udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
556
találat
lapozás: 1-30 ... 391-420 | 421-450 | 451-480 ... 541-556
Névmutató:
Kányádi Sándor
2014. november 8.
Újra kell értékelni az életművet
Két napon át 22 előadás hangzott el az október 29–30-án tartott (M)ILYEN GAZDAGOK VAGYUNK(?) Sütő András- műhelykonferencián. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szervezte rendezvénynek az volt a célja, hogy szakmai fórumot teremtsen az életmű jelentőségét méltató és az író munkásságával kapcsolatos eltérő véleményeknek is. A húszperces előadások és viták összegzését a nagyközönség előtt tartották a Bernády Házban. Lázok János irodalomtörténész, a Művészeti Egyetem docense, a konferencia főszervezője a tagozati elnököket kérte fel, hogy röviden ismertessék az előadások s az azok kapcsán kibontakozott vita lényegét, s esetenként szólaltassák meg az előadókat is.
"A látásunkat szabadította fel"
Szász László, a Károli Gáspár Református Egyetem docense értékelte, hogy Lázok János kiválóan válogatta össze a rokon témájú előadásokat, s közben egymástól távol álló szerzők kerültek egy csoportba. Példaként Soltész Mártont, a Magyar Tudományos Akadémia fiatal kutatóját említette, aki Veress Péter és Sütő András levelezését feltárva kimutatta, hogy a XXI. századi irodalomelmélet legnagyobb dilemmája – valóságábrázolás vagy fikcióteremtés – a két író leveleiben már az 1950-as évek elején megfogalmazódott.
A szakma már régen megegyezett abban, hogy 1970 tulajdonképpen fordulópont a sütői életműben, és korszakhatárt jelent a romániai magyar irodalom történetében is. Elek Tibor irodalomtörténész, kritikus, a Bárka című lap főszerkesztője (Korszakhatár az életműben: Anyám könnyű álmot ígért) dolgozatában szociográfikus vallomásregényként értelmezte a művet, amelyben fontos a szerző jelenléte, aki beszámol Pusztakamarás jelenéről, múltjáról, az ottani viszonyokról, a magyarság asszimilációjáról, s közben bizonyos mértékig számot vet korábbi cselekedeteivel, ami felszabadító hatással van rá, s elindítja nagy műveinek sorozatát.
"Nagy élményem volt az Anyám könnyű álmot ígér megjelenése… Sütő András a látásunkat szabadította fel" – mondta Cseke Péter, aki a kötet visszhangjáról is beszámolt. Irodalomtörténészként, szociográfusként a népi szociográfia szemléletmódjával, az otthonirodalom, a valóságirodalom, a tájirodalom fogalomhasználatával és szemléletével közelítette meg a művet (Új fejezet otthonirodalmunk történetében. Az anyám könnyű álmot ígér műfajtörténeti háttere).
Filep Tamás Gusztáv magyarországi kisebbségkutató és művelődéstörténész Sütő András és Szabó Gyula egymáshoz való viszonyát, illetve ugyanannak a valóságnak a bemutatását vizsgálta a két írónál, s nem mindig Sütő javára dőlt el az összehasonlítás esztétikai, politikai eredménye, amely a Gondos atyafiság című mű megjelenéséig tárgyalta a két író közötti párhuzamot.
Novák Csaba Zoltán történész, a Román Akadémia marosvásárhelyi kutatóintézetének tudományos munkatársa a politológia illetve a kortörténet felé terelte a beszélgetés fonalát (Válaszúton. A megfigyelt Sütő András közéleti szerepvállalásának alakulása). Dolgozatában azt részletezte, hogy az ismert ellenzéki jellegű népszolgálati szerep hogyan jelent meg a szekuritáté tudatában. Az író követési dossziéjából kiderül az is, hogy miképpen próbálták meg bizalmatlansági rémhírterjesztéssel megakadályozni, hogy Sütő András, Király Károly és Kányádi Sándor között egyfajta ellenzéki kapcsolatfelvétel történjen.
A Kálvin-értelmezés vitája
Filep Tamás Gusztáv a Sütő András színpadi világához, drámáihoz, színpadi előadásaihoz, drámai hőseihez kapcsolódó tagozaton elhangzottakat elemezte. Kovács Dezső színikritikus (Sütő András színpadi bemutatóinak magyarországi recepciója) és Jákfalvi Magdolna, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem professzora (A kettős beszéd hatalma. Az Advent a Hargitán premierje) a magyarországi színházi előadásokat és azok befogadását tárgyalta. Szász László ("Szerep-vivő emberré lettem", Sütő András Kálvin- portréja) a szövegben megjelenő Kálvint próbálta összevetni részben a teológiai irodalommal, részben a darabnak a református egyházon belüli fogadtatásával. Míg Magyarországon egyértelműnek látszott az egyház elutasítása, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben Juhász István professzor azt a szemléletet képviselőte, hogy egy egyházi személy irodalmi feldolgozását nem szabad az egyházi dogmatika megközelítési kategóriáiban és módszertanával elemezni, s erről vitaműsort szervezett a diákságnak, amely irodalom szakos hallgatóként fontos élmény volt számára – nyilatkozta Lázok János (A "kerek félalmák" dramaturgiája).
A Szúzai menyegzőt megelőző Perzsák című Sütő-esszé alapján Vida Gábor nemzedékének olvasatát fogalmazta meg. A sütői életműben egy leszűkített világbeli képet látnak, egy leegyszerűsített történetfilozófiát, egy csak magyar–román problematikán való kérődzést. A vállalt politikai, közművelődési és írói összetett szerephez bizonyos képességei megvoltak ugyan Sütőnek, mint például rendkívüli nyelvi ereje, de nem volt elegendő a háttértudása, műveltsége és talán a gondolkodásbeli következetessége is megkérdőjelezhető (Én és ők, perzsák) – idézte Vida Gábort az üléselnök.
Az elhangzottakat Lázok János előadása határozattan cáfolta. A Káin és Ábel című Sütő-darab alapján, amely lételméleti problémákat vet fel, Sütő magas színvonalú paradoxális gondolkodását, illetve gondolatainak a végsőkig való következetes végiggondolását és egymásra építését emelte ki.
Sürgős a kritikai kiadás elkezdése
A Mester Béla, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Filozófiai Intézetének filozófia-történész kutatója által vezetett tagozat a kiadásnak és az életmű további kezelésének módozatairól, valamint a hatástörténetekről és az összehasonlításokról szólt.
Sütő műveinek a kritikai kiadását minél hamarabb el kellene kezdeni – vetette fel Kuszálik Péter, a Sütő-bibliográfia szerzője (Beiträge zur… avagy az életmű kritikai kiadásával kapcsolatos kérdések). Figyelmeztetett arra, hogy Sütő András munkáinak a kiadása (SAM), ami 1989-ben indult a Szépirodalmi Könyvkiadónál Ablonczy László gondozásában, a negyedik kiadóhoz (egy szeszforgalmazó cég) került, s már az első kiadócsere után eltűntek a könyvekből a jegyzetek és tájékozató szövegek. Oda kell figyelni a hagyaték sorsára is, hisz bármely kritikai kiadás arra épül – hangsúlyozta.
G. Balla Ilona, a kolozsvári egyetemi könyvtár tudós könyvtárosa a hálózati (online) kritikai kiadás módszertani vonatkozásairól írt dolgozatot. A műfaj előnye, hogy az új adatok felmerülése nyomán a szöveg megváltoztatható, és nem kell újra kiadni.
Az írói munkásság tartalmi kérdéseit illetően Aradi Schreiner József a hagymametaforával utalt arra (Hogyan hántsuk a Sütő-életmű hagymáját?), hogy Sütő újraolvasása folytán a saját önismeretünket segítjük elő. Informatikusként elmondta, hogy az internet élő részében Sütő alig jelenik meg, ami baljós árnyakat vetít előre a továbbélés kérdésében.
Kritikai gettóban
Peczold Szilvia Sütő András és Paul Schuster regényében hasonlította össze az erdélyi viszonyok ábrázolását (Magunkról és másokról: erdélyi viszonyok Sütő András és Paul Schuster regényében), Cristian Réka, a Szegedi Tudományegyetem oktatója, az amerikanisztikai tanszék vezetője Sütő András műveinek az angol nyelvű recepcióját elemezte, amire az érdektelenség jellemző, s a népszerűsítés lehetőségeit latolgatta (S. A. műveinek recepciója angol nyelven és az angol-amerikai világban).
Ahelyett, hogy ablakot nyitott volna az íróknak, az erdélyi irodalommal való foglalkozás egyfajta kritikai gettóba szorult a hetvenes évek Magyarországán. Ezért nem a kritikusok hibáztathatók, hanem a világ, amelyben éltek – hangzott el a Sütő-művek magyarországi befogadásáról. Mester Béla a fikciónak és a történelem elbeszélhetőségének a kérdését vizsgálta Székely Jánosnál, Szilágyi Istvánnál és Sütő Andrásnál.
Dávid Gyula irodalomtörténész, a Kriterion Kiadó volt szerkesztője a kiadástörténetről szólva kijelentette (Sütő-pályaív – a Kriterion Kiadó felől nézve), hogy a kimondandó tartalmak a hetvenes évek végére torlódtak föl az erdélyi magyar irodalom több nemzedékében. Ekkor ismert történelmi körülmények hatására megalakult a Kriterion Kiadó, amelynek az Anyám könnyű álmot ígér a névjegye lett. Az új hangot az új kiadó Sütő András könyvével ütötte le. Ez lett a legsikeresebb könyve, hat év alatt négy kiadást ért meg 92.100 példányban. Megjelenése után Sütő életműve elválaszthatatlan volt a kiadó működésétől egészen a kései munkákig. Ezek magyarországi kiadóknál jelentek meg a ’80-as évektől, amikor a kényszerítő körülmények hatására megszakadt az írónak a Kriterionnal való kapcsolata. A ’80-as évek új közönségének már elégtelen volt Sütő eszmélete, s ehhez kapcsolódik a kritikában rosszul kezelt fordulat, Bíró Bélának a Tragikum tragikuma című kötete a Kriterionnál, amire az író érzékenyen reagált.
Tetemre hívás
Az utolsó nap előadásairól Dávid Gyula számolt be. A fő témát az író művének az életéhez s közéleti, politikai szerepléséhez való viszonyulása képezte. Markó Béla hosszú ideig gyakorló politikusként adta elő – Egy félbemaradt kultusz (Sütő András helye a romániai magyar kisebbségpolitikában) –, hogy Sütő András szenvedélyes közösségi elkötelezettsége, közéleti szerepvállalása, az általa felmutatott példa sajnálatosan marad ki a mai közbeszédből, nem tartják számon és nem építenek rá.
Molnár Gusztáv filozófus, politológus, a Partiumi Keresztény Egyetem docense egy 27 évvel ezelőtti problematikáját elevenítette fel (Értelmiségi állásfoglalások az erdélyi magyar irodalomban 1956-ban). Tetemre hívta azt a nemzedéket, amelyhez Sütő András és az erdélyi magyar írók túlnyomó része tartozott, akik az 1956-os forradalom idején a sajtóban megjelent nyilatkozatokban, versekben, cikkekben enyhén szólva szégyenletes szövegeket írtak alá vagy fogalmaztak meg. Molnár Gusztáv mellett Demény Péternek volt egy blogbejegyzése, s egy cikke, Kiáltvány apáink ellen, amelyben azt háborogta ki magából, hogy amikor az erdélyi magyarság sorskérdéseiről volt szó, az apák nemzedéke olyan állást foglalt, ami csődbe vezetett. Hittek a kommunista eszmében, a szocialista rendszer által kínált lehetőségekben, s amikor egyre inkább világossá vált, hogy nem ez a helyes út, nem tudtak szembenézni a saját múltjukkal (S. A. nemzedéke. Egy csalódás vizsgálata) – összegzett Dávid Gyula.
Elindul a lavina?
– Ami a konferencián elhangzott, Sütőtől függően vagy függetlenül elindít egy lavinát. Véleményem szerint nagyon személyre szólóan, nagyon időhöz és helyhez kötötten kell vizsgálódni, és sokkal több dokumentáció alapján, mint amennyit eddig tudunk. Emberek életpályájáról, vállalásáról van szó 1944 őszétől a halálukig. A nemzedék, amelyhez Sütő András is tartozott, megjárta a keserves utat a hittől az eszméletig. Felvállalt egy eszmét, amely megoldást ígért a fájdalmas magyar sorskérdésekre, a magyar társadalmat belülről is tagozó igazságtalanságokra, védelmet a kisebbségi helyzetben védtelen erdélyi magyarság számára. Hogy ez a hit milyen hamar megcsúfoltatott, és az eszmélet milyen nehezen következett be, annak folyamatát ma már világosan látjuk. A kérdés az, hogy ki mikor jutott el az eszméletig, és milyen motívumok alapján. Aki tenni akart, csak azt tehette, amit lehetett, a lehetőségeket feszítve a maximumig és afölött is, ez volt az egyetlen hasznos és járható út.
A ’80-as években felnőtt nemzedékben viszont az eszméhez való érzelmi viszonyulást felváltja az értelem józan kritikája. Úgy érzik, hogy Sütő drámáinak anakronisztikus dramaturgiaszemlélete alkalmatlan a valóság megragadására. Személy szerint a drámák 80-as évekbeli aktualitását nem tudnám megkérdőjelezni. Az akkor körvonalazódó és egyre agresszívabbá váló homogenizálás körülményei között a bennük foglalt dilemmák már nem az 50-es évek nagy dilemmái, hanem a jelenéi, s a tanulságok, a hősök sorsában negatív vagy pozitív kicsengéssel sugallt magatartásmodellek a jelen emberéhez szólnak – érvelt Dávid Gyula.
– A színházi illúzió, hogy e drámák révén a közönség estére szembeszállhat a hatalommal, a diktatúrával, abban az időben életmentő szerepet töltött be. A megváltozott politikai helyzetben, amikor már nem így tevődik fel az irodalom szerepe és a kisebbségi közösség érdekkifejeződése, ahelyett, hogy múzeumban helyeznénk el a sütői életművet, az én elképzelésem szerint újra kell értelmezni, ami új szellemiséggel tölti fel, és élővé teszi. Ezt próbáltam elmondani, ez volt a konferencia motivációja is – összegzett Lázok János.
Ezt hangsúlyozta zárszavában Balási András, a Művészeti Egyetem prorektora is, aki elmondta, hogy várja a konferencia előadásait tartalmazó kötet megjelenését.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely2014. november 18.
Átadták a Nemzet Művésze díjakat
Mások mellett Törőcsik Mari, Rubik Ernő, Jókai Anna, Szabó István, Kocsár Miklós, Korniss Péter, Kányádi Sándor, Melocco Miklós, Sebő Ferenc, Marton Éva és Novák Ferenc vehette át a Nemzet Művésze díjat, illetve a cím viselését igazoló díszoklevelet tegnap a Pesti Vigadó épületében.
„Kulturális gazdagság nélkül nincs gazdasági sikerekben is erős ország. A Nemzet Művésze díj a legnagyobb szintű elismerés, amelyről művészekből, Kossuth-díjasokból álló bizottság dönt. A díjazottak tiszta, ikonikus nagyságok, akiknek tevékenysége, életműve előtt pályatársak és a közönség egyaránt elismeréssel adózik” – mondta beszédében Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Kiemelte, hogy a legnagyobb művészek esetében a tenni és a lenni egymást feltételezi, nincs alternatíva. Mint kifejtette, a Nemzet Művésze díjjal a magyar művészet szinte minden területét igyekeztek elérni, hiszen minden színtéren vannak olyan alkotók, akik életművükkel, alkotásaikkal különlegesen sokat adtak nekünk.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. november 18.
Kitüntetések erdélyi művészóriásoknak is
Első alkalommal adták át a Nemzet Művésze díjat, illetve a cím viselését igazoló díszoklevelet hétfőn a Pesti Vigadó épületében.
A rangos kitüntetést erdélyi személyiségek, Kányádi Sándor költő, Szilágyi István író és Kallós Zoltán néprajztudós is megkapták. Rajtuk kívül olyan neves alkotók részesültek az elismerésben, mint Törőcsik Mari színművész, Rubik Ernő építészmérnök, tárgytervező, Jókai Anna író, Szabó István filmrendező, Korniss Péter fotóművész, Melocco Miklós szobrászművész, Sebő Ferenc népzenekutató, népzenész, Novák Ferenc koreográfus, Szakcsi Lakatos Béla zongoraművész, zeneszerző vagy Tandori Dezső költő, író, műfordító.
A Nemzet Művésze díjat a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) kezdeményezésére 2013-ban hozta létre az Országgyűlés, idén először ítélték oda és, 69-en kapták meg tíz kategóriában. Az elismerést a magyar művészeti élet Kossuth-díjas és 65. – a tánc-, valamint a cirkuszművészet esetében 50. – életévét betöltő képviselői kaphatják. A díj életjáradékkal jár, ennek összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 23-szorosa, jelenleg 655 500 forint.
Díj a kulturális gazdagságért
„Kulturális gazdagság nélkül nincs gazdasági sikerekben is erős ország. A Nemzet Művésze díj a legnagyobb szintű elismerés, amelyről művészekből, Kossuth-díjasokból álló bizottság dönt. A díjazottak tiszta, ikonikus nagyságok, akiknek tevékenysége, életműve előtt pályatársak és a közönség egyaránt elismeréssel adózik” – mondta beszédében Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.
Kiemelte, hogy a legnagyobb művészek esetében a tenni és a lenni egymást feltételezi, nincs alternatíva. Mint kifejtette, a Nemzet Művésze díjjal a magyar művészet szinte minden területét igyekeztek átfogni, hiszen minden színtéren vannak olyan alkotók, akik életművükkel, alkotásaikkal különlegesen sokat adtak nekünk. Balog Zoltán felsorolta, hogy az elismerést a színházművészet, irodalom, zeneművészet, képzőművészet filmművészet, építőművészet, táncművészet, iparművészet, fotóművészet, népművészet, valamint a cirkuszművészet területén alkotók számára adományozzák.
„Művészóriások élnek közöttünk, akik pályájuk során maradandót alkottak. Olyan alkotó emberek, akik mögött évtizedek munkája, küzdelmei, tanítói munkája áll. Közös érdekünk, hogy ezeket a művészeket életük végéig hozzásegítsük az alkotás szabadságához a díjjal járó életjáradékkal. Minket is minősít, hogy a nemzet képes-e megbecsülni értékeit” – jelentette ki a miniszter.
Méltatlan helyzetet korrigáltak
A díjakat Balog Zoltán és Fekete György, az MMA elnöke nyújtotta át. Utóbbi hangsúlyozta, hogy a díjat odaítélő bizottság „komoly és alapos, jóságos, elismerő és tisztelettudó, békés szándékú és méltányos” döntést hozott.
A Nemzet Művésze címet egyszerre legfeljebb 70-en viselhetik; mivel Kossuth-díjas cirkuszművész jelenleg nincs, idén 69 művészt jelöltek. „A díj és a cím létrehozását 2012-ben az a méltánytalan helyzet alapozta meg, hogy a művészeti ágak képviselői közül életjáradékra eddig csak a színészek, a filmesek, valamint az operaművészek voltak jogosultak. Tudtuk, hogy a többi művészeti ág képviselői között is sok idős alkotó él, akinek szociális körülményei nagyon nehezek” – mondta korábban az előzményekről Fekete György.
A három korábbi elismerés, vagyis a Nemzet Színésze, a Nemzet Filmművésze (régi nevén a Magyar Mozgókép Mestere), valamint a Magyar Állami Operaház Mesterművésze cím nem zárja ki a Nemzet Művésze cím elnyerését, ugyanakkor akik a négy csúcsdíjból többet is megkapnak, választaniuk kell, melyik után veszik fel az adómentes életjáradékot, amely a Nemzet Művésze cím esetében a legmagasabb.
A jelenleg duplán érintettek közé tartozik Törőcsik Mari, a nemzet színésze; Makk Károly, Sára Sándor, Szabó István és Tóth János, ők a magyar mozgókép mesterei; valamint Miller Lajos és Pártay Lilla, akik a Magyar Állami Operaház mesterművészei.
A Nemzet Művésze díjakat az MMA megalakulási dátumához, november 5-éhez kapcsolódva adják át. A mostani szabályok szerint az irodalom kategóriában 12-en, a képzőművészet, a színházművészet és a zeneművészet terén 10-10-en, az iparművészet képviselői közül heten, az építőművészek és a filmművészek közül hatan-hatan, a népművészet és a táncművészet kiválóságai sorában hárman-hárman, a fotóművészek közül ketten, a cirkuszművészek közül pedig egy alkotó viselheti egyidejűleg a Nemzet Művésze címet.
A díjátadó ünnepségen fellépett Bogányi Gergely és Kassai István zongoraművész, Szecsődi Ferenc hegedűművész; a programban Liszt Ferenc és Hubay Jenő művei szerepeltek.
Székelyhon.ro2014. november 21.
Átadták az elismeréseket
Hétfőn, a Pesti Vigadó épületében többek között Törőcsik Mari, Rubik Ernő, Jókai Anna, Szabó István, Kocsár Miklós, Korniss Péter, Kányádi Sándor, Melocco Miklós, Sebő Ferenc, Marton Éva és Novák Ferenc vehette át a Nemzet Művésze díjat, illetve a cím viselését igazoló díszok-levelet.
A Nemzet Művésze díjat a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) kezdeményezésére 2013-ban hozta létre az Országgyűlés, idén először ítélték oda, és hatvankilencen kapták meg tíz kategóriában. Az elismerést a magyar művészeti élet Kossuth-díjas és 65. – a tánc-, valamint a cirkuszművészet esetében 50. – életévüket betöltött képviselői kaphatják. A díj életjáradékkal jár, ennek összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 23-szorosa, jelenleg 655 ezer 500 forint.
"Kulturális gazdagság nélkül nincs gazdasági sikerekben is erős ország. A Nemzet Művésze díj a legnagyobb szintű elismerés, amelyről művészekből, Kossuth-díjasokból álló bizottság dönt. A díjazottak tiszta, ikonikus nagyságok, akiknek tevékenysége, életműve előtt pályatársak és a közönség egyaránt elismeréssel adózik" – mondta beszédében Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Kiemelte, hogy a legnagyobb művészek esetében a tenni és a lenni egymást feltételezi, nincs alternatíva. Mint kifejtette, a Nemzet Művésze díjjal a magyar művészet szinte minden területét igyekeztek elérni, hiszen minden színtéren vannak olyan alkotók, akik életművükkel, alkotásaikkal különösen sokat adtak nekünk.
Balog Zoltán felsorolta, hogy az elismerést a színházművészet, az irodalom, a zeneművészet, a képzőművészet, a filmművészet, az építőművészet, a táncművészet, az iparművészet, a fotóművészet, a népművészet, valamint a cirkuszművészet területén alkotók számára adományozzák.
"Művészóriások élnek közöttünk, akik pályájuk során maradandót alkottak. Olyan alkotó emberek, akik mögött évtizedek munkája, küzdelmei, tanítói munkája áll. Közös érdekünk, hogy ezeket a művészeket életük végéig hozzásegítsük az alkotás szabadságához a díjhoz járó életjáradékkal. Minket is minősít, hogy a nemzet képes-e megbecsülni értékeit" – jelentette ki a miniszter.
A díjakat Balog Zoltán és Fekete György, az MMA elnöke nyújtotta át. Utóbbi hangsúlyozta, hogy a díjról odaítélő bizottság "komoly és alapos, jóságos, elismerő és tisztelettudó, békés szándékú és méltányos" döntést hozott.
A Nemzet Művésze címet egyszerre legfeljebb hetvenen viselhetik; mivel Kossuth-díjas cirkuszművész jelenleg nincs, idén 69 művészt jelöltek. "A díj és a cím létrehozását 2012-ben az a méltánytalan helyzet alapozta meg, hogy a művészeti ágak képviselői közül életjáradékra eddig csak a színészek, a filmesek, valamint az operaművészek voltak jogosultak. Tudtuk, hogy a többi művészeti ág képviselői között is sok idős alkotó él, akinek szociális körülményei nagyon nehezek" – mondta korábban az előzményekről Fekete György.
A három korábbi elismerés, vagyis a Nemzet Színésze, a Nemzet Filmművésze (régi nevén a Magyar Mozgókép Mestere), valamint a Magyar Állami Operaház Mesterművésze cím viselése nem zárja ki a Nemzet Művésze cím elnyerését, ugyanakkor akik a négy csúcsdíjból többet is megkapnak, választaniuk kell, melyik után veszik fel az adómentes életjáradékot, amely a Nemzet Művésze cím esetében a legmagasabb. A jelenleg duplán érintettek közé tartozik Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze; Makk Károly, Sára Sándor, Szabó István és Tóth János, ők a Magyar Mozgókép Mesterei; valamint Miller Lajos és Pártay Lilla, akik a Magyar Állami Operaház Mesterművészei.
A Nemzet Művésze díjakat az MMA megalakulási dátumához, november ötödikéhez kapcsolódva adták át. A mostani szabályok szerint az irodalom kategóriában tizenketten, a képzőművészet, a színházművészet és a zeneművészet terén 10-10-en, az iparművészet képviselői közül heten, az építőművészeté és a filmművészek közül hatan-hatan, a népművészet és a táncművészet kiválóságai sorában hárman-hárman, a fotóművészek közül ketten, a cirkuszművészek közül pedig egy alkotó viselheti egyidejűleg a Nemzet Művésze címet.
Az ünnepségen fellépett Bogányi Gergely és Kassai István zongoraművész, Szecsődi Ferenc hegedűművész; a programban Liszt Ferenc és Hubay Jenő művei szerepeltek.
"…tudom a titkot, áldás, áldás…"
Magyar írók asztalánál
Alkotói világok, dallam és politikum, újat teremtő visszaút- és mindent elsöprő anyaságélmény találkozásának szolgált színhelyéül múlt csütörtökön a Kultúrpalota kisterme. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár lassan hagyományossá váló rendezvénye, a magyar írók idén is telt házas estje fordított forgatókönyv szerint zajlott: a meghívottak – Szilágyi Ákos, Dragomán György, Szabó T. Anna és Péterfy Gergely – műveikből felolvasva teremtették meg a párbeszédmozaikok hangulatát. A vendégekkel Mészáros Sándor, a Szépírók Társaságának elnöke beszélgetett.
Elsőként Szilágyi Ákos kínált ízelítőt Baglyok könyve című, a politikum ragadozó és prédamadarait "megéneklő" verseskötetéből. A Szól a kuvik már című vers egyedi előadása után magától adódott a lírai szöveg zeneiségére vonatkozó kérdés.
– A dallamról leválaszthatatlan a szöveg. Ezt igazolja a Kalevala, a trubadúr költészet. A középkor végéig nincs néma olvasás. Zümmögő kolostorokról beszélhetünk. Most pedig, az internet világában, amikor minden multimédiális, ez még inkább érzékelhető. (…) Arany Jánost is így, hangosan kell mondani. Lehetetlen némán olvasni az V. Lászlót, abba beleőrülök – mondta a költő, majd a politikai költészet kapcsán így fogalmazott:
– Mindannyian közemberek vagyunk, és a hatalom természeténél fogva állandóan súrlódunk. Újabban a halk szavú lírikusoknál is ezt vettem észre… Akárhogy rakjuk össze a lírai motívumokat, kifejezésre jut a politikai üzenet.
Szilágyi Ákos a tragikusan elhunyt Borbély Szilárdhoz írt versével a magyar irodalom ez évi nagy veszteségére emlékezett.
Út a fához
Dragomán György Máglya című új regényéből olvasta fel a Látóban megjelent részletet. A marosvásárhelyi származású író elöljáróban elmondta, hogy ez az első olyan műve, amelyben nem fiúk szólalnak meg, hanem egy 13 éves kamasz lány, a felolvasást követő rövid beszélgetés során pedig azt is elárulta, hogy a regénynek egyetlen valós szereplője van, a központi elemnek számító diófa, amelyet nagymamája egykori fájáról mintázott.
– 1988 szeptemberében onnan indultunk Magyarországra. Emma egy ilyen kertben él. Sokat írtam arról a fáról. Ma már nincs ott, de meg akartam nézni a helyét az égen, és láttam is.
Mészáros Sándor arra kérdezett rá, hogy miért kellett kilenc évet várni erre a regényre, és feszélyezte-e az alkotásban az írót a korábban megjelent mű, A fehér király sikere.
– Úgy gondolom, hogy megérte azt a kilenc évet az életemből ez a könyv. Miközben írtam, egy másik regényen is dolgoztam, és azt hittem, hogy az lesz meg hamarabb – emlékezett vissza Dragomán György a "kilenc szűkös esztendőre".
– Néha az emberek megszántak, és már nem kérdezték, hogy mikor lesz meg – jegyezte meg viccesen, majd azt is kifejtette, hogy második regényének népszerűsége nem nehezítette és nem is könnyítette az alkotás folyamatát, de megvolt benne a késztetés, hogy új könyvével még többet nyújtson.
Gyermek- és anyalét bűvöletében
Az író felesége, Szabó T. Anna érdekes "kulisszatitkokkal" egészítette ki a Dragomán-regények születéstörténetét.
– Az első könyvét öt évig írta, de nem szólt róla senkinek, azt mondta, hogy műfordítói munkát végez. Az nehezebb időszak volt – mondta a költőnő, majd arra is felhívta az egybegyűltek figyelmét, hogy a harmadik regényt, a Máglya címűt elolvasva lehet igazán megérteni A pusztítás könyve című első művet.
– Te hogy vagy költő, miben más a munkamódszered? – tette fel a kérdést Szabó T. Annának Mészáros Sándor.
– Én is rengeteget dolgozom, esszét és novellákat is írok, ez ellen a kisfiam kétévesen úgy tiltakozott, hogy elvágta a kábelt. Regényírással nem mertem próbálkozni, én ugyanis csak éjjel tudok dolgozni. Ha tudnék délelőtt, akkor írnék regényt. Ha bármit elcserélhetnék, az a reggeli frissesség lenne.
A versek személyes hangvétele kapcsán a költőnő elmondta, hogy eleinte nem akart személyes lenni, nagyon szerette az objektív verseket, első gyermeke világra jöttekor, a szülőszobában, a jövő-menő emberek között változott meg ilyen értelemben az ars poeticája, ahhoz képest ugyanis, aminek abban a helyzetben kitéve érezte magát, a személyesség "semmi". Mint azt a közönség tetszésnyilvánítása is érzékeltette, az irodalmi est legintenzívebb élményét Szabó T. Anna felolvasása nyújtotta. "Nagy, meleg, eleven, fészekadó/ csókol és dúdol és elhagy" – szólt a gyermeki panasz az Elhagy című kötet címadó verséből, majd a Hangok a várakozásban lélegzet-elállító lélekképei vetítődtek ki a hallgatóság elé: "Hordom a terhem, almafa ősszel, itt van az óra, fürdöm a fényben/ ég fele nyúlok, föld fele hajlok, tudom a titkot, áldás, áldás…"
Nagyapák kiváltsága
Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényéből nyújtott irodalmi "kóstolót". A budapesti származású író a felolvasás előtt elmondta, hogy számára azért nagy megtiszteltetés jelen lenni ezen a találkozón, mert az apját a Dragomán György édesapjához fűző barátság révén Vásárhely az ő városa is, kívülről régóta figyeli, és mindig úgy érzi, hogy egy kicsit hazajön ide.
Az est házigazdája nagyapjával, Jékely Zoltánnal való viszonyáról kérdezte az írót.
– Nagyszülőnek lenni egy kivételesen tolvaj helyzet. Olyan szeretetet lophatsz, amit az apai helyzetből adódóan nem lehet – jegyezte meg Péterfy György, aki költő nagyapjával való kapcsolatából az egyértelmű szeretetet, illetve azt emelte ki, hogy Jékely Zoltán a maga részben szász, részben székely identitásával, és azzal, ahogy Schubertet, Mozartot, a német és latin irodalmat finoman felkínálta neki, azonosságtudatának alakulásában is meghatározó szerepet játszott. Nagyapja könyvtárában talált rá arra a Kazinczy- levélre is, amelyből először hallott Kazincy barátjának, Angelo Solimannak, a megnyúzott és kitömött négernek a történetéről, amelynek éveken keresztül a bűvöletében élt. Ebből a történetből született legújabb regénye, melynek elolvasásához az irodalmi est közönsége is kedvet kaphatott.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)2014. november 22.
Gábor Áron életútja
Új könyvvel jelentkezik Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történész*, a Háromszék külső munkatársa, a székely tankönyv társszerkesztője, a Történelmi Magazin főszerkesztője. Mint az utóbbi években megszokhattuk, az esztendő végéhez közeledve megjelenik egy-egy Kádár-könyv.
A történész korábbi munkái után 2010 óta sorozatban adta ki újabb könyveit: Székelyföld határán, Székely hazát akarunk, Múltunk kötelez, Sepsiszentgyörgy korai története. Székely vértanúk, Prés alatt a magyarság, s idén, az 500. évforduló tiszteletére a Háromszék Vármegye Kiadónál megjelent egy kisebb lélegzetű munkája Hallottátok Dózsa György hírét? címmel. A nyomdából frissen kijött könyv Gábor Áron életútját ismerteti. A széles bibliográfiára támaszkodó, a forrást megjelölő munka nem száraz dolgozat, történész és publicista ötvözeteként jellemezhetnénk a szerzőt. Kádár Gyula vallja: írásait a ma emberének szánja úgy, hogy azokat széles körben olvassák, de a szakember is használhassa. A történelmi ismeretek közlése révén nevelni akar. Olvasmányosságra törekszik, mert a száraz történelmi szaktanulmányokat többnyire csak szakemberek veszik kézbe.
Kádár e könyvében tudatosítja, hogy az ágyúöntés és az ágyúk felszerelése csoportmunka, amelyben nagyszámú szakember és munkás vesz részt. Ennek irányítása hárul Gábor Áronra. Az ő forradalmi elkötelezettsége nélkül nincs ágyú, nem kerül sor a dicsőséges önvédelmi harcra. Gábor Áron ágyúgyártásban betöltött kimagasló szerepe mellett a szerző kiemeli a tényt, hogy ő volt a székely tüzérség megszervezője. Hangsúlyozza, Gábor Áron legnagyobb érdeme az önálló székely tüzérség megteremtése volt, amely 65 évvel előzi meg az önálló magyar tüzérség (1913. március 1.) felállítását. A könyv megpróbálja a mítoszok lebontását is. A köztudatban úgy él, Gábor Áron a kökösi hídnál esett el. Ezt hirdeti Gábor Áron 1892-ben állított eresztevényi síremléke vagy Gyárfás Jenő Gábor Áron halála című nagyméretű festménye, továbbá Kányádi Sándor A kökösi hídon című verse. Ezzel ellentétben Gábor Áron őrnagy, a székely tüzérség főparancsnoka Uzon mellett, a mai vasúti feljáró közelében esett el, és nem Kökös közelében. Sombori Sándor és Földi István regényei irodalmi alkotások, melyekben szárnyal a fantázia – jelzi a szerző. Hozzáteszi, a mítoszteremtés már 1848–49-ben megkezdődik. Jókai Mór az Esti Lapokban megrajzolja a „keveset tanult közvitéz” alakját. Kőváry László történész Gábor Áront mint egyszerű szántó-vető embert mutatja be, megteremtve a népmesei hőst, aki székely furfanggal, leleményességgel ágyút önt. A szerző szilárd meggyőződése, annak ellenére, hogy az elmúlt másfél évszázadban többen írtak Gábor Áronról, még mindig szükség van kutatásra. Kádár Gyula úgy véli, hogy Gábor Áron életrajzát megírni csak az általános történelmi háttér ismertetésével lehet, ezért életét és munkásságát tematikus rendszerezéssel teszi áttekinthetővé. A keménykötésű, illusztrációkkal gazdagított könyv függelékében olvasható többek között Gábor Áron 1849. május 12-én írt levele, melyben beszámol a Kossuth Lajossal való találkozásáról, valamint az a korabeli leltár, amelyben felsorolják az uzoni-kökösi csatában elesett Gábor Áronnál talált tárgyakat, köztük a négycsövű forgópisztolyt, egy kis bronzcsövű, ágyú alakú pisztolyt, a tiszti- és csatakardját.
Kádár Gyula Gábor Áron születésének kétszázadik évfordulójára írta e könyvét. Azt az embert mutatja be, aki a székely nép megmaradásáért, jövőjéért folytatott harcában a kitartás és a helytállás jelképévé vált.
Év vége közeledtével elmondhatjuk, saját olvasmányon kívül karácsonyi ajándéknak is szánható a könyv. Kádár Gyula könyvei mellett megvásárolható a H–Press lapterjesztő standjain, Sepsiszentgyörgy könyvesboltjaiban. Megrendelhető a [email protected] e-mail címen vagy a 0740 026 450-es telefonon.
* Kádár Gyula: Gábor Áron életútja, Csíkszereda, 2014
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. december 31.
Kriterion Koszorú Kányádi Sándornak
A csíkszeredai székhelyű Kriterion Alapítvány 2007-ben elhunyt alapító elnökének, Domokos Gézának a kezdeményezésére 1995-től Kriterion Koszorúval jutalmazza az erdélyi magyarság azon kiemelkedő személyiségeit, akik értékteremtésüknél fogva Európa és a világ szellemi áramlataiba is bekapcsolják ezt a közösséget.
2014 végén a kuratórium úgy döntött, hogy Kányádi Sándor költő, közéleti személyiség sok évtizedes munkásságát jutalmazza Kriterion Koszorúval, egyben emlékeztetve arra is, hogy nagyhatású verseiből készített válogatások a Domokos Géza vezette Kriterion Könyvkiadónál jelentek meg először. Kányádi Sándor több évtizedes irodalmi, szerkesztői, műfordítói munkássága nem csupán a romániai magyarsággal vállalt és vállal sorsközösséget, hanem a soknemzetiségű Erdély népeinek az együttműködését, az európai eszmeáramlatokba való bekapcsolását is szolgálja.
A Kriterion Koszorú a sok-sok díjjal már elismert életmű mellett ezt a fáradhatatlan közéleti magatartást is jutalmazza. A kitüntetést egy későbbi időpontban adják át – közölte a Kriterion Alapítvány Kuratóriuma.
Székelyhon.ro2015. január 5.
Kányádi Sándor kapja a Kriterion-koszorút
Kányádi Sándor kapja ezúttal a Kriterion-koszorút. A csíkszeredai székhelyű Kriterion Alapítvány 2007-ben elhunyt alapító elnökének, Domokos Gézának a kezdeményezésére 1995-től Kriterion-koszorúval jutalmazza az erdélyi magyarság azon kiemelkedő személyiségeit, akik értékteremtésüknél fogva Európa és a világ szellemi áramlataiba is bekapcsolják ezt a közösséget.
2014 végén a kuratórium úgy döntött, hogy Kányádi Sándor költő, közéleti személyiség sok évtizedes munkásságát jutalmazza Kriterion-koszorúval, egyben emlékeztetve arra is, hogy nagyhatású versei a Domokos Géza vezette Kriterion Könyvkiadónál jelentek meg először verseskötetek formájában.
Az indoklás szerint Kányádi Sándor több évtizedes irodalmi, szerkesztői, műfordítói munkássága nem csupán a romániai magyarsággal vállalt és vállal sorsközösséget, hanem a soknemzetiségű Erdély népeinek az együttműködését, az európai eszmeáramlatokba való bekapcsolását is szolgálja.
„A Kriterion-koszorú a sok-sok díjjal már elismert életmű mellett ezt a fáradhatatlan közéleti magatartást is jutalmazza. A kitüntetést egy későbbi időpontban adjuk át” – közölte a Kriterion Alapítvány kuratóriuma.
Krónika (Kolozsvár)2015. január 12.
Lapszerkesztés mint „kincskeresés”
Interjú Zsigmond Emesével, a Napsugár és Szivárvány gyermeklap főszerkesztőjével.
– Jubilál a Kolozsváron megjelenő országos gyermeklap, a Szivárvány. Miként értékelné a legkisebbeknek szánt, színvonalas irodalmat nyújtó kiadvány 35 évét?
– Ünnepi évünk kezdődött 2015-tel, hiszen 35 éves idén januárban kisebbik gyermeklapunk. Hiába keresnénk azonban az archívumban a 35 évvel ezelőtti Szivárványt – a szerkesztőség 1980-ban elindította a kis lapot, viszont az akkori rendszer kommunista cenzúrája nem engedélyezte a javasolt Szivárvány címet, és kötelezően a Haza sólymainak kellett keresztelni a Napsugár „szárnyai alatt” induló, kisebbeknek szóló kiadványt.
Zsigmond Emese
1955-ben született a Hargita megyei Szentkeresztbányán, Marosvásárhelyen érettségizett 1974-ben, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett magyar–francia tanári oklevelet 1978-ban. Tíz évig a kolozsvári 5-ös Számú Általános Iskolában tanított magyar irodalmat. 1989 őszétől a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok szerkesztője, 1992-től főszerkesztője. A 2013-ban indult Tanítók Lapjának rovatvezetője, számos gyermekirodalmi kötet szerkesztője.
A kényszerű-kényszerített nevet aztán 1989 decemberében azonnal lecseréltük az eredetiként javasolt Szivárványra. Tehát nincsenek bekötött Szivárványok ebből az időből a szerkesztőségben sem: 1980-tól 1989-ig Haza sólymai-példányok jelentek meg. A két lapnak – a Napsugárnak és Szivárványnak – természetesen nemcsak a szerkesztősége volt ugyanaz, hanem a szellemisége, célja is.
Ez pedig a kezdetektől máig lényegében változatlan: az alapvető emberi értékek, a magyarság történelmi, művelődési hagyományainak szellemében akarjuk nevelni a gyerekeket.
A célkitűzés azonos, csak az változott, hogy 1989 decembere óta szerzőinknek nem kellett „madárnyelven” beszélniük, ha történelmünkről, erdélyi magyarságunk sorsáról írtak.
– A Haza Sólymainak olvasói emlékeznek arra, hogy 1989 előtt is próbálta becsempészni a szerkesztőség a sok hazafias, kommunista hangvételű, kötelező írás közé a színvonalas irodalmat. Miként történt ez?
– Ami jogi helyzetünket illeti, 1989 decemberéig a Román Kommunista Párt gyermekszervezete, a Pionírtanács adta ki lapjainkat. Ez tartalmilag szigorú politikai cenzúrát jelentett, de a becsempészés mondhatni inkább fordítva történt. A lap nagy része színvonalas irodalomból és művészi értékű grafikákból állt, ezenkívül egy-két oldalnyi kötelező politikai jellegű vagy a rendszernek tetsző vers meg mese jelent meg.
Egy-egy vezércikk vagy román versfordítás tartozott a kötelező anyagok közé – ezeket a szerkesztők kényszerű feladatként osztották ki egymás közt, és természetesen nem szívesen végezték el, de hogy a lap megjelenhessen, vállalni kellett ezt a kompromisszumot. A kötelező propagandisztikus szövegeket a lap elején elintézték, és aztán jöhettek az igazi, gyermekeknek való szövegek, a népmesék, népköltészeti alkotások.
– Kortárs irodalmi művek is bekerültek természetesen a lapba. Ha a Haza Sólymaiban közlő szerzők nevével kellene fémjelezni ezt a korszakot, kiket sorolna fel?
– A szerkesztőség a Napsugáréval közös volt, és az erdélyi magyar irodalom legjobbjai voltak a lap főmunkatársai. Sokan munkahelyüket illetően is, de más lapok szerkesztői szintén gyakran „menekültek” hozzánk – merthogy itt lehetett a szívnek tetsző, nem „nem elkötelezett” irodalmat közölni. Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár, Jánky Béla – ők mind belső munkatársak voltak, a lap szerkesztőségében dolgoztak. Szilágyi Domokos és Bajor Andor például külső munkatársként vett részt a lap szerkesztésében, de szinte havonta közölt verset vagy mesét Veress Zoltán is.
A grafikusok közül az akkori alkotók színe-java rajzolt a lapba: Deák Ferenc, Cseh Gusztáv. Soó Zöld Margit. Utóbbi belső munkatárs volt, és a kezdetektől, a Napsugár alakulásától napjainkig munkatársunk. (A Napsugár első száma 1957 januárjában jelent meg Asztalos István író, alapító főszerkesztő irányításával – szerk. megj.)
Unipan Helga grafikus szintén a mai napig rajzol nekünk. Aztán ahogy teltek az évek, úgy kapcsolódtak be a fiatal szerzők – akik akkoriban még egészen fiataloknak számítottak. Például Markó Béla, Kovács András Ferenc is a mi oldalainkon indult gyermekversköltészetével. Amire szerfölött büszkék vagyunk, hogy minden író-, költő- és grafikusnemzedékből megkerestek és megkeresnek a legfiatalabbak.
– Ezek szerint egyfajta szerkesztési elve a lapnak, hogy teret ad az induló ígéretes írók, költők, grafikusok alkotásainak?
– Igen. Ugyanakkor fontos megemlíteni azt a tényt is, hogy a gyermekirodalmi lapnak főként manapság igencsak akad konkurenciája Erdélyben. Nagy számban jelennek meg ugyanis itthon és Magyarországon is az inkább magazinjellegű, gyerekeket célzó kiadványok. Ezek mutatósak, piacosak, felkeltik a gyerekek érdeklődését, de velük ellentétben a mi legfontosabb érvünk és értékünk az, hogy rangos irodalmat és képanyagot jelentetünk meg. Nemcsak tetszetős a lap ily módon, hanem esztétikai mércével mérve is értékes szövegeknek és rajzoknak ad helyet. És ezt nem mondhatja el magáról egyetlen más, itthon kapható gyermeklap sem.
Az is beszédes lehet, hogy a nálunk közlő szerzők érdekes módon egyetlen konkurens lap szerkesztőségéhez sem kopogtatnak be, hogy közöljék a munkáikat, egyedül a Napsugárt és a Szivárványt keresik meg. Olyan sokan, hogy nem is jut minden hónapban rajzolnivaló mindenik nagyszerű grafikusunknak, és nem is tudjuk mindenik szerző művét megjelentetni. Így megengedhetjük magunknak azt a szerkesztői luxust, hogy válogassunk még a legjobb művek között is. A válogatás ugyanakkor nem gyengébb vagy jobb művek közt történik, hanem téma szerint.
– A Szivárvány is országos terjesztésű lap, akárcsak a Napsugár, és állandó, élő kapcsolatot tart fenn olvasóközönségével…
– Igen, a moldvai, magyarok lakta megyékbe is eljut, s a határon túlra is, de Bukarestbe is. Akik megismerik a lapot, azok hűségesek maradnak hozzá. Például amerikai magyar édesanya fedezte fel boldogan a világhálón a Napsugárt és a Szivárványt, és azt szerette volna, hogy gyermekei kezükbe vehessék a lapot. Óriási lelkesedéssel és elismeréssel írta, hogy megkapták az első csomagot, és ez valóságos kincs számukra.
Az interaktivitást is fontosnak tartjuk: a gyerekek állandóan visszajeleznek, és rendezvényeink révén is megszólítjuk az olvasókat, de természetesen szót kapnak azok a pedagógusok, akik a mi lapjainkra irányítják a gyerekek figyelmét. Mondhatni belső munkatársaink a tanítók és óvónők – több százukat személyesen is ismerjük annak köszönhetően, hogy meghívjuk őket nyaranta tanácskozásra és gyermektáborba.
A gyermekcsoportokat a táborokba elkísérik a tanítók, akikkel baráti viszonyt tartunk fenn, és akik nélkül a lapok nem jutnának el a gyerekekhez. Kell ugyanis valaki, aki felhívja a szülők és gyerekek figyelmét az értékeinkre – a hídszerepet pedig a pedagógusok töltik be.
– Ennek a hídszerepnek köszönhető, hogy a pedagógusok a Napsugár és a Szivárvány segítségével a kortárs gyerekirodalomra hívják fel a diákok figyelmét…A fiatalabb kortárs írók, költők közül kik munkatársai a két lapnak?
– Állandóan jelentkezik verseivel László Noémi, Balázs Imre József, Nagyálmos Ildikó, Bertóti Johanna, és nagyon büszkék vagyunk arra, hogy mi fedeztük fel a gyermekirodalom számára Máté Angit. Ő közben Magyarországra telepedett át, úgyhogy mostanában kevesebb mesét küld, de azért nem mondtunk le róla.
És mi fedeztük fel Szőcs Margitot, aki a Napsugárban közölte első gyermekverseit és meséit – biztosak vagyunk benne, hogy nemsokára megismeri a szélesebb olvasóközönség is. Tehát ugyanaz a kincskereső munka zajlik a Napsugárban és a Szivárványban, ami több mint 50 évvel ezelőtt kezdődött. Az akkori fiatalokból a legnevesebb tollforgatók lettek, s a majdani nagyok pedig most is a mi lapjainkon közlik írásaikat.
– Ez a képi világ, az illusztráció tekintetében szintén megmutatkozik?
– Igen, most már a legnagyobb neveket sorolhatjuk fel. Az idősebb nemzedékről volt már szó, de hadd említsem meg Keszeg Ágnes, Kürti Andrea, Bak Sára, Szilágyi Tosa Katalin nevét – a fiatal művészek állandóan rajzolnak a lapokban.
– Miként ünneplik a Szivárvány jubileumát?
– Az Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett kolozsvári adventi sokadalom keretében tartottuk az ünneplés nyitányát: író-olvasó, felolvasó, dedikálós találkozót rendeztünk szerzőkkel, gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal. Szeretnénk még hasonló, szélesebb körű találkozót szervezni Kolozsváron és Erdély több városában – mivel ehhez a korosztályhoz a játék illik leginkább – játékosan.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)2015. január 24.
A semmiből született Cimborák (Nagykorú a sepsiszentgyörgyi bábszínház)
Megalakulásának 18. évfordulóját ünnepli a hétvégén a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház. A Tamási Áron Színház tagozataként induló intézmény gyermekek és szülők tízezreit szoktatta minőségi produkciókhoz; anyagi hátterét és kreativitását is jelzi, hogy a legtöbbször megtapsolt előadást – Marék Veronika Surranó és Brekkenő című meséjét – Nagy-Kopeczky Kálmán egymagában rendezte és játszotta, és mindössze egy szakadt tornacipő, egy ócska kalap, egy kartondoboz és egy nejlonzacskó kellett ahhoz, hogy lenyűgözze izgő-mozgó közönségét. S miközben a város és a megye óvodásai, kisiskolásai, sőt, újabban nagydiákjai számára is természetessé vált, hogy a művészi igényű bábelőadások elérhető közelségben vannak, a szakma is felfigyelt az itt folyó munkára: 2001-ben a határon túli magyar anyanyelvű bábszínházak nyíregyházi fesztiválján a Minden egér szereti a sajtot (Urbán Gyula-feldolgozás) megkapta a Legjobb rendezői megoldások díját, 2002-ben a Tejkút (Király Kinga Júlia) pedig a Nemzetközi Bábművész Szövetség egyik legrangosabb szakmai elismerését, az UNIMA Kisdiplomát az erdélyi bábszínházak közül elsőként. 2014-ben a Kolozsváron megrendezett PUCK báb- és marionettszínházak nemzetközi fesztiválján a sepsiszentgyörgyi Cimborák egy Benedek Elek-mese, A szegény ember királysága című produkciójával a hagyományok korszerű újjáélesztéséért kapott díjat. Mindhárom előadást Nagy-Kopeczky Kálmán rendezte, a társulat alapítója, igazgatója, rendezője, bábszínésze, ügyintézője és mindenese, aki olykor maga is sokallja mindezt, de elfelejtkezik a nehézségekről, ha a gyermekeket vendégül láthatja birodalmában. Ugyanis szabad idejében a megyei művelődési központ népmesére épített rendezvényein – az egyaránt sikeres Mesekunyhó-pályázaton és a Mesélő Háromszéken – is szerepet vállalt mint Meseország királya. Úgy jutott eddig a rangig, mint a népmesék szegénylegénye: elindult a nagyvilágba boldogulását keresni. – Elmentem tanulni, és egy véletlen folytán Veszprémbe kerültem. Ott tudtam meg, hogy milyen fontos a gyermekek lelki és szellemi fejlődése, érzelmi nevelése, befogadó- és problémamegoldó képessége, életrevalósága szempontjából a bábszínház, és bár marasztaltak volna ott is, rájöttem, hogy itthon a legközelebbi társulat a marosvásárhelyi, így hát hazajöttem. Baróton harminc évig működött egy műkedvelő bábos csoport, ahol pedagógusok úgymond másodállásban játszottak a gyermekeknek, ott dolgoztam négy kerek esztendőt. Az akkori megyei kulturális igazgatóságot irányító Jánó Mihály és Ördög Gyárfás Lajos támogatott, és egy idő után Nemes Levente sepsiszentgyörgyi színházigazgatóval is tárgyalásokba kezdtünk. Őket azokban az években a közönségnevelés foglalkoztatta, és erre a megyeszékhelyen tágabb lehetőség volt. A bábszínház lassan gyökeret vert, és 18 év alatt 30 különböző előadást készítettünk. A Betlehemes angyaljáték tíz évig volt műsoron, tavaly ősszel újabb ünnepváró produkciót mutattunk be, Az Ég ím akkor ölelkezett a Földdel... címűt. Ez az első, amelyben nem vettem részt, és csak most hiszem el, hogy tényleg nagykorú lett a társulat. Nagy öröm ez nekem, de vannak mögötte keserűségek is. Eleinte azt hittem, hogy négy-öt év alatt felépül a saját székházunk, de most is a padláson kialakított, szűkös stúdióteremben játszunk. Több támogatásban reménykedtem, mert tudom, hogy milyen fontos a bábszínház a gyermekeknek, de még csak ott tartunk, hogy a városnapokon végre ők is kapnak valami minőséget. Fájdalmas számomra, hogy folyamatosan küzdenünk kell, meg kell győzni valakit, hogy fontos, amit csinálunk. Régebb jószerével csak a színház támogatott – amelyhez ma is tartozunk, noha saját nevünk és önállóságunk van –, az utóbbi években pedig Antal Árpád polgármester jóvoltából kapunk rendszeres támogatást, ami ugyan elég kevés, de a hosszú távú tervezéshez elengedhetetlen. Jelenleg négy alkalmazottal és hat bedolgozóval, alkalmanként más külsősökkel működünk, nagyon elkelne még legalább két fiatal, friss erő. És persze több segítség is, amiért nem kell kilincselni, hanem úgy jön, hogy valaki észreveszi: a nehézségeink ellenére is többet adunk a kötelezőnél. Ebben elégtétel is van, az évek során kivívott szakmai elismerés is jólesik, de az előrelépéshez több kell. Valójában a gyermekek öröme ösztönöz és tart életben minket... A tizennyolc éve létrejött Cimborák Bábszínház most először ünnepli meg a születésnapját egy zártkörű, szerény rendezvényen, ahol a tagok és segítőik egymásnak játsszák el Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek? című kamaszmonológját, a társulat egyik legsikeresebb darabját, amivel a nagyobb – a kicsiknek szóló történetekből már kinőtt, a felnőttszínházhoz még éretlen – gyermekek irányába nyitottak. Közben készülnek a következő bemutatóra is: február 15-én a Kányádi Sándor verseiből ihletett, Verstől versig hajt a csordás című bábelőadásra várják a nagyérdeműt.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. január 25.
– 2. szám
Erdélyről, de kinek, minek s hogyan?
Megkésett reflexiók György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötetéhez
Több mint egy évig szemeztem György Péter kötetével a könyvespolcomon, de a sürgető, önként vállalt és rendre kapott, kényszerű feladataim sokáig megakadályozták, hogy el is olvassam (néha azért bele-belelapoztam). Pedig a több évtizedes érdeklődésem és az aktuális élethelyzeteim következtében, már a megjelenéséről értesülve, úgy éreztem, hogy mostanában kevés érdekesebb, izgalmasabb témájú, illetve tartalmú könyv lehet számomra a Képzelt Erdélynél. Erről részben meg is bizonyosodtam, amikor aztán végre sikerült egészében, elejétől végig elolvasnom, különböző okok miatt (alább talán majd kiderülnek) mégsem gondoltam, hogy írnom kellene róla. A kolozsvári Helikon szerkesztője kitartó, szelíd erőszakának azért engedek végül mégis, mert tagadhatatlanul érintve érzem magam azóta is. Meg sem kísérlek azonban módszeres, alapos és szakszerű kritikát írni a könyvről (jóllehet még egyszer elolvastam), véleményemet megpróbálom a kezemre egyre inkább álló, esszéisztikus formában előadni. Ezúttal talán azért is, mert a mű maga is leginkább erre kínál lehetőséget.
György Péter könyve egymáshoz hol lazábban, hol szervesebben kapcsolódó 16 esszé sorozata, közel 450 oldalon keresztül. A szerző, megfogalmazott szándéka szerint, ebben a könyvében egy hosszú évek óta zajló, a közelmúltban felgyorsult folyamatot követ nyomon: „a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását.” (20.) Melynek következtében „kialakult az a százezrek, majd milliók számára érvényes, értelmezhető és elfogadott kulturális tér, mentális térkép, tehát a Trianon kulturális-szimbolikus restitúcióját ígérő, a Székelyfölddel határos virtuális Nagy-Magyarország.” (20.) A kötet előszava és négy záró esszéje járja körül konkrétabban ezt a folyamatot, illetve annak elmúlt évtizedekbeli felgyorsulását, és teremti meg azt az ideologikus-politikus értelmezési, fogalmi hálót, amelyben a Trianon-mítosz használattörténetében a 2010-es Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény és a 2012-ben elfogadott Alaptörvény olyan fordulópontként csúcsosodik ki, amely egyrészt az 1989 utáni „radikális nemzeti politika” következménye, másrészt további „metamorfózisok” kiváltója. S amelyek eredményeként „az igazi Erdély” (393.) helyén egy „képzelt Erdély” teremtődött, „Erdély, de különösen a Székelyföld, új politikai kontextusba került, jelentésváltozások során ment át” (383.), „autentikus hazává” (387.) neveztetett ki, „a nyomasztó kortárs Magyarország ellenében a szenvedéstől megtisztult megváltás földjévé, a magyar jövő laboratóriumává” (388.) vált stb. A szerző, természetesen, kritikusan és elutasítóan kezeli ezt a folyamatot és jelenséget, mert igen veszélyesnek látja, mivel „teljes kulturális és történeti amnéziával jár együtt” (34.), s „ha a mitikus vízió győz a történelem felett, az kérlelhetetlenül átrajzolja Magyarország önképét is” – olvashatjuk a kötet hátsó borítóján. Ezért is, nyilván, a teljes amnéziát elkerülendő, próbálja a keretesszék közötti írásokban Trianon előzményeit, a Kommün időszakát, a Trianonra való húszas-harmincas évekbeli magyarországi válaszreakciók egy részét (a főként a Vérző Magyarország kötet, Kosztolányi- és Karinthy-művek elemzésével) és az 1945 utáni magyarországi, de főként erdélyi Erdély-kép egy részét, az erdélyiséghez, illetve a kisebbségi problematikához viszonyuló írói magatartások egy részét (Szabédi László, Bretter György, Szilágyi Domokos sorsát) bemutatni.
György Péter a kortárs magyar közélet egyik legvirtuózabb gondolkodója és írója, véleményformálója, aki számos jeles művet tett már le az asztalra az elmúlt években. Könyve közírói teljesítményként ezúttal is figyelemre méltó – de vitatható értékű. Imponáló a szerző széles körű, szerteágazó kortörténeti, kultusztörténeti, emlékmű-történeti, kultúraantropológiai, építészeti, politológiai, irodalomtörténeti, kortárs irodalmi stb. ismeretanyaga, a mindezekből táplálkozó, fent vázolt, nagy ívű gondolati konstrukciója, számtalan továbbgondolásra ösztönző felismerése, igazsága, miként az olvasmányos előadásmódja, többnyire közérthető, nyelvi megfogalmazásaiban időnként kifejezetten brillírozó, szórakoztató stílusa is. Például amikor a trianoni területvesztések utáni Pilis földrajzi, illetve mentális térképének radikális átváltozását, illetve Dobogókőnek a kortárs politikai okkultizmusban játszott szerepét (mint aminek a „mítosza egyes pontokon azonos az autentikus magyarság érintetlen területeként megjelenített Székelyföld átírásának, újraértelmezésének aktuális programjával” – 52.) mutatja be: „Megváltásra, bizonyosságra váró mélységesen tudatlan és izgatott hibbantak, eszelős csalódottak hajolnak a térkép fölé, hogy azon észrevegyék, meglássák, majd bejárják s megjelöljék a megrendíthetetlen ősi és igaz tudás félreismerhetetlen jeleit” (48.), vagy amikor a 90-es évek közepén indult erdélyi írónemzedék bizonyos törekvéseit jellemzi: „Ami engem illet, én egyszerűen túlkoros, rosszkedvű kamaszgyerekek bizonykodásának látom az Előretolt Helyőrség erekciókultuszát, s különösen infantilisnek a szinte kizárólagosan tematizált fellációmániát, illetve provinciálisnak a nők kielégülése iránti vak közönyét. Ha szerep, ha őszinte beszéd, de mindez végtelenül nevetséges” (413.). Ugyanakkor ez az egész gondolati konstrukció, ez az egész riasztó építmény igen ingatag, mert számos eleme könnyen kihúzható és számos megfogalmazása nemcsak vitatható, megkérdőjelezhető, de egymással is ellentmondásokba kerülő, többek között a nyilvánvaló túlzások miatt (csak a már idézettek: „uralkodóvá válását”, „százezrek, majd milliók számára érvényes”, „teljes amnéziával jár együtt”). György Péter létező, de talán mégsem teljes körű és mindenre, mindenkire kiterjedő jelenségeket fokozatosan, talán önmaga számára sem észrevehetően, szétterít, túldimenzionál (nyilván a konstrukciója megépítése érdekében), már-már mitizál (a mítoszrombolás szellemében). Könyve kezdetén például még a radikális jobboldali ideológia törekvéseiről beszél, de mindjárt az előszóból kiderül, az utolsó fejezetek pedig szinte másról sem szólnak, hogy a „képzelt Erdély” jelenség együttese végeredményben az éppen regnáló kormányzati politika eredménye (miközben korábbi szövegeiben számtalan, évtizedekkel korábbi példákat, adalékokat említett, amelyekből az legalább annyira építkezhetett). Előbb azt írja, hogy a 2010-es Nemzeti Összetartozásról szóló „törvény létrehozóinak szándéka szerint, a mai magyar társadalom egységes és historikus nemzeti traumaközösségként létezik” (355.), de a kötet végére érve már e traumaközösség részének tekinti magát (is), sőt a mai magyarokat általában. Értem én, hogy a kétharmados többséggel hatalomra került kormányzat nemzetpolitikájának és emlékezetpolitikájának kritikusaként fogalmazza mindezt, de mi a bizonyíték arra, hogy a törvény létrehozóinak valóban ez volt a szándéka, vagy arra, hogy mi, magyarok, mindannyian annak a virtuális traumaközösségnek a tagjai lennénk, amelynek a lezárásáért hadakozik? György Péter gyakran tetszetős állításai (amelyekből a konstrukciója is épül) gyakran tűnnek légből kapottaknak, mert hiányzik mögülük az argumentáció. Csak két beszédes példa: az említett törvény (az államhatárok feletti összetartozásról szóló) szövegének idézése után kijelenti (de semmivel nem támasztja alá, miért is gondolja úgy), hogy „a törvény a (létrehozandó) nemzeti közösség alapjaként az 1920-as határváltozások előtti, idealizált állapotból indul ki. A fenti mondat nem kíván tudomást venni sem a dualizmus valóságáról, sem a majd száz év alatt történtekről.” (338.) Szintén az említett törvény és az Alaptörvény előzményei kapcsán fogalmazza meg: „Az 1989. október 23-a óta érvényes felelősségvállalás a vélt kulturális nemzet – amúgy üres – egységét jelenítette meg…” (350.) Nehéz az ilyen alapokon nyugvó konstrukcióval olyan olvasóknak mit kezdeni, akik számára a kulturális nemzet nem vélt, hanem létező valóság, s akik számára az egysége nem üres, mert éppen a nyelv és a történelmi, irodalmi, kulturális tradíciók olyan minimális közössége telíti, amely a nemzet minden tagja számára ismert, elfogadott és érvényes létező. De nem is igazán világos, hogy kinek írta könyvét a szerző és az ideológiai-politikai kritikán túl mi célból. Nem szívesen tételezem fel róla, hogy a nemzeti összetartozás felemelő élményét nem ismeri, nem élte át az elmúlt évtizedekben, de az esszék azt a látszatot keltik, mintha a nemzeti összetartozás valóságos élményének rendszerváltozás körüli, utáni felerősödésével, egyéni és közösségi, spontán és szervezett szép példáival, józan nemzeti öntudattal és reális Erdély-képpel nem is találkozott volna, csak a könyvében emlegetett otrombaságokkal.
A jobboldali, nemzeti radikalizmus ideológiájának és főként retorikájának térnyerése az elmúlt években valóban megtörtént, de korántsem vált uralkodóvá sem a magyar politikában, sem a magyar társadalomban. S bár sajnálatosan létező körülmény, hogy a szélsőjobb irányából esetenként van átjárás a jobbközép kormányzat egyes személyiségei, egyes lépései felé, de a kettőnek az összemosása mégiscsak inkorrekt eljárás egy felelős gondolkodó részéről. Az is igaz, hogy a nemzeti vajákosok, a Trianon-bohócok (és kereskedők), az Erdély-mitomániákusok és társaik létező alakjai a magyarországi világnak, sőt, a hasonmásaik Erdélyben is fel-felbukkannak már, György Péter gyilkos iróniája velük szemben teljességgel indokolt, de azt a látszatot kelteni, mintha rajtuk kívül normálisan már senki nem tudna viszonyulni ezekhez a kérdésekhez, mégiscsak drabális túlzás.
A szerző maga is tisztában van azzal, hogy egy általa tételezett, az államszocializmus korában és az elmúlt évtizedekben, években kiteljesedett „teljes kulturális és történeti amnézia” rekonstrukciója számos embert követelő munka („nagyobb léptékű kultúrtörténeti leírás” – 34.) kellene, hogy legyen – a saját könyvét csupán egyetlen szerény lépésnek tekinti a határon. Ráadásul, vélhetően, számos tudomány, illetve művészeti ág területéről kellene érkezniük ezeknek a munkásoknak, épp ezért őrajta kár lenne számon kérni, hogy mi mindennel nem foglalkozik a néprajztól a képzőművészeteken át a színházig például, főként, hogy így is annyi más területről származó információt próbál szintetizálni. Azt viszont már számon lehet kérni, hogy ezt igen szelektíven teszi, az igen gazdag szaktudományos (történeti, szociológiai, irodalmi) kutatási eredményekből, felismerésekből, illetve szépirodalmi törekvésekből számára csak azok szolgálnak hivatkozási pontokként, amelyeket fel tud használni a maga gondolati konstrukciójának építéséhez, az általa tételezett Trianon-trauma és képzelt Erdély-kép („populáris Erdély-téboly” – 304.) megrajzolásához, s az ezekkel kapcsolatos ideológiai, politikai üzenetének megfogalmazásához – miközben vállaltan Trianonnak és Erdélynek jórészt a szövegekben való megképződését vizsgálja. Így lesz aztán problematikus, minimum hiányos, ha nem féloldalas például nemcsak a Trianon-elemzés, de a hozzá való irodalmi viszony elemzése is (az erdélyiek viszonyulásáról például sajátos módon egy szót sem ejt), nem is beszélve a második világháború utáni erdélyi irodalomról, annak a kisebbségi problematikához különbözőképpen viszonyuló szereplőiről mutatott sokszorosan hiányos, pontatlan, torz képéről. A következetlenségeknek, az esetlegességeknek, a szerzői szubjektivizmusnak és önkénynek erre a szintjére már az sem magyarázat, hogy nem szaktudományos munkát, hanem esszésorozatot olvasunk. A pontatlanságok, elírások, nyilvánvaló csúsztatások, sőt hamis állítások sem menthetők azzal, hogy kicsire nem adott a szerző, a pontosságnál fontosabb volt számára a gondolati frissesség, a kifejezésmód intenzitása, a mondanivalója lényegének átadása. A kötet viszonylag gazdag recepciójában számos „hiba” korrigálása megtörtént már, de a Képzelt Erdély utóéletét leginkább Pomogáts Béla szintén egyszemélyes és szintén nagyigényű vállalásának, a Trianon utáni erdélyi magyar irodalom történeti szintézisének (Magyar irodalom Erdélyben I-VI.) fogadtatásához tudnám leginkább hasonlítani: a maga szakterületének ahány tudósa, szakembere nyilvánít róla, egyébként a vállalkozás grandiózusságát és jelentőségét elismerő véleményt, annyi újabb probléma- és konkrét hibajegyzék (miközben többnyire a György Péter személyével és munkásságával szimpatizáló szerzők szólaltak meg eddig), amelyek között ráadásul alig van átfedés, s amelyek arról tanúskodnak, hogy a kötet igen-igen alapos kritikával, korrekcióval kezelhető csak. Nem csupán egy retorikus túlzás lehetett az Bárdi Nándor történész részéről, amikor egy nyilvános vitában úgy foglalt állást: „Felállhatnék és elmondhatnám egy 26 oldalas hibajegyzékben, hogy mi a baj ezzel a könyvvel.” Én is úgy gondolom, hogy nem egy kritikában, de egy egész korrekciós- és vitakönyvben lehetne csak igazán elmondani azt. De mi értelme lenne?
Ha mégis elkészülne, abban a könyvben az afféle (másoknál még nem olvasott) apróságoknak is helyet kellene kapniuk, mint például, hogy a „helikoni triásznak” nem Remenyik Zsigmond (32.), hanem Reményik Sándor volt a tagja, vagy hogy Deák Tamás Sükösd Mihály által plagizált művének nem Honfoglalás (218.), hanem A hadgyakorlat volt a címe, s hogy Szilágyi Domokos öngyilkossága helyszínének neve nem Kányafa (327.), hanem Kányafő, miként az olyan összetettebb kérdéseknek is, amelyek közül csak néhányat tudok itt már felvillantani.
Az erdélyi Deák Tamás és a vajdasági Gion Nándor története például sokféle interpretációra alkalmas lehet, de arra legkevésbé, amire György Péter próbálja felhasználni, annak szemléltetésére, hogy a Kádár-korszakban a budapesti politikai és kulturális elitnek szüksége volt a szülőföldjén kitartó, „ama bizonyos megtartó autentikus létet megjelenítő” (218.) kisebbségi magyar írókra. Gion Nándort ráadásul a Véres Patkányirtás idomított görénnyel című, 1971-es naplója miatt nem tiltották ki hosszabb időre Magyarországról (esetleg egy évre), és nem igaz, hogy a mű „igencsak szomorúan befolyásolta egész élettörténetét, irodalmi karrierjét.” (221.) Ugyanakkor Gion maga is gyönge, felületes, ostobaságokat tartalmazó munkájának tartotta később, ezért is nem jelentette meg életében. (Állítom mindezt Gion Nándor műveinek egyik monográfusaként.) Ha jól értem, György Péter azért emeli ki Szabédi László, Bretter György és Szilágyi Domokos sorsát, mert példamutatónak tartja munkásságukat az 1989 előtti kisebbségi lét kulturális önreflexiója, transzszilvanizmus-kritikája szempontjából. Ez sem olyan egyszerű képlet azonban, miként azt a szerző interpretálja, de semmiképpen nem következik belőle az írói teljesítményük, jelentőségük mérhetetlen megemelése. Az például, hogy Szabédi „poétikája máig érvényes versbeszéd” lenne, s „lírája igazi kihívást jelenthet például Szabó Lőrinc híveinek” (246.), vagy hogy Szilágyi Domokos „vitathatatlanul kulturális hérosz volt.” (305.) Hát, nem, sajnos vagy nem sajnos, egyik állítás sem helytálló. S főként nem kellene, hogy következzen a fentiekből más írók teljesítményének, például a Sütő Andrásénak a teljes anulálása. Az még érthető, hogy az 1970 előtti írói és politikusi szerepvállalásáról nincs egy jó szava sem György Péternek, de hogy a későbbiekről sincs, az már kevésbé. Még kevésbé az, hogy az életműben fordulatot jelentő vallomásos, szociografikus esszéregényről egy szinte minden elemében hamis mozzanatokat tartalmazó, s végeredményben a mű valóságos ismeretének hiányáról árulkodó megállapítást tesz: „Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című, 1970-ben megjelent naplójegyzeteinek példátlan sikertörténete nyilvánvalóan előre láthatatlan volt, hiszen az eddigi életművet ismerők, követők számára nem tért el radikálisan a korábbi művektől. Abszurd vagy sem, a tradicionális falu szocialista átalakításának szükségszerűségét egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó Sütő dokumentum-naplója a magyarországi olvasótábor számára a »balladás Erdélyt« idézte fel, s a honi kritika és olvasóközönség egyetlen pillanatra sem olvasta ki a szövegből a változás szükségességét, ellenben az adott pillanatban boldogan olvasta bele a székely falu mítoszát.” Valóban „nem tért el radikálisan”?; „valóban „egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó”?; valóban csupán „dokumentum-napló”?; valóban a „»balladás Erdélyt« idézte” volna fel?; a honi olvasó valóban „egyetlen pillanatra sem olvasta ki a változás szükségességét”?; valóban a „székely falu mítoszát” olvasta bele a mezőségi szórvány sorsába?
Ha jól értem György Péter szavait, gondolatmenetét, akkor Bretter György szerepét azért is emeli ki a korból (s talán az Éneklő Borz elnevezésű irodalmi csoportosulást is később), mert szövegei(k) azzal szembesítenek, hogy a kisebbségi sors diktálta etikai kényszerhelyzet, a szolidaritás kényszere lehetetlenné teszi az individualitás megélését és az esztétikai szabadságot. S mintha egész kötetével szeretne a szerző valami efféle tanulságot közvetíteni. Ez azonban Bretter munkásságának is csak egyfajta, jellegzetesen túlzó, szélsőséges olvasata, abból akár a kettő összeegyeztethetőségének példája is kiolvasható, mint ahogy olyan kortárs alkotók művészetéből is, mint a Kányádi Sándoré, Székely Jánosé, Szilágyi Istváné, Markó Béláé, Kovács András Ferencé, hogy csak az ismertebbek közül említsek néhányat.
ELEK TIBOR
György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély, Magvető Kiadó, Budapest, 2013.
Helikon (Kolozsvár)2015. január 29.
Nagykorú lett a sepsiszentgyörgyi bábszínház
Tizennyolc év telt el a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház megalakulása óta, ez idő alatt 30 előadás készült, közülük többet tíz éve tartanak műsoron, mivel még mindig van közönségük, vonta meg az elmúlt időszak mérlegét a társulat vezetője Nagy Kopeczky Kálmán.
Hozzátette, hogy az elmúlt 18 év alatt színpadra vitt darabok közül legtöbbet Marék Veronika Surranó és Brekkenő című előadását játszották, de említésre méltó, hogy a Betlehemes angyaljáték című előadás közel 10 évig szerepelt a bábszínház műsorán. 2014 év végén egy újabb ünnepváró előadással bővítették a repertoárt, így az Az Ég ím akkor ölelkezett a Földdel... című betlehemes játékot mutatták be a háromszéki gyerekközönségnek.
A társulat 18 évvel ezelőtt a Tamási Áron Színház bábtagozataként indult, mára már Cimborák Bábszínház nevet viseli az intézmény. A társulat szakmai elismerésekkel is büszkélkedik, 2001 szeptemberében a II. Határon Túli Magyar Anyanyelvű Bábszínházak Fesztiválján (Nyíregyházán) a Nagy Kopeczky Kálmán által rendezett Urbán Gyula Minden egér szereti a sajtot című előadás megkapta a Legjobb rendezői megoldások díját.
002-ben a Király Kinga Júlia Tejkút című, ugyancsak Nagy Kopeczky Kálmán által rendezett előadással az erdélyi bábszínházak közül a Cimborák Bábszínház elsőként kapta meg a Nemzetközi Bábművész Szövetség egyik legrangosabb szakmai elismerését, az UNIMA Kisdiplomát. 2014 októberében, a Kolozsváron megrendezett PUCK Báb- és Marionett Színházak Nemzetközi Fesztiválján Benedek Elek A szegény ember királysága című előadás a hagyományok korszerű újjáélesztéséért kapott díjat.
A sepsiszentgyörgyi bábszínház célja, hogy a város és a megye gyermekközönségét igényes bábelőadásokkal lássa el, így az évadtervek megalkotásában is lényeges szempont, hogy óvodásoknak, kisiskolásoknak illetve középiskolásoknak szóló előadásokat tűzzenek műsorra, mondta Nagy Kopeczky Kálmán.
Hozzátette: törekvéseik kiterjednek a népmesék, néphagyományok kiemelkedő jelentőségének, ezek identitásformáló tulajdonságának, kultúraépítő és megőrző jellegének tudatosítására. Elek apó példáját követve a Cimborák Bábszínház közössége kötelességének érzi, hogy foglalkozzon a népmesékkel, és hogy azokat megismertesse a fiatal nemzedékkel. Jelenleg a bábszínház 4 alkalmazottal és 6 bedolgozóval működik, projektenként pedig további külsős szakemberekkel.
A Cimborák Bábszínház jelenleg egy újabb előadás megvalósításán dolgozik, ennek bemutatójára 2015. február 15-én, vasárnap kerül sor. A Kányádi Sándor verseiből ihletett Verstől-versig hajt a csordás című bábelőadás erdélyi és moldvai néphagyományokat ötvöz a vers líraiságával, rendezője Demeter Ferenc és Nagy Kopeczky Kálmán.
maszol.ro2015. január 31.
Szellemi otthonteremtés
Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe című hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató; több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll díjas (2010), a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen?
– A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a kénosi tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az "égbe emelő" kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktor vontatású utánfutójával. A hetvenes évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk "szólaltatni" azokat. Beszédes szótlanság című "időrobbanásos" esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003. 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni "irodalmi versenyre" készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban. Na de, egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására?
– Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az '56 utáni "irodalmi frontvonalról" mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én ott voltam a művelődési ház irodalmi matinéján. Az Utunk és a Steaua csapatával már előző este megismerkedhettem, mert László Béla felkérésére a vacsora felszolgálásában segédkeztem. Nagy volt az örömöm, csupán azt sajnáltam, hogy Szabó Gyula időközben "hazaszaladt" Almásra. A matinét követően szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a "menyasszonyszöktetés" sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók a Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a "székely Athén" neves személyiségeivel…?
– Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó "rövidnadrágos" Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptem igazító "péntek esti srácok", ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. "Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…" Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… Hogy milyen mélyen megragadtak bennem ezek az intelmek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a múlt évben Torontóban Kányádi apóval indítottam egyik előadásomat.
– Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött?
– Még nem tudok érdemben válaszolni a kérdésre, nem kaptam vissza a szekuritátés dossziéim "preparált" szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti "terepjárásokból" nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még "átcsúszott" valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint "munka-kerülőt". "Az agrikultúra is kultúra" – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy "kódoltam be" azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély- szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről.
Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbefojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben.
– A szekuritáté állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt…
– Miért éppen őket…?
– Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek…
– Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Szociográfiai riportokat tartalmazó Forrás-kötetem, a Víznyugattól vízkeletig hátlapjára ezt írtam volt 1976-ban: "Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? A kérdések nem az enyémek; illő tehát, hogy legalább itt megköszönjem őket. És velük együtt a baráti tanácsot: aki így indul, annak egy életen át kell bizonyítania…" Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenség-monográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… Minek következtében sokszor bizony az élet és az irodalom "harmadik helyezettjének" érezhettem magamat. Most látom csak, micsoda előnyt jelentett számomra az, hogy fiatal alkotói korszakomban nem kaptam meg a nekem szánt bukaresti irodalmi díjakat; hogy a nyolcvanas évek második felében a szekuritáté "azon melegében" vitte el még be sem fejezett kisebbségtörténeti kézirataimat; hogy a kilencvenes évek derekán sokan nem értették: újságíróból miként lehet valaki egyetemi tanár? Mit is válaszolhattam volna? Az újságíróból/szerkesztőből minden lehet, ha idejekorán felhagy… a hírlapírással. Így szereztem a tudományműveléshez nélkülözhetetlen interdiszciplináris szemléletet.
– Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: "Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját."
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)2015. január 31.
Almási István 80 éves
Dr. Almási István erdélyi magyar népzenetudós 1934. december 8-án született Kolozsvárt. Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában, a Református Elemi Iskolában végezte 1945-ben. Utána a nagy múltú Református Kollégium diákja, majd a tanügyi reform után a 2. számú Fiúlíceum tanulója volt, ahol 1951-ben érettségizett. Egyetemi tanulmányait 1951 és 1956 között a kolozsvári George Dima Zeneművészeti Főiskolán folytatta, ahol akkor Jagamas János folklórt, Major Ferenc szolfézst és zeneelméletet, Nagy István pedig karvezetést oktatott.
Már diákévei alatt cselekvően bekapcsolódott a Jagamas János által irányított erdélyi terepkutatásokba. A hírneves zenetudós irányításával első ízben, 1953-ban a Nádas menti Türében gyűjtött népdalokat, majd a következő évben közölte első szakcikkét a Művelődési Útmutatóban. Habár már 1956-ban zenetanári és karvezetői oklevelet szerzett, a jól ismert kisebbség- és tudománypolitikai viszonyok miatt végül is csak 1989-ben nyerhette el a zenetudományok doktora címet a kolozsvári zeneművészeti egyetemen. A Romeo Ghircoiaşiu professzor irányításával megvédett disszertáció címe Az erdélyi magyar népzenekutatás kezdeti korszaka (1920-ig).
Almási István fél évszázadon át, 1957-től egészen 2004-es nyugdíjazásáig a Román Akadémia kolozsvári Folklór Intézetében dolgozott. Annak keretében 1957 és 1960 között előbb próbaidős kutató, 1960 és 1969 között szakkutató, majd 35 éven át I. fokozatú tudományos főmunkatárs volt egészen 2004. december 1-ig.
Népzenekutatóként elsősorban olyan tájegységeken gyűjtött, ahol korábban mások kevésbé vagy egyáltalán nem folytattak kutatásokat: például az Érmelléken, a Szilágyságban, a Lápos mentén, Aranyosszéken, a Nyárád mentén, a Kis-Küküllő–Maros közén, a Homoród mentén és Háromszéken. Több mint 130 erdélyi és partiumi faluban végzett rendszeres, szakszerű terepkutatásokat. Összesen 5000 vokális és hangszeres dallamot gyűjtött össze, közülük körülbelül 4000 dallamot és szöveget jegyzett le magnószalagról, azokat pontosan tipologizálta. Szakszerűen összeállított kartotékai a kolozsvári Folklór Intézet aranytartalékát alkotják.
Tudományos kutatásai során elsősorban a népi dallamok osztályozásával, rendszerezésével és tipologizálásával, az etnikai kölcsönhatásokkal, a népdalgyűjtés módszertani problémáival és az erdélyi népzenekutatás történetével foglalkozott. Terepgyűjtéseiből és tudományos kutatásaiból 11 egyéni, részben társszerzőkkel írott könyve jelent meg az Irodalmi, a Kriterion, az Európa Könyvkiadónál, illetve az Európai Tanulmányok Alapítvány kiadójánál. A rendszerváltozás előtt írásait rangos hazai szaklapok (Korunk, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Művelődés, Revista de Etnografie şi Folclor) publikálták, majd utána különböző magyarországi és európai tudományos periodikák. Összesen 157 tanulmányt, szakcikket, könyvismertetést közölt elsősorban tudományos és művelődési kiadványokban. Különböző hazai, magyarországi, ausztriai és németországi tudományos, közművelődési és oktatási rendezvényeken 166 előadást tartott a népzenetudomány, a zenetörténet és az egyházi zene kérdéseiről magyar, német, angol és román nyelven. Kiemeljük, hogy idegen nyelvű tanulmányait és előadásait saját maga állította össze, fordította. Különböző folkloristák és muzikológusok 33 tanulmányát és szakcikkét fordította le németből magyarra vagy románra és viszont, illetve magyarból románra és viszont. Az 1989-es rendszerváltozást követő évtizedekben ritka pontossággal és szakmai igényességgel összeállított előadásaival már különböző hazai és külföldi tudományos rendezvényeken is részt vehetett. Számos kiváló népzenei tárgyú műsort készített a kolozsvári és a budapesti rádió hallgatóinak. A kolozsvári bábszínház rendezőinek felkérésére népi dallamok felhasználásával összesen 7 bábjáték kísérőzenéjét állította össze.
Népzenei gyűjtéseit különböző forráskiadványokban adta közre. 1957-ben jelentette meg Szenik Ilonával és Zsizsmann Ilonával közösen A lapádi erdő alatt című nagysikerű gyűjteményét. 1969-ben pedig Olosz Katalinnal együtt adta ki a Magyargyerőmonostori népköltészet című kötetét. Iosif Herţeaval közösen jelentette meg 1970-ben Marosvásárhelyen 245 melodii de joc. 245 népi táncdallam. 245 Tanzmelodien című gyűjteményét. Tudományos igénnyel szerkesztette meg az 1971-ben kiadott Dalosfüzet-ét, valamint az 1972-ben és 1982-ben megjelentetett Tavaszi szél vizet áraszt című nagysikerű népzenei antológiáját. Almási István gondozta a Kányádi Sándor által magyarított Erdélyi jiddis népköltészet (Európa Könyvkiadó, Budapest 1989) című kötet zenei anyagát. Bogdán János 1906-os magyargyerőmonostori gyűjtését Monostori sugár torony című kötetében adta közre 2003-ban, a Kriza János Néprajzi Társaságnál Kolozsvárt.
Nagyfokú igényességgel és szakszerűséggel összeállított tanulmányaiban elsősorban az erdélyi népzenei örökség rendszerezésével, kölcsönhatásaival, gyűjtési módszereivel, valamint a magyar népballadákkal foglalkozott. Almási István egyik kedvelt területe az erdélyi népzenekutatás története. Benkő Andrással és Lakatos Istvánnal együtt készítette kiadásra Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése című nagysikerű kötetet, mely 1974-ben jelent meg. Ő rendezte sajtó alá Jagamas János A népzene mikrokozmoszában című, 1984-ben kiadott tanulmánykötetét. Bartók Béla erdélyi népzenekutatásaival kapcsolatban számos kiváló tanulmányt közölt a Korunkban (1965/10), Zenetudományi írások (1977), valamint a Bartók dolgozatok (1974) című tanulmánykötetekben. A népzene jegyében című, nemrég (2009) kiadott könyvében gyűjtötte, válogatta össze legkiválóbb írásait, tanulmányait és dolgozatait. A magyar népzenekutatás egyik legsikerültebb regionális népzenei szintézisét a Szilágysági magyar népzene (1979) című könyvében valósította meg. Két év múlva, 1981-ben a Román Akadémia a rangos Ciprian Porumbescu-díjjal jutalmazta szakszerű, tudományos monográfiáját.
A rendszerváltozás után Almási István cselekvően bekapcsolódott a hazai, a magyarországi és az európai szakmai életbe. 1990. március 18-án ő is aláírta a Kriza János Néprajzi Társaság alapító okiratát, 1990 és 1992 között annak tiszteletbeli elnöke volt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes (2005), a Magyar Kodály Társaság tiszteletbeli (2007), a Magyar Néprajzi Társaság levelező (1989), a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja (2000). Továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság, a Romániai Zeneszerzők és Muzikológusok Szövetsége, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság cselekvő tagja.
Fiatalabb korában a kolozsvári Kétágú református templom kántora volt, majd éveken át vezette a Farkas utcai református templom dalárdáját. Közvetlenül a hazai rendszerváltozást követő bonyolult években, 1990-1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
Almási István három hazai középiskolai zenei tankönyv fordításában működött közre. Az 1990-es években igen jelentős szerepet játszott a Péntek János által alapított néprajzi és magyarságtudományi doktori iskola tevékenységében, melynek keretében számos disszertáció, referátum, vizsga igényes, objektív és szakszerű referense volt. Almási István az 1989-es fordulat után szakszerű előadásokat tartott Nagyváradon, a Partiumi Keresztyén Egyetem Egyházzene, illetve Zenepedagógiai Tanszékén (2001–2005), Kolozsvárt a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Református Teológiai Karának Zenepedagógiai Intézetében (2003–2013), a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén (1993–1994, 2006–2007), valamint Marosvásárhelyen a Színművészeti Egyetem Zeneművészeti Karán (2005–2010). Rendszeres egyetemi előadásaival jelentős szerepet vállalt az erdélyi magyar zenetanári képzésben, egy újabb népzenekutató nemzedék kinevelésében. 2004-ben a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Folklór Tanszékén, 2011-ben pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Intézetében tartott rendszeres egyetemi előadásokat a magyar népzene stílusrétegeiről és a népzenekutatás történetéről. Felkért, hivatalos opponensként összesen 17 véleményezést írt doktori disszertációkról, ugyanakkor 11 végzős egyetemi hallgató diplomadolgozatát irányította. Kivételes szakmai tudását és megbecsültségét tükrözi, hogy ő lektorálta a Magyar Népzene Tára Domokos Mária által szerkesztett XI., valamint a Paksa Katalin által szerkesztett XII. kötetét.
Almási István kórusvezetői tevékenységét 1970-ben Romániában a Kulturális Érdemrenddel jutalmazták. A Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2001-ben Szabolcsi Bence-díjjal tüntette ki zenetudományi munkásságának elismeréseképpen. A Romániai Magyar Dalosszövetség 2004-ben, újraalakulásának 10. évfordulóján, a Jagamas Jánosról elnevezett díjat adományozta Almási Istvánnak. A Magyar Művészetért Díj Kuratóriumának elnökétől 2007-ben, Kodály Zoltán születésének 125. és halálának 40. évfordulója alkalmával a Kodály Zoltán-emlékdíjat vehette át a budavári Mátyás-templomban. A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága 2009-ben Arany János-éremmel jutalmazta tudományos eredményeit, munkásságát. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szenátusa 2010-ben a doctor honoris causa (tiszteletbeli doktor) címet adományozta neki.
Nyolcvanadik születésnapja alkalmával a kolozsvári Folklór Intézet, a Kriza János Néprajzi Társaság, valamint a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék tagjainak nevében Almási Istvánnak jó egészséget, hosszú életet kívánunk.
Művelődés (Kolozsvár)2015. február 10.
Versben a magyarságról
Amilyen változatosak általában az erdélyi magyar költők által választott lírai beszédmódok és műformák, ugyanoly módon szólalnak meg versben a haza, a magyarság, a kisebbségi lét kérdéseit illetően is. Egyesek az én- és vallomáslíra adta lehetőségekhez fordulnak, mások szerepekbe bújnak, vagy átiratokat hoznak létre, illetve követhetjük a tárggyal való azonosulás, továbbá a távolságtartást feltételező ironikus magatartás különböző változatait.
Kovács András Ferenc Ady Két kuruc beszélget című versére utalva, a magyarság megtagadásának gondolatáról mint súlyos mulasztásról írt verset még 1985-ben (Két labanc beszélget), de ez csak a rendszerváltás után indított irodalmi folyóirat, a Látó első, 1990. januári számában jelenhetett meg. Ama mulasztás különben a dialógusban részt vevők, az egymást kölcsönösen árulással vádoló, de az idegen hatalmat egyként kiszolgáló két labanc szerint azzal jár, hogy „feladod fajtád feleded nyelved”, illetve „feleded nyelved feladod sorsod.”
Ugyanerről a kérdésről közvetlenül, a személyesség hangján szól Kányádi Sándor és Lászlóffy Aladár. Előbbi például a Fehéringes versben immár az új évezred hajnalán, 2001-ben vallja meg, hogy „életen át álruhásan / viseltem a magyarságom”, s magában a versben az álruha megfejtését is megadván azáltal, hogy a lírai hős kimondja: „fehér ingem én-álruhám.” Képletes beszéd folyik továbbra is ebben a versben, s eszerint a fehér ing egyrészt a kapott sebekre való gyolcsnak tekinthető, másrészt pedig nem a megegyezés szerinti megadás, hanem a meg nem adás jelének, olyan harci zászlónak tehát, amely ebben a versben a meg nem hódolást jelenti: „sebemre gyolcs csatáimban / nem hódoló harci zászlóm.” Lászlóffy pedig a letűnt évezred utolsó éveiben írt versében mintegy jelenti, amit egy akkori lehangoló nemzetkép váltott ki belőle, vagyis azt, hogy „hol lángolva, lobogva, hol félárbocon se, de megvagyunk.” Ehhez a lírai helyzetjelentéshez rögtön hozzárendeli a költő a maga személyes ítéletét, kimondva, hogy „annak nincs igaza, aki üresnek mondja a zászlórudat és itthon / egyedül hagy.” Kötődését, sőt, elkötelezettségét a magyarság iránt egy népdalszöveg töredékének parafrázisával nyomatékosítja: „Pedig azt a zászlórudat én a történelem négy sarkában is elhordom. / Még nagyon sokáig.” (Üres a zászlórúd)
Mintegy személyre szólóan ragadja meg az utolsó évszázad veszteségeit Ferenczes István, esetében viszont a számvetést, ami tulajdonképpen egy nagyon sommás, és már-már szenvtelen felsorolás, keserű irónia szövi át: „nem veszett el semmi / csak a haza s a szava / nyelvünkből az anya / Donnál az apa / a Pónál nagyapa / se itthon se otthon / vályú lett bölcsőnk / a baromudvaron.” (Minerálnája pesznya)
A történelmi tudatot oly mértékben alakították át a huszadik század politikai és társadalmi megrázkódtatásai, a „trianoni kényszer” például, hogy mára már ez a megrendült tudat határoz meg hazához és nemzethez fűződő érzéseket is: „tudom, hogy lehetne, / és mintha mégse tudnám...” Markó Béla lírai alanya ezt mint tényállást azzal támasztja alá, hogy fontos lelki és szellemi értékeitől tulajdonképpen már születése előtt megfosztották: „hol volt, hol nem volt az az ország, / meg sem születtem s itt hagyott.” (Second hand)
Nem a költők kora a huszadik század – mondotta Szerb Antal –, Ady volt az utolsó költő, akire egy egész ország felfigyelt. Akik közvetlenül kívánnak szólni mégis egy nagyobb közösség kérdéseiről s magához a közösséghez, azoknak jól meg kell választaniuk többek között a hangnemet s a közlésformákat, hogy hitelesnek bizonyuljon megszólalásuk. A rövid szemlénkben szereplő erdélyi magyar költők mindenesetre erre törekednek.
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. február 12.
Bábszínházi előadás Kányádi-versekkel
A Verstől versig hajt a csordás című, Kányádi Sándor versein alapuló maszkos játékot mutatják be a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínháznál február 15-én 18 órától.
Kányádi Sándor versei gyermekkorának udvarhelyszéki légköréből merítkeznek, az akkori falusi környezetet idézik, ahol a székelyföldi népszokások hangsúlyosan megjelennek.
A Cimborák Bábszínház új előadása hasonlóképpen visszanyúl a hagyományokhoz, használja a néptánc és népzene elemeit, maszkos játéka a felnagyított és eltúlzott farsangi alakoskodást idézi. Az előadás sajátos látványvilágához és a megteremtett hangulatához szervesen kapcsolódnak a Kányádi Sándor-versek, amelyekben a metaforák különleges természetességgel nőnek ki a tárgyi világból, és térnek oda vissza – hívták fel a figyelmet közleményükben az előadás szervezői.
„Verstől versig hajt a csordás, lépésről lépésre pengeti lelkünk húrjait, lehetőséget kínál, hogy visszataláljunk a gyermekkori tisztaságunkhoz, életörömünk forrásához, ahol érezzük, értjük, és elfogadjuk a természet rendjét és képessé válhatunk teljességként megélni életünket” – írta közleményében a bábszínház.
Az előadásban, amelyet 5 év fölöttieknek ajánlanak, fellép Dávid Gulácsi Zsuzsa, Lukács Emőke, Péntek Zsuzsa, Demeter Ferenc, Horváth Tas, Nagy K. Kálmán, Nagy Lázár József, Páll Gecse Ákos. A maszkokat Zayzon Ádám, a látványt Simó Enikő tervezte. Koreográfus Horváth Tas, a zenét Csibi Szabolcs és Kelemen István szerezte, a produkció rendezője Nagy Kopeczky Kálmán.
Krónika (Kolozsvár)2015. február 12.
Dolgok az álomvilágból: Jánosi Andrea tárlata
Jánosi Andrea kolozsvári grafikus és illusztrátor Dolgok odaát című kiállítása nyílt meg Kolozsváron, a Kaja Tanya étteremben.
A tárlat megnyitójára csendes, borozós, meghitt hangulatban került sor. Étteremhez illően a finom falatok sem hiányozhattak – a teltházas eseményen, a hely szellemének megfelelően a résztvevők koccintottak és elbeszélgettek az alkotóval. Jánosi Andrea tavaly jelentkezett először a Dolgok odaátcímű tárlatával Kolozsváron, a Korunk Studiógalériában, a mostani kiállítás ennek volt folytatása. Az alkotó az álmok világából inspirálódik egyéni festményeiben, ezeket gondolja tovább, gondolatait úgy önti művészi formába, hogy ezek a valóság tükrözéseként jelenjenek meg. Tehetségének köszönhetően úgy jeleníti meg álomszerű élményeit, hogy általuk mások is megismerhessék, szemtanúi legyenek az „odaát” lévő dolgainak.
Az élénk színekben pompázó munkáinak története van és közös logikai menete. Aki ezeket végignézi, a művész igen különleges világában találja magát. Bepillantást nyerhetünk lelkének legmélyebb zugaiba, különös nézeteibe. Bizonyos képeken a művésznő magát is megjeleníti, törékeny formában, de leginkább arc nélkül. A részletek gazdagsága, a határozott vonalvezetés, az erős színek dominanciája jellemző a festményeire. Az alkotó szerint nem lehet egy összefüggő történetet találni képei között, viszont külön-külön úgy állnak össze, mint egy regény. Mindegyik alkotásának megvan a saját története, azonban ezek lényegét mindenki a saját érzelmei alapján szűri le.
Jánosi Andrea Szászrégenben született 1979-ben, és mivel rajzkészsége már kiskorában megmutatkozott, szülei úgy döntöttek, hogy olyan emberek kezére bízzák, akik művésszé válását irányítani tudják. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban kezdte pályafutását, ahol már országos tantárgyversenyeket nyert. 1998-ban bekerült a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémiára, 2003-ban végzett művészetpedagógia szakon. Ugyanebben az évben felvételt nyert a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem média szakára. 2008-ban filmrendezői diplomát kapott a bukaresti Hyperion Egyetem művészeti fakultásán. Ebben az évben magiszteri képzésben is részt vett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem média és kommunikáció szakán. 2005 óta a BBTE Kolozsvári Egyetemi Könyvkiadó grafikusa, és magánvállalkozóként is ugyanennyi ideje foglalkozik reklámgrafikai tervezéssel. Néhány éve a Filmtett – Erdélyi Filmes Portál arculatát is tervezi. Illusztrátori pályafutását 2007-ben kezdte a Kincses Képeskönyv – Kolozsvár című könyvvel, a Projectograph és Koinónia Kiadó felkérésére. Ez a sorozat öt év alatt hat kiadványt ért meg, amiben négy különböző város mutatkozik be, egyenként több mint ötven illusztráció formájában.
2010-ben a Koinónia Kiadó felkérésére illusztrálta a Kányádi Sándor fordításában megjelent Volt egyszer egy kis zsidó című jiddis népköltészeti válogatást, 2012-ben pedig a Voicu Bojan Hörcsögmesék című meséskönyvéhez készített rajzokat. Hatalmas szakmai sikert ért el 2010-ben Felméri Cecília Mátyás, Mátyás című animációs filmjének rajzi részeivel is. A film több hazai és nemzetközi díjat kapott. Jánosi Andrea tárlata február 28-ig látogatható a kolozsvári Kaja Tanya étterem otthonosan berendezett termeiben.
Zilahi Ágnes Réka
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2015. február 18.
Kányádi versei csendültek fel szerte a világon
A vers az, amit mondani kell – üzente a keddi, nemzetközivé bővülő felolvasómaraton résztvevőinek Kányádi Sándor, akivel telefonon sikerült kapcsolatba lépnünk.
„Azt üzenem mindenkinek, hogy a vers az, amit mondani kell. Mindenhol, ahol felolvasnak, ezt olvassák fel. Én sajnos nem tudtam részt venni a maratonon, de rendkívül boldog vagyok, hogy ilyen sokan olvassák ma a verseimet. Mindenkinek nagyon köszönöm és lehet, hogy alkalom adtán megszolgálom élő szóval ott, ahová eljutok" – mondta a költő a róla elnevezett idei rendezvény kapcsán, amelyhez több mint harmincháromezren csatlakoztak szerte a világból, így 12 ország 166 településén csendültek fel Kányádi-versek.
Gyerekek igyekeztek kezükben Kányádi-kötettel a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár felé, az intézmény volt ugyanis a központi helyszíne az országhatárokon átívelő felolvasómaratonnak. A rendezvényt első alkalommal 2009-ben szervezte meg a székelyudvarhelyi Hagyományőrzési Forrásközpont László Judit kezdeményezésére, azóta minden évben egy kiemelkedő magyar író műveiből olvasnak fel.
Tavaly vette át a szervezést a csíkszeredai megyei könyvtár, együttműködésben a Hargita Megyei Tanáccsal – akkor Móricz Zsigmond műveit olvasták fel 156 településen közel huszonnyolcezren. A rendezvény legfontosabb üzenete, hogy olvasni jó, olvasni öröm és együtt olvasni még jobb és még nagyobb öröm – fogalmazott az esemény megnyitóján Kopacz Katalin-Mária, a könyvtár igazgatója.
A megnyitón Szarka Gábor csíkszeredai konzul köszöntötte a jelenlevőket, aki ötödmagával érkezett, hogy bekapcsolódjon a maratoni felolvasásba. „Természetesnek tartjuk, hogy az irodalmat szerető székelyföldi közönséggel együtt olvas fel Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa is. Számunkra különleges élmény, hatalmas megtiszteltetés” – mondta a konzul.
Az eseményen elsőként Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke olvasta fel Kányádi Nagyküküllő című versét. Iskolás csoportok, kulturális intézmények, civil szervezetek és magánszemélyek egyaránt jelezték részvételi szándékukat a maratonon. A romániai településekről regisztrált felolvasók száma több mint 28 ezer, tízezerrel haladja meg a tavalyi összlétszámot.
Hargita megyéből 65 település közel 19 ezer felolvasóval, Maros megyéből 29 település, Kovászna megyéből 9 település csatlakozott a rendezvényhez, de jelentkeztek Kolozs, Brassó, Krassó-Szörény, Fehér, Szatmár, Szeben, Bihar, Bákó, Arad, Szilágy és Máramaros megyéből, valamint Bukarestből is.
Számos helyen a tavalyinál jóval többen olvastak fel, ugyanakkor sok volt az új jelentkező. „Idén bekapcsolódott Nagyvárad, ahol a megyei könyvtárban kétszázan olvastak fel, valamint Bukarest is – úgy látszik, a maraton sokat jelent a szórványban élő magyarság számára” – mutatott rá Kelemen Katalin, a megyei könyvtár munkatársa.
Úgy fogalmazott, a rendezvény nagyon megmozgatta az embereket, hiszen Kányádi verseit sokan szeretik, ismerik, és most több nyelven is lehetett felolvasni. Kelemen Katalin hozzátette, az előző évek tapasztalatai alapján az utólagos összesítésekből kiderül, hogy a felolvasók száma jóval nagyobb, mint ahányan előzőleg bejelentkeztek.
Csíkszeredában 20 intézmény csatlakozott a felolvasáshoz, a megyei könyvtárban több mint 2500-an olvastak fel a nap folyamán. A határon túlról február 16-ig közel 5000-en csatlakoztak a maratonhoz, összesen 12 országból, köztük Magyarországról, Szlovákiából, Ukrajnából, Szerbiából, Írországból, az Amerikai Egyesült Államokból, Dél-Afrikából, Svédországból, Svájcból.
Péter Beáta
Krónika (Kolozsvár)2015. február 21.
Égbe nyúló kapaszkodó (Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval)
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató, több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura- (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll-díjas (2010), a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen? – A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a Kénosi-tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az „égbe emelő” kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktorvontatású utánfutójával. A hatvanas évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében. Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk „szólaltatni” azokat. Beszédes szótlanság című „időrobbanásos” esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003, 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni „irodalmi versenyre” készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban.
Na, de egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására? – Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az ’56 utáni „irodalmi frontvonalról” mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én a művelődési ház irodalmi matinéja után szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a „menyasszonyszöktetés” sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a „székely Athén” neves személyiségeivel? – Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó „rövidnadrágos” Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptemet igazító „péntek esti srácok”, ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. „Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…” Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… – Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött? – Még nem nem kaptam vissza a securitatés dossziéim „preparált” szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti „terepjárásokból” nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még „átcsúszott” valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint „munkakerülőt”. „Az agrikultúra is kultúra” – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy „kódoltam be” azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély-szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről. Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbe fojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben. – A Securitate állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt… – Miért éppen őket? – Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek… – Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet-vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenségmonográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… – És mi a helyzet ma a szociográfiával?
– Konferenciákon, tanulmányokban és kötetekben többször kifejtettem a Balázs Ferenc, Bözödi György és Tamási Áron műhelyében keletkezett otthonirodalom örök érvényű üzeneteit. Ezek irányadóak lehetnek ma is. Az 1989 utáni erdélyi változások, illetve változatlanságok is jórészt rögzítetlenek. Mint például a diktatúra nyomása alól szabadult romániai magyar társadalom atomizálódása (a hagyományos közösségek, illetve a családok felbomlása); a kivándorlási hullám felerősödése: városaink magyar népességének csökkenése, vidékek elnéptelenedése, falvaink elöregedése; reprivatizálás, intézményteremtés; a külföldi munkavállalások előnyei/hátrányai (székely mesteremberek Magyarországon, csángó magyarok Spanyolországban); visszatelepedés, a kis- és középvállalkozások megerősödése; a társadalmi önszerveződés régi/új formáinak tapasztalatai. Az ezredforduló táján „felgyorsult idő” nem nagyon hagyott alkalmat a szűkebb és tágabb világunkban bekövetkezett jelenségek mélyszerkezetét is érzékeltető tényfeltárásra, az értelmezési lehetőségek felvillantására. A diktatúra alatt felgyűlt indulatok – amelyek jobbára a napilapok hasábjain és újabban az internetes naplók műfajában törtek felszínre – elfedték a reális önismeret és a megbízható jövőkép kialakításának távlatát. Másrészt: a szociográfia művelése köztudomásúan idő- és pénzigényes vállalkozás. Meggyőződésem azonban, hogy előbb-utóbb valamennyiünknek szembesülnünk kell a szociografikus művekkel is felmutatható igazságokkal. – Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: „Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját.”
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. február 26.
Tiszteletvacsorán látta vendégül Kányádi Sándort Áder János
Irodalmi munkásságának elismeréséért tiszteletvacsorát adott Áder János, Magyarország köztársasági elnöke Kányádi Sándornak kedd este a Sándor-palotában a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas költő első könyve megjelenésének 60. évfordulója alkalmából.
A tiszteletvacsorák hagyományát Áder János azzal a szándékkal teremtette meg, hogy időről időre felhívja a figyelmet a kiemelkedő teljesítményekre, amelyek öregbítik Magyarország hírnevét – mondta az MTI-nek Altorjai Anita, a Köztársasági Elnöki Hivatal sajtóigazgatója.
Tájékoztatása szerint az államfő tudósokat, művészeket, sportolókat is meghívott már tiszteletvacsorára. Mások mellett Kobajasi Kenicsiro karmestert, Rubik Ernő feltalálót, Polgár Judit nemzetközi sakknagymestert, olimpiai bajnokot és Buzánszky Jenő válogatott labdarúgót, az Aranycsapat nemrég elhunyt tagját is vendégül látta már az elnök az elmúlt két és fél évben.
Ezen alkalmak során Áder János körbevezeti vendégeit a Sándor-palota történelmi termein, és megtekintik az épület teraszáról Budapest panorámáját is. A díszvacsorákon általában a legnevesebb magyar éttermek és séfek alkotta négyfogásos menüket szolgálnak fel a vendégeknek, ez alkalommal a Gerbeaud alkotta menüt szolgálták fel a vendégeknek.
A 85 éves Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő, író, első verseskötete Virágzik a cseresznyefa címmel 1955-ben jelent meg. Életművének fontos részét képezik az esszék és műfordítások, de írt drámát és forgatókönyvet is. Több vers- és mesekötete szól a gyermekeknek, számos versét a Kaláka együttes zenésítette meg. Kányádi saját műveinek avatott előadója, több nagylemeze is megjelent. Műveit számos nyelvre lefordították, művészetéért több rangos elismerést kapott.
MTI
Krónika (Kolozsvár)2015. március 3.
Színházláz Sepsiszentgyörgyön
Véglegesítették a sepsiszentgyörgyi Reflex 3 Nemzetközi Színházi Fesztivál programját, a szervezők a teljes műsort nyilvánosságra hozták a Reflexfest.ro honlapon, ahol az előadások részletes ismertetője mellett a kísérőrendezvényeket is bemutatják.
A korábban beharangozott programhoz képest egyetlen változásra hívják fel a figyelmet: a varsói Új Színház Nancy interjú című produkciója helyett a szintén lengyel, a gdanski kortárs táncszínház, a Dada von Bzdülöw Színház Invisible Duets című előadása vesz részt a fesztiválon. A kilenc meghívott előadás mellett ezúttal ismertetik a képzőművészeti, zenei kísérőrendezvényeket és a sepsiszentgyörgyi fellépőket is.
A fesztivál idén is egy rangos kvartett koncertjével kezdődik, a bécsi radio.string.quartet a klasszikus zenét a dzsessz-, a rock- és a popzene elemeivel vegyíti. A helyi MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér szintén a fesztivál nyitónapjára időzítette a Példák nem univerzális székre című csoportos kiállítását.
A huszadik század egyik legjelentősebb színházreformere, Tadeusz Kantor születésének 100. évfordulóját a Lengyel Kulturális Intézettel és a Lengyel Televízióval ünnepelik a szervezők. A Kantor munkásságát bemutató kültéri fotókiállítás mellett levetítik három reprezentatív színházi előadását, majd az egykori krakkói Cricot2 színház művészeivel, Teresa és Andrzej Wełminskivel találkozhatnak az érdeklődők a Lábas Házban.
Március 20-án, a gyermek- és ifjúsági színházak világnapján a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház Kire ütött ez a gyerek című, Janikovszky Éva szövegeiből felépített előadását mutatja be, majd a március 21-ei bábvilágnapon a Kányádi Sándor írásaiból összeállított Verstől versig hajt a csordás című maszkos játékot. Az Osonó Színházműhely marokkói fiatalokkal létrehozott [email protected] című produkcióját tekintheti meg a Reflex3 közönsége március 19-én.
A Háromszék Táncegyüttes Könczei Árpád koreográfus rendezésében A banda című előadását mutatja be a Reflexen március 29-én. Az M Studio a fesztivál utolsó előtti napján a Fehér Ferenc által rendezett és koreografált Kampf című produkciót viszi színre. Ugyancsak a fesztivál utolsó előtti estjén a Berlin leghangulatosabb zenekarának is nevezhető RotFront – Emigrantski Raggamuffin Kollektiv koncertezik.
Esténként az előadások utáni közönségtalálkozók a MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótérben zajlanak, a Játéktér című folyóirat szerkesztői is itt mutatják be a tavaszi számot. A március 18–31. között zajló Reflex 3 Nemzetközi Színházi Fesztiválra a jegyeket a rendezvény előtt tíz nappal kezdik árusítani.
Bíró Blanka |
Székelyhon.ro