udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
509
találat
lapozás: 1-30 ... 451-480 | 481-509
Névmutató:
Kriza János
2017. március 4.
Arany János kérdezett...
Arany János kérdez címmel kerekasztal-beszélgetést rendezett csütörtök délután az EME Bölcsészet- Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya. Egyed Emese szakosztályi elnök bevezetőjében elmondta: a rendezvény célja előtérbe helyezni a kétszáz éve született nagy költőnk mai értelmezéseit.
A kerekasztal-beszélgetést a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum Lukács János magyartanár által irányított diákjainak versműsora vezette be.
A neves meghívottak közül Olosz Katalin folklórkutató úgy vélte, Arany János neve benne van a köztudatban, de nem ismerjük eléggé az erdélyi kötődéseit, pedig a Koszorú folyóirat szerkesztésében Aranynak három erdélyi munkatársa is volt: Kriza János, Szabó Sámuel, és Szabó Károly.
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)2017. március 4.
Néprajzi életműdíj Albert Ernőnek
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban tegnap tartott Székely kapuk című tudományos ülésszak megnyitójaként a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíjjal tüntette ki Albert Ernő sepsiszentgyörgyi néprajzkutatót, a társaság tagját, az indoklás szerint a székely népköltészet és népélet, valamint a cigány kultúra kutatásában és dokumentálásában végzett kiemelkedő munkásságáért.
A méltatásban Pozsony Ferenc egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja elmondta: a csíkdánfalvi születésű Albert Ernő a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1954-ben, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára, hosszú ideig pedig igazgatója volt, de pedagógusi munkája mellett tanítványaival együtt több ezer, változatokban gazdag háromszéki népballadát gyűjtött össze és közölte a Faragó József szerkesztésében megjelent Háromszéki magyar népballadák című kötetben (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1973). Pozsony Ferenc kiemelte, Albert Ernő a legnehezebb években is folyamatosan végezte gyűjtő tevékenységét, 1989-ben jelent meg az Édesanyám sok szép szava című gyűjteménye, amelyben egy ditrói asszony, Ádám Joákimné Kurkó Julianna énekeit, ritka régi balladáit és dalait közölte. Eredményeit mégis inkább a rendszerváltozás után tudta megjelentetni, köztük az 1995-ben közzétett Rigó és madár című kötetet (alcíme: A főd népe – egy gyimesi csángó család élete), amely az elmesélt élettörténet-kutatás módszerét követte – hangsúlyozta a méltató. 2004-ben jelent meg A halálra táncoltatott leány. Csíki népballadák című kötet Sepsiszentgyörgyön, amely hézagpótló gyűjtemény, mivel a folkloristák legtöbbször elkerülték ezt a vidéket. A méltató továbbá elmondta, Albert Ernő a magyar ajkú cigány közösségekben gyűjtött balladáit és dalait, valamint a betelepülés-történetükkel, életmódjukkal kapcsolatos eredményeit forrásértékű kiadványokban jelentette meg: Sok szép cigánylány (1998), Szabad madár. Háromszéki cigány népköltészet (2000), Sír az út előttem. Háromszéki cigányoktól gyűjtött népköltészet és levéltári okmányok (2001). Szintén levéltári kutatásaiból született meg 2004-ben A halál völgye. A határőrség szervezése 1762–1764-ben című dokumentumkötete is. A méltatás után Pozsony Ferenc átadta a díszoklevelet, Albert Ernő megköszönte a kitüntetést.
A Kriza János Néprajzi Társaság 2012-től adományoz életműdíjat. Elsőként P. Daczó Árpád Lukács ferences szerzetes, a népi Mária-kultusz, a vallásos népszokások és az archaikus népi imádságok kutatása terén elért tudományos eredményeiért kapta meg az elismerést, 2013-ban Kovács Piroska máréfalvi székelykapu-mentőt tüntette ki a társaság, következő esztendőkben Almási István népzenekutató, Szentimrei Judit és Kallós Zoltán néprajzkutató kapott életműdíjat.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. március 7.
Méltó helyet eleink örökségének (Székely kapuk régen és ma)
A régi székely kapukat meg kell menteni, az újakat a hagyományos szerkezet és mintakincs alapján kell megépíteni, az utóbbi másfél évtizedben elburjánzott falukapu-készítést pedig olyan irányba kell terelni, hogy azok ne a települések közötti versengés eszközei legyenek, hanem minél jobban jelképezzék az eredeti székely kapu sajátos helyi vonásait – fogalmaztak az előadók szombaton a székely kapukról szóló tudományos ülésszakon, amelyet a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban tartottak. Az eseményen bemutatták Balassa M. Iván Székelykapuk régen és ma című könyvét, amelyhez hasonlóan az elhangzott ismertetők is történetiségében követték a székelykapu-jelenséget.
A Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében talán soha nem ült annyi fafaragó egyszerre, mint szombat délután, a neves előadók mellett ez is emelte az esemény rangját. Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntőjében elmondta, 2009-ben indította Kovászna és Hargita megye önkormányzata a székelykapu-programot annak érdekében, hogy számba vegyék, milyen helyzetben vannak a régi kapuk, és kapufaragásra, a régi értékek felújítására ösztönözzenek. Megjegyezzük, a háromszéki székelykapu-állomány felújítása, megőrzése tekintetében eddig jóval kevesebb beavatkozás történt, mint amire szükség lenne, pedig felmérés, leltár már 1989 előtt is készült.
A szakmai előadások előtt Pozsony Ferenc kolozsvári egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja átadta Albert Ernő sepsiszentgyörgyi néprajzkutatónak a Kriza János Néprajzi Társaság életműdíját a székely népköltészet és népélet, valamint a cigány kultúra kutatásában és dokumentálásában elvégzett kiemelkedő munkásságáért.
Védeni kaput és településképet
Furu Árpád, a kolozsvári Transylvania Trust Alapítvány (TTA) népi építészeti szakosztályának irányítója, az erdélyi népi építészet inventarizációs programjainak vezetője a bevezetőben elmondta, hogy a jelenkori számbavételezési projektek alapját a XIX. századi kutatások képezik, s bár helyzet- és állapotfelmérések 1989 előtt is születtek, a leltározás 1990 után újra fellendült. Kiemelte a TTA és a Szentendrei Néprajzi Múzeum közösen indított inventarizációs, valamint a tavaly elhunyt máréfalvi Kovács Piroska és csapata kapuörökség-védelmet célzó programját, a Székely Nemzeti Múzeummal együtt elkészített falukép-védelmi stratégiát, de beszélt a Nyárád menti és csíki felmérésekről is.
A háromszéki kapufaragás történetébe vezetett be Szőcsné Gazda Enikő néprajzkutató, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának irányítója. Elmondta, hogy az első világháború utáni öntudatra ébredés eredményeként székely ruhás felvonulásokat tartottak Háromszéken, de a későbbi, magyar megmozdulások elleni román fellépések miatt ez nem tartott sokáig, ami a kapufaragást is érintette. Háromszéken már a XVIII. század első felében készültek székely kapuk, a legrégebbi, jelenleg is álló az 1733-ban faragott dálnoki Veress-kapu, amelyet a zetelaki, Dávid Mózes faragta (1875-ben) kapuval együtt építettek be a Székely Nemzeti Múzeum utcai kerítésébe Kós Károly tervei alapján. Gazda Enikő beszélt a XIX. század végi és a századfordulón megnyílt szakiskolákról, a Kézdivásárhelyen, Vargyason, Bitán indított faragótanfolyamokról, a Kalot Népfőiskoláról, amelyek az iskolai kézimunkaórákkal együtt hozzájárultak a faragás és a népi díszítőművészet újabb térhódításához. A magyar honvédek 1940-es bevonulására díszkapukat készítettek a települések határába, parókiák bejáratát kezdték díszíteni székely kapuk, új minták, új ácsolási szokások jöttek be, és megváltozott a fafaragók státusza is, értelmiségiek is faragnak – mondta a szakember, gazdag képanyaggal illusztrálva előadását.
Vérlázító a pusztítás
Dimény-Haszmann Orsolya a székelykapu-állítás hagyományairól szólva elmondta: az 1960-as években Csernátonban nyolc Napóleon korabeli székely kapu állt, Dálnokon, Páván és egész Felső-Háromszéken voltak még akkor régi kapuk, amelyek azóta részben vagy egészben elpusztultak. Megemlékezett idős Haszmann Pál szerepéről a csernátoni népfőiskola indításában, elmondta, hogy az általa 1942-ben faragott székely kapu jelenleg a Bod Péter Népház előtt áll.
Akit egykor a népfőiskola szelleme megcsapott, az folytatta – hangsúlyozta Haszmann Pál, a Csernátoni Haszmann Pál Múzeum nyugalmazott vezetője. Elmondta: a két világháború között elnyomorították a székely népművészetet, a székelyek életét, műveltségét, „ami ott izzott, mint parázs a hamu alatt, és amint lehetett, újból feltámadt”. Huszonöt esztendő alatt majdnem lebontottuk Felső-Háromszék összes falvának épített örökségét, ami által átalakult, rossz irányba mozdult el a falukép – mondotta. Haszmann Pál szerint a székely épített örökség, a székely falukép pusztulása vérlázító, ellene tenni kötelességünk.
A székely kapuk egyik alapvető szerepe a tértagolás, elhatárolnak különböző helyeket, elválasztják a közösségi és a családi, továbbá a szakrális és a profán teret – hangsúlyozta Pozsony Ferenc a Székely kapuk új terekben és kontextusokban című előadásában. A kapuk visszatükrözik egy közösség értékrendjét, mentalitását és azt, hogy mennyire nyitott vagy zárt egy adott közösség. Beszélt arról, hogy a millenniumi évtizedben megjelent a székely kapu történelmi emlékhelyeken, országos kiállításon, így jutott el a budapesti Városligetben felépített millenniumi falu bejáratához is. Pozsony Ferenc kitért a változó életmód okozta károkra: a Székely Nemzeti Múzeum kerítésébe épített két történelmi székely kapuról azt mondta, azokat le kell másolni és védett helyre költöztetni, mert a kipufogógáz és a nagy gépjárműforgalom miatti rezgések ártanak a kapuknak.
Az előadó a székely kapu szimbolikájának különböző korszakait ismertette. 1896–1920 között a magyar nemzeti azonosságtudat kifejezője volt, a szecessziós törekvésekkel összhangban. 1940-ben épültek a díszkapuk, de ezek ideiglenesek voltak. 1968 és 1972 között, a román ideológiai lazítás idején a székely kapuk múzeumi reprezentációja figyelhető meg, 1972 és 1989 között elsősorban családi és szakrális térben jelenik meg, ekkor a passzív rezisztencia jelképe. 1990 után temetők, parókiák bejáratát díszítik, és megjelennek a társadalmi szimbolikával rendelkező monumentális kapuk is, megkezdődik a települések közötti versengés.
Ormótlan falukapuk
Pozsony végszavához kötődött Kinda István Falukapuk Háromszéken című előadása, amelyben a néprajzkutató a székely kapuk kezdeti funkciójától elvezet a jelenkori falukapukig. Utóbbiakról elmondta, a Római Birodalomban meghonosodott diadalív méretű kapukat Székelyföldön az 1940-es magyar bevonuláskor kezdték építeni, ezek mintájára és gyakran ezek helyére állítják 2003-tól a hatalmas falukapukat. Gelencén kezdték faragni az elsőt, mégis a zabolait állították fel hamarabb, majd az ötletet követte Papolc, Szörcse, Torja, Haraly, Kommandó, Lemhény, Szentkatolna, Imecsfalva, Márkosfalva, Futásfalva, Kézdiszentlélek, Dálnok, és így sorolhatnánk. Aztán következett a versengés, hogy melyik a legnagyobb, a legszebb. Végül az előadó ecsetelte a valóságot a falukapuk többségéről: a közösséget vezetők státusszimbóluma, politikai és gazdasági erőfitogtatás, kifogásolható a nyersanyag, szerkezetük nem tükrözi a hagyományos kapuk arányait és szerkezetét (pl. „négylábú” székely kapu – két kiskapu), megjelenik a gépi faragás, zábékra szerelt faragott lapok, kevert motívumkincs, a díszítés túlzsúfoltsága, a holdkaréj nem a növekvő, hanem a fogyó holdat jeleníti meg – „ez már nem székely kapu, inkább székelyek által faragott díszkapu”. Kinda István beszélt a testvértelepüléseknek ajándékozott székely kapukról, a fura, hagyománytalan avatókról, a falukapuk utóéletéről, ami leginkább arról szól, hogy a hatalmas építmény lábazata elgörbül, a nyers fa gombásodik, olykor balesetet okoz egy-egy leomló szerkezet. Mindezekért Kinda István úgy véli, nagyobb megfontoltságra van szükség a falukapuk és a faragott térplasztikai alkotások állítása terén. Világörökségi védelmet kérnek
Tavaly a szakértői kormány megváltoztatta a Románia által benyújtott várományosi listát, szabotálta, hogy a csíksomlyói búcsú az UNESCO szellemi örökségi listájára kerüljön, és rövid határidőre megnyílt a lehetőség újabb jelölésre – ismertette a székelykapu-jelölés első lépéseit Hegedüs Csilla volt kulturális államtitkár, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke. Elmondta, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársai nagyon gyorsan előkészítették a dokumentációt, és ha az országos műemléki bizottság megszavazza, ha a kulturális miniszter egyetért, akkor a székely kapu a várományosi listára kerülhet – ez ellenben csak egy szándéknyilatkozat, utána össze kell számolni a kapukat, amelyek a szakemberek által felállított feltételrendszernek megfelelnek.
Hegedüs Csilla szerint, ha a székely kapu felkerül a várólistára, úgy fogjuk érezni, hogy végre méltó helyen van mindaz, amit az őseink teremtettek, és mi magunk is jobban odafigyelünk értékeire, amikor például falukapukat tervezünk, meggondoljuk, hogy azok szakmailag hitelesek legyenek. Azt is jelenti majd, hogy az önkormányzatok tudják támogatni mindazokat, akik eredeti helyükön akarják megőrizni és szakszerűen felújítani a székely kapukat. Emellett azzal, hogy megismerjük saját értékeinket, a közelebbről és távolabbról érkező turistáknak is lehetőséget tudunk teremteni erre – mondotta az örökségvédelmi szakember. Buzogány Árpád, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont művelődésszervezője méltatta a tavaly elhunyt máréfalvi Kovács Piroska székelykapu-mentő tevékenységét, Süveg Éva, Hargita Megye Tanácsának munkatársa pedig bemutatta a Hargita megyei székelykapu-programot, amely révén korábban hetvenkét kaput újítottak fel a megyei önkormányzat támogatásával, 2013-tól pedig újabb huszonegyet a Nemzetpolitikai Államtitkárság finanszírozásával. Az ülésszak végén Gazda Enikő bemutatta Balassa M. Iván Székelykapuk régen és ma című könyvét, amely a székely kapuk felfedezésétől a jelenkori helyzetig fogja át a székely kapuk világát, beleértve a Kárpát-medencében és a nagyvilágban felállított kapuk történetét. A bemutató után a szerző (akinek édesapja volt az első szakképzett néprajzos muzeológusa a Székely Nemzeti Múzeumnak) dedikált.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. március 21.
Istennek, hazának, tudománynak
A protestáns iskolahálózat történelméből
„Istennek, hazának, tudománynak!” – a Jókai Mór által a pápai alma maternek választott jelmondat talán a legtalálóbban adja vissza a protestáns iskolák szellemiségét. A sepsiszentgyörgyi unitárius templom közösségi termében és a Józsa Lajos Unitárius Közösségi Házban berendezett iskolatörténeti vándorkiállítás – amely a Protestáns iskolatörténeti mozaik címet viseli, és amely a Református Tehetséggondozó Alapítvány és a Reformáció Emlékbizottság kezdeményezésére készült – hiánypótlónak számít, hiszen arra vállalkozik, hogy 500 év rendkívül gazdag történelmét foglalja össze. Mint neve is jelzi: mozaik, azaz a teljesség igénye nélkül felvillant számunkra egy-egy felemelő korszakot a protestáns iskolák történetéből. Az alap történelmi ismereteken kívül elsősorban az irodalmi alkotások szolgáltatnak háttér-információkat a témához, íróik maguk is egykori kollégiumi diákok lévén. Itt említem rögtön Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét, amely a XIX. századvégi debreceni református kollégium világát ismerteti a kisdiák Nyilas Misi sorsán keresztül. Bár ez a világ zordnak hat az író ábrázolásában, Móricz többször hangsúlyozta, „ami kedves van a darabban, az debreceni emlék, ami nem kellemes, az máshonnan jött”. Szabó Magda Abigél című regényében a főszereplő Vitay Georgina, Gina kerül 1943-ban egy vidéki református intézetbe. A Matula zárt, puritán világa szintén önéletrajzi ihletésű, ugyanis az írónő egykori kollégiumára, a debreceni Dóczy Leánynevelő Intézetre ismerhetünk benne. És bár a szigorú szabályok, a szoros napirend kezdetben megkeseríti a főhősnő életét, hamar rájön, hogy valójában ez a rend és fegyelem egyben jótékony is, óvó és védő szerepet is ellát. Jókai Mór És mégis mozog a Föld regényének cselekménye szintén a debreceni kollégium falai közül indul, az író erdélyi vonatkozású, A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélése pedig a XVIII. század eleji nagyenyedi református kollégiumot és annak diákjait emeli ki a kuruc-labanc szabadságharcok idején. De miről is szólnak a történelmi források? A protestáns kollégiumok alapításának igénye a reformáció elterjedésével egy időben jelentkezett Európa-szerte. A reformáció célkitűzése az egyház és a társadalom megújítása volt. Ennek pedig legfontosabb eszközei az anyanyelvi prédikáció, a nyomda és az iskola voltak.
A Magyar Királyság területén a XVI. század első harmadától kezdve sorra jöttek létre a magyarság szempontjából meghatározó szellemi központok, így 1531-ben már a reformáció szellemében alakult meg a sárospataki református kollégium, ugyanebben az évben létrejött a pápai református kollégium is. 1538-ban a debreceni városi iskolát is reformátori vezetés veszi át, és megszervezik az alsó tagozattól az akadémiai tagozatig az oktatói és nevelői munkát, ugyanitt született meg 1577-ben az első magyar nyelvű számtankönyv. A Luthert követő magyarországi német nyelvű polgárság is sorra alakította át a középkori városi iskolákat humanista szellemben, mint például Leonard Stöckel 1539-ben alapított bártfai iskolája, vagy a Brassóban az 1540-es években, Johann Honter, Honterus polihisztor által létrehozott iskola, amelynek utódintézménye ma is a nevét viseli. A német nyelvű liturgiának és oktatásnak fontos szerepe volt a szász identitás megőrzésében Erdélyben. Kolozsvárott az 1557-es tordai országgyűlés határozata alapján létrejön Dávid Ferenc vallásalapító irányításával az unitárius kollégium. Az „óvári” kollégiumként emlegetett iskolában olyan kiválóságok tanítottak, mint Heltai Gáspár. Ugyanebben a században alapították még a kecskeméti, mezőtúri, szatmári, marosvásárhelyi református kollégiumot, a békési és a nagykőrösi református gimnáziumot.
A XVII. században az erdélyi fejedelmek kiemelt szerepet szántak az oktatás támogatásának és az iskolaalapításnak a reformáció szellemében. Bethlen Gábor 1620-ban fejedelmi székhelyén, Gyulafehérváron alapított kollégiumot, amelyet két évvel később akadémiai szintre emelt. Szimbolikus jelentőségű, hogy épületét az egykori domonkos kolostor, illetve saját lakóháza helyén emeltette. Első tanárai külföldről meghívott költők, elismert tudósok, első magyar professzora pedig Apáczai Csere János, aki 1653–56 között tanított itt. Az 1658-as tatárdúlás után Apafi Mihály fejedelem elrendelte a kollégium áthelyezését Nagyenyedre, ahol a későbbiekben felvette Bethlen Gábor nevét. Kolozsváron 1608-tól a református oktatás is elkezdődött a Farkas utcában. Utódintézménye felvette egykori diákja és tanárja, Apáczai Csere János nevét. A zilahi református kollégium 1646-ban indult gimnáziumi osztállyal, 1902-től főgondnoka után Wesselényi Miklós Kollégiumként lett ismert. Székelyudvarhelyen 1670-ben jött létre a református kollégium.
A század derekán Lorántffy Zsuzsanna és Rákóczi Zsigmond meghívására érkezett a híres cseh-morva pedagógus, Comenius a sárospataki kollégiumba. Bár Comenius 1654-ben eltávozott Patakról, az itt töltött néhány év nem múlt el nyomtalanul az iskola életében. Új tantervet dolgozott ki, amelynek része volt a szemléltetés és a színjátszás is. A nagy pedagógus alapvető műveinek egész sora született itt, köztük az első képes tankönyv, az Orbis Pictus (Ábrázolt világ). Debrecenben Descartes, Newton és Leibniz korszerű művei alapján oktatnak. A XVIII. században újabb protestáns gimnáziumok és kollégiumok jöttek létre, mint a csurgói református gimnázium, a pozsonyi, szarvasi, nyíregyházi evangélikus gimnáziumok, valamint a székelykeresztúri unitárius kollégium. A pozsonyi gimnáziumban a gyakorlati tárgyakat helyezték előtérbe, élő nyelveket is tanítottak, mint pl. francia, német, magyar. A XIX. században Sárszentlőrincen evangélikus gimnázium indult, amely a későbbiekben Bonyhádra költözött; 1859-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult a Református Székely Mikó Kollégium. 1868 előtt egyetlen állami népiskola sem működött az egykori középkori magyar királyság területén, és azután is csak ott létesítettek községi iskolákat, ahol nem voltak felekezetiek. A XIX. század második felében és a XX. század elején létrejöttek az első protestáns leánynevelő intézetek is, mint a debreceni református kollégium Dóczy Gimnáziuma, a budapesti Baár–Madas Református Gimnázium, a budapesti evangélikus leányképzés, a kolozsvári Felső Református Leánygimnázium, a sepsiszentgyörgyi református leánygimnázium. A protestáns kollégiumok céljaiban és szervezetében rokonvonások sokaságát fedezhetjük fel, bár számos különbség is van közöttük, hiszen más táj, más emberek közössége formálta ezeket az intézményeket. Közös bennük: a humanista háttér, eszmeiség, mint például az anyanyelvre lefordított Biblia és zsoltárok, a népoktatás szükségességének szemlélete, a műveltség nyíltsága, európai tájékozottsága és a nevelés sokoldalúsága. Vallották, hogy az ember formálható. Közös továbbá a tradíció és a haladás egységének sajátos szemlélete, a „docendo discimus”, a tanítva tanulás elve: az iskola önállóságra tanította a diákokat azáltal, hogy az alsóbb szinteken a tehetséges diákok közül választottak ki tanítókat, ők voltak az ún. publicus vagy privát praeceptorok, másképp az osztály- és magántanítók; a professzorok sokáig csak az akadémiai tagozatokon tanítottak. Diákönkormányzatok (vagy „coetus”) működtek: a protestáns kollégiumi diákság nemzedékeken át erős önkormányzattal, választott tisztségviselői útján intézte ügyeit. Közösek az alaptantárgyak is: alsó tagozaton kiemelt szerepet kapott a szépírás, számtani alapművelet, Európa országainak vázlatos ismerete, zsoltáréneklés – természetesen anyanyelven –, bibliai és erkölcsi ismeretek; míg felsőbb tagozatokon a latin nyelv, a görög-római kultúra, stilisztika, retorika, poétika, aritmetika, földrajz és történelem, természettudományok, szent nyelvek, teológiai stúdiumok voltak tanulható tantárgyak. Közös vonás az is, hogy haladó szellemiség jellemezte a tantestületet, mindig az adott kor aktualitásaihoz igyekeztek igazodni a tudományok terén, elég megemlíteni azt a tényt, hogy Descartes racionalizmusa, majd Newton és Leibniz tudományos hatása a fizikában és matematikában a protestáns iskolák közvetítésével jelentkezett először Magyarországon. Fontosnak tartották az éneklést, kórusok működését: temetésekre, valamint családi ünnepekre a kollégiumi énekes diákok a XVI. századtól kezdve már szervezetten jártak. Jellemző volt a külföldi egyetemjárás („peregrinatio academica”), a peregrinusok kezdetben a wittenbergi egyetemet látogatták, majd a heidelbergit, a németalföldi, svájci, angol akadémiát. 1526 és 1789 között mintegy 25 ezer magyar diák látogatott külföldi egyetemet. Ők a megszerzett tudást itthon kamatoztatták, többen az itthoni szolgálatot választották, viszont rendszeresen tartották a kapcsolatot nyugat-európai kollégákkal. Közös e rendszerben a támogatás mikéntje is: nemcsak az egyház részéről, hanem a helyi tanács és a helyi közösség is adakozott sok esetben, és ezáltal aktívan részt vett a tanintézmények fenntartásában, de még ún. „angol pénzről” is beszámolhatunk a nagyenyedi kollégium esetében, ahol az angol király, I. György is gyűjtést szervezett a kuruc–labanc harcok során sérült kollégium újbólépítésére. Az is közös ezen iskolákban, hogy a magyar nemzeti törekvéseket, a magyar hazát szolgálták kurucként, majd ’48-as nemzetőrként, honvédként, illetve a világháborúkban. A protestáns kollégiumok sorsa is hasonló: gondoljunk itt ellenreformáció által üldözött iskolákra, a kommunista rendszerre, amely évtizedekre beszüntette a felekezeti oktatást – kivételt képez a debreceni református kollégium –, vagy gondoljunk a boldogabb időkre, az 1990-es évek elejére, amikor újra létrejöhettek ezek az iskolák.
Összegzésként megállapítható: ezek az alma materek az életre képesítő tudás és a jellemformálás helyszínei is egyben, hiszen a magyar kultúra, a magyar tudomány számos nagy alakját köszönhetjük a protestáns kollégiumi oktatásnak. A teljesség igénye nélkül néhány név: Apáczai Csere János, Kőrösi Csoma Sándor, Bölöni Farkas Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Fazekas Mihály, Bolyai Farkas, Bolyai János, Arany János, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Kriza János, Berde Mózsa, Orbán Balázs, Benedek Elek, Gyárfás Jenő, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Tisza István, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc, Bay Zoltán, Szabó Magda, Varga Nándor Lajos, Kós Károly, ifj. Kós Károly, Áprily Lajos, Beke György, Nemes Nagy Ágnes. Az évszázadok során a protestáns kollégiumok nemzeti kultúránk kibontakoztatásának termékeny talajául szolgáltak, és folyamatos táplálói lettek, egyúttal jelképei a folytonos küzdelmekben a hitnek, a kultúrának és tudományosságnak.
Magyarósi Imola
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. március 27.
Gyermekkorunk bútorai
Asztalos Enikő Népi lakberendezés a Nyárádmentén a XIX. század végétől napjainkig című könyvének a bemutatóján újra szüleink, nagyanyáink, falun élő rokonaink házában, bútorai és használati tárgyai között érezhettük magunkat.
Sokan gyűltek össze a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János termében, a szerző neve és munkássága, valamint a feldolgozott téma ugyanis biztosíték volt arra, hogy a marosvásárhelyi közönség hasznos és érdekes könyvvel ismerkedhet meg. Nagy László unitárius lelkipásztor bevezető szavaiban a hajdani otthon, a falusi élet rendje, megfontoltsága, harmóniája iránti vágyakozás és ezen értékek megtartásának fontossága szólalt meg.
Kilyén Ilka, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke mint szervező Asztalos Enikő gazdag munkásságát ismertette, amely a néprajz minden területét felöleli. Már gyermekkorában megismerkedett a falusi ember életével, a népművészet minden műfajával. Annak tudatában, hogy a népi kultúra, „a népiség a hagyománytartalék számon tartója, a népfaji örökségek biztosítója, őre és propagálója” (Horváth János), az irodalom és minden művészetek alapja, oktatói, pedagógusi hivatásának gyakorlása mellett állandóan gyűjtött. Gyűjtéseiben átfogó képet nyújt annak a falunak az életéről, ahol alapos néprajzi és népköltészeti kutatásokat végzett. Nemcsak a magyar, a román folklór, szokásvilág szakértő gyűjtője és továbbadója, hanem az együtt élő nemzetiségek, például a romák szokásait, az azokhoz fűződő népköltészeti alkotásokat is gyűjtötte és közreadta. Mint a Marosvásárhelyi Tudományos és Kulturális Egyetem (akkoriban Népi Egyetem) magyar néprajz és népművészet szakának oktatója, több mint hatszáz, egész Erdélyt átfogó hallgatót vezetett be a kutatás tudományába, és nyújtott szakmai igazolást a különböző intézmények szakmai véglegesítéséhez, népi iparművészek vállalkozásához. A Magyar Néprajzi Múzeum, a Magyar Néprajzi Társaság, a Kriza János Néprajzi Társaság számos díjjal és elismeréssel tüntette ki. Az EMKE Maros megyei szervezete 2014-ben Értékteremtő díjjal, Magyarország 2016-ban Arany Érdemkereszttel ismerte el munkásságát.
A könyvet, annak egyes fejezeteit Bodolai Gyöngyi újságíró mutatta be. A manapság oly divatos kínai lakberendezési elv, a feng shui – szabadon áramló energia – elvével párhuzamot vonva elmondta, hogy a rendtartó székely faluban, így nyárádmenti településeken is, a falusi ember nagyon egyszerűen és praktikusan rendezte be a házát. Minden bútornak megvolt a helye és szerepe, tájolásában, felosztásában és berendezésében pedig minden lakás hasonlított egymásra. Asztalos Enikőnek a nyárádmenti népi lakberendezésre vonatkozó gyűjtése, amelyet sorozatban a Népújság közölt, megismerteti velünk az erdélyi magyar ember „lakberendezési tudományát”, amelynek pontos szabályai voltak a ház elhelyezésétől kezdve egészen a helyiségek berendezéséig. Az egymást követő fejezetekben a szerző beszámol arról, hogy milyen kelengyebútort kapott a lány, kik voltak azok a marosvásárhelyi és nyárádmenti bútorasztalosok, akik a lakberendezési tárgyakat készítették, milyen volt a népbútor és a piaci bútor, milyen bútordarabok voltak az első és a hátsó házban, hogyan alakult a lakás berendezése. A falusi lakóhelyiségekben a berendezés az átjárhatóságot, az energia szabad áramlását biztosította, s a lakásbelsőt szőttes és varrottas kézimunkák díszítették, jelképek sokaságával véve körül a ház lakóit. Asztalos Enikő tizenharmadik megjelent könyvében összegyűjtve, rendszerezve olvasható mindaz, ami a hagyományőrző erdélyi ember térrendezési tudományának lényege. A kötetet tájszavak, adatközlők jegyzéke, helynévmutató is kiegészíti.
Különleges meghívottja volt az eseménynek Pál atya, aki ezúttal nem mint lelkipásztor, ferences barát, árvaházat működtető közéleti személyiség szólalt meg, hanem mint egy asztalosmester fia, aki gyermek- és ifjúkorában nagyapja műhelyében, édesapjától, Bakó Ferenctől tanulta meg az asztalosmesterség csínját-bínját. Pál atya előadása lenyűgöző volt. Annyi elkötelezettségről, szeretetről, hozzáértésről adott számot, hogy csak sajnálni lehetett, hogy vallomását, amely egyben a kétkezi munka, a mesterember dicsérete is volt, nem hallhatták pályaválasztás előtt álló ifjak is. Pál atya ismertette a népi bútorok elkészítésnek, pácolásának, festésének, díszítésének minden mozzanatát. Amikor a faanyag feldolgozásáról beszélt, és a nagy gyalu került szóba, egyszerre csak Nagy László lelkész eltűnt, és pár másodperc múlva egy „ropánttal”, azaz egyméternyi gyaluval tért vissza, ami minket is, de Pál atyát is jókedvre derítette. Megtudtuk, hogy a gipszelés, slájfolás (csiszolás) után például az első színező réteget, a grundot maguk készítették Sárpatak (hiszen ott élt Pál atya családja) környékén található, porig szárított és őrölt sárga agyag, valamint lenolaj keverékéből. Miután megszáradt barna olajfestékkel kenték le, ebbe még száradás előtt tengeri szivaccsal vagy egy gereblyeszerű ecsettel mintázatokat készítettek. Ez volt a fladerezés. Ha a megrendelő fényesebb bútort szeretett volna, és pénze is több volt, egy pikkelyszerű anyagot használtak, ami szeszben vagy rezes pálinkában feloldva lakkot adott. Ez volt a sellakk. A viaszos dörzsölés is szép és természetes fényt kölcsönzött a gyöngyléces kanapénak, a három filungos szekrénynek. Megtudtuk, hogy Pál atya hajdani vizsgamunkája egy kisszék volt.
Asztalos Enikő, mint a téma ismerője és kitűnő előadó, aki a nevelést mindig és mindenkor fontosnak tartja, előadása elején egy füzettáblára (flipchart) lerajzolta a nyárádmenti telkek beosztását. Hol állt és milyen tájolású volt a ház, az istálló, a csűr, a tyúk- és disznóól, a konyhakert. Elmagyarázta a ház beosztását, az egyes lakóhelyiségek helyét a ház egészében, illetve azok berendezését és azt, hogy ezek a szokások, törvényszerűségek nem véletlenül alakultak ki. Évszázadok tapasztalata, gyakorlata alakította ennyire észszerűre. Megosztotta velünk a gyűjtés és ennek nyomán születő könyv történetét, mely a következő: a Kriza János Társaság 1999-ben Bogdándon (Szatmár megye) tartotta vándorgyűlését, amelynek témája a tájházak berendezése volt. Akkor határozta el, hogy a berendezések közül azt a bútort mutatja be, amelyet a néprajz egy kissé mellőzött, de amit a magyar nép évszázadok óta használt. A népi bútor házilag is elkészíthető, a falu középrétege megvásárolta, a módosabbak megrendelték. Egyszerű, praktikus darabokból áll: asztal, szék, kanapé, kaszten, majd sifon, almárium, mosdó és persze a tűzhely, a csikókemence. A gyűjtésre az indította – mesélte –, hogy nagy csodálója a magyar nép leleményességének, tehetségének, kézügyességének, észjárásának, lakberendezési „stílusának”, amely az egyszerűség és hasznosság elvére alapul. A magyar nép rendkívül célszerűen rendezte be életterét, a bútorokat a falak mellett helyezve el, szabadon hagyva a helység közepét, ahol játszhattak a gyermekek, helye volt a gazdasszonynak a főzésre, a férfinak egyszerűbb munkák elvégzésére. Az egyes bútoroknak meghatározott helye van a szobában, és ez a hely az egész magyar nyelvterületen azonos. Ez a gyűjtés a Nyárádmentére vonatkozik, de Asztalos Enikő a Mezőséget és Kalotaszeget is jól ismeri, hiszen mindkét néprajzi területen élt, de ugyanez volt a berendezés Délvidék, Felvidék vagy Somogy falvaiban is.
A szerző szeretettel és csodálattal beszélt a magyar nép használati tárgyairól, sokszor szakrális jelképekkel teli varrottasairól, szőtteseiről, amelyekkel jellegzetessé, otthonossá, széppé, kellemessé varázsolták a lakásokat. Valamikor, ha egy Erdélyben élő városi ember vagy falusi értelmiségi házába belépett valaki, azonnal tudta, hogy kivel van dolga, mert a mi népünkre jellemző szőttesek és varrottasok díszítették a lakást. Érthetetlen, miért veszik át az emberek a jellegtelen, egyenlakás mintát. A tanárnő felhívta a figyelmünket értékeink megőrzésének fontosságára.
A könyv az Erdélyi Gondolat Könyvkiadónál jelent meg. A rajzokat Asztalos Enikő készítette és Báthory Katalin dolgozta át nyomtatásra.
Kiss Juliánna
Népújság (Marosvásárhely)2017. március 27.
Emlékerdő Középajtán
Középajtai és nagyajtai iskolások ragadtak pénteken ültetőkapát és ásót, hogy Középajta határában, a Kicsifenyősben ötszáz facsemetét ültessenek el, ugyanakkor megtisztították az Ajta pataka martjának egy részét. Az eseményt a Kriza János Általános Iskola, a középajtai közbirtokosság és a helybeli református egyház szervezte. Az ötszáz csemete a reformáció óta eltelt öt évszázadra emlékeztet, a március végi dátum pedig az erdők nemzetközi napjának apropóján hívta fel a figyelmet természeti értékeinkre.
Az ötven diák reggel kilenckor az iskolából indult tanárai felügyelete mellett a falutól alig kőhajításnyira levő, szemet gyönyörködtető területhez. Kovács Katalin, a baróti magánerdészet erdőalap-felelőse és Balázsi Imre erdőmérnök előzetesen szólt az erdészeti munka jelentőségéről, az erdőgazdálkodás alapismereteiről és az erdőgondozásról. A segítő kezet nyújtóknak elmagyarázták azt is, mekkora fészket alakítsanak ki a csemeték számára, mennyi vízzel kevert földet tegyenek gyökereikre, és miként tapossák azt meg úgy, hogy levegő ne érje, s hogyan takarják be, hogy a szél ne szárítsa ki az apró fákat. A szakemberek arra kérték a fiatalokat, vigyázzák s tartsák tisztán a természetet, álljanak ki bátran, szólítsák meg a felnőtteket, ha szemetelni látják őket: az erdő több, mint fák összessége, élettér állatnak és növénynek, kiemelkedően fontos az embernek is. Gazdag Katalin úgy nyilatkozott, szívesen karolták fel az egyház emlékerdő létesítésére vonatkozó ötletét. „Szeretnénk, ha fiataljaink úgy nőnének fel, hogy tisztelik a természetet, óvják értékeit. Hasonlóképp támogatjuk azokat a kezdeményezéseket is, melyek történelmünkhöz, hagyományainkhoz és vallásunkhoz kötődnek – jöttünk tehát jó szívvel” – mondotta az általános iskola igazgatója.
A közbirtokosság a Kicsifenyős 1,9 hektáros területén saját embereivel további 5500 csemetét – többségben lesz a bükk és a tölgy, de kiegészítőként kőris és juhar is jut – ültet el. A baróti magánerdészet is csatlakozik ahhoz az országos kezdeményezéshez, melynek során 1,2 millió csemetét ültetnek el. Jelentős mennyiségű csemetét helyeznek el Bodosban, Alsórákoson és Ürmösön.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. április 1.
Aksakal nyelvének szűkülő terei
Beszélgetés Beder Tibor csíkszeredai tanárral
Gyakorlásképpen még elgyalogolt Zágontól Nagyváradig, az első adandó alkalommal pedig máris indult a macarköy-i magyarok felfedezésére. Beder Tibor magyarságkutatóval az iskolák szétválasztásának hőskoráról is beszélgettünk.
– Honnan ered ez a gyaloglás iránti, egészen kivételes késztetés?
– Háromszékinek számítok, édesapám tanító ember volt Uzonban, szeretett vadászni, én meg szívesen elkísértem a Lisznyó, Uzon környéki portyázásaira. Mindig érdekelt, mi van a hegyen túl, a gyaloglás nem jelentett gondot, kolozsvári egyetemista koromban például bejártam a város negyven kilométeres körzetét. Később, amikor a megyei pionírtanács keretében a turisztikáért feleltem, bejártam a teljes Hargita megyét, jobban ismertem a hegyeket, mint a településeket. Tavalyig még az újságot sem rendeltem meg, hogy mindennap el kelljen mennem érte a legtávolabbi lapárusig. A világot pedig csak gyalog lehet igazán megismerni. – Kőrösi Csoma Sándor volt a példakép? Vagy önmagában volt kihívás a gyaloglás? – Együtt a kettő. A legerősebb a kíváncsiság, a földrajzi felfedezés izgalma volt. Bárhová indultam, előtte soha nem kötöttem magam senkihez, reggel azt mondtam magamnak, na, fiú, ma ebbe az irányba mész negyven kilométert. Földrajztanárként Nagyajtára helyeztek, ott rögtön meg is alakítottam a Benkő József Kört, felújítottuk a néhai lelkész-füvész sírját. Be is hívtak a Securitatéra, hogy miért foglalkozom reakciós papokkal. Ettől még lerajzoltam egy emlékünnep alkalmával a Kriza János házát is, ekkor megfenyegettek a pártbizottságnál. – Ezek a zaklatások kergették a szomszédba, Hargita megyébe?
– Részben, nem sok esélyt láttam arra, hogy Sepsiszentgyörgyre kerüljek. A magyartanárnőként Szentkeresztbányán dolgozó feleségem meggyőzött, hogy menjünk Székelyudvarhely környékére, így lettem aztán három éven át iskolaigazgató Korondon, akkoriban építettük a líceumot. Természetesen ott is szerveztem turisztikai kört, a gyermekekkel nagyon szép sikereket értünk el az eredménytúrázásban, annak következtében aztán a pionírtanácshoz helyeztek. A kollégák többsége pedig értékelte, hogy azt csinálom, amit mások nem. Például igyekeztem történelmet bevinni a mozgalomba. Lejátszottuk az 1642-es tatár betörést, de nem úgy, ahogy a hatalom előírta. Szervezzem a vasárnapi mise idejére, javasolták, hogy az emberek ne menjenek templomba. Én azonban megbeszéltem a pappal, hogy aznap korábban misézzen. Nagyon jól sikerült, Csíkszeredából több ezer ember jött ki a rendezvényre, nem is engedélyeztek nekünk több tatár betörést.
– Az 1989-es fordulat után szinte egyöntetűen választották megyei tanfelügyelővé. Senki nem kifogásolta, hogy túraimádata miatt sokat lesz majd távol a hivatalától?
– Nem, mert mások számára is szorgalmaztam a kimozdulást. Kilencvenben még szinte bármit lehetett csinálni, én meg azt mondtam a tanároknak: menjetek Magyarországra, nézzetek körül, tapasztaljatok, hozzátok haza a szerzett tudást. Rengetegen megfogadták tanácsomat, sok mindent meg is tanultak a kollégák, miközben menetrendszerűen érkeztek a kritikák is, miszerint turizmust csinálok a tanügyből. Aztán ott volt az iskolák szétválasztása, amit Hargita megyében szinte maradéktalanul végrehajtottunk. Egyetlen helyen nem sikerült, Gyergyószentmiklóson, ott a dolog Dézsi Zoltán polgármester ellenállásán bukott meg. Azért maradt kezdetben két tannyelvű a Salamon Ernő Líceum. Nem voltam hajlandó olyan kompromisszumokra, mint a hajdani sepsiszentgyörgyi tanítóképző épületének feladása volt, és amiről igyekeztem is lebeszélni a háromszéki kollégákat. Sajnos, sikertelenül. Négy év után az oktatási minisztérium le is akart váltani, mert nem hajtottam végre maradéktalanul az új tanügyi törvény előírásait, fél éven át például Hargita megyében magyarul tanították a földrajzot és történelmet. Ötezer fős szimpátiatüntetésen álltak ki akkor mellettem a kollégák, a város- és megyevezetés is támogatott, így végül tizenkét éven át töltöttem be ezt a pozíciót. – Az igazi nagy gyalogtúrázás, a törökországi utak csak ekkor kezdődtek. Mióta csírázott önben a szándék?
– Valamikor 1981-ben találkoztam egy írással az Élet és Tudomány című lapban egy törökországi magyar faluról, és én rögtön elhatároztam, hogy elmegyek Macarköybe, meg kell néznem, hogyan voltak képesek évszázadokon át megőrizni az ott élők magyar identitásukat. A kommunista világban kibocsátott útlevéllel persze csak a bolgár–török határig jutottam, nem baj, gondoltam, hazajöttem, és elgyalogoltam Zágontól Nagyváradig, Szatmárnémetiig. Felkészülés gyanánt, tapasztalatszerzés céljából. Ahogy azonban lehetőség nyílt rá, azaz 1990-ben már indultam is Törökországba. A bolgár határtól indultam, mivel egyszer már eljutottam odáig, Törökország északi részén, Trákián és Anatólián kellett átjutnom. Kiszámoltam, hogy három hét alatt megteszem az utat, a tanév kezdetére már itthon is voltam. Annak idején megfogadtam: ha elmehetek Törökországba, szakállat növelek. Azóta viselek szakállt, a török barátaim Aksakalnak, Fehér Szakállnak neveznek. A régi időkben a falu bölcseit is így nevezték. – Soha nem érezte, hogy kész, egyetlen további lépést sem tud tenni?
– Egyetlen alkalommal, az első törökországi utam idején valahol Anatóliában éreztem, hogy képtelen vagyok tovább menni. Egy vendégfogadó tornácán aludtam, reggel pedig úgy keltem fel, hogy folytatom, ha a fene fenét eszik is. Két napig tartott ez a válság, a kamionsofőrök mindegyre fel akarták venni az út szélén vánszorgó rövidnadrágost, de egy 35 kilométeres szakasszal átestem a holtponton, és aztán újra minden a régi volt. Ami hatalmas lelki segítség volt: Törökországban soha nem kértek tőlem útlevelet, elég volt annyit mondanom, hogy magyar vagyok.
– Olvasmányai, álmai Törökországával találkozott?
– Nem is hasonlított arra, amit eredetileg elképzeltem magamnak. Már 1990-ben olyan benzinkutakat, szolgáltatásokat találtam például, amilyet itthon akkor el sem lehetett képzelni. Az emberek kedvesek, az itthoniaknál sokkal barátságosabbak, szolgálatkészek voltak. Rodostóhoz közeledve egy este megérkeztem egy település iskolájához, magyar vagyok, tanár vagyok, mondtam, szállást kérek. Az igazgató az irodába terelt, a hűtőszekrényben étel-ital volt, ott aludhattam egy fotelben, senki nem kételkedett a tisztességemben. De aludtam polgármesteri irodában is, elég volt annyit mondanom, hogy magyar vagyok. Amikor Isztambulban székely kaput avattunk, a kerület polgármestere úgy fogalmazott a beszédében, hogy ez a hely innentől kezdve a székelyeké. Amikor híre ment, hogy Bilecikben – ahol olyasfajta nemzeti emlékhelyet alakítottak ki a törökök, mint az ópusztaszeri – megkoszorúztuk Attila szobrát, a tartományi kormányzó vendégül látott, díszvacsorát adott a 45 fős küldöttségnek. Mi, rokonok, tartsunk össze, hangoztatták.
– A főtanfelügyelői székből rögtön a nyugdíjasok táborába lépett. Változatlanul vonzotta az út, Törökország? – Igazából tavalyig, amikor fájni kezdett a derekam, nem is éreztem, hogy nyugdíjas vagyok. A Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöki tisztsége, a Julianus Alapítvány, a Mikes-zarándoklatok, a Lármafa-találkozók, a székely kapuk, kopjafák állítása közben gyakorlatilag semmire sem maradt időm. Egyetlen dolog zavar, de az nagyon: a nyelvi harc. Azt tartom, csak ott érezhetjük otthon magunkat, ahol a nyelvünk is otthon érzi magát. És ez a terület egyre szűkül. A magyarságomért csak Törökországban részesültem feltétlen szeretetben és elismerésben. Olyan esettel is találkoztam, hogy egy kislány megtapogatott, én voltam az első hús-vér magyar, akivel találkozott, miután korábban csupa jót hallott felőlünk. Büszke vagyok, hogy Macarköyben háromezer ember magyarságtudatát állíthattam vissza.
– Nem sok közös témája lehet a finnugor elmélet képviselőivel…
– Egyszer Böjte Csaba atya keresett fel egy hölggyel, a gyergyószárhegyi tatárjárást szerették volna rekonstruálni, szakmai-szervezői segítséget kértek tőlem. Hogyne segítenék, mondtam, hiszen a tatárok a rokonaink voltak. Parázs vita kerekedett belőle, ne beszéljek hülyeségeket, mondta a hölgy, ő a finnugor elméletből doktorált. Hölgyem, több embert is ismerek, aki a dák elméletből doktorált, válaszoltam neki. De attól az még nem lett igaz.
BEDER TIBOR
Csíkszeredában élő tanár, magyarságkutató, 1938. március 6-án született a Beszterce-Naszód megyei Kisrebrán. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen diplomázott földrajz-geológia szakon. Tizenöt éven át volt a Hargita megyei pionírtanács turisztikai vezetője, 1990-től pedig több mint egy évtizeden át megyei főtanfelügyelő. 1990-ben gyalog tette meg a törökországi Macarköy-ig tartó 2800 kilométeres utat, amelyről Gyalogosan Törökországban címen könyvet is írt. A témában eddig hét kötetet jelentetett meg. Törökországi útjairól több előadást tartott a hajdani Magyarország egész területén. Tevékenységi további fontos területe a Magyarok Székelyföldi Társasága és a Julianus Alapítvány égisze alatt szervezett Lármafa-találkozósorozat, amely a Szent László-kultusz ápolását tűzte ki célul. A Magyarok Székelyföldi Társasága, a Julianus Alapítvány és a Johannita Segítő Szolgálat erdélyi kirendeltségének elnöke. Huszonhat különféle kitüntetés – köztük Rodostó város díszpolgári cím és az Orbán Balázs-díj – birtokosa.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. május 12.
Ignácz Rózsa: Torockói gyász
A két világháború között ünnepelt, majd a háborút követően agyonhallgatott íróinkat, műveiket fedezzük fel sorban. Közéjük tartozik Ignácz Rózsa is, akinek életműsorozatát a csíkszeredai Pro Print Kiadó gondozza, de akinek jelentős művei megjelentek például a Püski gondozásában, illetve a Székely Könyvtár legutóbbi sorozatában. Az újrafelfedezett írónő Torockói gyász című regényének újabb olvasatát adja Balázsi Dénes.
Olvasmányélményemet szeretném megosztani könyvbarát ismerőseimmel. Nem feltűnő, ha felnézünk unitárius felekezetünk tollforgatóinak érdemes írásaira. Természetesnek vesszük a jelenséget, viszont a nem hitfeleink részéről jövő ránk csodálkozásokra is nagyon oda kellene figyelnünk. Jókai Mór: Egy az Isten című, nagy alkotása után ismét egy nem unitárius írónk műve emeli a tisztelet és példaadás oltárára a maroknyi unitárius közösséget, a Torockói gyász című regényében. Nyilvánvaló, hogy hasonlóan cselekedett Gyallai Pap Domokos, amikor megírta a Vaskenyérent, hiszen ő belülről, hős hitfeleinek emelt emlékművet. Ignácz Rózsa (Kovászna, 1909 – Budapest, 1979) a kovásznai református lelkipásztor nagyérdemű lánya: író, műfordító, színésznő és rádiójáték-szerző. Mindenekelőtt székely-magyarságát öntudatosan vállaló írónkat csak távoli vérségi szálak fűzik az unitáriusokhoz, viszont értékeinket büszkén felvállalja, amikor a Kriza család oldalági leszármazottjaihoz kötődő kapcsolatainak szálait bontogatja. Ezzel is hangsúlyozza, hogy a vérségi és felekezeti rokonság felett áll számára az eszmei, elhivatottsági azonosság: a szabadság ügye és az emberi alapvető jogok iránti elkötelezettsége.
„Kriza Gergely nevelt fia, Fosztó János unitárius lelkész, Torockó papja lett, s fontos és értékes egyházi és történeti műveket írt. Kriza Palkó meg őse Kriza János unitárius püspöknek, az erdélyi népdalkincs első gyűjtőjének, a Vadrózsák szerzőjének.” „1892-ben, Nagyenyeden tantóképzőben járt: Domokos professzor két leánya, Margit és Kornélia… Kornélia, aki két évtizedek múltán édesanyámmá lett, erről a lakodalomról (torockói – megj. B. D.) készített dolgozatot… Margit (I. R. nagynénje – megj. B. D.) megkérdezte… És özvegy Göncölné eldúdolt-mondott akkor neki egy torockói éneket… Édesanyám úgy emlékezett, hogy a Margit nénje által lejegyzett dalt – amelyet a hajdani bányászperről, a torockói gyász okáról, annak három áldozatáról több mint két és fél évszázad múltán így adott hírt…” (Ignácz Rózsa: Torockói gyász)
Ezzel a vallomással zárja a Torockói gyász című művét Ignácz Rózsa írónőnk 1958 júliusában az 1956-os szabadságharcot és népi forradalmat eltipró kommunista diktatúra idején. Az 1958-as dátum, a regény befejezésének ideje nagyon beszédes, tiltakozás az álságosan hazug Kádár-rendszer ellen. Ezt Ignácz Rózsa fia, Makkai Ádám Kossuth-díjas költőnk mondja el nekünk. (Ignácz Rózsa helye a magyar irodalomban / Avagy a „népszerűség” mint politikai diszkrimináció jelzője című esszéjében, In Korunk, 1983): „A regény a torockói bányászok híres felkeléséről szól az 1700-as évek legelején, a Rákóczi-szabadságharc idején, amikor is a Thoroczkay grófok el akarják venni a bányászoktól a város királyi szabadságlevelét, majd a felkelés leverésére behívják Rabutin francia zsoldos generálist, aki nagy seregével rögvest leveri a magyar unitárius bányász népet. (Az allegória nyilvánvaló: a hatalmát féltő szovjet Góliát-birodalom tankjainak behívása a szabadságharcos magyar felkelők ellen). A regény »Kriza Katalin naplójába« van ágyazva mint keretbe.”
A báb-hatalom ebben a műben még inkább 1956 allegóriáját látta, ez volt Ignácz Rózsa írói szándéka is. Az országban javában folyt a világtörténelem új fejezetét nyitó esemény hazug átfestése. Ellenforradalomnak titulálták aljas módon a magyar nép kommunista diktatúra megdöntésére, idegen, szovjet uralom ellen indított szabadságharcát. Az írókat sorba vették és létüket fenyegető kényszereket alkalmazva kezdték nyilvánosan elfogadtatni velük a nagy hazugságot. „Majdnem mindenki alá is írta a Nyilatkozatot, kezdve magával Németh Lászlóval, aki az »ellenforradalom« szót elültette a köztudatban, de ugyanúgy aláírta Kodolányi János és Tamási Áron is. A tisztelt „látogatót” felhatalmazták, hogy életműszerződést, az állami tévében való szereplést ígérjen minden valamirevaló magyar írónak, aki hajlandó volt »ellenforradalomnak« minősíteni az 1956-os Nemzeti Felkelést. Ignácz Rózsa gyenge nő létére férfiasan megtagadta ezt és vállalta a hivatalosságok által a magyar sajtóban az elhallgatását. »Igazi író nem tudja abbahagyni az írást és a társadalombírálatot«. I. R. is ezt tette Ünnepi férfiú és A vádlott című hallgató »fiókregényeiben«. (Az előző végre megjelent 1990-ben a Püski Kiadónál, az utóbbit a Tertia Kiadó jelentette meg 1999-ben.) Mindkettő halált megvető hadüzenet Sztálinnak – egy nő részéről.” „Volt Ignácz Rózsának egy alapvető mondása – a Bibliából vette (a Református Élet főszerkesztője volt ebben az időben – megj. B. D.) –, és a sírjára is ezt írtuk: »Kit miben elhívott az Úr, abban legyen hű.« Ő úgy érezte, hogy a magyar néphez tartozik, bárhol is lakjanak, s bármily állami fennhatóság alatt.” (Korunk, 1983.) Mi, unitáriusok, akár mint minden más szabadságjogokat és alapvető emberi jogokat öntudatosan vállaló ember – legyünk akár székely-magyarok! –, büszkén soroljuk könyvespolcunkon féltett kincsünk, Jókai Mór Egy az Istene mellé Ignácz Rózsa Torockói gyász című remekművét. Hargita Népe (Csíkszereda)2017. május 13.
Kitüntették Albert Ernőt (A Magyar Nyelv Napjai Kézdivásárhelyen)
Tegnap délelőtt a kézdivásárhelyi Vigadó színháztermében kezdődött el és ma ugyanott folytatódik az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) hagyományos rendezvénye, A magyar nyelv napjai, illetve a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő, amelyet a szövetség évről évre változó helyszínen, szórványban vagy tömbmagyarságban szervez meg. A Sütő András Nyelvőrzés Díjjal idén Albert Ernőt tüntették ki.
A rendezvényt Péntek János nyelvészprofesszor, akadémikus, az AESZ elnöke nyitotta meg, majd a köszöntőbeszédek következtek, többek között Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, a Magyar Nyelv Stratégiai Intézete, az Anyanyelvápolók Szövetsége és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége részéről. A magyar nyelv napjai rendezvény egyik ünnepi mozzanatát a Nyelvőrzés Díja átadása jelenti. Ezt a kitüntetést 2000-ben alapította a szövetség, és évente egyszer az AESZ elnöksége ítéli oda olyan nyelvészeknek, nyelvművelőknek, pedagógusoknak, közéleti személyiségeknek, akik a magyar nyelv tisztaságának megőrzéséért, az anyanyelvi kultúra ápolásáért, a magyarul beszélők anyanyelvhasználati jogaiért munkálkodtak. 2007-től a nagy erdélyi író halála után a rangos elismerés elnevezése Sütő András Nyelvőrzés Díjra változott. Ezt idén a marosvásárhelyi Hunyadi László szobrász által készített bronz domborművel együtt Albert Ernő tanár, néprajzkutató, a Székely Mikó Kollégium nyugalmazott igazgatója kapta meg az erdélyi magyar nyelv védelmében, anyanyelvünk ápolásában, terjesztésében és használatának bátorításában végzett áldozatos munkájáért. A napokban jelent meg Édesanyám sok szép szava című könyvének második, bővített kiadása, amelynek újraközlését az tette indokolttá, hogy az első, 1989 tavaszán megjelent változatban az akkori politikai megszorítások miatt a székelyföldi helységnevek csak románul szerepelhettek. Laudációt mondott Erdély Judit magyartanár, a szövetség alelnöke, aki Albert Ernő életét és gazdag néprajzkutatói és közéleti munkásságát ismertette. Elmondta, a kitüntetett barátja és munkatársa a szövetségnek, szakmai tanácsaival huszonöt éve folyamatosan segíti az AESZ munkáját. A díjat Ördög-Gyárfás Lajos, az AESZ ügyvezető elnöke adta át, Albert Ernő pedig meghatottan mondott köszönetet a kitüntetésért, és anyanyelvünk ápolására szólította a jelenlevőket. Az ünnepélyes megnyitó a 2016-os Kriza János Országos Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Versenyen első helyezett Szöllősi Katalin marosvásárhelyi diák fellépésével ért véget, aki A nagy hegyi tolvaj című balladát adta elő. A rendezvény délután kiállításmegnyitóval, szakmai konferenciával és a diákok számára szervezett csernátoni kirándulással folytatódott.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. május 18.
„Cserefának füstje hozta ki könnyvemet…”
Cserefának füstje hozta ki könnyvemet... – Néprajzi, művelődéstörténeti tanulmányok a moldvai magyarokról címmel és alcímmel jelent meg a Budapesten született, jelenleg a Gyimesekben élő Halász Péter nyugalmazott agrármérnök, néprajzkutató legújabb könyve 2015-ben a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság kiadásában.
A több mint 450 oldalas tanulmánykötet néprajzi, tudománytörténeti írásokat tartalmaz a moldvai magyarokról. Halász Péter legújabb könyvét, a moldvai csángó magyar sors romlását ecsetelő kötetet kedd délután telt ház előtt mutatta be dr. Balázs Lajos néprajzkutató, a csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára a szerző jelenlétében. Halász Péter a moldvai magyarság kultúráját feltáró történeti és néprajzi kutatások egyik legmeghatározóbb tudósa, 1966-ban járt először Moldvában, s azóta is visszajár. Pár példával illusztrálta, hogy mi közük van a kézdivásárhelyieknek a moldvai magyarokhoz. Elmondta: itt, a Kantában járt iskolába a Forrófalván született Petrás Incze János minorita szerzetes, Klézse plébánosa, Domokos Pál Péter néprajzkutató, a csángók apostola innen nősült, itt tanított fiatal tanárként a Kantában 1933-ban, és itt él az utolsó gorzafalvi fazekas, néhai Aszalos Viktor unokája, Ionuţ Budău, aki tömbházlakásában fazekasműhelyt rendezett be. A könyvbemutatón csángó népdalokat énekelt a Csíkszeredában tanuló Kaszap Johanna pusztinai diáklány.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. május 19.
Agronómusból lett néprajzkutató
Csángósors-freskó
Kézdivásárhelyen, az Erzsébet Teremben mutatták be kedden Halász Péter néprajzkutató „Cserefának füstje hozta ki könnyvemet…” – Néprajzi, tudománytörténeti írások a moldvai magyarokról című legújabb könyvét.
A szerzővel dr. Balázs Lajos beszélgetett, elsőként a Kriza János Néprajzi Társaság által 2015-ben kiadott kötet címválasztásának magyarázatát kereste – a szemünkben olykor felgyülemlő könnyek kapcsán jellemzően mindig hárítunk, valami külső tényezőre, jelen esetben a füstre fogjuk, amely metaforikus jelentőségű. Az értelmezést egy bogdánfalvi kesergő adja meg, a népi kultúra rejtő-fedő jellegének példája, a bánat, keserűség tagadása.
Egyetlen gondolatba sűrítve, a kötet a moldvai magyarság sorsának másképp elmesélt története, a mindennapi élet ábrázolása révén. Tematikus felépítésének erénye a koncentrikuskör-szerű kialakításban rejlik, a négy fejezet – Az idők homályában, A hagyományos népélet emlékei, Akik előttünk jártak és Az igazsághoz közelítve – a csángó sors freskóját nyújtja az olvasónak. Az első fejezetből többek között megtudhatjuk, hogy Pusztinán ma is áll a Szent István oltalmába ajánlott templom, ám sok másik hasonló elpusztult – történetük a moldvai magyarok sorsának jelképe is egyben, ugyanakkor érdekes, mára eltűnt hagyományról, a „csíki karácsonyról” is olvashatunk. A népéletet leíró fejezetből a kutakról szóló írást emelte ki dr. Balázs: a több mint 200 fennmaradt magyar kútelnevezés is rövidre zárja ugyanis a vitát: magyarok-e vagy románok a csángók.
Akik előttünk jártak címmel tiszteleg a következő fejezet azok előtt, akik kutatták a moldvai magyarságot, köztük román szerzők is, akiket a szakma kiközösített, mert nem voltak hajlandóak a diktált szólamok szerint vélekedni a csángóságról.
Halász Péter a Kézdivásárhelyt a moldvai magyarsággal összekötő személyeket, kapcsolatokat mutatott be, majd felelevenítette: 1966 júliusában járt először Moldvában, miután oda kihelyezett erdélyi orvosokhoz fűződő baráti kapcsolatok révén tudomást szerzett a magyarul beszélő csángókról. A Budapesten született, agrártudományi végzettségű szerzőnek Külsőrekecsinbe vezetett az a bizonyos első útja, és „azóta sem hagyta abba” azt, ami ott, a hatvanas években elkezdődött. Az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalomba bekapcsolódva tette meg az első lépéseket, ma már számos kötet fémjelzi munkáját az ottani állattartásról, a szántóföldi növénytermesztésről, a hiedelemvilágról, a gyűjtögetésről, gyógynövény-felhasználásról.
– Beszédüket, énekeiket hallva, mintha régi kódexeink szólaltak volna meg, a magyarság több száz évvel ezelőtti állapotát őrizték – elevenítette fel a csángósággal való első találkozásának élményét.
Szerinte szükségtelen parttalan vitát folytatni arról, hogy ők románok vagy magyarok, az összegyűjtött anyagnak kell sugallnia, igazolnia a nyilvánvaló igazságot. A szerző elkötelezettségét mi sem igazolja jobban, minthogy 2010 őszén a Gyimesekbe költözött, hogy minden energiáját az adatgyűjtésre, írásra fordíthassa. A könyvbemutatót követő beszélgetésen az is körvonalazódott: a bonyodalmas viszonyrendszer okán ajánlott moldvai magyarokként emlegetni a magyar nemzettest ezen népcsoportját, éppen azonosságtudatuk erősítése (kialakítása!) érdekében.
Kaszap Johanna pusztinai csángó diáklány, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium érettségi előtt álló tanulója három szép szomorú népdallal gazdagította az eseményt és a hallgatóságot.
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. június 3.
A népet Csíksomlyón sem lehet leváltani – Beszélgetés Tánczos Vilmos néprajzkutatóval a búcsú teológiai és emberi dimenzióiról
Mi a búcsú lényege és kié ma a csíksomlyói búcsú? Tánczos Vilmos néprajzkutatóval, egyetemi tanárral igyekeztünk értelmezni a legnagyobb tömegeket megmozgató vallási ünnep történetiségét, alakulását, valamint helyét, szerepét a mai ember életében.
– Szükségesnek tartja megmagyarázni a búcsú lényegét?
– Természetesen, mivel a búcsú teológiai hátterével még a katolikusok között is kevés ember van tisztában. Ha a pap fel is oldoz a gyóntatószékben, elnyerjük bűneink bocsánatát, de a megbocsátott bűnökért járó túlvilági büntetések ezzel még nincsenek elengedve. A purgatórium marad, ahol az elkövetett bűneinkért kiszabott büntetést el kell majd viselnünk. Ha valaki teljes búcsút nyer – például ha részt vesz a csíksomlyói történelmi emlékbúcsún vagy egy templombúcsún, esetleg egy első misés pap primíciáján –, akkor a purgatóriumban esedékes minden büntetését elengedik. Ez a búcsú alapvető teológiai jelentése, a katolikus ember számára ez a búcsú teológiai lényege. Ahhoz, hogy valaki teljes búcsút nyerjen, bizonyos megszabott feltételeknek kell eleget tennie: mindenekelőtt kegyelmi állapotban kell lennie, azaz gyónnia, áldoznia kell, továbbá részt kell vennie egy búcsús szentmisén, a pápa „szándékára” imádkoznia kell, ezzel elfogadva a katolikus anyaszentegyház tanításait.
– A meghozandó áldozatok között a búcsús út megtétele is szerepel?
– Igen, szerepelhet ez is, de a lényeg az áldozathozatal. Ha az ember három-négy napon át, sőt esetenként akár egy hétig is, vallásos hittel – nem a performansz kedvéért – gyalogol, akkor ezen idő alatt olyan pszichés állapotba kerül, amelyben megérzi a megtisztulás katarzisát. Egyszer egy idős csángó asszony azt mondta nekem egy ilyen út után: „Most olyan tiszta vagyok, hogy a legnagyobb ellenségemnek is meg tudnék bocsátani.” A búcsú felemelő katartikus élményét a kegytemplom előtt turistaként az autóból kiugorva nem lehet megtapasztalni. De a búcsújárásban van öröm, vidámság is. Egy moldvai búcsúvezető, a bogdánfalvi Erdély János bácsi mondta, hogy régen a Csíki-havasokon átvezető többnapos búcsús út során nemcsak imádkoztak, hanem vigadoztak is: „‘Sz vígattunk, mint az ember…” – Az ön – a katolikus hitű gyermek, majd felnőtt – búcsúhoz fűződő viszonya hogyan alakult, miként teljesedett ki az idők folyamán?
– Számomra a katolikus hit se nem több, se nem kevesebb, mint bármelyik nemzedékembeli csíki katolikus ember számára. A mi vallásosságunk nem valamiféle pietista, ájtatoskodó vallásosság, teológiailag így nem is mindig „konform”. A vallásosságnak amúgy is különböző regiszterei vannak: a hivatalos egyház által formalizált vallásos regiszter mellett létezik egy élményszerűbb népi vallásosság is, aztán a vallásosság látomásos, esetleg egyenesen mágikus vagy éppen vidámsággal teli, humoros megnyilvánulásai. A búcsújárásnak is adódnak vidám pillanatai. A mai csíkszeredai Márton Áron Gimnázium elődjében érettségiztem 1978-ban, ahol mindig is éreztem Csíksomlyó közelségét. Apróságok révén is: elég volt tudni, hogy a díszterem színes üvegablakai valaha az Árpád-házi magyar szenteket ábrázolták, az iskolaudvar egyik sarkában pedig egy „ottfelejtett” kőkereszt. Emlékszem, 1977-ben tizenegyedikes diákként pünkösdszombaton este kimentem a somlyói kegytemplomba, ami zsúfolásig telt volt búcsúsokkal, a légkör meg félelemmel – rengeteg civil ruhás rendőr, és persze besúgó is volt ott –, de egyféle hősiességgel is, többen is fényképeztek. Éjszaka sorra érkeztek a búcsús csoportok. Az utcán akkoriban nem vonulhattak fel, de a templom bejáratánál rendbe szerveződtek, úgy vonultak fel Mária elé. Hajnal felé az egyik udvarhelyszéki falu búcsúsai – talán a székelyszentkirályiak – a bejáratnál kibontották a jelvényeiket, a zászlókat, és a zsúfolt templomban énekelve előmentek az oltárig. Az énekük refrénje így hangzott: „Ó, áldott Szűzanya, / Tégy nagy csodát, / Csak még egyszer add vissza / a szép magyar hazát!”
Felidézve, ma is végigfut az ember hátán a hideg.
– Ide vezethető vissza az is, hogy a népi vallásosság lett a későbbiekben érdeklődésének, tanári-kutatói munkásságának központi témája?
– Mindenek alapja, hogy én az emberi kultúrát elképzelhetetlennek tartom vallásos beágyazottság nélkül. Felbonthatatlan, szükségszerű, természetes ez az együttlét. Ettől függetlenül véletlennek tekinthető, hogy 1992-ben népi vallásos kultúrát kezdtem tanítani a kolozsvári néprajz szakon, mivel a vallási néprajznak akkoriban nem volt gazdája. A folklór szimbólumait is tanítom, de nem kizárólagosan katolikus szemszögből, mivel a jelképek egyetemesek, és egyetemi oktatásuk kétségkívül legitim. A diákjaim nagyokat néznek, amikor azt mondom: tudok én példákat hozni bármelyik jelképre bárhonnan, de az európai keresztény kultúrán kívül aligha tudok nekik lényegeset mondani, mert én folyamatosan ezt a kultúrát, a saját világomat igyekszem megérteni, és még az is nehezen megy. Európai kultúra nincs vallásos kultúra nélkül, a mi saját paraszti kultúránkat pedig lehetetlenség, egyenesen árulás úgy tanítani, hogy ne legyünk tekintettel annak eredendően vallásos jellegére. – Mit hozott e tekintetben az elmúlt negyedszázad? Hogyan tudná leképezni a változásokat a fiatalok tükre révén, hiszen tanárként fiatal nemzedékek között éli az életét? – Azt vallom, hogy a tananyag és az előadó egyénisége között nincs, nem szabad különbségnek lennie. A tanórákon is magamat adom, de a tanórákon kívül is: a folyosón is, a kirándulásokon is, vagy ha a hallgatóimmal együtt megyek a csíksomlyói búcsúba. A mai fiatalsággal semmi baj nincs, miközben egészen más, mint mi voltunk. A mi nemzedékünket még az jellemezte, hogy valami újat, eredetit akart mondani, alkotni, a maiak elsősorban sikeresek akarnak lenni, ízlésükben, eszményeikben „trendi” csoportokhoz tartozni. Talán azért is, mert ma olyan világban élünk, amelyben egyre nehezebb újat mondani.
– Hogyan kezeli, illetve igyekszik tanítványai számára értelmezni a mai búcsút?
– Sokat tépelődöm ezen a kérdésen. Korábban azt tanítottam a csíksomlyói búcsúról, hogy ez egy nagy rituális dráma, amelynek célja teológiailag a megtisztulás, emberileg pedig a katarzis elérése. Az utóbbi években viszont azzal szembesültem, hogy ez a rituális dráma megszűnőben van. A búcsú rituális rendje egyre szegényedik: a nagy esemény központi elemévé mára a gigantikus szombat déli nagymise lépett elő. Különféle járművekkel megérkezünk, meghallgatjuk a misét, aztán gyorsan hazamegyünk. Kérdés, hogy mi marad meg a több évszázaddal ezelőtti rituális rendből, hiszen már a rendszerváltás után nyilvánvaló volt, hogy a bomlás útjára léptünk. Ezért a néprajzkutató feladata ma már nem a hagyományos rituális rend leírása, a nagy kérdés immár az, hogy mi történik most valójában Csíksomlyón. – Mi nem működött már negyedszázaddal ezelőtt sem?
– A búcsú régi rituális rendje majdnem teljesen összeomlott. Hol van ma már az a részletekig menő nagyszerű rend, amelyet minden falu népe ismert és tiszteletben tartott? Emlékszem, amikor 1990-ben szülőfalumból elindultunk a búcsúra, a csíkszentkirályi öregek otthon hagyakoztak, hogy falustársaik a somlyói templom előtt melyik hársfához támasszák majd a keresztjeiket és lobogóikat a nagy búcsús szentmise alatt. Ne feledjék el a fiatalok, hogy a nagy „szádokfa” a somlyói templomkertben a „miénk”! Másik példa: régen a hazafelé tartó felső-háromszéki keresztaljak a Kászon-völgyében a Szentjános nevű helyen éjszakáztak, reggel megmosakodtak a kútnál, ünneplőbe öltöztek, mert hétfőn innen mentek tovább a perkői búcsúra. Előtte viszont a kútnál „palágázás” történt: a búcsúsok nyilvánosan meggyóntak, bevallották a közösség ellen elkövetett hibáikat, bűneiket, a búcsúvezető pedig a botjával, egy „palága” nevű fegyelmező eszközzel kimérte kinek-kinek a bűnökért járó büntetését. Ennek fejében az itt nyilvánosan bevallott vétkek, hibák mindörökre el lettek felejtve, később otthon a faluközösségben még célzást sem tehetett ezekre senki. Micsoda rituális rend, micsoda technikája a közösség ellen elkövetett bűnök megbocsátásának és végleges elfelejtésének!
– Akkor viszont vissza a korábbi kérdéshez: mi történik ma Somlyón?
– A mai búcsút egy látványos vizuális „spektákulumként” foghatjuk fel. Ezzel nem azt állítom, hogy ma ne lehetne vallási mélységében megélni a búcsút, hiszen az korábban is rituális tömegesemény volt. De a mai csíksomlyói búcsú erősen látványszerű. Az ikonok, képek szerepének növekedése általános jellemzője korunknak, ideértve a televízió és az internet által közvetített elektronikus képeket is. A vizualitás előtérbe kerülésének pedig az a magyarázata, hogy a képek könnyebben fogyaszthatók, mint az intellektuális dekódolást igénylő szövegek. Ma egyre inkább előtérbe kerül a Csíksomlyó-reprezentációk fogyasztók általi létrehozása és terjesztése is az úgynevezett prosumer kultúrán belül, amikor is a modern „zarándokok” fényképezőgéppel, kamerával vagy mobiltelefonnal a kezükben egyszerre meg is termelik és el is „fogyasztják” az általuk létrehozott Csíksomlyó-képet. Mindeközben a búcsú fontos identitásőrző és -felmutató jelleget is őriz. Miután a székekre épülő régi székely adminisztratív rendszert több szakaszban verték szét a történelem során, a búcsúban ma is kirajzolódnak a hajdani székely tájegységek és egyéb közigazgatási egységek. A székely falvak és egyházi egységek, a „megyék”, sőt, olykor „tízesek” identitása a keresztaljakban testesül meg. De persze ma már ez is bomlóban van, a búcsú közösségi funkciói is átalakulnak.
– Az elmúlt másfél évtizedben óriási médiaérdeklődés övezte a búcsút. Jót tesz ez, vagy veszélyezteti a búcsú bensőségességét?
– Ma már a média, a tévéközvetítés határozza meg a búcsú szertartásrendjét, még a pünkösdszombati nagy szentmise időbeosztását is a tévéközvetítéshez igazítják. A búcsújárás helyett pedig sokan választják az otthoni fotel kényelmességét, azt, hogy megnézzék „magukat” a tévében. Az a felvetés is sok vonatkozásban reális, hogy a csíksomlyói búcsú népi rendjére egyre inkább rátelepedik az egyházi rituálé, és ez nem tesz jót a búcsú szellemiségének. A virrasztás, a búcsú vigíliája ma is legalább két éjszakát vesz igénybe, ezalatt a templom ma is megtelik szegény emberekkel, akiknek nem futja szállásra. Régi hagyományt követve ma is a templompadokban, a kórusfeljáróban, a mellékoltárok lépcsőjén alusznak az emberek, esetenként a templomi szőnyegekkel betakarózva. Régen ezek csodálatos éjszakák voltak, a vallásos népénekkultúra páratlan eseményei: a templomot betöltő emberek csoportjai a búcsúvezetők irányításával egymást meghallgatva énekeltek sorban az éjszaka folyamán. Csakhogy egy idő után az egyház úgy gondolta, nem lehet magukra hagyni az embereket, és éjszakai miséket kezdtek celebrálni. Ezzel megtört az egész vallásos népszokás lendülete, odalett a vigília varázsa. Olyannak is tanúja voltam egyszer, hogy a templomot reflektoraikkal bevilágítva, egy élő tévéműsor keretében riporterek költögették fel a templompadokban alvó embereket megkérdezni, milyen érzés itt most virrasztani.
– Kié ma a csíksomlyói búcsú?
– Ha a papokat kérdi, ők habozás nélkül azt mondják, hogy a miénk, az egyházé. De bennem, a néprajzosban némi visszatetszést kelt ez a kisajátítás. Az egyház képviselői szerint az UNESCO világörökségi listára csak a szentmisét és a körmenetet kellene felterjeszteni. De a búcsú hagyományvilága nem csak ebből áll. 2011-ben én írtam a búcsú felterjesztéséhez szükséges első szakanyagot, abba belefoglaltam például a búcsú részeként értelmezhető napnézést, a gyógynövénygyűjtést, a Babba Mária-képzeteket, a mágikus célú keresztútvégzést és sok más hasonló „profán” elemet is. Úgy gondolom, a népet Csíksomlyón sem lehet leváltani, azzal együtt, hogy az emberek Csíksomlyóhoz való viszonyát az idők során az egyház folyamatosan alakította.
TÁNCZOS VILMOS
Néprajzkutató, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének oktatója. Csíkszentkirályon született 1959. október 21-én. A középiskolát a csíkszeredai a Márton Áron Gimnázium elődjében végezte, a kolozsvári BBTE-n diplomázott 1983-ban magyar–orosz szakon. Ugyanitt védte meg doktori disszertációját 1999-ben, 2014-ben ugyanitt habilitált. Szakmai pályáját magyartanárként kezdte Gyergyóditróban és Tusnádfürdőn. 1992-től tanársegéd a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén, 1997-től adjunktus, 2001-től docens, 2016-tól professzor. 2014-től doktorátusvezető a BBTE Hungarológiai Tanulmányok Doktori Iskolájában. Tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak (1990-től), az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek (1990-től), külföldi levelező tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak (1999-től), köztestületi tagja az MTA-nak (2000-től), 2007-től az MTA-KAB Néprajzi Szakbizottság elnöke. Kutatói pályafutásának mintegy két évtizedét elsősorban az archaikus népi imádságok kutatására és a moldvai csángók vallásos kultúrájának vizsgálatára szánta. Legfontosabb kötetei: A csíksomlyói kegyhely története (Sepsiszentgyörgy, 1990); Gyöngyökkel gyökereztél. Gyimesi és moldvai archaikus imádságok (Csíkszereda, 1995); Keletnek megnyílt kapuja. Néprajzi esszék (Kolozsvár, 1996); Hungarians in Moldavia (Budapest, 1998); Csapdosó angyal. Moldvai archaikus imádságok és életterük (Csíkszereda, 1999); Eleven ostya, szép virág. A moldvai csángó népi imák képei (Csíkszereda, 2000); Szimbolikus formák a folklórban (Budapest, 2007); Elejtett szavak. Egy csíki székely ember nyelve és világképe (Bookart, Csíkszereda, 2008); Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről (Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2011); Csíksomlyó a népi vallásosságban (Nap, Budapest, 2016). Díjak, elismerések: Székely Kör-díj (1997); Székelyföld-díj (1998); Julianus Alapítvány-díj (1998); Pro Ethnographia Minoritatum emlékérem (Magyar Néprajzi Társaság, 2007), Csángó Kultúráért-díj (2007), Gróf Mikó Imre emlékérem (EME, 2009), Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény Díj (MTA, 2013), Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának Díja (2014), Teleki József Díj (EME, 2016).
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. június 29.
Biztos pont mottóval szervezik meg az idei Tusványost
A nagyszínpadon magyarországi zenekarok lépnek fel: itt lesz a Hooligans, az Anna and the Barbies, a Magashegyi Underground és a Balkan Fanatik is.
A biztos pont lesz a mottója az idei Bálványosi Nyári Szabadegyetemnek és Diáktábornak, amely július 18. és 23. között zajlik Tusnádfürdőn. Sándor Krisztina programfelelő a mottó kapcsán elmondta, az egyre bizonytalanabbá váló európai környezetben fontosak a biztos pontok, Közép-Kelet Európa, a Kárpát-medence és Erdély a biztos pont számunkra, de ugyanilyen biztos pont Tusnád is, ahol minden évben, idén is jelen lesz Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, aki szombaton Tőkés László és Németh Zsolt társaságában tarja meg beszédét.
A jövőkép-viták mellett, amelyek a közép-kelet európai, erdélyi régióra vonatkoznak, a megyei, helyi problémákról is zajlanak beszélgetések a sátrakban. A székely zászló és az Erdély-zászló elleni hatósági fellépésekről, a magyar nyelvhasználatról értekeznek a civil szervezetek, önkormányzati vezetők. Az oktatás helyzetére is kitérnek, arra, hogy vajon stratégia hiánya, vagy mulasztások sorozata az, hogy visszatérő probléma az iskolabezárás.
Sándor Krisztina elmondta, kerek évforduló az idei, hiszen 2008-ban vették át az Ergo Egyesülettől a tábor szervezésének feladatát. 2008-hoz képest megduplázódott a szervezők száma, most 200 ember biztosítja a rendezvény zavartalan lebonyolítását, hiszen az események, partnersátrak száma is megduplázódott. „Most már csak akkor lehetne bővíteni a tábor kínálatát, ha valaki kitalálná, hogyan lehetne emeletet építeni a táborra” – mondta. A szervezők a kínálathoz mérhető, nagy közönségre számítanak: napi 15-20 ezer, összesen 60-70 ezer látogatót várnak. Popa Ilona főszervező elmondta, a nagyszínpadon magyarországi zenekarok lépnek fel: a Hooligans, az Anna and the Barbies, a Magashegyi Underground, a Balkan Fanatik, a Skorpió, Nagy Feró és a Beatrice, Szabó Balázs Bandája, a Margaret Island, illetve a Magna Cum Laude és a Kowalski meg a Vega. Fancsali Barna, a Magyar Ifjúsági Tanács elnöke elmondta, a MIT-sátor színpada biztosít koncertezési lehetőséget az erdélyi zenekarok számára.
Popa Ilona elmondta, 26 partnersátor lesz, kiemelte a Kriza János népzene-sátort, amelynek kínálatát a tavalyi népszerűsége miatt nappali foglalkozásokkal bővítik, este pedig ismét a népzenéé és a néptáncé a tér. A partnersátrak kulturális, irodalmi, és sporttevékenységeket, illetve egyéb szabadidős tevékenységeket biztosítanak az érdeklődők számára. Sándor Krisztina elmondta, számos fontos politikust és személyiséget várnak a tárborba, és sor kerül a kárpát-medencei magyar pártok fórumára is, várják néhány elnök visszajelzését. Több magyarországi kormányzati szereplő is jelen lesz, ők olyan dolgokról beszélnek, amelyek a Közép-Kelet Európa, a Kárpát-medence helyzetéről és az erdélyi magyarokat érintő ügyekről beszélnek. A résztvevők között szerepel Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Varga Mihály, Bakonyi György, Hoppál Péter, Kósa Lajos és Veczel Tamás és Potápi Árpád.
A programfelelős kiemelte az évről-évre visszatérő román-magyar párbeszéd kérdését. Számos román politikust hívtak meg a táborba, azonban bevallotta: idén sem tiporják egymás lábát a román politikai szereplők – vagy nincsenek már tisztségben a kormányváltás miatt, vagy ódzkodnak eljönni Tusványosra. Szerinte a szándék a Tusványos szervezői részéről a nyitásra létezik, például a PNL és az USR részétől, de még az államelnöki hivatal részéről is meghívtak politikusokat, és várják a visszajelzést.
Popa Ilona a tábor technikai részleteiről beszélt: 16 óráig ingyenes a belépő, ezután egy jelképes összeget, 10 lejt kell kifizetni. A 12 éven aluliak és Tusnád lakóinak számára ingyenes a belépő, a sátorjegy napi 10 lej, a heti sátorhely díja tavalyhoz képest csökken, idén csak heti 40 lej lesz. Kedden reggel 8-tól lesz a kapunyitás, azelőtt nem áll módjában a szervező csapatnak fogadni a belépőket.
Fancsali Barna elmondta, a MIT-sátorban több mint 20 órában tudnak programokat nyújtani a fiataloknak, neves személyiségek is tartanak előadást, például Balog Zoltán miniszter is ott lesz. Sikeres fiatalok mutatkoznak be, lesz ifjúságpolitikai kerekasztal, a kárpát-medencei ifjúsági ernyőszervezetek képviselőit is várják. Humorprogram is lesz, amit Somolyák Tamás, a Humorfeszt nyertese fog megnyitni.
Kertész Melinda Transindex.ro 2017. július 6.
Tusványos, ami minden nyáron biztos
Napközben viták a székely zászló és az erdélyi magyar iskolák helyzetéről, este Kowalsky meg a Vega, Hooligans, Beatrice, Skórpió biztosította bulik – a 28. Tusványos sem ígérkezik kevesebbnek a korábbi kiadásokhoz képest. Idén sportudvarral és kibővült népzenei programmal gazdagodott a kínálat.
Erdély Európa, a Tusványos pedig Erdély politikai és kulturális életének biztos pontja már 28 éve, éppen ezért a rendezvény A biztos pont mottó köré épül idén. A Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) egyúttal kerek évfordulót is ünnepel: tíz éve szervezik ugyanis Románia egyik legrangosabb nyári fesztiváleseményét, a Bálványosi Nyári Szabadegyetemet és Diáktábort politikai, kulturális kerekasztalokkal, színház-, néptánc- és bulisátrakkal, tömegeket vonzó koncertekkel. A Bulgakov teraszán sajtótájékoztató-dekorációként lógó, az elmúlt évek mottóit felsorakoztató pólók nyomatékosítják: a rendezvény komoly történelemmel rendelkezik. A hagyományos közéleti témák köré épülő sátrak mellett bővült programkínálat várja azokat, akik szeretnek igényesen fesztiválozni – tájékoztatott Kolozsváron Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, Popa Ilona, a Tusványos főszervezője és Fancsali Barna, a Magyar Ifjúsági Tanács elnöke.
Kvízsátrak értékes nyereményekkel
Idén július 18-23. között a nemzetpolitikai, gazdaságpolitikai és kulturális témák megvitatására korábban felállított sátrak ismét biztos pontjai a programnak, amelyek számos magyarországi miniszterrel, államtitkárral, könyvbemutatókkal várják a látogatókat. Bár a meghívott közéleti szereplők közül még mindenki nem biztosította a szervezőket részvételéről, a Kárpát-medencei politikai pártvezetők kerekasztalát ezúttal is megtartják.
Szombat délelőtt Orbán Viktor magyar miniszterelnök, Tőkés László európai parlamenti képviselő és Németh Zsolt országgyűlési képviselő, államtitkár közös előadása, közönségtalálkozója is a Tusványos egyik leszögezett eseménye. A kvízsátrak – például a Magyar Posta – értékes nyereményekkel fognak szolgálni, újdonságként pedig a tavaly elindított Kriza János népzenei sátorban már napközben is lesznek események. Hangulatos keresztyén programokért az ökumenikus Keskeny út sátrat lehet felkeresni, de a Fiatal Családosok Klubja is képviselteti magát.
Új helyszín a sportudvar, ahol a vizes világbajnokságon és vívóbajnokságon szereplő magyar sportolóknak lehet majd szurkolni. A nagyszínpadi koncertek műfajválasztéka is széles: kedden a Hooligans és a Magashegyi Underground, szerdán Szabó Balázs Bandája és a Balkan Fanatik, csütörtökön az Anna and the Barbies, illetve Nagy Feró és a Beatrice, pénteken a Magna Cum Laude és Margaret Island, szombaton pedig Kowalsky meg a Vega és a Skórpió biztosítja a hangulatot. A MIT idén is külön sátrat működtet, ahol napközben előadásokat és kerekasztal-beszélgetéseket tartanak elsősorban az ifjúsághoz közelálló témákban. Este pedig a jól bevált magyar stand-up figurák humorórái után Kárpát-medencei amatőr zenekarok biztosítják a talpalávalót, többek közt a Koszika & The HotShots, Simó Annamária, illetve a tavaly is fergeteges bulit teremtő No Sugar.
A román–magyar párbeszéd ismét elmarad
„A jelenleg egyre bizonytalanabbá váló európai politikai közegben fontos, hogy biztos pontra találjunk” – hangsúlyozta Sándor Krisztina, a rendezvény politikai felelőse. A bálványosi szabadegyetem ennek fejében igyekszik évről-évre céltudatosan körbejárni a kelet-közép-európai és főként az erdélyi magyarság mindennapos problémáit, teret adni az építő vitáknak.
A szervezők idén is igyekeztek lehetőséget teremteni a román–magyar párbeszédnek, de mint kiderült, a román politikai szereplők évről-évre ódzkodnak Tusványostól, hiszen számos olyan kisebbségi témáról beszélgetnek a szabadegyetemen, amely kényes kérdés számukra.
A meghívást elfogadó, a magyar kérdés tekintetében nyitott román közéleti személyiségek általában az értelmiség más szakmai rétegeinek képviselői: újságírók, történészek. A kerekasztal-beszélgetések, viták során többek közt a magyar szimbólum- és nyelvhasználat helyzetét – például a látványosan üldözött székely zászló esetét – és a magyar iskolák ügyét is közösen tárgyalják meg román és magyar közéleti szereplők, de szerveznek eseményeket az 500 éves reformáció és a Szent László-emlékév köré is.
Idén több mint 220 szervező dolgozik azon, hogy a korábbi évekhez hasonló nívójú fesztivált biztosíthasson: naponta nagyjából 20 ezer, egész hétre pedig körülbelül 60–70 ezer látogatóra számítanak. Délután négy óráig ingyenes a belépő a szabadegyetem területére, utána 10 lejért lehet bejutni, a helyi lakosok és a 12 év alattiak azonban ezúttal is díjmentesen élvezhetik a fesztivált. A napi sátorjegy is 10 lej maradt, a heti ára azonban csökkent: idén csak 40 lej. A részletes programnapló az elkövetkező napokban születik meg és a tusvanyos.ro honlapon lehet majd válogatni belőle.
Kádár Hanga / Erdélyi Napló (Kolozsvár)2017. július 13.
Szakmai gyakorlaton a néprajzosok
A Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézete és a Kriza János Néprajzi Társaság július 3–12. között Háromszéken és Moldvában szervezte meg a néprajzszakos egyetemisták ez évi szakmai gyakorlatát. A hallgatók megismerkedtek a csernátoni és a zabolai néprajzi múzeum, valamint a klézsei tájház kiállításaival, belső szerkezetével, tárgyi állományának nyilvántartásával. Orbaiszéken és Somoskán családi fotókat digitalizáltak, interjúkat készítettek a 20. század helyi eseményeivel kapcsolatban. Tanulmányi kirándulás során pedig meglátogatták a kézdivásárhelyi és a bákói múzeum legújabb kiállításait, valamint a nagypataki és a somoskai csángó temetőket és néprajzi gyűjteményeket. Az egyhetes szakmai gyakorlatot a Communitas Alapítvány támogatta.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. augusztus 8.
Unitáriusok találkoznak Szejkefürdőn
Tizenkilencedik alkalommal gyűlnek össze az unitáriusok augusztus második szombatján a Székelyudvarhely melletti Szejkefürdőn. A hagyományos találkozót idén a vallásszabadság kihirdetésének 449., a reformáció 500. évfordulója jegyében tartják. Az úrvacsoraosztásos istentisztelet tizenegy órakor kezdődik.
Az idei találkozó szervezői a Magyar Unitárius Egyház (MUE) képviselőtanácsa, a székelyudvarhelyi 1-es számú, belvárosi unitárius egyházközség, valamint a Magyarországi Egyházkerület és a Küküllői Unitárius Egyházkör – tudtuk meg Székely Kinga Rékától, a MUE hitéleti és missziói előadó-tanácsosától, homoródszentpéteri lelkésztől.
Találkozótörténet
A Szejkefürdői Unitárius Találkozó egy, a 19. században már feljegyzett unitárius vallásos találkozóban gyökerezik.
Az aratás és a csépelés utáni időszakban, augusztus utolsó vasárnapján a Kis- és a Nagy-Homoród mente unitárius egyházközségeiből felmentek az emberek Homoródfürdőre, ahol a források mellett istentiszteletet tartottak, majd mulattak. Az Erdély másodszori elcsatolását követő években még élt ez a hagyomány, ám a kommunista diktatúra idején szünetelt. Újjáélesztése és egyetemes szintre való emelése 1999-ben történt. Szejkefürdő 2017
Augusztus 12-én délelőtt tizenegy órától, a huszárok felvonulását és a zászlóátadást követően Kelemen Szabolcs, a házigazda egyházközség beszolgáló lelkésze, Bálint Benczédi Ferenc, a MUE püspöke, Kántor Csaba, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese, valamint Gálfi Árpád, Székelyudvarhely polgármestere mond üdvözlőbeszédet. Az úrvacsoraosztásos istentiszteleten Kászoni Kövendi József, a MUE püspöki helynöke és Orbán Gyöngyvér, a házigazda egyházközség énekvezére szolgál, az úrvacsorai beszédet Szentgyörgyi Sándor, a Küküllői Unitárius Egyházkör esperese mondja. Közreműködik Jenei Ildikó dicsőszentmártoni énekvezér. Az úrvacsora a Küküllői Unitárius Egyházkör és a Magyarországi Egyházkerület adománya. A koszorúzási ünnepségen, Orbán Balázs sírjánál Szalóczy Pál budapesti színművészt hallgathatják meg. A kulturális műsor keretében a dicsőszentmártoni Kökényes Néptáncegyüttes Kis-Küküllő menti népdalok és néptáncokat ad elő. Utána előadások hangzanak el: Fülöp Dezső Alpár ádámosi lelkész a küküllői egyházkör egyházközségeit, míg Kriza János miskolci lelkész a magyarországi egyházkerület egyházközségeit mutatja be. Tudnivalók
A találkozó ideje alatt gyermek- és ifjúsági sátor működik. A gyülekezeteket kérik, egyházközségi zászlójukat és névtáblájukat, a részvevők pedig énekeskönyvet, pokrócot és esőernyőt vigyenek magukkal. Amennyiben koszorút szeretnének elhelyezni Orbán Balázs sírján, tudassák szándékukat a szervezőkkel. A találkozó helyszínén egyházi kiadványok vásárolhatók. A társszervező egyházközségek nőegyletei eladásra kínálják az általuk készített népművészeti cikkeket. A találkozó helyszínén kapható lesz étel és ital. A parkolásnál kérjék a helyi rendőrök és a szervezők segítségét. Autóbuszjáratok A találkozó napján Székelyudvarhelyről fél tízkor, tízkor és fél tizenegykor indul autóbusz Szejkefürdőre. Mindhárom alkalommal a Patkóban és a Septimia előtti megállóban van lehetőség a fölszállásra. Visszaindulás: fél ötkor, ötkor és fél hatkor.
Molnár Melinda / Székelyhon.ro2017. augusztus 14.
A Népművészet Mestere lesz
Géczi Hegedűs Sándor népi mesemondó után idén Szolga Géczi Julianna révi fazekas is megkapja a Népművészet Mestere címet.
A magyar kormány évente Népművészet Mestere díjat adományoz egyes alkotások vagy egész életmű elismeréseként azoknak, akik munkásságuk során kiemelkedő teljesítményt értek el a népművészet (népi kézművesség, a néptánc, a népzene, a népdal, a népmese, a hagyományőrzés) területén. Az elismerés átadására évente, államalapító Szent István király ünnepének alkalmából kerül sor. A díj adományozására a népművészet területén működő jogi személyek (intézmények, népművészeti érdek-képviseleti szervezetek, népművészeti alkotóközösségek, népművészeti intézményeket fenntartó önkormányzatok stb.) képviseleti joggal felruházott vezetői tehetnek javaslatot.
Géczi Hegedűs Sándor népi mesemondó után idén az 1939. december 20-án született Szolga Géczi Julianna révi fazekas is megkapja a Népművészet Mestere címet. Hasas János alpolgármestertől, egyesületi elnöktől megtudtuk, hogy a Pro Rév Egyesület második alkalommal javasolta Juliska nénit a kitüntetésre és a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság, illetve MTA Néprajztudományi Intézet is támogatta a felterjesztést.
Évente tíz személy
Az 1953-ban alapított Népművészet Mestere díjat évente tíz személy kaphatja meg a Kárpát-medence területéről. Juliska néni idén került a kitüntetettek közé, aki adományozást igazoló okiratot és plakettet kap. A plakett, amely Asszonyi Tamás szobrászművész alkotása, kerek alakú, bronzból készült, átmérője 80, vastagsága 8 milliméter egyoldalas, középmezőben pásztorfaragásra utaló férfi és nő ábrázolással, köriratban Népművészet Mestere-díj felirattal van ellátva. A díj átadására augusztus 19-én kerül sor Budapesten. erdon.ro2017. szeptember 7.
Önkéntes orvosok Erdélyben
Befejeződött a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat idei májusi erdélyi gyógyító körútjának az összesítése. A szervezet önkéntes orvosai kórházban, iskolákban, óvodákban szűrték, vizsgálták és gyógyították a rászoruló gyermekeket.
Idén májusban a gyógyító körúton 32 orvos és egészségügyi szakember vett részt, akik Székelyudvarhelyre, Csíkkarcfalvára, Csíkmadarasra, Csíkrákosra, Gyimesbükkre, Kápolnásfaluba, Csíkszentmihályra, Csíkcsicsóba, Csíkszentmártonba és Csíkszeredába látogattak el.
Az orvoscsoportban csecsemő- és gyermekgyógyászok, gyermekneurológusok, gyermek-fül-orr-gégészek, gyermekszemészek, fogorvosok, szülész-nőgyógyászok, gyermekurológus, aneszteziológusok, mentőápolók és szakorvosjelöltek vettek részt.
Orvosaik közel 6000 vizsgálatot végeztek egy hét alatt, és 32 gyermek esetében javasoltak magyarországi kivizsgálást, gyógykezelést vagy műtétet.
A szemészeti szűrővizsgálatok alapján 40 gyereknek írtak fel szemüveget, ebből a szolgálat a családok nehéz anyagi helyzete miatt 31 szemüveg elkészíttetését vállalta magára, aminek értéke 600.000 Ft volt.
Ismét a csoporttal tartott a Gyermekmentő nőgyógyászati szűrőkamionja, melyben az önkéntes orvosok 348 nőgyógyászati szűrést végeztek el Csíkszentmártonban az egy hét alatt.
A citológiai leletek Magyarországon készültek el augusztus végén. Két esetben derült fény súlyos elváltozásra/betegségre, ahol esetlegesen műtéti beavatkozásra lesz szükség, 20 esetben gyógyszeres terápia javasolt. Mindez mutatja, milyen fontos a megelőzés, vagyis a rendszeres szűrővizsgálat. A szükséges műtéteket, gyógykezeléseket a csíkszeredai és a székelyudvarhelyi kollégák végzik el, akikkel az NGYSZ jó szakmai kapcsolatot ápol.
A nőgyógyászati szűrőkamion fenntartását a Waberer’s International Zrt. biztosítja, ők végzik a műszaki karbantartást, szervizelést is.
A Gyermekmentő mozgó fogorvosi buszában dolgozó önkéntes fogorvosok idén Kápolnásfaluban a Kriza János Általános Iskola 181 hátrányos helyzetű tanulója számára végeztek szűréseket, kezeléseket.
A szakemberek itt közel 100 gyermeknek kezelték a fogait, amelyek között volt foghúzás, tömés, fogkő-eltávolítás, illetve barázdazárás is.
Véleményük szerint az itteni gyermekek fogazata nagyon rossz állapotban volt, szinte minden gyereknél több szuvas fogat találtak. Ennek fő kiváltó oka a fogmosás hiánya volt, ezért az ő esetükben a fogorvosok különösen nagy hangsúlyt fektettek a felvilágosításra, a helyes fogmosási technika elsajátítására és az egészséges táplálkozás ismertetésére. A kezelések végén minden gyereket fogkefével és fogkrémmel ajándékoztak meg.
A csoport utaztatásában az OTP Bank, a Mercedes-Benz Hungária Kft., és az Oracle Hungary Kft. volt segítségükre.
Az orvoscsoport látogatásával egy időben idén is sor került a hagyományos Buzánszky Jenő Erdélyi Focikupa mérkőzéseire Csíkszentdomokoson május 18-19-én, melyet a korábbi években a legendás Aranycsapat utolsó élő tagja, a Gyermekmentő Szolgálat Sportbizottságának volt elnöke, Buzánszky Jenő vezetett. Halála után az ő tiszteletére a sporteseményt Buzánszky Jenő Erdélyi Focikupának nevezték el. A verseny selejtezőjébe 12 körzetből 84 csapatban több mint 500 gyermek nevezett be.
A 11-12 éves korosztályban a csíkszeredai csapat, míg 13-15 évesek között Szováta csapata győzedelmeskedett. Az utóbbi csapat a Városligeti Gyermeknap OTP Bank Gyermeknapi Focikupán a nagyobb korosztályban szintén nyertesként került ki.
A Gyermekmentő Szolgálat önkéntes orvosai és fogorvosai legközelebb október 8–13. között utaznak Erdélybe a szolgálat egészségügyi programja keretében. Népújság (Marosvásárhely)2017. október 14.
A kibédi kenyér illata
Ráduly János nyolcvanéves
„Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni – nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)
Ráduly János Korondon született 1937. október 27-én. Egy személyben pedagógus (magyartanár, de volt kézilabda-edző is), néprajzi gyűjtő és szakíró, rovásírás-kutató, költő és műfordító, közíró, publicista, művelődésszervező, érdekképviseleti vezető. Rangját nem címek és érdemek, diplomák és kitüntetések jelzik, hanem a széles körű megbecsültség, az őszinte elismerés, a tisztelet és szeretet, s nem utolsósorban a népszerűség, amellyel teljesítményét nemcsak a szűkebb pátriában, a Sóvidéken, Erdélyben, hanem határokon túl, szakmai körökben, mindenekelőtt pedig az „egyszerű” olvasók népes táborában is nagyra értékelik. A marosvásárhelyi Bolyai Líceumban érettségizett 1955-ban. Erdőszentgyörgyön a líceumban volt nevelő, 1962-től Kibéden tanár, 1998-tól nyugdíjas. A Babeș–Bolyai-egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1966-ban. Első írását a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1959-ben. Az Utunk, Igaz Szó, Művelődés, Napsugár, Tanügyi Újság, Ifjúmunkás, Hargita, Helikon, Hazanéző és számos más újság, lap, folyóirat munkatársa. Verssel szerepel a Megtalált világ (1968) című antológiában; költőként évtizedekkel később jelentkezik újra (Az árnyékok lakodalma, 1995; Fény és gondolat, 1996). Folklórkutatói pályája egy Faragó Józseffel együtt közölt, később németül és csehül is megjelent tanulmánnyal (A népballadák egy romániai magyar falu mai köztudatában) kezdődött, ezt követően egész sor önálló kötetben tárta fel a Kis-Küküllő menti Kibéd népmesekincsét és gazdag balladaköltészetét, s rendszeresen tanulmányokkal szerepelt a Népismereti Dolgozatok, az Ethnographia, a Néprajzi Látóhatár, a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvei, a Jahrbuch für Volksliedforschungen köteteiben. Az erdélyi rovásírásos emlékek kutatásával és értelmezésével foglalkozik. 1990-től tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak; 1999 óta a Magyar Írószövetség tagja. Tagfelvételi kérelmét a Romániai Írók Szövetsége évekkel ezelőtt elutasította. Legnagyobb részt saját gyűjtéseit tartalmazó kötetei: Kibédi népballadák (1975), A vízitündér leánya (1978); Elindultam hosszú útra (A kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára népballadái. 1979); Tündérszép Mosolygó Ilona (Kibédi népmesék, 1980); Az álomfejtő fiú (Kis-Küküllő menti népmesék, 1985); Mikor a szolgának telik esztendeje (A kibédi gazdai szolgák életéből, 1987); Villám Palkó (Kis-Küküllő menti népmesék, 1989); Hold elejti, Nap felkapja (Kibédi találós kérdések, 1990); Táltos Marika (mesék, 1993); Szép Magdolna (Kibédi népmesék, 1994); A király táncos lovai (Székely tréfás mesék, 1995); Rovásíró őseink (Adalékok rovásírásunk ismeretéhez, 1995); Vetettem gyöngyöt (Népköltészeti tanulmányok, 1997); A rovásírás vonzásában (Korond, 1998); Nemzeti kincsünk, a rovásírás (1998). Verskötetei: Az árnyékok lakodalma (Gyermekversek, 1995); Fény és gondolat (uo. 1996). Lefordította Eminescu Esti csillag című költeményét (1993); Nichita Stănescu-fordításait a Barátság című antológia (Pécs 1993) közölte. Ez a sor korántsem teljes.
*
Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd. Életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. A székely rovásírás kutatásába is szenvedéllyel kapcsolódott be, számos kiadványban számol be eredményeiről. Sokoldalúságát jelzi állhatatos jelenléte a marosvásárhelyi Népújságban, a Múzsa és Stipendium című mellékletben. Az évek hosszú során át úgyszólván nem telt el hét, hogy Ráduly tanár úr valamilyen műfajban ne jeleskedett volna a megyei lapban. Kutatási és gyűjtő munkálkodása eredményei mellett rendszeresen közölt felnőtteknek és gyermekeknek szóló költeményeket és meséket, emlékezéseket, anekdotákat. Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az életkorát jelzi, hanem a neve alatt megjelent kiadványok számát. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert jórészt főleg füzetek sorát jelenti a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: „Magamról ennyit: / Folyton belebotlom a / Nagy szegénységbe.” Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Hiszen a kétszáz éve született nagy költőnk egyik őszikéjére utalva ezt is leírja: „A »független nyugalomra« – míg dolgoztam – vágyva vágytam. // A független szegénységre / – nyugdíjasként – / rátaláltam.” (Ki mit keres – Arany Jánosra gondolva) Irigyelni kitartó és példamutató következetességéért érdemes, amellyel úgy rakja össze dolgos életének tégláit, hogy a ház állja az idő próbáját, és kívül-belül bejárható, tetszetős, kedvünkre gyönyörködhetünk benne. Talált magának kiadót (Garabontzia, Marosvásárhely), amely hajlandó a pár tíztől legfeljebb félszáz oldalig terjedő, tematikusan válogatott munkáit híven és gyorsan kinyomtatni. Így aztán a kései filosznak, aki tanulmányozni óhajtaná ennek a sokoldalú embernek az irományait, nem lesz nehéz dolga, hiszen külön-külön olvashatja a gyermekverseket, a „felnőtt”-verseket, a haikukat, a fordításokat, a rovásírásról szóló gazdag közlésanyagot, az aprólékos néprajzi gyűjtőmunka szakszerűen szerkesztett darabjait és a szerző recenzióit, közművelődési írásait, újságcikkeit is. A tudományos igényesség, a szakszerűség a fő jellemzői e műveknek, jótékony ráadásként pedig az élő beszéd közvetlensége teszi rokonszenvessé Ráduly János stílusát, „narratíváját”. A szövegek olvastán szemünk előtt körvonalazódik az első generációs értelmiségi, egy igazi székely self-made man küzdelmes sorsa, akinek legértékesebb kincse a megszerzett tudás, amellyel okosan sáfárkodik, tálentomait nem herdálja el. Példamutató a hivatástudata és konok, céltudatos munkálkodása, végtelen türelme és szorgalma, kivételes munkabírása. Szellemi pillérei: az előtte járók nagyszerű példája, otthonosságtudata, ragaszkodó szülőföldszeretete. Küzdelmes pálya, vidékiség, remeteélet. Nem sokan vállalták/vállalják az ilyen sorsot. Részletek „vakációs naplója” (Jajkiáltások a fehér papíron) 1989. augusztus 3-i, csütörtöki bejegyzéséből: „Reggel fél hétkor kipattanok az ágyból, készülök Szovátára. (...) Egyenesen a könyvesboltba tartok. Nem kaptak új küldeményt Vásárhelyről, menjenek be a csomagok után, ők nem tudják elhozni, nincs motorina. – Hát nekem honnan legyen benzinem? – kiált föl az elárusítónő. Háborog. Egészen közel hajol hozzám, félhalkan megkérdezi: – Tudja-e, hogy ilyenkor mit mond a székely? – Mit? – Meg vagyunk bazva! (Így, csak z betűvel). Egyetértően bólintok. Utam most a piacra vezet, ahol viszont egyetlen lelket sem lehet látni. (...) Az önkiszolgáló előtt mintegy száz ember állja türelmesen a sort, a sorelsők már reggel hatkor, fél hétkor gyülekezni kezdtek. A hentesáruról tehát lemondok. Az utcán találkozom a telepi könyvesboltosnővel, inti, álljak meg. – Jöjjön – azt mondja –, ebben a pillanatban néhány csomag írópapír érkezett. Óriási meglepetés, száz lejért azonnal megveszek egy egész csomaggal, ezer ív van benne. Egyelőre tehát megoldódik a papírkérdésem. A tízes busszal indulok haza. Itthon legelőbb répalapit vágok a csirkéknek (a kert vizes-sáros), majd ismét az íróasztalhoz telepszem. Jó volna, ha be tudnám fejezni a mutatót, hiszen holnaptól egy hétre szolgálatot kell teljesítenem az iskolában. Együltömben több mint száz találós kérdés »leltározásával« készülök el. Az ebédünk lucskos káposzta kiflivel. Másfél órát pihenek, mire fölébredek, kint megszűnőben a zárt felhőzet, ki-kipillant a nap. Mindjárt kaszát ragadok, zsákot a vállamra, s fűért indulok az iskolakertbe. Muszáj, alig van mit adnom a nyulaknak. A fű vizes, szétosztom vékás kosarakba, s a konyhában szárítgatjuk. Aztán újból az íróasztal, tovább a mutató.”
Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. aug. 23., szerda.): „Késő délután elkúrálom az állatokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is »megfeledkezem«. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János. Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok. Lefekszem, de furcsa mód nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő nap látványa jelenik meg előttem.
– Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: Reggelente, / mikor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / kemencéből / most kiemelt / sült kenyér. A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.”
A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér. Bölöni Domokos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. október 19.
Nagyajta Budapestre vitte értékeit
A Polgárok Háza Kárpát-medencei magyar népművészet rendezvénysorozatának őszi évadában az erdélyi unitárius közösségek kerülnek a figyelem központjába. Az anyaországi meghívásnak az elmúlt hétvégén a nagyajtaiak tettek eleget, bemutatták évszázados és ma is élő értékeiket.
Az esemény, amely mintegy háromszáz érdeklődőt vonzott, a Magyarok Háza kulturális programigazgatójának üdvözlőbeszédével vette kezdetét, majd Fekete Levente nagyajtai unitárius lelkész és a község polgármestere, Bihari Edömér szólalt fel. Kriza Ildikó Magyar Örökség-díjas néprajzkutató felmenője, Kriza János életútját, munkásságát és fő művét, a Vadrózsák című népköltési gyűjteményt ismertette. Szóltak az egyházközségben folyó munkáról, a templomvár felújítása érdekében tett erőfeszítésekről, bemutatták Benkő Klára frissen megjelent kötetét, a Járjunk táncot, ripegőt, ropogót, amely az iskolai néptánctanítás segédkönyvének tekinthető és a Bihari Katalin–Bihari Edömér által összeállított Nagyajta értékei című kiadványt is. Az Áfonya citerazenekar népdalokat adott elő, az iskola Vadrózsák néptánccsoportja erdővidéki táncrendet járt, a hangulatot leány- és legénycsúfolóval színesítették, a IV. osztályos Nagy Magor és az egy esztendővel idősebb ifj. Bihari Edömér botos tánccal lépett fel, az éneklő gyermekeket Nagyajta volt református lelkésze, Nagy Károly Kázmér és neje, Nagy Adél hegedűvel, illetve brácsával kísérte. Boda Szabina Tekla népdalt, ifj. Bihari Edömér az Apám lakodalma című tréfás mesét adta elő, és bemutatták a Nagy Adél és Fekete Judit által készített, illetve az ő irányításukkal létrehozott nemezelt darabokat. Nem csak a léleknek, a testnek is kijutott a jóból, mert a vendégfogadást és a kapott kedvességet finom falatokkal viszonozták az erdővidékiek. Előkerült házi kenyér, paprikás és fokhagymás szalonna, juhsajt és orda, borsikaszalámi, székely köményes, tejföles lepény, aki pedig kóstolót vitt volna haza, megtehette, a gyermekek szülei által pakolt dzsemekből, szörpökből és zakuszkából vásárolhatott is. Fekete Levente felejthetetlen emléknek mondotta a csütörtöktől vasárnapig tartó kirándulást: szülőföldjüket képviselhették és megmutathatták, milyen gazdag Erdővidék. „Csodás napokat töltöttünk Budapesten. A Polgárok Háza működtetőinek jóvoltából többek közt meglátogathattuk a Parlament épületét, ahol majd ebédünket is elkölthettük, a Kossuth tér közelében ’56-os kiállítást nézhettünk meg, mindeközben rengeteg jó barátot szereztünk, akik biztosítottak róla, itthon is fel fognak keresni. Öröm volt látni, bár távol élünk, nem vagyunk idegenek egymás számára, és sokakat érdekli a sorsunk” – mondotta a nagyajtaiak lelkésze. Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)