udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 493 találat lapozás: 1-30 ... 421-450 | 451-480 | 481-493

Névmutató: Sólyom László

2011. március 28.

Nyilas Misi bemutatkozott Kolozsváron
Március 26-án, szombaton a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület első ízben szervezte meg tehetségnapját, melyre az egyesület tehetséges ösztöndíjasai mellett hivatalos volt Sólyom László volt köztársasági elnök mint az esemény fővédnöke, továbbá jeles akadémikusok, egyházi emberek és az erdélyi tehetségápolás támogatói.
Az I. Tehetségnapnak a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium adott otthont, így elsőként az iskola igazgatónője, Popa Márta köszöntötte az egybegyűlteket, majd a szót Péntek János, a Nyilas Misi Egyesület alapító elnöke vette át, aki ismertette az egyesület egyre bővülő tevékenységét: rászoruló, de tehetséges gyerekeknek adnak ösztöndíjat, melyet lelkes romániai, magyarországi és külföldi támogatók ajánlanak fel a kis Nyilas Misiknek. 2010-től a magyar állam által felajánlott Ady Endre Ösztöndíj kiosztásáról is az egyesület gondoskodik, e két program legtehetségesebbjeit hívták meg a rendezvényre bemutatkozni.
Sólyom László köztársasági elnök kiemelte, hogy milyen öröm tehetséges gyerekekkel találkozni, és ennek tanúbizonyságát is adta azzal, hogy a délutáni kötetlen beszélgetésen is részt vett, ahol az érdeklődő tanárok, szülők, diákok kérdezhették őt és tehettek javaslatot a tehetségápolás helyzetével kapcsolatban. Mint ebből kiderült, a magyar és a román állam is biztosít lehetőséget tehetségpontok létrehozására egy-egy iskola keretén belül, ám ezt sajnos még kevesen használják ki. Jó példa a szervező középiskola, ahol komoly összegeket sikerült elnyerni tehetségműhelyek szervezésére.
A tanulók két részben lezajlott bemutatkozása bebizonyította, hogy a Nyilas Misi Egyesület munkája megtermi gyümölcsét: bármilyen tehetségük is legyen, az nem kallódik el, hiszen van egy egyesület, ahol számon tartják őket, van egy támogatójuk, akinek levélben be kell számolniuk tehetségük kamatoztatásáról, és most már van egy fórum, ahol meg is mutathatják, mit tudnak. Végignézve a 13-19 éves tehetségeket, én is komolyan magamba néztem: miben vagyok én tehetséges? Ugyanis a Nyilas Misi támogatottjai nagyon változatos területeken ügyeskedtek: több mérnöki-programozói tehetséggel megáldott gyerek is fellépett, akik közül a legfiatalabb saját robotjainak tervét mutatta be, és hetedikesen már egy Microsoft által szervezett versenyen is részt vett saját fejlesztésű szoftvereivel. Aztán voltak táncosok, akik a néptáncot éppolyan hitelesen ropták mint a sporttáncot, voltak irodalmi érdeklődésűek, akik saját műveket olvastak fel, esetleg nagy költők verseit tolmácsolták gyönyörűen. De fellépett fafaragó, majd festő, aki végzős középiskolás létére a portréfestésből már jövedelemre is tud szert tenni. A hangulatot emelték a hangszeren játszók, hegedű- és furulyaszót is hallhattunk a nap folyamán, de népdalt is több alkalommal. Megható volt hallani annak a most már tanárnőnek a beszámolóját, aki hét évig volt Nyilas Misi ösztöndíjas, és enélkül nem tudta volna sem a középiskolát, sem az egyetemet anyagilag fedezni.
Ezen a néhány órás programon való részvétel bizakodással és büszkeséggel tölthetett el minden magyar embert: nem vagyunk senkinél alsóbbrendűek, vannak tehetségeink és szervezetink is, akik felkarolják őket. Reméljük, a Nyilas Misi Egyesület példája ragadós lesz, és egyre többen vállalják fel a tehetséggondozást, esetleg válnak egy-egy tehetséges gyerek támogatójává az egyesületen keresztül. Köllő Zsófia. Erdély.ma

2011. április 18.

Alaptalan törvény
Ma a szavazással véget ér az alkotmányozás országgyûlési szakasza. Rövidesen új alapszabály - amelyet alaptörvénynek neveznek (ez alkalmasint kevesebbet jelent az alkotmánynál) - a legfõbb jogforrás Magyarországon (ez kevesebbet jelent a Magyar Köztársaságnál). A két új elnevezés is jelzi, hogy erõltetett, elsietett munkáról van szó, amely néhány tekintetben elõrelépést, ugyanakkor több fontosabb szempontból visszalépést jelent az eddigi alkotmányhoz és a jelen valóságához képest, de a szakmaisághoz, a modern jogtudomány eredményeihez és az eddigi magas színvonalú magyar alkotmányos kultúrához képest is.
Mindezeket nem az alkalmi kommentátor nyilatkoztatja ki, hanem tekintélyes szakemberek mondják. Sólyom László volt államfõ például, egykori alkotmánybírósági elnök, többek között azt nyilatkozta e testület ellenõrzõ lehetõségeinek korlátozásáról: érthetetlen, indokolatlan és elfogadhatatlan. Tessék vitatkozni a jogtudóssal, mondhatnánk azoknak, akik a Fidesz és a magyar kormány minden elmeszüleményét lelkesen fogadják, és minden kifogást balliberális merényletnek tekintenek! A romantikus bevezetés (preambulum) kezdetlegesen, de korántsem ártatlanul múltidézõ tételei otthon kevésbé fognak felháborodást kiváltani, s külföldön is legfeljebb elnézõ mosolyt vagy szarkasztikus nevetést, hiszen a demokráciába belefér a kényszerképzetek kiélése is; ám az emberek húsába vágó elõírások, az alaptörvénnyel legalizált megszorítások - mint azt a kormány népszerûségének drasztikus csökkenése és az eddigi megmozdulások is jelzik - nagyméretû tiltakozáshullámot, akár belátható idõn belül gyökeres politikai változást is elõidézhetnek. Ezen pedig nem változtat sem gyûlöletbeszéd, sem vádaskodás. A felelõsséget és a támadásokkal való szembenézést vállalni kell.
Ezek két fõ csapása talán a következõ. Egyfelõl az alapjogok kérdése - akár vörösnek is tekinthetõ az új alaptörvény felfogása, miszerint emberi jogok akkor illetik meg az embert, ha kötelességeit teljesíti. (Aki nem dolgozik, ne is egyék! ugyebár, de még ez is továbbfejlesztve némi tajgetoszi bukéval.) Másfelõl - ismét Sólyom Lászlót idézve - igazolhatatlan, hogy a bírák nyugdíjkorhatárát az utolsó pillanatban 70 évrõl 62-re csökkentették.
Igazolhatatlan, egyben életveszélyes a demokratikus igazságszolgáltatásra nézve (hacsak az utolsó utáni pillanatban vissza nem vonják). Nekünk itt Romániában van fogalmunk arról, hogy mit jelent a szétvert, politikailag befolyásolt - ellenõrzött és manipulált, az állampolgárok ügyeinek rendezésében megbénított - igazságszolgáltatás.
Külön diszkrét bája az új magyar alapszabálynak, hogy az ellenzék pártjai nem írják alá, ami izgalmas politikai helyzethez vezet, túl azon, hogy egypártivá, pártállamivá teszi az alap(talan)törvényt. Végül, pusztán a derû kedvéért: a román államfõ is bejelentette az új alkotmány elõterjesztését. A narancs gõzhenger akadályt nem ismerve mûködik, s útjában mindent eltipor. Amitõl félünk, nem menekülünk.
Ágoston Hugó
?j Magyar Szó (Bukarest)

2011. június 4.

A nemzeti összetartozás napja
1920. június 4-én írták alá az I. világháború gyõztes hatalmai Magyarország képviselõivel a versailles-i Nagy Trianon kastélyban a háborút lezáró magyar békeszerzõdést. 2010. május 31-én a magyar Országgyûlés a trianoni békeszerzõdés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. Sólyom László köztársasági elnök június 3-án írta alá a törvényt, amely másnap lépett hatályba.
A békefeltételeket a magyarok részvétele nélkül határozták meg a békekonferencián, amelyen a gyõztes nagyhatalmak Európa új rendjét kívánták biztosítani. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetõje csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot, dokumentumok és térképek segítségével mutatva be a népességföldrajzi helyzetet, történelmi és jogi érveket is hangoztatva - teljesen hatástalanul. A békefeltételeket 1920 májusában kapta meg a magyar delegáció, ezek olvastán az eredeti küldöttség lemondott, így a szerzõdést magyar részrõl Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és megbízott miniszter írta alá 1920. június 4-én. Az aláírás percében Magyarországon megkondultak a harangok, tíz percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek.
A 14 részbõl, 364 cikkbõl és több függelékbõl álló szerzõdés elsõ része a Nemzetek Szövetségének Egyezségokmányát tartalmazta, amely minden szerzõdésben helyet kapott. A szerzõdés kimondta Magyarország függetlenségét, meghatározta határait és megtiltotta, hogy a Népszövetség engedélye nélkül bárkivel államszövetségre lépjen. A haderõ létszámát 35 ezer fõben maximálták, megtiltották az általános hadkötelezettséget és nehézfegyverzet birtoklását, s korlátozták a fegyvergyártást. Az országnak 1921. május 1-jétõl 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az általa okozott háborús károkért, zálogul lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. A nemzetközi kereskedelemben Magyarországnak meg kellett adnia a gyõztes hatalmak számára a legnagyobb kedvezményt. A békeszerzõdés betartását nemzetközi katonai ellenõrzõ bizottság felügyelte.
A szerzõdés kimondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, ennek következményeként Magyarország (Horvátország nélküli) területét 283 ezer négyzetkilométerrõl 93 ezerre, lakosságát 18,2 millióról 7,6 millióra csökkentették. A Felvidék, a Kisalföld északi fele és Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély, az Alföld keleti pereme és Kelet-Bánát Romániához, Horvátország, Bácska, Nyugat-Bánát, Zala megye nyugati pereme, a Muraköz és a baranyai háromszög a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz, Nyugat-Magyarország egy sávja Ausztriához került, Lengyelország Szepes és Árva megyékbõl kapott területeket. A magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. A szerzõdés az etnikai helyzetet, az 1910-es népszámlálási adatokat sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság egyharmada az új határokon túlra került, felük összefüggõ tömbben a határ mentén. A békeszerzõdés tartalmazott a kisebbségek jogaira vonatkozó elõírásokat is, eszerint az ország lakosait egyenlõ jogok illetik meg nemzetiségi, faji, vallási hovatartozásuktól függetlenül, a törvény elõtt egyenlõ bánásmódban kell részesíteni õket és biztosítani kell kulturális, vallási életük zavartalanságát.
A magyar nemzetgyûlés 1920. november 15-én ratifikálta, s 1921. július 26-án, a XXXIII. törvénycikkel hirdette ki a békeszerzõdést. Az 1921. december 14-16-i népszavazás nyomán Sopron és környéke az ország része maradt, északon somoskõ és környéke (kivéve a Somoskõújfalui várat) 1923-ban tért vissza.
A döntés sokkolta a magyar társadalmat, a két világháború közti években az ország meghatározó külpolitikai célja Trianon revíziója lett. Magyarország 1938-ban az elsõ bécsi döntéssel visszakapta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, majd 1939-ben Kárpátalja fennmaradó részét. 1940- ben a második bécsi döntés révén ?szak-Erdélyt és a Székelyföldet, 1941-ben Jugoszlávia német megszállása után visszakerült a Délvidék is. Akkorra Magyarország Trianonban megállapított területe közel kétszeresére nõtt, s a Kárpát- medencében élõ magyarság túlnyomó része ismét a határok közé került - de ennek ára a háborús részvétel volt a fasiszta Németország oldalán. Az 1947. február 10- én aláírt, a II. világháborút lezáró párizsi béke lényegében a trianoni határokat állította vissza, semmisnek nyilvánítva a bécsi döntéseket, sõt Csehszlovákia megkapott három Pozsony környéki falut is a Duna jobb partján.
Népújság (Marosvásárhely)

2011. június 4.

Június 4-ét nem lehet kitörölni a nemzet emlékezetébõl
Ma elsõ alkalommal ünneplik a nemzeti összetartozás napját
A nemzeti összetartozás napját ünneplik ma szerte a Kárpát-medencében. Tavaly május 31-én a magyar Országgyûlés a trianoni békeszerzõdés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. 1920. június 4-én írták alá ugyanis az I. világháború gyõztes hatalmai Magyarország képviselõivel a versailles-i Nagy Trianon kastélyban a háborút lezáró magyar békeszerzõdést. Sólyom László köztársasági elnök június 3-án írta alá a nemzeti összetartozás napját kinyilvánító törvényt, amely másnap lépett hatályba. Nagy Anna magyar kormányszóvivõ tegnapi nyilatkozata szerint a békeszerzõdés és határvonalak ellenére igenis létezik összetartozás a magyarok között. Magyarország kolozsvári fõkonzulja a Szabadságnak adott nyilatkozatában közölte: június 4-ét nem lehet kitörölni a nemzet emlékezetébõl. Hasonlóan vélekedett Egyed Ákos történész, az EME volt elnöke is, aki szerint minden nemzet életében nagyon fontos a szolidaritás érzésének az erõsítése.
Nagy Anna felidézte: egy évvel ezelõtt döntött úgy a magyar Országgyûlés, hogy a nemzeti összetartozás napjává nyilvánítja a trianoni békeszerzõdés aláírásának napját, s a parlament döntése egy hosszú, csaknem egy évszázados folyamatot zárt le. Ugyanis több mint kilencven éve írták alá a szerzõdést, és az azóta eltelt idõszak alatt voltak olyan évek, évtizedek, amikor nagyon sokan nem is tudtak errõl az évfordulóról, hiszen az volt a hatalom célja, hogy ezt elfelejtesse az emberekkel. Ám még azokban az években is - folytatta -, amikor ugyan tudtak Trianonról, az emberek akkor sem tudták pontosan, hogyan viszonyuljanak hozzá.
A magyar kormányszóvivõ szerint fontos, hogy megerõsítsék azt a fajta összetartozást, amely békeszerzõdések és határok ellenére igenis létezik a magyarok között. Ennek - mint mondta - számos jele van, például a különbözõ katasztrófák idején, amikor bebizonyosodik, mennyire mûködik az emberek között az összefogás, az összetartozás.
Ami közös bennünk, amitõl valóban összetartozunk, az sokkal több, mint a földrajzi határok, hiszen a kultúránk, a nyelvünk, az értékeink és a történelmünk az, ami igazán erõs összekötõ kapocs - fogalmazott, hozzátéve: az összetartozást erõsíti az az ismeretanyag is, amelyet a gyermekek kapnak az iskolákban azért, hogy õk már ne úgy nõjenek fel, mint ahogy például az én nemzedékem is felnõtt, hogy agyonhallgatták és eldugták Trianont. Az iskolai megemlékezések elõkészítésének megkönnyítésére 131 oldalas pedagógiai háttéranyag készült a nemzeti összetartozás napjáról.
A szombati rendezvényekrõl szólva a kormányszóvivõ kifejtette: a megemlékezésre több helyen is lesz lehetõség majd az országban, így például ?pusztaszeren és Sárospatakon. A fõvárosban szombat reggel felvonják a nemzeti lobogót az Országház elõtt, a Kossuth Lajos téren, a budai Várban pedig délelõtt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Hoffmann Rózsa oktatásért felelõs államtitkár és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelõs helyettes államtitkár köszönti a Szentháromság térrõl határon túli tanulmányi kirándulásra induló diákcsoportokat. A tanulók többek között Beregszászra, Kassára, Révkomáromba, Dunaszerdahelyre, Pozsonyba, Vereckére, Ungvárra és Fülekre utaznak. A Parlamentben ismét ingyenes nyílt nap lesz.
Nagy Anna tájékoztatása szerint a nemzeti összetartozás napján mintegy négyszázan vehetik át a magyar állampolgárságot igazoló dokumentumaikat országszerte, így például Hódmezõvásárhelyen, Egerben, Hajdúnánáson, Baktalórántházán, Békéscsabán és Budapesten, valamint külföldön is, többek között Ausztráliában.
Több erdélyi és partiumi városban is megünneplik szombaton a nemzeti összetartozás napját, a legtöbb helyen a magyar politikai és civil szervezetek közösen emlékeznek a trianoni békeszerzõdés aláírásának évfordulójára.
Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári fõkonzulja a Szabadságnak adott nyilatkozatában emlékeztet arra, hogy a nemzeti összetartozás napja, az állampolgársági törvénnyel együtt régi elmaradást pótol, és a magyar nemzet kulturális összetartozását hivatott kifejezni. Ma Magyarországon és a határon túli magyarság lakta területeken méltó megemlékezéseket tartanak, a fõkonzul Detrehemtelepen, magyar honvédek tiszteletére állított kopjafa-avatáson vesz részt, és ünnepeli a nemzeti összetartozás napját.
A magyar diplomata szerint június 4-ét nem lehet kitörülni a nemzet emlékezetébõl, állandó figyelmeztetõ jelként kell érzékelni. Ugyanakkor hangsúlyozta: nem gyászkultusz a nemzeti összetartozás napja, hanem elõre mutat, önbizalmat és tartást sugall, valamint a közös célokban való gondolkodásra serkent. Szilágyi Mátyás ennek szellemében kívánt méltó ünneplést minden magyarnak.
Lapunk kérdésére, hogy miképpen vélekedik a nemzeti összetartozás napjáról, Egyed Ákos történész, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) volt elnöke kifejtette: a szolidaritás fontos minden nemzet életében, mert a történelmi pillanatokban nagy szükség van rá. A történész vallomása szerint a legnagyobb és legfontosabb emberi közösség pedig továbbra is a nemzet.
Szabadság (Kolozsvár)

2011. szeptember 2.

Ismét eltűnt a tábla Sólyom László nyergestetői kopjafájáról
Ismét ellopták ismeretlen tettesek a Sólyom László, akkor hivatalban levő magyar köztársasági elnök által, 2009 márciusában a Nyergestetőn állított kopjafáról az emléklapot. A csíkkozmási önkormányzat illetékesei jelentették a plakett eltűnését a rendőrségnek, illetve értesítették a Magyar Köztársaság csíkszeredai konzulátusát a rongálásról.
Ismeretlen tettesek ellopták a Sólyom László által 2009. március 14-én a Nyergestetőn állíttatott kopjafa tábláját. Az olvasónak deja vu érzése támadhat a fenti mondat olvastán, de sajnos nem a tavalyelőtt október 13-án megjelent lapszámunkat szemléztük, az elszomorító eset megismétlődött. Bodó Dávidot, Csíkkozmás polgármesterét éppen kopjafa-ügyben kerestük fel tegnap, arról készültünk beszámolni, hogy a helyi önkormányzat a nyár folyamán felleltározta a nyergestetői kopjafapark összes emlékoszlopát, az egyes darabokról fotók készültek, az összegyűlt anyagról egy kiadványt szándékoznak megjelentetni. Nagy Gábor kovácsmester vállalta, hogy elkészíti a sorszámozott kopjafák azonosítószámait műhelyében, az egyedi, a kézműves kovácsolás stílusjegyeit magukon hordozó darabok feltehetően ősszel kerülnek a fákra.
– Kétszáznyolcvan darab kopjafát vettünk leltárba, de a hétvégére egy debreceni küldöttség kért engedélyt egy újabb állítására, tehát közelebbről 281- re emelkedik az emlékoszlopok száma. Sajnos negatívum is van, ismeretlen tettesek újfent megrongálták Sólyom László ajándékát, augusztus végén vettük észre, hogy ismét eltűnt róla az emlékplakett – számolt be az elszomorító eseményről Bodó. Az elöljáró elmondta, a plakett eltűnését jelezte a rendőrségnek, illetve a Magyar Köztársaság csíkszeredai konzulátusának. A 2009 őszén történt lopást talán még lehetett a színesfém-tolvajok tevékenységéhez kötni, hiszen az első plakett bronzból készült. Ezúttal azonban kizárt, hogy ócskavastelepre szánták volna az emléklapot, hiszen éppen a fémtolvajok miatt a második számú plakett műanyagból készült.
A 2009-ben történt lopás miatt akkor a rendőrség hivatalból eljárást indított, amelyet később megszüntettek. A kivizsgálás során megállapították, hogy a plakett nem szerepelt Csíkkozmás község nyilvántartásában, illetve vagyonállományi leltárában. Az eljárás során nem lehetett meghatározni az okozott kár értékét, sem az esetleges sértett személyt. Mindezek tükrében és a büntetőeljárási törvénykönyv vonatkozó szakaszainak előírásaival összhangban az ismeretlen tettesek által elkövetett lopás bűntényének ügyében a csíkszeredai ügyészség az eljárás megszüntetéséről rendelkezett – állt a megyeszékhelyi ügyészség által a Hargita Népének címzett akkori hivatalos értesítésben.
Hompoth Loránd. Hargita Népe (Csíkszereda)

2011. október 31.

Magyarország nem tudott kimaradni ebből a háborúból
- Az internetes fáma szerint nem véletlen, hogy Szakály Sándor egyik fő kutatási témája a második világháború korszaka – valamiféle személyes érintettség alapján. Hogy is van ez?
- Édesapám nagybátyja, nagyapámnak az öccse éles eszű fiatalember volt, a családban az első lehetett volna, aki tanult emberré válik, hiszen beíratták Pápán a bencésekhez. De nem tudták tovább taníttatni, a harmadik gimnáziumi osztály befejezése után elment péksegédnek. 1919-es születésű volt, bevonult katonának, kikerült a második hadsereggel a frontra, és 1943. január 18-án eltűnt. Azóta se tudtuk meg, hogy eltűnése az azonnali halált jelentette, vagy hadifogságba esett. Az volt a családban a döntés, hogy ha fiúgyermek születik, kapja a Sándor nevet a nagybátyja emlékére. Ez is közrejátszott abban, hogy történészként a második világháborúval kezdtem foglalkozni. A megmaradt leveleiből kiderült, hogy ő szeretett volna megmaradni katonának, pilóta lenni. Mellesleg nagyobbik fiam, aki most kapja a diplomáját közlekedésmérnöki karon, repülő szakirányon végzett – ezt sorsszerűségnek is lehet tekinteni.
- Engedje meg, hogy egy személyes vonatkozású kérdéssel folytassam beszélgetésünket. Arad-Hegyalján láttam meg a napvilágot, Pankotán, ahol Asbóth Oszkár is született. Ön írt egy kisebb tanulmányt a jeles feltalálóról és helikopterkonstruktőrről. Miként ítéli meg az ő jelentőségét?
- Az akkori Technika című folyóiratban jelent meg egy rövid írásom róla. A Hadtörténeti Levéltárban találtam egy anyagot Asbóth Oszkárral kapcsolatban, akiről állandóan vitatkoztak a repülés- és technikatörténészek, hogy valóban fel tudott-e szállni az általa tervezett helikopter vagy sem. Asbóth és a helikopter elválaszthatatlanok egymástól. Minden műszaki találmány létrejötténél sokaknak kell közreműködniük. Asbóth támogatást kért a kutatásaihoz a honvédelemtől, hiszen az a haderő fejlesztése szempontjából is fontos lett volna. Megbizonyosodtam arról, hogy ha nem is ő találta fel, de az ő tevékenysége jelentős mértékben hozzájárult, hogy működőképes helikopter szülessen. A feljegyzések is azt bizonyítják, hogy az általa konstruált helikopter képes volt felszállni. Mintegy kuriózumként ugyanott, ugyanakkor írtam arról is, hogy egy pihent agyú nyugállományú csendőrgazdászati főhadnagy a „folyamalattjárót” találta fel, és küldte el a tervrajzát Horthy Miklós kormányzónak azzal a javaslattal, hogy ilyet kellene konstruálni. Mert ez a víz alatt közlekedő szerkentyű észrevétlenül le tudna úszni a Dunán, Budapestről a Fekete-tengerig, és mindent kikémlelhetne… - A nyolcvanas évek derekán kisebb botrány kerekedett a Hadtörténeti Levéltárban: a hadsereg megrótta az intézményt egyik ifjú munkatársa, Szakály Sándor „viselt dolgai” miatt. Mi volt ez?
1980-ban kerültem az akkor még Hadtörténelmi Intézet és Múzeum nevet viselő intézménybe segédmunkatársként. Én szeretem a precíz dolgokat, és írogattam mindenféle apróságot az Élet és Irodalomba meg másfelé, hogy ez meg ez nem akkor történt, nem úgy történt, s így tovább. Ezek az írások a katonai elitről, a csendőrségről szóltak – az ilyesmi akkoriban nem volt kurrens tematika. Egyébként az intézmény vezetői soha nem gátolták a munkámat, nem én voltam a kedvenc kolléga, de soha nem akadályozták a tevékenységemet. Megtörtént többször is, hogy szombaton megjelentettem az Élet és Irodalomban valamit, és hétfőn közölte a főnököm: „szóltak a Honvédelmi Minisztériumtól, te megint írtál valamit”, olyankor a néphadsereg magazinjában, az Igaz Szóban az akkori főszerkesztő „kiszerkesztett”, hogy megint milyen nem helyénvaló dolgokat írtam. 1985-ben megjelent a Valóságban egy tanulmányom, ami egy fiatal történész számára fontos volt, hiszen a Valóság akkoriban mérvadó folyóiratnak számított, ott közöltem egy tanulmányt azzal a címmel, hogy A hadsereg és a zsidókérdés az ellenforradalmi Magyarországon. Emiatt egy névtelen följelentés érkezett, hogy én „antiszemita” vagyok. Úgymond, sok jó család most tudta meg, hogy a családjában zsidók is voltak… Attól kezdve minden írásomat be kellett mutatnom a főnökeimnek, hogy eldöntsék: leadható vagy sem. Én egyébként semmi másról nem írtam, mint hogy 1944–45-ben a magyar katonai ellenállásban részt vevők többsége azért került be a mozgalomba, mert sérelem érte származási okok miatt. 1939 és 1941 között emiatt került ki a honvédségből Sólyom László, Révai Kálmán, Tartsai Vilmos, és még lehetne a neveket sorolni. Az akkori törvények szerint ezek az emberek – függetlenül a tehetségüktől, a képességeiktől – nem futhattak be olyan katonai karriert, amilyet egyébként ténylegesen megtehettek volna. A törvények előírták, hogy aki „nem tiszta keresztény”, az nem lehet ezredesnél magasabb rendfokozatú, nem szolgálhat a repülőknél, a páncélosoknál. Volt, aki azt mondta, ennek ellenére tovább szolgál, és volt, aki úgy érezte, kettétörik a karrierjét. Tartsai Vilmosról, akit a nyilasok kivégeztek 1944 decemberében, azt írta a felettese, Jány Gusztáv, az első hadtest parancsnoka, hogy a fiatal vezérkari tisztek egyik legkiemelkedőbb képességű embere, s a honvédség érdeke megkívánná, hogy a szolgálatban megtartsák. De nem tartották meg. Ugyanakkor a sokszor méltán dicsért lófő székely, vitéz Nagybaconi Nagy Vilmos kijelentette, hogy „elvi okokból sem támogatom, hogy a honvédségben zsidó származásúak megmaradjanak”. Miközben ő volt az, aki 1942–43-ban honvédelmi miniszterként határozottan kiállt a munkaszolgálatosok jogai és érdekei mellett.
- Az ön munkásságának egyik pászmája, hogy bizonyos történelmi személyiségeknek a rehabilitálását vagy esetleg a róluk tudottak finomítását elvégzi. Hadd említsek hirtelen egy nevet: Gömbös Gyula. Mondana néhány szót vele kapcsolatosan?
- Én úgy látom, hogy Gömbös Gyula, aki 1932-ben lett miniszterelnök, reformgondolkodású politikus volt. Meg akarta változtatni Magyarországot, egyféle „fehér” forradalmat is elképzelt, meg szerette volna erősíteni a középosztályt az arisztokratákkal és a hagyományos politikai erőkkel szemben, és fiatal, friss erőket szándékozott bevinni a politizálásba. Az ő példaképe akkor Mussolini volt. A harmincas évek elején Mussolini Nyugat-Európában, Nagy-Britanniában és Franciaországban is elfogadott politikus volt. Nem a negyvenes évek, a második világháború Mussolinijáról van szó. Ekkor még „szalonképes” politikus volt. Szokták mondani: Mussolini elérte Olaszországban a lehetetlent: a vonatok akkor érkeztek és akkor indultak, amikor kiírták. Gömbös is valami olyasmit akart, hiszen a magyar társadalom valóban anakronisztikusan avítt volt a harmincas évek Európájában. Ő egy sajátos evolúciós folyamatot képzelt el. Azt mondta, cseréljük le az ötven–hatvan évesek korosztályát, jöjjenek a harminc–harmincöt éves fiatalok, akiket bevitt a politikába. Sokakat a honvédség kötelékéből válogatott, fiatal őrnagyokat, alezredeseket, olyan személyeket, akik műszaki vagy gazdasági téren elismert szakembernek számítottak, s akik a különböző minisztériumokban államtitkári beosztásba kerültek. Én azt gondolom, hogy amit Gömbösről Magyarországon a hatvanas években állítottak, hogy totális fasiszta diktatúrát akart megvalósítani, nem felel meg a valóságnak. Gömbös Ernővel, Gömbös Gyula fiával sokszor beszélgettem, Klagenfurtban élt emigrációban. Nem ugyanaz volt a világnézetünk, de tiszteltem a következetességéért. Ő azt mondta: „Apámnak volt egy nagy hibája: soha nem volt alkalmas és hajlamos arra, hogy a kormányzóval szembeforduljon.” Úgy is fogalmazhatnék, alkalmatlannak bizonyult arra, hogy Horthyt eltávolítsa. Ő egy modernebb Magyarországot szeretett volna, amire a társadalom nagy részében megvolt az igény. Nem véletlen, hogy Gömbös próbálkozott a népi írókkal, a különböző értelmiségi csoportokkal megállapodásra jutni. Azt hiszem, Gömbös Gyulát a vele alaposabban foglalkozó kollégák kezdik a helyére tenni. Az a baj, hogy 1945 után a magyar történetírásba gyakorlatilag csak olyan sztereotípiák kerültek be, amiket a kommunista párt diktált, azoknak megfelelően lehetett megítélni a dolgokat. Vannak idősebb kollégák, akik már a hetvenes–nyolcvanas években is másképp írtak, de nem ez maradt meg az emberekben. Valamit könnyű bevinni a köztudatba, és ha kiderül, hogy az nem úgy volt, onnét kiirtani rettenetesen nehéz. Nekünk történészeknek – köztük nekem is – ebben van feladatunk. Például ha egy katonai vezetőről kiderül, hogy nem követett el bűncselekményt, s mégis halálra ítélték, akkor ki kell mondanunk, hogy nem volt bűnös. A történész és a társadalom attól még nevezheti őt a magyar történelem negatív vagy pozitív hősének, de nem állíthatja azt róla, hogy bűncselekményt követett el, mert a bűn és a politikai felelősség nem ugyanazt a kategóriát jelentik.
- Az előző negyven-ötven évben nem lehetett úgy megírni a dolgokat, ahogy történtek, vagy torzítva jelentek meg, vagy hallgattak róluk. Ilyen volt a Sztálin és Hitler közötti, Molotov–Ribbentrop-paktumnak nevezett egyezmény. Egyáltalán mikor lehetett hozzáférni az ezzel kapcsolatos dokumentumokhoz?
- A szovjet befolyás alatt álló országokban nem lehetett beszélni arról, hogy létezett egy Molotov–Ribbentrop-paktum, s hogy milyen tartalommal. Persze, a történészeink olvasták németül, angolul a dokumentumokat, amelyek Nyugaton megjelentek. Az 1980-as évek elején, az akkor friss szellemű és népszerű História folyóiratban közölték le először a paktum szövegét. Addig azt állították, hogy a Szovjetunió kötött egy megállapodást Németországgal, hogy ezzel elodázza a háborút, és föl tudjon rá készülni. De hogy az egyezmény arról szólt, hogy Lengyelországot miként osztják fel, ki mit fog tenni – erről nem esett szó. Nemrég a Rubicon folyóiratban Ungváry Krisztián részletesen megírta a Molotov–Ribbentrop-paktum történetét, előzményeivel, hatásaival együtt, ez abszolút korrekt, a történelmi tényeket feltáró tanulmány. Manapság a paktum kérdése egyértelmű és tiszta: Németország és a Szovjetunió megegyeztek az érdekszférák felosztásában. Gondoljunk az akkori Romániára, amely sajátos helyzetbe került. A Szovjetunió érvényesíthette az érdekeit, és négynapos határidőt adott Romániának, hogy a területeket ürítsék ki, Németország megtámadta Lengyelországot, alig két héttel később a Szovjetunió is. És ami érdekes: Franciaország és Anglia csak Németországnak üzent hadat Lengyelország miatt, a Szovjetuniónak nem.
- Apropó, Lengyelország. Mi motiválta a hagyományos történelmi szimpátián túl, hogy Magyarország befogadja a lengyel menekülteket, amiért Hitler neheztelt is Magyarországra?
- Magyarország nem kívánt szembeszállni Németországgal, hiszen pontosan tudta, hogy az első visszacsatolás sikere, Felvidék visszatérte, vagy Kárpátaljáé, Németországnak és részben Olaszországnak köszönhető. De amikor a németek részéről jelzés érkezett arra, hogy a lengyeleket meg fogják támadni, akkor a magyar politikai vezetés – már Teleki Pál miniszterelnök – kijelentette: Németország ne számoljon azzal, hogy Magyarország bármilyen formában tevékenyen részt venne a megszállásban. A friss szlovák állam, a nemrégiben létrejött Szlovák Köztársaság csatlakozott ehhez a támadáshoz. Meg szoktunk feledkezni arról, hogy nemcsak Németország és a Szovjetunió, hanem a szlovák állam is megtámadta Lengyelországot. Viszont Magyarország azt mondta, semleges álláspontra helyezkedik ebben a kérdésben. Vitatkozni szoktunk azon, hogy amikor Magyarország elutasította, hogy magyar területen német katonai szerelvények haladjanak át, akkor ez mennyire komoly döntés volt, hiszen később mégis áthaladhattak. De nem ez a dolog lényege, hanem az, hogy Magyarország megnyitotta a lengyel menekültek előtt a határt, és befogadta őket. 1944. március 19-ig, a német megszállásig, Magyarországon lengyel gimnázium működött, a lengyel menekültek énekelhették a himnuszukat, felhúzhatták a lengyel zászlót Balatonbogláron. A hagyományos jó kapcsolatokon túl volt egy olyan elképzelés is, hogy létre lehetne hozni egy Varsó–Budapest–Belgrád tengelyt, ami sajátos helyzetet teremthetne a térségben.
- Apropó, Belgrád. Amikor már a Délvidék került sorra, megváltozott a helyzet. Magyarország kényszerült-e arra, hogy ebbe a kalandba belemenjen, vagy a magyar revíziós törekvéseknek is volt közük a fejleményekhez?
- Az a magyar politikus a két világháború közötti Magyarországon, aki nem tartotta politikája egyik alapelemének a revíziót, politikailag halott volt. Telekit én reálpolitikusnak tekintem, aki megpróbált egyensúlyozni a német–olasz szövetség és a brit birodalom között, az amerikaiak még nem léptek fel, a franciák kevésbé avatkoztak bele. Magyarország úgy próbálta meg érvényesíteni revíziós követeléseit, hogy a brit érdekeket ne sértse, legyen valamelyes brit elfogadottsága is. Amikor a második bécsi döntés után Magyarország visszakapja a Romániához csatolt területek közel ötven százalékát, akkor Teleki Pál nem igazán boldog. Nem azért, mert ötvenvalahányezer négyzetkilométer Romániáé maradt, hanem mert Magyarországnak nem sikerült a revíziót önerőből megvalósítania. Teleki úgy szerette volna, hogy ne nagyon kelljen német–olasz támogatást igénybe venni, s hogy a britek is fogadják el a döntést. Ugyanis az első bécsi döntésnél Nagy-Britannia és Franciaország kijelentette, hogy ők nem vesznek részt benne, de tudomásul vették, és elfogadták. Ezt követően Magyarország és Jugoszlávia között aláírtak egy barátsági szerződést, amit hangzatosan „örök barátsági szerződés”-nek neveztek, merthogy minden nemzetközi szerződés úgy kezdődött, hogy „örök béke és barátság álljon fenn a szerződő felek között”. Ez a dokumentum semmiben nem különbözött a többitől, ez a szöveg egyetlen lapon elfért azzal a kitétellel együtt, hogy „a szerződő felek a vitás kérdéseket tárgyalásos úton rendezik”. És a brit diplomácia úgy vélte: ha Magyarország ezt a szerződést meg tudja kötni a jugoszlávokkal, az azt jelenti, hogy van önálló cselekvési képessége. A németeknek azért tetszett az ötlet, mert azt gondolták, Magyarországon keresztül lehet majd befolyásolni Jugoszláviát. Tehát sajátos helyzet alakult ki. Ekkor jött az a probléma, hogy bár Jugoszlávia politikai nyomás hatására csatlakozott a háromhatalmi megállapodáshoz 1941 márciusában, de mire a kormánydelegáció, amely aláírta a szerződést Bécsben, hazaért, már új hatalom volt Belgrádban. Az angol és a szovjet titkosszolgálat is besegített abba, hogy így legyen. Ekkor Hitler dönt: „rendet” kell teremteni a térségben. S itt a nagy probléma: nem akadt egyetlen olyan magyar államférfi 1941 áprilisában, aki kijelentette volna, hogy Magyarország nem tart igényt a Jugoszláviához csatolt területekre, mi nem akarunk ebbe beleavatkozni. Teleki Pál érezte, hogy lehetőséget kap az ország, hiszen húsz éven keresztül azt mondtuk, szeretnénk visszakapni mindent. A propagandában „mindent vissza” volt, a reálpolitikusok azt gondolták, hogy jó lenne, ha legalább a tömbmagyarság vagy csak az etnikai határok alapján rendeznék a határokat. Negyvenegyben nem volt olyan politikus, aki azt mondta volna, hogy nem akarjuk a Délvidéket vagy legalábbis egy részét visszakapni. Teleki Pál nem tudta föloldani ezt a problémát. Legyünk őszinték: minden szerződés addig van érvényben, amíg a szerződő felek közötti erőviszony meg nem változik. Egy legyőzött ország, amelyikkel mindent megcsinálnak, és húsz év múlva kétszer olyan erős lesz, mint az addigi legyőzője, nem fogja elviselni, hogy a területét ne szerezze vissza. A magyar politika úgy vélte, itt a lehetőség a visszaszerzésére azoknak a területeknek, amelyek ezer évig Magyarország részét képezték. - A történelem nem operál olyan fogalmakkal, hogy „mi lett volna, ha”. Mégis megkérdezem: lett volna Magyarországnak lehetősége arra, hogy ne sodródjon bele a második világháborúba?
- Magyarország abban a helyzetben nem tudott volna kimaradni a háborúból. Azt talán el lehetett volna időben érni, hogy nem 1941. július 27-én lép hadba a Szovjetunió ellen, hanem augusztusban vagy szeptemberben. Vagy ha nagy szerencsénk van, akkor csak decemberben, amikor már a Vörös Hadsereg a Moszkva előtti csatában jelentős eredményt ért el a Wehrmachttal szemben. És van még egy dolog, amiről meg szoktunk feledkezni, nekem ez kicsit vesszőparipám is: 1941-ben a Szovjetuniót megtámadó Németország kapcsán az akkori közvélemény úgy vélekedett, hogy egy gyors német siker következik be, hiszen addig mindent elért pillanatok alatt. És ami nagyon fontos: a német támadással egyidejűleg Románia, nem sokkal később Szlovákia is a németek oldalán masírozott a Szovjetunió ellen. Akkor általános vélekedés volt, hogy lesz egy gyors lefolyású háború, a románok és a szlovákok a németek oldalán győznek, s ha Magyarország semleges marad, Hitler újra fogja húzni a határokat. Akkor vajon Magyarországnak lesz-e arra ereje, hogy megőrizze az addig visszakapott területeket? Megítélésem szerint Magyarország nem azért csatlakozott a szovjetek elleni háborúhoz, hogy „az őshazát keressük, és gyarmatokat szerezzünk”, hanem azért, hogy ne legyünk rosszabb helyzetben a németek előtt, mint a szlovákok vagy a románok. A korabeli rendkívüli minisztertanácsi ülésről két hamisított jegyzőkönyv maradt fönn, tehát eredetit nem ismerünk, de mindkettőben ugyanaz benne van, nevezetesen az, hogy Bárdossy László miniszterelnök, külügyminiszter azt mondja: „Kéretik a honvédelmi miniszter úr, hogy limitált erők vétessenek igénybe.” Tehát a magyar részvétel a hadműveletekben jelképes legyen. A politika elképzelése szerint minél komolyabb katonai erőt meg kell tartani, hogy a háború végén, ha valami adódik, a szomszédainkkal másképp tudjunk bánni. Ami a hadüzenetet illeti, azt hangoztatták, hogy Bárdossy törvénytelenséget követett el. Ez nem igaz. Bárdossy és az államfő, Horthy az akkor érvényes törvények szerint járt el. Azon lehet vitatkozni, hogy Kassán szovjet támadás volt-e vagy sem, helyes volt-e a magyar lépés vagy nem. De az akkori felfogás szerint a Szovjetunió támadta meg Magyarországot, és Magyarország erre reagált. Az 1920. évi első, illetve tizenhetedik törvénycikk az államfőnek biztosítja azt a jogot, hogy az országot ért támadás vagy közvetlen fenyegető helyzet esetén a hadsereg csapatait az ország határain kívül bevetheti, s ehhez utólagosan kell kikérni a nemzetgyűlés és a kormány hozzájárulását. Bárdossy maga is azt mondja, hogy ő a politikai felelősséget vállalja, de törvénytelenséget nem követett el. Én ebben igazat adok neki. Ez még nem jelenti azt, hogy a magyar történetírásban, közgondolkodásban nem lehetne azt mondani, hogy „én nem szeretem Bárdossy Lászlót, és amit tett, az az ország kárára szolgált”. De nem lehet azt mondani rá, hogy amiért őt fölakasztották, azért az ügyét nem lehet elővenni.
- Sokszor újraforgatott téma a második hadsereg kérdése. Elkerülhetetlen volt a tragédia, nem lehetett volna jobban felkészülni?
- Nagyon lényeges 1941 decemberében a Wehrmacht megtorpanása Moszkva alatt. Ez az a pillanat, amikor a német politikai és katonai vezetés számára minden szövetséges ország katonai és gazdasági potenciálja felértékelődik, és minden szem gabonára, minden liter nyersanyagra és minden katonára szüksége van. Szombathelyi Ferenc, amikor 1942 januárjában Keitel tábornagy Budapestre érkezik és folynak a tárgyalások, azt hangoztatja, hogy a magyar honvédség nincsen felkészülve arra, hogy ilyen léptékű háborúban ekkora erővel vegyen részt. Az ő meglátása szerint 1943, de inkább 1944 volna az az időpont, amikor a magyar honvédség már olyan felkészültségű, olyan fegyverzettel bír, amit a Szovjetunió ellen is be lehet vetni. A németek ezt nem hajlandók elfogadni. Nagyon kemény hangnemben zajlanak a tárgyalások, Keitel feljegyzései szerint szinte üvöltözés tör ki kettejük között. A magyar politikai vezetés megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a németek a teljes magyar haderő frontra küldését követelik. A kérdés az, hogy sikernek számít-e, hogy a teljes magyar haderőnek csupán egyharmadát bocsátják a németek rendelkezésére, vagy kudarcnak. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a németek azt ígérik, ezt a haderőt haditechnikai tekintetben, ha nem is a Wehrmacht szintjére emelik, de kiegészítik, és a hiányokat pótolják. Elsősorban páncélosokkal, páncélelhárító fegyverekkel látják el. Nem dőlt el a tárgyalásokon, és a magyar vezetés nem tudta, hogy haderejét mire akarják fölhasználni; ha ugyanolyan megszálló feladatra, mint amilyenre a már kint lévő csapattesteket a front mögött, akkor ez nem lett volna probléma. De kiderült, hogy a hiányok pótlására ugyanúgy vetik be, mintha egy német haderő lenne, annak a létszámával, fegyverzetével, felszerelésével. És azt kell mondanom, hogy a második magyar hadsereg 1942 nyarán, kora őszén nem teljesít rosszul. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy parancsnoka, Jány Gusztáv rendszeresen jelenti azokat a gondokat, amelyekkel szembesül. S amikor 1942 őszén Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, akivel együtt végeztek a katonai akadémián, kint van, őt, a jó barátját kéri, hogy a kormányzónak jelezze: Jány kérelmezi a fölmentését, ilyen körülmények között nem tudja vállalni a felelősséget a hadseregért. Nagy Vilmos elő se meri terjeszteni a kérelmét. Egyébként az a hadsereg, amelyik papíron a második volt, nevében megmaradt, de különböző megfontolásokból összetételét tekintve egy másik hadsereg ment ki. Az volt az elgondolás, hogy az ország területét egységesen kell megterhelni, ne legyen az, hogy csak Somogyból vagy Biharból vonulnak be a katonák. Az volt a kormányzói kérelem, hogy a román határtól ne vonjanak el erőket, mert soha nem lehet tudni, hogy Erdély ügyében nem lesz-e konfliktus a két állam között.
- Ami Horthyék balul sikerült kiugrási kísérletét illeti, ezzel kapcsolatban merültek-e fel újabb szempontok? - Egy példával szeretném illusztrálni, mennyire nehéz erre a kérdésre válaszolni. Münchenben működött a Magyar Intézet, amelyet egykori magyar irodalmárok és történészek hoztak létre, a müncheni egyetemmel együtt. Ott hagyatékokat is gyűjtöttek. 1990-ben kaptam lehetőséget arra, hogy ott egy hónapot eltölthessek, és megnéztem három katonai vezető levelezését. Mindannyian fontos beosztásban vannak 1944. október 15-én: Henyei Gusztáv külügyminiszter, Lakatos Géza miniszterelnök, Lengyel Béla hadtestparancsnok. Ők az emigrációban október 15-ről váltanak egymással levelet. A harmadik vagy negyedik levélváltás után olyan mértékben összevesznek, hogy már-már becsületsértő kifejezéseket vágnak egymás fejéhez. Nem az volt, nem úgy volt, nem az történt. Azt gondolom, hogy alapvetően új dolgok nem kerültek elő, nem is hiszem, hogy nagyon át lehet értelmezni a történtek megítélését. A kiugrási kísérlet előkészítetlen volt és felületes. Egyrészt az államfőnek és a hadseregnek a kapcsolata jelentősen meglazult, másrészt egy kiugrást nem lehet rádiószózattal elintézni. Főleg nem úgy, hogy a katonai vezetés egy része nincs is beavatva. Vörös Jánosról azt tartották, a németekhez közelebb állt, ezért őt nem kéne beavatni. No de a vezérkar főnöke kulcsfigura, ő az, aki parancsot adhat a hadseregnek. Vattay Antal lehetett jó főhadsegéd és a kormányzó bizalmi embere, de hiába telefonál, hogy ez történjen, nem hajtják végre, mert nem ez a rendje a dolgoknak. Ha valakit katonaként arra nevelnek, hogy parancsra kell valamit teljesíteni, és elhangzik a rádióban egy felhívás, akkor arra – elnézést a kifejezésért – normális katona nem reagál. Az egyik hadsereg parancsnokát nem avatják be, mondván, hogy az olyan németbarát-féle. Miklós Béla pedig nem avatja be a saját szűkebb törzsét arra nézvést, hogyha elhangzik ez a parancs, akkor mi a feladat. Sokat beszélgettem az első hadsereg vezérkari főnökével, Kéri Kálmánnal, aki nagyatyai jó barátom volt. Ő vetette föl: várta, hogy azt mondják meg, mi a hadsereg feladata. Mert az nem hangzott el, hogy át kell állni az oroszokhoz, szembe kell szállni a németekkel, meg kell nyitni ellenük a frontot, semmi ilyesmi nem történt. És amikor ő fölhívja a kormányzóságot, hogy onnan kapjon információt, mert a vezérkarnál kikapcsolják, akkor azt mondja egy vezérkari ezredes, hogy adom a Vattay kegyelmes urat, aki azt mondja: „Kérlek, mi most nem állunk le, mert már zajlanak az események.” A kormányzó, egy 19. században felnőtt – ma azt mondanók: szocializálódott – személyként gyaníthatóan úgy vélte, ha ő azt mondaná, hogy emberek, most más van, akkor az emberek úgy gondolkodnak. Nem biztos, hogy úgy gondolkodtak, nem is lehet egy haderőt így megfordítani. Gondoljunk bele: húsz éven keresztül a szovjetekkel áll szemben, s az elfoglalt magyar területekről nem olyan hírek jöttek, hogy ezek az emberek a kultúrát, a jólétet hozzák magukkal. A tisztikar egy része tudja, mi történt a lengyel tisztekkel Katynban, s nincsenek határozott és meghatározó parancsok.
- Sztálingrád után Budapest volt az a nagyváros, amelyik a leghosszabb ideig állt ostrom alatt. Hitler áldozatul dobta Budapestet, hogy Bécset mentse?
- Hitler nem arra gondolt, hogy ha majd Budapest elesik, akkor Bécs is elvész. A németek abban reménykedtek, hogy talán Budapest egy olyan pont, ahol a szovjeteket meg lehet állítani. És ha nemcsak az ostrom ötven-egynéhány napját vesszük, hanem az egész hadműveletet, ami október második felétől kezdődött, s elhúzódott februárig, akkor ez valóban nagy teljesítmény. Az akkori magyar politikai vezetés, a nyilas-hungarista hatalom sem akarta Budapestet föláldozni. Szálasi sem azt szerette volna, hogy szétlőjék Budapestet. Nyilván, Hitler azt remélte, hogy itt még van valami keresnivalója a német hadseregnek. Azt mondta, itt lesz az a pont, ahol az oroszokat megállítjuk, és utána megindulunk. Ez nem következett be. Bécs esetében már nem rendelkezett olyan haderővel, amivel tovább lehetett volna védeni.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2011. november 2.

Frigyre lépni a szülőfölddel – Újévi harangszó 
A mai naptól elkezdjük sorozatban közölni Sylvester Lajos Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvét. A szerző a kötetben 67 – 2005. és 2010. között született – a székely-magyar közélet közel- és távolabbi múltra reflektáló írását válogatta össze.
Helyi hagyománynak is mondhatnám, hogy Erdélyben, egy helyi lapban – a Háromszékről van szó – már csupán nevem miatt is én jegyzem a lap szilveszteri számának vezércikkét.
Így volt ez az idén is. 
Az óévnek újévre váltása mélyen és magasan szimbolikus töltetű, soha nem volt azonos, mondjuk a munkahelyi műszakváltással, az egész decemberi hónap a váltás, a változások jelképeibe öltöztetett ünnepségsorozat, amely szilveszter éjszakáján tetőz, ekkor emelkedik a családi, rokoni, baráti köröket összefogó magasságba.
Nálunk, Erdélyben – de mindenhol a világon, ahol szórványban, emigrációban, kisebbségben élnek emberek – szilveszter éjszakájának a varázsát megsokszorozza az emberek virtuális egymásra találása, az üzenetváltások, jókívánságok cseréje, az egy nemzethez tartozók lelki azonosságának kifejezése, a más nációkkal történő barátságos viszony ápolásának koccintásos, jókívánságos alkalma.
Hosszú évek során úgy tapasztaltam, hogy a magyarság esetében a nemzeti, vagy nemzeti jellegű szimbólumok devalválódásának vagyunk tanúi és szenvedő alanyai. Ezért döntöttem úgy, hogy a lap élére kerülő idei szilveszteri jegyzetem a szimbólumokról szóljon.
Megszületett az írás. Íme, itt van, a maga teljességében:
Újévi harangszó
A forradalom és szabadságharc félszázadik évfordulójához egy másik is társul: 550 évvel ezelőtt a nándorfehérvári győzelemre emlékeztetett a keresztény világ harangszava. Bennünket nem nyugtalanít, hogy gondos történészek azt is kiolvasták régi feljegyzésekből, hogy a pápa őszentsége nem is ennek a győzelemnek a hírére adta ki az Imabullát, hanem Konstantinápoly visszafoglalására szólította fel a keresztény világot. A hiteles történelmi hír az, hogy a nándorfehérvári győzelem rákondult a pápai felhívásra, s a (magyar) világ azóta is úgy tudja – és ez a lényeg –, hogy győztünk, a pogányság kárpát-medencei invázióját sikerült elodázni jó néhány évig. 
2006-ban két magyar győzelemre emlékezünk, a forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára és a nándorfehérvári győzelem félezer és ötvenéves harangszavára. A magyarságtól ezt a győzelmet senki sem tudja elvitatni. Az önnön kebeléből kiforduló némely, magát magyarnak mondó csoportosulás tagjai sem, akik néhány évvel ezelőtt még rákongatták saját repedt hangú véleményüket arra, miszerint ők unják a Kárpát-medence és a világ magyarságát egybeharangozó déli harangszót. Természetesen unják ők Nagy Imrének, a Magyar Köztársaság mártír-miniszterelnökének az utolsó szó jogán elmondott kívánságát is, amelyet lapunk, a Háromszék nem véletlenül emelt új esztendei falinaptára mottójául: „E szenvedélyekből és gyűlöletből szőtt perben életemet kell adni eszméimért. Szívesen adom (…) Bizonyos vagyok benne, hogy a történelem el fogja ítélni gyilkosaimat. Csak egy dologtól borzadnék: ha gyilkosaim rehabilitálnának.” 
Vajon elegen vagyunk-e, akik beleborzongunk a gondolatba, hogy vannak, akik a magyar forradalom és szabadságharc félszázadik évfordulóján megpróbálnak beleöltözni abba a gúnyába, amelyet, képletesen szólva, politikai felmenőik vagy akár ő maguk azért téptek-tépettek le bírósági ítéletekkel, hóhérkézre juttatásokkal a magyar forradalom és szabadságharc cselekvő és szószóló embereiről, hogy szíve-verésüket megállíttassák? 
Úgy tűnik, hogy 2006-ban, ebben a két évfordulós esztendőben (1456 és 1956) nemzeti szimbólumainkat is védenünk kell a privatizálók vagy az ezeket elkótyavetyélők mohósága elől. Meg kell védelmeznünk bizonyos szavainkat is, mint amilyen népünk-nemzetünk neve, a magyar idióma, amely bizonyos, magukat magyarnak mondó körökben szitok- vagy átokszóvá degradálódott. Védelemre szorul a nemzet szavunk is, amelyet egyesek elavultnak, vidékinek, az európai peremvidék szavává minősítenek. Védelemre szorul a lyukas- vagy az Árpád-sávos zászló, az olyan szimbólumok, mint a turul, a szimbólumemberek, mint gróf Czegei Wass Albert vagy Teleki Pál, akik az egykori magyarhon szívéből, Budapestről száműzettek vidékre. Védelmeznünk kell a Magyar Himnuszt, amelyet maradinak, konzervatívnak, nacionalistának is minősítenek a mindenféle másság agitátorai. 
Védelmünkre és rehabilitációra szorulnak mindazok, akiknek az utolsó szó joga sem adatott meg. Háromszékre hazabeszélve, védelmünkre szorulnak a felsőcsernátoni Rákossy Árpádok, akiket a Rákosi- (micsoda groteszk névjáték!) diktatúrában és a Kádár-féle koncepciós perben ítéltek súlyos börtönös esztendőkre. 
2006 ne legyen a történelem privatizálásának az esztendeje, szóljon azokért a nándorfehérvári győzelem harangja, és emlékeztesse azokat arra a magyar függetlenséget és szabadságot fiadzó két győzelemre, akik ezt valóban diadalra juttatták. 
Budakeszin ebben az évben Himnusz-emlékművet avatnak. Nekünk, háromszékieknek van némi közünk – és volt beleszólásunk – abba, hogy a Himnusz-emlékmű harangszava ne tizen- és néhány, hanem 64 vármegyére szabott, és a világ magyarságának egésze számára hallható legyen, mert bennünket számos alkalommal megverhettek, leverhettek, kisemmizhettek anyagi és szellemi vagyonunkból, de szabadságharcaink igéit soha nem tudták kiverni szánkból. 
Eddig a vezércikk, amely már járta megjelenés előtti szerkesztőségi útját, amikor rákondult egy előbb rémhírnek vélt információ: a Magyar Köztársaság elnöke, dr. Sólyom László jogászprofesszor nem a megszokott időben és a megszokott körülmények között mond évértékelő és évköszöntő beszédet. 
Jegyzetemet újraolvastam, és hagytam, hogy az járja a maga szilveszteri útját. Szilveszter éjszakáját családi, baráti körben töltöttük. Ezt megelőzően fiúnk, menyünk egy másik kontinensről hívott, ők is háromszékiek, csíkiak, no meg egy angol család társaságában ünnepelték, több ezer mérföldnyi távolságot is legyőzve, a mienkhez képest nyolcórányi „késéssel” a Szilvesztert.
Nekünk, erdélyi magyaroknak nem csak két himnuszt rendelt az Istenünk, hanem időbéli kettősséget is. Mi már több évtizede ezen az éjszakán kétszer bontunk pezsgőt, „román” és „magyar” idő szerint. Így történt ez a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben is, amikor, ha nem volt elérhető tévéközvetítés, vagy nem volt állami méltóságot viselő személy által elmondott beszéd, akkor valamelyik, a nemzet érzelmeit, akaratát és kívánságait reprezentáló személyiség, színész szavait hallgattuk rádión.
Idei szilveszterezésünknek nem volt éjszakai kulminációja. Sutára, lapsora sikeredett. Melankóliával, némi szomorúsággal néztünk magunkba és egymásra. Valaki megjegyezte: az idén a mi városunkban „magyar Szilveszter” órájában alig pukkan petárda, alig szikrázik csillagszóró az égre.
Egy zömében magyarlakta városban is a „másik szilveszter” – a „revelion” – volt fényekben villódzóbb, ünnepélyesebb, sajátos akusztikájával markánsabb.
Valaki a társaságunkban meg is jegyezte: ennyivel szegényebbek lehetünk, mi magyarok, már a tűzijátékra sem futja?
Lélekben talán nem is vagyunk szegényebbek, de kicsit szomorúbbak voltunk, kicsit setesutára sikeredett ez az éjszaka.
Másnap, valamelyik napszakban – mindegy volt, melyikben – végignéztem a köztársasági elnök úr, dr Sólyom László jogászprofesszor beszédét, akiről ugyancsak a Háromszék című lapban, amikor annak alkalma volt, ilyen címen írtam vezércikket: Sólyom – hadd szárnyaljon.
Mostani beszédének minden szavával egyetértek, üzenetét is vallom, és értem. Sőt, sajnálom, hogy szerény írásomban az idei Bartók-évfordulót nem említettem. A déli- és minden napszakban felhangzó harangszavak mellé társul az ő nemzetet, kultúrát integráló neve, személyisége is.
Értem én a puritánság igényét – az idei azonban azért túl miesnapira, munkanapira sikeredett. A földrajzi helyzetüktől függetlenül lélekben egy nemzethez tartozók legbensőségesebb, a leginkább reményt sugalló és reményt keltő ünnepét nem kell vezérszólam nélkül, a több szólamra éneklő kórust dirigens nélkül hagyni. „Nem csak kenyérrel él az ember.”
Úgy tudom az államelnöknek nem szíve-, hanem alkotmányos joga eldönteni, hogy mikor és miként vesz részt a nemzethez tartozók egészének lelkébe fogódzó ünnepi pillanatban.
De kell lennie egy, a nemzet egészét jelképező művésznek, a Nemzet Színészének, a Nemzet Énekesének, vagy valaki hozzájuk mérhetőnek és hasonlónak, aki a magyar Szilveszter éjszakáján, a nemzet nevében a nemzet egészének színe előtt bíztat mindig egy reményteljesebb esztendőre.
Kell akár a feddő, de mindenképp kell a bátorító, a reményt keltő ünnepi szó, a „lesz még egyszer ünnep a világon” hangulatának a szilveszteri felszikráztatása. 
2006. január 6.
Sylvester Lajos 
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma

2012. január 9.

Bu.a.est
A történteket szavakba lehet foglalni, s teszik is ezt sokan immár intézményesen, hivatalosan, de elemzésekben, sajtócikkekben is – mindazt, amit fölöttük érzünk, nagyon nehezen.
Az Orbán-kormánynak röpke idő alatt sikerült Magyarországot Európa egyik legmegbecsültebb államából a legproblémásabbá tennie, az amúgy is súlyos világválságban végveszélybe sodornia. Ugyanakkor – a tekintélyelvű hatalomgyakorlásra mindig ez a legnagyobb csapás – nevetségessé vált. Még a fegyverletétellel is elkésett. „Idegen rémálom Európa szívében” – ezt is megértük, így írnak róla mérvadó világlapok.
De megértük azt is, hogy ezzel szemben Románia megítélése gyökeresen ellentétes, mázsás gondjai ellenére jól vizsgázott válságkezelésből, közvetlen fenyegetésnek nincs kitéve, az ország és pénzneme stabil. Ne gondoljuk, hogy ezt a nem remélt előnyét Románia nem fogja kihasználni. Gazdaságilag, de akár nemzetközi politikai és kisebbségpolitikai szempontból. (Miközben a szoros kapcsolatok és a problémák átgyűrűzésének veszélye miatt persze abban érdekelt, hogy Magyarország álljon talpra.)
Akár a nagy tekintélyű, nemrég hetvenedik életévét betöltő Sólyom László legutóbbi kemény bírálatát, akár az egykori magyar rendszerváltó ellenzéknek lapunkban is megjelent újévi üzenetét tekintjük, kiviláglik, hogy az orbáni autoritárius törekvések célja a teljes hatalomkoncentráció és az egyeduralom; az alkotmányos fékek és ellensúlyok kiiktatása és az autonóm intézmények módszeres felszámolása.
Bukarestről sem mondható el, hogy a modern demokrácia és jogállamiság végvára lenne, de – még ha meglepőnek tűnik is – igenis az RMDSZ töltötte be nem egyszer a mérséklő politikai kontroll szerepét. Gondoljunk csak arra, ahogyan megvédte a nyugdíjakat és ahogyan nem hagyta megvalósulni az államelnök kalandor és önszempontú ország-átszervezési és alkotmánymódosítási ötleteit. (Aminek alkalmasint még megfizeti az árát, úgyhogy a megtett engedményeket is sajnálhatjuk.) Ilyen értelemben (volt) fék tehát a magyarok érdekvédelmi szervezete, nem úgy, ahogy az államelnök állítja, vagyis a reformok akadályaként!
Nehéz feldolgozni nekünk azt, ami Budapest és Bukarest politikájának függellékévé tesz bennünket. Markó Béla legutóbb ismét éles kritikával illette a magyar kormányt, amiért az egységes erdélyi magyar politikai érdekképviselet megosztására törekedett. (Általánosabban az erdélyi magyarság megosztására törekszik.) Félő azonban, hogy a baj még ennél is nagyobb. Az orbáni politika nem csupán kiírja Magyarországot Európából, de mintegy koagulálja a kelet-közép-európai térség magyarellenes törekvéseit, ismét összetereli szomszédait kimondott vagy okkult szövetségekbe. Orbán nacionalizmusa (amely hangneménél fogva alkalmas arra, hogy eltúlozzák) ezért legtöbbet és legtartósabban a környező országok magyarságának árthat. A romániai baloldal és jobboldal van annyira nacionalista, mint Orbán, és összefoghat a „magyar veszély” ellen.  Mi pedig maradunk a Bu.a.est iránti jámbor lojalitásunkkal.
Ágoston Hugó
Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. március 24.

Szórványaink védelmében (Beszélgetés dr. Bodó Barnával az új stratégiáról)
Szórványstratégia kidolgozására kérte fel a Magyar Állandó Értekezlet dr. Bodó Barna politológust, egyetemi docenst, s a szervezet múltkori tanácskozása, melyet a feltámasztás céljával hívtak össze, el is fogadta a dokumentumot.
A rendkívül alaposan összeállított munka kapcsán erdélyi magyar szórványok kilátásait illető beszélgetésre kértem fel a szerzőt, különös tekintettel arra, hogy a Kisebbségi-szórványkutató műhely vezetőjeként új koncepciót sikerült körvonalaznia a kérdés kezelésére.
Származástudatra csupaszítva
– Közös létélményünk a szórványlét, és összehasonlítási alappal is rendelkezünk, Sepsiszentgyörgyön született, és Temesváron él már évtizedek óta, nekem Kolozsvárról Bukarestbe, majd a Székelyföldre vitt az utam. Riporterként mindketten megtapasztaltuk, a diktatúra idején szórványban élni – minket értelmiségi mivoltunk védelmezett – sokak számára maga volt a reménytelenség, ma viszont ígérkezik némi esély az e léthelyzetbe kerülteknek, hogy megőrizzék önmagukat.
– Egyértelmű, hogy a szórványkérdés demokráciafüggő, csak demokráciában lehet e kérdéseket végiggondolni. Ugyanis a társadalmi elnyomás rendszerei nem önreflexívek. A parancsuralom nem gondolja végig a dolgait. Megfogalmaz bizonyos célokat, s ezek között, valljuk be, lehetségesek olyanok is, melyek szociálisan javítanak a létfeltételeken. Ceauşescu korában kapta meg például első fürdőszobás lakását sok millió ember. Itt, Erdélyben a fürdőszoba persze nem jelentette ugyanazt, mint a moldvaiaknak, nem beszélve a mi polgárosodott városainkról, ahol ez természetes velejáró volt. Az identitás kérdését azonban a diktatúra nem engedte nyilvánosan megfogalmazni. Megtette a Limes-kör vagy a Szőcs Géza köré csoportosulók, de a hétköznapi élet szintjén a tiltás, a tipródás és reménytelenség volt az osztályrészünk. Mi történt a fordulat után? Rájöttünk, hogy identitásunk megélhető. Aztán eltelt még pár év, és rádöbbenhettünk, hogy erre a megélhető, visszanyerhető identitásra sok embernek nincs szüksége. Hogy miért, íme a nagy dilemma, amivel szembe kellett nézni. Azokra, akik elvesztették ama szellemi és érzelmi kötödéseiket, amibe beleszülettek, nem mondhatom egyértelműen, hogy már nem magyarok. Temesváron sokszor találkozom vele, egy szomorú történetem például: évekig jártam egy borpincébe vásárolni, egyszer a mobilom csengett, és az elárusító hölgy, hallva, hogy magyarul válaszolok, megszólal: én is magyar vagyok. Igen ám, de mikor magyarra váltottam a szót, kiderült, nem tud már magyarul. Akkor romlott el a kapcsolatunk, mert ő, noha bevallotta, hogy magyar, attól kezdve szégyellte magát előttem, mivel kifejezni már nem tudta mondanivalóját e nyelven. Inkább máshol vásároltam be, s ha találkoztunk se köszöntem neki, mert nem akartam számára fájdalmas emléket felidézni. Ő tehát vállalta a magyarságát, éppen csak hogy az már nem identitás, hanem inkább származástudat volt. Valamikor elindították egy magyar közösségben... Hogy mikor, milyen körülmények közt változott meg, milyen pályák irányították őt a teljesen új helyzet felé, ezek foglalkoztatnak engem kutatóként a kilencvenes évek közepe óta, könyvet is jelentettem meg róla.
– A kérdéssel ma nemcsak lehet, érdemes is foglalkozni. Térjünk át szórványstratégiája pozitív oldalának felvázolására. Persze, nem előzmény nélküli a munkája, én Vetési Lászlótól olvastam erről korábban.
– Vetési megkerülhetetlen e kérdésben, ő azonban nem tanulmányokat, inkább nagyon jó esszéket írt erről, melyekben a helyzetértékelésnek magas fokára jutott. Az azonban nem tudomány, ezt vele is megbeszéltem, és nincs köztünk véleménykülönbség. Én viszont más szemléletet dolgoztam ki, Vetési ugyanis a maradék közösségek megmentését olyan diskurzusba ágyazza, mely lefegyverez. Ő ezt tévésorozatban is a “maradék juhaim” begyűjtése képpel jelenítette meg, ami nem ad fogódzót arra, hogy ebből a helyzetből kell és érdemes kitörni. Hamis társadalmi pályára viszi a dolgot, ha a maradék elvet érvényesítjük. Szociális vonatkozásban ez mit jelent? Megkérdi János bácsi: nekem nem jár? De igen, felelik, jár, de nem jut. A maradék elv tehát azt jelenti, hogy sok embernek elkelne az ilyen-olyan támogatás, a kérdés csak az, mire van a társadalomnak erőforrása. Ha a szórványt így mutatjuk be, akkor az a klasszikus HHH-meghatározással azonos: a halmozottan hátrányos helyzettel. Szükséges hát szociológiailag és politológiailag is leírni a dolgot, különben olyan csapdába esünk, melyben tehetetlenné válunk. Én valamikor 2004–2005-ben ébredtem rá arra, hogy ebből ki kell törni. A Vetési által összegyűjtött ismeretanyag döbbenetes, nem hiszem, hogy az erdélyi szórványokat nála bárki jobban ismerné.
– Készült összeírás?
– Persze, ő református hallgatókkal a protestáns teológiáról évekig járta a szórványokat, és folyamatosan föltérképezte a közösségeket, a püspökség szórványügyi megbízottjaként végezte e munkát. Az unitáriusok dolgoztak még sokat, a másik két felekezet ilyen irányú tevékenységét nem ismerem annyira. No, de Vetési végezte a legtöbbet terepmunkában, és én ezt diákjaimnak is becsületesen elmondom.
A nemzet határa
– No de miben vált hozzá képest?
– Sólyom László államelnök több kisebbségi tematikájú konferenciát szervezett a Sándor-palotában, és én kettőre is meghívást kaptam. Az egyik a szórvánnyal foglalkozott, és én ezen a konferencián fejtettem ki először meglátásomat, amely szerintem újszerű a kérdéskörben, s amely azt állítja, hogy a szórványt a nemzet határának kell tekinteni. Ha ezt elfogadjuk, két dimenziója van a kérdésnek. Az egyik a nyelvhatáré, s azt kell vizsgálni, hogyan működik ez, milyen hatások érik, hogyan lehet együtt élni a domináns közösséggel. Meg lehet-e ezeket a technikákat tanulni, milyen identitásképletek alakulnak ki? Vannak, sajnos, szomorú tapasztalataim e vonatkozásban, a Bánságba került székelyek sokkal kevésbé bizonyulnak ugyanis védettnek az asszimilációs nyomással szemben, mint az oda 100–200 éve betelepült magya­rok leszármazottai. Ennek oka az, hogy a székely egy olyan területre került, ahol a nemzettudat – Szilágyi N. Sándor meghatározása szerint – diffúz és nem fókuszált. Kolozsváron például a nemzettudatok fókuszáltak, azaz ott az ember abba, “ami vagyok”, dominánsan beleérti azt is, ami “nem vagyok”. “Kivel szemben vagyok az, ami vagyok”. A bánsági identitás viszont diffúz, azaz a “mi nem vagyok” az ottani hagyományok közepette nem jelenik meg, aminek az a magyarázata, hogy a Bánság 200 éve, a török hódoltság utáni betelepítés óta folyamatosan befogadó közösség.
– Kisamerika.
– Nagyon jó kifejezés. Mi Kalotaszegről szoktuk mondani, hogy egykézik. Nos, az egész Bánság egykézik. Tehát ha leállna a bevándorlás, már rég elnéptelenedett volna. Folyamatosan nemhogy befogadja, hanem elvárja a bevándorlókat. Ebből az alapállásból következik, hogy itt a belépővel nem úgy foglalkoznak, hogy “te mi nem vagy”, hanem másképp: “ha itt akarsz maradni, akkor megtanulod, amit én tudok”. Az odakerült székelyek azzal szembesülnek, hogy ott senkit nem érdekel, tud-e ő románul vagy sem. Ha nem tud, legfeljebb nem érvényesül. És akkor átesik a ló másik oldalára, és feladja a maga identitását. Jártam egyszer egy évfolyamtársamnál otthon, és hallottam, amint az apja azt mondta neki: “taie pâinea sus”. Vágja fel a kenyeret – de románul mondta. Döbbenten hallgattam: miért szól a székely a lányához románul? A Bánságban a diffúz identitástudat jellemző módon azt jelenti, hogy megmarad a származástudat. Azaz ő politikailag magyar, arra a pártra szavaz, de kulturálisan már nem tekinthető annak. De nekem foglalkoznom kell vele, mert ha ő magyarnak tartja magát, mi jogon lökném ki a közösségből? Csak azért, mert egy élethelyzetben őt nem segítette senki megmaradni annak, aminek maradhatott volna, ha melléáll egy ezt szolgáló társadalmi struktúra?
– Ezek szerint legalább két stratégiára van szükség az erdélyi szórványügyben, az egyiket a fókuszált nemzettudatú csoportoknak kell szánni.
– Sőt, harmadikra is szükség van, ugyanis van egy speciális eset is, amivel kevesen foglalkoznak. A nagyvárosi szórvány. Brassó, Bukarest például, ahol egyfajta gettósodás zajlik, illetve a közösségi kapcsolatok csorbulása következik be. Egy kistelepülési szórványcsoport másként éli meg a maga különállását, mint a nagyvárosi. Tehát legalább három olyan kérdés, mely egyrészt elméleti feldolgozást kér, másrészt valamilyen társadalmi beavatkozást célzó stratégiai koncepció kialakítását igényli.
Nyelvhatár: a közös nyelv
– Visszatérve: nemzethatár és nyelvhatár. Amikor kisebbségi oldalról közelítek a kérdéséhez, akkor azt nyelvhatárként élem meg. Amikor nemzethatárról beszélek, akkor a kérdést beemelem a magyar nemzeti ügy kontextusába. Ugyanis Közép-Kelet-Európában, de szinte az egész kontinensen sem, a nemzethatárok és az államhatárok nem esnek egybe, szinte mindenik nemzetnek vannak határon túli szórványai. A határon kívül került nemzettárs kérdése közös. Akkor viszont van egy nyelv, amin Közép-Kelet-Európában mindenkivel kommunikálni tudok. A románok számára is fontos a nyelvhatár. Amit utóbb Călin Popescu Tăriceanu pedzett, és a mai kormány nyíltan felvetett: Szerbiában a Timok-völgyé­ben van egy legalább 200 ezres vlah közösség, amely azért nem kapott eddig semmi elismerést, mert korábban nem az Osztrák–Magyar Monarchiában élt, és mások úgy döntöttek helyette, hogy ő nem román. A vajdaságiakat elismerték, őket nem.
– Thesszaloniki mellett is élnek vlah közösségek, és szerte a Balkánon, Albániától Bulgáriáig.
– Tehát közössé tudjuk tenni a kérdést, befelé nyelv-, kifelé nemzethatárról beszélünk. A kérdés politikai relevanciáját az adja, hogy minden nemzetnek kötelessége megvédeni a határait.
– Az országok közti együttműködés egy új területe nyílik meg.
– Igen, ha túllépünk a maradék elven. Vetési, amit tudott, feldolgozott, eljutott egy olyan pontig, ahonnan nem volt továbblépés. Nos, a kérdést be kell emelni az országok közti politikai dialógus kontextusába. Kinek az érdeke a nemzethatárt megvédeni? Az államnak, esetünkben a magyar államnak. Miért? Mert a szórvány nem tűnik el, hanem újratermelődik. Ha Resicabá­nyán felszívódik, akkor Temesvár lesz az, mert a határ oda tolódik át. Ha Temesvárt felszámolódik a magyarság, akkor Arad lesz a végvár. Tehát ha nem akarjuk elfogadni azt, hogy eme, akaratuk ellenére odakerült közösségek eltűnjenek, akkor segítséget kell nyújtanunk nekik a kultúrában, a magyarságban való megmaradáshoz, és ez nemzetileg kezelhető ügy. E szemléletváltással pedig az ügy elvi alapon a román politikába is beemelhető. 200 ezren vannak a románok Ukrajnában, akkor sokfelé a Balkánon, s nemrég a svájci St. Moritzban jártam, ahol rétorománok élnek. Román tudásommal eléggé jól meg tudtam magam értetni velük. Nekem ne mondja senki, hogy ez nem két rokon nép. Csak annyi jogot nyerhetünk el, amennyit ők élveznek!
”Az asszimiláció szórványban a legerősebb olyan sajátos szocializációs és individualizációs folyamat, olyan azonosulás, amikor az egyén nem egyszerűen egy magatartást, értékszempontot, viselkedési kultúrát stb., hanem egy más nemzet érzelmi, értelmi, akarati, kulturális, politikai stb. értékeit interiorizálja (építi be személyiségébe). E folyamat azt jelenti, hogy párhuzamosan eltávolodik a régebbi, személyiségébe beépült, korábbi énjét képező nemzeti azonosságtól. Eltávolodásról van szó, nem teljes szakításról. Az emberi személyiség nem tábla, amelyről a felírt jeleket, formulákat stb. egy szivaccsal egyszerűen le lehetne törölni, és amelyre az érdekeknek, értékeléseknek, értékorientációknak megfelelő nemzeti színezetű, tartalmú tudati, akarati sémákat lehet felírni. A két párhuzamos folyamat, vagyis a disszimiláció, azaz a régi nemzeti identitás “levetkőzése”, és az asszimiláció, vagyis az új értékek átvétele óriási intellektuális teljesítmény, egyesek ezt második születésnek tekintik.”
– Szemléletváltás vezette a stratégia kidolgozásában. Aktuálpolitikai vonatkozásai is lesznek hamarosan, lássuk bár vázlatosan, mit ajánl benne. Pár szót előbb a keretekről.
– A MÁÉRT mellett létrejött egy szórvány szakbizottság két albizottsággal, az egyik a Kárpát-medencei, a másik a nyugati magyar diaszpórával foglalkozik. Végre sikerült elérni, hogy válasszuk szét a kettőt, rengeteget írtam erről. Előzménye az volt, hogy a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma, amelyet Szili Katalin akkor hozott létre, amikor a szoc-lib kormány megszüntette a MÁÉRT-et, és ő akkor nagyon jó érzékkel létrehozta ezt az intézményt. Ez Erdélyben kidolgozott egy szórványstratégiát 2009-ben, ebbe engem nem vontak be, Sesztai Ádám dolgozta ki, és talán megmutatta az anyagot Vetési Lászlónak is. Ezt megkaptam, rengeteg szakmai észrevételem volt, ezeket egy tízoldalas elemzésben megírtam, és elküldtem minden politikai tényezőnek, amely számított. És arra ébredtem, hogy engem hívtak meg a szórványbizottság elnökéül, miután a korábbi kormány által kidolgozott dokumentumról megírtam, én miért nem tudok egyetérteni vele. Nos, meghívtak, és volt hét hónapunk, amíg kidolgoztam a most elfogadott, immár politikai dokumentumot. Nem azt jelenti, hogy kész, a társadalomtudományban soha nincs semmi véglegesen kész, de a létével már számolni kell.
– Azt írja, projekteket nem ajánl, azt majd régiónként és településenként külön kell kidolgozni, de azért közelít a konkrétumokhoz, ötleteket ad és megnevezi, leírja az alap­intézményeket, melyekre a szórvány identitása megőrzé­sében támaszkodhat. Valljuk meg, nagy a magára utaltság a szórványban...
– Az RMDSZ, bár hosszú ideig gyötrődött vele, nem tudta semmire vinni. Viszont a szövetség kapcsán indult el egy fontos kezdeményezés, amit én nagyra értékelek: a székely tömb és szórványok kapcsolatfelvételének szorgalmazása. Hiszen a stratégiának is egyik kitörési lehetősége, hogy a belső anyaországra, a Székelyföldre kell csatlakozni azért, hogy azokat a főleg érzelmi tartalmakat, melyek szükségesek a szórványban való etnikai megmaradáshoz, lehessen megélni, lehessen feltöltődni velük. No de milyen eszközökhöz kell folyamodni? Első, és legfontosabb persze, az iskolarendszer, ezzel nem mondtam semmi újat. Tegnap volt egy beszélgetésem valakivel, aki Segesváron végzett a diktatúra idején, és azt mondja, akkoriban ott egyetlen magyar líceumi osztály létezett. Igen ám, de Farkas Miklós létrehozta a Gaudeamus Alapítványt, és azóta két párhuzamos osztály fut a magyar tagozaton. A második példám Déva. Ott a 80-as évek végé­re teljesen megszűnt volna a magyar iskola. Még én is segítettem temesvári magyar iskolákba elhelyezni az onnan származókat, mert Déván felszámolódóban volt az iskola. És ma ott több gyerek tanul anyanyelvén, mint Temesváron. Ugyanis Böjte Csaba atyának sikerült megállítania és megfordítania a folyamatot. Egy hiteles ember képes volt felépíteni egy olyan intézményt, ahova a szülők bizalommal adják gyerekeiket. És a bomlás tendenciája megállt. Hallom, Szovátán, Szárhegyen és összesen nyolcvan helyen dolgozik a Böjte Csaba-féle alapítvány. Egy rendkívüli intézményhálózat, amiről tényleg csak ámuldozva lehet beszélni. Ekkora hit és szeretet tényleg csak egyházi emberben lehet, hogy ekkorát cselekedjen. Az ember sokszor már racionális magyarázatot nehezen talál arra, hogyan képes ő megmozgatni a helyieket, az embereket és a politikusokat is.
– Az iskola mellett a legérdekesebbnek tervezetében a szórványgondnokságot találtam.
– A gondnokság intézménye a két világháború idején a református egyházban jelent meg. Utána szórványgondnokként eltűnt a névhasználat, de megjelent helyette a szórványlelkész, aki hasonló feladatokat látott el, ma is létezik ilyen hálózat a Királyhágó melletti egyházkerületben. Emellett megemlítem Kemény Bertalan kezdeményezését, aki szerintem érdemei ellenére nagyon kevéssé ismert személyisége a közösségi építkezésnek. Nos, őt azzal bízták meg a kommunizmus idején Magyarországon, hogy a román falurombolás mintájára dolgozza ki a kistelepülések felszámolási stratégiáját. És e helyett ő arra dolgozott ki módszert, hogyan menthetők ezek meg a falugondnoki intézmény segítségével. Abban a szerencsében volt része, hogy jött a rendszerváltás, és beindíthatták a rendszert. Ma Magyarországon több száz faluban működik, sőt, a Nyárád mentén Erdélyben is alkalmazzák. Balázs Sándor lelkész indította el az első falugondnoki szolgálatot, és már szövetség is létezik Erdélyben.
– Önkéntességi alapon?
– Nem, a falugondnokság azt jelenti, hogy azokon a településeken, ahol 200–300 lélek él, és ahol semmi intézmény nincs, se iskola, orvos, pap, posta, nem lehet ruhát, cipőt vásárolni, csak egy kis szatócsbolt működik, ott a falu minden szükségletét a falugondnok rendelkezésére bocsátott kis­busszal elégítik ki. Ő viszi be a gyereket a szomszéd falu iskolájába, ő szállítja a betegeket az orvoshoz vagy be a piacra, tehát ő a falu mindenese. Ennek mintájára javasoltuk szórványgondnoki intézmény létrehozását. Ez pedig már állami feladat. A szórvány ugyanis nem tűnik el, hanem újratermelődik. Nemzetpolitikai feladat tehát a felszívódás megfékezése, megállítása, miként már mondottam. Segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy e közösségek megmaradjanak abban a közösségben, kultúrában, amelybe beleszülettek.
”A szórvány asszimilációra hajlamosító közeg, illetve folyamat, a szórványlét az etnikai térszerkezet okán az egyén számára olyan társadalmi együttlétet, társadalmi kapcsolatokat tesz lehetővé, amikor társas lény mivoltának a megélése nem teljes körű, mert más kultúrájú többségi közegben megszűnik az övéi közötti jelenlét otthonossága, magától értetődő mivolta. (...) a kapcsolatszegénység (...) okán a másság kiiktathatatlan társadalmi (strukturális) nyomásként nyilvánul meg, amire a válasz vállalása tudatosságot feltételez. Vállalás nélkül az egyén kilép vagy kikopik abból a nyelvi-kulturális közegből, amelybe születése által került.” (Szórványstratégia. Vitaanyag. Összeállította dr. Bodó Barna. Szórvány Alapítvány, Temesvár, 2012.)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. május 2.

Áder János Magyarország köztársasági elnöke
A Fideszes politikus, aki egyedüli jelölt volt a tisztségre, 262 támogató szavazatot kapott a titkos voksoláson.
A szavazólapot 307 képviselő vette fel. A 302 érvényes voks közül Áder János 262-őt kapott, negyvenen nemmel szavaztak. Az ellenzéki pártok közül csak a Jobbik vett részt a szavazásban, a párt korábban azt közölte, hogy képviselői nemmel voksolnak.
A megválasztásáról szóló házelnöki bejelentés után Áder János letette államfői esküjét. Áder János május 10-én lép hivatalába, ő lesz az ötödik köztársasági elnök a rendszerváltás után.
Áder: Magyarország népe sikerre született
Magyarország népe sikerre született – jelentette ki parlamenti beszédében Áder János, miután az Országgyűlés szerdán megválasztotta őt köztársasági elnökké.
Az új államfő szerint ahhoz, hogy valóban siker koronázhassa a törekvéseinket, „néhány dolgot el kell még rendeznünk magunk között, amelyeket eddig elmulasztottunk". József Attilát idézve úgy fogalmazott, „a múltat be kell vallani". „Végre nekünk is helyre kell tennünk tévedéseinket, tanulnunk kell kudarcainkból" – hangsúlyozta.
Mádl Ferenc szavaiból a belső béke fontosságának hangsúlyozását emelte ki Áder János, Sólyom Lászlótól pedig azt idézte, hogy „az elnök úgy fejezi ki a nemzet egységét, hogy annak sokféleségét megőrzi és bátorítja".
Schmitt Pál pedig arra figyelmeztetett – emlékeztetett -, hogy a legutóbbi választáson „a nép szuverén hatalmát egyetlen pártszövetségre ruházta át, ami óriási lehetőség, és ugyanakkor óriási felelősség".
Mindez azt is jelenti – mondta Áder János -, hogy bár a népakarat mindig rész szerint osztja ki a kormány- és az ellenzéki pártok súlyát, ám e súlytól függetlenül minden parlamenti pártot egyetemlegesen terhel az ország sorsáért, jó híréért, hiteléért viselt felelősség. Kijelentette: a rá ruházott jogokat és kötelezettségeket maradéktalanul érvényesíteni, az alaptörvényben rá rótt felelősséget pedig viselni fogja.
A 2009-től európai parlamenti képviselőként dolgozó politikus szerint ma már minden feltétel adott ahhoz, hogy új alapokra helyezzük jövőnket. Az új alaptörvényt méltatva úgy vélekedett: a dokumentum szilárd és legitim fundamentuma a közös értékeknek, az egyetemes emberi értékekre és nemzeti hagyományokra épül. „Új alaptörvényünk Európa legfiatalabb alkotmányaként azonban új korszakhatárt is jelez a magyar állam ezeresztendős alkotmányos fejlődésében" – jelezte, hozzátéve: az új alaptörvény minden tekintetben megfelelő irányt és kereteket jelöl ki ahhoz, hogy politikai nemzetként mindig helyes megoldásokat találjunk a XXI. század alapkérdéseire és kihívásaira.
Áder János azt ígérte, a magyar érdekek és a magyar értékek, a gazdasági, tudományos, kulturális érdekek és értékek szószólója lesz.
"A Sándor-palota díszes falai sem fogják eltakarni előlem hazámat" – mondta, majd azzal folytatta: elégedett lenne, ha öt év múlva azt mondhatná, hogy sikerült közös nevezőre jutni legalább néhány aprónak tűnő, mégis alapvetően fontos kérdésben, így például a teljesítmény megbecsülésében, amellyel véleménye szerint régóta adósai vagyunk önmagunknak. „Magyarországon rengeteg nagyszerű teljesítmény születik, ami azt bizonyítja, hogy mi, magyarok nemcsak dolgos, hanem elismerten tehetséges népe vagyunk a világnak" – fogalmazott az új köztársasági elnök, aki szerint a mindennapok teljesítményét kell megtenni „közös életünk legfontosabb céljává és értékmérőjévé".
Áder János üzent mások mellett az édesanyáknak, az időseknek, a fiataloknak, „a piaci versenyben becsülettel helytálló magyar vállalkozóknak", a fogyatékkal élőknek, a hívőknek és a nem hívőknek, a nemzeti kisebbségek tagjainak, 1956 hőseinek és a határon túli magyaroknak is. Hozzátette azt is, „szólítom a velünk szomszédos országok népeit, és velük együtt európai uniós és NATO-beli szövetségeseinket: barátsággal és tisztelettel vagyunk irántuk, ami azt is jelenti, hogy ugyanezt a tiszteletet és barátságot a magunk irányában is elvárjuk tőlük". Végül szólította szülőföldje, a Rábaköz lakóit, akik – mint mondta – arra tanították őt, hogy „csak az elvégzett munka termi meg gyümölcsét".
Beszédét Kölcsey Ferenc szavaival zárta: „A haza minden előtt". A képviselők vastapsa után a jelenlévők elénekelték a Szózatot és a Székely himnuszt.
hirado.hu. Erdély.ma

2012. május 30.

Sepsiszentgyörgy polgármestere a kormány magyarellenességéről
- A legfrissebb hír, hogy a román miniszterelnök azt mondja, hogy vizsgálják felül az utcanévadás, illetve az intézménynévadás gyakorlatát Hargita megyében. Sepsiszentgyörgy Kovászna megyében van, de ez nyilvánvalóan a magyarságot érintő kérdés. Ön hogyan értékeli ezt az egész Nyíró-újratemetés körül kialakult helyzetet? - Azt tudnám mondani, amit Kövér László elnök úr mondott, hogy a román hatóságok reakciója barátságtalan, hisztérikus és magyarellenes volt, dehát ez nem lepett meg bennünket, hiszen az új román kormány egy magyarellenes lépéssel került kormányra. Ez az első olyan kormány,a melynek programjában egy szó nem esik a magyarokról, és pontosan tudjuk azt, hogy ez a szociálliberális román kormány nem arról híres, hogy szereti a magyarokat.
- Úgy tűnik, hogy Sepsiszentgyörgyön valami morzsáját az összefogásnak mégis meg lehet teremteni, merthogy önt támogatja az EMNP (Erdélyi Magyar Néppárt) is. Ezt hogy sikerült elérni? - Én egy integratív személyiség vagyok politikai értelemben. Erdélyben a politikai megosztottság mögött nem elsősorban ideológiai okok vannak, hanem sokkal inkább személyi jellegű konfliktusok, tehát én bízom benne, hogy egy új politikai generáció majd ezeket a személyi konfliktusokat fel tudja oldani és meg tudjuk teremteni azt az egységet, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy a magyar érdeket eredményesen tudjuk képviselni.
- Hogy tudják eredményesen képviselni, amikor a választási rendszer is változik és ez éppenséggel nem annak kedvez, hogy egyszerre, párhuzamosan több magyar párt is induljon? - Nagyon nehezen tudjuk képviselni, ez tény. Úgy fogunk viszonyulni ehhez a román kormányhoz, mint ahogy a román kormány viszonyul az erdélyi magyarokhoz és a magyar ügyekhez. Én csak azt tudom aláhúzni, hogy rá kell jöjjenek a románok is arra, hogy a legnagyobb veszélyt Románia számára az jelenti, ha az erdélyi magyarok és az erdélyi magyarok politikai vezetői elveszítik a hitüket abban, hogy demokratikus eszközökkel harcolhatnak a jogaikért.
-Hogyan értékeli ezeket a viszonylag frissen napvilágot látott intézkedéseket vagy terveket – munkaszerződés felbontása a közalkalmazottak esetében, hogyha nem, beszélnek románul? Van olyan közalkalmazott, aki nem akar, vagy nem tud megszólalni románul? - A sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalban nincs, de egyelőre ez csak egy törvénytervezet. Én bízom abban, hogy nem lesz törvény belőle. Mi folyamatosan azt mondjuk, hogy az etnikai arányosságot kéne alkalmazni minden közintézményben.
- Hogyan látja, ezek az intézkedések, ezek a bejelentések kizárólag a kampánycélokat szolgálják, vagy ez valamiféle változást jelez a magyar-román viszonyban? - Szerintem is-is. Láthattuk 2009-ben is, Sólyom Lászlót nem engedték be Romániába repülővel, gépkocsival kellett érkeznie. A 2009-es és a 2012-es helyzet között az az azonos, hogy mindkétszer a Romániai Magyar Demokrata Szövetség ellenzékben volt. Pontosan kell látni azt, hogy, ha mi ellenzékben vagyunk, akkor a román-magyar viszony Romániában is és Románia-Magyarország közti viszony is romlik.
- Marad polgármester?
- Eldöntik majd a sepsiszentgyörgyiek. Bízom benne, hogy értékelik azt a munkát, amit az elmúlt négy évben kifejtettem a városért.
Duna Tv. Erdély.ma

2012. június 4.

Trianon sebei
A sors fintora, hogy épp egy francia politikus, Théophile Delcassé fogalmazta meg talán legpontosabban, hogyan kell értelmeznünk Trianont. „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy hogy aláírt – késsel a torkán – egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.” Talán erre született a magyar válasz: „Nem, nem, soha!”
Békeszerződés? Nem békeszerződés volt az Trianonban. Rossz szóösszetétel ez arra az irathalmazra, amit az orrunk elé toltak a versailles-i kastélyban kilencvenkét éve, 1920. június negyedikén. A világháborút lezáró béke helyett viszont már ott sistergett a következő világégés valamennyi kelléke: a győztesek gátlástalansága, a féktelen területrablás, a hadisarc, megannyi ordító igazságtalanság. Az az iromány maga volt a garancia a következő világháborúra. Nem volt ott semmiféle szerződés; diktátumot írattak alá velünk azon a szomorú napon.
Igaz, hónapokkal előbb, ahogyan kell, meghallgatták a győztesek jó Apponyi Albertet, aki három világnyelven is elmondhatta szívszorító, legendás védőbeszédét az ezeréves hazáért. „Érzem a felelősség roppant súlyát, amely rám nehezedik abban a pillanatban, amikor Magyarország részéről a békefeltételeket illetőleg az első szót ejtem. Nem tétovázom azonban, és nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene a béke elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék.” De addigra készen volt a ránk szabott ítélet, belefoglalva a harmadára csonkolt ország, a szétdarabolt nemzeti vagyon, az otthon nélkül maradt sok millió magyar, a bánathegyek és a kilátástalan sorsok. Henri Pozzi tanulmányában ezt írta 1935-ben: „A háborús vesztesek közül Magyarországot nem büntették – Magyarországot kivégezték.”
És végül mégsem használt senkinek a trianoni diktátum – a győzteseknek sem. A térképasztal mellett összetákolt Csehszlovákia éppúgy életképtelennek bizonyult, mint ahogy Jugoszlávia, a délszláv turmixállam is darabjaira hullott (Koszovó környéke még mindig füstölög). Az ábrándos utódállamok csődöt mondtak, nem igazolták vissza Trianont, Közép-Európa máig önmagát keresi. Magyarország az igazát. Megtörténhetett, hogy egy kárpátaljai magyar öregember hosszú élete során öt állam polgárává is lett – megtűrt, kisebbségi sorban, persze –, holott ki sem lépett a falujából, csupán a történelem masírozott át rajta.
Mivel szolgáltunk rá Trianonra? Ekkora méltatlan büntetésre? És miért éppen mi, magyarok? Máig keressük a választ. Sok történész szerint valójában szelídebbre tervezték a békekötés forgatókönyvét, korántsem ilyen kíméletlenre; az ítélet gerince hamar el is készült, ám közbejött a tizenkilences tanácskommün, ez felbátorította a Monarchiából kiszakadt kisantantállamokat. Kun Béláék ámokfutásának letöréséért cserébe szabad kezet kaptak az országkoncoláshoz a nagy győztesektől. Éltek is az alkalommal, de még mennyire: hiénaként zúdultak a vérző anyaországra, benne látva elmúlt évszázadok minden bajának okozóját. Tehették bátran, nemzeti hadereje már régen nem volt a hazának, szélnek eresztette azt Károlyi Mihály, mielőtt átadta hatalmát a kommunista csőcseléknek.
Szólhatott-e másról Horthy Miklós kormányzó Trianon évében kezdődő negyedszázados országlása, mint a meggyalázott, feldarabolt és kifosztott ország testi, lelki talpra állításáról, a békediktátum revíziójáról? Ezzel kezdődött minden magyar ember gondolata, álma, imája, reménye, bármelyik oldalán élt is a gyalázatos határvonalnak. Trianon fájdalmáról, igazi arcáról évtizedeken keresztül beszélni sem lehetett. Bélyeget kapott, aki csak szóba hozta, hogyan bánt el velünk a „művelt Nyugat” abban a Párizs melletti kastélyban azon a kegyetlen napon, amikor Nagy-Magyarország-szerte szirénák szóltak, harangok zúgtak. Károlyi és Kun Béla később szobrot kapott a diktatúrában – Horthy irredenta, fasiszta bélyeget. Trianon óta csak annyi változott, hogy már beszélhetünk róla. Már megírhatják az újságok, hogy megverték Nyitrán a diáklányt, mert magyarul beszélt. Hogy megfosztották szlovák állampolgárságától a százéves felvidéki Ilonka nénit, mert magyar papírokért folyamodott. Hogy a vereckei szobrot újra és újra meggyalázzák ismeretlen barbár ukránok. Hogy továbbra sem kaphat végtisztességet a délvidéki vérengzés több tízezer magyar áldozata. Hogy a nagy székely írónak még a hamvait is kitiltják Erdélyből.
Más nemigen változott az eltelt kilencvenkét év alatt. Legutóbb még azt reméltük, talán majd a nagy csatlakozás Európához biztosan segít. Hogy a megnyitott határok megoldanak mindent, az előítéletek eltűnnek, a falak leomlanak. Nem így történt, az Európa Unió „megoldása” is íróasztal mellett született – olyan is lett. Sólyom László köztársasági elnökként még a komáromi Duna-hídon sem mehetett át.
Trianonra emlékezni annyi, mint szót emelni az igazságért, ha tabukat sért, akkor is. Európa hallgat, a mi médiatörvényünk az uniós bürokraták szerint égre kiált, de a fejlett nyugat-európai államokban mindenütt elfogadott kettős állampolgárságot ellehetetlenítő szlovák törvény nekik „belügy”. Mintha Attila hunjai lennénk, olyan veszélyesnek tartanak minket – pedig csak felemelt fejjel szeretnénk járni, kívül rekedt nemzettársainkkal együtt.
Pihál György. Magyar Nemzet

2012. június 14.

Lemondott Szőcs Géza, az utóda L. Simon László
Orbán Viktor miniszterelnök elfogadta Szőcs Géza lemondását, s egyben felkérte, hogy a továbbiakban miniszterelnöki főtanácsadóként végezze tevékenységét – tájékoztatta a magyar kormányfő sajtófőnöke, Havasi Bertalan az MTI-t szerdán.
A kultúráért felelős államtitkár szerdán közölte az MTI-vel, hogy felmentését kérte az emberi erőforrások miniszterétől. Sokkal több szempont szól amellett, hogy „változtassak és más feltételek közt próbáljam tovább szolgálni az eddig fontosnak tartott értékeket és ügyeket” – írta közleményében Szőcs Géza. Az erdélyi költő hangsúlyozta: irányítása alatt a kulturális államtitkárság tisztességes munkát végzett az elmúlt két évben. Szőcs Gézát – az Orbán-kormány többi államtitkárával együtt – 2010. június 2-án nevezte ki posztjára Sólyom László akkori köztársasági elnök.
„Három megfontolás szól amellett, hogy ugyanazt folytassam, amit az elmúlt két évben végeztem, ennél sokkal több – huszonhat – szempont pedig amellett érvel, változtassak és más feltételek közt próbáljam tovább szolgálni az eddig fontosnak tartott értékeket és ügyeket” – közölte lemondásának okairól az államtitkár.
Szőcs Géza hangsúlyozta: „Általános elismeréssel zártuk az uniós elnökség fél évét. Számos kultúrdiplomáciai sikert könyvelhettünk el, és befolyásos barátokat szereztünk országunknak az ellene folytatott legbrutálisabb agresszió időszakában. Nélkülünk ma sem 1956-os Intézet nem volna, sem Concerto zenekar” – tért ki az eredményekre.
A Ferihegyi repülőtér nem Liszt Ferenc nevét viselné, és a Liszt-év is szerényebben alakult volna, általában a magyar politika ázsiai nyitásában is fontos szerepet játszottak – sorolta. Szőcs Géza emlékeztetett arra, hogy az államtitkárság szerepvállalása nélkül az ország szegényebb lenne egy Stradivarius hegedűvel és a budapesti Délkelet-ázsiai Aranymúzeummal.
Az államtitkárság az egész kormányzaton belül a legsikeresebben vett részt az uniós pályázatokon, megteremtették a kultúra digitális átállásának alapjait, és jelentősen bővítették a nemzet szellemi egyesítésének eszköztárát – értékelt az államtitkár. Szőcs Géza kiemelte: mindig az általa helyesnek vélt ügyeket támogatta, nyilvános megszólalásaiban „szabadon gondolkodó énjének” adott hangot. Mint hozzáfűzte, kiállt amellett, hogy politikusi tevékenysége miatt ne „radírozzák ki irodalmunkból” Csurka István rendszerváltó írót, akárcsak amellett is: az erdélyi magyar közösség jogvédelmében egykor fontos szerepet játszó Tamás Gáspár Miklós életműve megérdemel egy jelentős állami elismerést.
„Ha azt véltem helyesnek, hogy ne változzon a Nemzeti Színház igazgatója, emellett érveltem. Ha elfogadhatatlannak láttam, hogy Nyirő Józseftől – akinek egyetlen könyvében sem találtam egyetlen embertelen, emberellenes, uszító, gyűlölködő mondatot sem – meg akarják tagadni a végtisztességhez való jogot is, ennek megfelelően cselekedtem. És mindezt nem ide-oda cikázva ellentétes politikai pólusok között, hanem saját morális és esztétikai megfontolásaim egyenesvonalú logikájának mentén” – tekintett vissza.
„Bárhogy is, azt, hogy az egymás torkát elvágni kész szekértáborok nem ugrottak egymásnak, saját szerepemnek is tulajdonítom. Ez nem sok, de nem is kevés. Utódaimnak szerencsét és sok sikert kívánok” – zárul Szőcs Géza közleménye. Szabadság (Kolozsvár)

2012. augusztus 23.

Demény Péter: Vacsora államelnök nélkül
Régóta próbálok úgy élni, mintha nem ebben az országban élnék. De talán még pontosabb lenne, ha úgy fogalmaznék: úgy élni, mintha egyik országban sem élnék, már amennyiben ország alatt a fővárost, a kormányt, a parlamentet/országházat, az elnököt és a szóvivőket értjük. Egy romániai magyarnak megadatott az a kétes szerencse, hogy két ország ügyei érdekelhetik. Nos, engem már egyikéi sem érdekelnek.
Ne feledjük, persze, a vitaműsorokat, amelyekben különböző szakértők és „szakértők" elemeznek és osztják az észt – éppen ezek a műsorok győztek meg arról, hogy nincs mi érdekeljen. Jó esetben mindenki végighallgat mindenkit, de senki senkit nem győz meg semmiről, rossz esetben az első pillanattól kiderül, hogy ki kihez húz, s nem azért mond valamit, mert értékekben hisz, hanem azért, mert érdekei vannak, még rosszabb esetben egymás szavába vágnak, legyintenek, fensőbbségesen vigyorognak, kigyúl a fejük, a műsorvezető meg tehetetlenül hallgatja-nézi a gyomorforgató produkciót.
Szóval, nem érdekel. Ha a közügyek ebben a gusztustalan masszában kavarognak, akkor nem érdekel. Jobb- és baloldal már alig jelent valamit, legyünk bár Budapesten vagy Bukarestben, viszont legyünk bár itt vagy ott, mindenütt valamiféle hisztéria tapasztalható: egy pesti vagy bukaresti ember tudja, ki kinek a szeretője, melyik párt székházában mi történik és miért, ezért aztán nem tud távolságot tartani, elemelkedni, csak fröcsögni – tisztelet a mindenkori kivételeknek.
Nem elefántcsonttorony, amibe beköltöztem; inkább csigaháznak mondanám, hiszen kilátok belőle. Időnként elkapok valamit, ami mégiscsak érdekel, legutóbb például Sólyom László aszófői beszéde. Egy olyan helyen szeretnék élni, ahol nem élek, és mégis élek, csak nem úgy, hogy minden pillanatomat az töltené ki, amit politikának neveznek.
Nem tudom, hogyan lehetne ezt meghatározni? Leginkább talán „civil életként", bár manapság a civil egyre inkább valamiféle mozgalmárságot jelöl, amitől ezer évre vagyok, valószínűleg azért, mert a megszállottságot nem gondolom életnek, bármilyen szívmelengetőek lennének is az eredményei.
Mindez a referendum kapcsán jutott eszembe. Kire szavaztam volna? Băsescu erőszakos, basáskodó, alvilági figura, aki gyakran viselkedni sem tud; Ponta és Antonescu viszont annyira stílustalanul tették, amit tettek, a MOGYE magyar vonalának megszüntetésétől az ICR státusának megváltoztatásáig, s annyira erőszakosnak tűntek és tűnnek... De vajon csak úgy lehet élni, ha az ember ezen gondolkodik? Ha folyton azon van, hogy valamilyen ideológiát találjon a törtetésben, valami vízióra emlékeztető gondolatot a cinizmusban, valami igazi derűt az egyiknek a provokáló, a másiknak a tenyérbemászó vigyorában?
Nem szeretném tagadni az állam- és miniszterelnökök fontosságát, s hogy olyanok, mint a szükséges rossz: nem szeretjük, de belátjuk a szükségességét. Ugyanígy értem, hogy kell alkotmány, kellenek törvények és paragrafusok és rendeletek, törvényszékek és polgármesteri hivatalok és mindenfélék. Ez azonban mégiscsak az életünk kisebbik része, vagy ha nem jól mondom, hát mondom így: egyik része. Kétségtelenül befolyásolja az életünket, nem is kevéssé, hogy ki lesz az államelnök.
De nem egyedül ez befolyásolja; ennek ellenére mi úgy viselkedünk, mintha fontosabb lenne a férjünknél-feleségünknél vagy a gyermekünknél is. Visszamegy Cotroceni-be? Hát menjen, neki oda vagy onnan kell mennie. Számára egyetlen évszak van, egyetlen cél, egyetlen szórakozás: a hatalom. Mi viszont, mi, akik még sosem jártunk a cotroceni-i palotában, sokkal többen vagyunk, és más is érdekel, mint az, hogy ő vajon vissza fog-e menni. Olvasunk, zenét hallgatunk, Szovátán vagy Krétán áztatjuk magunkat, szeretünk és szenvedünk. Olykor nagy zajt csapnak, oda is nézünk, esetleg tetszik is, amit látunk; de még olyankor is tisztában vagyunk vele, hogy ez csupán egyetlen aspektusa az életünknek.
Tulajdonképpen úgyis ez történik. Klikkelgetünk a távirányítóval, dühbe gurulunk, de a lyányunknak még meg kell írnia a házi olvasmányok összefoglalóit, még le kell vinni a kutyát, már érződik a vacsora illata... Ott, ahol mi élünk, úgysem az államelnök vacsorázik. Tiszta szerencse.
Maszol.ro

2012. szeptember 3.

Túl a kásahegyen – beszélgetés Bárdi Nándor történésszel.
„Szomszédaink úgy tekintenek a magyar kisebbségekre, mint folyamatosan veszélyt jelenthető »ötödik hadoszlopra«. A magyarok tapasztalata pedig az, hogy ezen népek a 19. század óta a velük élő magyar közösségek elpusztítására szőtt tervek megvalósításán munkálkodnak.” Bárdi Nándor történésszel, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének munkatársával Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.
– Nemrégiben az MTVA vezérigazgatója körlevélben kérte a munkatársakat, hogy ezentúl a határon túli kifejezés helyett a külhonit használják. Egy kisebbségkutató lát ebben valamiféle minőségi változást?
– Előrebocsátanám, hogy a magyar–magyar viszonynak nevezett tárgykört sűrű retorikai összevisszaság jellemzi. Célképzetek, amelyekről jelenvalóságként beszélnek és elvárásokká válnak; általánosítások; feldolgozatlan élmények, sértettségek és félreértett szerepek tömege bogozódik össze ebbe a tárgyban. Ahhoz, hogy a lényegi kérdésekről beszéljünk, egy kásahegyen kell keresztülverekedni magunkat. Sok publicisztika nem is jut tovább a politikai retorikák termelte képzetek leleplezésén.
A külhoni terminológia bevezetésének szerintem két értelmezési háttere lehetséges. Kövér László és Veress László 2010. június 4-én a Magyar Nemzetben megjelent Mi lesz belőlünk magyarokból? című identitáspolitikai cikke az egységes magyar nemzet mellett érvelt és a balliberális elit félrevezető kategóriájának tekintette a „nemzet szétfejlődését”. Ebben a gondolatkörben a magyar etnokulturális közösség egységes politikai térben értelmeződik. Van egy másik megközelítés is, ami legtisztábban Sólyom László az előbb említett cikk megjelenésének napján, a parlamenti Trianon-emlékülésen elmondott beszédében kristályosodik ki. E szerint a Kárpát-medence az itt élő népek közös hazája. Ez azt jelenti, hogy nem csak Szepesség vagy Brassó képezi a magyar kulturális örökség részét, hanem a román, szlovák stb. történelemhez is hozzátartoznak a budapesti, gyulai, békéscsabai stb. emlékhelyeik. Ebben a szellemben a külhoni megnevezés a határon túlihoz képest annyiban más, hogy például egy nagyváradi nem Budapesthez viszonyítva azonosítja magát. A mindennapi életben persze a romániai magyarok szimplán magyarnak tartják magukat és abban a pillanatban lesz belőlük romániai magyar, ahogy belépnek a magyar(országi) médiatérbe vagy fizikailag átlépik a határt. A Kárpát-medencében jó kétszáz éve párhuzamos nemzetépítések zajlanak, és lényegében a külhoni magyarok 1918-ban ezek közé szorultak. Ezekben önálló intézményi szerkezeteket építettek a két világháború között és 1989 után, az államszocializmusban pedig az adott ország magyarságpolitikáján belül próbált a magyar elit vélt vagy valós közösségi érdekeket kiharcolni. Ugyanekkor mindez egy környező népekkel közösen felépített toposz-rendszerben történik. Leegyszerűsítve: szomszédaink úgy tekintenek a magyar kisebbségekre, mint folyamatosan veszélyt jelenthető „ötödik hadoszlopra”. A magyarok tapasztalata pedig az, hogy ezen népek a 19. század óta a velük élő magyar közösségek elpusztítására szőtt tervek megvalósításán munkálkodnak.
– Mik lehetnek ennek a „toposztalanításnak” az eszközei?
– Szaktörténészként jó néhány, a nemzeti kánonokon túlmutató kutatás megvalósítását ajánlhatom, de a kisebbségi magyar önszemlélet szempontjából nem a kutatói vágyakat, hanem a fogalmi tisztázást tartom fontosnak. Alapvetésként ki kell mondani: a külhoni magyarként definiált közösségek lényegében kényszerközösségek, mert nem társadalomtörténeti folyamatok révén, hanem egy politikai döntés következményeként születtek, majd regionális sorsközösségekké váltak. Ez az önértelmező fogalmak első szintje. A második: a külhoni magyarok számára magától értetődő, hogy őshonosak szülőföldjükön, az ottani etnikai viszonyok megváltoztatását életviszonyaik sérelmeként élik meg. A harmadik viszonyítási pont, hogy ezek a magyar közösségek nemzeti kisebbségként definiálták magukat, az intézményesülésen keresztül párhuzamos társadalmat képeznek azon az országon belül, ahol élnek. Azért nem használnám szívesen a kisebbségi társadalom kifejezést, mivel ez egy vízió, a teljes társadalmi intézményrendszerről, a közösség viszont létezik, amelynek megvannak a saját integráló adottságai, élményei. Ezzel szemben a többségi nemzetek jellemzően birodalmi kisebbségként, a Magyar Királyság maradványaként tekintenek a velük élő magyarságra, mivel ezen kisebbségi közösségek kulturális öröksége nem függetleníthető a történelmi Magyarországtól.
– Hogy néz ez ki a „magyar–magyar viszony” felől nézve?
– Vannak, akik Trianont egyfajta traumaközösségként élik meg. Ez identitáspótló, kibeszélő önterápia is lehet. Nem hiszem, hogy minden Nagy-Magyarország matricás autótulajdonos irredenta volna. Sokkal fontosabb az, hogy a Kádár-korszak történelmi és identitáspolitikai amnéziájában a történelmi Magyarországra való emlékezés, a külhoni magyarok iránti figyelem az ellenzékiség érzetét adta, és ennek keretei sokfelé elágazva tovább élnek ma is. Ehhez képest egy másik út az úgynevezett detrianonizálás avagy határtalanítás, melyben az etnokulturális közösségnek egyes részei partnerként ismét együtt működhetnek. Hogy ez megtörténhessen, le kell építeni bizonyos határtermelő különbségeket. Trianont a közvélemény Magyarországon jórészt történeti kérdésként kezeli. Így van ez persze Kézdivásárhelyen is, csakhogy ott ez egyben családok, életpályák sorsát határozta meg. Az ottaniak elődeivel a magyar állam nem tudta fenntartani az állampolgári „szerződést”, mert a magyar politikai osztály két világháborúból is vesztesen hozta ki az országot. Az ennek révén létrejött magyar közösségek a magyarországi viszonyokhoz képest nemzetiesítettebbek, a változó politikai viszonyoknak is kiszolgáltatottabbak, hiszen a nyelvi, kulturális, sorsközösségbeli összetartozás szervezi ezeket. Jelentős különbség mutatkozik a hazafelfogásbanis. A magyarországiak haza fogalma döntően megegyezik az ország jelenlegi területével, míg a külhoniak számára egyszerre jelenti a szülőföldet, illetve egy virtuális magyar kulturális és médiateret, amelyet a sajátjuknak éreznek. A harmadik, legkevesebbet emlegetett különbség abból adódik, hogy a külhoniak döntő többsége kétnyelvű. Ennek kulturális vonzataként jó részük tudatában van annak, hogy a sajátján túl létezik egy „másik igazság” is, akár a szomszéd lakásban vagy a munkatárs fejében. Ehhez képest Magyarország lényegében Trianonnal érte el a reformkori nagy álmot, a homogén nemzetállamot. A magyar politikai elit úgy érzi, értelmiségi felettes énként megmondhatja, hogyan is kell gondolkodni Nyíregyházától Kaposvárig. Ebből következően Magyarországon az uralomra, az egységesítésre, az erdélyi politikában a dominanciára való törekvés volt a meghatározó.
– Mit jelent ez a detrianonizálás avagy határtalanítás a gyakorlatban?
– Ezeket a kifejezéseket eredetileg nyelvészek találták ki, ebből kifolyólag nyelvészeti problémaként fogalmazták meg. Nevezetesen, hogy a külhoni nyelvváltozatokat miként viszonyítsák a magyarországi standardhoz. Végül, megharcolva a nyelvművelőkkel, beemelték őket. Így például a „hajtási” a „jogosítvány” szinonimájává válhatott. Ezzel a határtalanító, integráló gesztussal a nyelvi sík azonnal ki is tágult, mivel azt eredményezte, hogy a külhoni kultúra termékei egyenrangú alkotóelemei lettek az egyetemes magyar kultúrának. A határtalanítás programja számomra pontosan arról szól, hogy mit tudunk kezdeni ezekkel az egyenrangú kulturális örökségekkel.
– A siker azon is múlik, hogy a szomszédos népek mit szólnak, ha mi határtalanításról beszélünk, főleg akkor, ha ők nem számolnak le a birodalmi kisebbség toposszal…
– Nagyon egyszerű, mint ahogy egy román mondás is tartja, nem beszélni, hanem cselekedni kell. Először azt kell tisztáznunk, hogy miért álságos, improduktív vagy hiteltelen a most használt beszédmód, mit csináltunk rosszul. Majd meg lehet keresni a helyzetleírás és az önértékelés új támpontjait. Ma az egyik legnagyobb probléma, hogy a külhoni magyar ügyeket a politikai retorika uralja. Gyakran a kommunikációs akciók önmagukért zajlanak. Az elmúlt húsz év tapasztalata egy hatalmas szakpolitikai deficitre mutat. Nincs meg a megfelelő szakmai és közigazgatási háttér a programok intézményesítéséhez és megvalósításához. Miért nincsenek Magyarországnak és a külhoni magyar közösségeknek a szomszédos országok nyelvén a magyarságról informáló honlapjaik? Miért nincs fent a neten a Madách, a Kriterion és a Fórum fordításirodalma? Médiaképesek-e a magyar külképviseletek munkatársai a szomszédos országok nyelvén? Soroljam?
– Az elmúlt időszak hibáinak feltárásakor milyen premisszák mentén lehetne elindulni?
– Nem egy interjú dolga ezt a kérdést mélységében feltárni. Most csak annyit tehetek, hogy történészként felhívom a figyelmet azokra a félreértett vagy félreérthető nézőpontokra, melyeket egy-két évtized múlva a politikai elemzők visszatekintve fontosnak tarthatnak. Az első ilyen a kettős állampolgárságról szóló népszavazás ügye. A politikai közbeszéd átalakította a történéseket, és ma már a magyarságpolitika következetes és legfontosabb megvalósításaként jeleníti meg a honosítás ügyét, miközben az autonómiatörekvések kudarca, a magyar kisebbségi pártok kormányzati részvétele és a Fidesz-kormány nagy projektjei után a parlamenti pártok igazából csak belesodródtak a kapcsolódó kampány politikai hiszterizáltságába. A 2004. őszi–téli népszavazási kampány nem a külhoni magyarokról szólt, hanem egy pártpolitikai verseny volt, a szomszéd országi magyarság a szavazás után mégis úgy élte meg, hogy lényegében a nemzeti hovatartozásukat kérdőjelezték meg, ennek egyik következményeként nemcsak hogy elfogadottá vált Magyarország és a magyarországiak bírálata („anyások”, „táposok”), hanem egyben politikai legitimációs retorikaként is használták a kisebbségpolitikusok. Egy következő másként értelmezés a kettős állampolgárság és a második Orbán-kormány projektjei körül alakult ki. Magyarországon a kilencvenes években létrejött a többpártrendszer és a kapitalista piacgazdaság intézményrendszere, megvalósult a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás, egy új alkotmányos politikai közösség azonban nem jött létre, sőt a környező országoknál is lassabban halad ez a folyamat. Ez a Kádár-korszak elfojtott emlékezetpolitikai örökségével együtt óriási identitáspolitikai deficitet hozott létre. Ezt próbálja kompenzálni a politikai osztály. A második Orbán-kormány nagy projektjei alapvetően Magyarországnak szólnak. A háttérben ott munkál az új közösségépítés és az a vágy, hogy ne ismétlődhessen meg a 2004-es fiaskó. Mindezt a nemzetesítést, de elsősorban a kettős állampolgárságot a külhoni magyarság mintegy emancipációként élheti meg. Maga a nemzetpolitika kifejezés is, amely a külhoni magyarokat érintő viszonyra (azaz a magyarságpolitikára) vonatkozik, mintegy leszűkíti Magyarország hosszú távú közösségi politikáját a nemzet és az ország határának egybe nem esésére. Ehhez kapcsolható, ahogyan „nemzeti táj”-ként egyre inkább a Székelyföld és a Gyimesek jelenik meg a magyar médiában. A nemzeti összetartozás dala pedig az ünnepi alkalmakon a Szózat helyett egyre inkább a Székely Himnusz lesz. A harmadik álságos adottság, hogy a magyarság- és a kisebbségpolitikai retorika még jelenleg is nagyrészt az úgynevezett veszteség narratívára épül, miközben a külhoni közösségekben komoly változások történtek. Ezt jól példázza, hogy Szlovákiában és Romániában láthatóan megváltozott a magyar népszavazási kampány hangulata. Jöttek a humoristák, a jó nők, a magyarság magától értetődő volta, természetesebb hangvételben próbáltak egy önképet megfogalmazni. Mindeközben a magyarországi, illetve bizonyos részben a külhoni politikai elitek nyelvezete még mindig az állandó félelem fenntartására épül, ahelyett hogy pozitív irányba mutató, konkrét és számon kérhető közösségi célokat fogalmaznának meg. Magyarországon arról sem vesznek tudomást, hogy a kilencvenes években a kisebbségi politikusoknak mind a társadalomképe, mind a pozíciója megváltozott. A kulturális életből építkező politikai elit helyett, a kormánykoalíciós részvételek nyomán, sokkal hangsúlyosabb szerephez jutottak a regionális gazdasági érdekcsoportok, majd az ezredforduló után – az önkormányzati jogosítványok bővülésével – megjelent egy új, önkormányzati elit. A legitimitást a forrásszerzés biztosítja, így az átfogó kisebbségpolitikai programok sem igen valósulnak meg, kiüresednek a politikai üzenetek. Ez, generációváltás által felerősítve, a különböző érdekeket becsatornázni képes politikai integrációs fórumok híján, az egységes politizálás végét jelenti, jóllehet a régi szlogenek még részben fennmaradtak.
– Körbejártunk fontos fogalmakat, beszéltünk a detrianonizálás lehetőségéről illetve szükségességéről illetve a magyar-magyar viszony közelmúltjának elemzéséhez is támpontokat adott a félreértett vagy félreérthető események hátterének rövid vizsgálatával. Lehet a külhoni magyar kisebbségekhez más módon is közelíteni?
– Igen. Ha a kívánsággondolkodáson túl akarunk lépni, akkor az egyes kisebbségi magyar közösségeket, mint társadalmi jelenségeket kell megközelíteni. Az egyik lehetőség a területi elv. Ha felállítjuk az erdélyi települések listáját aszerint, hogy mely településeken él abszolút számban a legtöbb magyar, akkor az első 150 települést számba véve kiderül, hogy a romániai magyarok több mint 80%-a él ezekben a helységekben. Ha csak az első ötvenet nézzük, akkor az is 780 ezer magyarnak ad otthont. Mit látunk így? Ma az erdélyi magyarok 53%-a él magyar többségű közigazgatási egységben. Az is érzékelhetővé válik, hogy pl. Arad, Temesvár magyarsága számban vetekszik több székelyföldi kisvároséval. Ugyanakkor a magyar intézménysűrűség meg sem közelíti azt. A harmadik fontos tanulság, hogy 6 megyében lehet politikailag meghatározó Romániában a magyarság. Hargita, Kovászna mellett Maros, Szatmár illetve Bihar és Szilágy megyékben. A lényeg, hogy az illető 150 település nyelvhasználati, az oktatási, közművelődési viszonyai konkrétan monitorizálhatók és így pontosan meg lehet nevezni a hiányosságokat vagy épp a jó példákat, a jogszabályok érvényesülését. Egy másik megközelítés, ha a kisebbségi „társadalmat” intézményi alrendszerek összességeként fogjuk fel. Azt vizsgálhatjuk, hogy a politikai érdekvédelem, az önkormányzati pozíciók, a vallási élet, a nyilvánosság, az oktatás, a közművelődés, a tudományos élet, az egyesületek milyen intézményi keretek között működnek és, mennyire hatékonyak. Azaz az adott intézményi alrendszer szakmai szabályai ebben mennyire meghatározóak. Egy példa: a határtalanítás érdekes mozzanata lenne a magyarországi iskolákban használatos kompetencia mérés önkéntes kiterjesztése a külhoni iskolákra is. Ez külön költségekkel sem járna, hiszen a tesztek és az azok feldolgozásához szükséges programok jól begyakorolva rendelkezésre állnak. Ezzel nem csak az iskolák és tanáraik teljesítménye lenne követhető, hanem a magyarországi szülőkhöz hasonlóan a külhoniak is megnézhetnék az interneten az adott iskola és akár saját gyerekük eredményeit. Ez tényleg integráció, amely az adott ország oktatási rendszerébe is egy fejlesztési és nem szeparációs elemként jeleníthető meg. Csakhogy mi van, ha az eredmények sokkolják a külhoni magyar közvéleményt, pedagógustársadalmat? Miért nem éri el ez az erdélyi oktatáspolitikusok és megyevezetők ingerküszöbét? De érdemes utánanézni az egyik legintenzívebb romániai magyar rendezvény, a Kolozsvári Magyar Napok gyökereinek, a monostori negyedben szerveződő kismama klub, levelezési lista, az Életfa Alapítvány tevékenységének. A gyerekprogramok révén a több mint tízezres monostor negyedi magyarságot, tavaly a száz tagú cigány zenekarral a környező falvakat és olyan tömegeket is képes volt megszólítani, akiket eddig a magyar közművelődés nem tudott elérni. Ebből következik a kérdés: miért nincs magyar ház (napközi otthonnal) a Monostoron vagy a nagyváradi Rogerius negyedben? A magyar intézmények miért csak a városközpontban léteznek? Mennyiben befolyásolhatja az iskolaválasztást lakótelepen, az a komoly dilemma, hogy miként oldják meg I-IV. osztályba a beszállítást? Ezek persze mind kiragadott példák, de „nemzet kérdései” mit sem érnek a mindennapi problémákra adott válaszok nélkül. Egy közösség csak hasznos intézményekkel tud magához vonzani embereket, ettől lesz életképes.
– Mit tudhatunk arról, hogy melyek a külhoni magyar kisebbségek sorsát leginkább formáló, meghatározó társadalmi folyamatok az utóbbi két évtizedben?
– A négy nagy magyar kisebbségi közösség (szlovákiai-, ukrajnai-, romániai-, szerbiai) esetében hat folyamatot emelhetünk ki. Az első a népességfogyás kérdése, ami egyébként a többségi társadalmakra is jellemző, de a magyar kisebbségi csoportok esetében fokozottan érvényes. Három fontos új tendenciára azonban fel kell hívnom a figyelmet. Az egyik az, hogy Romániában a magyarság aránya az abszolút számban megjelenő 10 éves 194 ezres fogyás ellenére lényegében nem változott. Másrészt a kisebbségi magyarok népességfogyása 1918 óta folyamatosan kataklizmákkal járt együtt és azt lehet mondani, hogy ez az első olyan évtized, amikor alapvetően a természetes népmozgalom és a migrációs folyamatok voltak a meghatározók. A Barna Gergő, Kiss Tamás számította 6 ezres romániai asszimilációs veszteségnél jóval nagyobb várható Szlovákiában. A harmadik, egyáltalán nem új tapasztalat az, hogy a tömbterületeken jóval kisebb a magyar népességfogyás, mint szórványhelyzetben. (Tehát egy jól működő kisebbségi intézményrendszernek épp az lehetne a feladata a kisebbségi és szórványhelyzetben, hogy összegyűjtse, szocializálja a fiatalokat; a magyar dominanciájú helyeken pedig, hogy felszívja és a társadalmi mobilitást biztosítsa ezek számára is.) A második fontos évtizedes folyamat a reruralizáció: nő azon magyarok száma, akik kistelepülésen élnek, részben a nagyvárosi népességarányok romlása miatt. Romániában például a falvakban lakó magyarok aránya az utóbbi két népszámlálás között 38%-ról 44%-ra nőtt. Legalább ilyen fontos, hogy több nagyobb városban megszűnt a magyar többség, vagy jelentősen csökkent az arányuk, ugyanakkor a magyar intézményesség egyre inkább kisvárosi központokba került. Kolozsvár és Marosvásárhely mellett megerősödött a székelyföldi kisvárosok, különösen Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy intézményi súlya, ugyanekkor a Székelyföld alatt egyre inkább csak Hargita és Kovászna megyét értik. A harmadik lényeges pozíció romlás a kisebbségi magyarok lemaradása az adott ország új középosztályosodási folyamataiból. Ezt jelzi az, hogy a szomszédos országokban a magyarok körében a diplomások aránya még mindig az országos átlag felét éri el. Jelentős a lemaradás a szolgáltató szektorban, különösen a pénzügyi, kereskedelmi szolgáltatások körében. A következő fontos folyamat, a többes kötődéssel bírók – Erdélyben talán kevésbé érzékelhető – számának növekedése. Itt egyrészt a vegyes házasságok növekedéséről és az abból született gyerekek választásairól, másrészt a nem magyar intézményrendszerben szocializálódó, magyar médiát nem használó fiatalok Felvidéken és a Vajdaságban egyre jelentősebb csoportjáról van szó. Félig meddig még most is tabu kérdésnek számít a magyar anyanyelvű romák integrációja. Az Életünk fordulópontjai – Erdély 2006-os vizsgálat szerint 150 ezer magyarul beszélő roma él Erdélyben és közel 90 ezren vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Ez a romániai magyarság 6,5%-a. Itt az alapdilemma az: mit lehet kezdeni azzal a helyzettel, ha a magyar szülők a cigány gyerekek miatt nem magyar iskolába viszik a gyerekeket? A székelyföldi I-IV. osztályos roma tanulók statisztikája, integrációja egy külön riportsorozat tárgya kell legyen – az ezt kutatókkal. Az utolsó, de az egyik legfontosabb téma az utóbbi 20 évben az összmagyar média tér létrejötte, amelyben a magyarországi tömegkommunikáció a meghatározó. Ez egy természetes folyamat, jelentős – ma már magától értetődő – eredmény, nagyon fontos következményekkel. Ezek közül a legfontosabb, hogy az 1989 után született külhoni magyar generációk jelentős része döntően magyar(országi) médiafogyasztóként szocializálódik. Részben ez nehezíti meg, különösen a magyar többségű területeken a honország nyelvének elsajátítását. Ugyanakkor szinte teljes hozzáférést biztosít a magyarországi politikai, kulturális információkhoz. Ennek hatását nem lehet túlbecsülni. A „politika Magyarországa” nem a nemzetegyesítő retorikával, a honosítási kampánnyal, hanem elsősorban a napi magyarországi hírfogyasztással terjeszkedik a határokon túl. Azt is megfigyelhetjük, hogy – pontosan ennek a közös médiatérnek a következtében – egy romániai magyar fiatal tulajdonképpen haza érkezik, ha eljön Budapestre. Ez a helyzet természetszerűen fokozza a külhoni magyarok magyarországi emancipációs igényeit. Itt azonban fontos azt is tudatosítani, hogy a külhoni magyar közösségekben nem alakultak ki meghatározó, a regionális vélemények, közszolgálati fórumaként elfogadott orgánumok. Egy-egy szomszédországi úgymond országos fórum hiányában a magyarországi médiát használják értelmiségiek, politikusok avagy teljesen elszigetelt, csak helyi vonatkozású vélemény és hírközlés folyik.
– A külhoni magyar kisebbségeket pár kérdés erejéig megpróbáltuk önmagukban vizsgálni, viszont nem hagyható figyelmen kívül a más szempontból már említett kettős állampolgárság kérdése. Nemrégiben beérkezett a 300 ezredik kérelem is, milyen hatással lesz ez az eddig boncolgatott folyamatokra?
– Nem vagyok jós. A helyzetet elemezni már csak azért is nehéz, mert konkrét vizsgálatok eddig tudtommal csak arra vonatkozóan születtek, hogy akik kettős állampolgárságot szereztek idáig, kire fognak szavazni. Az eddigi kérelmezők durván 60 százaléka Erdélyből származik, 20 százalék a Vajdaságból. Elég valószínű, hogy jelentős részük már huzamosabb ideje Magyarországon él, csak eddig nem sikerült elintéznie az állampolgárságot, és most kihasználja a lehetőséget. Bizonyára vannak olyanok is, akik a magyar útlevél miatt csinálják végig a procedúrát, mert például az amerikai vízumhoz ez nagy segítséget jelent. Jelentős a kérelmező nyugdíjasok száma, akik a gyerekeik után szeretnék megszerezni az állampolgárságot. Az igazi konfliktus a választójog körül van. Ugyanis a sokszor idézett külföldi példák esetében tudtommal valamennyi esetben azzal kapcsolatban az adott ország politikai osztályán belül konszenzus volt. Ez a választójog kiterjesztése esetében a magyarországi pártok között nincs meg, sőt a Jobbik és a Fidesz szavazók jelentős része is elutasítja azt. Ez egy kétélű fegyver: nem hiszem, hogy a baloldal kihagyná a következő választási kampányban azt a ziccert, hogy itt most olyan emberek is szavaznak, akik nem Magyarországon élnek. Ez lehet, hogy több szavazatot visz majd el a Fidesztől és a Jobbiktól, mint amennyit hoz a határokon túlról. Abban pedig biztos vagyok, hogy újabb stigmatizációk épülnek a magyar–magyar viszonyban. Arról már volt szó, hogy a magyar kisebbségi kérdésnek nem az állampolgárság megadása a kezelési módja, ez a külhoni magyarok magyarországi emancipációját biztosíthatja. Nem tudom, hogy a kettős állampolgárságnak milyen közvetlen kihatása lesz a kilencvenes évektől a kisebbségi elit által képviselt párhuzamos társadalomépítésre. Jelenleg nem ez, hanem a szomszédországi politikusi generációváltás, a kormányzati pozíciók elvesztése, a FIDESZ külhoni pártkonfliktusai együttesen hátráltatják ezt a folyamatot.
Erdélyi Riport

2012. szeptember 22.

SÓLYOM: SEGÍTENI KELL A HATÁRON TÚLI MAGYAROKAT
„Nem tanácsokat kell adni, hanem segíteni kell a határon túli magyaroknak” – mondta Sólyom László volt államfő az MTI-nek csütörtökön Pozsonyban. A köztársasági elnök azon a rendezvényen vett részt, amelyen 38 felvidéki magyar kisiskolás vette át a Rákóczi Szövetség beiratkozási ösztöndíját. Sólyom László nyilatkozatában a Rákóczi Szövetség nemzetmegtartó tevékenységét emelte ki. Leszögezte, hogy a szövetség egyike azoknak a szervezeteknek, amelyek valós segítséget is nyújtanak a határon túli magyaroknak. A Rákóczi Szövetség beiratkozási programja 2004-ben kezdődött a Felvidéken. Ennek keretében minden évben 10 ezer forint értékű ösztöndíjat juttatnak azoknak a szlovákiai magyar szülőknek, akik gyermekeiket magyar iskolába íratják.
Szabadság (Kolozsvár)

2012. október 3.

Műemlékvédelmi konferencia Marosvásárhelyen
Műemlékvédelmi konferenciát szervez a Marosvásárhelyi Kulturális Központ 2012. október 4-én Gyorsuló metamorfózis. Városi műemlékeink helyzete az ezredfordulót követően címmel. A rendezvényre reprezentatív helyszínen, a Maros Megyei Múzeum által adminisztrált Kultúrpalota Tükörtermében kerül sor. Fővédnök Sólyom László, a Magyar Köztársaság volt elnöke.
Nyilvánvaló, hogy az utóbbi bő évtizedben az építkezési tevékenység fellendülésével a városi épített örökség helyzete megváltozott, sajnos nem mindig jó irányba. A gazdasági pezsgés erős nyomokat hagy a történeti épületállományon (nem mindig műemlékekről van szó!), és ezek sajnos sokszor gyógyíthatatlan sebek. Egy-egy (általában sikeresként beharangozott) műemlékfelújítás paravánjai mögött sokszor szakmai szempontból erősen vitatható történések zajlanak.
Az épített örökség védelmének lehetőségeiről, intézményes hátteréről, a felújítások problémáiról lesz tehát szó október 4- én, csütörtökön a Kultúrpalotában. Reggel kilenc órakor Entz Géza és Orbán János művészettörténészek köszöntőjével indul a rendezvény. Elsőként Kovács András művészettörténész, a Babes–Bolyai Tudományegyetem nyugalmazott professzora fog előadást tartani a gyulafehérvári műemlékek helyzetéről. Közelebbi tájakra evezve Soós Zoltán a Maros Megyei Múzeum igazgatója a marosvásárhelyi várban zajlott műemléki beavatkozásokról beszél majd. Bor Ferenc, a budapesti Hild–Ybl Alapítvány elnöke budapesti műemlék-felújításokról ad elő. Prakfalvi Endre, a Magyar Építészeti Múzeum munkatársa egy tájainkon szokatlannak tűnő kérdéskört, az 1950–60-as évek (zömmel szocreál) építészeti örökségének problémáit feszegeti majd.
Mihály Ferenc szovátai farestaurátor és műemlékes szakember a hivatalos műemlékjegyzék hiányosságára, a számbavétel szükségességére, az engedélyeztetési folyamatok és az elvégzett helyreállítási munkák milyenségére világít majd rá. Farbakyné Deklava Lilla, a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetének munkatársa a magyarországi műemlékvédelem jelenlegi intézményes és jogi kereteinek problémáiról beszél, Emődi Tamás nagyváradi építész ugyancsak az intézményrendszer és a működési gyakorlat témáját taglalja majd, hazai vonatkozásban.
Marosvásárhelyen számos intézmény együttműködésének köszönhetően kibontakozófélben van egy átfogó műemléki topográfia projektje. A teljes város területére kiterjedő számbavételt a helyi műemlékállomány megállíthatatlannak tűnő átalakulása indokolja, a konferencia tulajdonképpen ennek a projektnek az első nyilvános eseménye. Ennek megfelelően számos előadás kapcsolódik az építészeti értékleltárak, műemléki topográfiák kérdésköréhez: Entz Géza a műemléki topográfiák aktualitásáról, Mentényi Klára (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Budapest) a készülő kőszegi műemléki topográfiáról, Orbán János Marosvásárhely barokk kori történeti topográfiájáról, Kiss Lóránd falképrestaurátor segesvári polgárházak falképeiről beszél majd.
Tehát nemcsak a szakembereknek, hanem az építészet- és műemlékügy iránt érdeklődő nagyérdeműnek is feltétlenül a Kultúrpalotában a helye 2012. október 4-én. A Marosvásárhelyi Kulturális Központ partnerintézményei a szervezésben a Maros Megyei Múzeum, a budapesti Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, a kolozsvári Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány valamint a Pro Professione Alapítvány.
Népújság (Marosvásárhely)

2012. október 10.

Nemzetstratégia a Felvidékről, Erdélyből és Budapestről
A Magyar Állandó Értekezlet XI. ülése után a Magyar Televízió “Az Este” c. műsorának stúdióvendégei voltak Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Berényi József, az MKP-elnöke és Kelemen Hunor, az RMDSZ vezetője.
Milyen a helyzet nemzetstratégiai szempontból Erdélyben és a Felvidéken?
Semjén Zsolt szerint a két nemzetrész helyzete kihat egymásra, azaz, nem választhatóak el egymástól. Romániában egyfajta “kegyelmi állapot” volt, amíg az RMDSZ kormányon volt. A szocialista-liberális parlamenti hatalomátvétellel viszont nacionalista hangok jelentek meg. Ez aggodalomra ad okot, ezért a feladat a már meglévő eredmények védelme. A Felvidék tekintetében rengeteg öröklött probléma van, és ide tartozik az az állampolgársági törvény is, melynek alapján már mintegy kétszázan vesztették el szlovák állampolgárságukat. De mondhatnám a nyelvtörvényt is… – ezek még az első Fico-kormány idejéből valók. A Radičová-kormány ezeket ígérete ellenére nem tudta megoldani, ezért nagy volt az aggodalom, hogy a második Fico-kormány az első Fico-kormány politizálását folytatja. Akkor Ján Slotával volt koalícióban, és nagyon durva magyarellenes dolgok történtek, mint például Sólyom László köztársasági elnöknek Szlovákiába való be nem engedése, a dunaszerdahelyi stadionban történt magyarverés. Ehhez képest a második Fico-kormány hangneme más, mint az elsőé volt. A szlovák-magyar gazdasági együttműködés lehetőséget ad a valóban kényes nemzetiségi kérdések megbeszélésére is.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke bízik abban, hogy a decemberi romániai parlamenti választások erős képviseletet eredményeznek az erdélyi magyarságnak. Ha gyenge lesz a magyar képviselet, a rossz romániai gyakorlat visszatérhet pillanatok alatt.
Berényi József, a Magyar Közösség Pártjának elnöke ismertette a felvidéki magyar alapdokumentum megszületésének körülményeit.”Fontos számunkra, hogy mindenki komolyan vegye ezt a dokumentumot. Ebben megtalálható a kulturális és az oktatási önkormányzatiság, a természetes régiók önkormányzatának a gondolata, a nyelvi egyenjogűság kivívása azokon a területeken, ahol a magyarok nagyobb számban élnek. Szlovákiában is újabb választások lesznek, jövőre megyei választások, majd köztársasági elnökválasztás. Mi csak olyan jelöltet tudunk támogatni, aki az alapdokumentumban foglaltakat felvállalja. Kínálkozhat lehetőség erre, már csak azért is, mert mindig előjön egy-egy olyan pillanat a szlovák politikában is, amikor szükség van a magyarok szavazatára. Résen kell lennünk, és a céljainkat megfelelő helyen és megfelelő időben, megfelelő érvrendszerrel kell előterjesztenünk. Bízunk abban, hogy a Most-Híd az ellenzéki együttműködése terén sem hallgatja majd el ezt a dokumentumot, amelyet ma a Máért határozata is támogatott. Innentől akár a két ország kapcsolatában is megjelenhet. Orbán Viktorral nemrég folytattam megbeszélést. Szó volt arról, hogy amíg az EU költségvetési folyamata zajlik, szükség van arra, hogy egy erős Kelet-európai blokk működjön, és ezért számunkra érthető, hogy decemberig ezt a kérdést nem veti fel a magyar kormányzat. De a költségvetés elfogadása után – és ezt a miniszterelnök ma is elmondta – asztalra kerülnek ezek a kérdések. Ez egy korrekt álláspont, de jövőre valóban előrehaladást kell elérni mind az állampolgárság, a Selye János Egyetem és a kollektív bűnösség ügyében is” – mondta Berényi József.
A Most-Híd pártnak az esetleges Máértra való meghívására vonatkozó műsorvezetői kérdésre válaszolva Semjén Zsolt elmondta, a Magyar Állandó Értekezleten etnikai alapon politizáló pártok tanácskoznak.”De természetesen a kapcsolattartásra nyitottak vagyunk” – tette hozzá a magyar miniszterelnök-helyettes.
Felvidék.ma

2012. október 31.

Kivételek pedig vannak!
Sokan, sokszor féltek attól Romániában, hogy telefonbeszélgetéseiket lehallgatja a Securitate. Később megszűnt e frász, és mindenki gyanútlanul telefonozott. Most azt mondják, hogy az unióban kötelező minden telefonbeszélgetést rögzíteni és hat hónapra tárolni.
Nálunk is így van, de jó, hogy csak a kivételesen fontos emberekét, politikusokét, államfőkét teszik közhírré. Mint nemrég a Băsescu elnökét. Kellett neki elnöknek mennie. És úgy kell nekünk is, mi akarunk uniót, s megígértünk fűt-fát, csak bent legyünk. Alá is írattak Romániával mindenféle vállalást, kötelezettséget az európai normák bevezetéséről, így többek közt visszaszolgáltatásról, kisebbségvédelemről, nyelvhasználatról és miegyébről. Kis naivak, még azt képzeltük, hogy ettől kezdve nálunk is hivatalos nyelv lesz a magyar, mert minden tagország nyelve hivatalos nyelvvé válik. Elvben így is van – kivéve, ahol magyarok is élnek, mint például Romániában vagy Szlovákiában. Ezekben nem. És kivétel lesz Ukrajna is, mert ők ugyan még nem tagjai az uniónak, de olyan ügyesen korlátozzák a kisebbségek anyanyelvhasználatát, hogy a végén még őket is beveszik. Később már csak ajánlásokat tesznek a bejutottaknak. Aztán ajánlgathatnak bármit, mert a bent levő országok már nem vevők ezekre. Viszont nem avatkoznak a tagországok dolgaiba. Ezek után nem csoda, ha a hatalom nyakunkra küld egy-egy kormánymegbízottat, akit prefektusnak becéznek, és akinek az a feladata, hogy megtorpedózzon minden helyi magyar vonatkozású kezdeményezést, határozatot, például a magyar utcanevek jóváhagyását vagy a székely zászló használatát. Meg vagyok győződve, hogy semmilyen más zászló kiakasztása nem szúrná a szemét. Mert székelyek nincsenek is. Viszont – állítólag – egyenjogúság, az van, akárcsak az unióban. Ott is majdnem mindenki egyenlő. Persze, mégiscsak vannak kivételek. Például az unióban mindenki szabadon közlekedhet, kivételt csak az államfők képeznek. Régen nálunk csak az államfő közlekedhetett szabadon a nagyvilágban. Mostanig azt hittem, hogy őket diplomáciai mentesség illeti, és még azt sem szabad megnézni, mit visznek a csomagjaikban. De nem, mert most kiderült, hogy az unióban ugyan mindenki jöhet-mehet a határokon át, kivéve az államfőket. Ezért nem is álmodozom államfőségről. A végén úgy járok, mint Sólyom László, akit három évvel ezelőtt államfőként nem engedtek be Szlovákiába, s mára a luxemburgi bíróság kihirdette, hogy nem. A szlovákok jól tették, hogy kitiltották. Még jó, hogy az Európai Néppárt kongresszusát Bukarestben nem a decemberi választások utánra szervezték, mert valószínűleg erre a precedensre hivatkozva Pontáék az európai néppárti állam- és kormányfőket sem engedték volna be Romániába. Örvendetes viszont, hogy nagy eredményt értünk el a mostani európai néppárti közgyűlésen. A több mint 400 cikkelyből, amit megszavaztak, kettő az őshonos kisebbségek jogaival foglalkozik. Elég rég itt vagyunk ahhoz, hogy minket is ide soroljanak.
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. május 31.

A bizalom ereje és értéke
Ezzel a tanévvel és a tanévet követő vakációval tizedik támogatási évét zárja a Nyilas Misi Tehetségtámogató Program. A jubileumi év végén a program jelenlegi, mintegy négyszáz ösztöndíjasát képviselő húsz fiatal május 24-én bemutatkozott Budapesten, találkozott az ünnepségen megjelent támogatókkal.
Nem siettük el a budapesti megjelenést, mert nem ez a lényege a munkánknak, és mert korábban módunk és szándékunk sem volt rá, hogy ilyen költségekkel terheljük a programot. Most megtehettük a Nemzeti Tehetségprogram és a budapesti székhelyű Európai Tehetségközpont támogatásával. És hogy ennek színhelye a Magyar Tudományos Akadémia székháza lehetett, a székház Felolvasóterme, abban döntő szerepe volt annak, hogy az Akadémia elnöke, Pálinkás József – mint köszöntőbeszédében is elmondta – maga is fontosnak tartja a tehetségek támogatását. Programunk egyébként is sokat köszönhet – mind presztízsben, mind támogatásban – az akadémiai környezetnek, a támogató akadémikusok nagy számának. Ehhez új, jelentős impulzust adott az, hogy a világhírű agykutató, Somogyi Péter is támogatónkká, sőt programunk terjesztőjévé vált munkatársai, tudóstársai körében. Jelentős szerepe volt mostani rendezvényünk szervezésében is. Elfogadta a meghívásunkat Sólyom László volt köztársasági elnök is. Az MTA vezetése részéről jelen volt még, és köszöntötte a résztvevőket, értékelte a programot Csépe Valéria főtitkárhelyettes asszony, aki szintén régi és hűséges támogatónk. A támogatók nevében szólt Vajna Zoltán akadémikus és Kozma Tamás professzor. A program működését, eredményeit, tízéves történetét mi mutattuk be, akik elindítói voltunk, É. Kiss Katalin akadémikus és jómagam.
Szövetségeseket keresve
Miközben nagyon sokan megmosolyognak bennünket, hogy naiv módon ügyködünk a Nyilas Misi körül, magunk és támogatóink számára indoklásként továbbra is ott állnak a statisztikailag is igazolható, többszörösen hátrányos helyzet evidenciái. A pénztelenség, amely miatt tehetségek kallód(hat)nak el; a romániai közoktatás gyenge, romló és egyenetlen színvonala: néha nem is tudjuk, az iskolából vagy az iskolába kellene menekíteni a tehetséges tanulót; a széteső családokban, a magyar nyelvből kieső szórványrégiókban élő gyermekek sorsának bizonytalansága; az ország maga, amely nem a tudást, az iskolázottságot állítja példaként, hanem az ügyeskedést. Nem meglepő, hogy egy, a megszülető gyermekek esélyeit felmérő múlt évi nemzetközi jelentés szerint Románia az értékelt 80 ország között az 56. A környezet, amelyben élünk, nem vált sem gyermekbaráttá, sem tehetségbaráttá az elmúlt évtizedben. A kezdés idején, 2003-ban, amikor a támogatók köre is szűkebb volt, csak szórványkörnyezetben és falun élő családok gyermekeit támogattuk. Néhány éve már nem teszünk ilyen különbséget, de az értékelésben a földrajzi, a szociális és a nyelvi helyzet hátrányait továbbra is figyelembe vesszük.
Aki egyetemi környezetben élt, és a magyar nyelvű oktatás gondjait, sőt a statisztikákat is jól ismerte, annak nem volt nehéz rájönnie a 90-es években, hogy a tehetséges, tanulni vágyó gyermekek jelentős része nehéz helyzetben van. Az is nyilvánvaló volt, hogy saját körünkben, az erdélyi magyarok körében egy ilyen civilprogramra nehéz lesz szövetségeseket találni: akik tehetnének valamit, többnyire érdektelenek, vagy a politika bűvkörében élnek, politikai sikerekre törekednek. Olyan szövetségeseket kellett találnunk, akik nem veszélyeztetik, hanem elvárják és erősítik törekvéseink célirányosságát, programunk és egyesületünk függetlenségét. El kellett és el kell hárítanunk, kerülnünk mindent, ami megoszt bennünket, ami táplálhatná azt a gyanakvást, hogy valamilyen más, leplezett, személyes, politikai vagy felekezeti indítéka volna törekvéseinknek. A szövetségesek Budapestről jelentkeztek: É. Kiss Katalin professzor asszony személyében, aztán gazdag tapasztalataival és teljes megértéssel a Baptista Szeretetszolgálat találta meg az első támogatókat, és adminisztrálta a támogatásokat. Az első öt év után nyilvánvalóvá vált, hogy az akkori szerkezeti keretben – oly módon, hogy a támogatásokkal kapcsolatos ügyeket a Szeretetszolgálat kezeli Budapesten, az ösztöndíjakat pedig mi Kolozsváron – nem biztonságos a program működése. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között álmatlan éjszakáink voltak az ösztöndíjak többhavi késlekedése miatt. Teljes egyetértésben csoportosítottunk át aztán mindent az egyesület munkakörébe Kolozsvárra Somai József ügyvezetése alatt. Azóta itt végezzük odaadó, szerény munkatársainkkal a pályáztatás és a pályázatok elbírálásán kívül a banki átutalások adminisztrálását, a folyamatos kapcsolattartást a támogatókkal, az ösztöndíjasokkal, a személyes kapcsolatok ápolását. Budapesti alapítványunk létrehozásában, amely szintén adminisztratív feladatokat lát el, É. Kiss Katalinon kívül két korábbi támogatónk és barátunk, Jeszenszky Géza és Entz Géza vállalt szerepet.
Stabilitás, rendszeresség
A pályázatok, a kapcsolatok, a terepjárás és a napi munka alapján minden évnek megvolt a maga tapasztalata, a maga tanulsága, és ezek nyomán folyamatosan próbáltunk javítani azon, amit sok tekintetben hályogkovácsként kezdtünk el. Közelebbről láthattuk, hogy pl. a tanulók minősítése hogyan minősíti magukat az iskolákat, a pedagógusokat, hogy milyen vonatkozásban releváns, és miben nem a tanulmányi versenyek eredménye, hogy mennyiben kell fenntartással kezelnünk a szülőktől származó adatokat. Sok tekintetben látlelete ez erdélyi magyar világunknak, oktatási intézményeinknek.
A kezdés lendületében, néha meggondolatlanul, a létszámbeli, azaz a mennyiségi fejlesztést tekintettük fontosnak: sok gyermeket bevonni a programba még több támogatóval. De be kellett látnunk, hogy ennél fontosabb a támogatás stabilitása és rendszeressége, a kapcsolattartás, a kapcsolatépítés. Ebben a törekvésben is a legtöbb ösztönzést és megértést az akadémiai környezetből kaptuk: az elmúlt két évben személy szerint is Somogyi Péter professzortól. Ha elkészítenénk (és el is fogjuk készíteni) a támogatottak erdélyi térképét és a támogatók Ausztráliától Kanadáig, Norvégiáig terjedő világtérképét (amelyen erdélyiek is egyre többen rajta vannak), a közvetlen magyar–magyar kapcsolatoknak egy olyan hálózata rajzolódna ki, amely nagy szavak nélkül példázza az összetartozást, a szolidaritást. Ezen a térképen is mint tudásközpont, mint a tudomány központja az Akadémia a fő sűrűsödési pont.
A bizalomról, a bizalomra épülő emberi kapcsolatokról szokás ugyan mint tőkéről beszélni, de többnyire úgy, hogy ez nehezen váltható át igazi tőkévé, pénzzé. Programunknak ez a bizalmi tőkéje viszont, amely nem a költségvetésből és nem is gazdag emberek adományából ered, pénzben is kifejezhető. Évi átlagban 350 ösztöndíjat folyósítottunk, ez havi 3 millió150 ezer forintot jelent, 10 év alatt 974 erdélyi tanulónak 340 millió forintot juttattunk el, azaz 1 millió 100 ezer eurót, személyenként átlagban 350 ezer forintot. Azt viszont nehéz vagy talán lehetetlen számszerűsíteni, hogyan kamatozott ez a befektetett tőke. Tudjuk, hányan érettségiztek sikeresen a támogatottak közül még az utóbbi két év eredményeiben lesújtó érettségijén is, tudjuk, hogy ők szinte mind egyetemen folytatják tanulmányaikat, sokan közülük tovább élvezve korábbi támogatójuk segítségét. A támogatás egyéb, sokféle hozadékát viszont lehetetlen felmérni: azt, hogy mit jelent a bátorítás, kinek mit jelentenek a személyes, emberi kapcsolatok, a betekintés az ünnepi, gyakran mitikus Erdély hétköznapjaiba, emberi gondjaiba, néha tragédiáiba. Remélhetőleg az is hozadéka, tanulsága ennek a programnak, hogy segít egyensúlyba hozni többnyire egyoldalú szólamokkal megválaszolt erdélyi magyar dilemmákat. Segíti például annak tudatosítását, hogy a hivatástudat csak akkor ér valamit, ha szakmai tudással és műveltséggel párosul, hogy csak az szolgálhatja igazán a közösségét, aki megvalósította önmagát, hogy a köznapi munkát és gyakorlatiasságot nem pótolhatja a szimbolikus ünnep, hogy a józanság célravezetőbb, mint a mítosz és köd, hogy a jelen és a jövő elől nem lehet folyamatosan a múltba menekülni.
Önzetlen szolidaritás
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület által képviselt ügyet – amely nem más, mint esélynövelés a jövő érdekében – tíz év elteltével a szolidaritás hálója szövi át: nagymamák, egész családok, tudósok, tanárok, politikusok, egyesületek és alapítványok, tehetségpontok és tehetségsegítő szervezetek szolidaritása. Álljon itt néhány névtelen példa a támogatók széles köréből. Hetedik éve támogatónk egy idősek otthonában élő hölgy, akinek ösztöndíjasa már egyetemi hallgató. Egy idős néni évek óta rendszeresen utal át havi 1000 forintot. Erdélyben született, Magyarországon élő nyugdíjas orvosnő ösztöndíjasa egy gyermekotthonban élő középiskolás lány, aki orvosnak készül, támogatója felajánlotta, hogy amennyiben Magyarországon végezné az egyetemet, hétvégenként szívesen befogadná otthonába. Erdélyi származású, norvégiai orvosnő családtagjaival (szüleivel, testvérével) 13 támogatást vállal; az egyik legfiatalabb támogatónk 25 éves, három évvel ezelőtt csatlakozott a programhoz, nagyapjával együtt vállalta a támogatást, rendszeres kapcsolatban áll az ösztöndíjasával.
Azoknak a szolidaritásáról van tehát szó, akiket a jubileumi tehetségnap résztvevői képviseltek, azokkal, akik a támogatottak képviseletében utaztak el a budapesti rendezvényre: megmutatkozásként, bemutatkozásként, elismerésül és köszönetképpen. Nem sztárok, nem celebek ők, hanem erdélyi tanulók, erdélyi tehetségek.
Péntek János
A szerző a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület elnöke
Krónika (Kolozsvár)

lapozás: 1-30 ... 421-450 | 451-480 | 481-493




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék