udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
538
találat
lapozás: 1-30 ... 451-480 | 481-510 | 511-538
Névmutató:
Szabó Csaba
2016. október 6.
Két helyszínen emlékeztek Csíkszeredában az aradi vértanúkra
Az aradi vértanúk kivégzésének évfordulója alkalmából tartottak rövid megemlékezést csütörtökön délelőtt a csíkszeredai Petőfi Sándor Általános Iskolában, késő délután pedig a Mikó-vár előtt.
A tanulók az aradi vértanúk utolsó napjait idézték fel, majd mécseseket gyújtottak a vértanúk fényképei előtt. A rendezvény végén az Ismerős Arcok Nélküled című számát énekelték el közösen. Szabó Csaba, az iskola történelem szakos tanára, az esemény szervezője elmondta, a megemlékezés célja, hogy a gyerek számára közelebb hozzák az aradi vértanúk hőstetteit, és azok utóéletét biztosítsák a tanulók részére. „Nagy hagyománya van a rendezvénynek, évről évre egyre közvetlenebbé tesszük” – fogalmazott a pedagógus.
Koraeste a Mikó-vár előtt szervezett gyertyagyújtást a tizenhárom aradi vértanú emlékére Korodi Attila parlamenti képviselő, az RMDSZ Csíki Területi Szervezete és a Székely Nemzeti Tanács. A szervezők arra hívták fel a figyelmet, hogy az évente ismétlődő megemlékezés ellenére keveset tudunk azokról, akik 1849 októberében életüket adták a szabadságért. Az alkalomra a szervezők kihelyezték a vértanúk portréit is, amelyek előtt gyertyát gyújthattak a jelenlevők.
A megemlékezésen mintegy százan vettek részt. A gyertyagyújtás a vértanúk lelki üdvéért való imádkozással, majd a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Molnár Rajmond Székelyhon.ro2017. január 6.
A minisztériumi rangú nemzeti identitásról
A Kulturális Minisztérium ismét nevet változtatott, sokadig alkalommal az elmúlt 27 évben. Míg legtöbbször a kultuszok és kultúra minisztériumaként vegyítették minden gond nélkül az egyház és a kultúra ma már szekularizációra szoruló fogalmát, most a kultúra a nemzeti identitással lett egy kalap alá véve.
Érthető ez, hisz vészjóslóan közeleg a románság legnagyobb és legszentebb ünnepének, a Nagy Egyesülésnek századik évfordulója. A változtatás jelentős paradigma-váltást is jelent a tiszavirág életű, de úgy a magyar, mint román értelmiség által visszasírt Vlad Alexandrescu féle Minisztérium kultúrpolitikájához képest.
Ionuț Vulpescu a (régi) új kulturális miniszter alig 39 éves és még annál is fiatalabban néz ki. Nevét már 2014 novemberében megismertük, amikor a Ponta kormány kulturális minisztere lett. Bár miniszterségének 13 hónapjában nem sok minden történt, mégis érdemes beleolvasni a nevet váltott minisztérium első emberének akkori írásaiba. A teológiai tanulmányokkal és filozófiai doktorival rendelkező és magát szívbéli baloldalinak (értsd: peszedistának) való Tărgoviște-i születésű politikus 2012 óta írogat a Cultura nevű folyóiratba. Minisztersége idején megjelent cikkeiben dicsérte például Kolozsvár multikulturális jellegét és Bukaresttől távolságtartó, kulturális autonómiáját. Ugyancsak szimpatikusnak hatott az az írása, amelyben kifejti, hogy az 1989 óta működő kulturális minisztériumok mindegyike ugyan stratégiákat dolgozott ki a kultúra és tudomány támogatására, mégis, ezek döntő többsége a pénzügyminisztérium és más, nagyobb érdekcsoportok bűvkörében elbukott. Mindez akár pozitív színben is feltüntethetné az egykori sportújságiról múlttal is rendelkező, 2014 óta nagy elánnal már Gabriel Liiceanu-t és a teljes liberális román értelmiséget is bíráló úriembert. A problémák azonban ott kezdődnek, amikor politikai pályafutását vesszük górcső alá. Ebből kitűnik, hogy pályája 2001-ben kezdődött, alig 25 évesen, amikor még doktoranduszként – valószínűleg nem a kutatással volt tehát elfoglalva, amivel egy doktorandusznak illene – Ion Iliescu köztársasági elnök kultúráért felelős elnöki tanácsosa lett. Az, hogy milyen út vezetett ilyen fiatalon ehhez a rendkívüli pozícióig, máig rejtély övezi, de jól mutatja a romániai (és nem csak) politikában működő nepotizmus és személyes hálózatrendszerek átláthatatlan mélységét. Vulpescu karrierje ezt követően gyorsan ívelt föl a vörös pártban. Hat éven át a Román Szenátus tanácsosa és „szakértője”, majd 2012 decembere óta parlamenti képviselő. Rövid, alig egy éves miniszterségét követően most ismét a Kulturális Minisztériumot vezeti, amely első alkalommal, Kulturális és Nemzeti Identitás Minisztériumaként működik.
A névváltoztatást sem Liviu Dragnea, sem a miniszterelnök nem indokolta. Maga Vulpescu is csak egy, a saját honlapján még a választások előtt, december elsején posztolt írásában utalt arra, hogy milyen következményei lesznek annak, ha ő kerül a kulturális minisztérium élére. Írásából kiderül, hogy Romániának prioritása lesz a Nagy Egyesülés méltó megünneplése. Ez több kell legyen, mint egy fesztív eseménysorozat: meg kell tisztítani ezt az eseményt és a románság mentalitásában elevenen élő, annak mintegy motorjaként működő történelmi jelenséget a kommunizmus interpretációitól és hamis jelzőitől. Olyan történész bizottság felállítását javasolja, amely méltó helyére teszi ezt az eseményt. Kulturális „autósztráda” létrehozását is javasolja, számos kiállítással és eseménnyel kötve össze a Nagy Egyesülésben döntő szerepet játszó városokat. A gyulafehérvári Nemzeti Egyesülés Múzeumát és az egyesülés helyszíneinek, főszereplőinek szülőházait és történelmi relikviáit pedig külön prioritással fogják kezelni és bemutatni. Tervében szerepel például egy monumentális I. Ferdinánd lovas szobor is és egy grandiózus gyulafehérvári egyesülés-emlékmű is.
Ha már a közlekedési miniszter nulla kilométer autópályát ígért, akár meg is nyugodhatnánk, hogy legalább ennyink lesz. Ám a Kulturális Minisztérium névváltoztatása mögött olyan súlyos nacionalista mozgalom kibontakozását látjuk, amely vészjóslóan illeszkedik a Merkel-védte interkulturális Európa és határokon túlívelő kulturális tolerancia és identitásképzés felgyorsult lerombolásába. A nacionalizmusok új korszakában ismét feléledőben van a saját identitás felsőbbrendűvé tétele és minden más aspektus marginalizálása. A „nemzeti identitás” minisztériumától aligha várhatjuk majd, hogy a Romániában élő és jelenlévő tucatnyi kisebbség érdekeit és kultúráját is képviselje. Radikális változásokra persze úgysem számíthatunk, hisz ennek a minisztériumnak ezen túl is ugyanazokkal az akadályokkal és pénzhiánnyal kell majd megküzdeni, amivel már 27 éve bajlódik.
Ám az a kevés kis pénz is, amely eddig a magyar kultúra kapott, most akár veszélybe kerülhet. Az anyagi juttatások és prioritásokon túl azonban sokkal nagyobb veszélyt jelent az elkövetkező két év várhatóan burjánzó nacionalizmusa, amelyet nemcsak a Román Tudományos Akadémia történészei, neves egyetemek rektorai, de immár a Kulturális Minisztérium is felkarolt. Mindez történik akkor, amikor Románia immár tíz éve az egységes kultúrközösségként elképzelt Európai Unió tagja lett.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)2017. január 7.
Nagy Miklós Kund: a szívem már régóta vásárhelyi
Hosszú lenne sorolni, mennyi műfajban van otthon, de ragaszkodik az újságíró szakmához, ezt tekinti hivatásának. Azt vallja, hogy interjúiban kérdéseivel maga is benne van. A publicisztikáiba pedig egy kis irodalmat is be tud csempészni. Az értekező prózát, az esszé műfaját szereti legjobban.
Nagyenyeden a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1961-ben, majd Marosvásárhelyen a Tanárképző főiskolán diplomázott román-magyar szakon. Később magyar-francia szakos diplomát is szerzett a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetemen.
Pályáját falusi pedagógusként kezdte, majd a Marosvásárhelyi Rádióban művészeti műsorokat szerkesztett, majd a rádió megszüntetéséig, kulturális osztályvezető volt. Később a Vörös Zászló megyei napilapnál szerkesztőként dolgozott, itt érte a rendszerváltás, amikor a szerkesztőség megalapította a Népújságot, ennek művészeti mellékletét, a Múzsát negyedszázada szerkeszti. Tanított a színiakadémián és a Sapientián is több évig, több mint húsz képzőművészeti könyvet írt, számos portrékötete született, de írt rádiókabarét és dalszövegeket is. Színházi, irodalmi kritikái, képzőművészetről szóló cikkei megszámlálhatatlanok, hétről hétre nyit meg kiállításokat, és házigazdája kulturális rendezvényeknek. Számos elismerés és díj tulajdonosa, legutóbbi kitüntetése a Bernády-emlékplakett. Nagy Miklós Kunddal életútja történéseiből szemezgettünk.
– Önt a Mikulás hozta ’43-ban, a háború kellős közepén, a II. Bécsi döntés akkoriban rendesen belekavart az erdélyiek életébe. Az önökét érintették-e az akkori események?
– Én Dél-Erdélyben születtem, ezt a részt nem csatolták vissza az anyaországhoz. Nagyenyed a Bethlen Kollégiummal egyik magyar központja volt a régiónak, ott próbálták őrizni a magyar kultúrát és az identitást. Az enyedi szellemi erő minket meghatározott. Édesapám a város fontos magyar emberének számított. Születésem idején heteken át katonai munkaszolgálatosként a Szebeni-havasokban volt, majd hónapokat töltött a zsilvásári lágerben, amikor végre hazajött, féltem tőle. „Menj el, bácsi!”– mondtam neki. Nem lévén itthon, az anyakönyvbe Nicolaeként jegyeztek be, a Kundot Cundnak írta a hivatalnok. Így a nevem csak a publikációimban és a magyar állampolgársági igazolványomban szerepel magyarul.
– Édesapja azért került lágerbe, mert az akkori rendbe nem jól illeszkedett?
– A világháború vége felé „túszként” gyűjtötték oda a jeles magyarokat. Ő harcos ügyvéd volt. Magna cum laude eredménnyel végzett a román nyelvű egyetemen, megbecsült szakmai hírnevet szerzett magának, Bukarestbe is hívták románokat védeni. Rázós, veszélyes ügyekhez kérték föl őt magyarok is, románok is. Nagyszüleim tekintélyes polgárok voltak. Dédnagyapám kétszer is volt a Bethlen Kollégium rektor professzora. Aztán az ötvenes években édesapám összekülönbözött egy ügyésszel, egy tárgyaláson azt találta mondani, azért bántják védencét, mert az magyar – ekkor rágalmazási pert akasztottak a nyakába, és börtönbe került. Szabadulása után nem praktizálhatott, jogtanácsosként tudott nagy nehezen elhelyezkedni, csak jóval később rehabilitálták. Sok gondunk volt, de ettől függetlenül szép volt a gyermekkorunk, így éreztük ezt a bátyámmal együtt. Jómagam rengeteget olvastam, fociztam, sportoltam, korán megismerkedtem a művészettel, a családban is volt festőművész, zenészek is, ez előnyös volt később a pályám alakulásánál. Viszont nagy hátrányt jelentett a származásom.
– Gondolom valamilyen humán szakon szeretett volna továbbtanulni, a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban eltöltött évek után.
– A kérdés az volt, hogy ezzel a származással egyáltalán hova vehetnek fel? Végül Marosvásárhelyre a pedagógiai főiskolára sikerült bejutnom, ahol szerencsémre kiváló tanárokra leltem. Sokan kényszerből választottuk ezt a főiskolát, de nagyon jó évfolyam sikeredett.Többekből lett közülünk író, újságíró, szerkesztő. Évfolyamelsőként végeztem, majd egy nyárádmenti faluba, Szentgericére kerültem román szakos tanárnak.
– Nem volt ellenállás önben a román nyelv iránt?
– Enyeden jól megtanultam románul. Akkor már vegyes lakosság volt ott, mi, gyerekek hamar barátkoztunk. Az egyik szomszédunk román volt, a másik szász. Sajnos a szászok is többnyire magyarul beszéltek, nem tanulhattam meg tőlük németül.
– Hogy ízlett a falusi élet a polgári neveltetésű fiatalembernek?
– Szentgericéről tudni kell, hogy hagyományőrző falu. Az üveges táncáról is híres, folklórban gazdag település. A tanárkodás nem volt fő életcélom, újságíró szerettem volna lenni. Talán nem véletlen, hogy Szentgericén egy kollégával együtt iskolarádiót csináltunk. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha a vásárhelyi rádióhoz kerülhetek. Aztán volt egy versenyvizsga, amire a falumból vittem anyagot. Fölvettek, három évig folklórműsort szerkesztettem, ami nagyon jó iskola volt számomra. Az egész Székelyföldet bejárhattam. Hályogkovácsként kezdtem, de aztán olyan zeneszerző tanácsadóim lettek, mint például Szabó Csaba vagy Birtalan József. Közben a főnökeim látták, hogy más műfajok is érdekelnek, később megkaptam a rádió irodalmi és művészeti műsorát, majd én lettem a kétnyelvű rádió kulturális osztályának vezetője. De továbbra is szerkeszteni, riportereskedni szerettem a legjobban. A Rádiószínház, a Vers mindenkinek, a portréműsorok voltak a kedvenceim, de miután annyira kevesen foglalkoztak képzőművészettel, beleástam magam abba is. Akkoriban Vásárhely volt a magyar képzőművészeti élet egyik legfontosabb központja. Bekerültem a művészeti nyüzsgésbe, a művészek barátsággal fogadtak, bevezettek műhelytitkaikba, és annyi mindent megtanultam tőlük, hogy később húszegynéhány képzőművészeti könyvet is tudtam írni.
– A politika mennyire szabott határokat akkoriban a műsoroknak?
– Elég hamar meg kellett tanulnom, mi a hatalom és a diktatúra. De a kultúra valahogy a legkeményebb időkben is kicsit szabadabban mozoghatott. Amikor szigorúan próbálták tiltani, hogy az erdélyi magyarság különböző központjai tartsák egymással a kapcsolatot – nehogy erősödjön a magyar egység –, akkor mi kitaláltunk olyan műsorokat, amelyek jellegükből adódóan ez ellen hatottak. Ilyen volt például a Megy a magnó vándorútra című műsor, egy országos interjúfolyam, amelyben stafétaszerűen küldte a szerkesztőt egyik alany a másikhoz. Kós KárolytólSzabó T. Attiláig, Fülöp Antal AndortólBalázs Péterig, Szilágyi DomokostólLászlóffy Aladárig, Harag GyörgytőlSzékely Jánosig több száz fontos embert felkerestünk. Voltak tiltólisták, amelyek valahogy elkerülték a rádiót, ezt is ki tudtuk használni. Például a költő Bartis Ferencet mi szólaltattuk meg először, miután kiengedték a börtönből. Aztán egyszer csak egyik pillanatról a másikra megszüntették a Marosvásárhelyi Rádiót.
– A ’89-es események a Vörös Zászló nevű megyei napilap szerkesztőjeként érték önt, milyen volt átállni egy demokratikus vágányra, hogyan emlékszik erre?
– Izgalmas volt a feladat, hogy egyik pillanatról a másikra létrehozhatunk egy újságot. Ezért se mentem vissza végleg a rádióhoz. Nagy kihívás volt, hisz addig soha nem volt szabad sajtó. Hirtelen új nevet is kellett találni a lapnak.
– Akkor született a Népújság?
– Igen. És az új lapba én írtam a vezércikket. Bár akkor véglegesen még nem dőlt el, hogy úgymond győztünk-e, de az eufória minket se került el, felvállaltuk, hogy megcsináljuk a lapot. Közben a tévét is figyeltük, emlékszem, izgalmas volt éjjel a nyomdában, de igazi forradalmi hangulat volt. Az első napok tényleg rendkívüli elégtételt nyújtottak, hihetetlen érdeklődés volt az újság iránt. Napokig tízezrekkel kellett növelnünk a példányszámot, percek alatt elfogyott.
– Huszonöt éve szerkeszti a Múzsát, az újságírás, rádiózás, tévézés, könyvek írása folyamatosan együtt voltak az életében, ma is kulturális rendezvények állandó szereplője. Hogyan fért bele mindez az idejébe, hogy közben a család sem szenvedett hiányt?
– Ahhoz, hogy ennyi mindent csináljak, az kellett, hogy a feleségem nagyon sok dolgot átvállaljon. A családban most is ő a „főrendező”, a szervező, a hivatalos ügyeket is ő intézi. Nagyon szereti az irodalmat, sokszor, amit én szeretnék olvasni, azt ő szerzi meg elsőként, és hamarabb olvassa el, mint én. A lányaim régen panaszkodtak, hogy sosem látnak, mert „terepre megyek”, vagy tanulok. Volt idő ugyanis, mikor bejártam a kolozsvári egyetemre, egy-egy vizsgára repülővel mentem, utána autóstoppal jöttem haza. Azóta sok idő telt el, a nagyobbik lányunk most Budapesten él, informatikusként dolgozik, a kisebbik Dániába ment férjhez, ott van két unokánk, akik a dán mellett a magyart is szépen beszélik.
– Múlt évben ön kapta a Bernády-emlékplakettet, nehezen lehetne összefoglalni, mi mindennel érdemelte ki. Ezek szerint a város becsüli a munkáját. Ön milyen érzéseket táplál Vásárhely iránt?
– Mikor rákérdeznek, hová való vagyok, azt mondom, nagyenyedi, de a szívem már régóta vásárhelyi. Ennek a városnak nem csak a vonzó, de a megtartó ereje is nagy. A leglelkesebb lokálpatrióták, a legfontosabb emberek nagy százaléka nem itt született, hanem vásárhelyivé lett. Nagy hagyományú központja ez a magyaroknak, mindig volt egy olyan polgári magja e városnak, ami az értékeket képes volt megtartani, és tovább is tudta adni. Sokan mennek el innen, de aki marad, az igyekszik ezt teljes erőből tenni. Ebben a pillanatban is, amikor megint annyi kétség van az emberekben. Hiszem, hogy ez a város még sokáig tudja őrizni az arcát és a magyarságát.
Pacsika Emília
Székelyhon.ro2017. január 14.
Tárgyi örökségünk és a fekete piac
Köleséri Sámuel, az erdélyi aranybányászatról irt munkájában pontosan 300 évvel ezelőtt arról számolt be, hogy egy kolozsvári állampolgár egy óriási kincsleletet talált. A kolozsváriak körében futótűzként terjedt a hír, hogy rátaláltak Darius kincsére, Decebal legendás aranyára. A városi legendának a valós alapját aligha tudjuk feltárni már, de ez a több száz éves történet is jól jelzi, hogy Erdély lakossága mindig is tudatában volt annak, milyen felbecsülhetetlen tárgyi örökséget rejt a föld. Ez az alapja azóta is annak, hogy Románia egyike Európa vezető exportőreinek a nemzetközi műemléki-fekete piacon, ötödik helyet foglalva el ezen szégyenletes listán az Interpol legutóbbi 2016-os jelentése szerint.
Az illegális műemlék-kereskedelem az ókor óta létező és óriási összegeket vonzó tevékenység. A legjelentősebb királyi sírok – legyen szó az egyiptomi fáraók sírjáról a Királyok Völgyében vagy a szkíta és trák uralkodók mesés gazdagságú mauzóleumairól – már az ókorban ki voltak fosztva. A Római Birodalom idején óriási összegeket fizettek a neves görög szobrászok és vázafestők kivételes alkotásaiért vagy akár azok másolataiért is, míg a középkorban a relikvia-kereskedelemnek lett hatalmas felvevőpiaca Európában. A kivételes esztétikai és minőségi kidolgozású tárgyak értékét növelte a művész vagy egykori tulajdonos hírneve, de nemegyszer a tárgy kalandos élete és utóélete is hozzájárult műemléki értékének felértékeléséhez is. A reneszánsz és a klasszicizmus kora új hullámot indított a föld alól előkerült régészeti tárgyak kereskedelmének Európában és azon túl is, majd a XIX. századi egyiptománia és a rohamosan megszaporodó ásatások a Közel-Keleten, Itáliában és Görögországban megalapozták a mai illegális műemlék-kereskedelmet, amely azóta virágzó iparággá vált. A régészeti tárgyak kereskedelme csak egy apró szegmensét képezi az illegális műemlék-kereskedelemnek, a legnagyobb felvevőpiaca továbbra is a festményeknek van. Ezzel magyarázható az is, hogy a világ leghíresebb múzeumi lopásai és betörései – így az 1968. május 27-ére virradó éjjelen a szebeniBrukenthal Múzeumban történt legendás incidens is – elsősorban a festményekre irányul. Ennek ellenére, a régészeti tárgyak, antikvitások illegális piaca is igen jelentős és sajnálatos módon, világszinten is egyre növekedik.
A nemzetközi helyzet
Az UNESCO 2016 márciusi jelentése szerint, az illegális műemlék-kereskedelem felvevőpiacának 74%-át Európa adja. Ebben Bulgária az egyik vezető állam, ahol a régészeti lelőhelyek 80%-át rabolták már ki, nemegyszer neves muzeológusok és régészek közreműködésével az 1990-es években. A SAFE (Saving Antiquities for Everyone – Mentsük meg a Régészeti Örökséget Mindenki Számára) felmérése szerint, csak Bulgáriában naponta 50.000 ember vesz részt és dolgozik az illegális műemlék-kereskedelemben. Törökország sem áll jobban, ott a régészeti helyszínek 90%-a szenvedett már a kincsvadászok kutakodásától. Délkeleti szomszédunk, Szerbia sem áll jobban: egy fémdetektorosok által működtetett titkos Facebook csoport – ahol néhány román kollégának sikerült beférkőznie – naponta több száz római, bizánci és középkori érmét árul, de akad a honlapon aranyékszer és számos votiv ólomtábla is a római korból. Az illegális műemlék-kereskedelem mértékét jelzi, hogy csak Olaszországban 1970 és 2014 között 1,8 millió elrabolt értéktárgyat sikerült visszafoglalni, amiből több mint egymillió volt régészeti tárgy. Az egyik legutóbbi ilyen visszafoglalt lelet például egy nagyméretű Bikaölő Mithras márványszobor volt, amelynek értékét 1,5 millió euróra becsültek. Az ún. Iszlám Állam terrorszervezet szíriai pusztításai révén a régészeti tárgyak illegális kereskedelme ismét megnőtt. Csak Apamea ókori városában 4000 olyan földtúrást észleltek a műholdas felvételek, amelyek illegális kincskeresők tevékenységére utalnak. Hasonlóan siralmas helyzetet mutatnak a felvételek Palmyra és Dura Europos környékén is. A legóvatosabb becslések szerint is, legalább 2 milliárd dollár értékű tárgy kering jelenleg a fekete piacon, amely előbb, utóbb hamis papírokkal felbukkan majd a világ nagy aukciós házainak árverésén. Bár ezek egy része eladhatatlan és szerepel az Interpol listáján, sajnos a tárgyak döntő többségét soha nem látjuk újra, azok ugyanis titkos megállapodások útján talál gazdára. Az ellopott régészeti tárgyak nemegyszer „nemzeti kincsekké” válnak, pontosan ritkaságuk és kalandos, nemegyszer kriminális hátterű utóéletük miatt. Ilyen történettel rendelkezik a nemrég Magyarország által félig felvásárolt Seuso-kincs is. Ez utóbbinak a kalandos, harminc éven át tartó története jól jelzi, hogy megfelelő társadalmi összefogás és alapos kutatás és tájékoztatás révén lehetőség van még az ilyen, több millió euró értékű kincsek visszaszerzésére is.
A romániai helyzet
Románia földje alatt óriási kincsek rejtőznek. Ezt tudták a rómaiak is, akik pontosan Decebal dák király aranya és az aranybányákból származó óriási kincsek miatt jöttek ide. De tudták ezt már a középkorban is. Jól ismert történet, hogy Hunyadi János római szobrokkal és márvánnyal díszítette Vajdahunyad várát, míg Martinuzzi (Fráter) György kétezer Lysimachos érmét küldött a bécsi császárnak. Ezek a korai történetek jól jelzik, hogy az illegális régészeti ásatások és kutakodások Erdélyben és a mai Románia területén mindig is jelen voltak és óriási szerepet játszottak a politikában is.
Az Interpol és a Román Rendőrség tavalyi jelentése szerint 2015-ben közel 13.000 értéktárgyat sikerült a fekete piacról visszaszerezni 273.000 euró értékben. Ezeknek ugyan csak egy része volt régészeti tárgy, mégis – ahogy az itáliai példa is mutatja – a legértékesebb tárgyak általában régészeti lelőhelyekről származnak. Összehasonlításképp kiemelendő, hogy a 2015-ben visszaszerzett óriási mennyiséghez képest, 2012-ben még csak 973 tárgyat sikerült a rendőrségnek visszaszolgáltatni. Az óriási mennyiségben elrabolt és külföldre került román értéktárgyak elsősorban azzal magyarázhatóak, hogy 1990 márciusában az új kormány máig érthetetlen, de sejthető okok miatt, eltörölte a 63/1974-es törvényt, amely a romániai műemlékeknek szigorú jogi hátteret és védelmet biztosított a Ceaușescu rezsim alatt. Természetesen, a kommunista időszakban is jelen volt a műemlék-kereskedelem, ezt bizonyítja a híres szebeni festmény-lopás vagy a múzeumokból eltűnt számos régészeti emlék. Ekkor találja Darius Baci és Mircea Mihăilă azt a 3600 aranyérmét (30 kg arany) a dák fővárosban, Gredistyén (Sarmizegetusa Regia), amelyért nemrég ítélték el őket. A 34 főből álló bűnbanda 1998 és 2014 között 2,5 millió értékben vitt ki ókori érméket az országból, amelyeknek csak töredékét sikerült azóta a rendőrségnek visszaszerezni. Ugyancsak most mondta ki a Fehér Megyei Táblabíróság az ítéletet Florin Delinescu és társai esetében, akik – a várhelyi múzeum munkatársaiként – pénzmosásban vettek részt és 22 darab, rendkívül ritka görög és római érmét vittek fekete piacra 4.500 euró értékben. 1990 tavaszán jelezték a Temesvári Történelmi Múzeum szakértői a rendőrségnek, hogy az egykor a múzeum birtokában lévő számos római bronzszobrocska – így egy igen ritka Dionysos istent ábrázoló alkotás is – rejtélyes módon eltűnt a múzeumból. A tárgyak egyenként is ma több ezer eurót érnek, a nagyobbak értéke a Christie’s hasonló árverései alapján akár 30.000 euróért is elkelhettek. A szobrokat azóta sem sikerült megtalálni. Ugyancsak nyoma veszett Erdély egyetlen római ezüst-kincs leletének is. Az ókori Apulum (ma Gyulafehérvár) területén 1867-ben a vasútépítés során talált ezüsttálat a kolozsvári múzeumba vitték. Ott még látható volt az 1930-as években, sajnos azt követően – valószínűleg már a Második Világháború idején – a tárgynak nyoma veszett.
Ennél azonban jóval nagyobb kincsek is kikerültek az országból. Jól ismert a dák aranyperecek története, amely mögött egy rendkívül jól szerevezett és a régészeti szakirodalommal teljes mértékben tisztában lévő, nemegyszer régészekkel együtt dolgozó csapat állt. A mintegy kétmillió euró értékű, felbecsülhetetlen kincslelet története csak egy a sok közül. Hasonlóan jól szervezett bűnbanda vitte ki az országból a Tulcea megyei római Troesmis város bronztáblás törvényeit, Ez az egész világon csak néhány spanyolországi analógia révén ismert forrás egyedülálló Romániában. A 2002-ben felfedezett és külföldre vitt két bronztáblát 80.000 fontért akarták eladni, ám német titkosszolgálati forrásokból ismert unikális tárgyakat végül 2015 májusában sikerült visszaszerezni.
Ez a néhány eset jól tükrözi azt, milyen méretűvé vált a műemlék-kereskedelem fekete piaca Európában és Romániában. Ugyan ma új törvény van életben hazánkban, a fekete piaci csoportok, az egyre terjedő fémdetektoros kutakodások és illegális ásatások óriási veszélyt jelentenek régészeti és műemléki örökségünk számára. Ezt elsősorban úgy lehetne megváltoztatni, ha egy olyan társadalmat tudnánk nevelni, amely tudatában van a tárgyi kultúra értékével, megőrzésének fontosságával és társadalmi hasznosságával.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)2017. január 18.
Erdélyi Krónika – ahol visszaköszön a múlt
A világpolitikát és hazai közéletünket vezető kortárs politikusaink és közéleti személyiségeink szinte minden egyes beszédük alkalmával felidézik a múltat, történelmi analógiákkal igyekszenek hatásosabbá tenni érvrendszerüket és nemegyszer egész doktrínákat és politikai programokat tudnak vagy akarnak a történelem bizonyos epizódjaival példálózni. De jelen van a történelem és a múlt az utcán is, épületeink és tárgyi emlékeink által, ahogy ott van a reklámokban és az összes létező média-forrásban is. A múlt magyarán velünk él és sajnos sokan kényük-kedvük szerint használják fel saját céljaikra és újfajta történelmet írnak.
Ezzel a káros tendenciával szemben jött létre Erdély talán eddigi legváltozatosabb és interaktív ismeretterjesztő honlapja, az Erdélyi Krónika (erdelyikronika.net). A kolozsváriak által előadásai és helytörténeti kutatásai révén már ismert fiatal történész, Fazakas László által kezdeményezett honlap az erdélyi történészeknek szeretne olyan szakmai fórumot biztosítani, ahol már megjelent vagy külön, ennek a honlapnak írt ismeretterjesztő írásaikat, kistanulmányaikat közölhetik kizárólag Erdély történetére összpontosítva. A honlap eredetileg Kolozsvár helytörténetével kapcsolatos tanulmányokat és cikkeket közölt, ám később a szerkesztőcsapat bővülésével és egy lelkes, fiatal történész-gárda összefogásának köszönhetően kinőtte urbánus jellegét és egész Erdély történetére vonatkozó írásokkal igyekszik a nagyközönség számára a lehető legváltozatosabb ókori, középkori, újkori és jelenkori témákkal szakmai tájékoztatást folytatni. A négy nagy történelmi korszak írásain túl, a honlapon az erdélyi múlt iránt érdeklődő nagyközönség olvashat történelmi biográfiákat és portrékat, szakmai tekintélyekkel készült interjúkat, recenziókat, valamint gazdag forrásanyagot talál Kolozsvárról (térképek, fotók, könyvek) és Marosvásárhelyről is. A honlapon ugyanakkor megtaláljuk a főszerkesztő előző blogját, a Kolozsvári Krónikát is, valamint egy Fórumot, ahol változatos történelmi témák és közéleti vitákról szóló írások jelennek meg. A honlap ugyanakkor szemlézi az erdélyi magyar sajtót és tudományos közélet főbb eseményeit is, így az érdeklődő innen első kézből értesülhet történelmi vetélkedőkről, tudományos eseményekről és hírekről.
Az Erdélyi Krónika egy olyan időszakban jött létre, amikor a fiatalok döntő többségének olvasmányélménye kimerül a rövid, telegrafikus, alig néhány soros Facebook-sajtó és az egyre súlyosabb problémát jelentő álhírek világának böngészésében. Ugyanakkor, a virtuális világ telve van több száz magyar nyelvű ismeretterjesztő bloggal, amelyek szövevényes világában már az olyan hagyományosnak tekinthető és egykor óriási népszerűségnek örvendő történelmi ismeretterjesztő fórumok, mint a Rubicon vagy a Múltkor is alig tudja fenntartani magát. Mégis, ezekkel szemben az Erdélyi Krónika a maga ízléses honlapja, fiatalos lendülete és Facebookon is jól működő marketingje miatt sikerült közel kétezer követőre találnia, amely a virtuális világban indított megszámlálhatatlan mennyiségű kezdeményezések körében nagy sikernek mondható. Előnye és egyedisége nemcsak az ízléses és átlátható honlapjában rejlik, hanem témájában magában: Erdélyről szól magyarul, erdélyieknek. Erdély múltját viszont nem az elefántcsonttoronyba szorult és a nagyközönséggel jóformán már nem is kommunikáló történészek szaknyelvén, hanem a tudományos ismeretterjesztés klasszikus normái szerint teszi. Mindezt pedig egy fiatalos és dinamikus csapat révén, melynek hitelét elsősorban a szerkesztők és munkatársak felkészültsége és szakmai tevékenysége adja. Egy olyan korban nyújt Erdély történetéről élő, csemegézhető és könnyen érthető forrást, amikor a román értelmiség és különösen a romániai sajtó az elkövetkező időszakban a harmincas évek nacionalizmusa óta nem látott módon igyekszik majd monokróm etnosz-történelemmel és pátosszal beszélni Erdély történetéről. Az Erdélyi Krónika fontossága tehát nemcsak abban rejlik, hogy az első történelmi ismeretterjesztő honlap, ami Erdély múltját hozza testközelbe vagy ha kell, mobilközelbe, hanem alternatívát nyújt az olvasónak, hogy a régió történetét ne csak az ismét túlburjánzó nacionalizmus szemüvegén értelmezze.
Reméljük, hogy a lelkes csapat és ez a ritka kezdeményezés sokáig folytatja majd a tudományos-ismeretterjesztés nemes munkáját, melyre nagy szükség van az információdömping és a felgyorsult társadalom korában. A honlapot jelenleg üzemelteti és szerkeszti Fazakas László főszerkesztő-alapító, Ferenczi Szilárd, dr. Fodor János szerkesztők valamint Gál Zsófia, Markaly Aranka, Olosz Levente, T. Szabó Csaba, Tőtős Áron munkatársak. A honlap kellemes külleméért Gyéresi Andrea Éva és Péter Emőke grafikus felel. (Sz. Cs.)
Szabadság (Kolozsvár)2017. január 21.
Kreatív Kolozsvár - Tehetségfejlesztő programok vállalkozó kedvű fiataloknak
A vállalkozóvá válás lehet az egyik legfontosabb itthon-tartó erő
A Kreatív Kolozsvár tehetségfejlesztő program, a kolozsvári Pont Csoport által menedzselt projektként ma az egyik legaktívabb közösségszervező mozgatórugója Kolozsvár ifjúságának. Amint azt Mostis Gergő, a Kreatív Kolozsvár program-koordinátora lapunknak elmondta: a vállalkozó kedvű fiatal nemzedéknek nagy szüksége van a segítségre vállalkozásaik elindításában. Az erdélyi magyar fiatalok eleve hátrányból indulnak román társaikkal szemben, hiszen a román közigazgatás és bürokrácia szövevényes nyelvi akadályaiba ütköznek, az információhoz való hozzájutás nehézségeiről nem is beszélve. Érezhető egyféle kezdeti bizonytalanság és bátortalanság, a vállalkozói szellemiségnek és létformának ugyanis nincs nagy kultúrája mifelénk. Ám ezek a hátrányok megfelelő információ birtokában nagyon hamar leküzdhetőek és a fiatalok, megfelelő felkészítéssel könnyen fel tudnak zárkózni román vagy külföldi társaikhoz.
Interjú Mostis Gergővel, a Kreatív Kolozsvár program-koordinátorával
Mostis Gergő filozófiát és reklámgrafikát végzett, majd elvégezte a színművészeti főiskolát. Közben vállalkozásokat indított, a nagyváradi Moszkva Kávézó egyik alapítója. 2006-2011 között a Partiumi Keresztény Egyetem PR referense, majd a Partiumi Magyar Művelődési Céh igazgatója. 2013-ban Kolozsvárra költözött 2015 őszétől pedig a PONT Csoport munkatársa.
- A 2016. február 8-án nyílt K+ Közösségi Tér (Unió utca 3.) alig egy éves fennállása alatt, számos eseményt és találkozót szervezett. Hogyan és milyen ötletből indult a Kreatív Kolozsvár?
- A Pont Csoport tagjainak körében 2015 nyarán fogalmazódott meg a Kreatív Kolozsvár ötlete. Erdély gyorsan fejlődő és a fiatalok érdeklődését egyre inkább az IT világa felé tendáló piaca arra inspirált bennünket, hogy időszerűvé vált elsősorban a Kolozsvár vonzáskörzetébe tartozó, vállalkozó kedvű fiatal generáció segítése kezdő vállalkozásaik elindításában. A Farkas András által alapított Pont Csoport a Magyar Ifjúsági Központ együttműködésével hozta létre a K+ (K-plusz) keretrendszert, amelynek két központi eleme van: egyfelől a Kreatív Kolozsvár program, másfelől az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia és az azt kiegészítő tudományos műhelyek. A projektet az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Nemzeti Tehetségprogram Támogatta immár második éve.
"A vásárlónak nem fúróra van szüksége, hanem lyukra …"
- A program leírásában kiemeltétek, hogy a kolozsvári fiatalok milyen nehézségekkel – elsősorban anyagi források hiányával, önbizalomhiánnyal és alacsony vállalkozói kedvvel – küszködnek. Betörhet-e bárki a vállalkozók piacára és mi a kulcs egy sikeres kulturális program vagy kezdeményezés megvalósításához?
- A program elindításának alapigénye abból a megfigyelésből adódik, hogy az erdélyi magyar fiatalok eleve hátrányból indulnak román társaikkal szemben, hiszen a román közigazgatás és bürokrácia szövevényes nyelvi akadályaiba ütköznek, az információhoz való hozzájutás nehézségeiről nem is beszélve. Ugyanakkor valóban érezhető egy kezdeti bizonytalanság és bátortalanság – a vállalkozói szellemiségnek és létformának nincs nagy kultúrája mifelénk - , ami a start-up vállalkozások elindításában hátrányt jelent. Ám ezek a hátrányok megfelelő információ birtokában nagyon hamar leküzdhetőek és a fiatalok, megfelelő felkészítéssel könnyen fel tudnak zárkózni román vagy külföldi társaikhoz. Ebben nyújtott nekünk hatalmas segítséget számos budapesti, már sikeres program és vállalkozás, ahol a startup kultúra és szakmai oktatás immár tíz éves múlttal rendelkezik. A vállalkozni akaró és a kulturális életbe betörni vágyó fiataloknak tematikus tréningek keretében azt tanítjuk meg, hogy kreatív ötleteiket hogyan fogalmazzák meg piaci értékajánlatként, üzleti vagy művészeti termékként. Egy minden képzésen elhangzó példát említek: ha valaki fúrót szeretne eladni, előbb meg kell értenie, hogy a vásárlónak nem a fúróra van szüksége, hanem a lyukra. Tehát úgy kell megfogalmaznom értékajánlatomat, hogy az egy valós és létező piaci igényre nyújtsa a megfelelő választ. Két fontos szó van ebben a mondatban, és sajnos ott bukik el a legtöbb fiatal vállalkozó, hogy erre a két szóra nem fektet elég hangsúlyt. Egyrészt valós piaci igényt kell keresnünk (ne azért nyissak cukrászdát, mert mindig is ez volt az álmom, hanem mert az üzletem előtt visz az út a játszótérre). Másrészt a megfelelő választ nyújtsam a piaci igényre (ha egyetlen kisgyerek se jár felém, akkor vegyem észre, hogy nekem szülinapi tortákra kell átállni, házhozszállítással). Ezeknek az egyedi értékajánlatoknak a megfogalmazásában adnak tanácsot üzleti mentoraink: Hűvös Ágnes és Molnár Attila stratégiai tanácsadók, akik több mint 500 kezdő vállalkozót indítottak már útnak.
A Kreatív Kolozsvár program három fő területen szervez programokat: az első, a startup vállalkozások területe, a második a művészeti oktatás és kulturális menedzsment (film, színház, zene), harmadszor pedig a Kreatív Kolozsvár estek révén. Míg az első program az üzleti világban történő sikeres értékesítésben ad tanácsokat a fiataloknak, a második program kizárólag a kulturális életben tenni akaró fiatalokra összpontosít. A szakmai műhelyeinkre (workshopokra) jelentkező és kiválasztott fiatalok azt tanulják meg ezeken az alkalmakon, hogyan tudják piacra állítani művészeti ötleteiket és termékeiket. Azt látjuk ugyanis, hogy a művészeti oktatásban a legnagyobb a pályaelhagyók aránya. Bár kiváló művészeti képzést kapnak, azt nem tanítják meg nekik, hogy saját művészeti termékeiket hogyan értékesíthetik. Pedig erre is egyre nagyobb igény, sőt fizetőképes kereslet mutatkozik. A workshopok és a Kreatív Kolozsvár estek minden esetben közönségtalálkozóként is működnek, hiszen lehetőség nyílik neves filmrendezőkkel, zenészekkel, rendezvényszervezőkkel és a magyarországi vagy erdélyi kulturális élet és kortárs művészet legsikeresebb alkotóival találkozni. Az ő példájukból sokan inspirációt és bátorítást kapnak, ugyanakkor megtanulják az önmenedzselés mikéntjét is.
- 2016-ban számos programot, találkozót és kulturális eseményt szerveztetek a K+ Közösségi Térben, nemegyszer integrálva a Pont Csoport más programjait is, például a Kastély Erdélyben kezdeményezést. Hogyan összegeznéd a tavalyi évet és eseményeit?
- A 2016-os évben három vállalkozói workshopot, nyolc Kreatív Kolozsvár estet és három művészeti workshopot szerveztünk, amely hatalmas érdeklődésnek örvendett. Megrendeztük ugyanakkor az első Formula Tábort is, amely egy interdiszciplináris alkotótábor. Célja a gyalui várkastély rehabilitációs tervének kidolgozása volt. Fiatal építészek, közgazdászok, tájépítészek és művészek gyűltek össze, hogy a remélhetőleg hamarosan felújítandó várkastély jövőbeli funkcióit dolgozzák ki, hozzáadva szakmai és kreatív ötleteiket. A középiskolásoknak szervezett Torockói Tábor célja az volt, hogy a pályaválasztásban segítse a középiskolás tanulókat. Megrendeztük ugyanakkor a K Plusz Tehetségnapot is, hogy az egyes képzésen résztvevő fiatalok egymással is találkozhassanak, közösséget, barátságokat alakíthassunk ki. A workshopokon való részvétel ugyan előzetes regisztrációt igényel, de közösségi estjeinken és közönségtalálkozóinkon, szabadon részt vehet minden érdeklődő. A tavalyi évi rendezvényeink iránt tanúsított érdeklődés bizonyítja, hogy egy olyan jellegű oktató és tájékoztató munkát tudunk nyújtani, amely egy jelentős szakmai űrt pótol az erdélyi magyar közoktatásban. Semmiképp sem helyettesítve, hanem kipótolva azt.
Az új évet egy intenzív, háromnapos vállalkozói-készségfejlesztő workshoppal indítottátok. Mi a célja ennek a rendezvénynek és milyen eredményeket vártok?
- Tavaly novemberben már megrendezésre került egy ilyen jellegű workshop, amely igen nagy sikernek örvendett. Ezt bizonyítja, hogy idén a húsz meghirdetett helyre negyvenhárman jelentkeztek. Itt kell megemlítenem programunk egyik legfontosabb küldetését is, amely szerint a vállalkozóvá válás lehet az egyik legfontosabb itthon-tartó erő. Az internet és a web2 társadalom pedig nagyban segíti a fiatalokat, hogy áthidalják azokat a különbségeket, amelyekkel egy külföldi társuk talán már rendelkezik. Az internet révén mindenkinek ugyanannyi vásárló áll rendelkezésére: az összes! A mostani workshopon résztvevő fiatalok közül legalább nyolcan említették, hogy olyan ismerősüktől hallottak az eseményről, aki már részt vett a tavalyi képzések valamelyikén. Ez is jelzi, hogy minőségi, „ajánlható” munkát végeznek mentoraink, és hogy Kolozsvár kreatív és vállalkozó-kedvű fiataljai valójában egy szoros hálózatot alkotnak. A mostani képzésen résztvevő fiatalok, nagyon változatos vállalkozás-javaslatokat mutattak be. Volt szó többek között agropanzióról, a megújuló energiaforrások hasznosításáról, webáruházról és gyapjúból készült játékok forgalmazásáról is. A második képzésünk tavasszal lesz, az már egy emelt szintű, haladó vállalkozóknak szóló workshop lesz.
- Bár Kolozsvár elvesztette az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versenyt, mégis köztudottan Erdély legdinamikusabb városa maradt. Milyen további rendezvényekkel járul hozzá a város kulturális életéhez a Kreatív Kolozsvár 2017-ben?
- Kolozsvár valóban Erdély legdinamikusabban fejlődő városa, de a kulturális élet terén számos űr van, amelyet pótolni kell. Hol vannak az új közösségi terek? Hol vannak az alkotóházak, az alternatív művészeti műhelyek, a koncertek, a kortárs irodalom, a kiállítások, amelyek a fiatalokat is érdekli? Ebben a tekintetben és ebben a fázisban, a Kreatív Kolozsvár elsősorban a helyi fiatal és pályakezdő művészek önmenedzselésében kíván szerepet vállalni. De hátha van út tovább is! Idei művészeti workshopjaink a filmes, színházi és zenei szakma fiatal vállalkozóit szólítják meg. 2017 tavaszán három képzést tervezünk, ahol többek között Hajdu Szabolcs filmrendező, Szabó György, a Trafó Kortárs Művészetek Házának igazgatója valamint Kulcsár Viktória, a Jurányi Ház vezetője tart mesterkurzust Kolozsvárra. Zenei workshopunkon elsősorban a fesztiválmenedzsment iránt érdeklődőket szólítja meg, így Ráday Dávid, a Sziget Fesztivál arculattervezője és Jeges Zsolt zenei producer fogja a helyi fiatalokkal megosztani tudását.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)2017. január 27.
Erdély történelme a világhálón
Erdélyi Krónika címmel, a https://erdelyikronika.net webcímen januártól új internetes felület jelent meg, az itt közölt tartalmak középpontjában Erdély történelme áll. A létrehozás fontosságáról és a fiatal alapítók terveiről az egyik szerkesztőt, a csíkszeredai születésű Olosz Levente történészt Daczó Katalin kérdezte.
Hogyan született meg ez az internetes felület? Mikortól bővült kolozsváriból erdélyivé?
– A honlap kezdeményezője és alapítója Fazakas László fiatal történész. Az alapötlet, egy szintén általa indított blog, a Kolozsvári Krónika (2016. február) alapján fogalmazódott meg. 2016 végén született az elhatározás, hogy a csak kolozsvári tematikájú blog korlátait átlépve olyan honlapot alapít, amelynek elsődleges célja fórumot biztosítani az Erdély történelmével foglalkozó kutatók számára. A honlap létrehozásával párhuzamosan a szerkesztőség is bővült. Mostanra már van nagyváradi, marosvásárhelyi, csíkszeredai, kolozsvári és székelyudvarhelyi munkatársunk is. A honlap regisztrálásának hivatalos időpontja: 2017. január 2.
– Miért tartották fontosnak egy Erdély történelmével foglalkozó honlap és Facebook-oldal elindítását?
– Két okból is fontosnak tartottuk. Egyfelől azért, mert nincs olyan fórum, amely átfogná az erdélyi vagy Erdéllyel foglalkozó történészszakmát, és amely lehetőséget biztosítana a történészeknek munkájuk egymással való megosztására, nem beszélve olyan egyetemistákról, akik dolgozataikat, kisebb kutatásukat nem tudják a nyilvánosság elé tárni. Ebből adódóan célunk lehetőséget biztosítani az Erdélyt múltját kutató szakembereknek, hogy a szakmával és a nagyközönséggel is megosszák kutatásaik eredményeit, reflektáljanak egymás munkájára vagy akár vitát generálva mélyítsék el ismereteiket. Másodsorban pedig az a célunk, hogy Erdély történelmének egyes szeleteit mutassuk be a szélesebb közönségnek, könnyen emészthető, olvasmányos, ismeretterjesztő cikkek formájában. Erdélyben magyar nyelven, a napisajtóban nagyon ritkán megjelenő cikkek mellett csak a Székelyföld folyóirat és a Transindex portál közölt történelmi írásokat, azonban ez utóbbi rovat nemrégiben megszűnt. Így az Erdély történelme iránt érdeklődők számára nemigen van lehetőség olyan ismeretterjesztő munkákat olvasni, amelyek megfelelnek a legmagasabb szakmai követelményeknek is. Emellett az oldalunk folyamatosan tájékoztatja mind a történészszakmát, mind a nagyközönséget az Erdély történelméhez kapcsolódó hírekről, előadásokról, könyvbemutatókról és más rendezvényekről. A Facebook-oldal pedig azért fontos, mert általa érhetjük el a legtöbb embert.
– Milyen az oldal fogadtatása?
– Szakmai berkekből eddig pozitív hangokat hallottunk. Az erdélyi történészkollégák pedig már aktívan használják az oldalt a különböző helyi rendezvények népszerűsítésére, ami szintén kedvező hír.
– Mit tart szem előtt a szerkesztőség az anyagok összeválogatásakor/közlésekor?
– Számunkra a legfontosabb szempont a szakmaiság. Ezalatt azt értem, hogy az illető írás lehetőleg a szerző kutatásait mutassa be vagy a szerző kutatási területéhez kapcsolódó tágabb téma ismertetésén alapuljon. Vagyis egy régész ne az 1989-es temesvári eseményeket mutassa be, vagy egy jelenkorász a madéfalvi veszedelmet. Emellett pedig fontos, hogy az írás ideológiai, politikai vagy más személyes elfogultságtól mentes legyen. Természetesen mindezek mellett a legfontosabb, hogy kötődjön Erdély történetéhez. A szakmaiságot azonban nem nehéz betartani, mivel a cikkek egy részét mi, a szerkesztők, munkatársak írjuk, másfelől a cikkek összegyűjtésénél a különböző szakmai szervezetekkel és intézményekkel (múzeumok, egyetemek, kutatóintézetek stb.) fenntartott széles kapcsolathálózatunkra támaszkodunk, amely már önmagában garantálja a szakmaiságot.
– Kik szerkesztik az oldalt?
– A honlap főszerkesztője Fazakas László, történészként a dualizmus kori Kolozsvár városfejlődésével és egyesülettörténettel foglalkozik. Őt Ferenczi Szilárd és Fodor János szerkesztők segítik. Előbbinek az újkori várospolitika, utóbbinak az első világháború utáni politika- és diplomáciatörténet képezi a szűkebb kutatási területét. Az öt munkatárs elsősorban a cikkek írásával, gyűjtésével foglalkozik. Ők, Gál Zsófia a 19. századot tanulmányozó művészettörténész, Markaly Aranka, az erdélyi fejedelemség korszakára szakosodott történész és muzeológus, jómagam, az erdélyi zsidóság jelenkori történetének kutatója, T. Szabó Csaba, már nemzetközi hírnévre szert tett régész és Tőtős Áron, aki a 19–20. századot társadalomtörténeti szempontból vizsgálja. Honlapunk logóját, a Facebookon megjelenő borítóképeket, valamint a plakátokat, matricákat Gyéresi Andrea Éva és Péter Emőke tervezőgrafikusok készítették. Az Erdélyi Krónika hivatalos közleményeiért, nyilatkozataiért Bálint Kinga-Katalin kommunikációs szakember felel. Ezt a fiatal történészekből álló csapatot az erdélyi kutatási téma, valamint a szakmaiság köti össze. Mindannyian doktori iskolába járnak/jártak vagy készülnek oda felvételizni, továbbá különböző kutatási projektekben vesznek részt.
– Kié a felület? Ki vagy mely intézmények finanszírozzák? Van esély a hosszú távú fennmaradásra?
– Saját magunk gondoskodunk a honlap finanszírozásáról, és ez valószínűleg a jövőben is így marad. A munkát teljesen önkéntes alapon végezzük. Több partnerünk is (Szabadság, Korzo, Kolozsvári Magyar Történeti Intézet, Román Akadémiai Könyvtár) van, akikkel együttműködünk, noha nem tartozunk egy intézményhez vagy szervezethez sem. A csapat ambíciója, kitartása és lelkesedése a záloga a hosszú távú fennmaradásnak
Hargita Népe (Csíkszereda)2017. február 4.
Romániában nincs becsülete az épített örökségnek
„Romániában még nem jutottunk el oda, hogy a nagyközönség ugyanolyan értékesnek találjon egy műemlék épületet, mint egy híres festményt vagy egy aranytárgyat. A tárgyi örökség megbecsülése és a múzeumi tárgyak iránti egyre növekvő érdeklődés sajnos nem érzékelhető ilyen mértékben az épített örökségünkkel szemben” – jelentette ki a Szabadságnak adott interjúban Virgil Pop, a Kolozs megyei kulturális és műemlékvédelmi hatóság munkatársa. Kolozsvár mű- emlékeiért felelős műépítésze elmondta: évente legalább harminc jelentést terjesztenek a polgármesteri hivatal és a helyi hatóságok elé olyan esetekről, amelyek épített örökségünk és a város építészeti arculatát súlyosan rongálják. Köztük volt az Unió (Memorandumului) utca 16. szám alatti épület szomorú esete, amelynek a homlokzata ellen történt merénylet – erről lapunk korábban részletesen tájékoztatott. Pop elpanaszolta: azóta sem történt érdembeli változás ez ügyben.
- Bár Virgil Pop nevét valószínűleg minden kolozsvári befektető ismeri és rettegi, az Ön intézménye – a Kolozs Megyei Kulturális és Műemlékvédelmi Hatóság – ellenben ritkán kap publicitást az erdélyi magyar sajtóban és kevés kolozsvári tudja, mivel foglalkozik ez az intézmény és melyek a legfőbb feladatkörei. Hogyan foglalná össze az intézmény struktúráját és működését?
– A Kolozs Megyei Kulturális és Műemlékvédelmi Hatóság valóban rosszul áll a nagyközönséggel való kommunikáció terén. Az intézmény honlapja immár hónapok óta nem működik és nagyon kevés alkalommal kapunk lehetőséget a közönséggel történő nyílt párbeszédre. Az intézet feladatköre igen szerteágazó és számos intézménnyel áll meglehetősen bonyolult viszonyban, amely többek között, a hatékony működést is megnehezíti. A kulturális örökségünkért felelős minisztérium (január óta: Kulturális és Nemzeti Identitás Minisztériuma) igen bonyolult struktúrával működik. Elkülönülnek az épített, tárgyi és szellemi örökségért felelős szervezetek. Az épített örökségért a Nemzeti Örökségvédelmi Hatóság felel, amelynek kötelező jelleggel konzultálnia kell a Nemzeti Régészeti Bizottsággal és a Történelmi Műemlékek Nemzeti Bizottságával. Ezek alá tartozik a 12 regionális műemléki bizottság. A tárgyi műemlékekért a Nemzeti Örökségvédelmi Hatóság a nemzeti múzeumokkal együtt felel és a Múzeumok és Gyűjtemények Nemzeti Bizottságával kell konzultálnia. E bizottságnak is vannak regionális formái. A szellemi örökségért is külön bizottsággal kell konzultálnia a Nemzeti Örökségvédelmi Hatóságnak. Ezek fő szervezetek alá tartoznak tehát a megyei hatóságok, amelyek együttesen felelnek egy megye épített, tárgyi és szellemi kulturális örökségéért. Magyarán: a színházi előadásoktól, a múzeumi tárgyakon keresztül az épített örökségünkig a legváltozatosabb kulturális javakért is ez az intézmény felelős Kolozs megyében. A bonyolult bürokrácia nemcsak az olvasónak tűnhet átláthatatlannak: nemegyszer jómagam is csapdájába esek ennek a rendszernek, ami nagyban nehezíti az épített örökségünk hatékony védelmét Kolozs megyében.
– Kolozsvár kevesebb, mint tíz év alatt területileg és urbanisztikai szempontok szerint is nagyot változott. A több mint négyszázezer lakosú város rengeteg külföldi befektetőt is vonz, amelyek nemegyszer súlyos mértékben veszélyeztetik a város építészeti és kulturális összképét és örökségét. Ezek monitorizálásában az Ön intézményének óriási szerepe van. Hogyan történik a város épített örökségének védelme és milyen helyi hatóságokkal működnek együtt?
– A legnagyobb gond, amivel az intézményünk küzd, az a társadalom hozzáállása az épített örökséghez. Ezen a téren nemcsak a Kolozsvárra került és a városhoz érzelmileg nem kötődő külföldi befektetők, de a helyi lakosságnak is óriási hiányosságai vannak. Romániában még nem jutottunk el oda, hogy a nagyközönség ugyanolyan értékesnek találjon egy műemlék épületet, mint egy híres festményt vagy egy aranytárgyat. A tárgyi örökség megbecsülése és a múzeumi tárgyak iránti egyre növekvő érdeklődés sajnos nem érzékelhető ilyen mértékben az épített örökségünkkel szemben. Intézetünk szoros kapcsolatot tart fent a városi és megyei rendőrséggel, ahol létezik egy kulturális szakosztály. Cristian Luca, a Kolozs Megyei Rendőrség munkatársa felel az épített és tárgyi örökséget ért vissza- élésekről. A polgármesteri hivatalnak is van ilyen feladatkörrel megbízott szakbiztosa, így a helyi lakosság három intézményhez is fordulhat, amennyiben műemlék épületek rongálásáról vagy tárgyi örökséggel kapcsolatos visszaélésekről értesül. A Kolozs Megyei Kulturális és Műemlékvédelmi Hatóság a havonta egyszer összeülő regionális szakmai bizottsággal közösen dönt minden egyes kolozsvári és Kolozs megyei építkezésről és nagyberuházásról, amelyeknek tőlünk kell engedélyt kérniük. Azokban az esetekben, amikor visszaélést vagy az épített örökség épségét fenyegető jelenséget tapasztalunk, a hatóság jelentést küld a rendőrségnek és a polgármesteri hivatalnak, amelyek – elvileg – jogi hatalommal rendelkeznek, hogy az építkezéseket leállítsák vagy inspekciót végezzenek. Sajnos a gyakorlatban azonban ezek a pontosan meghatározott jogi folyamatok nem mindig működnek.
– Az erdélyi magyar sajtóban legtöbbet a Házsongárdi temetőben tapasztalt rongálások és visszaélésekről olvashatunk. Bár a temetőt ma már szinte minden, román vagy magyar nyelvű városi útikalauz, mint Kolozsvár egyik legfőbb történelmi emlékhelyét mutatja be, mégis, a temetőben tovább folyik az új sírok kialakítása. Milyen szabályok vannak jelenleg érvényben a temetőre vonatkozóan?
– A 2013 februárjában elfogadott új Városrendezési Terv (Plan General Urbanistic) szabályainak értelmében, a temető teljes területe műemléki státusszal rendelkezik. Ennek értelmében a temetőben a felszín fölé 80 cm-re emelkedő (100 x 200 cm-es területű) sírokat nem szabad semmilyen formában módosítani vagy megrongálni. Nem engedélyezett ezekben, a jól látható síroknak az újrahasználása, amennyiben az nem üres. Az üresen álló sírokat ellenben a jelenleg érvényben lévő szabályok értelmében újrahasználhatják. Több esetben adtunk negatív jelentést és nem engedélyeztünk számos olyan síremlék építését, amely vagy a régi történelmi síremlékeket vagy a temető összképét, úthálózatát és hagyományos térrendezését módosította volna. A Házsongárdi temető esetében ugyanis nemcsak a régi síremlékek, de a temető úthálózata és struktúrája is védett.
– Néha nagy visszhangot kelt néhány történelmi emlékműre helyezett otromba reklámfelirat vagy egy-egy épület homlokzatát megrongáló építkezés vagy fel- újítás. Melyek a jelenleg Kolozsváron észlelhető legjelentősebb műemlékvédelmi visszaélések és rongálások?
– Évente mintegy harminc olyan jelentést terjesztünk a polgármesteri hivatal és a helyi hatóságok elé, amelyek épített örökségünk és a város építészeti arculatát súlyosan rongálják. Ezek közül kiemelendő az Unió (Memorandumului) utca 16. szám esete. A 18. századi épület kiemelkedő műemléki értékkel bír (műemléki kódja: CJ-II- a-A- 07240), elsősorban barokk homlokzata miatt. Az épület 2007-ben még eredeti állapotában volt látható, 2010-ben azonban súlyos módosításokat észleltünk a homlokzaton. Bár a helyszíni kutatást megnehezítette a jelenlegi arab származású lakók közreműködésének hiánya és a velük tapasztalt nyelvi nehézségek (sem román, magyar vagy angol nyelven nem kommunikáltak velünk), légi fotókon és később Google térképes felvételeken kiderült, hogy nemcsak az épület homlokzata, de a teljes belső udvar is radikális átalakítást szenvedett. (Szigetelik a múltat, de a városvezetést az sem zavarja, Szabadság, 2016. május 5.) Ugyancsak eltűnt az épület szépen kialakított magas padlása is. A homlokzaton létrehozott két újabb ablak és a padlás radikális átalakítása az eredeti homlokzatot és barokk épületet teljesen új, „balkáni” vonásokkal csúfította el. Minderre 2007 és 2010 között, a város egyik legforgalmasabb, több ezer ember által látogatott buszmegállójának közelében került sor. Az engedély nélkül kezdeményezett építkezést és a mű- emlék épület súlyos rongálásáról azonnal jelentést küldtem a polgármesteri hivatalnak, ám sajnos azóta sem történt érdembeli változás ez ügyben. Hasonlóan súlyos esetről számolhatunk be az Eötvös (Constanţa) utcában emelt Europa Business Center tizenkét emeletes monstruma esetén. A Iosif Pop és Matei Miko által építtetett hatalmas épület számos pontban sérti a város építészeti összképét. Az épület felépítésére 2009-ben a városi tanács adott engedélyt Sorin Apostu polgármestersége idején, kijátszva az akkor Regionális Városrendezési Tervet (PUZ), amelyben még az Eötvös utca a belváros részeként, műemlékvédelmi státusszal rendelkezett, így bármilyen építkezés esetében ezen a területen szükséges lett volna a mi intézetünk jóváhagyása és engedélye. A 2012-ben elindult építkezés már az Alin Tişe-féle új Általános Városrendezési Terv értelmében indult, amely – a megyei tanács elnökének személyes érdekeltségei miatt – kivette az Eötvös utca környékét a műemlékvédelmi zónából, így az építkezésnek immár jogi akadálya sem volt. Véleményem szerint, hasonlóan botrányos a Heltai téren (Cipariu) jelenleg emelkedő görög katolikus templom is. Az eredeti tervek – amelyeket majd negyed évszázada, még az 1990-es évek elején nyújtottak be – egy jóval kisebb és egyszerűbb, görög kereszt alakú épületről szóltak. A jelenlegi forma egy az ázsiai pagodákra, a cigány barokkra és a balkáni felületességre utaló jegyeket is magán hordozza és súlyosan rontja a város építészeti összképét. Addig, amíg a helyi lakosság nem lesz érzékenyebb az épített örökség és a város építészeti arculatának védelmére és megőrzésére, sajnos az ilyen visszaélések csak szaporodni fognak. Bízom benne, hogy a fiatal generáció már másképp fog Kolozsvár történelmi emlékeire tekinteni.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)2017. február 6.
Mi, gyönyörű és szabad fiatalok
Nincs mit osztani ezen: Románia világrengető példát statuál demokráciából annak legnagyobb sebzettségében. Olyan nagy és erős, napi három-négyszázezer ember szájából üvöltő, sikoltó, menetelő és pezsgő példát, amelyhez még az Örömóda karajani szólamai sem hasonlíthatóak. Feldobja a dekadenciájába már-már beletörődő, kettészakadt Európát, pezsgést hoz emberek ezreinek mindennapjaiba, összehozza a politikai, ideológiai és generációbeli különbségektől zilált román társadalmat. Ha az Európai Demokráciát egy betegeskedő nőként képzeljük el, akkor ma itt, Romániában gyógyítják ennek a megerőszakolt nőnek a sebeit.
A tüntető tömeg ereje ugyan még aligha hozott valódi változást egy ilyen súlyos szindrómákkal küszködő társadalomban, de mindenképp, a gyógyulás, a nagy népi kollektív gyógyulás egyik első jele. A nemzetközi sajtóban bár a világ minden tájára vezető hírként jutott el a lelkes, 1989 óta nem látott tömeg lelkesedése és dühe, kevés részletes és a jelenség mélységére rávilágító cikk jelent meg. Ilyet leginkább a német sajtóban olvashattunk, ahol néhányan, így a neves írónő, Carmen-Francesca Banciu is rátapintott a lényegre. Le merte írni, a jelenleg Európa utolsó liberális fellegvárának számító Németországban, hogy az új jövő, az új remény olyan társadalmakban születik, mint a jelenlegi Románia. Egy olyan társadalomról van ugyanis mifelénk szó, amely még nem tudta gyökeresen, teljesen magáévá tenni a demokrácia legalapvetőbb intézményeit, de már érzi, tudja, ismeri annak izét és Pavlov-effektusként nyálazza azt, akarja azt, mintegy tantaloszi kínokként utcára viszi vágyát. Egy olyan ország vagyunk, ahol – sajnos, vagy talán most már szerencsére – írmagja sincs klasszikus jobb vagy baloldalnak, ahol ezek a Nyugaton olyannyira egyértelmű vagy legalábbis egyértelműnek bemutatott fogalmak itt csak tankönyvi teorémák. Olyan ország vagyunk, ahol a baloldal az a megkövesedett kommunizmus szellemeként kering körülöttünk és távol áll a dekadensként bemutatott Nyugat mentsváraként mutatkozni akaró baloldaliságtól. De mázlinkra, nagyban hiányzik már felénk a szélsőséges nacionalizmus is, annak utolsó szónokai vagy elhunytak, vagy az elmebetegség útvesztőiben funárkodnak. Nem utolsó sorban pedig egy olyan ország vagyunk, melynek most felnövő és aktív társadalmi életet élő fiataljai már gyerekkoruk óta tanulják, és naponta ismétlik: nem, a kommunizmus nem jó, a diktatúra nem jó, Ceauşescu nem jó! Nem tudom, hogy a jelenkortörténeti oktatásnak, a kommunizmus emlékezetét bemutató oktatóanyagoknak vagy csupán az internetnek köszönhető ez, de bátran elmondhatjuk: Románia fiataljai tudják, érzik, hogy nem jó a kommunizmus és nem, nem szép a Ceauşescu éra emléke és annak bármilyen élő vagy fogható, látható hagyatéka. Ez a generáció már világot is látott eleget ahhoz, hogy tudja: milyen jól is élnek bizonyos részein Európának, milyen lehetőségeket tudnak kihasználni az Erasmus áthallgatásokkal és ezernyi más mobilitási programmal, ám mégis, ez a generáció jól tudja, hogy itthon távolról sem valósult meg az, amit odakint látnak. Ez a generáció látja, érzi a legjobban az odakint és idebent legnagyobb különbségeit és pontosan emiatt a kettős, se itt, se ott állapota miatt tud olyan vehemens, kirobbanó, már-már delacroix-i festménybe illően romantikus lenni, mint most a román tüntető tömeg. Székelyföldtől a forradalom fővárosáig, Temesvárig, Londontól Berlinig, Szatmárnémetitől Bukarestig mindenhol kivonultak a románok a korrupció, a lopás, csalás, hazudás, szembeköpés, megalázás és arrogancia ellen.
A vezető PSD politikusok és annak néhány csatlós szervezetei által ironikusan „szép és liberális” fiataloknak titulált tömeg megmutatta Európának az ideált, amit elveszteni látszik: van remény még abban a sokak számára illúziónak nevezett európaiságban, amit Beethoven vallásos Örömódájának átköltésébe próbáltunk beleképzelni. Hogy megnyugtassam a PSD politikusait: aki az elmúlt napok tüntetéseire kiment – kutyával, Soros pénzével vagy anélkül – a több ezres, több tízezres tömegben annyi gyönyörű, átszellemült, mosolygó és erőtől, eufóriától duzzadó embert látott, hogy valóban azt érezte, ez az ország a gyönyörű, fiatalok országa!
Mi, gyönyörű és szabad fiatalok fogjuk tehát végigvinni a harcot, amit 1989, Verespatak és a Colectiv mozgalom szelleme érlelt idáig és fogja remélhetőleg Romániát érett, európai állammá tenni előbb, utóbb.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)2017. február 8.
Egy új Erdély története – román szemmel
Történészként az ember sok könyvbemutatón megfordul. Legtöbbször az ilyen eseményeken a bemutatandó kötet szerzője, családja, barátai, kollégái és egy szűkebb, a sajtóból értesülő értelmiségi csoport vesz részt. Néhány tucat ember általában, akik az adott téma iránt különös érdeklődést tanúsítanak. Ellenben január végén a Néprajzi Múzeum impozáns nagytermében mintegy négyszáz résztvevő gyűlt össze egyetlen kötet miatt: Ioan Aurel Pop történész, akadémikus és Ioan Bolovan rektorhelyettes a Scoala Ardeleana (Erdélyi Iskola) kiadónál megjelent Erdély története című legújabb, bővített és javított kiadását mutatták be. Nemcsak a kötet, de az esemény maga is eléggé érdekes volt ahhoz, hogy ezzel egy kicsit részletesebben foglalkozzunk.
Erdély története – a kötet címe értelemszerűen nagyon fülbemászó és a téma monumentalitásához illően nagy tömegekhez szól. Az elsősorban történelmi könyvek kiadására szakosodott román kiadó honlapján talán pont ezért jelenik meg ez a kötet úgy, mint „bestseller”. A sikere borítékolható. Ez nemcsak azért szükséges, mert a Román Tudományos Akadémia és a Banca Transilvania által támogatott kötet költségei az egeket verik (színes fotók, krétalap, keményfedeles kötés), de a két szerző neve már eleve biztosíték a sikerhez. Ioan Aurel Pop az elmúlt években a román sajtóban egyre gyakrabban a Lucian Boia-féle kritikai történetírás és nemzetmítoszokat romboló historiográfia legnagyobb élharcosaként jelenik meg. Nemcsak kiváló rétori tehetsége, de címei és akadémiai státusza is legitimálja őt arra, hogy egy újfajta román történetírást vezessen be. Ez a történetírás a 19. századi buzgó romantikus nacionalizmus és a Lucian Boia-féle nehezen megfogható, negatív és nemegyszer olcsó mítoszromboló historiográfia közzé helyezhető. Az új Erdély története előtt már Pop tavaly kiadta az Erdély, öntudati állapotunk (Transilvania, starea noastra de veghe), enyhén patetikusra sikeredett című kötetét, amelyben megelőlegezte a jelenlegi kötet ideológiai hátterét. Ugyancsak érzékelhető a Ioan Aurel Pop-féle történetírás szelleme a Lucian Boiának írt válaszkötetében, ahol élesen bírálja a bukaresti történészt és a nemzetromboló gondolatok helyett a nemzeti identitás megerősítését, az „egészséges” románságtudatot népszerűsíti.
Ez a jelenség volt érzékelhető a hétvégi könyvbemutatón is. Volt ott román pópa, polgármester, egy sor akadémikus is és olyan óriási tömeg, amelyhez hasonlót magyar nyelvű könyv bemutatóján jómagam még nem láttam. A jászvásári egyetem rektorhelyettese által tartott könyvbemutatón is kiderült, hogy a Nagy Egyesülés közeledte új fordulatot fog hozni a hivatalos román történetírásban. Óriási hangsúlyt fog kapni a román nemzeti öntudat, nemzeti büszkeség fiatalos lendületű megerősítése és egy új nemzetprojekt kidolgozása, melynek legfőbb célja az, hogy a románok ne szégyenkezve éljék meg kulturális és nemzeti identitásukat itthon és különösen külföldön, hanem büszkeséggel és öntudattal. Ez a jelenség jól illeszkedik az Európában és a tengerentúlon is jelentkező újfajta nacionalizmus hullámához is, ahol az értékvesztett, dekadens, ultraliberálisnak mondott, önön vesztébe rohanó Nyugat-Európa morálja kerül kissé megerőszakolt kontrasztba a tradicionális, régi elveire büszke és saját identitását, nemzeti múltját újrafelfedező társadalmakkal.
Ioan Aurel Pop rövid, de szép beszédében kiemelte, hogy ő nem képes másképp, csakis románként megírni Erdély történetét. A kötetben a románság szemszögéből láttatja azt az európai régiót, amelyet ma egy mini-Európának is tekinthetünk. Hangsúlyozta, hogy bár a két szerző igyekezett „objektív történetírásra”, ez egy ilyen téma esetén aligha érhető el. Ellensúlyként ajánlotta a néhány éve megjelent háromkötetes, 1600 oldalas Erdély történetét, amelyet német és magyar szerzőkkel együtt szerkesztettek és írtak, és amelyik sokkal részletesebb, árnyaltabb, az objektív történetíráshoz közelebb álló művet ad az olvasók kezébe.
Az, hogy egy történész elismeri, nem tud objektív történetírást írni még nem is túl nagy baj. Persze, akkor kérdés, hogy miért kell olyan hevesen bírálni az ugyancsak elfogultságáról ismert Lucian Boiát. Az már kevésbé örömteli azonban, hogy az eseményen egyetlen magyar történész sem vett részt, és ahogy ez lenni szokott, a párhuzamos történetírás úgy tűnik, továbbra is létezik Erdélyben. A kötet tehát a Nagy Egyesülés centenáriumának egyik előszavaként jelent meg és egy újfajta román történetírás mintapéldányaként, amelyre érdemes lesz majd az elkövetkezőben jobban figyelni. Az esemény pozitív jellegéről talán annyi emelendő ki, hogy az internetes médiák és a jó marketing valóban képes ma is több száz embert vasárnap délben is egy könyvbemutatóra vonzani. A kötetben a magyarok, szászok és zsidók története is viszonylag objektív arányban jelenik meg. A gazdagon illusztrált kötetben ott találjuk a magyar királyok és erdélyi fejedelmek portréi mellett az erdélyi magyar kultúra nagy alakjait is, Brassaitól, Szilágyi Sándor történészen át egészen Bartók Béláig, aki legfeljebb gyűjtései és koncertjei révén kötődik a történelmi Erdélyhez.
Csak reménykedni tudunk abban, hogy az 1986-os monumentális, három kötetes Erdély története és az annak rövidebb, egykötetes 1989-es és 1993-as Erdély rövid története után megjelenik majd magyarul is egy új szintézis Erdélyről, lehetőleg román és magyar történészek közreműködésével. A nemrég megjelent monumentális Székelyföld története ugyan visszhangra talált a magyar értelmiség körében, az továbbra is kérdés, milyen fogadtatása lesz a román történészek és érdeklődő nagyközönség körében. Az a magyar történetírás szerepe is lenne, hogy a román kollegákkal összefogva az „új nemzet-projekt” fogalmába és az új történetírás ideológiájába megfelelő helyett biztosítsanak az erdélyi magyarság, szászság, zsidóság vagy örménység történetének és múltjának is.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)2017. február 10.
Akadémikusok, mint fossziliák
Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy híres egyetemi professzor leszek, aki az ókori történelmet fogja oktatni az egyik egyetemen. Azt is elképzeltem, hogy a sok titulus között, ami az öreg professzoroknak ugyebár jár, ott lesz az akadémikus is. Azóta a naivitás felhőiből a tudományos élet csínytevései felébresztettek, kicsit felnőttem, elkezdtem enyhén őszülni és rájöttem, hogy elég nagy az esélyem, hogy soha nem leszek akadémikus – és most már nem is akarok az lenni. Olyanokkal kellene ugyanis egy bársonyszéken osztozni, akik jelenleg Romániában a legsötétebb idők nacionalizmusának retorikáját és konzervativizmusát ontják elénk az ország felébredésének és naiv vágyálmainak legélesebb pillanatában.
Felháborodásomnak oka – amelyhez megnyugtatóan mondhatom, hogy több tucatnyi értelmiségi és kutató-társam is társult a szociális hálón kifejtett véleményük révén – a Román Tudományos Akadémia azon nyilatkozata, amelyet 84 neves akadémikus aláírásával a napokban közöltek. A kiáltvány az „Identitás, szuverenitás és nemzeti egység” címet viseli. A „nemzet egységét” másfél évszázada szolgáló legfőbb tudományos fórumként öndefiniált akadémia feladatának érzi, hogy egy olyan nyilatkozatot adjon ki, amelyben hangot ad azon aggodalmának, amelyet a kortárs nemzetközi és hazai helyzet teremtett. Úgy vélik, hogy a globalista tendenciák, a politikai korrektségből fakadó tevékenységek, a történelmi mítoszrombolás, az ország természeti erőforrásainak kisajátítása, a korrupció, az alkotmányellenes autonómia-törekvések és a nemzeti identitást és szimbólumokat sértő jelenségek sem gazdaságilag, sem kulturálisan nem hasznosak a régiónak. A Victor Voicu gyógyszerész, Ioan Aurel Pop történész és Gheorghe Păun matematikus által kezdeményezett kiáltványt 81 további akadémikus írta alá. Az aláírók között számos, konzervativizmusáról ismert akadémikus, így Kolozsvár díszpolgára, Emil Burzo fizikus vagy Dan Berindei történész is ott van, de sajnos több meglepetésként ható név, így az akadémia volt elnöke, Ionel Haiduc kémikus vagy Alexandru Zub történész is ott szerepel a szégyenletes listán. Az egésznek a legfurcsább abszurduma már csak az, hogy a Román Tudományos Akadémia kevés magyar származású tagjainak egyike, Vékás László Miklós fizikus, az akadémia levelező tagja is aláírta a kiáltványt. Talán ez is egy lépés a teljes tagság felé – bólogathatnánk sztoikusan.
A kiáltvány – bár felháborító és elfogadhatatlan, amellyel szemben az erdélyi magyar és a liberális, európai elveket való román értelmiségieknek vehemensen állást kellene foglalnia – nem jött váratlan villámcsapásként. Közeledik a Nagy Egyesülés centenáriuma, így érthető, hogy az ehhez hasonló böszmeségek elharapóznak majd értelmiségi körökben is. A kiáltvány több pontjának patetikus szólamai mögött jól kivehető jelenségek szerepelnek: Lucian Boia és társainak mítoszromboló történetírása, a székelyek autonómia-törekvése, a hagyományos családot egyesek szerint fenyegető gender és LGBT mozgalom romániai térnyerése, a romániai erdőirtások és Verespatak ügye. A Román Tudományos Akadémia mindegyik ügyben állást foglalt már az elmúlt időszakban, így érthető, hogy most ismét egy egységes fórumként léptek föl. Fontos azért megjegyezni, hogy a 168 levelező és rendes tagnak csak a fele írta alá a kiáltványt.
Az akadémiák mindig is a konzervativizmus, időtlen tudományosság legszentebb, már – már szakrális fórumai voltak. Raffaello híres festménye a platóni akadémiáról is egy idealizált, a görög tudományosság legjavát tömörítő tudományos fórumot jelenít meg az európai kereszténység egyik központjában, a Vatikánban. Az egyik legrégebbi modellje a mai európai akadémiáknak, a Francia Akadémia „hallhatatlannak” nevezett tagjai immár évszázadok óta az egyetemes francia kultúra és nyelv szakrális, méregzöldbe öltözött őrzői. Őket Jean Sévillia az értelmiség terrorizmusával is vádolta már, hisz évtizedek óta – különösen az igen forrongó 1960-as években – monopolizálták tudományos narratíváikkal és közéleti szereplésükkel a francia politikát és gazdaságot is. Mindehhez legitimitást akadémiai pozíciójuk adott. Érdekes konfliktust láthatott a magyar értelmiség, amikor Szilágyi János Györgyöt, a magyar ókortudomány és klasszika-filológia nemrég elhunyt doyenjét a Magyar Tudományos Akadémia két alkalommal is elutasította tagfelvételét. Azt a tudóst nem kívánták maguk közzé emelni, akinek már 1947-ben Devecseri Gábor nem kevesebbet, mint a világirodalom egyik legnagyobb gyöngyszemét, az Odüsszeiának a magyar fordítását ajánlotta fel. Ez is jól jelezte, hogy a magyar akadémia is furcsa és sokszor túlságosan szubjektív, a tudományosság szenvtelenségétől és személyességtől független állapotától távol lévő attitűddel működik. Ezt tapasztaljuk most a Román Tudományos Akadémia kiáltványában is, amely sajnos 2017-ben, a XXI. század második évtizedének küszöbén elavultnak, régiesnek és tragikomikusnak hat. Csak bízni tudunk abban, hogy néhány évtized múlva olyan idős tudósokat látunk majd a parnasszusi tudomány magaslatain, akik nemcsak szakmai eredményeikkel, de ideológiai elveikkel is a kitárt szárnyú sas szabadságát vagy Minerva emberi gyarlóságok feletti szentségét, szűziességét tudja képviselni – ahogy a román, vagy magyar akadémiák szimbólumai sugallnák.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)2017. február 15.
Hogyan oktassuk a történelmet?
Gondolatok egy közvitára bocsájtott tantervezetről
A tanügyminisztérium közvitára bocsátotta az ősztől életbe lépő új tanterveket, amelyek többek között a magyarság történelmének VI-VII. osztályokban történő oktatását is módosította számos pontban. A tanterv elsősorban arra törekszik, hogy a diákok megfelelő tudást szerezzenek az idő és tér fogalmairól, tájékozódni tudjanak a történelmi szakzsargon világában és hosszú távon hasznosítsák történelmi tudásukat a mindennapokban. Az új tanterv különösen nagy figyelmet ad a helytörténeti kutatásokra, projektek-munkákra és a csapatépítésre is. Mindezek nagyon jól hangzanak, ám nem árt kicsit közelebbről is megvizsgálni, milyen részletekben rejlik az ördög a mindennapok történelem-oktatásában.
Az új tanterv egyértelműen és remélhetőleg végérvényesen szakítani akar azzal az elavult módszerrel, ahol a történelem-oktatás másból sem állt, mint a tanár és diák közötti monológból, ahol a tanár bemutat egy feldolgozhatatlanul száraz és óriási mennyiségű adathalmazt, a diák pedig – ahogy egykori magyartanárnőm mondta – „visszaböfögi” azt. Az iskolából kikerült egykori diákok történelem-tanáraikra vagy a történelemórákra visszaemlékezve legtöbbször a „száraz adatokkal”, „dátumok sorozatával” és „temérdek információval” azonosítják a történelem-oktatást. Kétségtelen, hogy míg a reál-tudományok többsége sokkal direktebb módon vette igénybe a diákok kreativitását és gondolkodását, addig a történelem-oktatás hagyományos módszerei erre csak ritkán adtak lehetőséget. A jelenlegi tanterv tehát különösen nagy hangsúlyt fektet arra, hogy feloldja a tanár-diák féle monológot és nagyobb teret adjon alternatív kommunikációs módszerekre, így a diák-diák, diákok-tanár, diák-forrás/internet féle párbeszédre. A projekt munkák révén lehetősége van ma már a diákoknak együttműködni, egymást megismerni és csapatépítő jellegük révén, társas képességeket is fejlesztenek ezáltal. A hosszú távú tanulás szempontjából pedig igazoltan hatásosabb élményként marad meg egy-egy szakmai kirándulás, közösen elvégzett helytörténeti kutatás vagy olyan élmény, amit a szaktudás megszerzése mellett a diákok személyes élménnyel, életérzéssel tudnak összekapcsolni. Ez tehát kétségtelenül a tanterv pozitív hozadéka és erre már számos kezdeményezés elindult, elég itt csak a Kolozs megyében oly nagy sikernek örvendő Örökségünk Őrei vetélkedőket, de az Erdély-szerte jelenlevő helytörténeti versenyt, kvízjátékot, drámajátékot, filmesteket, kirándulásokat vagy interaktív múzeumlátogatásokat. Ezek az élmények mind, sokkal intenzívebben tudnak egy-egy történelmi személyiséget, eseményt vagy akár komplex jelenség-sorozatot is bemutatni és megértetni a fiatalokkal, mint a hagyományos iskolai tankönyvek hisz egyszerre több érzékszervére is hat a fiatalnak és számos társas képességét, szociális készségeit is fejlesztheti ezáltal. Arról nem is beszélve, hogy ezeknek a tevékenységeknek a révén, a történelem élővé, megfoghatóvá, láthatóvá válik, ami a hosszú távú tanulás szempontjából a legfontosabb szempont. Az iskolából kilépett felnőttek ugyanis legtöbbször a történelemben csak személytelen régmúltat látnak, dátumok hosszú sorozatát és nem embereket, húsvér, érdekes személyek és személyiségek változatos interakcióját, amelyek kevésben különböznek tőlünk.
Ezekre a tevékenységekre lehetne nagyon sok más, a tanterv által nem említett alternatívát is nyújtani, amely már elsősorban a tanár kreativitásától és idejétől függ. Kezdeményezhet például vitákat, szervezett disputákat, ahol a diákok fejleszthetik érvelési készségeiket is vagy kis szerepjátékokat, ahol történelmi helyzeteket, személyeket imitálnak és játszanak újra szó szerint azok bőrébe bújva. Mivel úgy a projekt-munkák, mint ezek a közös csapattevékenységek a könyvtári és internetes kutakodásra is kényszerítik a diákokat, alapvető kellene legyen, hogy a tanárok felhívják a figyelmüket már a legkisebb osztályokban az ún. reality check-re, azaz a források valóságtartalmának felülvizsgálatára. Az információ-robbanásnak a korában, amikor ezernyi honlapon jön velünk szembe az interneten (is) az alternatív történelem és a hamis sarlatánságok és dilettáns irodalom agyrémei, a fiatalokat fel kell világosítani a forráskritika fontosságáról és segíteni kell őket alap-források és biztonságos honlapok megismertetésével. Tíz évvel ezelőtt, amikor még az internet kevésbé volt a mindennapok része, a mi tanáraink a wikipédia és más, még annál is bizonytalanabb források helyett a nagy lexikonok CD változatához (Révai Nagy Lexikona online, Arcanum Adatbázis, Erdély rövid története, Magyar Életrajzi Lexikon, Romániai Magyar Irodalmi Lexikon) küldtek bennünket. Ma már ezek egy része ugyan elavult, de akad néhány, amelyet azóta frissítettek és digitalizáltak is. Ugyancsak fontos a helytörténeti források kritikája, amelyben egy történelemtanárnak jártasnak kell lennie, mielőtt feladatként kiosztja azok elolvasását.
Az már csak hab a tortán, hogy az interneten leselkedő hamis áltörténelmi portálok és dilettáns irodalom veszélyei mellett nagyon sok történelemtanár sajnos átveszi ezeket az ötleteket és diákok generációt fertőzi meg például a magyarok eredetéről szóló hamis információkkal vagy számos más, az összeesküvés-elméletekig elmenő ötlettel. Ezeknek a jelenségeknek a kiszűrése és felmérése is igen nehéz, hisz a történelem-tanárok állandó monitorizálására lenne szükség, amire jelenleg aligha nyílik lehetőség, pedig az ilyen jellegű pedagógiai és deontológiai csínytevések súlyosan károsíthatják a fiatalok történelemről, múltról, kulturális önidentitásról alkotott nézetüket és indirekt módon, társadalmi tevékenységüket és érzékenységüket is.
Sok ismerősöm, elsősorban az IT és a multicégek világában mozgó, kizárólag a jelenben élő fiatalok gyakran kérdez: miért kell történelmet tanítani? Mi végre, mi haszna ennek? Való igaz, a bölcsészettudományok „hasznosságát” a mai felgyorsult és neoliberalista vadkapitalizmusban nehéz elmagyarázni. Annyi bizonyos, hogy még a leghedonistább ember is naponta szembesül saját, családja és környezete múltjával. Legyen szó egy családi hagyatékról, személyes történetről vagy épp a szecessziós épületről ahol naponta dolgozol, eszel vagy lakol. A múlt ugyanakkor állandóan jelen van lokális, nemzeti de nemzetközi politikánkban is, így annak helyes, pontos ismerete alapvetően fontos, hisz nemegyszer téves történelem-képekkel és hasonlatokkal tudnak tömegeket butítani. A történelem oktatása tehát egy fokozottabb tudatosságot fejleszt, tágabb világképet ad az embernek és könnyebben megértheti önmaga és környezete működését, kulturális identitását és reakcióit is. Ezt pedig csak egy vonzó és a mai modern korhoz illeszkedő tantervvel lehet csak oktatni.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)2017. február 19.
Digitalizálták a szovjet táborokba hurcoltakról szóló legnagyobb iratanyagot
Digitalizálta a Szovjetunióba hurcolt magyarok legnagyobb egységes iratanyagát, a külügyminisztérium egykori hadifogoly osztályának dokumentumait a Magyar Nemzeti Levéltár (MNL), amely a Gulág Emlékbizottság támogatásával multimédiás online oktatóanyagot is készített a témában.
A mintegy 700 ezer oldalnyi iratanyag digitalizálása hatalmas lehetőség, hiszen bár sokan gondolhatják, hogy az 1945 utáni történelmünk már teljesen ismert, de ez nem így van – mondta el Mikó Zsuzsanna, az MNL főigazgatója csütörtökön Budapesten. Hozzáfűzte: az MNL Oktatólapok internetes oldalán elérhető interaktív Gulág-alkalmazás mindenki számára közérthető formában ismerteti meg a korszak történelmét, a kutatási eredményeket és forrásokat.
Az 1945 utáni időszak egyik legtragikusabb eseménye, amikor a magyar kormány közreműködésével a szovjet megszálló csapatok magyar állampolgárokat hurcoltak el a Szovjetunió lágereibe mindenféle ítélet nélkül – hangsúlyozta Mikó Zsuzsanna. A sajtótájékoztatón Krucsainé Herter Anikó kulturális kapcsolatokért és fejlesztésekért felelős helyettes államtitkár úgy fogalmazott: a lágerekbe és málenkij robotra elhurcoltak története évtizedekig a 20. századi történelem elhallgatásra ítélt fejezete volt. Ma nemcsak a fiatalok, hanem a felnőttek nagy része sem tudja pontosan mi az a Gulág, a hadifogság vagy a lágerélet. Az adatok gyűjtése és közreadása ezért a Gulág-emlékév egyik legfontosabb eredménye.
“Az utolsó órában vagyunk, hiszen a mai is élő túlélők már mind 80 éven felüliek” – hangsúlyozta Kovács Emőke, a Gulág Emlékbizottság szakmai vezetője, aki szerint az emlékévben a közös társadalmi trauma feldolgozására számos interjú készült túlélőkkel, konferenciákat rendeztek, adatbázisok és feltáró munkák indultak el. A történész úgy vélte: a szakma bevonása mellett nagyon fontosak a civil pályázatok, a február 25-én záródó emlékévben számos magyarországi és határon túli magyar település kapott támogatást kordokumentumok megjelentetésére, kiállítások rendezésére, emléktáblák állítására.
Szabó Csaba, az MNL általános főigazgató-helyettese kiemelte: a Külügyminisztérium Hadifogoly Osztály irategyüttese 347 doboz terjedelmű, rendkívül rossz állapotban lévő anyagot ölelt fel, amelyet most állományvédelmi szempontból kezeltek, rendeztek, település szerint kereshetővé tettek és digitalizáltak. A dokumentumok fényében hihetetlen szervezettséggel működött az elhurcolás folyamata a Vörös Hadsereg részéről, a front elvonulása után 2-3 nappal már megjelentek azok a speciális alakulatok, amelyek összefogdosták a katonákat és civileket – mutatott rá a szakember.
A Magyarok a Gupvi- és gulág-táborokban című interaktív, multimédiás és folyamatosan bővülő oktatóanyag az MNL korábbi két alkalmazásával (Rendszerváltozás Magyarországon 1987-1990 és Koncepciós perek Magyarországon 1945 után) együtt vált szabadon hozzáférhetővé a levéltár Oktatólapok internetes oldalán. A közép- és felsőoktatásban is jól használható felületen több órányi hang- és videóanyag, mintegy 15 ezer oldal eredeti levéltári irat, számos fotó, tudományos értekezések és névlexikon böngészhető – mondta el Szabó Csaba. Kitért arra is: az összesen 37 millió forintos projekt részeként megújult az MNL 16 éves múltra visszatekintő Archivnet című akadémiai besorolású, forrásközlő tudományos online szaklapja is. A folyóirat 2017. évi első Hadifogság, gulág, málenkij robot (1944-1956) című tematikus számában hét tanulmány jelent meg.
Tóth Tünde
Forrás: mult-kor.hu
karpatalja.ma2017. február 23.
Titkosszolgálatokról
A romániai tüntetéssorozatok részletes elemzésekor számos romániai és külföldi elemző is felhívta a nagyközönség figyelmét arra, hogy a társadalom által olyannyira érzékenyen értelmezett korrupció elleni harc mögött, érdemes lenne a „másik” oldal érveire is figyelni, azaz a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) és a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) tevékenységére és a jelenlegi román politikában és társadalmi életben játszott szerepére. Az ügy azért is lett aktuális, mert az Amerikai Titkosszolgálat (CIA) nemrég közölt két újabb dokumentumot 1982-ből és 1985-ből, amelyben előrejelzik a romániai hatalmi rendszer fokozatos átalakulását. Erre világított rá nemrég Liviu Mihaiu oknyomozó cikke is, amely a román sajtóban igen nagy visszhangra lelt. Az elmúlt években felgyűlt adatok tükrében tehát biztosan állíthatjuk: a Securitate és a titkos hatalom – egyféle domesztikus, helyi terror – nem tűnt el, csak átalakult.
1989. december 30-án, néhány nappal a diktátor kivégzését követően a Securitate hivatalosan is megszűnt. Két olyan fogalom „tűnt” el, amely több generációt nyomorított meg és tette Romániát Európa egyik legszegényebb országává – legalábbis az akkori „gyönyörű és szabad fiatalok” ezt remélték naivan. A kissé földhözragadtabbak azonban már 1989 végén is tudták, hogy rendszerváltás, mint olyan nem létezik. A hatalom valami olyasmi, mint egy fizikai jelenség: nem tűnik el, hanem átalakul. A CIA most közzétett két jelentése 1982-ből és 1985-ből jóval az ún. rendszerváltás előtt már jelezte, hogy a Ceauşescu-féle rezsimet hamarosan felválthatja egy, a közvetlen környezetéből álló politikusok által vezetett új politikai rendszer. A három csoportba sorolt lehetséges új romániai vezetők között kiemelt helyen találjuk Ion Iliescut is már 1982-ben. A CIA jóslata – amelyben akár I. M. Pacepa segítségét is sejthetjük – tehát bevált. Nyolc évvel jelentésüket követően valóban, a harmadik „háttérbe szorult” csoportba sorolt Iliescu és gárdája vette át a hatalmat. Ugyanez a láthatatlan hatalomátalakulás, ha úgy tetszik, metamorfózis ment végbe a titkosszolgálati személyzetben is. Az egykor több mint húszezer embert foglalkoztató Securitate számos tagja, így Virgil Măgureanu, a SRI első igazgatója is az egykori kommunista titkosszolgálat másodikvonalbeli tagja volt. Egy nem hivatalos forrásból származó internetes listán, több mint száz olyan személy nevét olvashatjuk a jelenleg a SRI-nek dolgozó személyek között, akik egykor a Securitate tagjai voltak. Ezek között ott van számos kolozsvári által rettegett Ioan Florian vagy az Adrian Năstase miniszterelnök jobbkezének számító Ristea Priboi is. Marina Caparini és Hans Born történészek által 2002-ben írt tanulmánykötetben már külön fejezetben szerepel a modern Romániában akkor még kialakulóban lévő számos titkosszolgálati rendszer részletes elemzése, ahol már a külföldi szerzők utaltak arra, hogy az egykori Securitate rendszere és hálózata valójában nem eltűnt, hanem átalakult. Igaz, akkor még a SRI óriási népszerűségnek örvendett és a román társadalom mintegy 70%-os bizalmát élvezte. Mindez a SRI Big Brother-féle programja előtt volt, amely az elmúlt évtizedben folyamatosan terjesztette ki a különféle román titkosszolgálatok hatalmát. Liviu Mihaiu szerint, ma több mint 30 000 alkalmazottja van csak a SRI-nek, amelynek 20%-kal nőtt a költségvetése „geopolitikai” okok miatt. A két évvel ezelőtt Eduard Hellvig jelenlegi SRI igazgató által koordinált óriási kötetben a román titkosszolgálat 1989 utáni történetét még igen nagy optimizmussal és transzparenciát ígérő részletekkel adták ki. Ezt ma már aligha hinné el bárki is, bár a vaskos kötet továbbra is a legfőbb forrása a SRI 1990 és 2015 közötti tevékenységének.
Az egyre szaporodó lehallgatási ügyek, letartóztatások, politikusok jogos, vagy problémás meghurcolása sokak szerint egy új Securitate, a titkos negyedik hatalom felvirágzását jelzi. Mások szerint, ez szükségszerű és természetes jelenség, amely minden demokratikus hatalom velejárója. Egy viszont bizonyosnak tűnik: bármit is olvassunk vagy olvassanak a jövő történészei ötven vagy száz év múlva a jelenlegi romániai titkosszolgálatokról, azt már mi is konstatálhatjuk, hogy az egykori kommunista rendszer és annak eszköztára és személyi hálózata nem tűnt el, hanem „átalakult”. Így volt ez az ókori politikai hatalmak óta mindig és sajnos, a történelem analógiai arra utalnak, hogy nagyon sokáig így lesz ez a közeljövőben is. Kérdés, hogy egy tudatos, a jelenségek mögé látó, hiperkritikus társadalom mennyit és meddig enged a hatalom metamorfózisából.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)2017. február 23.
Friss népzenei kutatások és régi csángó családi fotók Kolozsváron
A budapesti Hagyományok Háza két új kiadványát és egy alakulóban levő néprajzi fotóadatbázist mutattak be szerdán egyetlen délutáni eseménybe sűrítve a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságnál.
A Sóvidék népzenei kultúráját, illetve a mezőségi karácsonyi kántáló énekek örökségét teszi áttekinthetőbbé a két néprajzi kiadvány, a fotótár pedig, amely 2016 nyarán Moldvában és Orbaiszéken gyűjtött több mint 1500 privát fotóból áll, a csángók és a székelyek családi fotózási szokásait tárja fel.
Először Pávai István népzenekutató új kötetét, a Hagyományok Háza és a MTA BTK Zenetudományi Intézetének kiadásában megjelent A Sóvidék népzenéje című kiadványt ismertették. Almási István néprajzkutató nem tudott jelen lenni az eseményen, méltatását ezért Gergely Zoltán tolmácsolta.
Mint megtudtuk a kutatók számára rendkívül fontos összegzésről van szó, amely a budapesti és kolozsvári archívumokban megtalálható dallamokat rendszerezi, Zoltán Aladár és Szabó Csaba korondi, illetve siklódi gyűjtéseit, Szabó Piroska szovátai zenetanárnő lejegyzéseit, és Kacsó András táncmester alsósófalvi, valamint Katona Ádám korondi hangfelvételeit tartalmazza, emellett pedig a szerző, Pávai István saját gyűjtéseit.
A kötet mellé korszerű DVD jár a feldolgozott gyűjtések kereshető adatbázisával, amelyben szövegek, hang- és filmfelvételek, fotók, kottás lejegyzések is elérhetőek az archívumi adatokkal együtt, emellett pedig digitális formában a könyv teljes szövege. A DVD-n így megnézhetőek például a Martin György által némafilmre rögzített táncok, vagy Vikár Béla fonográf-felvételei.
A Sóvidék népzenei kultúráját több évtizede kutató Pávai István 1951-ben született Székelyudvarhelyen, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián védte meg Sóvidéki népzene című diplomadolgozatát. Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Zenetudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a budapesti Hagyományok Házában működő Folklórdokumentációs Könyvtár és Archívum vezetője és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatója.
Pávai István elmondta, hogy a műdalokat sem zárta ki a kutatásból, mert meg kell mutatni a folklór változását is. A generációról generációra átadott műdalok között nagyon régi virágénekek is vannak, az egyik például a 18. századra datálható, szövegét ugyanis Verseghy Ferenc is felhasználta Krisztinka című dalában. A polgárosodás hatását is vizsgálta: a fürdőélet hatására Szovátán, Parajdon vagy Korondon cigány- és fúvószenekarok jelentek meg és befolyásolták a helyi zenei kultúrát.
Szintén a Hagyományok Háza gondozásában jelent meg Gergely Zoltán Mezőségi kántáló énekek című kötete. A kiadvány alapja a szerző Kolozsváron, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Hungarológiai Tanulmányok doktori iskolájában megvédett doktori dolgozata, amelyet Pozsony Ferenc néprajzkutató és Szenik Ilona népzenekutató irányított.
A könyvbemutatón Pozsony Ferenc elmondta, hogy a kutatás azért volt szerencsés, mert Gergely Zoltán, aki maga is mezőségi származású, a zenetudomány felől érkezett, így egyszerre tudott foglalkozni a dallamokkal és a szövegekkel is. A kutatás hiánypótló, mert az elmúlt fél évszázadban alig jelent meg publikáció a karácsonyi kántáló énekekről, a kommunizmus évei alatt a vallási konnotáció miatt, másrészt pedig azért, mert nagy részük műzenei eredetű, ezért a népzene-kutatókat kevésbé érdekelte a terület.
Gergely Zoltán egy ördöngösfüzesi és egy magyarszováti énekesasszony adatközléseire támaszkodott a kutatásban, azt is vizsgálta, hogy hogyan élnek ma ezek az énekek a mezőségiek életében, illetve hogyan hatott a zenei kultúrára a migráció vagy a neoprotestáns vallási mozgalmak megjelenése.
Online is elérhetőek a 20. század eleji csángó és székely családi fotók
A könyvbemutatók után röviden szó esett a Babeș-Bolyai Tudományegyetem néprajz szakos diákjainak nyári gyakorlatáról is, akik a Bethlen Gábor Alap támgatásával Moldvában és Orbaiszéken élő családok privát fotógyűjteményét digitalizálták. Több mint 1500 családi fotót gyűjtöttek és rendszereztek, ezek megtalálhatóak a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum internetes oldalán is.
Pozsony Ferenc elmondta, hogy a fényképezés a 19. század végén terjedt el Erdélyben, a 20. század első évtizedeiben pedig a polgárosultabb csángó családokban már készítenek, illetve műteremben készíttetnek fotókat, elsősorban jeles alkalmakkor, esküvő, temetés, egyházi ünnepek alkalmával. Ezekből néhányat nagy méretben kinyomtatva a helyszínen is megszemlélhetett a közönség.
Zs. E.
maszol.ro2017. február 24.
Szabályszerűtlen munkálatokat végeztek a Főtéren
Régészeti engedély nélkül folytak ásatások a városközpontban
Nagyszabású munkálatok kezdődtek a napokban a Főtér nyugati oldalán, amelyek célja az autósforgalom városközpontból való kitiltása, a gyalogosövezet bővítése. A mintegy 180 méter hosszúságú területen elkezdett munkálatok a történelmi városmagban, az Általános Városrendezési Terv (PUG) által védett övezetben zajlanak, így a földfelszín alatti csatornázási munkálatokat kizárólag régészeti engedéllyel és felügyelettel lehetett volna végezni. Szerda délután a Rhédey-házzal szemben a munkagépek majdnem egy méter mélyen ástak a feltárt római emlékektől alig ötven méterre található területen. Lapunk felhívására az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársai a helyszínre siettek, ám addigra a Rhédey-házzal szembeni gödröt betömték. A munkagépek több, emberi kéz által faragott követ és faldarabot is felszínre hoztak. A múzeum és a munkálatokért felelős polgármesteri hivatal alkalmazottainak egyeztetését követően a munkálatokat leállították.
A Polgármesteri Hivatal által elkövetett mulasztás igen súlyosnak bizonyul az elmúlt években a kolozsvári műemlékeket ért rongálások sorában és rámutat a város régészeti és történelmi emlékeit naponta érő veszélyekre. A Főtér nyugati oldala, a jelenleg zajló munkálatok területe különösen fontos régészeti és történelmi értékeket rejthet, hisz a terület az egykori római város, Napoca központi, illetve déli részén húzódik.
Nem messze az érintett területektől 1994-ben és az azt követő időszakban több alkalommal (2000–2005 között) történtek régészeti ásatások. A főtéri ásatások – bár akkor politikai töltetük miatt rossz emlékként maradtak meg különösen a kolozsvári magyar közösség emlékében – jelentős régészeti leleteket hoztak felszínre. A Mátyás szoborral szembeni területen például egy nagyméretű városi villa (domus) került részletes feltárásra. Kiemelendő, hogy a Szent Mihály-templom előtti területen, a Római Katolikus Plébánia előtti útszakaszon számos, a 19. századból fönnmaradt litográfián és festményen még látható újkori épület állt, amely a templomot vette körül egészen azok lebontásáig 1898 áprilisában.
munkálatok során felszínre került faragott kő
A most zajló csatornázások tehát úgy római, mint újkori épületek és emlékek által zsúfolt területen zajlanak, így a régészeti engedély és szakmai felügyelet elengedhetetlen az ilyen esetekben. Csók Zsolt régész, az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársa elmondta: ez az eset remélhetőleg intő példaként szolgál úgy a polgármesteri hivatal, mint más beruházók számára, és remélik, hogy a műemléki övezetben nem lesznek olyan munkálatok, amelyeket régészeti engedély és szakmai felügyelet nélkül végeznek.
A Főtér nyugati oldalán zajló munkálatok várhatóan májusig tartanak.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)2017. március 2.
Barokk fogadalmi kaput tártak fel a Főtéren
Csók Zsolt és Emilian Bota, az Erdélyi Történeti Múzeum régészeinek felügyeletével három különböző helyszínen zajlanak régészeti ásatások a Főtér nyugati oldalán. A leglátványosabb és legkiterjedtebb feltárást a Szent Mihály-templom bejárata előtt végzik, ahol – Csók Zsolt beszámolója szerint – az egykori barokk kapu alapfalait találták meg. A Johannes König bajor építész által tervezett, a templom főbejáratával szemben felállított fogadalmi kaput 1747 után, a kolozsvári pestisjárványt követően építtette Bíró József akkori plébános. A kapu körül a 18–19. században számos kisebb épület, így többek között egy szíjgyártó műhely is épült. A műhely és az eredeti, majdnem hat méter magas kapu mellett kerítés húzódott. Az 1890-es években készült archív fotókon még látható az eredeti kapu is, amelyet 1898-ban a templomot körülvevő kis épületekkel együtt lebontottak.
A jelenleg a Szent Péter-templom előtt álló kapu az eredetinek csak sematizált másolata, sem annak méreteit, sem stílusát nem követi. Csupán az eredeti szobrok maradtak meg érintetlenül.
Az ásatás további két helyszínén – a Wass Ottília-ház előtt és a Rhédey-ház előtti átjárónál – római emlékek kerültek felszínre. A munkálatok az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársai és kolozsvári egyetemi hallgatók közreműködésével történik és remélhetőleg újabb, jelentős adalékokkal szolgál majd Kolozsvár ókori és újkori történetének megismeréséhez.
A városban több helyszínen zajlanak jelenleg mentőásatások, így többek között az Egyetemi Központi Könyvtár melletti udvaron és a Jósika-ház hátsó udvarán is.
A régészeti ásatások egy hete zajlanak a Főtér nyugati oldalán, a tér nyugati oldala felújításának és sétálóutcává alakításának velejárójaként. Amint arról lapunk részletesen beszámolt, a nagyléptékű projekt részeként elindult csatornázási munkálatokat kötelező régészeti felügyelet nélkül kezdték el. T. Szabó Csaba történész, a Szabadság munkatársának felhívására az Erdélyi Történeti Múzeum régészei azonnal leállították a munkálatokat, amelyet a tegnap már a régészek jelenlétében folytattak tovább.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)2017. március 9.
Markolók törtek szét 15. századi kőfaragványokat Kolozsvár főterén
Szinte hihetetlen, de véletlenül vették észre a régészek, hogy felújítási munkálatok kezdődtek Kolozsvár főterének leletekben gazdag részén. A Főtér nyugati oldalát a tervek szerint május végéig gyalogos övezetté alakítanák, a munkálatok elkezdése előtt viszont nem gondoskodtak a kötelező régészeti felügyeletről, pedig az érintett terület az egykori római várost, Napocát is fedi, 1898-ig pedig több épület is állt itt. Az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársa állította le a munkálatokat két héttel ezelőtt, akkor gótikus és római kori leleteket mentett ki a markológépek karmai közül, azóta egy barokk fogadalmi kapu alapja is előkerült. Az ásatás eddigi eredményeiről kérdeztük Csók Zsolt régészt, aki szerint a városvezetés nem fogja fel, hogy milyen ritka lehetősége adódott a város örökségének feltárására.
- Milyen körülmények között kezdődtek az ásatások a Főtér nyugati oldalán?
- 2015-ben a regionális műemlékes bizottság kiadott egy olyan engedélyt, amiben azt írja, hogy a Főtér nyugati oldalának a felújításakor minden esetben régészeti felügyelet alatt fognak történni a munkálatok, ugyanakkor a templom előtt régészeti szondákat nyitnak, hogy egy olyan rétegtani oszlopot vizsgálhassunk meg, amelyben látni lehet a város korábbi, 20., 18., 14. századi, Árpád-kori, római kori járószintjeit.
A régészeti szonda egy kis méretű, 2x2 méteres kutatási felület megnyitása, mintavétel.
Ezelőtt két héttel Szabó Csaba régész kollegám küldött pár fotót arról, hogy mi történik. Meghűlt bennem a vér, a kollegámmal ki is mentünk a Főtérre, leállítottam a munkálatokat, fotókat készítettem és megírtam egy hivatalos papírt, amit továbbítottam a megyei örökségvédelmi igazgatóságnak és a kulturális minisztériumnak. Abban kértem, hogy azonnal állítsák le a munkálatokat, és csak úgy folytassák, ha régész szakemberek felügyelik, főleg a templom felőli oldalon, mert ott tele van leletekkel.
Ami a helyszínen fogadott: három masszív markológéppel dolgoztak, a falmaradványok között, amiket kivettek, markolóval széttört gótikus, 15. századi kőfaragvány-részeket találtam meg, volt egy hatalmas faragott római kő is. Ezeket fotókkal dokumentáltam. Utána a cirkusz átment a kivitelező és a polgármesteri hivatal közé, hogy kinek lett volna a kötelessége a régészeknek szólni, kérni a felügyeletet. A befektetők nagy részének nem adnak engedélyt, amíg nem csatolják a dossziéhoz a régész szakemberekkel, például a múzeummal kötött szerződés másolatát. A polgármesteri hivatal saját ügyében ezt nem tette meg. Kiderült az is, hogy a műszaki leírásba, tehát az úgynevezett „caiet de sarcini”-ban, amit a polgármesteri hivatal ad ki a kivitelezőnek, a régészeti felügyelet nem is volt betéve. Miközben egy A-kategóriás műemlékvédelmi zónáról van szó, ami országos és univerzális jelentőségű.
- Tehát mind a kivitelező, mind a polgármesteri hivatal mulasztott.
- gen, de főleg a polgármesteri hivatal. Azért, mert van ez az előítélet, hogy ha a régészeket beteszed a lyukba, akkor onnan többet nem szeded ki őket, és késleltetik a munkálatokat. Ehhez képest olyan sebességgel és olyan hatékonyan dolgoztunk az elmúlt két hétben, hogy szerintem a jövő hét közepe fele le is zárjuk ezt a kutatást. Nem értem, hogy miért van az, hogy egy olyan város, amelyik Európa kulturális fővárosi címre pályázott, nem fogja fel, hogy ezek a dolgok a város örökségét gazdagítják. És nem számít, hogy Árpád-kori vagy római kori vagy neolit leletekről van szó.
- Milyen eredménye van eddig a kutatásnak?
- Most nagyobb felületeket nyitottunk meg a templom előtt, felfedtük a barokk fogadalmi kapu alapozását – ennek a szobrait költöztették a huszadik század elején a mai mărăști-téri Szentpéteri templomhoz. Ezeket az elemeket mi fotózzuk, rajzoljuk, dokumentáljuk, majd a végleges jelentést leadjuk az örökségvédelmi igazgatóságnak és a regionális műemléki bizottságnak és ők fogják eldönteni, hogy mi lesz ezekkel a maradványokkal.
- A járószinteket sikerült beazonosítani?
- Igen. Megvan egy huszadik század eleji járószint, ami valaha úgy nézett ki, hogy folyami köveket – békasót – döngöltek a tér szintjére, ez a korabeli fotókon is látszik és mi is régészetileg azonosítottuk. A mostani járószinthez képest kb. fél méter mélyen van.
- És a római járószint?
- Sikerült azonosítani egy monumentális épület sarkát az egyik szondában és az majdnem 1,60 méter mélyen van. Nagyon szépen látszik a falak mellett a szint, amit ezelőtt 2000 évvel használtak.
- Szükség lenne újabb régészeti szondák nyitására?
- Igen. Egy civilizált országban, ha egyrészt a helyi hatóságot, másrészt a helyi, úgy román, mint magyar véleményformálókat érdekli, akkor lehet azért lobbizni, hogy az egész oldalt feltárjuk. Mindenkinek a múltja és történelme ott van. Ha már síppal, dobbal, nádihegedűvel készülnek a 2018-as centenáriumra (a Nagy Egyesülés Centenárium, szerk. megj.), akkor ez lett volna az alkalom. Fel kellene fogni, hogy ilyen esélyünk még nem volt megnézni a templom előtti dolgokat és a következő 100 évben már nem is lesz.
A Szent Mihály templom bejárata előtt nem volt még feltárás. A Főtér 19. század végi rendezésekor Pákei Lajos, a város főépítésze volt az, aki a templom északi oldalán ásatásokat végzett és egy kora Árpád-kori temetőt tárt fel. 1994-ben és 2000–2005 között történtek még régészeti ásatások a Főtéren, akkor a Mátyás szoborral szemben egy nagyméretű római kori városi villát tártak fel.
- A szűk időintervallum miatt ásnak most csak a templom előtt?
- Az a lényeg, hogy odáig tart a beavatkozás. Aztán, ha a templom közvetlen közelében, a bejárat előtt is lesznek beavatkozások, ott is fog kelleni szondázzunk. A 2015-ös engedély nem határozza meg pontosan, hogy hol, csak azt, hogy a templom előtt.
- Mikor várható az eredmények publikálása?
- Mivel én vagyok az ásatásvezető, ez csak tőlem függ és az időtől, ami nagyon szűkös.
- Van esélye annak, hogy a felújítás után jelezzék valamilyen módon a helyszínen, hogy mit tártak fel?
- Ezt a műemléki bizottság és a főtervező fogja eldönteni.
- Mi a legjelentősebb eredmény a feltártak közül? Mi az, amire nem számítottak? A fogadalmi kapu helye ismert volt…
- A kutatás jelenlegi stádiumában nem jött még elő ilyesmi. Érdekes lenne, ha előjönne a középkori cinterem (temető) fala, tehát az a kőfal, amivel a templom körbe volt véve. De ebben a zónában eddig nem jött elő.
Zsizsmann Erika
maszol.ro2017. március 14.
Újabb jelentős régészeti ásatások a Főtéren
Lapunk számolt be első alkalommal a Főtéren immár két hete zajló régészeti ásatásokról, amelyekre azt követően került sor, hogy az általunk értesített régészek sürgősségi rendelettel leállíttatták a szabályszerűtlenül, régészeti engedély nélkül zajló csatornázási munkálatokat. A Főtér teljes nyugati oldalán zajló munkálatok fő célja egy sétálóutca kialakítása, melyet várhatóan májusban adnak majd át.
A két hete tartó régészeti ásatások során az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársai feltárták a Szent Mihály templom előtt álló egykori barokk fogadalmi kapu, valamint az ekörül a XVIII-XIX. században épült és 1898-ban lebontott házak alapjait. A Csók Zsolt és Emilian Bota régészek által vezetett mentőásatás a legnagyobb szabású régészeti feltárás Kolozsvár Főterén a 2000-es évek elején nagy sajtóvisszhangot keltett ásatás óta. Ezek során további értékes leletek, így a Szent Mihály bejáratától északra egy monumentális római fal valamint a Jósika palota bejáratánál feltárt pincehelyiség került elő.
Csók Zsolt, az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársa lapunknak elmondta: a jelenleg feltárt monumentális fal a Szent Mihály templom bejáratától északra minden bizonnyal római struktúra, erre utalnak a nagy számban előkerült tegulák (tetőcserepek) és a stratigráfia is. Nagyméretű, faragott római kövek, vélhetően ajtókerethez tartozó építészeti elemek is előkerültek innen. Biztosan keltezhető régészeti leletet, azonban egyelőre nem bukkantak a feltárást végző hallgatók és régészek. A barokk kapu alapjaitól délre talált további két fal kronológiája és pontos funkciója egyelőre még nem ismert. A főtéren zajló ásatások mellett munkálatok zajlanak a Jósika palota bejáratánál is, ahol az 1960-as években bevezetett csatornák alatt boltíves struktúrát találtak a régészek. A mázas kerámiákban gazdag kontextus valószínűleg a Kakas ház vagy a XIX. században kibővített palota pincéjének része. Jelentős római apróleletekre bukkantak a Jósika palota hátsó udvarán megnyitott kisméretű szekcióban is.
Csók Zsolt elmondta: az ásatások tovább folytatódnak a Főtér nyugati oldalán és a Nemzeti Régészeti Bizottság március végi gyűlése dönti majd el az eddig feltárt struktúrák sorsát és a munkálatok további menetét. Az ásatást felügyelő régész lapunknak beszámolt arról is, hogy egy új régészeti szelvényt fognak megnyitni a Szent Mihály templom bejáratánál, amely várhatóan további jelentős adalékokkal fogja bővíteni tudásunkat Kolozsvár római és középkori vagy újkori történetéről.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)2017. március 29.
Bemutatták a hat éves kolozsvári Magyar Történeti Intézet első évkönyvét
Ezután rendszeresen évkönyvet jelentet meg a 2011-ben alakult kolozsvári Magyar Történeti Intézet, Erdélyi Évszázadok címmel. Az első kiadvány főként az erdélyi fürdőéletről szóló tanulmányokat tartalmaz, a következő a migráció-intergráció témakörre összepontosít majd.
Az első évkönyv szerdai bemutatóján dr. Ovidiu Ghitta, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia karának dékánja gratulált a kezdeményezőknek, kiemelte, hogy fontos lépés ez a fiatal, mindössze hat éves intézet életében és üdvözölte, hogy a kiadványban elismert történészek és pályakezdők közös fórumon publikálhatnak.
A kötetet Romsics Ignác akadémikus ismertette. Elmondta, hogy az évkönyv súlypontját képező témáról, a fürdőéletről 2014-ben konferenciát is szervezett az intézet.
A kötetben az erdélyi történészek mellett két magyarországi kutató tanulmánya is olvasható. Kósa László akadémikus, az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének oktatója, a fürdőélet szakavatott kutatója nyitja meg az évkönyv tematikus részét szövegével, amely a 18. század végétől az államszocializmus időszakáig tekinti át az Osztrák-Magyar Monarchia fürdőéletét. Várkonyi Gábor pedig a kora újkori Magyarország testkultúrájáról ír: a 16-17. századi arisztokrácia életéhez hozzátartozott a fürdés, bár nem kiépített medencékben, hanem gödrökben történt, legfeljebb pokrócot terítettek az aljára, hogy ne kelljen sárban tapicskolniuk.
Burkhardt Britta a mai Kolozs, Szilágy és Beszterce-Naszód megye területén feltárt római kori katonai fürdőkről ír, Fehér Andrea a 18. századi erdélyi emlékiratokból kirajzolódó fürdőkultúrát ismerteti, mint írja „A fürdők üdítő hatással voltak az amúgy melankóliára és hipochondriára hajlamos erdélyi nemesség hangulatára, ugyanis tökéletes alkalmat biztosítottak a társas elmélkedésre.” Ferencz-Mátéfi Kriszta Tusnádfürdő történetére összpontosít, Imecs-Magdó Eszter az állami beruházással a 20. század elején kiépült szecessziós Vízaknáról ír, Zepeczáner Jenő pedig a székelyföldi dualizmus kori fürdők gazdaságos működtetését vizsgálja.
Az évkönyvben több rovat szerepel, a Műhelyben fiatal doktoranduszok mutatkoznak be, ebben a számban Fodor János a marosvásárhelyi „városépítő” polgármester, Bernády György kultuszáról ír, Markaly Aranka pedig a 16-17. századi csíkszéki nemességről.
Az Arcél című rovat két jelentős 20. századi történészre emlékezik, Szabó Csaba az erdélyi magyar ókortudomány máig egyetlen nemzetközileg is elismert művelőjéről, Bodor Andrásról, Lupescu Makó Mária pedig Jakó Zsigmond kolozsvári történész professzorról írt pályaképet.
30 évvel ezelőtt, amikor egyetlen magyar diákja volt a kolozsvári történelem szaknak, senki sem mert volna Magyar Történeti Intézetről álmodni, kezdte köszöntő beszédét Rüsz-Fogarasi Enikő, a BBTE Történelem és Filozófia karának dékánhelyettese, az évkönyv főszerkesztője.
Elárulta, hogy az első, művelődéstörténeti számmal az intézet keretében működő kulturális turizmus szakra szerették volna felhívni a figyelmet, a következő, migráció és integráció témájú kötet pedig a magyar nyelvű nemzetközi kapcsolatok képzésre hívná fel a figyelmet. Ugyanígy szeretnének évkönyvet szentelni a kevésbé jól működő könyvtár szaknak is, mondta a dékánhelyettes, majd hozzátette, hogy reméli, hogy ennek a képzésnek nem csak múltja, hanem jövője is lesz.
maszol.ro