udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
753
találat
lapozás: 1-30 ... 481-510 | 511-540 | 541-570 ... 751-753
Névmutató:
Kántor Lajos
2010. január 20.
Erdélyre kisugárzó értékek központja
Olyan sok, egész Erdélyre kisugárzó érték található Kolozsváron, hogy mindenképp hasznos lesz, ha létrejön a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Minerva Művelődési Egyesület égisze alatt működő Erdélyi Magyar Kulturális Központ – nyilatkozta a Krónikának Kántor Lajos közíró, irodalomtörténész, az RMDSZ alapító tagja.
Markó Béla, a RMDSZ elnöke szombaton a szövetség huszadik születésnapján jelentette be az alapítvány létrehozását és a kulturális központ tervét. Kántor Lajos szintén szombaton a „fel nem adható város”-nak nevezte Kolozsvárt.
Mint vélekedett, már az alapítvány névválasztása is jó, hiszen Kós Károly építész, író, grafikus, könyvtervező és politikus hagyatéka rendkívül gazdag és feldolgozatlan még. Tibori Szabó Zoltán, a Szabadság napilapot kiadó Minerva Egyesület elnöke érdeklődésünkre elmondta: a kulturális központ gazdasági alapját a Minerva által visszaigényelt és részben visszakapott belvárosi ingatlan jelenti – a még állami tulajdonban levő épület visszaszolgáltatása már folyamatban van.
A tervek szerint a kulturális központnak az 1920 és 1948 között a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézetnek helyt adó Brassai Sámuel utcai ingatlan ad majd helyet. Kántor Lajos úgy nyilatkozott, a helyszín megfelel a célnak, hiszen elég terület áll rendelkezésre, viszont a központ kialakításához várhatóan sok pénzt kell majd belefektetni.
Megkeresésünkkor Tibori Szabó Zoltán és Lakatos András, az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnöke egybehangzóan úgy nyilatkozott, egyelőre csak a kulturális központ alapkoncepciójával készültek el – eddig ugyanis az alapítvány alapszabályán dolgoztak, beszerezték a bejegyzéshez elengedhetetlenül szükséges okiratokat, és eldöntötték, milyen ingatlan ad majd helyet az új intézménynek.
Hogy tulajdonképpen miben áll majd az Erdélyi Magyar Kulturális Központ tevékenysége, később döntik el a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Minerva Művelődési Egyesület vezetői.
Kiss Előd-Gergely. Forrás: Krónika (Kolozsvár)2010. január 21.
Erdélyi Magyar Kulturális Központ alakul Kolozsváron
Olyan sok, egész Erdélyre kisugárzó érték található Kolozsváron, hogy mindenképp hasznos lesz, ha létrejön a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Minerva Művelődési Egyesület égisze alatt működő Erdélyi Magyar Kulturális Központ – nyilatkozta a Krónikának Kántor Lajos közíró, irodalomtörténész, az RMDSZ alapító tagja.
Markó Béla, a RMDSZ elnöke szombaton a szövetség huszadik születésnapján jelentette be az alapítvány létrehozását és a kulturális központ tervét. Kántor Lajos szintén szombaton a „fel nem adható város”-nak nevezte Kolozsvárt.
Mint vélekedett, már az alapítvány névválasztása is jó, hiszen Kós Károly építész, író, grafikus, könyvtervező és politikus hagyatéka rendkívül gazdag és feldolgozatlan még. Tibori Szabó Zoltán, a Szabadság napilapot kiadó Minerva Egyesület elnöke elmondta: a kulturális központ gazdasági alapját a Minerva által visszaigényelt és részben visszakapott belvárosi ingatlan jelenti – a még állami tulajdonban levő épület visszaszolgáltatása már folyamatban van.
A tervek szerint a kulturális központnak az 1920 és 1948 között a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézetnek helyt adó Brassai Sámuel utcai ingatlan ad majd helyet. Kántor Lajos úgy nyilatkozott, a helyszín megfelel a célnak, hiszen elég terület áll rendelkezésre, viszont a központ kialakításához várhatóan sok pénzt kell majd belefektetni.
Tibori Szabó Zoltán és Lakatos András, az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnöke egybehangzóan úgy nyilatkozott, egyelőre csak a kulturális központ alapkoncepciójával készültek el – eddig ugyanis az alapítvány alapszabályán dolgoztak, beszerezték a bejegyzéshez elengedhetetlenül szükséges okiratokat, és eldöntötték, milyen ingatlan ad majd helyet az új intézménynek.
Hogy tulajdonképpen miben áll majd az Erdélyi Magyar Kulturális Központ tevékenysége, később döntik el a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Minerva Művelődési Egyesület vezetői.. Forrás: Krónika (Kolozsvár)2010. március 16.
Mit gondolnak rólunk egyes román értelmiségiek?
Elgondolkodtató, hogy kolozsvári, erdélyi magyarokként mennyire hermetikus világban élünk: külön színházunk van, operánk, műszaki-tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, iskolánk, óvodánk, líceumunk, egyetemünk, külön kiránduló/túrázó egyesületünk, talán még méhész, bűvész és sírkőfaragó nem-kormányzati szervezetünk is. Más gazda egyesülethez társulunk, s talán még az erdélyi magyar sörgyártók is külön civil szervezetbe tömörülnek. Külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, a nők, gyerekek, művészek, vadászok és halászok, a „gondolkodók” (lásd: Erdélyi Gondolat Egyesület), a néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb. Hogy a politikáról és a külön (teljesen más) historiográfiáról ne is beszéljünk!
Az önálló magyar intézményekre szükség van.Az önálló intézményrendszer közösségünk kohéziójának egyik záloga, az önálló szervezeti élet rendkívül fontos eleme. De feltevődik a kérdés: mégis, hol vannak a metszéspontok?
Annak ellenére hogy a 80 százalék román, 18–20 százalék magyar etnikai arányú Kolozsváron születtem, s 34 éve itt is élek, a monostori „böjéc zsélát”-okat (amolyan HMCS-k, azaz helyi menő csávók), akikkel igen sokat verekedtünk gyermekkoromban, s az iskolai „böját dé böjátokat”, “„böját de kártiér”-eket leszámítva nekem se volt igazán kapcsolatom a románokkal: magyar család, óvoda, elemi, líceum, egyetem, ifjúsági szervezet, munkahely, barátnők (két kivétellel), baráti társaság, barlangász klub, stb.
A Főtér átrendezése alkalmával kirobbant vita közepette alkalmam volt olyan kolozsvári románnal társalogni, akinek a családjában vannak magyarok, felsőfokú végzettsége van, értelmiségi munkát végez, az átlagosnál sokkal tájékozottabb, egy ideig nyugat-európai országban tanult és élt, s jelenleg az egyik legfontosabb kolozsvári döntéshozó talán legbefolyásosabb tanácsadója. Ez a beszélgetés afféle utolsó cseppet jelentett a pohárban, ebben az évben ugyanis ez már a sokadik ilyen beszélgetés román értelmiségiekkel, aminek végkövetkeztetése, legalábbis számomra, rendszerint ugyanaz: sohasem sikerül már megértetnünk magunkat a többséggel!
Az említett hölgy értetlenül állt aFőtéravatása kapcsán kibontakozott botrány láttán.
– Nem értem az egészet. Minek ez a felhajtás, hogy nincs magyar program is? Semmilyen kapcsolatom nincs a magyar szervezetekkel, nem is ismerem őket, kit hívtam volna meg? Adj valami tanácsot, kapcsolatembereket, neveket, telefonszámokat, de gyorsan! – mondta kétségbeesve.
Elhiszem neki, hogy a jó szándék vezérelte, de csak annyit tudtam mondani neki: már késő. És még azt: ha a nemzeti-keresztény és a szabadelvű beállítottságú magyarok összefognak, akkor ti, románok valamit nagyon, de nagyon rosszul csináltok.
Az értetlenkedés folytatódott: szerinte mi, magyarok állandóan csak nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, mimóza lelkűek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek. Olyan ufó-szerűek, akik valahonnan a homályból hirtelen előbukkannak, aztán követelnek valamit a történelem nevében. A „dicső múlt nevében”. Hogy az nekünk jár és kell. Mert a jussunk. És hogy ő megadná, nincs ezzel semmi baj, sőt még többet is adna, tegyünk ki magyar zászlót is az intézményekre, legyen kiírva minden magyarul is, nem probléma. Hol kell aláírni, hogy ez legyen? Elmondta, ő aláírta az RMDSZ többnyelvű feliratot követelő lajstromát. Mivel nem hittem el neki, elővette az asztalából a fénymásolatot… Meglepődtem.
Ő is úgy látja, mi már csak relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. A temetővel (ki is mondták, hogy a Házsongárd Alapítványra gondolnak) foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. És hogy miért nem vagyunk „ellenállóbbak”, s ha nem vagyunk, akkor meg miért vállaljuk a vegyes házasságokat, amikor tudjuk, hogy az megfogyatkozásunkhoz vezet? Miért a múzeumokkal, és nem a kortárs művészek kiállításaival foglalkozunk? Nem értik, mi a rendeltetése, mivel foglalkozik az Erdélyi Múzeum-Egyesület, nekik ez egyszerűen a Societatea Muzeului Ardelean. Pedig próbáltak utánajárni, de a www.eme.ro román oldalán ez fogadta őket: Pagina este în construcţie.Beleolvastak az EME honlapjának angol változatába, de amikor ilyen szöveg fogadta őket, hogy „historical moment” (történelmi pillanat) és „tradition of our great ancestors” (dicső elődeink hagyománya), „we conserve the recognition of the following things named very nice by Márai Sándor: the country, the people and the father-land” (azt a felismerést és meggyőződést visszük így tovább, amit legszebben Márai Sándor formált szavakká: Az „ország”, a „nép” még nem „haza”), akkor unottan abbahagyták.
– A ti újságotok miért nincs románul is fent a neten? – kérdezték őszinte érdeklődéssel. – Miért nem lehet román nyelvű napi összefoglalót feltölteni? Nem, nem Băsescuról, mert azt látjuk a tévében, hanem a magyar közösségi élet történéseiről/eseményeiről szóló anyagokról miért nem lehet egy összefoglalót lefordítani? Mert érdekel minket, foglalkoztat az, hogy mi történik a magyar közösséggel.
Mondtam, hogy nincs pénz erre is.
– Szükségünk van rátok, akarunk kommunikálni veletek, kellenek a meglátásaitok, de ti vagy a „temetőben” vagy a „múzeumban” vagytok – mondták, persze sarkítva, de kifakadva.
Nem értenek és nem is fognak érteni bennünket. Még a legjóhiszeműbbje sem. Egyszerűen külön világban élünk.
Eszembe jutott az Asztalos Lajos kezdeményezésére is az 1990-es évek elején az RMDSZ által kiadott Híd-Puntea című román nyelvű, de magyar értelmiségiek által írt kiadvány. Most miért nincs egy ugyanilyen?
Arról is morfondíroztam, ma ki vállalhatná fel Octavian Buracu szerepét. (Dr. Octavian Buracu, a jól ismert, de, sajnos, nem eléggé becsült Interetnikai Párbeszéd Szövetségnek, az Erdélyben élő többségi nemzet és a kisebbségi népcsoportok közötti megbékélést szolgáló civil szervezetnek az alapítója és elnöke volt. Sokan a magyarok közül ma is tisztelettel emléleznek rá.) Szerintem például Eckstein-Kovács Péter, Salat Levente, Ádám Gábor, Tompa Gábor vagy akár Kántor Lajos kellene hogy legyen az, aki továbbviszi ezt a stafétabotot…
A fenti írást a www.koliver.wordpress.com címen elérhető személyes blogon közöltem, ahova összesen 64 vélemény érkezett. Ebből idézek néhányat.
Dunailaci felhasználó például azt írta: „Nagyon örülök ennek a bejegyzésnek. Ideje volt már ilyen témát is napirendre tűzni. Valóban igaz, hogy az egész magyarság búval bélelt. Siránkozunk, hogy szegény fejünk, mit tett ellenünk a tatár, a török, az osztrák, a román.”
Erna szerint „végre valaki összefoglalta az erdélyi magyarság egyik legnagyobb rákfenéjét. Igazából nem ismernek bennünket, szinte semmit sem tudnak rólunk (csak mást ne mondjak, Kolozsvár helytörténetével foglakozó jó román nyelvű könyv jelen pillanatban beszerezhetetlen, Erdély történetéről szóló egy sincs a boltokban), akkor hogyan akarjuk elfogadtatni magunkat velük? Hogyan akarjuk, hogy megismerjenek bennünket, értékeinket, a világunkat, amelyben mi élünk és melynek értékei szerint ítélünk? Követelhetjük így reggeltől estig az ősi jusst, semmi sem lesz belőle. Pedig sokan lennének ránk kíváncsiak…”
Ezzel szemben az Autonómiát Székelyföldnek nevű felhasználó úgy gondolja „Nem kell ennyire borúlátónak lenni. Nem értenek és nem is fognak? Hol itt a gond, amikor mi mindenben különválunk, mindent párhuzamosan csinálunk, külön sörözünk, néhány éve teljesen külön is kocsmázunk. Az igazság az, hogy mi NEM AKARUNK VELÜK EGYÜTT ÉLNI, s jólesne, ha ők is ugyanezt tennék, ugyanakkor pedig, ha bármit kérünk, elvárjuk, hogy szó nélkül megadják.”
Kolev felhasználó azt írta: „Teljes meggyőződéssel merem mondani, hogy nem hiszek egy szót sem abból a feltételezett jóhiszeműségből, amit a megkérdezett hölgy tanúsított. Nagyon jól tudják ők, hogy kik vagyunk, mit akarunk, mik az értékeink és miben hiszünk… És igen, 1000 éves múltunkért, állam és városalapításainkért jár nekünk valami.”
Attila nevű kommentáló azt állítja, a leírt jelenséget tapasztalta román ismerőseinél. „Sokszor kérdeztek a magyarokról. A magyar kajákról, a Magyarország–erdélyi magyarok kapcsolatról, egy-egy magyar szó jelenteséről, stb. Nem utasítottak el, s nem „bozgoroztak” le. Pedig a Mărăşti tömbháznegyedben nevelkedtem, és nap mint nap velük jártam. És még el se románosodtam. Magyar család, barátok, barátnő, suli, egyetem. Ugyanakkor teljesen egyetértek azzal, hogy szükség lenne információk átadásra a magyar közösség eseményeiről a románok felé, román nyelven. Biztos, hogy eleinte tele lesz a magyarokat szidó kommentekkel. De ugyanakkor néhány ember nyitna közösségünk felé. És ez haladást jelent megmaradásunk, jövőnk felé. Az űrhajósok és a városalapítók között is meg kell találnunk az „arany középutat”. Nem szabad elfelednünk múltunkat, de oda kell figyelnünk jövőre. És a JÖVŐ A FONTOSABB!!!”
Réka azt írta: „Igen, Olivér, igazad van, nekem is ezt vágta egyszer a fejemhez egy román ismerősöm, hogy mi párhuzamos világban élünk mellettük. Először felháborodtam ezen, de aztán elgondolkoztam rajta egy kicsit, mennyire igaza van. Egy másik síkon éljük életünket és jól érezzük magunkat így, hogy a két sík csak akkor találkozik, amikor mi akarjuk.”
Ercsey-Ravasz Ferenc nem hiszi azt, hogy ha mi változtatunk ezen a párhuzamos léten, akkor egyből tökéletesen megértjük egymást, és kebelbéli jó barátok leszünk. „Mint ahogy azt sem hiszem, hogy a nyitás a beolvadásnak kedvezne (sajnos a bezárkózás viszont nem akadályozza azt meg). De néhány dolgot elérnénk vele. Először is egyértelművé tennénk, hogy nincs semmi rejtegetnivalónk.Ilyenek vagyunk, erre büszkék vagyunk, ezt tudjuk és akarjuk nyújtani a nagy közös erdélyi sorsnak, amely akár tetszik, akár nem, előttünk van, kikerülhetetlenül. Másodszor eloszlatnánk egy halom előítéletet, hiszen sok román eszében úgy élünk, mint a nyereg alatt puhított húson élő ázsiai hordák leszármazottjai. Európai kultúrát, transzszilván magyar kultúrát mutathatnánk fel nekik. Esetleg elcsodálkozhatnának azon, hogy nekünk a 16. században már volt vallási türelemről szóló törvényünk, miközben ők mostanság fejezik be a nyárádtői görög katolikus templom befalazását-lerombolását… A vitathatatlan értékek előtt az értelmes ember (még a román is) fejet hajt, az oktondival pedig úgysincs mit kezdeni. Harmadjára: eloszlatnánk sok tévhitet. Sokszor találkoztam például azzal a meggyőződéssel román körökben, hogy mi, erdélyi magyarok Magyarországhoz tartozónak érezzük magunkat. És nagyon elcsodálkoztak, amikor közöltem, hogy – legalábbis javarészt – ez nem igaz. Mi külön világot, külön kulturális, sőt, nyelvi valóságot képezünk. Sokan közülünk idegennek érzik magukat Magyarországon. Sokáig folytathatnám, de nincs értelme. Aki érti, érti.”
Kiss Olivér. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)2010. április 20.
Húsz éve történt a kelet-európai rendszerváltozás - Az RMDSZ, a romániai magyarság szervezetének kibontakozása
Húsz éve, 1990. április 21-22-én tartotta Nagyváradon első kongresszusát a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), amely napjainkig a romániai magyarság és Románia meghatározó politikai ereje.
1989 decemberében Romániában megbukott a diktatúra, elérhető közelségbe került a jogállamiság, a demokrácia, a piacgazdaság, a többpártrendszer, a vallásszabadság, a nemzetiségi egyenjogúság. Király Károly, Tőkés László és Domokos Géza, a romániai magyar értelmiség képviselőiként bekerültek az új román vezetésbe, amely eltörölte a Ceausescu-éra nemzetiségellenes törvényeit, Kisebbségi Bizottságot hozott létre és nyilatkozatban mondta ki a nemzetiségi jogok szabad gyakorlását.
A romániai magyarok szervezete a forradalom napjaiban, december 22-én jött létre Magyar Demokrata Tanács néven, Domokos Géza, a Kriterion Kiadó igazgatójának elnökletével. Az alakuló ülést 1989. december 25-én tartották Bukarestben, már Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnevezéssel. Az Ideiglenes Intéző Bizottságban szerepet vállalt a romániai magyar értelmiség színe-java: a Végrehajtó Bizottság elnöke Domokos Géza, tiszteletbeli elnöke Tőkés László, titkára Verestóy Attila lett, a testületben helyet kapott Cs. Gyimesi Éva, Kántor Lajos, Balogh Edgár, Sylvester Lajos, Király Károly, Demény Lajos, Horváth Andor, Lányi Szabolcs, Sütő András, Kányádi Sándor és Toró Tibor.
Az RMDSZ nem pártként, hanem társadalmi mozgalomként indult, a romániai magyarság nemzetiség közképviseleti és érdekvédelmi szerveként. Az alapítók megszövegezték a szövetség Kiáltványát és Munkaprogramját, helyi szervek létesítésére hívtak fel, s leszögezték, hogy tiszteletben kívánják tartani Románia területi integritását. A deklarált jogokhoz tartozónak tekintették az anyanyelvi oktatási rendszer kiépítését, saját művelődési és tudományos intézmények működtetését, a magyar nyelvű sajtó megteremtését, a magyar nyelv szabad használatát a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, a nemzetiségi ügyek minisztériumának felállítását, valamint a nemzetiségi jogok alkotmányos szavatolását.
Az elkövetkező napokban-hetekben egymás után alakultak a mozgalom helyi és megyei szervezetei. 1990. január 13-án az RMDSZ első országos küldöttértekezlete Marosvásárhelyen elfogadta a szövetség részletes programját és elvi nyilatkozatát. Az ún. szándéknyilatkozat hangsúlyozta: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nem ideológiai alapon tevékenykedik, hanem az a törekvés vezérli, hogy tömörítse mindazokat a mozgalmakat, szervezeteket vagy csoportosulásokat, amelyek elfogadják alapelveit, támogatják programját és a közös célok érdekében együttműködést tanúsítanak. A dokumentum leszögezte, hogy a romániai magyarság nemzeti kisebbségként tényleges jogegyenlőségben kíván élni a román néppel. Jelezte, hogy a szövetség jelölteket kíván állítani az országgyűlési választásokra, javaslatokat tesz majd a kormányban a nemzeti kisebbségek számára fenntartott tisztségek betöltésére, képviselőket akar küldeni az államigazgatás területi és helyi szerveibe, sürgősségi programot dolgoz ki a lakosság fogyasztási cikkekkel való ellátására, életkörülményeinek javítására. Az egyik legfontosabb kérdésben, az oktatásügyben a szervezet kifejezte azt az igényét, hogy a romániai magyarság hozza létre önálló anyanyelvi oktatási hálózatát az óvodától az egyetemig. Javasolta, hogy a Kolozsvárott visszaállítandó Bolyai Egyetem legyen a felsőfokú képzés anyanyelvi intézménye, a magyar iskolákban minden szinten oktassák a magyar nemzet történelmét is, a román iskolákban használatos történelem tankönyveket pedig dolgozzák át, hogy azok hitelesen tükrözzék az ország területén élő népek közös történelmét.
Az Ideiglenes Intéző Bizottság 1990. január 24-én benyújtotta a szövetség működésének engedélyezésére vonatkozó kérelmet, amelyet bukaresti törvényszék 1990. január 30-án iktatott. A RMDSZ ekkor már 17 megyében rendelkezett tagszervezetekkel és közel 300 ezer tagot számlált, a létszám február végéig mintegy 600 ezerre emelkedett. A romániai magyarság nagy többsége belépett a szervezetbe, amelyen belül megalakultak a magyar szakembereket aktivizáló jogi, pénzügyi, művelődési, mezőgazdasági stb. szakbizottságok, megkezdődött az önálló magyar iskolarendszer újjászervezése.
Az RMDSZ 1990. február 24-25-i sepsiszentgyörgyi második országos küldöttgyűlésén a résztvevők újraválasztották az Országos Ideiglenes Bizottságot 11 tagú elnökséggel, az elnök ismét Domokos Géza, a tiszteletbeli elnök újfent Tőkés László lett. A szövetség háromtagú titkárságának élére Bitay Ödön került, az újonnan létrehozott tanácsadó testület vezetője Király Károly lett, tagjai pedig Cs. Gyimesi Éva, Fábián Ernő, Kányádi Sándor, Sütő András és Toró Tibor.
A román-magyar megbékélés történelmi lehetősége 1990 tavaszától egyre csekélyebbé vált az élesedő nacionalista közhangulat, a Ceausescut kiszolgáló középrétegek feléledése és visszaszivárgása az államhatalomba, a szélsőséges nacionalista szervezetek színre lépése nyomán. A májusra kiírt választások előtt megindult az izgatás és a sajtókampány az RMDSZ ellen, felmelegítve a vádakat az állítólagos magyar revizionista, irredenta törekvésekről. A magyarellenes hisztéria, amelynek szításában a Nemzeti Megmentési Front szerepe mindvégig tisztázatlan maradt, az 1990. márciusi marosvásárhelyi véres eseményekbe torkollott. Az atrocitások kiemelt célpontja volt a romániai magyarság szervezete: az RMDSZ marosvásárhelyi székházát 19-én valóságos ostrom alá vették a fejszékkel, husángokkal felszerelkezett, busszal ideszállított, felheccelt román tüntetők, a rendőrség pedig tétlenül nézte, ahogy a tömeg rátámad a székházból távozó magyarokra. A zavargásoknak több halálos áldozata, több száz sebesültje volt, Sütő András, az RMDSZ egyik irányítója életre szóló sérülést szenvedett. Az RMDSZ tiltakozott a kormánynál, a történtek kivizsgálását, a folytatás megakadályozását követelte, miközben a román vezetés Magyarországot és az erdélyi magyar nacionalizmust okolta a történtekért: sokak szerint a "magyar kártya" nem véletlenül került elő a választások előtt a romániai belpolitikában.
A marosvásárhelyi pogrom miatt halasztást szenvedett az RMDSZ első kongresszusa, amelyre április 21-22-én került sor Nagyváradon 17 megyéből érkezett 322 küldött részvételével. Domokos Géza elnöki beszámolójában megfogalmazta, hogy a Marosvásárhelyen történtek következtében az RMDSZ tevékenysége, a romániai magyarság jogainak kivívásáért folytatott küzdelme új szakaszba lépett. Szertefoszlottak bizonyos illúziók, lejárt a töretlen optimizmus időszaka, ezek helyét a józan tisztánlátás, a felelősségteljes vizsgálódás igénye vette át - mondta, s hozzátette azt is, hogy a Nemzeti Megmentés Frontja csak akkor számíthat a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatására, ha teljesíti a kisebbségi jogok biztosítására tett ígéretét. A vitában felszólalók elsősorban arra tértek ki, milyen utat keressen a szövetség a szervezeti élet fejlesztésében, a megújulást és a tisztulást milyen mértékben hajtsa végre, s hogyan folytassa tevékenységét az RMDSZ a kialakult belpolitikai helyzetben.
A tanácskozáson konszenzus jött létre, miszerint az adott politikai környezetben az a legfontosabb, hogy a magyarságnak egységes, önálló politikai szervezete legyen. A résztvevők megvitatták és elfogadták a szövetség politikai programját (amely felölelte a kisebbségi önszerveződésre vonatkozó feladatokat is), kidolgozták az RMDSZ alapszabályát, majd megválasztották a vezető testületeket: a 101 tagú választmányt, az pedig a 19 tagú elnökséget. A szövetség elnökét és főtitkárát nyílt szavazással választották meg: az elnök ismét Domokos Géza, a főtitkár a Budapestről Erdélybe visszatért Szőcs Géza lett, Tőkés László tiszteletbeli elnök maradt. A résztvevők jóváhagyták azt az elképzelést, hogy Bukarestben legyen a szövetség politikai központja, Kolozsváron pedig a főtitkárság.
A kongresszus határozatot hozott arról is, hogy az RMDSZ részt vesz az 1990. május 20-ai választásokon. A megmérettetés komoly sikert hozott: az RMDSZ a szavazatok több mint 7 százalékával a Nemzeti Megmentési Front mögött a második legerősebb politikai-társadalmi tömörülés lett Romániában, a Szenátusban 12 mandátumhoz, a Képviselőházban pedig 29 képviselői helyhez jutott. A szervezet 1990 óta is folyamatosan parlamenti tényező, a későbbiekben több alkalommal kormányzati szerepet is játszott: először az 1996-2000, majd a 2004-2008 közötti periódusban, legutóbb pedig 2009 decemberében.
MTI2010. május 4.
Szabédi-emlékünnep Kolozsváron és Szabédon
Szabédi László (Sáromberke, 1907. május 7 – Kolozsvár, 1959. április 19.) erdélyi magyar költő, újságíró, műfordító, egyetemi tanár, nyelvész életét és munkásságát méltatják a pénteken, szombaton és vasárnap sorra kerülő, sorrendben immár XIX. Szabédi Napokon. Május 7-én, pénteken 17 órakor a Szabédi Emlékháznál koszorúznak. Beszédet mond Kántor Lajos irodalomtörténész. 18.30-kor a Házsongárdi temetőben megkoszorúzzák Szabédi László sírját, ott Máthé Dénes egyetemi docens beszél. Május 8-án, szombaton tíztől az Unitárius Püspökség Dávid Ferenc Dísztermében konferencia kezdődik Gondolat-kísérletek Szabédi életművében címmel. Megnyitják: Főtisztelendő Bálint Benczédi Ferenc, az Erdélyi Unitárius Egyház püspöke és Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke. Elnököl Kántor Lajos. Az elhangzó előadások: Filozófiai tételek és szabad gondolatok (előadó: Egyed Péter egyetemi tanár); A húszéves Szabédi pszichológiai profilja (Plesek Zoltán doktorandus); A szaggatottság fonalain (Jakab András magiszter); Észrevételek Szabédi László unitárius kötődéséhez (Rezi Elek teológiai tanár); Nyelv és irodalom (Máthé Dénes egyetemi docens). Május 9-én, vasárnap 11 órától ünnepi istentisztelet a szabédi unitárius templomban. Szószéki szolgálatot végez Kecskés Csaba marosvásárhelyi lelkész-esperes. A vendégeket Jenei Sándor Levente helybeli lelkész üdvözli. Emlékbeszédet mond Nagy Pál irodalomtörténész. Közreműködik az egyházközség énekkara. Szabédi László költészetéből nyújtanak ízelítőt a helybeli fiatalok. Megkoszorúzzák a templom falán lévő Szabédi-domborművet és a Szabédi-emlékszoba plakettjét. Az emléknapok szervezői az EMKE, a Korunk Stúdió, az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia és a Szabédi Unitárius Egyházközség. Támogatók az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége, az Oktatási és Kulturális Minisztérium, a Közép-erdélyi Magyar Művelődési Intézet. Részletesebb tájékoztatás: EMKE Szabédi Emlékház, 400183 Kolozsvár (Cluj-Napoca), Str. Gheorghe Lazar 30., tel/fax: +40264434110, e-mail:[email protected]
B.D
Népújság (Marosvásárhely)2010. május 25.
Színvonalas szín-játékok és kompozíciós rend
Balázs Kőrössy Ibolya selyembatik kiállítása a Kolozsvár Társaság székhelyén
Balázs Kőrössy Ibolya tiszta fényű kék szeme ma is úgy ragyog mint néhány évtizeddel ezelőtt, amikor kedvesen mosolyogva hozta a gőzölgő kávét – valódi kincs volt ez annak idején – s tette elém a szoba sarkában álló, tekintélyes vendégváró asztalra. Nekem, kezdő újságírónak azonban még ennél is nagyobb kincset jelentett az a baráti fogadtatás, amelyben férjével, a közíróként is elismert Balázs Péter festőművésszel részesítettek, valahányszor felugrottam a Főtér kellős közepén lévő, tetőablakával a Szent Mihály-templom tornyára néző, műtermül is szolgáló lakásukba. A sajátos perspektívában felkínálkozó téma megannyi festményről köszön vissza napjainkban is, a vendégváró asztal lakóival együtt azonban már máshova költözött. A ház ura immár odaföntről szemléli otthona alakváltozásait s benne festményeinek állandó tárlatát, a ház asszonya, Balázs Kőrössy Ibolya textilművész pedig kiállítóként a napokban tért vissza jelenleg a Kolozsvár Társaság székhelyéül szolgáló egykori lakásába. Selyembatik tárlatát Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke nyitotta meg és nyilatkozott elismerőleg az egykori főiskolai tanár és jeles művész munkásságáról, akinek tehetségénél csupán szerénysége nagyobb.
A művésszel való találkozás és selyembatik munkáinak sajátos varázsa különleges élményt jelentett mindazoknak a barátoknak, ismerősöknek és művészetkedvelőknek, akik az ünnepélyes megnyitó alkalmával zsúfolásig megtöltötték az értékes kulturális rendezvények színhelyéül szolgáló termeket.
A textilművész nem tartozik a gyakori kiállítók közé, munkáinak népszerűsége pedig valamelyest az életmű egységének a rovására is ment. Hiszen az évek folyamán a legtöbb kendő, faliszőnyeg, eredeti tervezésű és mintázatú ruha gazdára talált, örömöt szerezve tulajdonosának. Ilyenformán a most kiállított alkotások csupán ízelítőt képesek nyújtani egy hosszú és tartalmas művészpálya terméséből.
A múlt század ötvenes éveinek sajátos, társadalmi, politikai, gazdasági viszonyai a művészetet sem hagyták érintetlenül. A kizárólagosságra törekvő szocreál évei voltak ezek, amelyek jó néhány művészt a pálya szélére sodortak vagy teljesen elhallgattattak. Mindazonáltal az egész periódus korántsem mondható terméketlennek, hiszen nem egy remekmű keltezési időpontja esik az említett időhatárok közé. S akárcsak a művészképző főiskola jeles tanárai mint Miklóssy Gábor, Kovács Zoltán, Kádár Tibor, Abodi Nagy Béla, Kós András, Mohy Sándor, Vetro Artúr, Lövith Egon, Cs. Erdős Tibor, Szentimrei Judit és maga Balázs Péter is megtalálták az önkifejezésnek azt a módját, amely maradandóságot biztosított alkotásaiknak, tanítványaik közül pedig Feszt Lászlóhoz és Tóth Lászlóhoz mérhető nagyságok kerültek ki. Kőrössy Ibolya pályakezdése is ezekre az évekre esik. S bár a textilművészet területén is születhettek amolyan pártos-szocreálos alkotások, a technika sajátosságaiból adódóan az elvárások itt mintha kevésbé éreztették volna hatásukat. Érvényes ez a kifejezetten díszítőművészeti kategóriába sorolható batikolásra is.
A batikművészet bölcsője Indonézia, pontosabban Jáva szigete. A 20. század elejére Európában is népszerűvé vált többezer éves technika kiváló rajztudást, fölöttébb biztos kezet, művészi képzelőerőt és színérzéket igényel művelőjétől. Az anyag bizonyos részeit a művész forró viasszal lefedi, majd az egészet festékfürdőbe helyezi. A viasszal fedett részek alatt megmarad az anyag eredeti színe. Az eljárás szükség szerint többször is megismételhető, sajátos szín- és formavariációk lehetőségét teremtve meg ezáltal.
Balázs Kőrössy Ibolya kiállított munkái életművének egy csöppnyi szeletét jelentik ugyan, mégis fölöttébb beszédesek és sok mindent elárulnak alkotójuk sokoldalúságáról, művészi nyitottságáról, kísérletező kedvéről. Rendkívüli formagazdagság jellemzi a bemutatott alkotásokat. A kifejezetten dekoratív geometrikus, florális vagy zoomorf, népi ihletésű pávás motívumok találó felhasználásától az összetett, témás kompozíciókig terjed a skála. S bár ezek java része jó néhány évtizeddel ezelőtt készült tökéletesen megfelelnek napjaink korszerű követelményeinek. Azt is mondhatnám: a művész jóval megelőzte korát. A modern vonalú, leegyszerűsített mértani alakzatok szigorát a sejtelmesen suttogó, lágy színharmóniák megannyi változata enyhíti. Sajátos szín-játékok ezek, melyekkel a művész – kitűnő színérzékről téve tanúbizonyságot – oly bőkezűen ajándékoz meg. Érdekes Balázs Kőrössy Ibolya sajátos szimbólum- rendszerét is nyomon követni, melyben különleges szerepet játszik a nap és a szem motívuma. Kitűnő rajzkészségről árulkodó, optimizmust, életkedvet és szeretetet sugárzó, gyakorta játékos hangvételű faliszőnyegei az ornamens formák összetett kompozíciós rendjével is kitűnnek.
A művész egykori otthona a minőségi kultúra, egész Kolozsvár művészetkedvelőinek otthonává, a Kolozsvár Társaság székhelyévé vált. Időleges visszatérése és munkáinak néhány hetes itt tartózkodása nem véletlenül aratott megérdemelt sikert.
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár)2010. június 1.
Tisztújítás az újságíró-egyesületnél
A hét végén a Gyergyószárhegyi Kulturális Központban tartotta tisztújító közgyűlését a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. A találkozó egyben "születésnapi rendezvény" is volt, hiszen 20 évvel ezelőtt Csíkszeredában jött létre az érdekvédelmi szervezet.
A jelenleg közel 300 tagot számláló szakmai szervezetnek sikerült rangot kivívnia a nemzetközi és a hazai berkekben. Néhány éve létrejöhetett a Külhoni Magyar Újságírók Egyesületeinek Konvenciója, amelynek alapító tagja a MÚRE is. Ez a szervezet próbálja összefogni a határon túli magyar sajtót, hiszen a találkozások során kiderült, hogy hasonló gondokkal küzd mindenütt a kisebbségi média. Ezenkívül, a romániai sajtószervezetek is partnerként tárgyalnak a MÚRE képviselőivel. Hiánypótló kezdeményezésként 1990-ben Nagyváradon beindult az újságíróképzés, aminek köszönhetően létrejöhetett a szervezet szárnya alatt – a Magyar Újságírók Országos Szövetsége által támogatott – Ady Endre Sajtókollégium. Ugyancsak a MÚRE kezdeményezésére beindulhatott a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen a médiaoktatás. Kevés a hely ahhoz, hogy felsoroljuk mindazokat a rendezvényeket, szakmai képzéseket, riporttáborokat, amelyek 20 év alatt hozzájárultak ahhoz, hogy a romániai magyar újságíró-társadalom felépüljön, megerősödjön. Olyan neves újságírók, publicisták vezették az egyesületet, mint Hecser Zoltán, Kántor Lajos, Ágoston Hugó, Csép Sándor, Ambrus Attila, Gáspár Sándor. De említenünk kell Stanik István és Cseke Péter nevét is, akik oroszlánrészt vállaltak abban, hogy a magyar médiaképzés is gyökeret verjen. Mindezekkel ellentétben, mint minden civil szervezetnél, az utóbbi időben az is tapasztalható volt, hogy egyre kevesebb olyan rendezvényt sikerült szervezni, ami megmozgatta volna a tagságot. Ezért is jelentett a MÚRE életében fordulatot a hétvégi közgyűlés, hiszen a szervezetnek alkalmazkodnia kell az utóbbi időszak gazdasági-társadalmi változásaihoz: több lett a munka, kevesebb a jövedelem, egyre nehezebben lehet pályázni, pénzforráshoz jutni.
Az alapszabályzat-módosítást és a tisztújítást követően a következő vezetőség állt össze: Karácsonyi Zsigmond elnök (Népújság), Csép Sándor audiovizuális alelnök (RTV), Szekeres Attila írott sajtó – alelnök (Háromszék), Simonffy Katalin (volt RTV-s) és Szűcs László (Erdélyi Riport főszerkesztője, AESK igazgatója) vezetőségi tagok. A Maros megyei területi elnök Vajda György (Népújság) lett.
– Az egyesület operativitásának növelése érdekében sikerült a vezetőséget karcsúsítani úgy, hogy a területi szervezeteknek legyen nagyobb hatáskörük és mozgásterük. Ez reményt ad arra, hogy több olyan rendezvény is lesz, amely nemcsak a tagoknak, hanem az érdeklődőknek is többet nyújt a romániai magyar média életéből – mondta Karácsonyi Zsigmond korábbi ügyvezető elnök, a MÚRE új elnöke.
A 20 éves ünnepség keretében – ahol a korábbi elnökök közül jelen volt Hecser Zoltán, Csép Sándor, illetve Ambrus Attila – a szárhegyi kastély lovagtermében ünnepélyesen is felidézték a kezdeti időszakot, majd hagyományosan átadták a Veszely Károly-díjakat, amelyeket a Brassói Lapok első főszerkesztőjéről neveztek el, akit az 1848-as forradalmat követő időszakban meghurcoltak. Az idén a díjban Benkő Leventét, a Művelődés munkatársát részesítették, aki számos, a közelmúltat feltáró publicisztikai, történelmi kötetet jelentetett meg, illetve a szórványban tett sajtótevékenységükért a nagybányai Bányavidéki Új Szót illette az elismerés.
Az ünnepségen könyvbemutatóra is sor került, Ambrus Attila: Gótvárosi levelek, Balázs János: Csabákra várva, és Simonffy Katalin: Képnyelv – szónyelv című köteteket ismertették.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)2010. augusztus 17.
Ismerjük meg Kolozsvárt a könyvek által
Kiállítás-megnyitó a Kolozsvár Társaságnál
„Szoba könyv nélkül olyan, mint test lélek nélkül”. Ha továbbgondolnám ezt a cicerói idézetet, akkor Koós Ferencről, a kolozsvári Gaudeamus és Honterus könyvesboltok tulajdonosáról azt kellene mondanom, hogy az ő háza egy hatalmas nagy lélek, hiszen 56 000 kötetnyit számláló házi könyvtára van és minden könyvnek lelke van. Arról nem beszélve, hogy szinte mindegyikhez fűződik egy-egy történet, tulajdonosuk pontosan tudja, melyik könyvritkaságot hol és mikor szerezte be, hány példány található még – ha egyáltalán található – és álmában is le tudná emelni a kért kötetet a helyéről.
Nem csodálkoztam tehát azon, hogy a Kolozsvári Magyar Napok csütörtöki eseményei között fellelhető Kolozsvár könyvekben című kamarakiállítás anyagának összeállítására Koós Ferencet kérték fel, aki természetesen szívesen vállalta, hogy a saját könyvtárában fellelhető, Kolozsvárról szóló köteteket és metszeteket az érdeklődő közönség elé tárja. Persze, ilyenkor nehéz eldönteni, hogy a sok fontos és értékes kiadvány közül melyek a még fontosabbak és még értékesebbek, milyen tematika mentén történjen a válogatás, ezért aztán ki kellett találni valamiféle rendszert, és hát a helykérdés is befolyásolta a válogatást, hiszen el kellene kerülni a zsúfoltságot. Így állt össze végül az az öt témakör, amely köré csoportosítani lehetett a kiválasztott köteteket és metszeteket, a látvány ugyanis fontos része egy kiállításnak.
Az öt témakor: Honismereti és helytörténeti könyvek, Kolozsvár művészeti emlékei, Kolozsvár szellemi élete, Kolozsvári színház története, Kolozsvár román nyelven megjelent könyvekben. A négy tárlóba elhelyezett kötetek között találhatunk majd régi kiadványokat, de újabb kötetek is helyet kaptak, átlapozhatjuk a különböző emlékalbumokat, enciklopédiákat, fotóalbumokat. Látható a Civitates orbis terrarum 1597–1617 című, Braun–Hogenberg-féle kiadványban szereplő Kolozsvár-metszet (Kolozsvár városkép 1617, rajzolta Egidius van der Rye, metszette Georg Houfnagel), a Gaspar Bouttats-féle, 1686-os Kolozsvár-metszet, és végiglapozható a már említett Civitates orbis terrarum reprint kiadása.
Egy másik, rendkívüli érdekességre is felhívom a figyelmet: megtekinthető Fadrusz János portfólió albuma, amely 40x50-es fotókat tartalmaz Fadrusz alkotásairól, többek között a Mátyás-szoborról a felállítás előtt (Dunky-fivérek fotója), mindegyik fotón szerepel a szobrászművész aláírása, mintegy igazolásképpen, hogy a fotók az ő alkotásait ábrázolják.
Érdemes lesz tehát ellátogatni a Kolozsvár Társaság székhelyén (Főtér 22/8) augusztus 19-én, csütörtökön délután 5 órakor sorra kerülő Kolozsvár könyvekben című kiállításra, bevezetőt mond Koós Ferenc, házigazda: Kántor Lajos, a Társaság elnöke. (Szervezők: Kolozsvár Társaság, Jolly kft., Honterus könyvesbolt). A kiállítás megtekinthető augusztus 19–24. között, a galéria augusztus 21-én, szombaton, és augusztus 22-én, vasárnap is nyitva tart, 10 és 16 óra között.
KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár)2010. augusztus 19.
Újra Kolozsvár lett Cluj
Ünnepélyesen megnyitották az idén első ízben szervezett Kolozsvári Magyar Napokat
„A kolozsvári Mátyás-szobor találkozási hely. Találkozási helye a kolozsváriaknak, de találkozási helynek kell lennie bővebb értelemben is” – mondta tegnap este a sétatéri színházban Markó Béla szövetségi elnök a Kolozsvári Magyar Napok első kiadásának ünnepélyes megnyitóján.
„Kolozsvár centrum, és ha az erdélyi magyarságnak valamilyen szimbólumot kellene választanom, akkor mindenképpen a Mátyás-szobrot választanám. Mert a Mátyás-szobor találkozási hely. Találkozási helye a kolozsváriaknak, de találkozási helynek kell lennie bővebb értelemben is” – jelentette ki Markó Béla szövetségi elnök tegnap este a Kolozsvári Magyar Napok első kiadásának ünnepélyes megnyitóján.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a kolozsvári RMDSZ által szervezett rendezvénysorozatot az RMDSZ vezetője mellett Tőkés László, az EMNT elnöke, házigazdaként Sorin Apostu polgármester, illetve Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár indította útjára a sétatéri színházban tartott gálán.
Markó szerint a kincses városban legalább két város van. „Kolozsvár és Cluj, de talán Klausenburg, amelyben a magyarok és románok együtt élnek. De vajon együtt élnek-e, vagy csak egymás mellett? Meg kell értenünk mindnyájunknak, hogy az összefogásban csak gyarapodunk” – zárta ünnepi beszédét a szövetségi elnök.
Elsőként Gergely Balázs főszervező köszöntötte a szép számmal összegyűlt közönséget. „Ez a rendezvénysorozat a közös nyelv, a közös hagyomány és a közös szórakozás jegyében jött létre, kiemelendő a közös szócska, amely rendkívüli fontossággal bír számunkra. A Kolozsvári Magyar Napok a találkozás alkalma az itt élők, a távolból hazatérők és az idegenből érkezők számára” – mondta az EMNT középrégiós elnöke.
Az RMDSZ részéről László Attila alpolgármester mondott ünnepi beszédet. Hangsúlyozta, a rendezvény az összefogás jegyében jött létre. „Ezennel a város születésnapját is ünnepeljük” – jelentette ki.
A Kolozsvári Magyar Napok tulajdonképpen már a hivatalos megnyitó előtt, Bálint Tibor író egykori otthonában, harangavatással kezdődtek el. Kötő József színháztörténész, RMDSZ-es képviselő az író munkásságát és személyiségét méltatta. „Ha szenteket nem is, de sánta angyalokat tudott teremteni” – mondta el a színháztörténész.
A kulturális programok sorában kettős ünnepség előzte meg a Kolozsvári Magyar Napok hivatalos megnyitóját: kiállítás megnyitójának és könyvbemutatónak adott otthont a Györkös-Mányi emlékház. A Majális utcai emlékházban Dáné Tibor Kálmán, az EMKE elnöke töltötte be a házigazda szerepét.
A festőművész és zenetanár Györkös-Mányi Albert munkássága előtt tisztelgő intézményben a művész életének jó értelemben vett kettőssége tükröződik: „A képek ölelésébe kerül a zene” – utalt Dáné a kiállítóterem falán függő, zongorára néző festmények „kompozíciójára”. A jelentős átalakításon átesett emlékház „újranyitásán” Kántor Lajos méltatta a művész munkásságát, és megnyitotta a festő egyes képeit bemutató kiállítást.
Délután a Házsongárdban egy háromszéki küldöttség megkoszorúzta a székelyföldi régió jeles szülötteinek sírját. „Köszönjük Háromszék nevében a kolozsváriak meghívását, azt, hogy a sepsiszentgyörgyi önkormányzat és Kovászna megye tanácsának nevében itt, a Házsongárdi temetőben is megemlékezhetünk székely nagyjainkról” – nyitotta meg a koszorúzási ünnepséget Tamás Sándor.
A Kovászna Megyei Tanács elnöke elmondta, igaz, hogy Háromszék adta ezeket a kimagasló személyiségeket a kincses városnak, de ebben a városban lettek igazán naggyá. „Ennek szellemében gondoljuk úgy, hogy kegyeletünket méltóképpen róhatjuk le előttük, amennyiben segítünk a város vezetőségének abban, hogy minél sikeresebben szervezhessék meg idén is és a továbbiakban is a Kolozsvári Magyar Napokat” – mondta Tamás Sándor.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a temetői megemlékezésen elmondta, jövő évtől a Kovászna Megyei Tanács programot indít, amelynek keretében segítenek a Házsongárdi temető síremlékeinek helyreállításában, valamint a Kolozsvári Erdélyi Múzeum-Egyesület anyagi támogatására is ígéretet tett.
A mai nap programkínálata a kincses város újabb nevezetességeit helyezi reflektorfénybe, az érdeklődőknek lehetősége nyílik könyvtárlátogatásra, városvetélkedésre, lesz humoróra, és a Farkas utcában megnyitják a kézműves vásárt is.
Baló Levente, Sipos M. Zoltán. Szabadság (Kolozsvár)2010. augusztus 19.
Újra megnyílt a Györkös-emlékház
A Kolozsvári Magyar Napok keretében tegnap délután megnyitották a felújított és ez alkalomból az érdeklődőktől zsúfolásig megtelt Györkös Mányi Albert Emlékházat. Az eseményen többek között jelen volt Kötő József parlamenti képviselő, László Attila alpolgármester, Szilágyi Mátyás magyar főkonzul és Borbáth Erika, a Magyar Művelődési és Képzőművészeti Intézet vezetője.
Az ünnepélyt Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Társaság elnökének köszöntője vezette be, aki jelképesnek nevezte, hogy az emlékház tatarozása – amelynek támogatóihoz külön köszönetet intézett – éppen az első Kolozsvári Magyar Napokra készült el. Ő és Kós Katalin, a központ „házigazdája” remélik, hogy a továbbiakban is hűek maradhatnak Györkös Mányi Albert szellemi örökségéhez.
Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke a festőként ismert, de zenetanárként is tevékenykedett Györkös Mányi Albert képzőművészeti örökségéről kijelentette, hogy az része az értékes erdélyi művészeti hagyatéknak. Ezt tükrözi az itt újra megnyitott tárlat, amelyben a tordaszentlászlói szülőföldtől az egyetemességig helyet kap minden téma, például Szabó T. Attila és Szilágyi Domokos arcképe.
Dávid Gyula irodalomtörténész és szerkesztő a tavasszal 19. alkalommal lebonyolított Szabédi László konferencián elhangzottakból összeállított kötetet ismertette. Szabédi jelképesen valamennyiünk 20. századi sorsát egyesíti: beleszületett a kisebbségi helyzetbe, de ráébredt a közösségépítés kényszerére, csalódott a kommunisták ígéreteiben, megfogalmazta elvárásainkat 1956 kapcsán, mindvégig igényt tartott a szellem függetlenségére, aztán a Bolyai Egyetem erőszakos feloszlatása után tragikusan fejezte be életét. Munkássága gazdag és szerteágazó volt – mondta el, hozzátéve: az idei tavaszi konferencia nagy visszhangot váltott ki szakkörökben, viszont a kolozsvári közönség visszafogott érdeklődést tanúsított iránta.
A megnyitót Guttmann Mihálynak, a Romániai Magyar Dalosszövetség tiszteletbeli elnökének hangulatos rögtönzése színezte, aki felelevenítette Szvjatoszlav Richter egykori kolozsvári koncertjének egyik kulisszatitkát, a megfelelő zongora előteremtésének történetét. A találkozó végén Demény Balázs fiatal zongoraművész négy Bartók-művet adott elő
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)2010. szeptember 6.
Divatszakma lesz az irodalom?
Beszélgetés Láng Gusztáv irodalomtörténész professzorral. (Szatmár volt a “nevelő-földem” Láng Gusztáv 1936-ban született Budapesten. Édesapja foglalkozása miatt gyakran és váratlanul változtatott a család lakóhelyet; ennek 1943-ban lett vége, amikor “hazaköltöztek” Szatmárra. Láng Gusztáv édesapja ugyanis a Szatmár megyei Erdődön született, nagyszülei ott élték le csaknem egész életüket, és Láng is minden iskolai szünidőt Erdődön töltött. “Szatmár volt tehát a “nevelő-földem”. Az ottani magyar nyelv, az iskolák, melyeket érettségiig kijártam, mai napig sokat jelentenek életemben” – vallja. 1959-től tanított a kolozsvári egyetem Magyar Irodalom Tanszékén 25 évig. A 80-as évek elején kiderült, hogy kettős – magyar és román – állampolgársága a két állam között létrejött szerződés értelmében nem tartható fenn tovább; valamelyikről le kell mondania. “A magyar állampolgárságról lemondani érzelmi okokból képtelen voltam, ezért távozni kényszerültem Romániából” – emlékezik Láng, aki a szombathelyi főiskolán lett tanár, majd 16 évig tanszékvezető. Jelenleg nyugdíjas.
Irodalomkritikákat és szaktanulmányokat egyetemi hallgató korától ír; ezek száma 500 és 600 között van. Kántor Lajossal megírták a romániai magyar irodalom 1944 utáni történetét; írt egy monográfiát Dsida Jenő költészetéről, és több irodalom-tankönyvet a romániai magyar iskolák számára. Az erdélyi magyar folyóiratokkal – elsősorban a Székelyfölddel és a Korunkkal – mindmáig “szerzői” kapcsolatban áll; Szatmárnémeti irodalmi rendezvényein minden évben szerepel. Két évig vendégtanár is volt a kolozsvári egyetemen; ez idő alatt Nagyváradon is többször megfordult előadóként.)
Látszólag összefügg, hogy a Bihar megyében meghirdetett 14 végleges magyartanári állásért mindössze 6-an “versengtek” – az őszre beígért PKE-magyarszakra viszont máris nagy a túljelentkezés. De ez csak a “fecsegő felszín”, hisz Kolozsváron sokan végeznek/végeztek. A “hallgató mélyben” valamiféle divatjelenség érlelődne, sikk volna az irodalommal foglalkozni, netán jól hangzik, feldobja az önéletrajzot?
Annak csak örülhetnénk, ha divatszakma lenne. Akkor bízhatnánk az irodalom varázsában, mely esetleg rabul ejti a vele csak divatból foglalkozót, és a felületes vonzalmat tartós elkötelezettséggé változtatja. A bölcsész pálya azonban – magyarországi adatok bizonyítják – inkább csak a reáltárgyakban gyenge fiatalokat vonzza. Vagy vonzalomról nem is beszélhetünk; a diplomaszerzés kényszere tereli a “könnyebb” (könnyebbnek érzett) szakma felé őket. Aki ezen változtatni kíván, annak tudomásul kell vennie, hogy a mai társadalomban az egyik alapvető jog az érvényesülés joga. Tanári pályára olyan típusú emberek mennek, akik a kockázatmentes életstílus hívei, de éppen biztonság-vágyuk megkövetelné, hogy a tanári munka tisztes megélhetést biztosítson számukra. És természetesen illő társadalmi megbecsülést. Vagyis egyfajta érvényesülést. Az a felfogás, mely a tanártól áldozatkészséget, lemondást követelt, már a múlté; általában elmondható, hogy a kisebbség identitás-őrzése nem épülhet az egyén szempontjából értelmetlen – érvényesülés-gátló – áldozatokra. Ehhez megfelelő kisebbségi iskola- és oktatáspolitikára van szükség; remélhetőleg lesz olyan magyar politikai szervezet, mely ezt megtervezi és képviseli.
Sok évtizedes egyetemi tanári tevékenysége, de nem utolsósorban irodalomtörténészi, kritikusi tapasztalata értelmében válhat-e irodalmárrá három, illetve öt esztendő alatt az, aki mondjuk nem szeret olvasni, vagy képtelen önálló véleményt megfogalmazni egy-egy irodalmi művel kapcsolatban? Magyarán: működik-e még a valaha olyan sokat emlegetett veleszületett hajlam (tehetség, érzék stb.) vagy ma már ezek sutba dobható avult kacatok?
Tehetség és elhívatottság nélkül egyetlen szakma sem művelhető; a tanári sem. A magyar szakos tanár egyik nélkülözhetetlen tulajdonsága az olvasás-szenvedély. Általános tapasztalat az olvasáskedv csökkenése a középiskolások körében; ezen csakis a tanárnak az órákon kisugárzó személyes példája segíthet valamelyest. Az önálló véleményalkotás szintén a “példaadás” körébe tartozik. Babits Mihály annak idején abban határozta meg az irodalomóra célját és hasznát, hogy megtanít beszélni és gondolkozni. Az irodalmi mű értelmezésének egyik lényeges ismérve éppen a személyesség; a befogadó saját élmény- és értékvilága szerint “érti meg” a művet, és miközben véleményt formál róla, önmagát is mélyebben érti meg. Az irodalomtanításnak e felfogás szerint szakítania kell a csak “tananyagszerű” ismeret-átadással, és a vélemény-alkotás szabadságára kell nevelnie. Természetesen úgy, hogy ezek a személyes vélemények – ha úgy tetszik, ízlés-ítéletek – minél szélesebb körű és szilárdabb intellektuális alapokra épüljenek. De ebben is a tanár példaszerepe lehet meghatározó.
Joggal beszélünk olyan sokat a globalizációról, hisz a hétköznapok majdnem mindenik vonatkozásában szembeköszön. De az irodalomban, melynek eszköze a nem globális nyelv, van-e hatása?
Nyugodtan felelhetek igennel, mert mivel elvben az irodalomra minden hat, ami az őt alkotó és befogadó közösségre hatást gyakorol, a tévedés kockázata kizárt. Ez a hatás azonban nyilván közvetett. Ilyennek látom a posztmodern szemlélet uralkodóvá válását, melynek egyik fontos összetevője az ahistorizmus, másik a dolgok hierarchikus rendjének tagadása. Mellőzve az idegen szavakat, a posztmodern életérzés tagadja (vagy megtagadja) létünk történetiségét, a történelmi múlt jelentőségét önazonosságunk alakításában. A hierarchia hiánya ugyanúgy tagadáshoz, az értékek tagadásához vezet, hiszen azok csak érték-rendben létezhetnek, és minden ilyen rend rangsorolást is jelent. Gondoljon arra, hogy jelenkorunk egyik vezető irodalomtudósa – akit egyébként igen nagyra becsülök – a (poszt)modernség legnagyobb erényének azt tekinti, hogy kifejezésre juttatja “az euro-személyiség válságát”. Az önmagával azonosságra, az autentikus létre törekvő személyiség létállapota, “ontológiai státusa” ezek szerint a válság, vagyis az, hogy önmagával nem azonos, hanem meghasonlott. Természetesen a személyiség önmegvalósítása sohasem volt akadálytalan, e tekintetben tehát mindig “válságban” volt. A kérdés az, hogy törekszik-e az ember – éspedig értékek mentése és azok szellemében – e válság leküzdésére, az autentikus létre. Ennek egyik lényeges vetülete a közösséghez való viszony. A globalizáció és szellemi kísérőjelenségei maguk is újra meg újra válságba kerülnek, és a maguk másságára törekvő, annak történelmi örökségét megőrző kulturális identitások éppen válság-leküzdő értékeket kínálnak.
Szűkítsük tovább a kört: a nyelv ugyanaz, összmagyar irodalomról mégis inkább csak mi, a mai Magyarország határain kívül élők beszélünk. Hogyan látja ezt a több mint negyedszázada Erdélyből Magyarországra távozott irodalomtörténész?
Beszélnek erről a magyar határon belül élők is. Mondhatnók erre fitymálóan Hamlettel, hogy “szavak, szavak, szavak”, vagy Petőfivel, hogy “megint beszélnek, csak beszélnek”, az igazán fontos kérdés azonban nem az, hogy beszélünk-e róla, mármint az egységről, hanem hogy valóban létezik-e. A nyelvi egység természetesen létezik, a közép- és kelet-európai diktatúrák bukása után pedig kialakulóban van az intézményes egység is; kisebbségi írók a magyar írószövetség tagjai lehetnek, műveiket magyarországi folyóiratok és könyvkiadók is megjelentetik, kapcsolatuk az “összmagyar” közönséggel zavartalan. Az egység azonban nem jelent egyformaságot. A kisebbségek irodalmának – és általában a kisebbségek kultúrájának – az ad létjogot, hogy valami többletet visznek az “összmagyar” műveltségbe. Ez a többlet éppen másságukból következik; az összmagyar irodalom a sokféleség egysége. Itt nem valami elvont, esetleg váratlanul kipattanó esztétikai értékre kell gondolnunk. A kisebbségi irodalmak létrehozója az identitás-őrzés volt, de – mint a globalizációval kapcsolatban említettem – ez nem csupán a kisebbség “válságmegoldó” ügye. Éppen e tekintetben szolgálhat minden határon túli irodalom érvényes mintákkal (és természetesen értékmintákkal) a magyarországi irodalom számára.
Végezetül engedjen meg egy személyes, de nem személyeskedő kérdést: több mint negyedszázadot említettem az előbb, felnőttként viszont az ember egészen másként érzékeli az idő múlását. Mire volt “elég” ez a 26 esztendő? Vagyis a kérdésem lényege: ha “otthont” álmodik, most, 2010-ben hol van ez az otthon?
Az emlékeimben. Márai Sándor írja valahol – talán a San Genaro vérében –, hogy az emigráns sohasem térhet haza, mert az otthon, melyet elhagyott, már nem létezik. Vagy pontosabban: egyre kevésbé létezik. Az én két otthonos városom, Szatmár és Kolozsvár, nem is hasonlít egykori, “otthon”-kori önmagára. Nem szólva arról, hogy az otthon emberi kapcsolatokat is jelent, és e városokban alig van már ismerősöm, s akik még vannak, egyre fogynak. Múltunk által vagyunk azok, akik vagyunk, és addig vagyunk, illetve addig értjük meg önmagunkat, amíg ezt a múltat emlékezetünkben megőrizzük.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)2011. január 6.
A Hívó Szó első olvasója voltam
Leírtam, de leírták már mások is, sok szemszögből vizsgálva azokat az órákat, amelyekben az 1989. decemberi romániai népfelkelés közepette a kolozsvári Szabadság napilap első száma elkészült. Hogy erre most mégis visszatérek, csupán azzal magyarázható, hogy a lapindulás egyik fontos mozzanatát felelevenítsem, és azzal kapcsolatban a magam tapasztalatát a nagyérdemű olvasóval megosszam.
Hónapok óta nem volt kapcsolatom az Igazságnak, a város korábbi magyar napilapjának a szerkesztőivel. Pedig annak előtte a lap belső munkatársa voltam. 1988-ban ugyanis László Ferenc és Orbán Ferenc vettek rá, hogy hagyjam ott addigi munkahelyemet, a kolozsvári Hűtő- és Élelmiszeripari Kutató- és Tervezőintézetet (az ICPIAF-ot, vagy ahogyan azt a felejthetetlen és rendkívüli tudású Tenkei Tibor mérnökkel együtt magyarul neveztük, a HÉKUTI-t), és adjam újságírásra a fejem. Hiszen a lap – magyarázták nekem – csak olyan egyetemi képzettségű munkatársat alkalmazhat, aki gyakorlati éveit már letöltötte, és aki kolozsvári illetőségű. Ilyen személy kevés volt, s főképp olyan nem, akinek az írásra is hajlama legyen, ezért végső érvként azt a rémképet is szemem elé vetítették, hogy a nyugdíjazások okán meg fog szűnni a kolozsvári magyar napilap, hiszen nem lesz, aki megírja.
Jó kollégámat és barátomat, Murádin Jenőt akkor nevezték ki a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok főszerkesztőjévé, így az ő helyére kerülnék, és a művészeti és tudományos rovat szerkesztése lenne a dolgom. Vonakodtam a váltástól, a kutatóintézetben ugyanis jó fizetést kaptam, az újságírás iránti vonzalmam azonban erősebbnek bizonyult. Gyorsan elintézték az áthelyezésemet, összesen egy hét alatt, a szerkesztőségi munkám első napján – amellett, hogy fizetésemet egyharmadával csökkentették – mégis hatalmas meglepetés várt rám: Orbán Ferenc lemondott a főszerkesztő-helyettességről. A megyei pártbizottság az általam akkor kevésbé ismert Pálfi Mirceát nevezte ki a lap élére, főszerkesztője az Igazságnak ugyanis akkor már évek óta csak névlegesen volt.
A szerkesztőség vezetősége nem tartotta be az ígéretét, a művészeti és tudományos cikkek mellett gyakran kértek ipari jellegű beszámolókat tőlem, ami a politikához jóval közelebb állott, s amitől minél nagyobb távolságra törekedtem. Csakhogy amikor például a régi kolozsvári ipari létesítmények múltját és hagyományait kezdtem prezentálni, durván rendre utasítottak. Visszaút a kutatóintézetbe persze nem volt, s párhuzamosan azzal, hogy viszonyom a hatalommal egyre jobban és egyre látványosabban romlott, nőtt bennem az elszántság, hogy kilépek az egészből.
A kilépésre egyetlen lehetőség volt, a kivándorlás. Így lettem 1989 nyarán munkanélkülivé, hogy aztán házkutatások és titkosszolgálati megfigyelés tárgyává váljak. 1989 novemberében, a párt XIV. kongresszusának közeledtével, tömbházlakásom lépcsőházában a Szekuritáte már 24 órás ügyeletet tartott. Októbertől kezdődően legtöbb barátommal és ismerősömmel megszakítottam a kapcsolatot, nehogy bajt hozzak rájuk is. A teljes elkeseredés mellett csak a szabadságvágy növekedett bennem napról napra.
December 17-én vettek őrizetbe, és szállítottak be a Szekuritáté Árpád utcai székházába, ahol sikertelenül arra próbáltak rávenni, valljam be: tudomásom van arról, hogy Temesvárra külföldi horthysta, fasiszta, irredenta elemek törtek be, amelyek ott „destabilizálják a helyzetet”. Nekem a Kossuth rádióból már tudomásomra jutottak a temesvári lövöldözések, és biztos voltam abban, hogy a rendszer vége igen közel lehet. Azzal védekeztem azonban – amint utóbb kiderült, hatásosan –, hogy Temesváron nem jártam, ki sem mozdultam a lakásomból, munkatársaik ezt igazolhatják, s ha kimozdultam, legfeljebb a kenyéradagomat „vettem ki” a boltból. Végül december 21-én délben azzal engedtek el, egyik percről a másikra, hogy „majd még találkozunk”.
Előbb a protestáns teológiára siettem. Onnan mentem a Főtérre, majd az ottani események láttán tovább, az Igazság szerkesztőségébe. Csakhogy aznap még minden képlékeny volt, új lap szerkesztéséről szó sem lehetett. Ez másnapra maradt. A forradalom első évfordulóján a Szabadságban részletesen leírtam, hogy miképpen és kik írták és szerkesztették az első lapszámot, hogyan állt össze december 22-én az az ad hoc szerkesztőség, amelynek produktumát december 23-án 35 ezer példányban jelentettük meg. A szabadság sóvárgása tette velem azt, hogy abban az első lapszámban írásomnak a Hogy visszatérhessünk Európába címet adtam. Ma már inkább szégyellem azt a parttalan lelkesedést, azt a hatalmas naivitást, amely rajtam akkor erőt vett. Fogalmam sem volt arról, hogy Európa majdnem húszévnyi távolságra van tőlünk, s hogy még éveknek kell eltelnie, amíg mások is az Európába való visszatérést fogják ezen a földön szorgalmazni.
Akkor azonban kézenfekvőnek az tűnt, hogy – bár a nyomda környékén már lövöldöztek – a nyomdaszolgálatot, mint az akkori szerkesztőség legfiatalabb tagja (újra annak éreztem magam, bár erre akkor még senki nem kért fel), elvállaljam. Ott is maradtam a következő napokra a nyomdában. Nem voltam egyedül, az összeverődött szerkesztőség tagjai közül többen is lejöttek az első estéken, köztük Székely Raymond és Krizsán Zoltán is. Ha az első lapszám megszületését megelőző nyomdai viták jelentős része a lap címére vonatkozott, a második lapszám szerkesztése azzal kezdődött, hogy a Jókai utcai szerkesztőségből telefonon értesítettek: egy fontos anyagnak tartsunk fent helyet, felhívásról van szó, amelyet majd Kántor Lajos hoz el a nyomdába.
Kántor Lajos meg is érkezett a kora esti órákban a szöveggel, amelyet szolgálatos szerkesztőként a szedés előtt feladatom volt elolvasni, megszerkeszteni. Hozzá is láttam a Hívó Szó című kiáltvány olvasásához. A szöveg, amelynek geneziséről úgyszólván semmit nem tudtam, óriási lelkesedést váltott ki belőlem. Úgy éreztem, ez az a szöveg, amelyre éveken át vártam, benne vannak ugyanis mindazok az elemek, amelyeket évek hosszú során át suttogva megejtett baráti beszélgetéseken egymásnak kifejtettünk, amelyek fölött vitáztunk. Csakhogy azok az elemek itt rendszerré ötvöződtek, teljes mértékben összefüggővé váltak, és egymást szervesen kiegészítették. Egyszóval habzsoltam a kiáltvány minden mondatát, és – első olvasójaként – a teljes szöveget elfogadtam. Akkor még nem tudtam, hogy a szöveg sikerét az a politikai tapasztalat biztosította, amelyet megalkotói évtizedeken át szereztek meg, s amellyel magam akkor távolról sem rendelkeztem.
Egyetlen dolgot tudtam, hogy azokban a napokban, órákban a legfontosabb a szolidaritás kell hogy legyen, ezt pedig leginkább úgy lehet kifejezésre juttatni, ha mindazt, amivel egyetértünk, névvel vállaljuk, aláírjuk. Ezért is fordultam lelkendezve Székely Raymond kollégámhoz: kértem, olvassa el a felhívást, amellyel én teljes mértékben egyetértek, és hitelességének növelése céljából írjuk mi is alá a többi tizenöt név alatt. Annyit ugyanis akkorra már sikerült megtudnom, hogy a Hívó Szót Gáll Ernő Vörösmarty (Brassó) utcai lakásán szövegezték a házigazdával együtt néhányan, majd utána a kiáltvány bejárta a várost, hogy mások is aláírják (ezért került csak este a nyomdába). E néhány részlet ismeretében gondoltam, hogy az aláírások listája nyitott. Tévedtem.
Miután a kiáltványt elolvasta, Székely Raymond, a több évtizedes tapasztalattal rendelkező újságíró, korábbi rádiós szerkesztő is kijelentette: kész vállalni és aláírni a Hívó Szót. Már a szedőnek készültem átadni a kéziratot, amikor a lépcsőn Kántor Lajossal találkoztam. Lelkesedéssel tájékoztattam egyetértésünkről, elhatározásunkról. A Korunk nagyra becsült szerkesztője habozva állt előttem, és közölte: ezt a kiáltványt csak az adott tizenöt személy írja alá, ez nem egy nyitott lista.
Mondanom sem kell, mekkora csalódás ért. Közöltem, hogy megértettem, kihúztam az aláírások közül a Raymondét meg a sajátomat, és leadtam a kéziratot a szedőnek. De a történetet soha nem voltam képes elfelejteni. Ma már tudom, hogy az aláírók névsora – egy-két kivételtől eltekintve – az erdélyi magyarság 20. századi történetében elévülhetetlen érdemeket szerzett személyek lajstroma is akart lenni, egyféle mértéke a további cselekvésnek, amelyhez ők adták meg a programot. Akkor azonban úgy éreztem, hogy engem olyan közösségi jövőépítési elképzelésből hagytak ki szándékosan, amely akaratomat és elkötelezettségemet tükrözte, azzal mindenben megegyezett.
Amikor pedig néhány héttel később a Hívó Szóra már úgy kezdtek utalni közösségünk hirtelen közszereplővé is avanzsált tagjai, mint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) születési bizonyítványára, a közösség akaratának első dokumentumára, végképp úgy éreztem, hogy nem közösségről, hanem zárt klubról van szó, amelybe engem, amikor kopogtattam, nem engedtek be. Néhány héttel később, amikor a magyar színház előcsarnokában egyik tagtoborzó ismerősöm felszólított, hogy lépjek be az RMDSZ-be, megdöbbenésére azt válaszoltam, engem abból már a megalakulásakor kizártak. A valósághoz persze hozzátartozik, hogy akkorra már a Szabadságnál elfogadott belső szabályzat írta elő az újságíróknak: ne váljanak politikai szervezetek tagjává.
A Hívó Szó aláíróinak többségére ennek ellenére ma is felnézek. Élőkre és közülünk már eltávozottakra egyaránt. Nincs harag közöttünk. Ma már pontosan tudom, hogy az a többnyire humán beállítottságú értelmiség, amelynek a kiáltványt aláírók tagjai voltak, édes-keveset tudott a kolozsvári magyar műszaki értelmiség helytállásáról és zajtalan ellenállásáról, így joggal gondolhatták, hogy az akkor megbukni látszó rendszerrel korábban csakis ők szálltak szembe. Mindennek az elszigeteltség volt az egyik fő oka, a korábbi rendszer, sátáni eszközeivel, csaknem teljesen elzárta ugyanis egymástól az értelmiség különböző csoportjait. Olyannyira, hogy már-már azt sem tudták, ugyanazt a szekeret próbálják húzni. Persze jóformán egyik fél sem tehetett róla.
A fenti írás A Hívó szó és a vándor idő. Kolozsvár, 1989–1990 című, a két évtizeddel ezelőtti eseményekre visszatekintő, mai emlékezéseket és dokumentumokat taratalmazó kötetben jelent meg, amelynek bemutatására január 7-én, pénteken 17 órakor a Kolozsvár Társaság Főtér 22. szám alatti székhelyén kerül sor. Bevezetőt mond Kántor Lajos, a kötet szerkesztője; az eseményt Markó Béla RMDSZ-elnök és Kelemen Hunor művelődési miniszter méltatja.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN, Szabadság (Kolozsvár)2011. január 8.
Hívó szó értelmisége régen és ma
A Hívó szó és a vándor idő című kötetet mutatták be tegnap délután a Kolozsvár Társaság főtéri székházában, az RMDSZ 1990. január 7-i, első kolozsvári küldöttgyűlésének évfordulója alkalmából. – Emlékezések, dokumentumok, illetve a korabeli sajtó tükrében próbáljuk körüljárni az 1989. december 24-től 1990. április-májusáig tartó időszakot – összegezte bevezetőjében Kántor Lajos, a kötet szerkesztője.
Markó Béla RMDSZ-elnök szerint a különálló kezdeményezések úgy állhattak össze országos szövetséggé, hogy alázattal, hűséggel és szolidaritással viszonyultak az egység gondolatához. Kelemen Hunor művelődési miniszter kiemelte: a mai értelmiség részéről tévedés volna, ha nem hallatná hangját, amikor a közösség jövőjéről véleményt kell alkotni. Az est hangulatát a Concordia vonósnégyes és Vindis Andrea színművész előadása biztosította. A részletekre visszatérünk.
(Zay Éva) Szabadság (Kolozsvár)2011. január 10.
Kiadvány az RMDSZ születéséről
Telt ház előtt mutatták be péntek este Kolozsváron A hívó szó és a vándor idő Kolozsvár 1989–1990 című, az RMDSZ megalakulásáról szóló kiadványt. A Kolozsvár Társaság székhelyén tartott könyvbemutató a Concordia vonósnégyes műsorával, illetve Vindis Andrea színművész szavalataival kezdődött, majd az est házigazdája, Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke szólalt fel.
Elmondta, a kötetben 13 szerző visszaemlékezése, illetve korabeli dokumentumok olvashatók. Mint hangsúlyozta, a kötet többre vállalkozik, mint az RMDSZ első küldöttgyűlésének a bemutatása. Ezt követően Markó Béla szövetségi elnök beszélt a kötetről, az RMDSZ megalakulása óta eltelt 21 évet a két világháború közti időszakhoz hasonlította.
„Ezt a könyvet végiglapozva egy közhelyre, a szolidaritás gondolatára hívnám fel a figyelmet, amelyről nem beszélünk eleget mostanában. Amikor az RMDSZ megalakult országosan, 1990. január 7-én már vádakkal kellett szembenéznünk az első napok közös magyar–román eufóriája után. Azzal vádoltak, hogy valójában egy föld alatti szövetséget hoztunk ki a napfényre. Már akkor is voltak különvélemények, de megvolt bennünk az alázat, a hűség a szolidaritás és az egység iránt” – jelentette ki Markó Béla.
„Számomra azért tanulságos a kötet, mert már A hívó szóban van néhány olyan probléma, ami az azt követő húsz-huszonegy évben folyamatosan jelen volt. Már azokban a pillanatokban volt néhány ütközőpont, s ezeket azóta sem sikerült végérvényesen lezárni, kezdve attól, hogy szövetség vagy párt legyen, milyen nevet adjanak neki, hogyan fogalmazzák meg a célokat.
Ugyanakkor az általános célokban teljes egyetértés volt” – tette hozzá Kelemen Hunor művelődési miniszter. Markó Béla és Kelemen Hunor beszédét követően, a zömmel a kolozsvári értelmiség alkotta közönség soraiból elsőként megszólaló Sípos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy az RMDSZ megalakulásakor nem jelent meg az erdélyi magyarság világnézeti sokszínűsége.
Kiss-Előd Gergely, Krónika (Kolozsvár)2011. január 10.
Hívó szó, vándor időkben
RMDSZ-évfordulós dokumentumkötetet mutattak be a hétvégén Kolozsváron
A két évtizeddel ezelőtti eseményekre visszatekintő, mai emlékezéseket és dokumentumokat tartalmazó A hívó szó és a vándor idő. (Kolozsvár 1989–1990) című kötetet mutatták be a hétvégén Kolozsváron. A kiadvány az 1990 januárjában tartott első RMDSZ küldöttgyűlés évfordulója alkalmával jelent meg a Korunk-Kompress Kiadó és a Kolozsvár Társaság közös gondozásában.
A két évtizeddel ezelőtti eseményekre visszatekintő, mai emlékezéseket és dokumentumokat tartalmazó A hívó szó és a vándor idő. (Kolozsvár 1989–1990) című kötetet mutatták be a hétvégén Kolozsváron. A kiadvány az 1990 januárjában tartott első RMDSZ küldöttgyűlés évfordulója alkalmával jelent meg a Korunk-Kompress Kiadó és a Kolozsvár Társaság közös gondozásában. A résztvevőket Kántor Lajos, a könyv szerkesztője, a Kolozsvár Társaság elnöke köszöntötte.
„Ma is példaértékű, ahogyan 1990 januárjában az erdélyi magyar értelmiség képes volt alázattal, hűséggel és szolidaritással egységbe kovácsolni a számos helyi kezdeményezést, és letenni az egységes érdekvédelmi szervezet alapjait: ebben a hatalmas munkában a kolozsvári magyar értelmiségnek elsődleges szerepe volt” – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes a könyvbemutatón.
Az RMDSZ elnöke szerint az is példaértékű, hogy bár az értelmiségnek nem a politikai szerepvállalás, hanem az alkotás az alapvető feladata, 1989 után többségében tudósok, írók, művészek voltak azok, akik élére álltak a kisebbségi jogküzdelemnek, és megfogalmazták a lényegében ma is érvényes célkitűzéseket. Az elmúlt két évtized politikai tanulságairól szólva Markó Béla úgy fogalmazott: szabadságot, jogot egyszer s mindenkorra kivívni nem lehet, ezt ugyanis minden nemzedéknek ki kell vívnia magának.
„Mi, akik akkor alapítói voltunk a szövetségnek, a magunk szövetségét megkötöttük, most pedig a következő generációknak is meg kell kötniük a maguk szövetségét, és ezt az esélyt, lehetőséget meg kell nekik adni” – mutatott rá beszédében Markó Béla.
A könyvbemutatón részt vett Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter is, aki beszédében elmondta: 21 évvel ezelőtt is voltak olyan értelmiségiek, akik azonnal vállalták a cselekvést, olyanok, akik irányt mutattak, elméleti hátteret biztosítottak, és olyanok is, akik elsőre tudták, hogy nem akarnak aktív, politikai szerepet vállalni. A miniszter kifejtette: a kiadványból az derül ki számára, hogy ’90-ben semmi nem döntetett el végérvényesen, minden megfordítható ebben az országban, az értékrendek még nem kristályosodtak ki, még nem állnak a biztos alapok.
A kötet méltatásaként a kulturális miniszter kiemelte: ez nemcsak a lenyomata a 21 évvel ezelőtt történteknek, de útmutató, útravaló is azoknak, akik a közéleti, politikai szerepre vállalkoznak. A kordokumentumnak számító kötetből Kelemen Hunor kiemelte annak néhány olyan felvetését, amelyek 21 éve folyamatosan jelen vannak az erdélyi magyar közbeszédben.
A könyvbemutatón felszólalt több közéleti személyiség is, Gyimesi Éva egyetemi oktató, Bakk Miklós politikai elemző, Szilágyi István, a Helikon főszerkesztője. A kiadványból Vindis Anrea kolozsvári színésznő olvasott fel, a rendezvényt a Concordia vonósnégyes zenéje tette hangulatosabbá. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. január 11.
Szolidaritás és értelmiség jelene 21 év távlatából
A Hívó szó és a vándor idő. Kolozsvár, 1989–1990 című kötetet mutatták be pénteken délután a Kolozsvár Társaság székházában az RMDSZ első, 1990. január 7-i kolozsvári küldöttgyűlésének évfordulója alkalmából.
Az emlékezésekből, dokumentumokból és a korabeli sajtóban megjelent publikációkból összeálló kötet azokra a fokozatosan érlelődő folyamatokra mutat rá, amelyeket a Szabadságban 1989. december 23-án közölt Hívó Szó kiáltványa, majd a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács december 24-i megalakulása fémjelzett. A 1989. december 24-től 1990 április-májusáig, az RMDSZ első, nagyváradi kongresszusáig terjedő időszak eseményeire visszatekintő kiadvány összeállításának ötlete Pillich Lászlótól származott – közölte bevezetőjében Kántor Lajos, a kötet szerkesztője. Mint mondta, a tizenhat emlékezésből tizenhárom felkérésre született. A teljesebb kép kialakítása érdekében a megszólaltatott írók közül nem maradtak ki Gáll Ernő – akinek a kolozsvári lakásán a Hívó Szó megszületett –, valamint Balogh Edgár emlékezései sem.
– Az 1989–1990-es események óta eltelt időszak történéseinek, cselekvéseinek jelentőségét a következő generációk mérhetik fel a legmegfelelőbben – vélekedett a kötetet méltató Markó Béla RMDSZ-elnök. Huszonegy év távlatából párhuzamként említette a két világháború között élt romániai magyarság úgyszintén huszonegy évét, amelyet a közösség végigélt, s amelynek folyamán gondolkodott, töprengett, teremtett.
A romániai magyarság politikai, társadalmi szerveződése első formáinak megjelenése kapcsán Markó Béla kiemelte: abban az időszakban minden feltétel adott volt, hogy különálló pártok induljanak útjukra, amelyeket utólag nehezen lehetett volna összeforrasztani. – Az eltérő nézőpontokra alapuló kezdeményezések mégis országos szövetséggé állhattak össze, ugyanis ’89 és ’90 cselekvő értelmisége a helyzet parancsát felismerve, alázattal, hűséggel és szolidaritással viszonyult az egység gondolatához – hangsúlyozta a politikus. Az akkoriban szárbaszökkenő, a véleménykülönbségek fölé emelkedő értelmiségi összefogás által meghatározott szövetség megvalósult, de valószínűleg a következő nemzedékeknek újra kell kötniük azt – vélekedett az RMDSZ elnöke. – Mi a magunk szolidaritását felmutattuk. Ez közben kophatott, csorbulhatott, morzsolódhatott és kiürülhetett sokak számára, de ennek ellenére érvényes volt az elmúlt huszonegy évben. Lehet, hogy a következő generációknak meg kellene keresniük ugyanennek a szövetségnek az útjait, módjait. Azt gondolom, hogy nekünk, alapítóknak ezt a lehetőséget meg-, és át kell nekik adnunk – hangsúlyozta.
Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter a szerves fejlődés folyamatát alátámasztó, tanulságos kordokumentumnak minősítette a kötetet, amely hasznos útmutatóként szolgálhat azok számára, akik a szövetséget folytatni akarják, a közéleti munkát, a politikai szerepeket vállalják. A művelődési miniszter fiatal újságíróként a helyszínen élte meg az RMDSZ január 7-i küldöttgyűlésének eseményét, figyelemmel kísérve, hogy milyen válaszok születnek a romániai magyarság aktuális politikai kérdéseire. Annak ellenére, hogy néhány, a szerveződés idején felmerült ütközőpontot – például a szövetség avagy párt kérdést, a Marosvásárhely és Kolozsvár közötti versenyfutást – a mai napig sem sikerült teljesen feloldani, huszonegy esztendeje teljes egyetértés uralkodott a közösség távlati céljait, a szabadságjogokat és az önrendelkezést illetően – összegezte a kötet írásainak egyik tanulságát Kelemen Hunor. Hozzátette: ebben a térségben, országban, társadalomban azonban az értékrendek még nem kristályosodtak ki teljesen, ezért a szövetségeket újra kell kötni, az értelmiség szerepét pedig újra kell gondolni. – A romániai magyar értelmiség nem állhat félre akkor, amikor alapvető kérdésekről dönteni kell, amikor ennek a közösségnek a jövőjéről véleményt kell mondani. Tévedés volna, ha az értelmiség nem hallatná hangját akkor is, ha politikai szerepet nem kíván vállalni – hangsúlyozta.
Az elmúlt huszonegy évre visszatekintő, az emlékezés jegyében zajló beszélgetéssel zárult est hangulatát a Concordia vonósnégyes és Vindis Andrea, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészének előadása emelte: a közönség az Orbán György erdélyi zeneszerző műveiből játszott tételeket, valamint Lászlóffy Aladár Vándor idő balladája című költeményét hallgathatta meg. Kántor Lajos elmondása szerint Lászlóffy verse ihletként szolgált a kötet címének megalkotásakor
ZAY ÉVA, Szabadság (Kolozsvár)2011. február 5.
Emlékezet-frissítő
Vártam, hátha valaki megszólal Asztalos Lajosnak a kérdéseket alapvetően pontosan felvető cikke kapcsán (Mit gondolnak rólunk a románok? Szabadság, 2011.január 31.). Amíg el nem felejtődik, megteszem hát én. A Punteáról, a Kolozsvárt készült román nyelvű lapról van szó, amelynek, Asztalos emlékezete szerint, ő volt az egyik kezdeményezője, szorgalmazója, majd szerkesztője, és amely lap 1991 áprilisa és 1993 júliusa között jelent meg, a megyei RMDSZ kiadásában. Nos, ne vitassuk az érdemeket, de tartsuk tiszteletben a tényeket. Különösen, ha (úgy vélem legalábbis) történelmileg is fontos részletekről van szó. Egyébként könnyű lett volna ellenőrizni a véges emlékezetet, ugyanis A Hívó Szó és a Vándor Idő című, másfél hónapja megjelent könyvben megtalálhatók az adatok. A Puntea első száma 1990. február 1-jén jelent meg, a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács kiadványaként (Foaie informativăa Uniunii Maghiarilor Democraţi, Cluj). Annak idején úgy gondoltuk, a románok megszólítása sürgősebb, mint egy magyar nyelvű RMDSZ-hivatalos elindítása (erre 1990. március 17-én került sor, a marosvásárhelyi események előtt közvetlenül). Az Erdélyi Híradó megjelentetését a Szabadság vállalta, mellékletként. A Puntea beköszöntőjét Szilágyi Júlia és Marius Tabacu jegyezte, a szerkesztőbizottság nevében. Nem érdektelen emlékeztetni arra sem, hogy az első Punteában Liviu Petrescu üdvözölte a „híd” („puntea”) építését, majd olyan román személyiségek szólaltak meg – a szerkesztők kérésére – a román–magyar (de románul szóló) kiadványban, mint Adrian Marino, Ion Aluaş, Ioan Popa, Virgil Nemoianu (Washingtonból). (A magyar szerzőket nem sorolom, a május végéig megjelent lapszámokban Asztalos Lajos nevét nem találom.) A Puntea további sorsa nyilván külön tanulmányozást, értelmezést kíván. Ami tény: a józanság jele volt, hogy nem csupán 1991 áprilisában jutott a kolozsvári magyarok eszébe, hogy reális képet kellene kialakítani önmagunkról a félretájékoztatott románokban, hanem tulajdonképpen az ú. forradalom után (közben) minjárt.
Kántor Lajos. Szabadság (Kolozsvár)2011. február 17.
Emlékezet-frissítőt frissítő
Kántor Lajos Emlékezet-frissítőjét (Szabadság, 2011. február 5.) olvasva, magam is mondhatnám, hogy vártam, hátha valaki megszólal az általa mondottakkal kapcsolatban. De senki sem jelentkezett, mert az én írásom egyik bekezdése késztette írásra Kántor Lajost. Így magam látok hozzá.
Elöljáróban el kell mondanom, senki sem vitatja az 1990 februárjában megjelent Puntea elsőbbségét. Ez abból is kiderül, hogy az a bizonyos másik román nyelvű lap, az 1990-ben megjelent folytatásának tekintette magát. 1991 áprilisában napvilágot látott első száma jelzi, ez a második évfolyam, és zárójelben azt is, hogy a 11. szám. A Szabadságban megjelent írásom (Mit tudnak rólunk a románok?, 2011. január 31.) Kántor Lajos által kifogásolt bekezdése nem az 1990 februárjában megjelent Puntea létét tagadta, csupán azt említette, hogy az 1991 áprilisa és 1993 júliusa közötti lap ma is elkelne.
Hozzá kell tennünk, hogy azoknak, akik ezt kihozták, nem 1991 áprilisában jutott eszükbe, mint Kántor Lajos írja, hogy szükség van egy általunk írt román nyelvű lapra. Rajtuk kívül másokban is fölmerült ennek igénye, már 1990 elején. De nem volt lehetőség a megszervezésére, megjelentetésére. Jómagam 1990 legelején teljes gőzzel toboroztam az RMDSZ-tagságot. Eleinte a munkahelyemen, a nyomdában, barátok, szomszédok, ismerősök körében. Majd az RMDSZ februárban megalakult belvárosi szervezete keretében folytattam. És írtam a Szabadságba, majd az Erdélyi Híradóba. Ezek után nyilván hiába kereste Kántor Lajos a nevemet abban a Punteában, mert jól tudta, egyetlen írásom sem jelent meg benne.
Ez idő tájt egy tanácskozást hívtak össze a Kriterion szerkesztőségébe, amelyen a román nyelvű lapról volt szó. Elhangzott egy javaslat román–magyar–német nyelvű lap kiadására. Ezt persze nem lehetett komolyan gondolni, hiszen román nyelvűre volt égető szükség. Az 1990. évi májusi, első szabad parlamenti választások után a megyei választmányban kezdtem szorgalmazni a román lap kiadását. A szintén választmányi tag Bucur Ildikó is rendszeresen kiállt emellett. Akkoriban egy holland nyomdász, minden hozzávalóval, kis ofszet-nyomdagépet ajándékozott az RMDSZ-nek. Ez újabb ösztönzés volt a cél elérésére.
Ha már itt tartunk, mondjunk el egyet, s mást a második román nyelvű lapról.
Akik ezt terveztük, természetesen tudtunk az időközben kiadott Punteáról. De az említett nyomdagép birtokában, ezzel szerettük volna nyomtatni. 1990 őszén a hollandiai magyarok egy teherkocsi adományt küldtek Szőcs Gézának. Az RMDSZ Fürdő utcai székházában vettük át. Egy, az említettel azonos, majdnem új ofszet-nyomdagép, kis távbeszélőközpont, több mint harminc írógép, meg egyéb érkezett. Papírra volt szükségünk, amivel a választmány és a megyei elnök is egyetértett, a könyvelő azonban addig halogatta a papírvásárlást, mígnem a tervezett húsz tonna helyett csak ötre futotta.
Most már minden kéznél volt. Kiadó is került, a frissen alakult Tulipán kft. 1991 elején Buchwald Péter, a választmány elnöke, kinevezte a szerkesztőség tagjait. Rövid idő alatt összeállt az első szám anyaga.
Havi két, 12 oldalas számot terveztünk. Ebből csak áprilisban jelent meg kettő, utána havonta egy 16 oldalas. A kettős számok 20 oldalasak lettek. 1991 áprilisa és 1993 júniusa között 23 szám látott napvilágot, ebből 4 különkiadás, egyik 1992 decemberében jelent meg a Mátyás-szobor meggyalázásakor.
Ötezer példányt terveztünk. A lap terjesztése végett fölhívtuk az RMDSZ megyei szervezeteit, valamennyien benne voltak. Ebből aztán az lett, hogy jó néhány megyei szervezet fölbontatlanul visszaküldte a becsomagolt példányokat annak ellenére, hogy közöltük, ha nem tudják eladni, adják oda ingyen a románoknak. Ezt sem vállalták. Kétezerre csökkentettük a példányszámot és versenyvizsgával lapterjesztőt alkalmaztattunk a kiadóval. De a Tulipán csak két-három útra engedte, mert szerinte ezek az utak túl sokba kerültek. Lapterjesztőnket ezután amolyan mindenesnek fogták be.
Elhatároztuk, hogy akkor hirdessük a tévé 1-es műsorában. A kolozsvári tévés, Imecs Márton ingyen elkészítette az egyperces, jól szerkesztett, színes, remek hirdetést. A Tulipán ennek közlését is túl drágának találta, még úgy is, hogy egy perc helyett húsz másodpercet javasoltam. A példányszámot ezerre csökkentettük. Az RMDSZ megyei gazdasági alelnöke szerint a veszteség miatt nem lehetett a munkát tovább folytatni. Arra hivatkoztam, hogy a lapért akár áldozatot is kell vállalni, és nem gazdasági, hanem hosszú távú hatása szempontjából kell értékelni.
Újabb kellemetlenség érte a szerkesztőséget, amikor kiderült, a Tulipán részben másra használta, részben eladta papírunkat. Ezért lapszámonként Désről, a papírgyárból kellett beszerezni a szükséges mennyiséget. Szerencsére a dési RMDSZ közbenjárt az ügyben. 1992 decemberében, a Mátyás-szobor körüli hercehurca idején ötezer példányban, négyoldalas különszámot akartunk kiadni Mátyás királyról, származásáról, a szobor történetéről. A Tulipán rövidlátó vezetői ezret engedtek, azt is két részletben. A Főtéren összegyűlt román tömeg pillanatok alatt szétkapkodta.
1991 februárjában, márciusában, az első szám munkálatai közepette, arculütésként ért bennünket az, hogy az 1990-ben megjelent Puntea szerkesztői nem engedték meg, hogy a lap folytatásának is ez legyen a neve. Nem vették figyelembe a folytatást, annak ellenére, hogy tíz szám után többet nem adtak ki. Pedig a folytatást nem géppel írt, A3-as papírra ragasztott cikkekből állítottuk össze, majd sokszorosítottuk, hanem számítógéppel írtuk, tördeltük és nyomdagéppel nyomtattuk. Talán nem volt ínyükre, hogy a bukott rendszerben nem érdemesült szürke egerek merészeltek íráshoz, lapszerkesztéshez látni. Tény, hogy a lap csak Puntea U.D.M.R. néven láthatott napvilágot. A hatodik szám után azonban azt mondtam, lesz, ami lesz, nevének második részét töröljük. Ebbe Kántor Lajos is beleegyezett.
Támogatást igyekeztünk szerezni. Egyik szerkesztőnk, Bucur Ildikó sikerrel járt, több hozzávalót szerezhettünk be. Én a Határon Túli Magyarok Hivatalának vezetőjéhez, majd a magyar külügyi államtitkárhoz fordultam. Eredménytelenül. 1992 nyarán a magyar lapok támogatása érdekében megbeszélést hívtak össze. A Punteát képviseltem. A második megbeszélésről egyszerűen kihagytak. A magyarok által írt román nyelvű lapot szükségtelennek tartották. 1993 januárjában, az RMDSZ brassói kongresszusán felszólalásomban, a lap támogatása érdekében, az új vezetőséghez fordultam. Eredménytelenül.
A sok gáncsoskodás, a rövidlátás után 1993 júniusában már várható volt a vég. Pedig a vesszőfutás ellenére, tartalma alapján olvasóink, előfizetőink száma lassan gyarapodott, mind több román olvasó küldte el írását, hozzászólását, észrevételét. A parlamentben is nagy volt iránta az érdeklődés. RMDSZ-es képviselőink havonta 2–300 példányt vittek a honatyáknak. Az utolsó számból, útban a galíciai Santiago de Compostelába, magam vittem el a szokásos adagot. Mikor augusztus elején hazatértem, már mindennek vége volt.
1994-ben az RMDSZ politikai főosztályán dolgoztam, s ekkor megkíséreltük újraindítani a lapot. Már-már úgy nézett ki, sikerül, amikor a döntésthozók jól kigondolt buktatót, teljesíthetetlen feltételt szabtak: külön-külön minden számra, egy teljes évre szóló laptervre volt szükség. Kár a lapért, mert most is elkelne egy magunkról, irodalmunkról, történelmünkről, művelődési életünkről általunk írt román nyelvű lap.
ASZTALOS LAJOS , Szabadság (Kolozsvár)2011. május 20.
A romániai magyar elit fantomképe
Egyedülálló felmérés nyomán dolgozta ki a romániai magyar elit fantomképét a miskolci egyetem szociológiai intézetének docense, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének munkatársa által vezetett kutatócsoport.
Kik a romániai magyar kulturális, gazdasági és politikai elit legismertebb, legbefolyásosabb képviselõi, melyek az elitgazdag illetve elitkibocsátó erdélyi városok - egyebek között ezekre a kérdésekre kapunk választ a Párhuzamos világok? Az erdélyi magyar gazdasági és kulturális elit szocio-demográfiai jellemzõi címû tanulmányban közölt felmérésbõl.
Gazdasági, kulturális, politikai rangsorok
Nagy általánosságban a romániai magyar elit fantomképét így írhatnánk le: mérsékelt jobboldali beállítottságú, egyetemi végzettséggel rendelkezõ férfi. Konkrétabban, a gazdasági és kulturális elit megkérdezett tagjainak válaszai szerint, a romániai kulturális elit kiemelkedõ tagjai között a listavezetõ Kányádi Sándor és Tompa Gábor; elõbbire a gazdasági és kulturális elitet képviselõk 24,6 illetve 40,7, utóbbira pedig 6,6 valamint 29 százaléka szavazott.
A rangsor a következõben - a gazdasági elit szerint - Markó Béla, Gáspárik Attila, Szõcs Géza, és holtversenyben Kovács András Ferenc továbbá Tõkés László, a kulturális elit viszont a harmadik helyen Kovács András Ferencet, majd Egyed Ákost, Kántor Lajost és Bocsárdi Lászlót nevezte meg.
Az úgynevezett gazdasági reputációs elit listájának elsõ helyét illetõen ismét megegyezik a gazdasági és kulturális személyek véleménye: mindkét csoport Verestóy Attilát nevezte meg 22,6 valamint 27,5 százalékos szavazataránnyal. A gazdaságiak szerint azonban a második helyen Teszári Zoltán áll, majd Pászkány Árpád, Szarvadi Lóránd, László János, Péter Pál és Kurkó János György következik, míg a megkérdezett kulturális személyiségek által felállított sorrendben Pászkány Árpád, Teszári Zoltán, Kurkó János György, Péter Pál, Szarvadi Lóránd, majd holtversenyben László János és Böszörményi Zoltán követi az RMDSZ szenátorát.
A megkérdezettek felállították a közvéleményre legnagyobb hatással lévõ romániai magyar személyek rangsorát is, itt a gazdasági elit Tõkés Lászlót, a kulturális elit pedig Kántor Lajost helyezte az élhelyre. A politikai elit tekintetében a gazdasági és kulturális elit csoportjának véleménye az elsõ két hely esetében ismét megegyezik: 45,9 illetve 65,6 százalékban Markó Bélát, majd 42 valamint 57,7 százalékban Tõkés Lászlót nevezték meg.
A sorrend ezután a gazdaságiak szerint így alakult: Borbély László, Kelemen Hunor, Frunda György és Verestóy Attila, a kulturális személyiségek pedig a továbbiakban a Kelemen Hunor, Borbély László, Frunda György és Eckstein-Kovács Péter sorrendet állították fel.
Hol születik?
?rdekes módon, a gazdasági elit tagjainak túlnyomó része, 55 százaléka székelyföldi születésû, Hargita, Kovászna illetve Maros megyei, legtöbben közülük - 32,2 százalék - Hargita megyébõl származnak. A kulturális elit esetében Hargita megye viszont 19,5 százalékkal csupán a második helyen áll, a 22,1 százalékos Kolozs megyét - nagyrészt Kolozsvárt - követõen.
A népszámlálási adatokkal összevetve világossá válik, hogy a kisebbségi elit - Kolozs megyén kívül - leginkább a viszonylag nagyobb magyar nemzetiségi aránnyal rendelkezõ régiókban tömörül. Ebbõl viszont azt a következtetést is le lehet vonni, hogy többnyire eltûnik a szórványmagyar területeken.
A gazdasági és kulturális elit tagjainak közel fele kilenc helységben született: Brassóban, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben és Székelyudvarhelyen. A gazdasági elit közül legtöbben három városból: Marosvásárhelyrõl (8,2 százalék), Székelyudvarhelyról (7,7 százalék) és Kolozsvárról származnak. A kulturális elit legtöbb tagját szintén ugyanez a három város adta, csak a sorrend változik: Kolozsvárról 16,7 Marosvásárhelyrõl 9,9, Székelyudvarhelyrõl 4 százalék származik.
Nemzetiségi, nyelvi kötõdés a családban
A felmérésbõl az is kitûnik, hogy a gazdasági elit gyermekbarátabb a kulturális elitnél: 85,2 százalékának vagy gyermeke, utóbbiak 79,7 százalékos arányához képest. A kulturális elit viszont inkább választ magának magyar élettársat - részarányuk 93,4 százalék - a gazdasági elit azonban kevésbé ragaszkodik a házasság szempontjából nemzetiségi gyökereihez, csupán 82,8 százaléka él magyar házastárssal.
Ezek után igen érdekes a következõ adat, miszerint mindkét csoport tagjai nagyjából hasonló arányban - 85-86 százalék - használják a magyar nyelvet otthonukban. Emellett az elittagok román és más idegen nyelven jobban beszélnek, mint az erdélyi magyarok általában. Adalékként még megemlíthetõ, hogy a kulturális elit a német, a francia, a spanyol és az orosz nyelvet beszéli jobban, a gazdasági pedig a román és olasz nyelvben jártasabb, az angoltudás részaránya viszont nagyjából mindkét csoport esetében azonos.
A közösségi hovatartozás szempontjából fontos és jellemzõ adat: a gazdasági és a kulturális elitcsoport tagjainak mintegy kétharmada - 36,2 és 36,4 százaléka - elsõsorban erdélyinek, 26,3 illetve 32,7 százaléka pedig erdélyi magyarnak vallotta magát. Emellett a gazdasági elit 13,5 és 9,1 százaléka székelynek, illetve magyarnak tekinti magát, a kulturális elitnél ez a részarány 12,5 és 6,9 százalék - utóbbi esetében viszont a kulturális elit hozzáteszi a romániai jelzõt is.
?MSZ/Transindex
?j Magyar Szó (Bukarest)2011. június 3.
?nnep, tartós találkozás a könyvbe foglalt szellemmel
Mátyás szülõháza elõtt megnyílt a Kolozsvári ?nnepi Könyvhét
Számos sátor, sok-sok könyv, beszédek és egyelõre gyér érdeklõdés: így foglalható össze röviden a Kolozsvári ?nnepi Könyvhét tegnap délutáni megnyitója. A Mátyás király szülõháza elõtti téren június 2. és 5. között zajló kulturális rendezvény a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülése és az RMDSZ Fõtitkárság Program és Ifjúsági Fõosztályának szervezésében jött létre, azzal a szándékkal, hogy 82 évvel az elsõ, 1929 májusában megrendezett ?nnepi Könyvhét, illetve 70 évvel az elsõ kolozsvári ?nnepi Könyvhét után idén Erdély fõvárosa ismét bekapcsolódhasson a magyar könyv ünnepébe. A szervezõk remélik, hogy ezeken a napokon benépesül a Mátyás király és Bocskai István fejedelem szülõháza közötti tér, a kolozsvári magyarság jól érzi majd magát a magyar könyvek között, és érdeklõdéssel követi a könyvbemutatókat, dedikálásokat, valamint a kísérõprogramokat egyaránt.
Könyvek A-tól Z-ig a Kolozsvár Társaságnál
A Kolozsvári ?nnepi Könyvhét hivatalos megnyitója elõtt két órával mutatták be a Szentimrei Alapítvány gyûjteményébõl összeállított Agyagfalvától Zsombolyáig. Magyar nyelvû könyvek Romániában 1918-1945 között címû tárlatot. Az esemény helyszíneként a Kolozsvár Társaság fõtéri székháza szolgált, ahol Kántor Lajos irodalomtörténész örömét fejezte ki a kiállítás kapcsán, és két, újonnan megjelent kiadványt ajánlott a nem túl népes közönség figyelmébe: Horváth Andor és Salat Csilla szerkesztésében, a Stúdium Kiadónál mostanra látott napvilágot az Erdélyi magyar írók - Paulovics László íróportréi címû kötet, a Kolozsvári köszöntõben pedig Possler György Kolozsvárról elszármazott irodalomtörténészt öregdiákok (Benkõ Samu, Balázs Sándor, Dávid Gyula, Kántor Lajos, Cs. Gyimesi ?va, Egyed Emese, Demény Péter) köszöntik 80. születésnapján.
Szabó Zsolt, a Szentimrei Alapítvány elnöke reménykedik abban, hogy a mostani tárlatnak a következõ években is lesz folytatása, véleménye szerint egy-egy ilyen alkalom szervesen kiegészíti a Kolozsvári ?nnepi Könyvhét rendezvényeit. A teljesség igénye nélkül kívántak ezúttal ízelítõt nyújtani az érdeklõdõknek az 1918-1945 közötti idõszak könyvtermésébõl, kitérve természetesen a 70 évvel ezelõtt megtartott elsõ kolozsvári ?nnepi Könyvhétre is. A több mint hétezer kötetbõl 150-et sikerült kiállítani, apró hozzájárulásként egyetlen jól körülhatárolható terület irodalmi dokumentumaiból. Fiatalok és idõsebbek ismerkedhetnek ennek révén az erdélyi magyar irodalom XX. századi vonatkozásaival, szépirodalmi, mûvészeti, gazdasági stb. témakörben egyaránt. Többek mellett Berde Mária: Télutó (1928, Kolozsvár), Madách Imre: Az ember tragédiája (1923, Kolozsvár), Szabédi László: Délia (1936, Kolozsvár) címû kötetét, valamint A népkisebbségi törvény tervezetét (Paál Árpád, 1928, Kolozsvár), A Minerva könyvárjegyzékét (1927, Kolozsvár) és az EME 1943-as évkönyvét (1944, Kolozsvár) vehetjük szemügyre az öt tárlóban. - Talán érdemes lesz a következõ ?nnepi Könyvheteken, esetleg ugyanitt, bemutatni egy-egy mûhely - Erdélyi Szépmíves Céh, Minerva - vagy város - Nagyvárad, Marosvásárhely, Szatmárnémeti stb. - könyveit vagy sajtóját - hangsúlyozta továbbá Szabó Zsolt. (ferencz)
Hivatalos megnyitó a Mátyás szülõháza elõtti téren
A délután négy órakor kezdõdõ hivatalos megnyitón elsõként László Attila alpolgármester szólalt fel a téren felállított színpadon, aki Kolozsvár brandjének nevezte a könyvet. ?t Kelemen Hunor kulturális miniszter, az RMDSZ elnöke követte. A megjelent kiadók száma bizonyítja, hogy Erdélyben a magyar könyvkiadás talpon maradt, és továbbra is értéknek tartják a könyvet, nem pedig luxusterméknek. Az erdélyi magyar könyvkiadás utóbbi 21 éve a fejlõdésrõl szólt mondta a miniszter, hozzátéve, hogy a könyvnek szellemi, nem pedig anyagi értéket kell képviselnie. A miniszter hangsúlyozta: reményei szerint az ?nnepi Könyvhét helyet teremt magának Kolozsvár kulturális életében, és nemcsak szimbolikus helyfoglalás történt Mátyás király szülõháza elõtt.
A megnyitón felolvasták Csoóri Sándor író, költõ üzenetét, aki betegség miatt nem lehetett jelen a rendezvényen. Hetven esztendõvel ezelõtt Móricz Zsigmond volt a Kolozsvári Könyvnapok díszvendége. 2011-ben a nagy író után, szemérmesen mondom, én lehettem volna az. Mentségem csupán annyi, hogy õ akkor 62 esztendõs volt, én pedig ma-holnap hússzal több! Ezért kérem, bocsássák meg és értsék is meg, hogy nem lehetek jelen személyesen váratlan betegségem miatt, csupán néhány gondolatommal állt a díszmeghívott levelében.
Dávid Gyula irodalomtörténész a szerzõ és az olvasó közvetlen találkozásának lehetõségét határozta meg a rendezvény lényegeként, és hangsúlyozta a könyvvásár fennkölt jellegét: ?nnep, tartós találkozás a könyvbe foglalt szellemmel.
Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári fõkonzulja hagyományteremtõnek nevezte a rendezvényt, Fekete Emõke, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke pedig a könyvhét közösségteremtõ és közösségépítõ szerepére hívta fel a figyelmet, továbbá megvalósíthatónak tartja, hogy Kolozs megye több városában is megrendezzék a jövõben az ünnepi könyvhetet.
A megnyitó végén Szilágyi Szabolcs mûsorvezetõ Kántor Lajost, a Kolozsvár Társaság vezetõjét szólította színpadra, aki elmondta: a Társaság, hagyományteremtõ szándékkal, Kolozsvár büszkesége elnevezéssel oklevelet adományoz olyan embereknek, akik a város szellemi életének kiemelkedõ vezetõi, munkásai. Elsõ alkalommal Dávid Gyula érdemelte ki ezt a címet, akinek Kántor Lajos nyújtotta át az oklevelet, illetve egy Kolozsvár címerét ábrázoló bõrmetszetet. (kovács)
Írottmuzsika a Bulgakovban
A Bulgakov Kávéház adott helyet a délután öt órakor kezdõdõ eseménynek, amelyre sajnos csupán néhány ember volt kíváncsi: a Kriterion Kiadó által frissen megjelentetett kötet Palocsay Zsigmond válogatott költeményeit tartalmazza, Írottmuzsika címmel. A Romániai Magyar írók sorozat jelen kötetéhez Egyed Péter írt bevezetõt, a válogatás is az õ nevéhez fûzõdik.
A könyvbemutatón H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója adósságtörlesztésnek nevezte a könyv megjelentetését, mint mondta, Palocsay Zsigmond költészete számos titkot rejt, újabb és újabb részleteit fedezhetjük fel.
Egyed Péter a kötet bevezetõjébõl idézett fel néhány gondolatot, felidézve a költõi indulását, illetve a Palocsay-líra fõ jellemzõit. Az esemény zárásaképpen Hatházi András, Köllõ Csongor és Kelemen Csongor olvasott fel néhány verset. A Kolozsvári ?nnepi Könyvhétrõl bõvebb információ és a rendezvény részletes programja a www.unnepikonyvhet.ro honlapon olvasható. (köllõ)
Szabadság (Kolozsvár)