udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 1305 találat lapozás: 1-30 ... 481-510 | 511-540 | 541-570 ... 1291-1305

Névmutató: Kós Károly

2011. február 8.

Utunk-széli szobrok – kiállítás
A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum tisztelettel meghív minden érdeklődőt a Benczédi Sándor munkáit bemutató Utunk-széli szobrok című kiállítás megnyitójára.
A Haáz Rezső Múzeum és a Csíki Székely Múzeum közös rendezésében létrejött tárlat tisztelgés Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912. szeptember 6. – Kolozsvár, 1998. január 3.) munkássága előtt.
A szobrász által megalkotott híres arcmássorozatból – amely a romániai magyar értelmiségnek állított emléket az 1970-es évek elején, és reprójukat az UTUNK folyóiratban mutatták be – a következő személyek arcmásai kerülnek kiállításra: Árkosi István grafikus, Banner Zoltán művészettörténész, Bene József festő, Benkő Samu történész, Bodor Ádám író, Bodor Pál közíró, Bözödi György író, Bretter György filozófus, Cseh Gusztáv grafikus, Farkas Árpád költő, Földes László esztéta, közíró, Fülöp Antal Andor festő, Gergely István szobrász, Gy. Szabó Béla grafikus, Incze János Dés festő, Jagamas János folklorista, K. Jakab Antal kritikus, Kányádi Sándor költő, Kós András szobrász, Kós Károly építész, író, Láng Gusztáv publicista, László Gyula régész, Lohinszki Lóránd színész, Murádin Jenő művészettörténész, közíró, Nagy Imre festő, Páll Lajos festő, költő, Páskándi Géza író, Sütő András író, Szervátiusz Jenő szobrász, Szilágyi Domokos költő, Szilágyi István író, Tamás Gáspár Miklós közíró, Vetró Artúr szobrász.
A kiállítást Veres Péter nyitja meg a Haáz Rezső Múzeum Képtárában február 10-én (csütörtökön), 17 órakor. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

2011. február 18.

A szászok és Semjén Zsolt
Vári Attila, Élet és Irodalom
A napokban, a határon túliak állampolgárságáról beszélve, a miniszterelnök-helyettes valami olyasmit mondott a hajdani magyar alattvalókról, amiben benne volt az utóbbi bő száz esztendő minden tévedése s a birodalmi tudat pannon-turáni felületessége, az, ami Trianonhoz vezetett már egyszer.
A napokban, a határon túliak állampolgárságáról beszélve, a miniszterelnök-helyettes valami olyasmit mondott a hajdani magyar alattvalókról, amiben benne volt az utóbbi bő száz esztendő minden tévedése s a birodalmi tudat pannon-turáni felületessége, az, ami Trianonhoz vezetett már egyszer.
A brassói szászokkal példálózott. „A magyar állampolgárságot nem etnikai alapon kell igényelni, mert az diszkriminatív lenne, hangsúlyozta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes. Példaként említette, hogy ha valaki brassói szász felmenőkkel rendelkezik, de kötődik a magyar kultúrához, a magyar nemzethez és valamilyen szinten beszéli a nyelvet, akkor ő ugyanúgy megkaphatja a magyar állampolgárságot, mint azok, akik önmagukat etnikai értelemben vallják magyarnak.”
Nem a máramarosi huculokkal, nem Rákóczi „leghűségesebb” ruténjaival példálózott, s még a trianoni béke ellen fegyvert fogó burgenlandiakkal sem. Nem. Példaként a legrosszabbat választotta, azokat a szászokat, akik várakozási idő nélkül lehettek a múltban is a Német Szövetségi Köztársaság állampolgárai, s akikkel a Ceauşescu-diktatúra éveiben sem tudott az erdélyi magyarság nemzetiségi kérdésekben szót érteni.
Ha csak az utolsó háromszáz esztendejét vizsgáljuk a magyar–szász kapcsolatoknak, láthatjuk, hogy már a kurucmozgalmak idején is fegyverrel és pénzzel támogatták a császáriakat, s utána is mindig Bécs oldalán álltak. 1848/49-ben sem volt mindez másként, s talán tízévnyi időről beszélhetünk, amikor némi érdeklődést tanúsítottak az erdélyi magyarok irányában. Ez pedig az 1922 táján kezdődő román alattvalóként történő ébredésüktől a hitlerizmus 1933-as diadaláig tartott.
1970 karácsonya előtt Kemény Jánossal Kós Károlytól jöttünk, s a kolozsvári sétatéren az erdélyi asszimilációról beszélgettünk, s természetszerűen került terítékre a magyar–szász ellenségeskedés, az, hogy miért nem vállalnak ma sem sorsközösséget velünk.
Ellentétben Semjén Zsolttal én éltem Brassóban (újságíróként ott kezdtem 1968-ban), nagyon sok szászt ismertem, de nem voltak sem nekem, sem pedig nemzedéktársaimnak még egyetemi éveink alatt sem szász barátaink. Még közeli kapcsolatot sem lehetett létesíteni velük. (Abban az időben még majdnem háromszázezren éltek Erdélyben, ma kb. tizenötezren, s átlagéletkoruk közel hetven év.)
Enyhén szólva lenézték az erdélyi magyarságot. A szász Universitas történelme olyan különálló, még ha a térkép színes papír-rongyán egyazon helyre kerülünk is velük, olyan, a valósnál is több, mint autonómia, amilyenről ma Európa egyetlen kisebbsége sem álmodozhat. Államot alkottak az államban, hétszáz esztendőn keresztül, egészen a kiegyezésig.
Még a kereszténységben sem voltunk egyek. A reformáció korában ők egyöntetűen a lutheri hitet követték, a magyarság pedig kálvinista, később egy részük Dávid Ferenc hatására unitárius lett.
Kemény János, a marosvécsi találkozók házigazdájaként, nem sok sikerrel próbált valamilyen egységfrontot kialakítani a szászokkal. Nem volt elfogult, sem pedig magyar nacionalista, higgadtan beszélt róluk, objektíven látta a két kisebbség viszonyát. Az évszázados feszültségeket elemezte Kemény János, és akkor rákérdeztem a szászok Romániához fűződő kapcsolataira. Arra, hogy a legenda szerint miért mondták 1918. december elsején, a gyulafehérvári román egyesülési nagygyűlésen a szászok azt, hogy akár az ördöggel is, de a magyarokkal többé soha.
– Hát ez nem igaz, nem így igaz, 1918-ban nem voltak ott, bár eléggé gyűlöltek minket, hogy hihető legyen ez – mondta Kemény János, és az 1848-as évekről kezdett mesélni, azért, hogy jobban megértsem az újabb keletű s végleges szász–magyar ellentétet. Arról, hogy a szász nemzeti mozgalom vezérét, Stefan Ludwig Rothot törvényes alap, sőt az amnesztia ellenére kivégeztette 1849-ben a magyar forradalmi főhatalom, s a szász univerzitás jogállásáról tartott előadást nekem, az évszázados vámmentességükről, arról, hogy a nemzeti fejedelmek korában a kerített városokba még a fejedelem sem léphetett be fegyveres kísérettel.
A Romániához csatolt németség önrendelkezése, utoljára ebben a formában, csak a megszálló román hadsereg gyakorolta lelki kényszer hatása alatt és Iuliu Maniu ígéretében bízva történt meg, amikor 1919. január 8-án a szász népszervezet bővített központi választmánya Medgyesen kimondta a Romániával való egyesülést: „a határozat fontosságának teljes tudatában a szász nép a mai naptól kezdve a román birodalom tagjának tekinti magát, fiait és leányait a román állam polgárainak. (…)” – idézte Kemény János, aztán valami olyasmit mondott, hogy Stefan Ludwig Roth olyan volt a szászoknak, mint nekünk Kossuth és Petőfi együttesen, s hogy képzeljem el, milyen lenne a magyarság érzelmi történelme, ha az osztrákok általános amnesztia után kivégezték volna őket.
Nézd meg ezeket a gyönyörű szász városokat, mondta. Azokban csak elvétve éltek magyarok, soha nem keveredtek velünk, nem ismerték nyelvünket sem, de a kiegyezés után a hivatalos nyelv a magyar lett, s egy kis túlzással, ez szinte olyan volt akkor, mintha Hollandiában akartuk volna egyik napról a másikra kötelezővé tenni a magyart. És Stefan Ludwig Roth kivégzésétől még két évtized sem telt el.
Szóval a brassói szászok.
De mit csodálkozok ezen a történelmi analfabetizmuson? Miniszteri irodákban látható „Nagy-Magyarország”-térkép valójában a Magyar Korona országait mutatja, s nem a Trianon előtti Magyarországot. És az autókon szinte felségjelzésként is árpádsávosan. Ilyen nincs sehol Európában. Képzeljék el, nemzetes uraim, finn térkép Karéliával egy helsinki miniszternél ugye hihetetlen lenne? S hiába kutatok emlékeimben, mert nem láttam soha Hamburgtól Passauig Nagy-Németország-térképet D felségjelű kocsikon, sem pedig Velencétől Lembergig nyújtózó Nagy-Ausztriát hirdetőt, az Osztrák Császárság- térképet, szomszédjaink autóin.
Semjén Zsolt tehát egyoldalúan megbékélt a szászokkal, állampolgár-kezet nyújtott feléjük. Ó, jaj, tisztelt miniszterelnök-helyettes úr, ők nem elmagyarosodott dunai-svábok, s ha már velük tetszett példálózni, talán érdemes lenne többet tudni róluk. (…) Nem csodálkoznék ezen a brassói elszóláson, ha nem tendenciát látnék benne. A birodalmi dölyfösségét.
Itt némely urak megbékélésről papolnak, de nem hajlandóak kezet sem fogni a magyar-szlovák közeledést hirdető Most-Híd vezetőivel, nem éljenezték hozsannázva azt a korszakalkotó román tanügyi törvényt sem, amelyet mostanában fogadtak el odaát, mert azzal az RMDSZ kormányzási sikerét ismernék el. Nagy-Magyarország álmodóinak nem kell a higgadt kisebbség. Újabb és újabb hűbéres pártokkal kísérleteznek Erdélyben, amolyan udvarhelyi Szász Jenőket találnak ki szövetséges gyanánt, mert Markóék túlságosan függetlenek tőlük, azt is mondhatnám, hogy transzilvánok. (…) Nem akarom fokozni. Csak annyit mondok egészen halkan, hogy ez a nemzetiségekkel szembeni érzéketlen tudatlanság vezetett Trianonig, s Isten a tudója, hogy a mai nagy szólamoknak milyen lesz a holnapi böjtjük
[Az Új Magyar Szó budapesti baloldali lapokból újraközöl cikkeket]
Új Magyar Szó (Bukarest)

2011. február 24.

K… mint összekötő
Nemzetféltő könyvek – féláron. Ezt egy budapesti kiadó tudatja velem és persze nem csak velem, elektronikusan (vagyis nemzetközileg). Nemzetmentő tábla, Kolozsvárt (Tudakozó – vagy Dohányozni tilos; mindegy, a lényeg: hogy az egyetem főbejáratához közel álljon, magyarul), teljes áron.
Ki hogyan félti, próbálja menteni nemzetét, nemzetünket (nemzetiségünket). A cél aligha vitatható, miközben tudjuk: és nemzetközivé lett a világ, ha nem is úgy, ahogy azt az Internacionálé jósolta. A pesti kiadó vegyes kínálatában nyilván találni Wass Albertet (ezek szerint féláron), de van benne Páskándi Géza is (20. századi klasszikus magyar költőkről), Székely Mózes-, azaz Daday Loránd-regények és két fontos antológia, Pomogáts Béla összeállításában: az Üdvözlégy, szabadság! és a Psalmus Hungaricus. (Hogy most miért fél áron? Annyira elnemzetietlenedett volna, elsatnyult az utókor? Vagy csak az általános olvasási kedv, szokáscsökkenése lenne az ok?)
Nekem az olcsó reklámmal van bajom, azzal, amely beáll a mosószer- és gyógyszer-piacot kiszolgáló trendbe, és a nemzetféltésből üzletet csinál. Persze nem Páskándival és Pomogátscsal, hanem a nemes érzelmeket, a nosztalgiát, az évtizedes (már majdnem évszázados) frusztrációt manipulálókkal volna vitám – ha egy normális vitára napjaink közvéleménye (itt és túl) alkalmasnak bizonyulna. Ebben, sajnos, kételkedem. Marad, mint reális lehetőség egy-egy hír, esemény kommentálása.
B(l)ödeháza
A média világgá röpítette a hírt: a Magyarország délnyugati határán fekvő kis falu, a Zala megyei Bödeháza lakói harmadszorra sem tudtak polgármestert választani. Az eredetileg negyvenvalahány szavazóval rendelkező helységben először szavazategyenlőség alakult ki a két jelölt között, a második és a harmadik szavazás eredményét pedig megsemmisítették, ugyanis a szomszédból időközben bejelentkezettekkel majdnem duplájára nőtt a leadott voksok száma. Pikantériája az ügynek, hogy – legalábbis az egyik közszolgálati adó értesülése szerint – éppen az egyik pályázó házanépe nőtt meg ilyen hirtelen, a szomszéd faluból fiktíven átjelentkezettekkel. A helyi és a megyei választási iroda vezetői, szegények, tehetetlenül álltak a jelenség előtt, vizsgálni kezdték, hogy kik nem tartózkodnak „életvitelszerűen” a faluban.
Nos, ezen az „életvitelszerűségen” érdemes volna alaposabban elgondolkodni, Bödeháza határán messze túl. Azon mindenesetre már hetek óta csodálkozom, hogy a sajtó nem igazán kapta fel ezt az istenhátamögötti hírt. Egy nagy Blödeháza volna alakulóban? (Az a bizonyos „l” nyilván sajtóhibaként kerül a „B” és az „ö” közé.)
Bánffy Miklóssal – több helyszínen
Úgy két évtizeddel ezelőtt, egy korai Kós Károly-megnyilatkozás (az 1911-es balázsfalvi ASTRA-nagygyűlés visszhangja) után kutatva, a Budapesti Hírlap 1910. április 26-i számában ráakadtam egy újságírói beszámolóra, amely gróf Bánffy Miklósnak a kolozsvári II. választókerületben elhangzott szavait idézi, a következőképpen: „Kevés kivétellel úgy bántak velünk, mint a mostoha gyermekkel, az utolsók voltunk abban, hogy vágyaink és követeléseink kielégíttessenek. A nemzetiségi kérdésben panaszolta [Bánffy], hogy nem azokat kérdezték meg, akik ismerik a kérdést, hanem a fővárosban lévő más szemmel látókat. A nemzetiségi kérdést érintő ügyekben elsősorban az erdélyieket kell meghallgatni.”
1910-ben még nem mi (azaz apáink-nagyapáink) voltak itt a nemzetiségiek. Majd – átmenetileg – 1943-ban sem. Amikor Bánffy Miklós (jóval a másfél évig tartó magyar külügyminisztersége után) „kettős küldetést” vállalt, Budapest (egész pontosan: a magyarság) és Bukarest között próbált közvetíteni. Erről a bukaresti útról tartott színvonalas előadást, érdekes háttér-anyagra is utalva, Csapody Miklós, az erdélyi dolgokban igencsak járatos (Ilia-tanítvány), Budapesten élő irodalomtörténész, a két napra elosztott kolozsvári Bánffy-rendezvényen. Nem kevésbé volt fontos Dávid Gyula emlékeztetője Bánffy Miklós irodalomszervezői munkájára – amelyet a magyar fővárosból (1926-ban) hazatérve, a Bukarestben letett román állampolgári eskü tett lehetővé. Bánffy volt az, aki a már 1910-ben felismertekhez hűen, tulajdonképpen minden lépését az erdélyi (az ő életének kisebbik hányadában: romániai) magyarság érdekeihez igazította.
A budapesti színháztörténeti intézet Kolozsvárról érettségi után elszármazott munkatársának, Szebeni Zsuzsának az elkötelezettsége, kitartó kutatása tette lehetővé a gazdag kiállítást és a hozzá kapcsolt előadásokat. Jó volt fiatalokat is látni, a Bánffy-életműben már régebbtől jártas idősebbek mellett, az előadói asztalnál. Kereskényi Hajnal az itthoni utánpótlást képviselte, figyelemre méltóan.
(A nemzeti-nemzetiségi mellett érdemleges Bánffy-szó, azaz kép a nemzetköziségről: az európai diplomatákról készített karikatúrái ugyanúgy nem amatőr-termékek, mint ahogy legjobb drámái sem, főképpen azonban a nagy regény, a trilógia, az Erdélyi történet.)
Szezonkezdet – Puskással
Sajnos, csak én kezdem – most, február végén vele, azaz a (futballistának, ráadásul fradistának indult) történész Borsi-Kálmán Béla róla szóló könyvével a tavaszi évadot. (Tudomásul véve már, örömmel, az Arsenal győzelmét a BL-ben a Barcelona fölött; a távolból pedig, ugyancsak a tévé jóvoltából, a Puskás nagyságú brazil Ronaldo visszavonulását.) Hagyjuk most a CFR-t, de az FTC-t is, van baja elég. Horgonyozzunk le az Aranycsapatnál és a kapitányánál (a könyv címe is ez). Ami ugye maradéktalanul magyar nemzeti és a legteljesebben nemzetközi ügy, nem is lehetne másképp nézni, olvasni. Borsi-Kálmán Béla pedig, vérbeli történészként (bizonyára nem feledve diplomata múltját, hiszen utal is a magyar határokon túl szerzett tapasztalataira), ezt a dicsőséges és egyben fájó, évtizedek során megőrződött futball-epizódot bekapcsolja a magyar históriába. A Honvéd, a Real Madrid, a válogatott balösszekötőjéről szóló sok-sok érdekes részlet, pszichológiai elemzés közül – nem tehetek róla – a 151. lapon található, Puskástól távolodó eszmefuttatását vagyok kénytelen ide beemelni. A Csengerbagoson született, gyerekként magyar állampolgárrá lett Kálmán Béla az Aranycsapattól kicsit elkalandozva, itt a saját labdarúgó karrierje (a hiány) magyarázatát, egyúttal az áttelepedés utáni traumák, egyfajta kirekesztettség okát keresi, kétségtelen keserűséggel. És azon kapjuk magunkat, hogy mégis a Fradi – és Trianon – közelébe kerülünk. Íme:„…szocializációm ott, a Franzstadt Torna Club Üllői úti sáros edzőpályán fejeződött be, ott, a régi, korhadó falelátó, a »B-közép« alatti dohszagú öltözőkben váltam »magyarországivá«. Ott és akkor, ’69 februárja és júniusa között került rám a kis (nagy) magyar megvertség bélyege. Méghozzá olyan erősen, hogy egyszer s mindenkorra beégette magát személyiségembe, legalább is annak »titkos«, rejtjelesen kódolt bugyraiba. Mindenki – minden »trianoni« Magyarországon felnőtt játékostárs – erre a bizalmas zárkombinációra »ismer rá« csalhatatlan biztonsággal, mihelyt beteszem a lábam egy hazai öltözőbe. És kezd rögvest »működni«, ha valamilyen (bármilyen) a Fradi-szentélyben 1969–1970 között megélt-rögzített beszéd- vagy játékszituáció keletkezik – megint csak tökéletesen függetlenül a mindenkori csapattársak valós (objektív) képességeitől: elég egy kis ordibálás, némi »cikizés«, bármilyen rosszindulatú megjegyzés, vagy akár egy megvető pillantás, a sérült idegpályák máris aktivizálódnak, a régi sebek-gátlások felszakadnak, s ilyenkor nemhogy a labdát nem találom el, még át is esek rajta. Vagyis »igazolom«, újra és újra »megerősítem« az 1969-es határozat »helyességét«…” (Ekkor hangzott el ugyanis a focisták autóbuszában is egyetemi vizsgára készülő huszonegy éves srác felé Albert Flóri szentenciája: „Elmész te az anyád p…a, már régóta figyellek, intelligens gyerek vagy, nyelveket beszélsz, de sohasem lesz belőled futballista, akármilyen ügyes vagy is!”)
A történetet, az életre szóló frusztrációt Borsi-Kálmán Béla hosszabban meséli, egy érzékeny lelkületű, egyszerre labdarúgónak és értelmiséginek készülő fiatal idegen környezetben történő megaláztatását. (Szerencsére történészként és diplomataként túllépett ezen.) Számítsuk akár le a sirámokból a szubjektivitást – de kapcsoljuk ide az edző Jenei Imre egykori, közismert lejáratását a magyar válogatott meghívott edzőjeként – olyan anyaországi társak részéről, akik nyomába sem érhetnek az ő (romániai és európai) eredményeinek.
Morgen
Holnap majd megoldjuk. Ezt akarja jelenteni az egyetlen, nyugtató szó, amellyel a főszereplő Hatházi András a Morgen című, román–magyar–francia koprodukcióban készült Marian Crişan-filmben kommunikálni próbál a Nagyszalonta környékére került szerencsétlen kis törökkel – aki természetesen szintén nem beszél semmilyen más nyelvet, az anyanyelvén kívül; a gesztusokból, fénykép-mutogatásból, ismétlésekből mégis megtudjuk, hogy Németországban élő fiához szeretne eljutni, hivatalos papírok nélkül. Mi ugyan Arany János jogán Nagyszalontát és vidékét magyarnak tudnánk, a kolozsvári színész viszont egy jólelkű, természetes emberségű románt alakít – kiválóan. A téma nyilván nemzetközi – méltó visszhangra is talált a film különböző fesztiválokon. A román „új hullám”, a fiatalok sorozatos jelentkezése hamisítatlan román környezetben játszatott alkotásokkal tulajdonképpen méltó folytatása Lucian Pintilie még diktatúrabeli Újrajátszásának, Dan Pizza, Mircea Daneliuc filmjeinek (amelyek most, régiek és újak, Svédországban hódították meg a közönséget). Úgy látszik, hiteles művekben nehéz elválasztani a nemzetit a nemzetközitől. (Jancsó Miklós korábbi nagy filmjei ugyanezt bizonyították.)
Amikor azt hinnénk, hogy valami nagyon távol van tőlünk – mint most az arab világban érvényesülni látszó dominó-effektus –, az értő kommentárok figyelmeztetnek: ne legyünk olyan biztosak a távolságokban.
KÁNTOR LAJOS, Szabadság (Kolozsvár)

2011. február 26.

Markó Béla szövetségi elnök beszámolója az RMDSZ 10. Kongresszusán
Nagyvárad – Tisztelt Kongresszus! Nem először állok egy RMDSZ-kongresszuson a mikrofon előtt, és nem először próbálom összefoglalni egy szövetségi elnöki mandátum eredményeit, beváltott vagy beváltatlan ígéreteit, és legfőképpen tanulságait.
Van mégis egy alapvető különbség az eddigi alkalmakhoz képest, ugyanis ezek a beszámolók nyilvánvalóan esélyt kínáltak arra is, hogy a közelmúltat felleltározva, a közelebbi vagy távolabbi jövőről beszéljek. Sőt, számomra a múltbanézésnek, a krónikaírásnak és mindenfajta elszámolásnak ez a legnagyobb értelme: lehetőség a távlatnyitásra. Nos, a mostani visszatekintés látszólag egészen más jelentést hordoz, nincsen benne a személyes politikai perspektíva, nem lappang a szöveg mögött egy programbeszéd, hanem valamiféle korszakzárásról lehet szó. És valóban nem a kolozsvári kongresszusunk óta eltelt két évről akarok szólni csupán, pedig formailag ez lenne a helyes, esetleg még a legutóbbi tisztújításig, az aradi kongresszusig visszanézve, hanem engedjék meg nekem, hogy nagyobb nekirugaszkodással, de szabott időmbe természetesen beilleszkedve, tizennyolc esztendő elvi-eszmei konklúzióit kíséreljem meg felmutatni. Azzal a kiegészítéssel, hogy végül is ez szintén a perspektíva-keresés szándékával történik, továbbra is csak ennek látom értelmét, hiszen nem a személyes sorsunkról szól az RMDSZ története, hanem a közös jövőnkről, mint ahogy kollektív alkotásnak, sőt, egyik legnagyobb értékünknek tekintem azt is, hogy megalakulása után több mint két évtizeddel ma is a romániai magyar közösség legfőbb politikai eszköze ez a szövetség. Próbáltak ugyan mást, jobbat kitalálni helyette, de nem sikerült. Lehet, hogy azért, mert nem is lehet jobb, hatékonyabb, eredményesebb eszköze a mi erdélyi magyar céljainknak, mint egy szövetség. Hiszen az elmúlt hetekben először meghökkentem, aztán tulajdonképpen megnyugodva láttam, hogy az RMDSZ hivatásos tagadói, előreszaladók vagy hátramaradók, nagyálmúak vagy kishitűek, sértettek, vajákosok, különutasok, mind az RMDSZ kongresszusára figyelnek, latolgatnak és elemeznek, önkéntelenül is elárulva, hogy ennél fontosabb politikai esemény számukra sincsen, beleértve saját rendezvényeiket is. Aki az RMDSZ elnökválasztási kampányába így-úgy beleszólt, mind lelepleződött, hogy ismeri ennek a szövetségnek nemcsak az eddigi, hanem az ezutáni értékét is. Miért foglalkozna velünk valaki is, aki úgy gondolja, hogy fogy a jövőnk?
Ezért nyugtattak meg engem valójában ezek a beleszólások, miközben egyikük-másikuk fel is háborított, persze. De aztán arra gondoltam, hogy amíg a lelkünkért versengenek mások, addig nincsen baj, mert ezek szerint ér valamit ez a lélek. Csakhogy nem volt eladó eddig sem, és bízom benne, hogy ezután sem lesz az. Az erdélyi lélek önállósága, ez a Kós Károly-i eszme tartott meg minket a politikában az elmúlt évtizedekben, és meggyőződésem szerint ez fog megtartani a jövőben is.
Ez egyébként az én tizennyolc esztendei munkám egyik nagy tanulsága is. Bethlen Gábortól Kós Károlyig vagy Márton Áronig tudták ezt nagyjaink, miért kellene hát nekünk más elvet vallani?
Tisztelt Kongresszus!
Az együtt megtett út természetesen hosszú volt, de az a kérdés, hogy közben mennyit változott körülöttünk a táj, és hogy egyáltalán jó irányba haladtunk-e. Állítom, hogy igen. Van összehasonlítási alapunk, van pontos mércénk, hiszen elolvashatjuk az 1990-es évek elején megfogalmazott programunkat, mellétehetjük a menetközben elfogadott cselekvési programokat, fellapozhatjuk az 1993-ban általam és Takács Csaba által aláírt, az Európa Tanácsnak benyújtott Memorandumot, és számbavehetjük, mi teljesült, mi nem. Ha ezt valaki megteszi, meg fog lepődni: azoknak a dokumentumoknak legtöbb pontja megvalósult, egyedül az akkor még csak általánosságban emlegetett területi autonómia maradt beváltatlan követelésünk, hiszen ehhez mélyreható államszervezési, közigazgatási reformra van továbbra is szükség. A kulturális autonómia bizonyos feltételei viszont már ott vannak a most elfogadott oktatási törvényben, iskoláinkról túlnyomórészt mi tudunk majd dönteni.
Ám az autonómia nyilvánvalóan a következő évek nagy prioritása lehet, ha annak előfeltételei már megvannak. Márpedig ezeket az előfeltételeket véleményem szerint megteremtettük. Hozzátéve azt, hogy ilyen célokat, ahogy eddig is, csakis teljes politikai egységben lehet kivívni.
A kilencvenes évek elején, amikor az RMDSZ elnökségét elvállaltam, még messze voltunk ettől. Akkor két alapvető feladat állt előttünk. Egyrészt helyre kellett állítani az RMDSZ egységét, vagyis ismét hatékony politikai eszközzé kellett tenni ezt a gyakorlatilag kettészakadt szövetséget, és valamiképpen el kellett kezdeni programunk megvalósítását. Évek teltek el azután, amíg az első eredmények megszülettek. De addig még sok megpróbáltatáson mentünk keresztül.
1991. október 4-én Aradon döntöttük el, hogy rendkívüli, tisztújító kongresszust kell tartanunk, és majdnem másfél évbe került, amire ez sikerült is. Igaz, közben egy Egyeztető Kerekasztalnál kidolgoztuk a szervezet új alapszabályzatát, amely kisebb-nagyobb módosításokkal máig életképesnek bizonyult, sőt, megkockáztatnám, hogy ez biztosította együttmaradásunkat. Két táborról beszéltem az imént. De kevesen tudják, hogy akkor még magyar pártok is voltak körülöttünk, Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, Romániai Magyar Kisgazdapárt és Független Magyar Párt. Az utóbbi választásról választásra felbukkant ugyan, de nem tudott jelentős szavazatszámot szerezni, a kereszténydemokraták mozgalomként beépültek az RMDSZ-be, a kisgazdák pedig fokozatosan civil szerveződéssé alakultak.
Az alapvető szembenállás viszont az volt, amit mérsékeltek és radikálisok küzdelmeként szoktak említeni. Ebben a felosztásban végül is sok igazság van, hiszen azok, akik a román parlamentben vagy később kormánykoalícióban próbáltak eredményt elérni, joggal nevezhetők mérsékelteknek azokhoz képest, akik akkor még hevesen tagadták a románokkal való politikai párbeszéd, netán együttműködés értelmét. A passzív vagy aktív rezisztencia, a parlamenten kívüli – pontosan meg nem nevezett – eszközök hívei voltak ők. Már 1993-ban, elnökségem első hónapjaiban szembe kellett néznem azzal az éles konfliktussal, amelyet Neptun-ügynek neveztek, és végül is ez volt mérsékeltek és radikálisok hosszú időre mindent eldöntő vitája, ahol ugyan egyik tábornak sem lett igaza, de együtt maradtunk. Az én első próbatételem is ez volt. Akkor tisztáztuk, hogy milyen körülmények között folytatható párbeszéd a román pártokkal, és akkor indult el az a folyamat, amely a történelmi fontosságú 1996-os döntéshez, a kormányzati szerepvállaláshoz vezetett.
Nem akarom most felidézni minden vitánkat, minden fontos döntésünket, de azt gondolom, hogy azokban az években dőlt el mai helyzetünk. Mi, akik Marosvásárhely márciusát megéltük, tudtuk, hogy van alternatíva: láttuk a polgárháború rémét Erdélyben, a Székelyföldön, amikor még a volt Jugoszláviában béke volt. Akkor hatalmas tétje volt annak, hogy ki milyen utat választ, és utólag visszatekintve, nem is tudom, miért gondoltunk időnként már-már szégyenkezve arra, hogy céljainkban ugyan radikálisok, de eszközeinkben mérsékeltek vagyunk. Hiszen a tizennyolc év legnagyobb belső politikai változása éppen az, hogy ma már ilyen értelemben mérsékeltek vitáznak mérsékeltekkel. Ezért is lehetett megegyezni egy adott pillanatban. Elégtétellel látom, hogy aki leghangosabban támadott minket azért, hogy bízunk a parlamenti politikában, most ott van az Európai Parlamentben, pártot alapít, és minden bizonnyal román parlamenti jelenlétről, esetleg kormányzásról álmodik. Ezek szerint vagy megalkudott az is, aki minket annyi éven át megalkuvással vádolt, vagy egyszerűen kezdettől fogva nekünk volt igazunk. Meggyőződésem, hogy erről van szó: a mi igazunkat ma már azok is vallják, akik egyébként bíráltak minket. Ez talán egyik legnagyobb politikai eredményünk. Persze, egyesek végül is az RMDSZ-től elfordulva, az RMDSZ-en kívül jutottak erre a felismerésre, de éppen ez jogosít fel arra, hogy feltegyem a kérdést: végül is mi az akadálya, hogy összefogjunk? Hogy nem mindenben és nem mindenkiről gondolkozunk egyformán? Miért baj ez? Erdélyi embernek tudnia kellene, hogy a mi történelmünk lényege: a tolerancia. Hogyan akarunk másokkal szemben toleránsak lenni, ha egymás közt sem vagyunk azok?
Az RMDSZ közös szellemi-politikai vagyonunk. Még azoké is, akik úgy tudják magukról, hogy nem szeretik ezt a szövetséget.
Az én visszatekintésem most talán nagyívűbb a kelleténél. De ismétlem, nem a múlt, a jövő kedvéért teszem. 1993-ban léptünk be, Antall József támogatásával az Európai Demokrata Unióba, az EDU-ba. Nem sokkal azelőtt lettem csak az RMDSZ elnöke, és az EDU budapesti kongresszusán, Jacques Chirac és Helmut Kohl jelenlétében köszönhettem meg felvételünket. Aztán annak az évnek az őszén az Európa Tanács az RMDSZ Memorandumát figyelembe véve, a Romániáról szóló felvételi határozatba beiktatta egyes követeléseinket. Azóta folyamatosan jelen vagyunk a nemzetközi kisebbségi szervezetekben, elsősorban a FUEN-ben, és tagjai vagyunk az Európai Néppártnak. Itthon Romániában pedig partneri viszonyt alakítottunk ki a különböző demokratikus pártokkal, ma már közigazgatáshoz, kormányzáshoz értő, felkészült politikus gárdánk van, amelyet megkerülni nem lehet. Több kormányban is bizonyítottuk ezt, amit ugyan sokan szemünkre vetnek, de éppen ez az erényünk: mi az egyezségeket betartjuk, akivel megegyezünk, azt nem csapjuk be, de örök szövetségesünk csak egy van, saját magyar közösségünk, azok, akik képviseletükkel megbíztak minket.
Tisztelt Kongresszus!
Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy az RMDSZ máig a Kárpát-medence legnagyobb és legtartósabb magyar érdekvédelmi szervezete, és szeretném hinni, hogy ebben Önökkel együtt részem volt nekem is. Együtt féltettük és éltettük ezt a szövetséget, miközben minden választás előtt felerősödtek a sötét jóslatok, hangoskodtak az ellendrukkerek, hogy veszíteni fogunk, nem jutunk be a parlamentbe. Tizennyolc esztendő alatt 14 választást küzdöttünk végig, 4 önkormányzati választást, 4 parlamenti választást, 4 államelnök-választást és 2 európai parlamenti választást. Minden ökormányzati, parlamenti és európai parlamenti választást megnyertünk, minden államelnök-választáson jól szerepeltünk, egy alkalommal, 2004-ben én magam vállaltam az államelnök-jelöltséget. Hiába számolgatnak egyesek, hogy veszítettünk-e szavazókat, mert részvételi arányunkat végig megtartottuk mi magyarok, és nagyjából ugyanolyan arányban vagyunk jelen most is a román parlamentben, mint 1993-ban. Ez pedig azt jelenti, hogy a választásokon lemért támogatottságunk az összes leadott szavazathoz képest ma is akkora, mint két évtizeddel ezelőtt. Mi több, legutóbb a jóval problematikusabb önkormányzati választásokon is megkaptuk a magyar választók nyolcvanöt százalékának szavazatait, 184 polgármesterünk van, 2284 helyi és megyei tanácsosunk és 4 megyei tanácselnökünk, miközben egy másik magyar politikai szervezet, a helyi magyar közösségek megosztottságát, illetve egyik-másik RMDSZ-szervezet gyengeségét kihasználva is csak tizenöt százalékot tudott felmutatni. Persze, ez a tizenöt százalék is komoly figyelmeztetés volt számunkra, ezért is tettünk meg mindent, hogy ne kockáztassuk az európai parlamenti képviseletünket, és így sikerült megvalósítani a Magyar Összefogást. Mi voltunk az erősek ebben az egyezségben, és mi voltunk az engedékenyebbek is, mert tudtuk, hogy az RMDSZ-érdeknél egyetlenegy érdek lehet fontosabb: amiért ez a szövetség egykor létrejött, a romániai magyar közösség összérdeke. Bízom benne, hogy ezt ezután is így fogja szemlélni szövetségünk.
Tisztelt Kongresszus!
Számomra egyértelmű, hogy a politikai egység önmagában is érték egy kisebbségi helyzetben levő közösség esetében, mert azt mutatja, hogy abban a közösségben erősebb az összetartozás szándéka, mint a széthúzás, erősebbek a közös érdekek, mint a véleménykülönbségek. De mégis az a döntő kérdés, hogy ezzel az időnként megroppant, ám soha szét nem tört egységgel mire jutottunk. Mire volt jó ez a romániai magyarságnak? Egyáltalán jó volt-e valamire? Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszolhassuk, természetesen ismét összehasonlítással kell élnünk: milyen jogaink és intézményeink voltak ezelőtt két évtizeddel, és milyen jogaink meg intézményeink vannak ma. Végül is az eltelt idő ezzel mérhető elsősorban.
1990 márciusában a román tüntetés, amely végül is rá két napra több halottal és száz meg száz sebesülttel járó véres pogromkísérletbe torkollott Marosvásárhelyen, egy Tudor-negyedbeli gyógyszertártól indult el. Az váltotta ki a román tömeg felháborodását, hogy a kirakatüvegre a gyógyszerész a román felirat mellé magyarul is felírta: Gyógyszertár. Gondoljuk végig: ma magyar, RMDSZ-es miniszter vezeti az egészségügyet, az ő gondja és felelőssége az is, hogy a szűkös költségvetésből hogyan lehet minél több költségtértérítéses gyógyszert biztosítani a rászoruló románoknak, magyaroknak, minden állampolgárnak. S miután a kilencvenes évek azzal teltek Marosvásárhelyen és másutt is sok helyen Erdélyben, hogy mi kitettük a kétnyelvű feliratot, és mások levették vagy bemázolták, kitettük, levették, kitettük, levették és így tovább, 2001-től törvény biztosítja 20% fölött a magyar nyelv nyilvános használatát írásban és szóban. 2003-ban ezt az önkormányzatokra vonatkozó rendelkezést az alkotmányba is bevittük, kiterjesztve a dekoncentrált intézményekre és az igazságszolgáltatásra is a nyelvhasználati jogot. Azóta Erdély számos településén hivatalosan is otthon van ismét a magyar nyelv és kétnyelvű helységnévtáblák fogadják az odaérkezőt.
Ki emlékszik már a hajdani gyógyszertárra?
Mi emlékszünk, tisztelt Kongresszus, mi, akik már felelős politikusokként éltük meg azt a kort, és tudjuk, hogy a történelem csak akkor nem ismétlődik, ha mi eléggé bölcsek, eléggé elővigyázatosak vagyunk.
A magyar nyelv ma Erdélyben számos helyzetben hivatalos erővel bír,az elvet elfogadtattuk, a gyakorlat létezik, ezt kell tovább bővíteni a jövőben. Azt gondolom, hatalmas változás ez tíz év alatt, 2001-től 2011-ig.
Vagy ki emlékszik még a szórványvidékek himnusztalan, kokárdátlan, félős, fázós március tizenötödikéire?
Mi emlékszünk, tisztelt Kongresszus, mi, akik elértük, hogy ma nemzeti ünnepünket minden évben a román államelnök és miniszterelnök köszönti, és szimbólumaink használatát kormányhatározat szavatolja.
És kinek jut eszébe az aradi Szabadság-szobor körüli keserves állóháború, a kétségbeesett küzdelem ennek a remekműnek a kiszabadításáért? Nekünk juthat eszünkbe természetesen, mindannyiunknak, akik bíztunk ebben a szabadulásban, tettünk is érte, és íme, ma már mindez semmiségnek tűnik.
Végül is erre kell törekednünk: hogy nagy céljaink utólag semmiségnek tűnjenek, mivel megvalósulnak, épüljenek be az életünkbe, váljanak szinte észrevétlenné.
Beszámolómat hallgatva, vagy utólag beleolvasva, lesznek, akik azt fogják mondani, hogy megint afféle vívmánylistát készítettem, ismét az eredményekkel állok úgymond elé. Hát mit tehetnék? Mindenki azzal áll elé, amije van. Nekünk, tisztelt Kongresszus, mi tagadás, vannak eredményeink, ez a helyzet, nem tudjuk letagadni őket, ki kell menni itt Nagyvárad határába, megnézni a kétnyelvű táblát, utána pedig lehet gratulálni szintén a nagyváradi RMDSZ-nek például a magyar színház önállósításához, de átmehetünk innen százvalahány kilométerre, Aradra, a Tűzoltó-térre, higgyék el, tényleg ott van a Szabadság-szobor. Ismétlem, mindenki azzal dicsekszik, amije van. Ha pédául nem lennének ilyen eredményeink, akkor most minden bizonnyal demokrácia-központokat hoztunk volna létre, ott ülnénk bent, és várnánk, hátha bejön a demokrácia. Vagy pedig elméláznánk azon, hogy milyen szép nevet is találtunk ennek a pártirodának:demokrácia-központ.
De ezek, mondom, nem mi vagyunk. Mi inkább arról beszélünk most, hogy két évtizedes küzdelmünket a teljes körű anyanyelvű oktatásért végre siker koronázta. S ha lehet látványos előrehaladást fölmutatni ebben az emberöltőnyi időszakban, akkor talán a leginkábba magyar nyelvű oktatás helyzete bizonyítja, hogy van valós és mélyreható változás. Hiszen 1995-ben, amikor 500 000 aláírást gyűjtöttünk össze az általunk elkészített tanügyi törvénytervezet támogatására, és beiktattuk a román szenátusban, még törvény tiltotta az anyanyelvű felvételi vizsgát, az anyanyelvű szakoktatást, az anyanyelvű felsőoktatást, kivéve a tanár-, orvos-és színészképzést. Nem engedte a törvény egyetemi tanszékek, karok létrehozását sem, és nem biztosította az arányos képviseletet. Innen indultunk. Ellenzékben voltunk, hiába volt az Európa Tanács-i felvételi határozat, hiába a félmillió aláírás, az akkor, 1995-ben elfogadott oktatási törvény szinte semmit nem engedett a szorításból.
Aztán 1996-ban győzött a Demokratikus Konvenció, és kormányra léptünk. Akkor még történelmileg teljesen előzménytelen volt ez a lépés, sem nálunk, sem a Kárpát-medencében máshol nem volt rá példa, hogy egy nemzetállamnak tekintett, és eladdig úgy is viselkedő ország kormányában ott legyen egy másik etnikai közösség képviselete. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy olyan precedenst teremtettünk akkor, amely máig kihat az egész térségre, de ehhez bátorság – szinte vakmerőség – kellett részünkről is, és a demokratikus román pártok részéről is.
Így sikerült áttörni az anyanyelvű oktatással szembeni ellenállást is, bár a közös kormányzásnak ennél nyilván sokszorosan nagyobb volt a jelentősége. 1999-ben hosszú, majdnemegyéves vita után elfogadtunk egy sokkal jobb oktatási törvényt, a magyar nyelvű felvételi, szakoktatás, felsőoktatás lehetőségével. Erre alapozva beindulhatott a magyar nyelvű szakoktatás, létrejöhetett a Sapientia magánegyetem, 2003-tól Csángóföldön, az RMDSZ és az akkori kormánypárt egyezségének köszönhetően, az iskolákban kezdték tanítani a magyar nyelvet először 19, ma már több mint 1000 gyerek számára, új önálló magyar iskolák sora indult be Erdélyben a következő években, Brassóban az Áprily Lajos, Nagybányán a Németh László, Déván a Téglás Gábor, Máramarosszigeten a Leöwey Klára, Maroshévizen a Kemény János, Tordán a Jósika Miklós középiskola.
Ma 68 magyar középiskola működik Romániában, és 7113 diák tanul magyarul csak a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, 1606 a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, 1940 a Sapientián, 955 a Partium Keresztény Egyetemen, és 365 a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem.
A nemrég elfogadott oktatási törvény pedig kiiktatja a még meglevő diszkriminatív rendelkezéseket, kivétel nélkül minden tantárgy tanítható magyarul, az ország történelme és földrajza is, a román nyelvet idegen nyelvként lehet tanítani, tehát könnyebben elsajátítható. Ami viszont mindezeknél is fontosabb, hogy a törvény a helyi közösségek kezébe adja az iskolákkal kapcsolatos döntést, és ezek szerint számos helyzetben mi döntünk az iskoláinkról.
Ugyanakkor a szórványhelyzetben levő iskolák vagy osztályok védelmét, illetve a magyar oktatóknaka vezetésben való arányos részvételét is több rendelkezés biztosítja.
De nem szándékszom most cikkelyről cikkelyre végigvenni ezt a számunkra bizonyos értelemben sorsdöntő törvényt, hiszen részletes elemzések vannak és lesznek még erről. Érzékeltetni próbáltam csupán, hogy milyen jelentős utat tettünk meg a kilencvenes évek elejétől-közepétől. Ugyanezt a különbséget egyébként ki lehetne mutatni az önkormányzatiság fejlődésében vagy a kultúrában, de a magyar nyelvű audiovizuális média működésében is, akár a közszolgálati, akár a kereskedelmi rádiózásról és televíziózásról van szó. Adottak már az egész napos magyar közszolgálati rádiózás feltételei, adásidőbenez már meg is valósult, csak valamilyen formában össze kell rakni, és a magyar közszolgálati televíziózással is ebbe az irányba kell menni. Egyébként európai szinten is kivételes, hogy ma már van nálunk anyanyelven közszolgálati, kereskedelmi és egyházi rádió is például.
Magyar művelődési életünk is lényegesen változott, hiszen az állami vagy önkormányzati támogatást élvező színházak, kulturális kiadványok köre jelentősen bővült, és emellett sikerült több szórványközpontot, úgynevezett ,,magyar házat” is beindítani. Mint ahogy a Communitas Alapítvány segítségével olyan nyilvános kultúra-, művészet- és sajtótámogatási rendszert alakítottunk ki, amely modellértékű lehetne mások számára is.
Tisztelt Kongresszus!
Ismétlem, nem akarok és nem is tudnék most minden változást felsorolni. Azt a látszatot sem akarom kelteni, hogy immár minden rendben van, mert ettől még messze vagyunk. Egyébként az elmondottakban nyilván benne van a legutóbbi négy esztendő is. Erre az időszakra esik természetesen a már említett oktatási törvény, de a Magyar Összefogás megvalósítása is. Voltunk ezalatt egy évig ellenzékben, bebizonyítottuk, hogy tudunk szolidaritást ébreszteni, és együtt mozdulnak velünk a magyar emberek tízezrei, amikor tiltakozni kell az etnikai diszkrimináció ellen. Kiálltuk ismét az ellenzékiség próbáját, majd az egészségügyi reform elindításával, és az oktatási törvény elfogadásával kiálltuk, minden gazdasági nehézség és elkerülhetetlen népszerűségvesztés ellenére, a reformkormányzás próbáját is.
Ma szerintem két, egymással összefüggő kérdést kellene befejezésül megválaszolnom: milyen politikai utat járt végig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség az elmúlt tizennyolc évben, és milyen politikát kellene folytatnia a jövőben.
Amint az ebből a némiképpen rendhagyó beszámolóból is kihallható, nem szívesen fogalmazok egyes szám első személyben, hiszen a politika meggyőződésem szerint közös munkát jelent, és egyéni érdemünk legfennebb annyi lehet, hogy ébren tudjuk-e tartani ezt a szolidaritást, és válságos pillanatokban esetleg irányt tudunk-e szabni neki.
Néha el-elhangzik ironikusan egyik-másik kritikusunk szájából, hogy az RMDSZ-ben már hosszú ideje az úgynevezett Markó-doktrina érvényesül. Én nem hiszek abban, hogy az erdélyi magyarok által meghozott jelentős politikai döntéseket egy-két ember nevéhez kellene kötni. Politikai vezetőknek, ismétlem, legfennebb az lehet az érdemük, hogy felismerik az amúgy is létező, de kellőképpen ki nem nyilvánított közakaratot, és felerősítik azt. Ezúttal viszont, irónia ide vagy oda, én elégtétellel vállalom azt a politikai krédót, azt a politikai eszköztárat, amelyet nekem tulajdonítanak, hiszen nyilvánvalóan én magam is hozzájárultam a kialakításához, és ma is azt vallom, hogy ez a helyes út. Viszont szó sincs arról, hogy ez az egyébként általunkközösen többször is egészen pontosan meghatározott cselekvési program kizárólag egyikünkhöz vagy másikunkhoz lenne köthető.
Említettem már, erdélyi eleink nehéz helyzetekben mindig hasonló konklúziókra jutottak. Vajon nem az önálló erdélyi magyar politika eszméjét fogalmazta-e meg Kós Károly is a Kiáltó szóban? És vajon volt-e ellentmondás Kós Károly és kortársai esetében az önálló erdélyi magyar politika eszméje és az egész magyar nemzet ügye iránti erős elkötelezettség között?
Nyilvánvaló, hogy nem volt ilyen ellentmondás. Éppen ellenkezőleg, kezdettől fogva csakis a saját fejünkkel gondolkodva, a magunk helyzetismeretéből kiindulva nézhettünk szembe Trianon utáni szellemi és politikai számkivetettségünkkel.
Államiságunkat elveszítve, nem volt más út, mint egy önálló erdélyi magyar közélet megszevezése. 1989 decembere után ezt a feladatot kellett újból vállalnunk és továbbvinnünk, nemcsak a politikában, hanem a kultúrában is. Nem állítom, hogy egy ilyen nemzetszemlélettel és nemzetpolitikával kapcsolatosan nem kellene újból és újból vitát nyitnunk, hiszen mindennapos dilemmánk, hogy miképpen integrálódhatunk egyrészt a magyar nemzet egészébe, másrészt a romániai társadalomba úgy, hogy közben önállóak is vagyunk, és alapjában véve a fontos döntéseket mi hozzuk meg. Nem tudom, tisztáztuk-e mindannyian a magunkszámára, hogy tulajdonképpen ez az autonómia. Nem gondolom azt sem, hogy ebben a két évtizedben mindent jól csináltunk volna, hiszen tapasztalat nélkül, hosszú megszakítás után kapott lehetőséget a romániai magyar közösség, hogy saját sorsának alakulásába beleszóljon. Ám a kilencvenes évek közepén fordulat állt be a romániai magyarok életében, hiszen addig, szinte nyolcvan esztendőn át csak elvettek tőlünk, megfosztottak minket sorra jogainktól és intézményeinktől, viszont 1996-tól ez megfordult, fokozatosan kezdtük visszaszerezni, amit elvesztettünk. Hibáztunk is minden bizonnyal, egy-két fontos elvi mulasztást is fel tudnék sorolni. Igazuk van például azoknak, akik azt mondják, hogy külpolitikánk esetleges volt, kapkodó, sokszor erőtlen az utóbbi években. De alapvetően mégis a helyes úton jártunk szerintem, és ilyen szempontból itthon is, Magyarországon is sokak haragját magamra vontam – ebben az esetben vállalom az egyes szám első személyt, éppen azért, hogy a következő szövetségi elnökre ne háruljon ez az állítólagos vétség –, tehát haragudtak rám azért, hogy makacsul kitartottam az egyenjogú, partneri viszony elvénél. Sőt, egyesek számára, akár arroganciának, provinciális gőgnek is tűnhetett, hogy állandóan azt bizonygatjuk: mi jobban tudjuk, mi van velünk. Pedig ez az igazság! Nekem, tisztelt Kongresszus, nincsen túlságosan jó véleményem a huszadik századi magyar politikáról. Sőt, ha megengedik, nagyon rossz véleményem van róla. Az első világháború után a nagyhatalmak olyan kilátástalan helyzetbe taszították ezt a nemzetet, olyan mélységesen igazságtalanul bántak vele, hogy érzelmileg minden indulatunk, fogcsikorgatásunk, vitézkötéses nosztalgiánk, önemésztő vádaskodásunk, ökölbeszorított készülődésünk a változásra, csodavárásunk, a pragmatikus politikával szembeni ellenszenvünk érthető. De éppen azért, mert egy igazságtalan döntéssel minket vesztessé tettek, és velünk szemben minden szomszédos nemzetet nyertessé, csakis teljes szolidaritással, minden tehetségünket megmozgatva tudhatunk ezen a helyzeten változtatni. A racionálisan gondolkodók, az akár kislépésekkel is, de szívósan előrehaladók árulózása, vagy megalkuvónak titulálása éppúgy nem segít ebben, mint az örökösen forrongók leostobázása. Ha az eszközökben nem is, de legalább a célokban újból és újból meg kellene egyeznünk. Például abban a kérdésben, hogy még mindig itthon, Erdélyben látjuk-e mindannyian az itt születtett magyarok jövőjét, még mindig a szülőföldön, magyarként való akadálytalan boldogulás-e legfőbb célunk? Ha igen, akkor beszéljük meg, hogyan tudjuk ezt a továbbiakban is megvalósítani. Mert lehet az RMDSZ által követett doktrinát vagy ideológiát bírálni, korrigálni is kell időnként, de egyvalami tagadhatatlan: eleink akarva-akaratlanul eltékozolták az örökségünket, mi pedig ebből már valamennyit mégis visszaszereztünk, és nemcsak jogokat, hanem anyagi javakat is, millió hektárnyi magán- és közbirtokossági erdőt, termőföldet, ingatlanokat magánszemélyeknek, közösségeknek, egyházaknak. Nem annyit, amennyit elvettek? Igaz. De máris sokat! És ezt a küzdelmet folytatni kell. Én hiszek abban, hogy minden huszadik századi nyomorúságunk ellenére lépésről lépésre, mint egy mozaikot, vagy mint egy puzzle-t, fel lehet építeni a jövőnket, de azt is tudom, hogy egyetlen rossz mozdulattal össze lehet törni vagy le lehet seperni azt is, amit eddig összeraktunk.
Tisztelt Kongresszus!
Hosszú idő után döntöttem úgy, hogy nem kérem ismét az Önök bizalmát egy újabb elnöki mandátumhoz, és visszavonulok ebből a tisztségből. Számomra nehéz dilemma volt ez, hiszen huszonegy éven át életem a politika jegyében zajlott, és ebből immár több mint tizennyolcat a szövetség elnökeként töltöttem el. Ismerjük egymást, így vagy úgy összefonódott a sorsunk. A közéletből nem akarok és nem is tudnék kilépni, sőt, egyelőre a szó szoros értelmében vett politikából sem. Azt gondolom ugyanis, hogy egy magyar értelmiséginek kötelessége beleszólni abba, ami vele és övéivel történik, és nincsen joga tudását, tapasztalatát, véleményét véka alá rejteni. De úgy véltem, hogy ennyi idő után változásra van szükség a Romániai Magyar Demokrata Szövetség élén, és miközben természetesen köszönöm azoknak a véleményét, akik sajnálták visszalépésemet, meggyőződésem, hogy lelkük mélyén ők is tudják, időről időre szükség van a változásra. Köszönöm azoknak, akik maradásra akartak bírni, köszönöm Önöknek, akik itt vannak, és annak a sok-sok erdélyi magyarnak, akikhez számtalanszor szólhattam, és akikkel mindvégig együtt dolgozhattam, a kollégáknak és barátoknak, akikkel 1989 decembere óta együtt vagyunk emberpróbáló helyzetekben is. Köszönöm az 1989 után indult fiataloknak, hogy figyeltek ránk, és mára már felnőttek mellénk, sorra-szerre majd átvehetik tőlünk a stafétabotot. Itt az ideje, hogy ők is megerősítsék azt a szövetséget, amelyet mi ezelőtt huszonegy évvel megkötöttünk, és amelyet mindvégig megőriztünk változó körülmények között is.
Köszönöm egyébként azoknak a román politikusoknak is az együttműködést, akikkel sok nehéz tárgyaláson vitáztunk, és akik megértették, hogy lehet és kell partneri viszonyt kialakítani, mert ez a két közösség, a két nép érdeke.
És köszönöm számos magyarországi politikusnak, hogy segítettek nekünk, és ha nem is mindig gondolkodtunk egyformán, de velünk együtt azon munkálkodtak, hogy ismét együtt lehessen ez a nemzet.
Arra kérem a Kongresszust, hogy soron levő elvi és személyi döntéseivel szavazzon bizalmat továbbra is annak a politikának, amelyet együtt kialakítottunk, és amelynek lényege, hogy szövetségben kell lennünk, egységesnek kell lennünk, sorsunkról továbbra is nekünk kell döntenünk.
erdon.ro

2011. február 28.

Új elnök, régi szövetség (RMDSZ-kongresszus)
Kelemen Hunor, az új elnök
Fölényes győzelmet aratott Kelemen Hunor az RMDSZ tizedik kongresszusán, a küldöttek kétharmadának szavazatával ő lesz a szövetség elnöke a következő négy esztendőben. Kinyújtott kezet ígért az erdélyi magyar szervezetek felé, és azt, hogy szoros, de korrekt partnerségre törekszik a magyar kormánypártokkal.
Román koalíciós partnereikkel nincs, amiért felrúgniuk a szövetséget, amíg betartják a megállapodást — mondotta, és a liberális pártelnök szavaira válaszolva kiemelte azt is, ultimátumot senkitől nem fogadnak el. A nagyváradi kongresszus fegyelmezetten, rendben, a várakozásoknak megfelelően zajlott, feszültséget inkább a háttérben lehetett érzékelni, no meg a meghívottak nyilatkozatai közül néhány kavart kisebb botrányt.
Olosz Gergely fogadta a nagyváradi RMDSZ-kongresszusra érkezőket. Bármilyen irányból közelítették a várost, az elnöki tisztségre pályázó háromszéki képviselő óriásplakátja köszöntötte őket. Intenzív kampány zajlott az elmúlt napokban, s ha Eckstein és Kelemen elsősorban a hivatalos nyilatkozatokra, sajtótájékoztatókra, no meg a baráti, kollegiális háttérbeszélgetésekre korlátozta a meggyőzést, Olosz telefonos üzenetekkel, e-maillel, közvélemény-kutatásoknak álcázott hívásokkal igyekezett meggyőzni a küldötteket. Sem a pénzt, sem az energiát nem sajnálta.
Húsz év után, ugyanott
Szombaton délelőtt már jó egy órával a kezdet előtt nagy volt a nyüzsgés a szakszervezetek művelődési házában, ugyanott, ahol húsz évvel ezelőtt az RMDSZ hivatalos alakuló ülését tartották. Érkeztek, regisztráltak a küldöttek, és helyet, teret foglalt a sajtó, a román hírtévék berendezték stúdióikat, kamerák sora szegeződött ,,lövésre készen" a bejáratra, lesték az érkező fontos román és magyar politikusokat. A tizedik kongresszust ezúttal a megszokottnál kisebb, alig negyedórás késéssel kezdték. A Bihar megyei elnök, Kiss Sándor házigazdaként köszöntötte az egybegyűlteket, az RMDSZ súlyát érzékeltetve, no meg céljait jellemezve mondotta: bízik benne, a huszadik kongresszuson ,,Barack Obama, Angela Merkel és Nicolas Sarkozy ül a padsorokban Emil Boc, Victor Ponta és Crin Antonescu helyett". Markó Béla szerint ,,az RMDSZ stabil, nemzetközileg is megkerülhetetlen szervezetté vált" az elmúlt két évtizedben, cáfolta azokat, akik azt mondják, ,,nem haladtunk az általunk választott úton, vagy nem volt helyes az általunk választott út". A magyar és román hozzászólók majd mindenike az RMDSZ és a leköszönő elnök, Markó Béla érdemeit emelte ki, hangsúlyozták mindazt, amit a szövetségnek köszönhet a magyarság, Románia.
Román és magyar üzenetek
Traian Băsescu államelnök üzenetében külön üdvözölte a ,,komoly és jó gazda" magyarokat, és az RMDSZ-tagokat, ,,akik partnerek voltak a nehéz időben", Emil Boc miniszterelnök, a DLP elnöke szintén a nehéz időkben való kiállásért hálálkodott, és a válság végét, a jobb jövőt ígérte, elhangzott, csökkentik a társadalombiztosítási hozzájárulást, és a következő évben románok és magyarok egyaránt jobban élnek majd. Nem véletlenül emelte ki több ízben a magyarok szavatartását, tisztességét, hisz a két ellenzéki párt elnöke, Victor Ponta és Crin Antonescu igen egyértelműen fogalmazott: a magyarokkal, az RMDSZ-szel gyorsabban, nélkülük lassabban, csak a 2012-es választás után következhet be a nagy többség által (a lakosság 90 százalékát említették) igényelt változás, de velük vagy nélkülük megteszik a szükséges lépéseket, a szövetség döntése, melyik oldalra áll. A liberális pártelnök megfogalmazása ultimátumszerű volt, ha most nem csatlakozik hozzájuk a magyar érdekvédelmi szövetség, jövőre már nem kérnek belőle.
A magyarországi politikusok közül Semjén Zsolt, a KDNP elnöke a magyar—magyar, a román—magyar viszony, illetve az erdélyi magyarság szempontjából világította meg az RMDSZ szerepét, az összefogás szükségességét emelte ki, Pál apostol szavait idézte: ,,ha marjátok és rágjátok is, fel ne faljátok egymást". A Fidesz nevében felszólaló Pelczné Gáll Ildikó beszéde sokakban ellenérzést váltott ki, úgy értékelték, a magyar kormánypárt akaratát próbálja rákényszeríteni a szövetségre. A Fideszes alelnök felidézte, az elmúlt két évtizednek voltak sikerei, de nem szűkölködött az ellentmondásban sem, kifejtette: megújulásra van szükség, megfelelő politikai válaszokkal, de feltette a kérdést: ,,megvan-e az értékrend, amelyre építeni lehet, elég stabil-e, s megvan-e az irány, a célok?". Véleménye szerint újra kell értelmezni, kik a szövetségesek, és a hozzájuk fűződő viszonyt, és elmondta, az számíthat a Fidesz támogatására, aki nem a könnyebb de kompromisszumoktól terhes utat választja. A határon túli magyar szervezetek képviselői, helyzetükből adódóan, a negatív (Szlovákia) és pozitív (Vajdaság) példákat, ezek tanulságait idézték, az LMP elnöke, Schiffer András pedig azokat bírálta, akik ,,Budapestről osztják az észt".
Múlt és jövendő — Markó szemszögéből
Markó Béla beszámolójában az elmúlt 21, illetve 18 év mérlegét vonta meg, ,,az RMDSZ az erdélyi magyarság közös szellemi-politikai vagyona" — mondotta. Majd két évtizedes politizálása legnagyobb tanulságaként fogalmazta meg: a Kós Károly-i eszme, az erdélyi lélek önállósága tartotta meg a szövetséget a politikában, és hogy továbbra is a függetlenség megőrzése a záloga megmaradásuknak. Számba vette, hogy az 1990-ben, 1993-ban megfogalmazott programok majd minden pontja teljesült, ,,egyedül az akkor még csak általánosságban emlegetett területi autonómia maradt beváltatlan követelésünk" — mondotta, s kiemelte, ennek kell majd a következő évek nagy prioritásának lennie, az előfeltételeket sikerült megteremteniük. A leköszönő elnök felidézte a szembenállást a mérsékeltek és radikálisok között. ,,Azok, akik a román parlamentben vagy később kormánykoalícióban próbáltak eredményt elérni, joggal nevezhetők mérsékelteknek azokhoz képest, akik akkor még hevesen tagadták a románokkal való politikai párbeszéd, netán együttműködés értelmét" — emlékeztetett. A tizennyolc év legnagyobb belső politikai változása éppen az — vélte a szónok —, hogy ma már ilyen értelemben mérsékeltek vitáznak mérsékeltekkel. Egyértelműen Tőkés Lászlóra utalt, aki korábban bírálta az RMDSZ kompromisszumkészségét, de ,,most ott van az Európai Parlamentben, pártot alapít, és minden bizonnyal román parlamenti jelenlétről, esetleg kormányzásról álmodik".
Felidézte, elnöksége 18 éve alatt 14 választást küzdöttek végig, s bár a szavazatok száma valóban fogyott, az arány maradt, a román parlamentben például ma is ugyanolyan, mint 1993-ban. A szervezet két évtized során elért vívmányai között említette, hogy a magyar nyelv ma Erdélyben számos helyzetben hivatalos erővel bír, ma a magyarok nemzeti ünnepét a román államelnök és miniszterelnök köszönti, szimbólumaik használatát kormányhatározat szavatolja, köztéren áll az aradi Szabadság-szobor, az oktatás területén sikerült a magyar közösség számára kedvezőbb jogszabályokat elfogadtatni. ,,Mindennapos dilemmánk, hogy miképpen integrálódhatunk egyrészt a magyar nemzet egészébe, másrészt a romániai társadalomba úgy, hogy közben önállóak is vagyunk, és alapjában véve a fontos döntéseket mi hozzuk meg" — mondotta Markó, aki szerint tulajdonképpen ez az autonómia. Együttműködésre, összefogásra azonban szükség van, ,,ha az eszközökben nem is, de legalább a célokban újból és újból meg kellene egyeznünk" — fejtette ki. Nem elvitatható, hogy az RMDSZ-nek sikerült az elődök által eltékozolt javak egy részét visszaszereznie ,,nemcsak jogokat, hanem anyagi javakat is", de azt is tudni kell, hogy egyetlen rossz döntés elsöpörheti ezek jelentős részét — fejtette ki. Markó Béla beszéde végén arra kérte a kongresszust: szavazzon bizalmat továbbra is annak a politikának, amelyet együtt alakítottak ki, és amelynek lényege, hogy ,,szövetségben kell lennünk, egységesnek kell lennünk, sorsunkról továbbra is nekünk kell döntenünk".
Elnökjelöltek a porondon
Markó Béla búcsúja végén ezúttal sem maradt el a hosszan tartó vastaps, és akárcsak az SZKT-n, Takács Csaba ezúttal is könnyekkel küszködve köszönte meg munkáját, ,,nagyrabecsülésük jeleként" átadta a Bethlen Gábor-emlékplakettet. A felszólalások hosszú sora következett, több mint harmincan méltatták Markó elnöki tevékenységét, szóltak a célokról, elképzelésekről, a jövőről. A szombati nap legizgalmasabb momentumára késő délután, hat óra körül került sor, a három elnökjelölt: Olosz Gergely, Kelemen Hunor és Eckstein-Kovács Péter ismertette programját, elképzeléseit. Sok újat egyikük sem mondott, Olosz egy korszak lezárulásáról beszélt, és arról, hogy tőlük függ, minek a megvalósítására képesek, Kelemen kiemelte, a következő esztendők a regionális politikáról és a kollektív jogokról szólnak, de hangsúlyozta azt is, új fejezetet nyitnak a szövetség történetében. Eckstein elmondta, az emberek változást, stílusváltást akarnak, ő alkalmas sikeressé tenni a szövetséget a következő esztendőkben.
Háromnegyed kilencre lett eredmény, és ezúttal csak alig néhány perccel a hivatalos bejelentés előtt szivárgott ki a végleges változat: az érvényes 536 voksból Kelemen Hunor szerzett meg 371-et, Eckstein-Kovács Péterre 118-an szavaztak, Olosz Gergelyre 47-en. Kelemen Hunor megválasztása után bejelentette, a kétharmados többség kötelezi, egy erős szövetség erős elnöke kíván lenni. S bár eredetileg vasárnap délelőttre tervezték, már a szavazatszámlálás alatt elkezdték az alapszabályzat módosítását, és hatott a figyelmeztetés, ha kell, késő éjszakáig maradnak, gyorsan, a tervezett formában fogadták el a változásokat. Néhány erőtlen módosításpróbálkozás volt, ám eredménnyel egyik sem járt. Ennél is hatékonyabbak voltak vasárnap délelőtt, szűk egy óra alatt megszavazták a szövetség új programját, és elfogadtak hat határozatot, az RMDSZ tizedik kongresszusa délelőtt fél tizenegykor kezdődött és fél tizenkettőkor be is zárta munkálatait.
Farkas Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. február 28.

Markó Béla: az RMDSZ közös szellemi vagyonunk
A kongresszuson az 555 igazolt mandátumú küldött közül 533 jelent meg, ami 97 százalékos részvételi arányt jelent. A napirend elfogadása után Markó Béla leköszönő elnök tartott beszámolót, amelyben hangsúlyozta: a politikai egység önmagában is érték egy kisebbségi helyzetben lévő közösség esetében, mert azt mutatja, hogy abban a közösségben erősebb az összetartozás szándéka, mint a széthúzás, erősebbek a közös érdekek, mint a véleménykülönbségek.
Markó emlékeztetett: a szervezet partneri viszonyt alakított ki a különböző demokratikus pártokkal, ma már közigazgatáshoz, kormányzáshoz értő, felkészült politikusi gárdája van. A pártelnök emlékeztetett a szövetség a kilencvenes évek elején megfogalmazott programjára, a menet közben elfogadott cselekvési programokra, az 1993-ban az Európa Tanácsnak benyújtott Memorandumra. Azoknak a dokumentumoknak a legtöbb pontja megvalósult, egyedül az akkor még csak általánosságban emlegetett területi autonómia maradt beváltatlan követelés, hiszen ahhoz mélyreható államszervezési, közigazgatási reformra van továbbra is szükség – mondta a szónok. A kulturális autonómia bizonyos feltételei viszont már ott vannak a most elfogadott oktatási törvényben – fűzte hozzá.
A romániai magyarság egységének gondolata alkotta a leköszönő elnök beszédének gerincét. Felidézte, hogy az alapvető szembenállás az elmúlt két évtizedben a „mérsékeltek és radikálisok” között volt tapasztalható. „Azok, akik a román parlamentben vagy később kormánykoalícióban próbáltak eredményt elérni, joggal nevezhetők mérsékelteknek azokhoz képest, akik akkor még hevesen tagadták a románokkal való politikai párbeszéd, netán együttműködés értelmét” – emlékeztetett. A tizennyolc év legnagyobb belső politikai változása éppen az – vélte a szónok –, hogy ma már ilyen értelemben mérsékeltek vitáznak mérsékeltekkel.
„Elégtétellel látom, hogy aki leghangosabban támadott minket azért, hogy bízunk a parlamenti politikában, most ott van az Európai Parlamentben, pártot alapít, és minden bizonnyal román parlamenti jelenlétről, esetleg kormányzásról álmodik... a mi igazunkat ma már azok is vallják, akik egyébként bíráltak minket” – állapította meg az elnök. „Az RMDSZ közös szellemi-politikai vagyonunk. Még azoké is, akik úgy tudják magukról, hogy nem szeretik ezt a szövetséget” – mondta Markó. A szervezet két évtized során elért vívmányai között említette, hogy a magyar nyelv ma Erdélyben számos helyzetben hivatalos erővel bír, ma a magyarok nemzeti ünnepét az államelnök és miniszterelnök köszönti, szimbólumaik használatát kormányhatározat szavatolja, köztéren áll az aradi Szabadság-szobor, az oktatás területén sikerült a magyar közösség számára kedvezőbb jogszabályokat elfogadtatni.
Felidézte, hogy az RMDSZ az elmúlt négy évben kiállta az ellenzékiség próbáját, majd az egészségügyi reform elindításával és az oktatási törvény elfogadásával minden gazdasági nehézség és elkerülhetetlen népszerűségvesztés ellenére kiállta a „reformkormányzás” próbáját is.
Markó beszélt az önálló erdélyi magyar politika eszméjéről, hangsúlyozva: szerinte nem volt ellentmondás az önálló erdélyi magyar politika Kós Károly és kortársai által vallott eszméje és az egész magyar nemzet ügye iránti erős elkötelezettség között. „Mindennapos dilemmánk – mondta –, hogy miképpen integrálódhatunk egyrészt a magyar nemzet egészébe, másrészt a romániai társadalomba úgy, hogy közben önállóak is vagyunk, és alapjában véve a fontos döntéseket mi hozzuk meg”. Markó megállapította: Magyarországon is sokak haragját magára vonta amiatt, hogy makacsul kitartott az egyenjogú, partneri viszony elvénél.
Takács Csaba köszönetet mondott Markó Béla szövetségi elnöknek a 18 éves elnöksége alatt kifejtett munkájáért. Az RMDSZ megbízott ügyvezető elnöke könnyekig meghatottan fejtette ki: Markó Béla a közelmúltban bejelentette, hogy nem kíván indulni még egy elnöki mandátumért. Ezért az RMDSZ X. kongresszusa nem csak négy évet értékel és zár le, ennél sokkal többre hivatott: egy korszakra, pontosabban 18 évre tekint vissza. Leszögezte: ez a 18 év nem volt más, mint egy örökös küzdelem az erdélyi magyarság felemelkedéséért. „Ha a visszatekintést az elmúlt 18, vagy az RMDSZ 21 éves múltjára irányítjuk, elmondhatjuk azt, hogy ebben a történetben nincs semmi újszerűség. Hiszen a szülőföldön való megmaradás ezeréves dilemmáját éltük át újra Erdélyben, miszerint mindent vagy semmit, mindent, amit lehet, avagy valamit valamiért elv határozza meg a magyarság fennmaradásáért folytatott küzdelmet a honfoglalástól napjainkig” – mondta.
Takács szerint ami húsz évvel ezelőtt elkezdődött, az egy álom, amit mindannyian RMDSZ-nek hívtunk. Minden magyart átölelt ez a szervezet, védett, bátorított, büszkeséget, dacot és konokságot, elismerést és megbecsülést, időnként csalódást, de mindig biztonságot talált benne az erdélyi magyar. „Nem csak talpra álltunk általa, hanem emelt fővel tehetjük azt magyarként Romániában” – mondta. Hozzátette: az elmúlt 18 évben ezen az úton vezette Markó Béla, az RMDSZ elnökeként a szövetséget olyan politikusként, aki tudott választani az elmúlt századok történelmi tapasztalataiból.
Takács Csaba beszédét követően a színpadra hívta Markó Bélát, és köszönetképpen Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet ábrázoló domborművet adott át nagy taps közepette a leköszönő elnöknek.
A szövetségi elnök beszámolójának értékelése késő délutánig elhúzódott, a hozzászólások után Markó Béla megköszönte az elhangzott méltatásokat, azokét is, akik az elmúlt években inkább kritikusai voltak. Visszautalt azokra a személyekre, akikkel a szövetségben együtt dolgozott, de akik azóta eltávoztak az élők sorából, s a kapott köszönetek egy részét rájuk hárította: elsősorban Domokos Gézára, Sütő Andrásra, Demény Lajosra, Szabó Károlyra, Pálfalvi Attilára, Csiha Kálmánra, Szabó Árpádra és másokra emlékezett. A többi köszönetet az RMDSZ-ben jelenleg is dolgozó személyeknek adta tovább, akik minden nyűg és baj dacára szolidárisan dolgoznak a közösség érdekében.
„Nem a jó elnök teszi a jó szövetséget, hanem a jó szövetség teszi a jó elnököt” – mondta. Hozzátette: arra bíztatja a következő elnököt, hogy szeresse a szövetséget.
A küldöttek a szövetségi elnök beszámolóját egyhangúlag elfogadták
Szabadság (Kolozsvár)

2011. február 28.

A 1989-es események után újonnan megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) első kongresszusát, nem éppen véletlenül, Nagyváradon tartották meg. A X. alkalommal megtartott tisztújító kongresszust szintén Nagyváradon tartották meg. A két kongresszus között sok víz lefolyt a Körösön.
A hajdani RMDSZ mára sok mindenben átalakult, korszerűbbé vált. Politikusai mára már rég elsajátították a politika mesterség fogásait. Tevékenységük jelentősen hozzájárult az ország imázs jelenlegi arculatának kialakulásához.
A mai RMDSZ, az elmúlt idők tevékenységét számba véve, igazán meg lehetne elégedve önmaga teljesítményével.
Mégis a 18 éve tartó „Markó uralomnak” pontosan az elnök elhatározása következtében vége lett. Feltehetnénk a kérdést, miért érezte úgy Markó Béla, jöjjön helyette más, akit valahogy bevallottan ő is támogatott, és az vigye tovább azt a nehéz örökséget, amit rá hagyott?
A kérdést az eljövendők fogják megválaszolni. Mert az eljövendő, megjósolható, semmiképp sem lesz egy nyugodt diadalmenet.
Köztudott dolog a siker nemcsak barátot, de nagyon sok rosszindulatot is kivált.
Az RMDSZ- re sokan irigykednek, és sokan örülnének annak, ha a kormányból, a politikai életből eltűnne. Éppen ezért, és az országban emberi életet élni vágyó magyarságnak volna annyi önfenntartó ösztöne, hogy a szirénhangokból ki tudja szűrni mindazt, amire neki nincs szüksége, és nézve a saját érdekeit, olyan egységet tudna alakítani, amely pont az országban élő magyarság közös érdekeit tudja továbbra is eredményesen védeni.
Sok jó tanács. Baráti szó. Sok megbecsülést tükröző mondat hangzott el, de a szó és a tett, a taps és a cselekedet között óriási a különbség. Ne felejtsék, egységben az erő. Az egységet kell megőrizni, és akkor az RMDSZ nem vesztheti el parlamenti szereplésének lehetőségeit.
Én, mint a sajtó embere lehettem a kongresszuson jelen. A teremben ülve, figyelhettem az eseményeket, melyek számomra világosan jelezték, mennyire érték mind az, amit az RMDSZ fennállása óta megvalósított. De jelzést érezhettem abban is, mennyi kísértésnek tehető ki az RMDSZ.
A mindenkori RMDSZ vezetők legnagyobb feladata az országban élő magyarság igényeinek a kielégítése. Amíg ez sikerül, addig van létjogosultsága a szervezetnek.
Szombaton, Nagyváradon az RMDSZ X. Kongresszusa 371 igen szavazattal Kelemen Hunort választotta elnökévé.
– Az RMDSZ újonnan megválasztott elnöke saját bevallása szerint, mivel kicsit meg volt hűlve, nem álmodott semmit, vagyis nem emlékszik semmire abból, amit álmodott. Reggel mégis, amint mondja, riadtan ébredt fel.
– Mitől féltél?
Nem féltem, de sorjáztam, mi a legfontosabb, amit már most el kell kezdeni és megoldani. Amikor az ember túl van egy ilyen hajszán, akkor a következő napon a ráváró felelősségre gondol. Nagyon nagy munka vár rám. Markó Béla 18 esztendeje után, a léc olyan magasra van állítva, mely azt jelzi, nem könnyű az örökség. Sok munka vár ránk.
Az elkövetkező napokban sok megbeszélés vár, mivel mindenkivel nyitottan akarunk tárgyalni. Nagyon át kell gondolnunk a tevékenységünket.
– Az újonnan létrejött koalíció elég világosan értésére adta az RMDSZ- nek a tárgyalási szándékát.
– Ezt normálisnak is tartom. De a tárgyalástól a megegyezésig azért van egy út is.
Eckstein Kovács Péter 118 szavazatot kapott.
– Nem vagy az ember, aki azt vallod, az élet megáll. Az élet megy tovább.
– Én úgy indultam ebben a versenyben, hogy meg akartam nyerni. De a küldöttek többsége a folytonosságot, a biztonságot választotta. Az én ajánlatom a változás volt. A változással szemben általában van egy kis óvatosság.
– De mégis a küldöttek negyede jelezte, van miben újítani és kell is, újítani.
– Én nagyon remélem, az új elnök, akinek ezúton is gratulálok, lesz füle meghallani ezeket az üzeneteket.
– Az eljövendőkben mindazokat, melyeket eddig vallottál, nem akarod feladni, felülvizsgálni?
Én 20 éve dolgozom az RMDSZ – nek, fel sem merül annak a lehetősége, hogy én elhagynám a szervezetet, ugyanakkor felújításra van szüksége, még az új elnökkel is.
Végezetül befejezném két gondolatsorral: A politikai mesterség egyik nagy erénye, ha kellemetlennek tűnő dolgot is úgy tudsz közölni, hogy az ne sértsen egyetlen értelmes embert sem. Valamint a három szerző: Paál Árpád, Kós Károly, Zágoni István által írt „Kiáltó szó”-ból vett idézettel: „Amit ma a magunk számára kérünk, amiért holnap harcba szállunk, és holnapután talán már szenvedünk is, de amit hitünk szerint végre is kivívunk, azt fogják kérni, azért fognak harcolni, szenvedni és azt fogják végül, kivívni magunknak szász és román erdélyi nemzettestvéreink is.”
Csomafáy Ferenc, erdon.ro

2011. március 2.

Pelcznyi megdöbbenés
Az önálló erdélyi magyar politika mellett voksoltak. Erről a politikáról írt Kós Károly a Kiáltó szóban.
Van, aki nyalásnak nevezte a román parlamenti pártok elnökeinek üdvözlő beszédét az RMDSZ nagyváradi kongresszusán, sokan a gesztust azért is furcsállották, mert egy nagyon kicsi alakulat volt a kedvezményezettje.
Pedig a román politikai vezetők RMDSZ-t méltató hozzászólásai csak akkor nevezhetőek nyalásnak, ha a FIDESZ alelnökének szavait az üdvözlőbeszéd kategóriába soroljuk. És nem is olyan kicsi párt az az érdekvédelmi szervezet, amely most kormányt buktathat (már buktatott!), vagy az ellenzéket juttathatja hatalomra (már juttatott!).
Igaz, hogy a mai állapot konjunkturális helyzet, de helyzet, amelyet a szövetség megpróbál maximálisan kihasználni. Az erdélyi magyarság számára pedig megnyugtató kijelentések hangzottak el a jelenlegi román ellenzéki és kormánypártok elnökeinek a szájából. Az, hogy tisztelik az erdélyi magyarságot, és méltányolják, hogy hozzájárult Románia stabilizálásához, az euroatlanti és uniós csatlakozáshoz.
Arra, hogy Emil Boc kormányfő, a Demokrata-Liberális Párt elnöke dicsérni fogja koalíciós partnerét, számítottunk. A Nemzeti Liberális Párttól is szinte kötelezően elvártuk a vállveregetést, de arra, megvallom, nem gondoltam volna, hogy a kongresszus legjobb beszédét (ezért a címért Eckstein-Kovács Péter szellemes, igazi demokratára valló beszédével versenyzett) a szociáldemokrata Victor Ponta mondja el.
Lehet, hogy kiszámított és számító volt a pártelnök, de néhány fontos problémát érintett. Mindjárt az elején jelezte: bár igaz, hogy az RMDSZ-t a Szociáldemokrata Párt legutóbbi kongresszusán nem az elnök, hanem Verestóy Attila képviselte, ám mivel Viorel Hrebenciuc nem ért rá, a küldöttek ezúttal kénytelenek lesznek beérni vele.
Más szintre emelkedett, emelkedhet a két politikai szervezet együttműködése, jelezte az elnök. Még két fogadalmát írtam be jegyzetfüzetembe. Először, hogy soha nem fog Bibliára tett kézzel megesküdni, hogy nem működik együtt az erdélyi magyarok politikai érdekképviseletével (Emil Boc korábban megtette).
Másodszor a példázatát arról, hogy autóversenyeken a navigátora Keleti Edwin, akinek, ha felborulnak (megtörtént), azt mondja viccből, Edwin nem jó felé irányítottál magyarul, így ő sohasem szeretné hallani az erdélyi magyaroktól azt, hogy nem jól vezette őket románként.
Az RMDSZ huszonegy éves munkájának eredménye hónapok alatt megsemmisülhet. A kisebbségi jogi garanciákat pillanatok alatt vissza lehet vonni. Ezért lényeges, hogy a jelenlegi ellenzék hogyan vélekedik a magyar kérdésről. Ezért legalább olyan fontos partnerei az RMDSZ-nek a román pártok, mint a magyarországiak; és nem csak a szövetségnek, de az erdélyi magyaroknak is létkérdés a jó viszony a bukaresti politikusokkal. Ami, úgy látszott Nagyváradon, meg is van.
Crin Antonescu nem csupán a maga nevében, hanem a pártja szeniorjainak, vezetőinek a nevében is méltatta az RMDSZ felelős viszonyulását a bel- és külpolitikai kérdésekhez. Úgy tűnik, a román pártok megértették azt az elvet, hogy a felelős kisebbség mindig a stabilizációs törekvéseket tartja üdvözítőnek, minden szélsőséges kilengéstől tartózkodik, mert a szélsőség önazonosságát, létét veszélyezteti. A pelcznyi döbbenetre pedig csattanós választ adtak a küldöttek. Az önálló erdélyi magyar politika mellett voksoltak. Erről a politikáról írt kilencven éve Kós Károly a Kiáltó szóban. Nyugtalanító kérdéseket vetnek fel az ilyen, ma eretneknek számító gondolatai: „A régi Magyarország nincs többé a számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transylvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs, és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökkön-örökké!”
A Kiáltó szó aktuális üzenete határon innen és túlra: Őrizzük meg Erdélyt! Szászok, svábok, zsidók már nincsenek, a háromnyelvű Transylvania kétnyelvűvé vált, és a magyar nyelv is romlásnak indult. Kihallatszott ez a pelcznyi döbbenet csendjéből: túl sok manapság az indulatszó...
Ambrus Attila, Új Magyar Szó (Bukarest)

2011. március 9.

Őszre új tanterveket ígérnek
A megyékben és a minisztériumban dolgoznak az új oktatási törvény módszertani szabályzóin, készülnek a sajátos tantervek a román nyelv oktatására, a törvény jó, rajtunk múlik, hogyan alkalmazzuk – szögezte le Király András kisebbségi oktatásért felelős államtitkár tegnap azon a sepsiszentgyörgyi szakmai tanácskozáson, amelyen a huszadik évfordulóját ünneplő Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége bemutatta új elnök- és székelyföldi alelnökjelöltjét.
A Kós Károly Szakközépiskolában tartott rendezvény meghívottjaként dr. Szíjártó István egyetemi docens, a Balaton Akadémia igazgatója A magyarság „szükség és érték" címmel tartott előadást.
Ki kell használni az új oktatási törvény nyújtotta lehetőségeket, ehhez ellenben újfajta iskolamenedzseri képességekre van szükség, amelyek nem a jogszabályoktól függenek, hanem a tisztséget betöltő igazgató személyiségétől – hangsúlyozta Keresztély Irma főtanfelügyelő, a szakmai kerekasztalként meghirdetett, de kevés hozzászólással zárult tanácskozás moderátora. Miután bemutatta a háromszéki iskolahálózat néhol túlméretezett, máshol elégtelen rendszerét, vázolta azokat az átmeneti stratégiákat, amelyekkel meg lehet menteni a kistelepülések iskoláit, valamint azokat a megoldásokat, amelyek az oktatás minősége érdekében az összevont osztályok felszámolását jelentenék az általános iskolák gimnáziumi tagozatán, elhangzott néhány, az új törvényt elmarasztaló, illetve méltató vélemény.
Egyesek lehetőséget látnak a szakoktatás fejlődésére, mások egyenesen felszámolását vetítik előre az új jogszabály értelmében; van, aki szerint jó a kötelező oktatás kibővítése, mások ellenzik, azt a kérdést ellenben többen feltették, hol vész el a gyermek az óvoda és a középiskola között, miért történik meg, hogy a mindenre nyitott, érdeklődő kisdiák a középiskolában közömbös minden iránt, sőt, dacos, amiért olyasmibe kényszerítik, amit nem szeret. A kérdésre többen is megadták a választ: nincs kellő idejű és mennyiségű pályaorientáció, divattá vált, hogy értelmi képességeitől függetlenül mindenki elméleti középiskolát végezzen, nincs szakmunkásképzés, a diákokat nem vonják be az iskola rendjének, fegyelmének fenntartásába, a kisebb tanulókkal való foglalkozásokba. Király András államtitkár optimista, szerinte, ha az oktatási intézmények vezetői időnként nemet is tudnak mondani, és meghúzzák a határt, hogy melyik iskolatípusba kiket vesznek fel, és milyen legyen az arány az elméleti, illetve a szakoktatás között, akkor minden rendben lesz. A jelen lévő pedagógusok, iskolaigazgatók nem ilyen derűlátóak, többek szerint a folyamatos változtatás, az új kormány-új szabályok többet ártanak az oktatásnak, mint amennyit használnak, s bár sokan várják, hogy mit hoznak a törvény alkalmazási útmutatói, abban hisznek leginkább, ami az osztályban és nem a minisztériumi irodákban történik.
Fekete Réka, Háromszék
Erdély.ma

2011. március 15.

Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács: Magyarnak lenni jó! – Kiáltvány
Az igazság, az emberi lélek az, ami nem változik: ugyanaz marad.
Kilencven éve Kós Károly a Kiáltó szóban megírta az országát, hazáját vesztett erdélyi magyarság kiáltványát. Minden szava igaz volt – akkor.
Minden szava igaz ma is – de a világ mégiscsak változik.
Mert igaz ugyan, hogy a Kárpát-medencei magyarság kétszer is elveszítette a Hazát, az is igaz, hogy a hiú remények sokszor öngyilkos illúziókba kergettek bennünket: mindazonáltal van még ország, ahol „az adjonistent magyarul viszonozzák”, és él még egy erős, egyre erősödő magyar közösség, amelyik így vagy úgy, de legalább ezerszáz esztendeje építi az emberiség közös jövőjét.
Ennél rosszabb idők is voltak. Sokkal rosszabbak ennél. A nemzethalál a tatárjárás, a törökdúlás, a labancvilág, a kommunizmus és számtalan más vész és veszedelem formájában sokszor megkörnyékezett bennünket.
És nézhettünk nyugat felé, amíg könnyes lett a szemünk. És néztünk kelet felé, amíg össze nem szűkült a szemünk.
Az igazi újulást mindig az hozta, amikor magunkba néztünk. És felfedeztük, újra, hogy magyarok vagyunk, bárhol, bármilyen felségjel alatt. Újulást magunktól kell várnunk, és magunknak kell hoznunk: szorgalommal, önfeláldozással, hittel.
Miként tettük ezt 1848-ban, 1956-ban és 1989 decemberében.
Mert mindig van feltámadás, hogyha hittel hisszük.
Magyar feltámadás is van. Nem lesz, hanem van. Egy ideje újra, az új idők új jegyeiben megújul, erősödik, gyarapodik, egységesül a magyarság. Felvidék, Délvidék, Kárpátalja, Erdély, a magyar diaszpóra és az Anyaország ezernyi hajszálere egyesül most a honosítás útján, és hozza újra közelebb szívünkhöz a 15 milliós magyarság teljességét.
Nekünk, magyaroknak, legyünk bár székelyek, kunok, csángók, jászok, bármelyik hímzés a nemzet köpenyén: egyetlen Hazánk van. A Hazára kell tekintenünk, amíg az a „Haza” névre érdemes: és most ismét érdemes.
A világnak ebben a sarkában, ahol élünk, megtanultunk egymással élni, néha egymás ellenében is. De megtanultuk azt is, hogy együtt könnyebb és hasznosabb, mint egymás ellen. A románságnak nem vagyunk ellenségei Erdélyben, ahogyan a románság sem nekünk. Nem vagyunk többek, de kevesebbek sem: és ezt meg kell értenie mindenkinek, hogy jogunk, célunk és saját jövőnk van Erdélyben. Nem mások ellenében – hanem önmagunkért.
A legsoványabb békesség is jobb, mint a legkövérebb veszekedés: és egy székely közmondás szerint a jó szomszédság titka az erős sövény. Ezért hát építsük fel magunk köré újra magyarságunkat, intézményeinket, anyagi lehetőségeinket. Legyünk szelídek, mint a galambok, és okosak, mint a kígyók.
Erdély közös bennvalónk: de csak a mi nyelvünkön Erdély, mindazzal, amit ez magyarként jelent. Hinnünk kell abban, hogy ez a jelentés nemcsak hogy nem vész el, de kibővül dédunokáink számára is – és újra lesz magyar Erdély, és lesz Székelyföld: ahogyan most is van a felszín alatt. Nem valakik ellen: hanem önmagáért, mert létezik.
És hogy létezik, ez az örök hitnek köszönhető, és az áldozatnak is. A lófőként hadba induló székelyeknek, az adót fizető polgároknak, az ágyúöntő iparosoknak, a jövőteremtő igékkel élőknek.
A mi feladatunk sem kevesebb. Tisztességgel, munkával, és legfőképpen: hittel kell újraépítenünk Erdélyországot, Székelyföldet. Helyben cselekedve, de összefüggésekben gondolkodva – mert most ilyen idők járnak.
Ebben a fáradozásunkban nem vagyunk egyedül. Ismét együtt vagyunk, az egész Kárpát-medence magyar népe, szemben a balsorssal: mert amíg van egységes nemzettudat, addig jövőnk is van.
Hogy meddig, az legfőképpen rajtunk múlik. És az is, hogy ez a jövő milyen lészen.
A tatárjárás után kevesen hitték, hogy lesz még Magyarország, és mégis eljött Mátyás tündöklő országlása. A világosi fegyverletételnél minden elveszett – és mégis „fölébredt a szolga népek Bábele”! És ’56 világosságot gyújtott a kommunizmus sötét ködében, és ’89 decemberében kiderült, még reménytelen helyeken is születhet új élet.
Ezért születik hát újra magyar világ, magyar jövő, székely világ, székely autonómia, és minden, amivel nemcsak őseinknek, hanem magunknak is tartozunk.
Kilencven éve Kós Károly írta:
„Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.
De kiáltom mégegyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való; mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk.”
A világ folyamatosan változik. De a lényeg örök érvényű: és ez a mi megtartó erőnk. Higgyünk benne! Magyarnak lenni jó.
2011. március 15.
Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Erdély.ma

2011. március 16.

Hiszünk az erdélyi magyar jövőben
Méltósággal ünnepelt Marosvásárhely magyarsága
Nekünk, erdélyi magyaroknak nem szalmalángra van szükségünk, kitartóaknak kell lennünk még legalább ezer évig, hogy dolgainkat rendezni tudjuk. Mi, akik itt vagyunk, erdélyi magyar jövőt építünk. Éreznünk kell, hogy hiszünk a magyar jövőben, hiszünk az erdélyi magyar jövőben. Amíg olyan eszményképeink vannak, mint Márton Áron püspök, mint Wass Albert, Kós Károly vagy Bethlen Gábor, amíg ilyen nagy elődök világítják az utat, addig ezt az erdélyi jövőt fel tudjuk építeni – jelentette ki dr. Kelemen Atilla, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke.
Elmondta, hogy a megye 73 településén ünnepelték a magyarok tegnap a nemzeti ünnepet. Kijelentette, szereti, ha rend van körülötte, s mivel túl sok volt a vita, hogy a székely zászlót kitegyék-e vagy ne, úgy gondolta, van még egy szabad lyuk, s megkérte, tegyék ki a székely zászlót is. A javaslatot a tömeg tapssal jutalmazta.
Harcolj, harcolj, föld, a téllel,/Ne félj, megbírod, levágod,
S szabadságodat kivívod,/Tavasz a te szabadságod.
Petőfi szavait idézte Lokodi Edit, a megyei tanács elnöke. Kijelentette:
– Ünnepelni jöttünk a Székely vértanúk emlékművéhez. Emlékezünk az 1848-as szabadságharcra itt, Erdélyben, az anyaországban, és szerte a világon, ahol magyarok élnek. Rajtunk múlik, hogy megtartsuk közösségünk egységét, ne engedjük, hogy aktuálpolitikai harcokban megosszanak minket. A tél elmúlik, jön a tavasz, a föld megvívja saját harcát újra és újra. Folytassuk hát mi is munkánkat, bízzunk egymásban a márciusi ifjak hitével. Vállaljuk, ha kell, a lehetetlent is, mert mi, erdélyi székelyek, hisszük, hogy megmaradunk őseink hagyatéka szerint – mondta egyebek mellett az elnök asszony.
Államfői és kormányfői jókívánságok
Traian Basescu államfő üzenetében, amelyet Szabó Árpád, a megyei tanács alelnöke tolmácsolt, kiemelte: Történelme során a magyar nép bebizonyította: olyan nemzet, amely képes küzdeni a szabadságáért. Bizonyította ezt 1956- ban is, mikor fellázadt a kommunista diktatúra ellen, és bebizonyította 1989 decemberében is, mikor románok és magyarok együtt harcoltak a kommunista rezsim megbuktatásáért. Tőlünk függ, hogy életben tudjuk-e tartani az 1848-as forradalom eszméit. Kötelességünk megőrizni történelmi értékeinket, üzente az elnök, arra szólítva, hogy az elkövetkezendőkben is közösen vegyünk részt a társadalom modernizációjában.
Emil Boc a "Magyar Köztársaságot és a baráti magyar népet" köszöntötte, amellyel, mint fogalmazott, "nemcsak történelmi múltunk, de európai jövőnk is összeköt". Kiemelte: a magyar közösség képviselői a parlamentben és a kormányban jelentős mértékben hozzájárultak a reformok életbe ültetéséhez, s "megmentették Romániát a gazdasági összeomlástól". – Az RMDSZ komoly és megbízható partnerként járult hozzá a reformfolyamatok életbe léptetéséhez. A nemzeti kisebbségek általában, ezen belül a magyar közösség Románia szellemi gazdagságának olyan fontos forrása, amelyet támogatni kell a nemzeti kulturális örökségünk kiteljesítése érdekében – fogalmazott a kormányfő. Az üzenetet Bárczi Győző alpolgármester olvasta fel.
Bajtai Erzsébet, Magyarország bukaresti nagykövetének felesége a magyar államfő és Orbán Viktor miniszterelnök üdvözletét hozta Marosvásárhelyre.
Segítsünk 1848 eszméi beteljesülésének
Csegzi Sándor alpolgármester 1848 szellemét idézve jelentette ki, hogy annak jelszavai megvalósultak, kivéve a testvériséget. Három testvért említett: egyik az itthon megmaradás mindennapi küzdelmeiben, egy kríziskormányban vállalt szimpátiavesztéssel járó szerepet, a másik a nemzeti hovatartozásunkat igazoló, annyira várt és elérhetetlen kincsként érzett kettős állampolgárságot nyomasztó kampányhangulatra váltotta, a harmadik meg kapkodja a fejét, hogy megcsappant jövedelmével (nyugdíj vagy fizetés) és kisebbségi kiszolgáltatottságával melyikhez is álljon közelebb.
Segítsünk 1848 eszméi beteljesülésének! Segítsünk Petőfi Sándornak, Kossuth Lajosnak, Széchenyi Istvánnak, a 13 aradi vértanúnak, s még annyi másnak, segítsünk magunknak, segítsünk gyermekeinknek, hogy az egységes nemzetbe vetett hit, az összefogásban megnyilvánuló testvériség ne csak eszme, hanem valóság lehessen! Tegyük ezt a forradalom jegyében, nem látványos fogadalmakkal, szólamokkal, hanem az egyszerű, belülről jövő, természetes magyar érzelmünkkel. Ez lenne a mi feladatunk, érdemünk és esélyünk egyben – mondta végezetül Csegzi.
A Székely vértanúk emlékművénél, a Postaréten összegyűlt többezres magyarság együtt énekelte a magyar és a székely himnuszt. A rendezvényen, amely koszorúzással ért véget, felléptek a marosvásárhelyi egyesített kórusok, a mezőcsávási fúvószenekar, Szabó Előd, a Titán együttes szólistája, Sebestyén Aba színész. Műsorvezető Nagy István színművész volt.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

2011. március 20.

Rendszeresen megrongálják Dsida Jenő sírját
Romokban a házsongárdi temetőkertben nyugvó Dsida Jenő sírja, de nem csak az övé, úgy tűnik nincs aki megmentse Kós Károly, Reményik Sándor, Szenczi Molnár Albert nyughelyét sem.
Az 1585-ben megnyitott kolozsvári házsongárdi temető Európa egyik legrégebbike, talán a leghíresebb magyar temető, erdélyi panteon, a magyar művelődéstörténet kegyhelye. A temető a „lombos Házsongárd" dombjáról kapta nevét. Hírét nemcsak az itt nyugvó jeles személyiségeknek, hanem régi sírköveinek, művészi emlékműveinek is köszönheti.
A sírokat mostanában azonban nemcsak az idő rombolja, a helyiek elmondása szerint sorozatosan vandálok is dúlják azokat, így hiába a temető műemléki védettségű, mára pusztulás fenyegeti. Megmentéséhez a dunántúli Szilsárkány polgármestere, Zöld Péter adománygyűjtő akcióba kezdett, 174 kistérségi társulás segítségét, támogatását kérte, egyelőre kevés sikerrel. Eddig ugyanis hiába a széleskörű felhívás egy millió forintot sikerült csak összegyűjteni.
A Házsongárdért Alapítvány több mint tíz éve alakult és próbálja megmenteni a temetőkertet. Eddig saját erejéből 90 síremléket és öt kriptát állítottak helyre a diákok. Néhány hónapja azonban azt kellett látniuk, hogy ismeretlenek több sírt is darabokra törtek. Gergelyné Tőkés Erzsébet, az alapítvány elnöke a Vasárnapi újság műsorának elmondta, összegyűjtötték a törmelékeket, hogy az ősi darabokat helyreállítsák, ám már másnapra eltűntek, a tapasztalatok szerint valahol egy betonalapban végezték. Mint mondta, a műemlék sírkertben folyamatos a betonozás – a védett temetőben egyébként tilos – új építmények épülnek egyik-napról a másikra.
A megoldás szinte lehetetlen, mert ugyan a kulturális minisztérium óvná a műemlékeket, ahhoz azonban, hogy lépni tudjanak azok helyrajzi számát kéri. Azt pedig – mivel időközben titkosították is az adatokat – a Házsongárdért Alapítvány nem tudja megszerezni. Marad tehát a tehetetlenség és a rongálásokat követő, eddig eredménytelen feljelentések sorozata.
Kossuth Rádió. Erdély.ma

2011. március 23.

A függetlenség ára (Húszéves a pedagógusszövetség)
A legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy sikerült kiépíteni és máig egybetartani egy erős szakmai szervezetet — mondta lapunknak Lászlóffy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének leköszönő elnöke.
A szövetség március 26-án Szovátán tartja tisztújító küldöttgyűlését, a napokban öt erdélyi városban, köztük Sepsiszentgyörgyön mutatkozott be az új elnökjelölt, Burus Siklódi Botond. Az RMPSZ székelyföldi alelnöke tisztségére a szervezet Kiss Imrét, a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola igazgatóját jelölte, aki szolgálatként értékeli ezt a munkát.
Az RMPSZ húsz esztendővel ezelőtt, nyolcvanhat magyar pedagógus jelenlétében tartotta alakuló ülését a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium dísztermében. Akkor kettős célt tűztek ki: szakmai védelmet nyújtani pedagógusoknak, diákoknak, szülőknek és képzések, különféle programok révén segíteni a minőségi oktatást. Ezért hozta létre az RMPSZ a Bolyai Nyári Akadémia képzési rendszert, amelyre évente az egész Kárpát-medencéből érkeznek résztvevők. A szövetség erdélyi körútjának háromszéki látogatása alkalmából Lászlóffy Pált a húsz év sikereiről és kudarcairól kérdeztük. A leköszönő elnök többek között elmondta, a megyei és területi szervezetek, valamint a három területi és egy országos központ, illetve információs iroda olyan infrastruktúra, amely az RMPSZ-t erős szervezetté teszi, és hogy máig megmaradt, azt bizonyítja, a magyar pedagógusok szükségét érzik ennek a szakmai közösségnek. "Bár egyesek próbáltak minket más útra téríteni, elmarasztalni, mindvégig megőriztük politikai függetlenségünket, nem vagyunk elkötelezettek semmilyen irányban, talán ez volt az oka, hogy sem az oktatási minisztériummal, sem az RMDSZ oktatási főosztályával nem volt igazán jó a kommunikáció, nem használták ki eléggé, hogy létezik egy erős szakmai szervezet" — válaszolta Lászlóffy Pál arra a kérdésünkre, hogy miért nem érezhető kellő súllyal az RMPSZ jelenléte a jogszabályok, tantervek, tankönyvek tekintetében. A csíkszeredai pedagógus, iskolaigazgató alapításától irányította a szervezetet, amelyet "rendezett anyagi háttérrel és jól elképzelt programokkal" kíván átadni utódjának. Burus Siklódi Botond, a Hargita megyei Apáczai Csere János Pedagógusház igazgatója, az RMPSZ egyetlen elnökjelöltje sepsiszentgyörgyi bemutatkozásán a tennivalókról beszélt. Fontosnak tartja a szövetség gazdasági hátterének fejlesztését meglévő intézményei révén, hogy ne csak pályázati pénzből működtessék programjaikat; a fiatal pedagógusok bevonását a szervezeti munkába; a Bolyai Nyári Akadémia hivatalos elismertetését kreditpontokkal járó képzésként; iskolamegtartó stratégiák kidolgozását a szórványban, illetve az új oktatási törvény adta lehetőségek legnagyobb fokú kihasználását.
Karácsonyi Zsigmond
MÚRE-elnök. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. március 23.

Rongálás a Házsongárdi temetőben?
Lapuknak adott nyilatkozatában László Attila, Kolozsvár alpolgármestere elmondta: a napokban a sajtóból értesült, hogy rongálások történtek a Házsongárdi temetőben.
– Ma (tegnap – szerk. megj.) a sajtóban megjelentek alapján azonnal intézkedtünk. Kimentünk a helyszínre, de semmi rendellenességet nem tapasztaltunk. Körbejártuk Dsida Jenő és Kós Károly sírhelyét, de rongálás nyomát nem találtuk – fogalmazott a tisztségviselő.
Az alpolgármester szerint a Házsongárdi temető és az őrség vezetőségének a képviselőivel járt a helyszínen.
– Ismétlem: semmilyen rongálásra utaló jelet nem találtunk. Korábban román és magyar részről az illetékesekkel megállapodtunk abban, hogy ilyen esetekben a tiszteletteljes kérésem az: jelezzék az esetleges incidenseket a temető felügyelőségének. Ebben az esetben a vezetőség a belső működési rendszabályzat alapján jár el. Amennyiben valaki nem bízik a kollégáimba, akkor jöjjön a városházára, és megtesszük a szükséges lépéseket – szögezte le László Attila
K. O. Szabadság (Kolozsvár)

2011. március 28.

Európai autonómiák, szükség és lehetőség között
Decentralizált autonómia tanácsokra lenne szükség
A Kohézió Egyesület Értékkeresőben című sorozata keretében Bakk Miklós docens, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára szép számú érdeklődőnek tartott előadást szombaton a Kós Károly Közösségi Központban az európai autonómiamodellekről.
A BBTE oktatója az autonómia meghatározásából (öntörvényű közösség) és alapvető céljából (megoldás potenciális interetnikus konfliktusok kezelésére) kiindulva bemutatta az autonómiaformákat, az Európa-szerte működő autonómiamodellek széles palettáját, a kulturális, személyi elvű autonómiától a területi autonómiáig. Az előadó vetítettképes előadása során részletesen beszélt a finnországi svédek, illetve az Aland szigeteken élő svédek által élvezett különleges autonómiaformákról, amelyek számunkra irigylésre méltó modellek, de még ezek sem tudták meggátolni teljesen a finnországi svédek asszimilációját és számbeli fogyását. Az előadást követő vita során Bakk Miklós azt is elmondta: a romániai magyarság két nagy lehetőséget is „elpuskázott” az autonómia kiharcolására, a rendszerváltás pillanatát és az Európai Unióhoz való csatlakozás pillanatát. Románia esetében differenciált autonómiaformákra lenne szükség, amelyekről Bakk Miklós az alábbiakat nyilatkozta a Nyugati Jelennek:
– Románia esetében az előadásom során említett autonómiaformáknak egy sajátos kombinációját lenne jó megvalósítani, a területi autonómia és a kulturális autonómia egyfajta összehangolását. A területi autonómia lenne a jó megoldás a székelyföldi tömbmagyarság számára, az Erdély többi területén élő magyarok számára pedig egy átfogó regionális reform, másrészt annak a kulturális autonómiával való ötvözése hozhatna olyan megoldásokat, amelyek jól intézményesülhetnének.
– Az „elpuskázott” lehetőségek után mi hozhat most előrelépést az autonómia ügyében?
– A kulturális autonómia törvényét el kell fogadtatni, de természetesen nem abban a rossz formában, ahogy beterjesztésre került. Alapvetően két dolgot kell változtatni a törvény tervezetén. A kisebbségi törvény eredeti változatához képest a Kulturális Autonómia Tanácsának a megválasztása semmiképpen sem történhet belső választással, hanem, amint az előadás közben is bemutattam, akár a magyar, az észt vagy a szerbiai minta alapján egy közjogilag szabályozott, plurális választás alapján kell létrehozni ezeket az autonómia tanácsokat. Másrészt fontos lenne az, hogy ne csak egy központi Autonómia Tanács jöjjön létre, hanem megyei, területi tanácsok is. A jelenlegi törvénytervezetben egyetlen kulturális autonómia tanács hozza meg a döntéseket, a központi, amely lényegében Bukarestben a kormányzat mellett működne. Ez nem lenne igazán jó megoldás, decentralizált autonómia tanácsokra lenne szükség.
– Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács zászlajára tűzte az autonómia ügyének képviseletét. Mit tehet egy kis mozgalom, egy most születő párt az autonómiáért?
– Az EMNT jelen pillanatban egy kisebb és gyengébb szereplő a már plurálissá vált erdélyi magyar politikai palettán. Kettős szerepet tölthet be az autonómiáért folytatott politikai harcban. Egyrészt legyen erőteljes kritikusa mindenütt és minden olyan kérdésben, amely nem konszenzusosan és szakmailag nem kellően megalapozott módon mutat az autonómia intézményesítése irányában – utalhatnék itt a kisebbségi törvényre – másrészt pedig létre kellene hoznia azt a mozgalmi komponensét az autonómiáért folytatott harcnak, amelyik hiányzik. Az elmúlt 15-20 év politikai harca annak a jegyében telt el, hogy az RMDSZ-re mint egyedüli politikai képviselőre a magyar választók rábíztak mindent. Mára látjuk azt, hogy nem elég ez a négyévenkénti szavazással történő rábízás, nagyon sok kérdésben a civil társadalomnak kell magához ragadnia a kezdeményező szerepet. Úgy gondolom, hogy az autonómia küzdelemben is van egy ilyen szerepe a civil társadalomnak.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

2011. április 6.

Replika Tusványosra, az egyetem alapkõ letételén elhangzottakra, új tanügyi törvényre
Gesztusok korszakát éljük
A Sapientia egyetem tízéves. Visszatekintésre érdemes múlt, lehet ünnepelni. Ez az egyetemi hálózat a magyarság stratégiai kérdésévé vált, és a magyar tudományos élet jelentõs központjait alakította ki, azonban a magyarságérdek szempontjából igen fontos, hogy mekkora most ez az egyetem, és mekkora lehetne? A nagyságrendjével és hatósugarával hogyan illeszkedik az erdélyi magyarság nagyságrendjéhez és elvárásaihoz? Mit tud lefedni ez az intézet az erdélyi magyar felsõoktatási igénybõl, mert az öröm teljességéhez ez is hozzátartozik. Ennek az intézetnek a diákjai sajnos, a jelenleg felsõoktatásban tanuló magyaroknak alig 8%-a, s még sajnálatosabb, hogy ez az arány jóval kevesebb, ha elfogadjuk azt az állítást, hogy arányainkhoz mérten s az egyenlõ esélyek biztosításához 65 ezer magyar gyereknek kellene tanulnia a felsõoktatásban Romániában.
?römünkre szolgál, hogy mindebbe a magyar állam évi két milliárd forintot fektet. Szép anyaországi gesztus, s a lelke rajta, hogy ez mindig ilyen nagy maradjon. Várható azonban, hogy míg a világ, ez így legyen? Így is, ebben az egysíkúan strukturált felsõoktatási rendszerben a magyar egyetemistáknak több mint a fele román nyelven tanul. A kérdés, hogy az a közel 8% mennyire oldhatja meg a jövõben a már beszûkített oktatás miatt kialakult alulképzettség nyomorát? Ha van ilyen nyomor, az diszkrimináció. Akkor még inkább igaz az, hogy a magyar állam, a nagyságrendtõl eltekintve is szépen teljesíti erkölcsi kötelességét, míg a román állam a kutyakötelezettségét sem. Az egyik fizet, a másik hunyó marad.
Ha megnézzük jobban, hogy kire is tartozik saját polgárai oktatási-nevelési költségeinek a fedezése, másként látjuk román-magyar közéletünket. Kérdés, hogy miért veszi át a magyar állam ezt a kötelességet a román államtól? Nincs helye milliárdjainak akár otthon, akár határokon túl? Igaz, jó helyre került az eddig elköltött kb. 20 milliárd. Átvenni a kötelezettséget a román államtól nem tekinthetõ ugyan pazarló gesztusnak, de felmerül a kérdés: a magyar adomány a román költségvetés mentesítésére szolgál? Szép gesztus: nemcsak az erdélyi magyarok gondjainak enyhítésére, hanem történelmileg is, nemzetközi téren is izgalmas újdonság a román költségvetést kímélõ gesztus.
Nemcsak nagy öröm az erdélyi magyarok számára egy önálló magyar egyetem létrehozása, még ha az olyan pici is, mint a Sapientia, hanem megoldást keresõ nagy ügy. De kérdezhetjük: miféle egyetem ez? Magánegyetem? Nem, mert állam finanszírozza, még ha idegen is. Tulajdonosa van? Ki az? Az egyházak? Ez világkuriózum mert más állam finanszírozza más állam magánegyetemét és az egyháztól költségmentes patronálást élvez. Milyen egyveleg ez? - vette ki a szót a kétkedõk szájából, a Sapientia alapításakor a kõletétel alkalmából beszélõ, erdélyi szívekhez nõtt magyar államtitkár. Ha nem is akadémikus szóhasználat az egyveleg mégis van valami igaz benne. Még jobban hangzik az a fogalom, hogy ez egy sikeres és dicséretes pótmegoldás. Nehéz azonban szemet hunyni a tények felett, mely szerint könnyebb egy államnak elfogadni, hogy más állam költségvetésébõl egyetemet hozzanak létre és tartsanak fenn, mint teljesíteni kötelességét saját állampolgáraival szemben. Sõt, a haszonélvezõk (az erdélyi magyarok) politikusainak is könnyebb erre hangolódni, mint kiharcolni védenceik jogát egy önálló állami felsõoktatási intézményhez.
Megalapozottan kérdezzük, hogy mindez helyettesítheti az állami magyar egyetemet? Lemondunk eddigi igényeinkrõl, s beletörõdünk magyar egyetemünk megszüntetésének történelmi gyalázatába. abba, hogy nincs esély rehabilitációra?
Igaza van Kató Bélának, amikor az Erdélyi Magyar Tudományegyetem kõletételének az ünnepségen azt mondta: annyi levert fészek után most új hajlékot kívánunk építeni. Az a meggyõzõdése viszont, hogy az elkövetkezõ néhány hónapban, amikor jóváhagyják az egyetem teljes akkreditációját, elmondható lesz, hogy az erdélyi magyar közösség jelentõs lépést tett az egyenjogúság felé - bennem igencsak kételyeket ébreszt. Mindez valójában csak az egyenjogúság hiányának bizonyítása, mert ha adófizetõként egyenlõk vagyunk, akkor ráfordítások szempontjából is egyenlõknek kellene lennünk az állam számára, és eszerint - visszaérdemelhetnénk nagy hagyományokkal rendelkezõ egyetemeinket.
Az alapkõ letételénél jelenlevõ, a határon túliak által nagyrabecsült magyar államtitkár szerint, a Sapientia ugyanakkor egészen egyedülálló példája a magyar történelmi egyházak és az anyaország együttmûködésének. Ez is szép és igaz, ha csak ez lenne az egyedüli út. Tíz éve nagyon sokan szkeptikusan fogadták az egyházak által létrehozott, magyarországi finanszírozású magánegyetem hírét - mondta az államtitkár. ?s lám, a Sapientia ma már ott tart, hogy szakmai akkreditációval rendelkezik, és csak a politikai akkreditáció hiányzik - összegezte az eddigi eredményeket. Az a meglátása, miszerint: az alagútból kiértünk, itt vagyunk, új lendülettel állunk neki ennek a munkának. Nagy örömömre szolgál, hogy a magyar külpolitikának és nemzetpolitikának újra kiemelkedõ jelentõségû intézménye lesz Erdély vonatkozásában a Sapientia - részben igaz, de ugyanakkor kételyeket is ébreszt. Vitathatatlan, hogy mindez magyar külpolitikai siker, azonban túlontúl kis siker ahhoz, hogy kint legyünk az alagútból, hiszen egyetemi alulképzettségünk nem oldódott meg, a román állam pedig semmi lényegeset nem tett az ügyben. ?szlelni kellene, hogy ez a kissé felnagyított siker elhomályosíthatja a valós jogokat. Külpolitikai sikerrõl akkor beszélhetünk, ha államközi egyezmény kötelezné Romániát az állami magyar egyetem újraindítására.
Kós Károly hagyakozik így a Kiáltó Szóban: Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. Ezt idézi a Sapientia rektora az alapkõ-letételkor. Nehéz hinni, hogy az idézet értelmezése alapján egyik ország építsen egyetemet a másik országnak, mert a Kiáltó Szóban az is benne foglaltatik: Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. Ez örök igazság, ha társítjuk a mondáshoz a gondolatot, hogy önálló, saját oktatási rendszer nélkül nincs autonómia sem.
A Sapientia egyetem része az erdélyi önálló magyar oktatási rendszernek. De, ha egy egyetem jövõképe több száz évet ölel fel, arra is kell garancia, hogy soha senki nem zárja el a finanszírozási csapot. Tudott dolog, hogy tíz év alatt vékonyabban is folyt a csap. Tehát a gesztus szép, de ki biztosítja, hogy ez a támogatási forma korszakokat átívelõen idõtálló lesz?
Tavaly Tusnádon, a nyári szabadegyetemen, Az állami magyar egyetem lehetõségérõl - nyílt lapokkal címû panelen az egyik elõadáónak, Hantz Péternek nem akadt támogató partnere az állami magyar egyetem visszaállításának ügyében, a három magyar egyetemi képviselõvel szemben. Ez a kérdés komolyabb, életbevágóbb ügye a magyarságnak egy tusványosra erõszakolt show-mutatványnál, ahol négy színpadi szereplõ okosakat mond a bámuló közönségnek. Sajnos, húsz év alatt sem a számtalan, kompetens szakmegnyilvánulás, sem a többszázezres aláírás, sem az államügyekbe keveredett politikai hõzöngõink nem vitték sikerre az állami magyar egyetem ügyét, a tusványosi show-mûsor sem volt más, mint kipipálása egy mégiscsak fontos ügynek. Hantz állítására, miszerint: a magyar tagozatoknak nincs se anyagi, se nyelvi, se szakmai önállósága hogy a magyar oktatók mindig csak ilyen-olyan helyettesek, ez örök infantilizmust idéz elõ illetve, hogy nem az a gond, hogy nincsenek szakemberek, hanem az, hogy személyzeti kérdésben nem dönthet önállóan a magyar vonal - az egyik intézményvezetõ ellentmondó kérdésfelvetéssel válaszolt: Hány magyar fiatal maradt le az egyetemi oktatásról, mert nincs magyar állami egyetem? (sicc!) A másik egyetemvezetõ szerint: Lassan lasszóval fogjuk a jelentkezõket az egyetemre, nemigen sikerül betölteni a magyar fiatalok számára rendelkezésre bocsátott helyeket. (sicc!) A harmadik vezetõ szerint a Bolyai Egyetem ma már messze nem azt jelenti, amit 1990-ben annak neveztünk. Nem kivitelezhetõ az, hogy a régi elképzelés szerint leválasztjuk a hajdani Bolyai Egyetemet a 

2011. április 11.

Az erdélyi népi építészet remekeirõl
Udvarhelyszék jellegzetes népi építészetével foglalkozó könyvet mutattak be a kolozsvári magyar fõkonzulátuson a hétvégén. Furu Árpád építõmérnök, a Transylvania Trust Alapítvány munkatársa Udvarhelyszék népi építészete címû, a Glória Könyvkiadó gondozásában megjelent legújabb kötetét Szilágyi Mátyás magyarországi fõkonzul üdvözlõ beszéde után Pozsony Ferenc, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, valamint Balassa M. Iván magyarországi etnográfus méltatta.
A szerzõ munkássága gyakorlatilag Kós Károly életmûvének folytatása, a neves erdélyi polihisztor munkáját egészíti ki - fogalmazott Pozsony Ferenc, aki azt is elmondta: Furu Árpád nemcsak az épületekkel foglalkozik, hanem figyelmet fordít az udvarhelyszéki emberekre is. A kötet mintegy százötven udvarhelyszéki települést mutat be a jellegzetes népi lakóházak részletes leírása és összehasonlítása révén.
Ugyanakkor az alapos kutatómunka során a szerzõ a régióbeli településszerkezeteket is ismerteti. Furu Árpád korábban Torockó és Kalotaszeg népi építészetét bemutató kötetet jelentetett meg.
Sipos M. Zoltán

?j Magyar Szó (Bukarest)

2011. május 6.

Tõkés László EMNT-elnök a leendõ néppárt céljairól
Már a jövõ nyári önkormányzati választásokra együttmûködést javasol az erdélyi magyar politikai szervezeteknek Tõkés László, elõválasztásokat kezdeményezve a romániai magyarság körében, és az így kialakult sorrend alapján valamennyi magyar párt már a helyhatósági megmérettetésen közös listát indítana. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke a Krónikának adott interjúban úgy véli: az általa ajánlott újfajta összefogás nélkül sem autonómia, sem magyar jövõ nem képzelhetõ el Erdélyben, a bejegyzés elõtt álló EMNP pedig a legmodernebb párt lesz Romániában.
Az Erdélyi Magyar Néppárt alapítását kezdeményezõ bizottság tagjai csütörtökön benyújtották a bejegyzéshez szükséges iratokat és aláírásokat az illetékes bukaresti bírósághoz. Mi indokolja egy új magyar politikai alakulat létrehozását ma, Romániában? ?n szerint mennyire van fogadókészség az erdélyi magyarok körében az új párt iránt?
- Az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozása nem öncél, hanem az új párt az erdélyi magyarok politikai eszköze kíván lenni. Ezelõtt kilencven esztendõvel Kós Károly már kiáltotta a célt a magyarság nemzeti autonómiáját, és a hozzá vezetõ utat is megmutatta: Dolgozni kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk - írta teremtõ nekifeszülésében. A Kiáltó Szó közel egyszázados évfordulóján mi ehhez a hagyományhoz nyúlunk vissza: élni akarunk, magyarként akarunk boldogulni szülõföldünkön, tehát dolgozni fogunk, munkára szervezõdünk. Semmi többrõl vagy kevesebbrõl - errõl van szó. A megmaradásunkhoz elengedhetetlen az önrendelkezés kivívása. Ennek kimunkálásához megítélésünk szerint egy új eszközre is szükség van - ezt pedig egy hatékony, kis költségvetésû, ám modern és európai néppártban látjuk. Az EMNP a legmodernebb párt lesz Romániában. Az iránta való igényrõl elég, ha annyit mondok, hogy közel harmincezer aláírást, fölös csinnadratta nélkül, rendkívüli gyorsasággal gyûjtöttünk össze - rövid idõ alatt eleget tudtunk tenni Európa legkirekesztõbb párttörvénye elõírásainak.
- A fogadtatáshoz tartozik az is, hogy az EMNP leendõ politikai ellenfelei - vagy akár partnerei - nem várják tárt karokkal az új alakulatot. Szász Jenõ MPP-elnök például megkésett, felesleges kezdeményezésnek nevezte az ?n pártalapítási szándékát, az RMDSZ pedig egy belsõ, részletesen nem ismertetett felmérésre hivatkozva állítja, hogy a romániai magyarság 80 százaléka nem akar újabb pártot, nem ért egyet a magyar közösség megosztásával. Ezekrõl mi a véleménye? - Mindenki a maga lovát dicséri - és ez önmagában így is természetes. Túl azonban az önös pártérdekeken, mégiscsak el kell tudnunk fogadni azt, hogy a sokszínûség, a politikai pluralizmus európai, sõt egyetemes érték. Mifelénk még mindig az a felfogás dívik, hogy csakis mások ellenében, mások puszta létjogának a tagadásával tudjuk megmutatni a saját erõnket. Mi nem valami vagy valakik ellen, hanem valakiért és valamiért: az erdélyi magyarságért, magyar közösségünk jövõjéért szervezkedünk - és ennek érdekében nem legyõzni, hanem meggyõzni akarjuk a másikat. Egy olyan idõszakban, melyben a tényleges megosztás már olyan mértékeket öltött, hogy erdélyi közösségünknek több mint a fele már el sem megy szavazni, vagy netalán román pártokra voksol - ebben a helyzetben végre már vegyük észre, hogy olyan plurális összefogásra van szükség, mely még azokat is megmozdítja, akik eddig távolmaradásukkal jelezték, hogy megundorodtak a politikától, elkeseredésükben pedig másokra hagyták, hogy sorsukról döntsenek. Az újfajta összefogás nemzeti korparancs, mely nélkül sem autonómia, sem magyar jövõ nem képzelhetõ el Erdélyben. Ennek céljából mindenkivel a közös nevezõ megtalálására törekszünk.
- A legvehemensebben az RMDSZ bírálja az erdélyi néppárt létrejöttét. Hogyan kommentálja például európai parlamenti képviselõtársa, Winkler Gyula napokban tett kijelentését, miszerint az új alakulat alapítói veszélyeztetik az erdélyi magyarság egységét, és a közösség bukaresti parlamenti képviseletének felszámolásán dolgoznak?
- Winkler Gyula képviselõtársamnak joga van ehhez a véleményéhez, tiszteletben tartjuk az álláspontját, és reméljük, õ is tiszteletben fogja tartani, hogy nekünk errõl egészen más az elképzelésünk. Megítélésem szerint csakis így alakulhat ki a párbeszéd, amire oly nagy szüksége van az erdélyi magyarságnak. Az egészséges, építõ párbeszédre éppen azért van szükség, mert bukaresti parlamenti jelenlétünk, nem kevésbé pedig az önkormányzati, valamint európai képviseletünk is mindannyiunk közös érdeke. Legyenek bármely párt prominensei, nem a politikusok jövõje a lényeges, hanem az erdélyi magyarok szülõföldön való megmaradása és nemzeti jövõje. Ezért kell különbséget tennünk a pártegység és a nemzeti egység között. ?s ezért kell kiindulópontként elfogadnunk, hogy a politikai képviselet nem az önérdek terepe, hanem a köz szolgálatának a kérdése. Nem a politikusoknak kell gazdagodniuk, hanem a közösségnek kellene gyarapodnia.
- Már a pártbejegyzés elõtt tapasztalható politikai iszapbirkózás is azt sejteti, hogy a három erdélyi magyar alakulat között nem lesz zökkenõmentes a kapcsolat, holott például a jövõ évi romániai törvényhozási választásokra való tekintettel elengedhetetlennek tûnik az együttmûködés. Milyen konkrét formáját és lehetõségét látja annak, hogy létrejöjjön az összefogás a magyar szervezetek között a parlamenti jelenlét megõrzése érdekében? - ?n a helyhatósági választásokat sem hagynám ki, sõt véleményem szerint elsõsorban ezekre kellene figyelnünk, hiszen a legtöbb, a mindennapjainkat legközvetlenebbül érintõ döntést éppen az önkormányzatokban hozzák meg. Ami pedig az együttmûködést illeti, nem kell feltalálnunk a magyarviaszt van erre is megoldás, csupán az erdélyi magyar közösségen belül már a kilencvenes évek eleje óta megfogalmazott elvárásnak kell eleget tennünk. Javaslatom a következõ: 2011 õszén népszámlálás lesz Romániában. Némi költséggel és többletmunkával ezzel párhuzamosan össze tudjuk állítani az erdélyi magyar választók jegyzékét, egyfajta erdélyi magyar nemzeti regisztert. Majd miután megszámláltattunk szervezzünk az erdélyi magyarság kebelében elõválasztásokat, amelynek rendjén az emberek eldönthetik, hogy kiket is látnának szívesen képviselõikként. Az így kialakult sorrend alapján valamennyi magyar párt már az önkormányzati választásokon indítson közös listát. Ezt nyugodt szívvel tudnám magyar modellként elfogadásra ajánlani. Délvidéken tavaly léptettek életbe egy ilyen rendszert, mely ha nem is nevezhetõ tökéletesnek, de mûködõképes volt. Amúgy az ún. belsõ választások sajnálatosan meghiúsított, eredeti elképzeléséhez való visszatérésrõl is beszélhetünk. A magyar modell két lehetséges pozitív hozadékát emelném ki: egy ilyen elõvéleményezett közös lista jelentõsebb számban megmozdítaná az embereket, másrészt a választási kampányban nem kiáltanának egymásra kígyót-békát a pártok és a jelöltek, hiszen közös munkára készülnek. Tehát a politikai sokszínûségünket is megõriznénk, és az erõs, egységes képviselet elve sem sérülne. Könnyû elképzelni, hogy amennyiben ténylegesen módosulni fognak a választási törvények, és - példának okáért - a polgármestereket az elsõ körben, egyszerû többséggel fogjuk megválasztani, összefogásunk milyen sok helyet biztosítana számunkra. Például visszanyerhetnénk Marosvásárhelyt, és jó eséllyel több elöljárót választhatnánk magunknak, mint amennyivel jelenleg együttvéve az RMDSZ és az MPP rendelkezik. Ráadásul az önkormányzati választásokon a koalíciókra érvényes magasabb küszöb megugrása sem jelentene problémát, azt még egy húszszázalékos lakossági arány esetében is könynyedén teljesíteni tudnánk; következésképpen tervünk megvalósításához semmi más, csak kellõ politikai akarat szükségeltetik. Mindezeket szem elõtt tartva, arra kérem a felelõsen gondolkodó politikai szereplõket, hogy fontolják meg javaslatomat, mert ez az erdélyi magyarok érdekét szolgálná. A törvényhozási választásokra is van konkrét elgondolásunk, ám elõbb azt kell látnunk, hogy az érdemi összefogásra megvan-e a szükséges közakarat.
- Megakadályozhatja-e a politikai összefogást az EMNT és az RMDSZ között az elmúlt idõszakban

2011. május 21.

Történelmi vetélkedõ: Szent István király és kora
Nagyvárad - Szombaton Szent István és kora címmel szervezett az Ady Endre Középiskola kárpát-medencei történelmi vetélkedõt diákoknak a díszteremben, a Festum Varadinum ünnepségsorozat keretében.
 Festum Varadinum ünnepségsorozat keretében hagyományosan, az idén immár 14. alkalommal megszervezett vetélkedõ támogatói a Tanügyminisztérium, a nagyváradi önkormányzat, az Alma Mater, a Communitas és a Sapientia Varadiensis alapítványok, valamint a Helyi Közszállítási Vállalat (OLT) voltak. Fleisz Judit, az Ady Endre Középiskola aligazgatónõje az erdon.ro-nak elmondta: a versenyre- mely szerepel a szaktárca hivatalos naptárában- a házigazda tanintézeten kívül a váradi Mihai Eminescu Fõgimnáziumból és a Szent László Római Katolikus Gimnáziumból, a budapesti Kós Károly Kollégiumból, Petõfi Sándor Gimnáziumból és Szent László Gimnáziumból, a derecskei II. Rákóczi György Gimnáziumból, a debreceni Tóth Árpád Gimnáziumból, a szlovákiai Révkomáromból, a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceumból, a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Gimnáziumból és a szilágysomlyói Simion Bãrnuþiu Líceumból érkeztek résztvevõk. Pénteken Szentjobbon tartottak történelmi sétát a fiatalok, ahol dr. Draskóczy István, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzora, dr. Fleisz János történész, egyetemi tanár és Kurilla Gábor római katolikus plébános tartott elõadást nekik, majd megkoszorúzták Szent István és Mercurius szerzetes szobrát.
Tizenegy forduló
A szombat délelõtt zajlott megmérettetésen Tóth Márta igazgatónõ köszöntötte a versenyzõket, arra hívva fel a figyelmüket, hogy a rendezvény a kulturált szórakozás és a tanulás keveréke, kiváló lehetõség arra, hogy kamatoztassák a tudásukat és ugyanakkor megismerjenek más fiatalokat, szokásokat és környezetet is. A megszólítottak egyébként húsz, 3 fõs csapatba tömörültek, a feladatsorokat pedig az Ady líceum történelem katedrájának tanárai állították össze. A zsûriasztalnál dr. Draskóczy István, dr. Fleisz János, valamint ?sz Gábor, Vincze Zsolt és Biró Judit történelemtanárok foglaltak helyet. A tizenegy fordulós versenyen nem csupán írásbeli feladatok (keresztrejtvény-fejtés, szövegfelismerés, puzzle stb.), hanem villámkérdések is szerepeltek. Az elsõ helyezettek könyvjutalmakban részesültek, illetve okleveleket és emléklapokat is kaptak.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

2011. május 23.

Tizenöt éves a Temesvári Magyar Nõszövetség
Megalakulásának 15. évfordulóját ünnepelte a Temesvári Magyar Nõszövetség az elmúlt hét végén a Kós Károly Közösségi Központban.
Szász Enikõ színmûvész, a civil szervezõdés létrehívója és elnöke a másfél évtizedrõl készített számvetésében a szervezet közmûvelõdési tevékenységét és a minden évben megrendezésre kerülõ Bánsági Magyar Napok sikerét emelte ki.
Bár a kezdetekkor szociális és oktatási feladatokat is vállalt a szervezet, igazi arculatát akkor találta meg, amikor felvállalta a múltbeli és jelenkori magyar tudományos és kulturális értékek felmutatását, bevitelét a köztudatba. Erõsítette önbizalmában és önértékelésében, közösséggé szervezõdésében a szórványléttõl elbizonytalanodott bánsági magyarságot.
Olyan etnikum vagyunk, amelynek nincs miért szégyenkeznie, mindig értéket teremtett, nemcsak önmagának, hanem a régióban élõ többi etnikumnak is - vallja Szász Enikõ. Bizonyítékként felmutatta többek között Székely László, Temesvár elsõ fõépítésze életmûvét. A Bega-parti város modern arculatának megtervezõje, számos középület, palota, iskola, magánház, ipari létesítmény építõje gazdag életmûvét a Nõszövetség által kiadott albumban mutatta be (a tanulmányt hozzá Szekernyés János írta), emléktáblát emelt Székely László fõmûve, a Piarista Fõgimnázium, rendház és templom épületegyüttes homlokzatára és felállíttatta bronzból készült mellszobrát az egyik belvárosi parkban. A folklórhagyomány újraélesztését, az autentikus néptáncmozgalom kibontakozását a Bánsági Magyar Napok keretében rendezett néptáncgála mûsoraival támogatta, idén pedig nyomtatásban, az ?ssztánc címû könyvben jelentette meg a megye tánccsoportjainak történetét. Figyelme kiterjedt minden korosztályra és minden ízlésû befogadóra: a magas színvonalú szimfonikus hangversenyektõl a gyermekelõadások szervezéséig szinte mindenre. Részt vett a régió legnagyobb szülötte, Bartók Béla emlékének ápolásában, Bartók Béla és a Bánság c. könyv kiadásával, a régió ipartörténetének jelentõs adatait publikálta a Maderspachc. könyvben, jelenleg a térség magyar vonatkozású emlékmûvei fotóinak albumba gyûjtésén dolgozik. Képzõmûvészeti tárlatokat szervezett a Temesváron élõ alkotók és az itt tanuló magyar egyetemisták számára, kapcsolatot teremtett a tömbmagyarság (Székelyföld) kulturális életével, kapcsolatokat ápol a szerbiai és magyarországi civilszervezetekkel, kirándulásokon ismerteti meg a bánságiakat más országok magyar értékeivel. A sort folytathatnám. A közösségért érzett példás felelõsségérzettel a Nõszövetség azon dolgozik, hogy múltunk és jelenünk értékeinek tudatában jövõt is építsünk.
Szekernyés Irén
nyugatijelen.com
Erdély.ma



lapozás: 1-30 ... 481-510 | 511-540 | 541-570 ... 1291-1305




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék