti képviselője Borbély Zsolt Attila Negyed évszázad erdélyi magyar politikatörténete: 1989–2014 című könyvének bemutatóján vett részt. A beszélgetésen nagy hangsúlyt kapott a Kárpát-medencei nemzetpolitika helyzete, különös tekintettel a magyarországi intézkedésekre. Tőkés László meglehetősen szkeptikusan beszélt a kérdésről. Szerinte a Trianon óta eltelt időszak felőrölte a magyarság erejét, „olyanok vagyunk, mint egy horogra akadt nagy hal, amit kifogás előtt kifárasztanak”. A jelenlegi kormány nemzetpolitikai lépéseit követhetetlennek, átláthatatlannak tartja Tőkés László. A politikus szerint az egyéb teendők és küzdelmek miatt a miniszterelnöknek nincs kellő ideje arra, hogy a nemzetpolitikával foglalkozzon. Az európai parlamenti képviselő „az erdélyi MSZP”-nek nevezte a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ). Szerinte „több mint különös, hogy a Fidesz is ezt a pártot támogatja”. Tőkés László bírálatot fogalmazott meg azzal kapcsolatban is, hogy Orbán Viktor miniszterelnök az RMDSZ jelöltjével, Kelemen Hunorral fotózkodott, és őt támogatta a múlt évi választási kampányban, szemben Szilágyi Zsolttal, a Magyar Polgári Párt jelöltjével. A beszélgetésen kiemelt szerepet kapott az a kérdés, hogy a szomszédos országok titkosszolgálatai mennyire épültek be a határon túli magyar pártokba, és mennyire befolyásolják azoknak a politikáját. Borbély Zsolt Attila – aki nagymonográfiát írt az RMDSZ történetéről – példákkal igazolta, hogy szerinte román titkosszolgálati beavatkozás következménye az erdélyi magyar autonómia elodázása. Hozzátette: számtalan eset bizonyítja, hogy az RMDSZ egyes vezetői tudatosan és szándékosan akadályozzák az önrendelkezési törekvéseket, a hangadókat igyekeznek lejáratni, hitelteleníteni.
Raffay Ernő történész – aki az Antall-kormány államtitkáraként a katonai titkosszolgálatokat is felügyelte – elmondta: a mindenkori titkosszolgálatok feladata végrehajtani azt, amit a politikai vezetés elvár tőlük. Az autonómiatörekvések nyilván szemben állnak a román érdekekkel, nem véletlen, hogy az alaptörvény is nemzetállamként definiálja Romániát, így a titkosszolgálatok aktívak a kérdésben. Hozzátette: az ilyen akciók nem új keletűek, az I. világháború előtt gróf Tisza István miniszterelnök is aktívan figyeltette azokat a román politikusokat, akiktől tartott az akkori országvezetés. Gyakori eset volt, hogy a külföldi üdüléseiket is figyelték a magyar titkosszolgálat emberei. Tőkés László arról is beszélt, hogy a román titkosszolgálat az egyházi bomlasztásban is aktívan tevékenykedik. Mint fogalmazott, egykoron a szekus papok népes tábora települt át Magyarországra is, akik továbbra is aktívan szolgálták a megbízóikat. Hozzátette: „az egyházi vonal terén sok mindent már sikerült tisztázni, ismerjük az ügynökök nagy részét, listát is küldtem róluk Bölcskei Gusztáv volt református püspöknek, de nem történt semmi. Egyéb területeken mindössze pár esetben tudtam megakadályozni, hogy zsíros álláshoz jussanak a román titkosszolgálathoz beépített ügynökök a magyar közéletben” – mondta csalódottan Tőkés. Próbáltuk elérni Bölcskei Gusztávot, kérdéseinkre azonban lapzártánkig nem érkezett válasz.
mno.hu / Magyar Nemzet
Erdély.ma2015. május 11.
Titkosszolgák az RMDSZ-ben?
Tőkés László: „Már én sem értem Orbánt!”
„Már én magam sem értem Orbán Viktor miniszterelnök nemzetpolitikáját” – jelentette ki csütörtök este nagyszámú hallgatóság előtt Tőkés László. Az ügyről eléggé kéjesen az a Magyar Nemzet számol be, amelyik ott szapulja Orbánt, ahol éri, mióta tulajdonosa, Simicska Lajos február 6-án „gecinek” nevezte a miniszterelnököt.
Tőkés, aki egyben a Fidesz európai parlamenti képviselője is, Borbély Zsolt Attila Negyed évszázad erdélyi magyar politikatörténete: 1989–2014 című könyvének bemutatóján kijelentette: a jelenlegi kormány nemzetpolitikai lépései követhetetlenek, átláthatatlanok. Szerinte az egyéb teendők és küzdelmek miatt a miniszterelnöknek nincs kellő ideje arra, hogy a nemzetpolitikával foglalkozzon. Tőkés „az erdélyi MSZP”-nek nevezte az RMDSZ-t, és szerinte „több mint különös, hogy a Fidesz is ezt a pártot támogatta” a múlt évi elnökválasztási kampányban.
A beszélgetésen kiemelt szerepet kapott az a kérdés, hogy a szomszédos országok titkosszolgálatai mennyire épültek be a határon túli magyar pártokba, és mennyire befolyásolják azoknak a politikáját. Borbély Zsolt Attila – aki nagymonográfiát írt az RMDSZ történetéről – példákkal igazolta, hogy szerinte román titkosszolgálati beavatkozás következménye az erdélyi magyar autonómia elodázása. Hozzátette: számtalan eset bizonyítja, hogy az RMDSZ egyes vezetői tudatosan és szándékosan akadályozzák az önrendelkezési törekvéseket, a hangadókat igyekeznek lejáratni, hitelteleníteni.
Raffay Ernő történész – aki az Antall-kormány államtitkáraként a katonai titkosszolgálatokat is felügyelte – elmondta: a mindenkori titkosszolgálatok feladata végrehajtani azt, amit a politikai vezetés elvár tőlük. Az autonómiatörekvések nyilván szemben állnak a román érdekekkel, nem véletlen, hogy az alaptörvény is nemzetállamként definiálja Romániát, így a titkosszolgálatok aktívak ezen a területen.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. május 14.
Negyed évszázad erdélyi magyar politikatörténetéről - Budapesten
Borbély Zsolt Attila 'Negyed évszázad erdélyi magyar politikatörténete: 1989–2014" című, frissen megjelent munkáját mutatta be a temesvári szerző mellett Raffay Ernő és Tőkés László Budapesten.
agy hangsúlyt kapott a Kárpát-medencei nemzetpolitika, különös tekintettel a magyarországi intézkedésekre. A Fidesz EP-listájáról EP-képviselői mandátumot szerzett Tőkés László elmondta azt is, hogy a jelenlegi kormány nemzetpolitikai lépéseit követhetetlennek és átláthatatlannak tartja. Úgy gondolja, hogy az egyéb teendők és küzdelmek miatt a miniszterelnöknek nincs kellő ideje arra, hogy a nemzetpolitikával foglalkozzon. Rámutatott arra a szerinte furcsa ellentmondásra is, hogy a Fidesz azt az RMDSZ-t támogatja - korábbi szövetségeseivel, vagyis velük szemben -, amely szerinte az erdélyi MSZP.
Tőkés arról is beszélt, hogy a román titkosszolgálatnak ma is szerepe van az egyházi bomlasztásban. Szerinte szekus papok népes tábora települt át Magyarországra is, akik továbbra is aktívan szolgálták a megbízóikat.
„Az egyházi vonal terén sok mindent már sikerült tisztázni, ismerjük az ügynökök nagy részét, listát is küldtem róluk Bölcskei Gusztáv volt református püspöknek, de nem történt semmi. Egyéb területeken mindössze pár esetben tudtam megakadályozni, hogy zsíros álláshoz jussanak a román titkosszolgálathoz beépített ügynökök a magyar közéletben”.
A normális erdélyi vonatkozásban is a magyar kormány felvidéki viszonylatban követett politikája lenne - állította nemcsak Tőkés László, hanem Borbély Zsolt Attila is -, ahol a szomszéd államnemzeti politikával együttműködők helyett a magyar öntudatot képviselő politikai irányzatot támogatja a budapesti vezetés.
Ha nem ez történik erdélyi vonatkozásban is, akkor ott is felgyorsulhat az asszimiláció! - állapították meg.
Gecse Géza
aspektus.eu/content2015. május 14.
Törés az Orbán–Tőkés-kapcsolatban?
Szabályos médiahack zajlik a szemünk előtt egy múlt csütörtöki rendezvényről szóló híradás kapcsán, amely Orbán Viktor és Tőkés László eddig harmonikusnak látszó viszonyának megromlásáról szól. Akad olyan médiaorgánum is, amely egyenesen a barátság végét vizionálja, amibe minden bizonnyal jó adag wishful thinking keveredik, különösen, ha belegondolunk, hogy az illető hetilap a legdurvább ballib hecclapok egyike. Amely egyébként képes minden alap nélkül, vérforraló módon, a hangulatkeltés nyilvánvaló szándékával úgy torzítani a hírt, hogy Tőkés László „köpködi” Orbán Viktort.
Kiragadott értetlenség
Mert mi is történt?
Május 7-én a budapesti Polgári Mulató nevű nemzeti rendezvényházban került sor e sorok írójának az elmúlt negyed évszázad erdélyi magyar politikatörténetét összefoglaló könyvének bemutatójára, amelynek moderátora Raffay Ernő történész volt. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Tőkés László is, akit a szervezők a főasztalhoz invitáltak. Az est során az előadók kivesézték az elmúlt 25 esztendő esélyeit, reményeit, megvalósításait és perspektíváit. Szó esett a tájba simuló karrieristák és a nemzeti autonomisták közötti elvi ellentétekről, Domokos Géza bukaresti szocializációjának következményeiről, az önkéntes önfeladás problémájáról, az önálló külpolitika fontosságáról, a Kolozsvári Nyilatkozatról és a brassói program mögötteseiről, a neptuni paradigmáról. Akárcsak az RMDSZ kormányzati szerepvállalásáról, a magát szövetségnek nevező párt autonómia-propagandájának álságosságáról, a román nemzetstratégia engedménymorzsák fejében történő kiszolgálásáról, a magyarság számára igencsak kétes értékű 2005-ös kisebbségi törvény irracionális román elutasításáról is, a Székely Önkormányzati Nagygyűlésről. S persze arról, hogy egyetlen lehetséges stratégia ma is az autonómia megvalósítására irányuló cselekvési egység az erdélyi magyarság érdekképviseletét felvállaló politikai szervezeték között.
Ahogy az lenni szokott, a nézőknek is módjuk volt kérdezni, s természetszerűleg rákérdeztek arra, mi húzódik meg a látványos RMDSZ–Fidesz-közeledés mögött. E kérdésre válaszként hangzottak el azok a mondatok, amelyeket a Magyar Nemzet újságírója címben is kiemelten idéz, a tudósítást kiélezve a kifejezetten kényes kérdésekre. Tőkés László valóban elmondta, hogy nem érti Orbán Viktor nemzetpolitikáját, hogy az erdélyi MSZP-nek tartja az RMDSZ-t, hogy több, mint különös, hogy a Fidesz mégis az RMDSZ-t támogatja. A magyarországi sajtó nagy része pedig idézi e tudósítást, sok esetben úgy, hogy meg sem említik Raffay Ernő jelenlétét, nemhogy gondolatait, hogy most az egész beszélgetés apropójául szolgáló monográfiáról ne is szóljunk. S persze Tőkés László által a Ceauşescu-korabeli román titkosszolgálat egyházbomlasztó szerepéről mondottak is elsikkadtak a „nagy hír” mellett, miszerint az EMNT elnöke bírálni merészelte a magyar kormányfőt.
Akaratból a világ
Mindebből azonban igencsak korai lenne az Orbán–Tőkés-viszony végét vizionálni. Azt vélhetően Orbán Viktor is látja, hogy a Magyar Nemzettől az Indexen át a Magyar Narancsig a legtöbb megszólaló és a hírt továbbgörgető orgánum célja, hogy éket verjenek az erdélyi magyarság leghitelesebb, legismertebb éspolitikai irányvonalát tekintve az egyik legkövetkezetesebb képviselője, valamint a magyar szuverenitás minél nagyobb részét megtartani, sőt, visszaállítani igyekvő kormányfő közé. Kettejük szövetsége, bármit is mondjon az RMDSZ-es vagy a balliberális sajtó, elsősorban a közös nemzeti-keresztény értékrenden, közös elhivatottságon és közös szerepfelfogáson alapszik, s nem érdekeken. Az érdekek csak egy magasabb szinten, a Kárpát-medencei közös magyar nemzetépítés szintjén kerülnek szóba, amely célkitűzés éppenséggel a közös értékrenden alapszik. Ami a közös elhivatottságot és szerepfelfogást illeti, mind Orbán Viktor, mind Tőkés László eddigi politikai szerepvállalásából kitetszik, hogy elutasítják a politikának az adminisztrációra való szorítását, s abból indulnak ki, amit egyébként Orbán Viktor meg is fogalmazott egy beszédében: akaratból épül fel a világ, a jövőt mi magunk alakítjuk, s nemcsak a jelenért, de a jövőért is felelősek vagyunk.
Közös különbségek
Amellett, hogy ismert és népszerű a nemzeti gondolkodású magyarok körében, mindkét személyiség kellőképpen öntörvényű ahhoz, hogy épp elegen legyenek, akik össze akarják ugrasztani őket. Az is megjósolható volt, hogy Tőkés László nem hagyja szó nélkül a Fidesznek az RMDSZ-szel való szükség feletti közeledését. Mert érthető és elfogadható, hogy egy nemzetpolitikában gondolkodó kormány akkor sem engedheti meg magának a legnagyobb elcsatolt nemzetrész legtöbb szavazatot begyűjtő szervezetével való viszony befagyasztását, ha történetesen meggyőződött arról, hogy e szervezet pusztán álképviselet, hogy más irány lenne kívánatos az erdélyi politikában, hogy a bukaresti szirénhangok bármikor elcsábíthatják a kormányost. De a miniszterelnök helyettesének nyilatkozatától – miszerint az 1996 óta egyértelműen kirekesztő RMDSZ-ben „megvan az a képesség, hogy mindenkit integráljon, akit integrálni lehet”, vagy hogy „nem fogadható el semmi, ami az RMDSZ-t gyengíti” – elég nagy a távolság. E kitétel masszív következetlenség is, hiszen az RMDSZ 1996 óta semmit nem változott, a Fidesz viszont több esetben is a szervezet kihívóit támogatta, ami akárhogy is vesszük, az RMDSZ gyengítését jelenti.
Ezzel együtt megítélésem szerint nyílt és végleges törésre sem a Fidesz és a Tőkés László által vezetett EMNT, sem pedig a két szervezet vezetői között nem kerül sor, mert sokkal több olyan tényező van, amely összeköti e szervezeteket és közéleti szereplőket. S itt nemcsak a közös múltról van szó, a Fidesz nemzeti irányváltását levezénylő politikusok tusványosi szocializációjáról, negyed évszázad közös küzdelmeiről, hanem a közös célokról, közös felelősségről, közös ellenfelekről is. És a mindebből fakadó egymásra utaltságról.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2015. május 18.
Tőkés: hadjárat folyik Orbán Viktor ellen
A „megalapozott, jobbító szándékú kritika jogát fenntartva” utasította vissza Tőkés László európai parlamenti képviselő azt az „egyetemes szintre dagasztott nemtelen politikai kampányhadjáratot, melynek – Bukaresttől Brüsszelig terjedően – a legfőbb célpontja: Orbán Viktor”. Hétvégén kiadott nyilatkozatában az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke úgy véli: igazából ettől kell féltenünk nemzetpolitikánkat.
Mint ismert, Magyarországon különösen, de Erdélyben is nagy sajtóvisszhangot kapott Tőkés Lászlónak egy nemrégiben elhangzott kijelentése, mely szerint már ő sem érti Orbán Viktor nemzetpolitikáját. Tőkés László szerint a Magyar Nemzet budapesti napilap múlt héten ostromolta azzal a kérdéssel, hogy nyilatkozzon a magyar nemzetpolitikáról. „Amit mondtam, megmondtam – fölöslegesnek és a sajtógyakorlattal ellentétesnek tartom azt, hogy saját megnyilatkozásaimra reflektáljak. Ráadásul nyilvánvaló volt számomra, hogy a tudósítás szerzője szelektív és célzatos módon túlreagálta a Borbély Zsolt Attila könyvének bemutatóján részt vevők sorából érkezett kérdésekre adott, a nemzetpolitikára vonatkozó válaszaimat, éspedig azzal a szándékkal, hogy Tőkés Lászlóval üttessék Orbán Viktor miniszterelnököt. Következésképpen újabb nyilatkozatokkal nem kívántam esetleges provokatív kérdéseknek felülni, és ezzel is tovább »habosítani« a balliberális sajtó által túllihegett kritikus szöveget, illetve helyzetet” – áll Tőkés László közleményében. Felidézte továbbá: a lap május 15-i számában vezető határon túli magyar politikusok megszólaltatása által igyekezett kiélezni, sőt, eszkalálni a témát. „Ezen összefüggésben talán senki számára nem kérdéses, hogy az érintett felek megszólaltatásának demokratikus álcája alatt jeles országos napilapunk illetékesei elsősorban és mindenekelőtt szintén Orbán Viktort, a nemzet Miniszterelnökét akarják üttetni – szerény személyemmel egy kalap alatt” – véli az EMNT elnöke. Szóvá teszi, hogy az alantas törekvésre végül kizárólag az RMDSZ és az MPP képviselői voltak vevők, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, valamint a szintén megszólaltatott felvidéki, délvidéki és kárpátaljai magyar vezetők nem. Majd leszögezi: ő maga és a mellette álló erdélyi nemzeti, polgári oldal még akkor is elvhű módon kitartott Orbán Viktor mellett, amikor az RMDSZ minden további nélkül Gyurcsányékhoz csatlakozott le, elnöke, Markó Béla pedig a Fidesz határon túli „politikai ciánszennyezéséről” vizionált
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. május 21.
Szimbólumok gyámsága
A magukat liberálisnak mondó értelmiségiek jellemzően nem tudnak mit kezdeni a közösségi szintű altruizmussal, az egyénnek a közösség érdekeit célzó, akár a teljes fizikai önfeladásig, a megsemmisülésig menő odaadásával. Holott nem kellene mást tenniük, minthogy latba vessék a fennen hangoztatott racionalitásukat, és elfogadják az általuk is vallott tudományos tényeket. Szerintük az ember az állatvilágból nőtt ki, így értelemszerűen hordoz bizonyos etológiai meghatározottságokat. Márpedig az állatok között is igen gyakori az egyed önfeláldozása a kollektívum megmaradása, érvényesülése, megélhetése érdekében. Rovaroktól az emlősökig.
Egyes számú székely fenyő
Persze, akik a komplex, sok esetben átláthatatlan társadalmi viszonyrendszereket tervezőasztalnál, ideológia által vezérelt kézzel, vonalzóval és körzővel rajzolnák meg, majd rákényszerítenék a maguk fantazmagóriáit a hagyománykötött, közösségi létigényekkel is rendelkező egyénekre, hús-vér embereket kényszerítve bele elméleteik Prokszusztész-ágyába, hajlamosak figyelmen kívül hagyni mindent, ami ellentmond dédelgetett eszméiknek. Amelyek szerint a társadalom alapegysége az ember, nem pedig a család, a politika célja pedig az egyén, nem a közösség szolgálata. Az államnak ugyanakkor elsődlegesen szabaddá kell tennie a polgárokat, nem szükséges a közösségi standardokba belenevelnie őket, ideológiailag semlegesnek kell lennie, kivéve persze, ha a másság imádatának hirdetése, az idegenség népszerűsítése a tét, mert akkor nagyon is fontos az önfeladásig menő tolerancia.
Nem csoda hát, hogy kevés bennük az affinitás a szimbólumok fontosságának érzékeléséhez. Idősebb Tusványos-járók még emlékezhetnek rá, amikor közel negyed évszázada egy tanulmányban azt próbálta igazolni egy szociológus: a székelyek azért lepleznek le újabb és újabb emlékhelyeket, azért állítanak szobrokat nagyjaiknak, hogy a velük együtt élő románok orra alá dörgöljék székelyföldi gyökértelenségüket. Az vélhetően fel sem merült benne, hogy ez esetleg egy közösségi szintű, létező igény kielégítése, hogy az embernek tartoznia kell valahová. Hogy a liberálisok által előszeretettel „fesztivizmusnak” csúfolt hagyományébresztés és -ápolás célja a saját létben-térben való komfortérzet növelése, a saját kulturális gyökérzet táplálása. Amikor egy másik előadó hozzászólásában rámutatott eme eszmefuttatás abszurditására, a szociológusunk azt válaszolta: felőle egyenként megszámozhatják a hargitai fenyőket, és egyenként leleplezhetik őket, hogy „egyes számú székely fenyő”, „kettes számú székely fenyő”, ő akkor is a tudomány talaján marad. Az irónia, a magát szellemi arisztokratának vélő „tudós” gőgje önmagáért beszél.
De említhető e témakörben Kis Jánosnak, az SZDSZ elnökének emlékezetes, 1990-es kiszólása is, miszerint a magyar parlament azon vitatkozik, hogy húzzanak-e svájci sapkát egy pajzsra, értsd legyen-e ott a Szent Korona a magyar címerben vagy sem. A jóindulatú olvasat az, hogy neki ennyit számít a magyarság egyik legősibb, a nemzeti összetartozást talán legnagyobb erővel kifejező szimbóluma. A rosszindulatú az, hogy szántszándékkal provokált, hogy a politikai szabadság első évében azt tesztelte, meddig terjed a kimondhatóság határa, hol húzódik a magyar tolerancia tűrésküszöbe.
Jogalap zaklatáshoz
A liberálisok viszont nem egyszerűen ignoránsak és értetlenek e témakörben. A nemzeti szimbólumokban egyenesen veszélyt látnak. Hisz mi más indíthatja őket arra, hogy egyes ősi magyar jelképek ellen szabályos háborút vívjanak. Mint teszik azt a magyarság legősibb zászlaja, az Árpád-házi lobogó, s az egyik legősibb szimbólum, a turulmadár esetében. Egyiket megpróbálják diszkreditálni, a szélsőségesség abszurd rágalmával mocskolva, a másikat hol csúfolják – a turul szerintük „dülledt szemű tojószárnyas” –, hol pedig értelmét, üzenetét torzítják el.
Ugyancsak veszélyt érzékelnek a kisantant utódállamainak sovinisztái is a magyar szimbólumokban, nagyon is felfogva azok jelentőségét a nemzeti önazonosság megőrzésében. Épp azért üldözik azokat. Nekik csak a saját szimbólumok szentek. Azért irritálja őket a Székelyföld név, a székely lobogó, a székely himnusz és a magyar himnusz, mert felfogják azok közösségteremtő erejét. Ezért indítottak a székely megyékben szabályos háborút a székely zászló ellen, s ezért került be a minap elfogadott zászlótörvénybe két korlátozó kitétel: két közigazgatási egységnek nem lehet azonos szimbóluma, zászlaja, valamint hogy a helyi hatóságok által elfogadott szimbólumokat a bukaresti kormánynak kell jóváhagynia. Jellemző, hogy az RMDSZ korifeusai sikerről beszélnek, miközben a szubszidiaritás és decentralizáció tagadása, a nemzetállami centralizmus, a román etatizmus kapott törvényi megerősítést.
Izsák Balázsnak, a Székely Nemzeti Tanács elnökének van igaza, aki szerint a törvényt a székely zászló ellen hozták, s aki Románia nemzetközi kötelezettségvállalásaira hivatkozva utasítja el, hogy e törvény szerint éljenek a székely helyhatóságok a „jogaikkal”. Az Erdélyi Magyar Néppárt elnökségének közleménye is találóan mutat rá, hogy az elfogadott jogszabály gyakorlatilag ellehetetleníti a székely zászló használatát, lényegében megteremti a hatósági zaklatások törvényes hivatkozási alapját. Előremutató a pártnak a székely jelképek védelmében való mozgalomindítási kezdeményezése, amelyben a szervezet azt javasolja: aki csak teheti, viselje a székely szimbólumokat ruhán, autón, a zászlót pedig tűzze ki, ahová csak lehet.
Kulcsrakész ország
A közelmúlt másik jelentős eseménye is az erdélyi magyar közösségi szimbólumok terén zajlott. A Partiumi Autonómiatanács több száz meghívott jelenlétében elfogadta a Partium zászlaját, amely konkrét történelmi hivatkozás szerint az erdélyi országgyűlés 1659. évi szászsebesi ülésének határozata alapján készült el. Az elfogadott zászló két eleme, a kettős kereszt és az árpádházi piros-fehér sávos lobogó minden magyart megerősíthet nemzeti öntudatában. Az egybegyűltek arról is határoztak, hogy bejegyzik a Partiumi Autonómiatanács Egyesületet – mint Tőkés László fanyar humorral rámutatott: hogy legyen, kit bepereljen a román állam a zászló használatáért.
Az új zászló éppúgy nem illeszkedik az újsütetű román zászlótörvény előírásaihoz, mint a székely lobogó. A román közigazgatás nem ismeri el egyik magyar történelmi képződményt sem. Nem véletlenül. Kilencvenöt éve Bukarest kapott egy több mint ezeréves kulcsrakész országot, amit elsősorban magyarok építettek fel. Azóta törekszik teljes és végleges bekebelezésére, a román alkotmányban meghirdetett egységes nemzetállam megteremtésére. Az 1923-ban alaptörvényi szinten meghirdetett program végrehajtásának szerves része a minap elfogadott zászlótörvény is, amely Bukarest gyámsága alá akarja helyezni az őshonosmagyarság olyan ősi szimbólumait, amelyek meghonosodásának idején Románia – mint államalakulat – még elképzelés szintjén sem létezett.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2015. június 1.
Nemzeti Összetartozás Napja a Jelen Házban
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Aradi Szervezete 2015. június 2-án, kedden 18 órakor a Jelen Ház nagytermében a Nemzeti Összetartozás Napja keretében A Rongyos Gárda harcai. Trianon élő revíziója címmel tényfeltáró megemlékező előadást tart a Lajtabánsági Köztársaságról, a soproni népszavazás előzményeiről és következményeiről.
Meghívott előadó: Balogh Gábor budapesti történész, publicista, a Hagyaték című tévéműsor szerkesztője.
Az est házigazdája: dr. Borbély Zsolt Attila. Társszervező az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk.
Aradi EMNT
Balogh Gábor történész, szerkesztő, publicista 1982. október 26-án született. Középiskoláit a budapesti Könyves Kálmán Gimnáziumban végezte, majd 2007-ben az Eötvös Loránd TE Bölcsészeti kara Történelem szakán szerez diplomát.
2009–2010: Mindszenty Alapítvány levéltárosa, majd 2009–2012: a Nagy Magyarország történelmi magazin főmunkatársa és szerkesztője, aztán 2012-től a „Hagyaték” TV műsor szerkesztője.
Nyugati Jelen (Arad)2015. június 3.
A szélsőségesség rágalmának rácsozata
Bibó Istvánt máig sokat idézik, de tévedéseire kevesen mutatnak rá. Ez nagymértékben annak köszönhető, hogy 1956-os példás helytállásával bizonyos mértékben hitelesítette az általa írottakat. De attól még igencsak szükség lenne a rendszerváltás idején ikonná nőtt nagyságunk életművében különválasztani a búzát az ocsútól.
Csak egy példa: Bibó külön tanulmányt szentelt a szovjetek 1944–45-ös rémtetteinek mentegetésére és annak bizonygatására, hogy a szovjet hadsereg felszabadító volt, s nem megszálló. De az is abszurd, hogy a szovjet csizma alatt töltött, 1945–1948 közötti látszatdemokrácia három évét többre tartotta a Horthy-korszak tényleges szabadságánál.
Akárhogy is legyen, Bibó máig gyakran idézett szerző, bár legtöbben egy-két gondolatot idéznek csak tőle. Mint például azt, hogy „a demokrata nem fél”, vagy „a politikában nem lehet hazudni”. Akik jobban elmélyedtek életművében, azok már a konszenzusos hazugságok hivatalos ideológiává emelésének következményeit is megemlítik, akárcsak ugyanannak a tanulmánynak lényeges megkülönböztetését, a „túlfeszült lényeglátók” és „hamis realisták” ellentétpárját. Mint tette ezt legutóbb Vona Gábor is kongresszusi beszédében.
Ma is jellemző a túlfeszült lényeglátás, s akiket ezzel vert meg a sors, azok könnyen elveszítik realitásérzéküket, mint ahogy jellemző a hamis realizmus is, ami viszont a realitás tudomásulvételét, adaptív politikát jelent, ami egy politikai erő prostitualizálódásához vezet. Könnyű felismerni az első fantomképben az eddigi rétegpárti Jobbikot, a Vona által is kiemelt MIÉP-en túl; a másikat Vona a Fideszre alkalmazta, ami egy ellenzéki politikustól nem vehető rossz néven.
Abban tökéletesen igaza van a Jobbik elnökének, hogy a realista lényeglátás az optimum, s hogy a politika a lehetséges és a szükséges harmóniája. Mint ahogy az is biztos, hogy a Jobbik akkor és csak akkor nyerhet választást – bár erre aránylag csekély esély mutatkozik ma –, ha néppártosodik, ha kitör a szélsőségesnek bélyegzettség gettójából, ahová a nemzet ellenségei zárták. Hogy milyen erős a rácsozat, és sikerül-e azt szétfeszíteni, az a következő években elválik.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. június 4.
Rongyos Gárda – más megközelítésben
Balogh Gábor budapesti történésznek, publicistának, a Hagyaték című tévéműsor szerkesztőjének a Jelen Házban kedden délután megtartott előadása közben nem tudtam elhessegetni a (számomra régóta egyértelmű) gondolatot, hogy milyen sokféleképpen lehet megközelíteni és értelmezni a történelmet. Amelynek ezúttal egy „kényes” epizódjáról volt szó, amelyet – úgy 30-40 évvel ezelőtt – a hivatalos magyar történetírás részben elhallgatott, de ha nem, teljesen negatívan állított be: a Rongyos Gárda egyértelműen az általa elkövetett kegyetlenkedések megtestesítője volt.
Most, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Aradi Szervezete és az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete által a Nemzeti Összetartozás Napja (június 4.) keretében megtartott A Rongyos Gárda harcai. Trianon élő revíziója című előadásban egészen más megvilágításba kerültek az események. Az előadó fél mondatban ugyan utalt arra, hogy a „hírhedt fehér terrornak” kétségtelenül voltak ártatlan áldozatai a „vörös terror” utáni számonkérést követően, alapjában véve azonban azt emelte ki: a Rongyos Gárda érdeme, hogy Sopron és környéke a szégyenletes trianoni diktátum után megmaradt Magyarország kebelében.
Az est házigazdája, Borbély Zsolt Attila politológus színvonalas bevezetőjében arról szólt, hogy a Nemzeti Összetartozás Napja, június 4. (1920-ban ezen a napon hozták meg a Párizs melletti Trianonban a ma a Kárpát-medence nyolc országában élő magyarság által jól ismert, a nemzettest feldarabolását jelentő döntést) semmiképp sem ünnep, de meg kell emlékezni róla. A Horthy-korszak Magyarországának a szétszakított nemzet integrációja volt a célja, az azt követő kommunista rendszer igyekezett kitörülni a nemzet emlékezetéből a szétszakítást – a rendszerváltást követően Antall József volt az, aki „15 millió magyar miniszterelnökének” vallotta magát. Aztán következtek az ukrán, szlovák és román szerződések, a visszataszító mosoly-politika, majd az Orbán-kormány volt az, amelyik 2010-ben kiterjesztette a magyar állampolgárságot.
Fontos a pozitív példák felmutatása, amelyek egyike a soproni népszavazás – mondta az est házigazdája, átadva a mikrofont az est meghívottjának.
Balogh Gábor elmondta: 1918-ban nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország a háborút elveszítette, de az azt követő csúfos összeomlásra senki nem számított, arra pedig végleg nem, hogy a magyar elit egy része aktívan közreműködik majd az ország elveszejtésében. 1920 elejére végtelen szégyenérzet, tehetetlen düh hatalmasodott el a nemzeten, s a júniuis 4-én aláírt békediktátum szülte meg a Rongyos Gárdát, amelynek magja már a Tanácsköztársaság alatt létrejön. A Prónay Pál, Héjjas Iván, Francia Kis Mihály vezette önszerveződő (irreguláris) fegyveres csoport célja a tanácsköztársaság ideje alatt a kommunistákkal szembeni ellenállás, a trianoni békeszerződésben Magyarországtól elvett Sopron környéke megtartása volt, de más elfoglalt területeket is vissza akart szerezni Magyarország számára. Fellépésük vezetett az 1921. december 14–16. közötti soproni népszavazás megtartásához, és ahhoz, hogy ez a terület (a városon kívül nyolc falu) Magyarországé maradjon.
Az előadó – sok, a hallgatóság számára eddig ismeretlen – adatot felvonultatva ismertette az akkori idők történéseit, kiemelve és tényekkel bizonyítva, hogy a magyar kormány, amelynek kezét gúzsba kötötte a trianoni békeszerződés, elnézéssel (és azt titokban támogatva) kezelte a Rongyos Gárda ügyét. A trianoni „béke” (1920. június 4.) szentesítette Magyarország felosztását Románia, Csehszlovákia és Szerbia javára, az illető országok hadsereggel meg is szállták az „őket illető” országrészeket (bár az Erdélyt is megszálló román hadsereget csak Mosonmagyaróvárnál, az ország nyugati határán állították meg a franciák), de egyes magyar területekre az első világháborúban szövetséges (és vesztes!) Ausztria is bejelentette igényét. Ez fájt a magyaroknak a legjobban, ezt kívánta – végül sikerrel – megakadályozni a volt tisztekből, katonákból, gazdálkodókból megalakult (csúcsidőszakában is legfeljebb 1300-1500 fős), gyengén felfegyverzett Rongyos Gárda, amely azonban sikeresen felvette a harcot az Ausztriának ítélt (többségében valóban német anyanyelvű, de helyi, és inkább magyar identitású lakosságú) területekre bevonulni készülő osztrákokkal, kikényszerítve a népszavazást, amely Magyarország javára dőlt el.
Felvetődik ennek kapcsán a – történelmietlennek tűnő – kérdés: mi lett, lehetett volna, ha a Károlyi-kormány, 1919-ben, nem akadályozza meg az ellenállást az antant-hatalmakkal szemben?
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)