udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
557
találat
lapozás: 1-30 ... 481-510 | 511-540 | 541-557
Névmutató:
Orbán Balázs
2017. február 17.
Fejedelem földjén, Homoródszentlászlón
A szent lovagkirály trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója jubileumi esztendejében hol indulhatna máshol jelképes udvarhelyszéki Szent László-zarándoklatunk, mint a nevét viselő falunkban, Homoródszentlászlón? Legendák övezte múltidéző látogatásunkat megkoronázta a találkozás Orbán Attilával és Renátával: esküvőjük előtt harminchét évig nem harangoztak kézfogóra a helyi templomban.
A magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága Szent László-évet hirdetett 2017-re. Az emlékévben szerre bemutatjuk szent lovagkirályunk Udvarhelyszéken fellelhető emlékeit.
Udvarhelytől egy jó futamodás és egy kis kapaszkodás a szép fekvésű, Kányád községhez tartozó falu. Megálltunk Ócfalván, és Barabási Domokos református lelkipásztorral fellapoztuk a történelmi forrásokat.
A bágyi hegylánc nyugatra húzódó hegygerincének Ábránfalva feletti legmagasabb csúcsát Szabárcsnak nevezik. A hagyomány szerint ott Szent László királynak volt egy vára. „Bár figyelmesen felkutattam e hegyet, ott semminemü vár- vagy épületnyomra nem akadtam – írja Orbán Balázs. – E hegynek Égére néző aljában egy kaszálót most is fejedelem földjének neveznek. A hagyomány szerint itt voltak régen a várőrizet szántóföldjei; s végre sz. László itt laktának némí bizonyitványa az ide közel lévő Szent-László nevü falu is.”
A település neve először 1448-ban jelentkezik írásban a Hunyadi János oklevelében szereplő Weres János esküdt neve mellett, de Zenthlászló alakban. Mai nevét a település 1905-ben kapta, addig egyszerűen Szentlászlóként említették.
A falu határában, a Cintorom nevű helyen a 14. század elején épített Szent László-templom állt, amelyhez kolostor is tartozott. Szentlászló határában Orbán Balázs két templom romjait látta, egyiket a Haranglábhegyen, másikat a Cintoromnak nevezett helyen. Dávid László 1789-ből származó templomépítési kérést idéz. Az említett két templom közül valamelyik nem sokkal kijavítása után suvadás áldozata lett.
Az anyaegyház legrégebbi emléke egy 1616-ból megőrzött harang, amely a Harangláb nevű dombon lévő haranglábban állhatott, és a mellette épült templommal szolgálhatta az anyaegyházat, Szentlászlót és a hozzá tartozó filiákat, Miklósfalvát és Ábránfalvát – tudtuk meg a mai református leányegyház lelkipásztorától. A néhai gondnok, Dénes bácsi neki mesélte jó pár éve, hogy az egyházi földön, a mélyedésekben találtak még gyermekkorában olyan tárgyat, amiből ékszer készült.
A gyülekezet első temploma 1789-ben földig leomlott. A régi anyagának felhasználásával az újabb templom építését 1802. június 28-ára fejezték be. Azt 1913-ban lebontották, mivel a „sok havadzás, szakadozás miatt” használhatatlanná vált. Az újabbra szánt pénzalapot elvitte az első világháborús hadikölcsön. Sok gyűjtést, adakozást követően 1929. június 2-án jött el az ünnepélyes templomáldás ideje. A nagy múltú egyházközségben akkoriban kettőszáz körüli volt a lakosság lélekszáma. Ma télidőben mindössze huszonöten laknak ott, nyáron valamivel többen.
A falu iskolamesteréről már 1735-ben említést tesznek. 1835-ben már két tanítója volt az iskolának. Ma két leomlott épülete van Szentlászlónak: az iskola és a kultúrotthon – mindkettő állami tulajdonú.
„Mi szép Magyarországtól leszakíttattunk és ide csatlakoztattunk, hogy imával s bízva verejtékkel keressük a mi mindennapi kenyerünket. Mi a jövőt nem tudjuk és nem is láthatjuk, mert sötét fátyol borítja (…) lehet – mikor olvassátok ezen írást – más lesz a hazátok – írja a toronygömb 2010-ben megtalált időkapszulájában a mai templom építtető lelkésze, Kóréh Béla. – (…) Szívünk szerelmével arra kérünk, hogy ragaszkodjatok e templomhoz, melyet szent örökségül hagyunk reátok; szeressétek házaitok népét, rokonaitokat, barátaitokat.”
Jövőt álmodtak
Orbán Attila gyermekkorát nagyszüleinél töltötte, onnan kerékpárral járt a miklósfalviakkal iskolába Udvarhelyre. Többet volt Szentlászlón, mint a városban. Egy hónapot dolgozott ott egy üzletben – nem az ő világa. Belenőtt az állattartásba, ellátásuknál mindig segített. Nagyapja is támogatta az ötletet, hogy falujában alapozza meg jövőjét. Egyetlen ló volt az istállóban akkor, ma megélhetést nyújtanak a házaspárnak a haszonállatok.
A Miklósfalván áthaladó autóbuszon találkozott a székelymuzsnai születésű Renátával, aztán szüreti bálban. Megéri, jó itt élni. Csendes a környezet – vallják mosolyogva. El sem tudnák másképp képzelni az életüket. Télen az időseknek segítenek fát hordani, tavasztól őszig a mezei munkák töltik ki az idejüket. A háznál mindig van mit csinálni. Évről évre gyarapították az állatállományt, korszerűsítik a nagyszülőktől kapott lakást. Tehenük már csak nekik van a faluban. Esténként a szomszéd nénivel römiznek. Az állatok mellől nehéz elmenni, örülnek, hogy meghívhatják barátaikat például szilveszterkor a korszerűsített parókiaépületbe.
Mindkettőjük rokonsága elcsodálkozott, miért nem egy szép városi templomban vagy a lány falujában tartották egyházi esküvőjüket. Miért? Havonta helyben járnak istentiszteletre, ez a lelki hajlékuk. Attila presbiter, az esküvő után „egyházfi” volt. Szabadi Béla bácsi magyarázta: a frissen házasultak tiszte egy évig megtisztelő feladat. Neki is ez az egyik legszebb fiatalkori emléke: templomtakarítás, szépítés, a parókia körüli teendők.
Visszatértek
Juliska néni abban a házban született, amelyben nyugdíjaséveiket töltik. Egy utcában laktak. Az elvándorlást a kollektivizálás szülte – egy év alatt kilenc fiatal család költözött el. Pedig vallják: a környéken Szentlászló a legbarátságosabb falu volt. 1967-ben költöztek el a faluból, ’92-ben tértek vissza. Béla bácsi könyvelő volt Ülkében és Udvarhelyen az „Uniónál”; dolgozott a bútorgyárban, majd a „Ratánál sofőrösködött”. Úgy érezték, nem mondhatnak le a földekről, bár Udvarhelyen saját házban laktak – gyermekeik is ott élnek. Amíg ketten vannak, nagyon jó nekik a szülőfaluban. Aki egyedül marad, visszamegy majd a városba.
„Minden, minden más volt…” – sóhajtotta Juliska néni. A kultúrotthonban bálokat tartottak, amelyekre színdarabokkal készültek. A próbák sok estén át zajlottak. Előadás nélkül táncmulatságokat szerveztek. Ábránfalvától Bétáig eljártak a környező falvak báljaira. Milyen barátságos alkalmak voltak! – történetekkel szemléltették. Télen a kórusban a nők fontak, a férfiak kártyáztak, este tízkor kezdődött a szánkózás. Attilának és Renátának is vannak hasonló emlékei az idei télről. Falubéli sétánkon a derűs fiatalok kalauzoltak. Életterük nem elszigeteli őket, boldogságforrás és jövőkép.
Molnár Melinda |
Székelyhon.ro2017. február 20.
Buksa Éva-Mária újabb hősei
Átadni a szikrát
Jelenvaló múlt címmel a marosvásárhelyi Juventus Kiadónál jelent meg Buksa Éva-Mária magyartanár, író újabb könyve, amely a XIX. század három jeles erdélyi történelmi személyiségének – Bodor Péter, Bölöni Farkas Sándor, Orbán Balázs – dramatizált élettörténetét tartalmazza. A kötetet Sebestyén Spielmann Mihály történész ajánlotta a Deus Providebit Ház nagytermét kedden délután színültig megtöltő közönség figyelmébe.
Szucher Ervin a kiadó nevében köszöntötte a szerzőt, aki harmadik hasonló jellegű kötetét mutatja be a diákszínjátszóknak szánt Történelmi színjátékok, históriák, Üzen a múlt után.
Az új könyv, amelynek címe az is lehetne, hogy „jelent valló múlt”, azaz egy olyan múlt, amely megvallja a saját jelenét, és a miénkhez is van némi köze, három héroszról, hősről szól – kezdte méltatását Spielmann Mihály. Bár nagyon különböző személyiségek, a közös bennük az, hogy valamennyien a 19. században éltek, annak különböző korszakában. Közös vonást jelent székely eredetük is, Bodor Péter marosszéki, Bölöni Farkas Sándor erdővidéki, háromszéki, Orbán Balázs udvarhelyszéki székely. Mindhárman különböző világot képviselnek. Egyfelől Bodor Péter, a zseniális ezermester, aki mindig kívül kerül a történelem, a hatalom sáncain, a feltaláló, akinek nincs párja, nincs társa Erdélyben, a társadalom számkivetettje, akit egyetlen dolog, a feltalálás tud motiválni. Ha ez az út nem megy, marad a másik, a járhatatlan, a társadalom által elítélt, a csalás, hamisítás útja, de zsenialitását jelzi, hogy 1848–49-ben új típusú gyutacsot készít. Élete Pál-Antal Sándor kiváló történészt és a szépírókat is megihlette, neve Marosvásárhelyen a főtéri zenélő Bodor-kutat juttatja eszünkbe.
A könyv másik hőse Bölöni Farkas Sándor, a világcsavargó, később művelődésszervező. Elindul Bölönből, s bár jelentéktelen kis állásokhoz jut Kolozsváron, ez elérhetővé teszi számára, hogy megismerje az erdélyi arisztokráciát. Egyikük társaságában utazik Nyugat-Európába, majd Amerikába. Mivel nyelveket tud, és jó a megfigyelőképessége, felfedezi a nyugati demokráciát. Ennek modelljét szeretné Erdélyben is megvalósítani, ami 1848-ig utópia marad. Bár könyveit ma újra kiadják, korának tragikus figurája marad, tevékenységét korlátozták, könyvét (Utazás Észak-Amerikában) betiltották.
A harmadik színmű főhőse Orbán Balázs, a sikeres ember, akinek az élet mindent megadott. Bár számkivetettként élt egy ideig Keleten, nagyon sokat tanult, s az erdélyi ember vonzalma Kelet iránt az Utazás Keleten című könyvének is köszönhető. Hazatérése után 1859-től járta be a Székelyföld minden helységét, összegyűjtötte az írott dokumentumokat, és kikérdezte az értelmiségieket és az egyszerű embereket. Tette ezt annak ellenére, hogy az önkényuralom idején nem volt könnyű Erdélyben utazni. Az 1868-tól hat kötetben kiadott A Székelyföld leírása című munkájában azt a pillanatot, azt az Erdély-képet rögzíti, amikor a hagyományos világ bomlani kezd, és olyan szokásokat ír le, amit a húsz év múlva arra járó kutatók már nem találnak meg. Könyve sokáig a tiltott kötetek közé tartozott, és érdekességük, hogy az eredeti példányokban olvasható az előfizetők névsora is.
A három hősről szóló három írást, A remények zátonyán, avagy a lángelme krónikája, az Új idők fuvallata és A székely lélek apostola, avagy küzdelem a jóért és igazságért dramatizált életképeknek nevezi a szerző. Buksa Éva-Mária olyan életképeket mutat be, amelyeket könnyen el tudunk képzelni, nagy erényük a közérthetőség, és a szerző színpadra álmodja őket. Nem világszínpadra, hanem iskolai színjátszóknak, amatőr együtteseknek szánja, amelyek manapság darabhiányban szenvednek. Van közöttük olyan, mint például a Bodor Péterről szóló, amelyet az erdőszentgyörgyi tanerők elő is adtak, s a bemutatón jelen volt a Bodor Péterről szóló életrajzi könyv szerzője, Pál-Antal Sándor is. A legendákat a szerző kibővíti, hősei életközelbe kerülnek, számunkra is megfoghatókká válnak, ami a szerző tehetségét dicséri – hangsúlyozta Spielmann Mihály. A szerző célja a hazafiságra nevelés. Buksa Éva-Mária bátran el meri mondani, hogy egy erdélyi tudatot szeretne kialakítani, amelyben fontos, hogy legyenek hőseink, támaszpontjaink, legyenek kisemberek is, akik együttesen ezt a tudatot elfogadhatóvá, ismerőssé teszik. Másfelől a beszédkultúrát szeretné csiszolni, beszélni tanítani a diákokat, amit manapság elhanyagolnak az iskolában.
„Távoli rejtélyes múltunkat kutatva… korszakok, eszmék országútját bejárva érkeztem…” – kezdte mondanivalóját a szerző. Veretes szavaiból kiderült, hogy Buksa Éva-Mária az örök tanár, pedagógus marad. Aki tudja, hogy „történelmi- és művelődéstörténeti múltunk felelevenítése és őrzése identitástudatunkat erősíti”, és nemzeti közösségünkkel való azonosulásérzésünket fokozza. „Szellemi-kulturális örökségünk ismerete és – örök példaként világító – szellemi óriásaink életművének jövőbe mutató törekvései magyar közösségünk számára bátorítást, biztatást jelentenek”, és felcsillantják a jövőben való bizakodás reményét.
Ars poeticája szerint a Jelen szolgálata és a Holnapért való tenni akarás és cselekvés – eszmei síkon – lelkesítő erőforrás és kötelesség. „Művelődéstörténeti gyökereink feltárása… olyan értékmentő törekvés, amely nemzeti öntudatunknak, önértékelésünknek és összetartozásunknak erősítését hivatott szolgálni, hogy mindannyian kultúránk őrei, ápolói legyünk! Emlékezni kötelesség és együtt emlékezni öröm!” – mondta a szerző, aki Müller Pétert idézve a szikrát szeretné átadni, ami az olvasóban kaphat lángra.
Eddigi írásainak sikere a díjakon túl (EMKE-díj, a Magyar Írószövetség kiemelt elismerése) abban mérhető le, hogy első és második kötetéből több darabot színre vittek diákok és felnőttek, itthon és például Hollandiában is.
A bemutató során Kilyén László és Korpos András színművészek adtak elő két jelenetet Bodor Péter és Bölöni Farkas Sándor dramatizált élettörténetéből. Aszalós Enikő zenetanárnő pedig Gounod Ave Maria áriáját énekelte.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)2017. március 2.
Multikulturális park épül Szejkefürdőn
A Mini-Erdély park első kilenc épületmakettjét kedden átszállították a Hargita megyei Szejkefürdőre. Fazakas Szabolcs, a Székelyföldi Legendárium ezen projektjének ötletgazdája szeretné megmutatni Erdély látnivalóit és hozzájárulni a világ kulturális örökségéhez.
A Székelyföldi Legendárium Mini-Erdély projektjének első kilenc épületmakettjét kedden a Hargita megyei Szejkefürdőre szállították, ahova a park megépítését tervezik. Eddig a székelyderzsi erődtemplom, a barcarozsnyói, a dévai, a berethalmi, a fogarasi vár, a törcsvári, valamint a vajdahunyadi vár, illetve a Jézus-kápolna és Kolozsvár kicsinyített mása készült el – fejtette ki Fazakas Szabolcs, a projekt ötletgazdája.
Hozzátette, összesen kilencven makettet rendeltek meg, ezekből fog összeállni Szejkén a brüsszeli Mini-Európa park mintájára készülő Mini-Erdély park. Ezzel a 17. és a 19. század közti időszakot szeretnék megjeleníteni, különös figyelmet fordítva azokra az épületekre, amelyeket Orbán Balázs, a legnagyobb székely is láthatott. Egy dimbes-dombos részen fogják megépíteni a parkot az egyik szejkei villa mellett, hogy ez még jobban emlékeztessen az erdélyi tájra. Fazakas rámutatott, pünkösdre tizenkét makett készül el, akkor szeretnék megnyitni a kiállítást, először Udvarhely központi zónájában, ahol többnyelvű tárlatvezetés várja az érdeklődőket.
Fazakas Szabolcs elmondta, a park elkészítésének ötlete a brüsszeli Európa park megtekintése során fogalmazódott meg benne, ahol azt tapasztalta, hogy egyetlen erdélyi épület sem szerepel, pedig ezek is részei a világ kulturális történetének. „Megmutatjuk, hogy Erdélyben is van látnivaló, és hozzájárultunk a világ kulturális örökségéhez" – fogalmazott. Fazakas Szabolcs rámutatott, multikulturális parkot szeretnének, ezért román, magyar és szász épületek kicsinyített másait is ki fogják állítani.
Láthatóak lesznek szász, móc, magyar és székely építkezésrészletek is, ahogyan például a várfallal körbevett Brassó, Segesvár, Kolozsvár, Medgyes, Szeben, valamint a bonchidai és a Rhédey-kastély. Makett készül arról a Vajdahunyad melletti kohóról, ahol a párizsi Eiffel-torony alkatrészeit öntötték, a gyergyói örmény udvarokról, a dési zsinagógáról, a marosvásárhelyi zenélő kútról, de a szaploncai vidám temetőről is – jegyezte meg érdekességként az ötletgazda.
A rekonstrukcióban Gyöngyössy János történeti grafikus segíti a Legendárium csapatát, a maketteket a székelykeresztúri származású Vajda Domokos készíti budapesti műhelyében, az épületeket pedig Németh Hajnal művész festi ki. Fazakas Szabolcs azt szeretné, ha a parkban minden, Erdélyhez kötődő nemzet tagjai megtalálnák a számukra érdekes épületeket. Ez fontos, hiszen turisztikai szerepe is van a projektnek. Az érdeklődők a székely gőzöst felelevenítő minivasúton is körbeutazhatják a kiállított épületeket.
Fülöp-Székely Botond
Krónika (Kolozsvár)2017. március 11.
Székelyföldi varázsképek Nagyszebenben
A nagyszebeni városházán ma délután nyitják meg a Varázsképek, Székelyföld című, székelyföldi fotósok alkotásait bemutató vándorkiállítást – közölte lapunkkal Toró Attila, a kiállítás társkurátora.
A tárlat része a Nagyszebeni Magyar Kulturális Központ tizenegyedik születésnapja alkalmából szervezett rendezvénysorozatnak. Mint Toró hangsúlyozza, a 2011 óta több erdélyi és magyarországi településen bemutatott tárlat lehetőséget teremt arra, hogy a térség negyven fotóművésze 74 alkotásával érzékeltesse, milyennek látják Székelyföldet, továbbá a program és a kiállítás egy Székelyföld fotóarchívum létrehozásának lehetőségére is rámutat. A kiállítást a háromszéki Camera Club Siculorum és a KépVidék Alkotócsoport szervezi. Közleményükben idézik Orbán Balázs sorait is: „mintha e varázsképeket azért állította volna a hon határaihoz, hogy azok a honvágynak magasztos érzetét ébresszék fel a távozó honfikeblekben, hogy azoknak emlékbe vésődő képletei édes vissza-emlékeket költsenek a távozó lelkében, s azt visszavonzzák, visszaédesgessék e szép hazához”. (mol)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. március 15.
Egyed Ákos: Berde Mózsa, az önvédelmi harc szellemi vezetője
Mi történt Háromszéken az agyagfalvi gyűléstől az önvédelem elhatározásáig? Ezzel a kérdéssel azért is foglalkoznunk kell, mivel mind az irodalmi feldolgozások, mind a tudományos igényű munkák hallgatnak róla. E hallgatás oka a források hiánya, s nem valami szándékosság, de végül is a dolgok nem ismerése megbosszulta magát: a szerzők nem láthatták és nem láttathatták valóságos fejlődésében az önvédelmi háború kibontakozását, ez pedig a véletlenek, a szubjektív tényezők túlértékeléséhez vezetett. Csodát láttak ott is, akkor is, ahol és amikor tudatos szervezőmunka és cselekvés vitte előre a dolgokat.
Lelkesültség, hősiesség, virtus
Természetesen, mint minden igazságos háborúban, Háromszék önvédelmi harcában is nagyon nagy szerepe volt a lelkesültségnek, a hősiességnek és a virtusnak. Ebben a forradalmi harcban – s nem csak ebben – a ráció és lélek, a körültekintő józanság és forradalmi lelkesültség, az önkéntes áldozatvállalás, a kellőképpen érvényesített hatalmi erély, az őstehetség géniusza és a szakmai tudás, a hősies egyéni bravúr és az egész közösség elszánt helytállása egymást egészítette ki, és ez volt a siker titka is. S látnunk kell, hogy mindez a hónapok óta érlelődő társadalmi összefogásban talált megfelelő erőre, s egyetlen nagy célban jelölte meg létjogosultságát: a szülőföld és a forradalmi eredmények védelme a császári Habsburg-hatalommal szemben. De térjünk vissza az események elemzéséhez.
Mielőtt Háromszék vezetői az agyagfalvi nemzetgyűlésbe elindultak, ideiglenes széki tisztséget neveztek ki, amely Gidófalvi János széki jegyzőből, Pap Mihály nyugalmazott hátőri őrnagyból állt; előbbi a főkirálybíró, utóbbi a katonai főparancsnok tisztét töltötte be. Ez a vezetőség állandó kapcsolatban állt az agyagfalvi gyűléssel, s annak határozatai szellemében gyors és megfelelő intézkedéseket hozott. Különösen fontosnak tartjuk az október 19-i rendelkezést, amely felszólította a helységek „minden fegyvert vagy bármilyen védeszközt fogható” népét: legyen készen az ellenséges támadás visszaverésére. Október 20-án már sor került a tartalék fegyverek kiosztására. Mindezek nyomán megmozdult a szék társadalma; az otthon maradt nemzetőrök vidékenként nagyobb központokba gyűltek össze, s fegyvergyakorlatokat végeztek. Ebből az időszakból elsősorban Pap Mihály tűnt ki, mert – amint Orbán Balázs írja – főként az ő kiáltványai és beszédei tudatosították a veszélyt s lelkesítették fel a népet. Egyéni életpályája jól példázza, hogyan lett a megváltozott körülmények hatására a 65 éves volt császári tisztből forradalmár, szabadságharcos. Vészjelzővé vált Puchner tábornok október 19-i, Háromszék vezetőihez intézett sürgönye is, amely bejelenti: hír szerint Havasalföldön 40 000 főből és 80 ágyúból álló cári hadsereg állomásozik. Következésképpen, amikor október 23-án Berde Mózsa (a szerző Berde Mózest használ – szerk. megj.), Horváth Albert és Demeter József, Sepsiszentgyörgy főbírája visszaérkezett Agyagfalváról, s átvette az ügyek intézését, nem egy félelemtől megdermedt társadalmat talált, hanem egy mozgásban, forrongásban levő közösséget. Az említett vezetők nem csökkentették, hanem fokozták az előkészületeket.
Központi kormány alakul
A teendők összehangolása érdekében október végén megalakult Sepsiszentgyörgyön Berde Mózsa vezetésével, Nagy Imre és Demeter József részvételével a háromtagú központi kormány. Nagy Imre katonai főparancsnoki tisztet kapott, Demeter József élelmezési biztos lett. Mivel a vezetésben teljes mértékben Berde Mózsa politikája érvényesült, lássuk, mi volt a jellemzője ennek. Említettük, hogy Háromszéken az agyagfalvi gyűlés előkészületeit ő irányította, s kiemelkedő, vezető szerepet vitt Agyagfalván is. Ott a leghatározottabban szembefordult Berzenczey elgondolásával, amelyet felelőtlennek tartott. Meg szerette volna akadályozni a székely katonai tábor kiindulását; ezt ugyan nem sikerült elérnie, viszont nem vállalt szerepet a táborozásban; hazasietett Háromszékre. Ha minderre a népe iránti szolidaritás hiánya vagy a félelem késztette volna, a történész akkor sem térhetne napirendre személye fölött. Csakhogy a kérdés sokkal bonyolultabb; Berde híve volt, és az is maradt, az önvédelmi harcnak, amelynek ügyét 1848-ban hűséggel és felelősséggel szolgálta. Berde október 23-án érkezett vissza. Demeter József országgyűlési képviselő és kormánybiztos, valamint Horváth Albert főkirálybíró hazaérkezésük után nyomban újabb intézkedéseket hoztak a szék biztonságának növeléséért. Mindenekelőtt küldöttséget alakítottak, s az Horváth Albert vezetésével Brassóba indult, hogy a szászok vezetőivel s természetesen a Főhadikormány (gyakran nevezték így is a General Commandót) képviselőjével a békés megegyezés lehetőségéről tárgyaljanak. A küldöttség menesztése azért volt annyira sietős, mert friss hír érkezett a szász és román felkelők támadási szándékáról. A másik intézkedés katonai jellegű volt, amelyről már október 24-én értesítették Vay főkormánybiztost, akinek ezeket írta Berde: ,,Mindent elkövetünk arra, éjjel-nappal lankadatlan fáradozván, hogy a személy- és vagyonbátorság és törvényeink iránti tisztelet fenntartassék. E végre már honnmaradott férfiainkat rendezni és a kezükbe(n) lévő kevés fegyverrel és láncsákkal gyakoroltatni megrendelők. És azt hiszem, hogyha ezen erőt elrendelhetjük, egy derék kis seregünk lesz, mely elébe álland kétszer akkora erőnek is, mint maga.”
„A késedelem halál”
Berdét és társait az agyagfalvi nemzetgyűlés lelkes és bizakodó szelleme: bátorság és elszántság vezette. „Gyáván elvesznünk nem szabad – írta Berde –, ezért csak fegyvert, pénzt és munitiot kell előteremtenünk. (…) Népünk el van szánva. Azokat állítom, ha szükség, sorba, kik az ausztriai császárért a francia háború alatt becsülettel, de elismerés és hála nélkül küzdöttek. A késedelem halál. Méltóztassék jelen tudósításomat, ha szükségesnek itélendi, Pestre a minisztériumnak megküldeni.” Lelkesedéssel és bátorsággal dolgozott és segítette a felkészülést az önvédelemre Demeter József kormánybiztos is. (…)
Berde Mózsa fő politikai koncepciója az volt, hogy minden erőt a császári csapatok elleni védelemre kell összpontosítani.
Ilyenformán az önvédelmi harc társadalmi tömegalapját az egész nép alkotta; ezt minden idézetnél s részadatnál jobban bizonyítják a tények: november utolsó napjaiban és decemberben 10–12 ezer ember állt fegyverben a szék határainál, s ha kellett, harcolt a császáriak ellen. S emellett a nép állította elő, nagyrészt a maga erején, az élelmet és ruházatot, a hadianyagot, biztosította a szállítást, az összeköttetést a vezetők és a falvak, a haderő és a front mögötti területek között. (…)
Viszont Berde olyan időben lett Háromszék politikai vezetője, amikor politikai felfogása, említett személyi kapcsolatai s egyéni tulajdonságai mind jól érvényesültek. Hogy rendkívüli szolgálatokat tehetett a szabadságharc ügyének, részben a körülményeknek tudható be. Röviden szólva: 1848 őszén a feladatok e kis társadalom belső kohéziójának erősítését, az osztályok szövetségét tették szükségessé, s éppen ezt szolgálta Berde. Személye addig volt nélkülözhetetlenül hasznos, amíg a szövetséget képes volt biztosítani. Amint látni fogjuk, amikor az egységben felütötte fejét a zavar, Berde is megingott.
Katonanépemet segíteni
Berde politikai programjának kialakulását nagymértékben befolyásolta családi öröksége. A háromszéki Laborfalváról származott; családja az elmúlt századokban lófő rangú volt, de később gyalogkatonai státusba süllyedt. Apját – s ez igen lényeges volt a fiatal Berde fejlődése szempontjából – a 2. székely gyalogezred kormánya erőszakkal vette ki a székelyudvarhelyi gimnáziumból, s akadályozta meg örökre (akárcsak, mint láttuk, Gábor Áront) iskolai tanulmányainak folytatásában. Az apa a reformmozgalmak idején petíciós mozgalmat szervez a határőri intézmény megváltoztatásáért, de eredménytelenül. Az ifjú Berdének szerencsésebben indult a pályája, mert sikerült a határőri keretekből kitörnie, de meg kellett fogadnia, hogy utódai visszatérnek oda; erre ugyan nem került sor, mert a történelem közben elseperte a katonáskodásnak ezt a feudális formáját, de Berdének tanulságként szolgált apja és saját tapasztalata. 1848 tavaszán mint a székely határőri rend képviselője kapcsolódik be a forradalomba; népszerűségéről e réteg szemében több forrás megemlékezik. Mint rövid börtönnaplójában vallja: „1848 márciusa, amikor a politikai körülmények 8 éves pályámról leszorítottak, és Háromszék követjévé választatám, anélkül hogy kerestem volna; azon hitben, mintha mostan lenne ideje rabigába görbesztett székely katonanépem segíteni és a százados jármát szétrombolni; és azon meggyőződésben, hogy nekem jutand a szerencse hozzájuk azon örvendetes üzenettel hazatérni szabadok vagytok, vége szolgaságtoknak, elvállaltam...” Hogy ezt a fogadalmat nem utólag találták ki, a tények bizonyítják: mind a kolozsvári, mind a pesti országgyűlésen következetesen kérte a Habsburg-érdekek védelméért létrehozott s a madéfalvi események által a székelység szemében eleve kompromittált határőri intézmény megszüntetését. Több főnemesi képviselővel hadakozva, akik az adott körülmények miatt ellenezték a székelység e jogos követelésének teljesítését, kijelentette: a székelység „magára nézve kivételt nem kíván, ő alkotmányellenes, igazságtalan, szerénytelen lenni nem kíván. Egyenlő jogokat, egyenlő kötelességeket óhajt.” Majd a további érvekre is frappáns feleletet ad: ,,Legyünk igazságosak, ez a legjobb politika.” (…)
Berde bölcsessége abban állt, hogy a nagy székely tábor kudarcából levonta a megfelelő következtetéseket, s jól látta: a sikerhez nem elég a lelkesültség, harci felszerelés is kell. Ebbéli törekvéseit és eredményeit Orbán Balázs méltatta. „Berdének – írta – mind a rend és egyetértés fenntartásában, mind a hadkészületek és a hadviseléshez szükséges mindennemű kellékek előállításában kétségtelenül nagy érdemei vannak.”
Berde már Agyagfalván kutatta a lehetőségeket, s egyik – még további megerősítésre szoruló – adat szerint már ott találkozott Gábor Áronnal. Miután Agyagfalváról visszaérkezett Háromszékre, a legsürgősebb feladatának tartotta a lőszer- és ágyúgyártás megszervezését. November 4-én értekezett Gábor Áronnal és Turóczi Mózessel az ágyúöntésről, „s ott állapították meg az ágyúöntés körüli eljárások módozatait.” Abban az időben bízta meg Szacsvait is, hogy szervezze meg a puskaporgyártást. Mint ismeretes, ezekből a kezdeményezésekből szökkent szárba a székely hadiipar.
Az elmondottakból kitűnik, hogy az önvédelmi harc társadalmi-politikai és technikai feltételei nem a semmiből alakultak ki egyik pillanatról a másikra, ahogyan a romantikus történetszemlélet állította, hanem a társadalmi erők és csoportok, egyes kiemelkedő vezetők harca nyomán valósultak meg. Ennek eredményeként létrejött a társadalmi erők szövetsége, egységes fellépése, ami biztosította, hogy az önvédelem elhatározása ne legyen megalapozatlan lelkesedés vagy egyszerűen a kétségbeesés következménye, hanem józanul, a viszonyokhoz mérten jól előkészített forradalmi tett
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. március 21.
Istennek, hazának, tudománynak
A protestáns iskolahálózat történelméből
„Istennek, hazának, tudománynak!” – a Jókai Mór által a pápai alma maternek választott jelmondat talán a legtalálóbban adja vissza a protestáns iskolák szellemiségét. A sepsiszentgyörgyi unitárius templom közösségi termében és a Józsa Lajos Unitárius Közösségi Házban berendezett iskolatörténeti vándorkiállítás – amely a Protestáns iskolatörténeti mozaik címet viseli, és amely a Református Tehetséggondozó Alapítvány és a Reformáció Emlékbizottság kezdeményezésére készült – hiánypótlónak számít, hiszen arra vállalkozik, hogy 500 év rendkívül gazdag történelmét foglalja össze. Mint neve is jelzi: mozaik, azaz a teljesség igénye nélkül felvillant számunkra egy-egy felemelő korszakot a protestáns iskolák történetéből. Az alap történelmi ismereteken kívül elsősorban az irodalmi alkotások szolgáltatnak háttér-információkat a témához, íróik maguk is egykori kollégiumi diákok lévén. Itt említem rögtön Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét, amely a XIX. századvégi debreceni református kollégium világát ismerteti a kisdiák Nyilas Misi sorsán keresztül. Bár ez a világ zordnak hat az író ábrázolásában, Móricz többször hangsúlyozta, „ami kedves van a darabban, az debreceni emlék, ami nem kellemes, az máshonnan jött”. Szabó Magda Abigél című regényében a főszereplő Vitay Georgina, Gina kerül 1943-ban egy vidéki református intézetbe. A Matula zárt, puritán világa szintén önéletrajzi ihletésű, ugyanis az írónő egykori kollégiumára, a debreceni Dóczy Leánynevelő Intézetre ismerhetünk benne. És bár a szigorú szabályok, a szoros napirend kezdetben megkeseríti a főhősnő életét, hamar rájön, hogy valójában ez a rend és fegyelem egyben jótékony is, óvó és védő szerepet is ellát. Jókai Mór És mégis mozog a Föld regényének cselekménye szintén a debreceni kollégium falai közül indul, az író erdélyi vonatkozású, A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélése pedig a XVIII. század eleji nagyenyedi református kollégiumot és annak diákjait emeli ki a kuruc-labanc szabadságharcok idején. De miről is szólnak a történelmi források? A protestáns kollégiumok alapításának igénye a reformáció elterjedésével egy időben jelentkezett Európa-szerte. A reformáció célkitűzése az egyház és a társadalom megújítása volt. Ennek pedig legfontosabb eszközei az anyanyelvi prédikáció, a nyomda és az iskola voltak.
A Magyar Királyság területén a XVI. század első harmadától kezdve sorra jöttek létre a magyarság szempontjából meghatározó szellemi központok, így 1531-ben már a reformáció szellemében alakult meg a sárospataki református kollégium, ugyanebben az évben létrejött a pápai református kollégium is. 1538-ban a debreceni városi iskolát is reformátori vezetés veszi át, és megszervezik az alsó tagozattól az akadémiai tagozatig az oktatói és nevelői munkát, ugyanitt született meg 1577-ben az első magyar nyelvű számtankönyv. A Luthert követő magyarországi német nyelvű polgárság is sorra alakította át a középkori városi iskolákat humanista szellemben, mint például Leonard Stöckel 1539-ben alapított bártfai iskolája, vagy a Brassóban az 1540-es években, Johann Honter, Honterus polihisztor által létrehozott iskola, amelynek utódintézménye ma is a nevét viseli. A német nyelvű liturgiának és oktatásnak fontos szerepe volt a szász identitás megőrzésében Erdélyben. Kolozsvárott az 1557-es tordai országgyűlés határozata alapján létrejön Dávid Ferenc vallásalapító irányításával az unitárius kollégium. Az „óvári” kollégiumként emlegetett iskolában olyan kiválóságok tanítottak, mint Heltai Gáspár. Ugyanebben a században alapították még a kecskeméti, mezőtúri, szatmári, marosvásárhelyi református kollégiumot, a békési és a nagykőrösi református gimnáziumot.
A XVII. században az erdélyi fejedelmek kiemelt szerepet szántak az oktatás támogatásának és az iskolaalapításnak a reformáció szellemében. Bethlen Gábor 1620-ban fejedelmi székhelyén, Gyulafehérváron alapított kollégiumot, amelyet két évvel később akadémiai szintre emelt. Szimbolikus jelentőségű, hogy épületét az egykori domonkos kolostor, illetve saját lakóháza helyén emeltette. Első tanárai külföldről meghívott költők, elismert tudósok, első magyar professzora pedig Apáczai Csere János, aki 1653–56 között tanított itt. Az 1658-as tatárdúlás után Apafi Mihály fejedelem elrendelte a kollégium áthelyezését Nagyenyedre, ahol a későbbiekben felvette Bethlen Gábor nevét. Kolozsváron 1608-tól a református oktatás is elkezdődött a Farkas utcában. Utódintézménye felvette egykori diákja és tanárja, Apáczai Csere János nevét. A zilahi református kollégium 1646-ban indult gimnáziumi osztállyal, 1902-től főgondnoka után Wesselényi Miklós Kollégiumként lett ismert. Székelyudvarhelyen 1670-ben jött létre a református kollégium.
A század derekán Lorántffy Zsuzsanna és Rákóczi Zsigmond meghívására érkezett a híres cseh-morva pedagógus, Comenius a sárospataki kollégiumba. Bár Comenius 1654-ben eltávozott Patakról, az itt töltött néhány év nem múlt el nyomtalanul az iskola életében. Új tantervet dolgozott ki, amelynek része volt a szemléltetés és a színjátszás is. A nagy pedagógus alapvető műveinek egész sora született itt, köztük az első képes tankönyv, az Orbis Pictus (Ábrázolt világ). Debrecenben Descartes, Newton és Leibniz korszerű művei alapján oktatnak. A XVIII. században újabb protestáns gimnáziumok és kollégiumok jöttek létre, mint a csurgói református gimnázium, a pozsonyi, szarvasi, nyíregyházi evangélikus gimnáziumok, valamint a székelykeresztúri unitárius kollégium. A pozsonyi gimnáziumban a gyakorlati tárgyakat helyezték előtérbe, élő nyelveket is tanítottak, mint pl. francia, német, magyar. A XIX. században Sárszentlőrincen evangélikus gimnázium indult, amely a későbbiekben Bonyhádra költözött; 1859-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult a Református Székely Mikó Kollégium. 1868 előtt egyetlen állami népiskola sem működött az egykori középkori magyar királyság területén, és azután is csak ott létesítettek községi iskolákat, ahol nem voltak felekezetiek. A XIX. század második felében és a XX. század elején létrejöttek az első protestáns leánynevelő intézetek is, mint a debreceni református kollégium Dóczy Gimnáziuma, a budapesti Baár–Madas Református Gimnázium, a budapesti evangélikus leányképzés, a kolozsvári Felső Református Leánygimnázium, a sepsiszentgyörgyi református leánygimnázium. A protestáns kollégiumok céljaiban és szervezetében rokonvonások sokaságát fedezhetjük fel, bár számos különbség is van közöttük, hiszen más táj, más emberek közössége formálta ezeket az intézményeket. Közös bennük: a humanista háttér, eszmeiség, mint például az anyanyelvre lefordított Biblia és zsoltárok, a népoktatás szükségességének szemlélete, a műveltség nyíltsága, európai tájékozottsága és a nevelés sokoldalúsága. Vallották, hogy az ember formálható. Közös továbbá a tradíció és a haladás egységének sajátos szemlélete, a „docendo discimus”, a tanítva tanulás elve: az iskola önállóságra tanította a diákokat azáltal, hogy az alsóbb szinteken a tehetséges diákok közül választottak ki tanítókat, ők voltak az ún. publicus vagy privát praeceptorok, másképp az osztály- és magántanítók; a professzorok sokáig csak az akadémiai tagozatokon tanítottak. Diákönkormányzatok (vagy „coetus”) működtek: a protestáns kollégiumi diákság nemzedékeken át erős önkormányzattal, választott tisztségviselői útján intézte ügyeit. Közösek az alaptantárgyak is: alsó tagozaton kiemelt szerepet kapott a szépírás, számtani alapművelet, Európa országainak vázlatos ismerete, zsoltáréneklés – természetesen anyanyelven –, bibliai és erkölcsi ismeretek; míg felsőbb tagozatokon a latin nyelv, a görög-római kultúra, stilisztika, retorika, poétika, aritmetika, földrajz és történelem, természettudományok, szent nyelvek, teológiai stúdiumok voltak tanulható tantárgyak. Közös vonás az is, hogy haladó szellemiség jellemezte a tantestületet, mindig az adott kor aktualitásaihoz igyekeztek igazodni a tudományok terén, elég megemlíteni azt a tényt, hogy Descartes racionalizmusa, majd Newton és Leibniz tudományos hatása a fizikában és matematikában a protestáns iskolák közvetítésével jelentkezett először Magyarországon. Fontosnak tartották az éneklést, kórusok működését: temetésekre, valamint családi ünnepekre a kollégiumi énekes diákok a XVI. századtól kezdve már szervezetten jártak. Jellemző volt a külföldi egyetemjárás („peregrinatio academica”), a peregrinusok kezdetben a wittenbergi egyetemet látogatták, majd a heidelbergit, a németalföldi, svájci, angol akadémiát. 1526 és 1789 között mintegy 25 ezer magyar diák látogatott külföldi egyetemet. Ők a megszerzett tudást itthon kamatoztatták, többen az itthoni szolgálatot választották, viszont rendszeresen tartották a kapcsolatot nyugat-európai kollégákkal. Közös e rendszerben a támogatás mikéntje is: nemcsak az egyház részéről, hanem a helyi tanács és a helyi közösség is adakozott sok esetben, és ezáltal aktívan részt vett a tanintézmények fenntartásában, de még ún. „angol pénzről” is beszámolhatunk a nagyenyedi kollégium esetében, ahol az angol király, I. György is gyűjtést szervezett a kuruc–labanc harcok során sérült kollégium újbólépítésére. Az is közös ezen iskolákban, hogy a magyar nemzeti törekvéseket, a magyar hazát szolgálták kurucként, majd ’48-as nemzetőrként, honvédként, illetve a világháborúkban. A protestáns kollégiumok sorsa is hasonló: gondoljunk itt ellenreformáció által üldözött iskolákra, a kommunista rendszerre, amely évtizedekre beszüntette a felekezeti oktatást – kivételt képez a debreceni református kollégium –, vagy gondoljunk a boldogabb időkre, az 1990-es évek elejére, amikor újra létrejöhettek ezek az iskolák.
Összegzésként megállapítható: ezek az alma materek az életre képesítő tudás és a jellemformálás helyszínei is egyben, hiszen a magyar kultúra, a magyar tudomány számos nagy alakját köszönhetjük a protestáns kollégiumi oktatásnak. A teljesség igénye nélkül néhány név: Apáczai Csere János, Kőrösi Csoma Sándor, Bölöni Farkas Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Fazekas Mihály, Bolyai Farkas, Bolyai János, Arany János, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Kriza János, Berde Mózsa, Orbán Balázs, Benedek Elek, Gyárfás Jenő, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Tisza István, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc, Bay Zoltán, Szabó Magda, Varga Nándor Lajos, Kós Károly, ifj. Kós Károly, Áprily Lajos, Beke György, Nemes Nagy Ágnes. Az évszázadok során a protestáns kollégiumok nemzeti kultúránk kibontakoztatásának termékeny talajául szolgáltak, és folyamatos táplálói lettek, egyúttal jelképei a folytonos küzdelmekben a hitnek, a kultúrának és tudományosságnak.
Magyarósi Imola
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. március 28.
Új időszámítás kezdődik a Székelytámadt-várban – Pünkösdig rendet teremtenek
Kitakarítják a bástyákat, rendezik a terepet, tatarozzák a falakat, elszállítják a műanyag huszárt és lebontják a félkész pavilont – kiemelt helyszíne lesz a 2017-es székelyudvarhelyi városnapoknak, turistaszezonnak a Székelytámadt-vár.
Székelyudvarhely egyik legbecsesebb épített örökségének, a Székelytámadt-, más néven Csonka-várnak szán új és méltó szerepet a városvezetés azáltal, hogy a május 26.–június 2. között megrendezett városnapok ideje alatt több kulturális programot is betelepít a várfalak közé. A várral kapcsolatos tervek azonban nemcsak egy szűk hétre koncentrálódnak. – A városvezetés szándéka, hogy 2017-tel kezdődően a várat a lehető legnagyobb mértékben bevonja különböző kulturális-turisztikai jellegű projektek lebonyolításába. A vár egyik legfontosabb kulturális, épített örökségünk, amelynek – azon túlmenően, hogy oktatási intézménynek biztosít helyszínt – ideje hangsúlyosan bekerülnie a kulturális-turisztikai körforgásba – summázta a hosszú távú elképzelések lényegét Orbán Balázs, a projekt lebonyolításával megbízott önkormányzati képviselő.
Véleménye szerint a korábbi kísérletekkel ellentétben ezúttal nem hiú ábránd, hogy a nagyközönség előtt is kinyitja kapuit a vár, hiszen már tárgyaltak, egyezségre jutottakaz intézmények, amelyek aktív szerepet vállaltak a megvalósításban. A helyi önkormányzat, a várban levő Eötvös József Szakközépiskola, a várfalakat gondozó Haáz Rezső Múzeum, a programokat népszerűsítő Tourinfo, valamint a Székelyföldi Legendárium között megegyezés született, így pünkösdkor két, premiernek számító kiállítás is nyílik a várban. A Tompa László utca felé néző, nyolcszögű Fóris-bástyában Lázár Imre mérnök, harangöntő mester gyűjteményének darabjait, a Kornis utca felőli részen levő Telegdy-bástyában pedig az Erdélyi Mini Park elkészült makettjeit teszik közszemlére, ugyanakkor a várudvar lesz a helyszíne az első ízben megrendezett Székelyföldi Legendárium Karnevál színes forgatagának is. Úgy tervezték, hogy a kuriózumnak számító és minden bizonnyal sokak kíváncsiságát felkeltő kiállítások ne csak a városnapok ideje alatt, de a teljes turistaszezonban szeptember végéig látogathatók legyenek.
A pünkösdi nyitányig bőven van tennivaló, a terepet elő kell készíteni – közölte Orbán Balázs. Május közepéig kitakarítják a jelenleg szeméttelepnek is beillő Telegdy-bástyát, elszállítják a Fóris-bástyán 2010 óta éktelenkedő, Magyarországról ajándékba kapott és nagy csinnadrattával felavatott műanyag huszárt, valamint a háta mögött álló, a megfelelő engedélyek hiánya miatt csak félig elkészült pavilont is szétszedik. Azt, hogy a megfakult lovas huszárt hová viszik, még nem döntötték el, Orbán szerint „köztér, park, de oktatási intézmény udvara is szóba jöhet.” A romos és balesetveszélyes várfalak rendbetétele a Haáz Rezső Múzeum hatáskörébe tartozik, a munkát az udvarhelyi Berdia Kft. végzi el a megkötött szerződés értelmében – közölte Miklós Zoltán múzeumigazgató.
Orbán Balázs elmondta, a vár, továbbá az abban található épületek, területek tulajdonosa ugyan a város, de az Eötvös József Szakközépiskolának helyet adó központi épületet és az alatta lévő területet átadták az oktatási intézmény adminisztrálásába.
– Az egyeztetések során egyértelművé vált, hogy minden fél érdekelt a kulturális-turisztikai projektek sikeres lebonyolításában, így az iskola vezetésével is megnyugtató módon tudjuk rendezni az elképzelések sikeres kivitelezését – mondta Orbán Balázs, hozzátéve, hogy a tervezett munkálatokat úgy ütemezik, hogy május derekáig befejezzék a szükséges takarítást, tereprendezést, május 26-án pedig egy, a műemlékhez méltó helyszínen fogadhassa látogatóit, újra Udvarhely büszkesége legyen a Székelytámadt-vár.
Lázár Emese
Hargita Népe (Csíkszereda)2017. március 29.
Tanár úr kérem… – 40 éve hunyt el dr. Mikó Imre
Talán az 50 éves érettségi találkozónkon mondta a jogász végzettségű Tokay Gyuri: azt, hogy ő 90 után miniszter lehetett, 90%-ban középiskolájának, a későbbi Brassainak köszönheti. Igaza lehetett, OSZTÁLYUNK adott a kincses városnak két irodalmárt, akik joggal bekerültek a Ki-kicsoda a magyar irodalomban? c. gyűjteménybe, politikust, aki egyetlen magyarként nagykövet lehetett a balti államokban, de öt orvos, három-három tanár és mérnök, hídépítő, katonatiszt, üvegtechnikus, jogász, TV-doktor, vegyész is „kikerült” a „33”-ból, akik „velem jártak”. Balló Zoli jó pár társával együtt nem végzett főiskolát, de mint bábos és pantomimszínész bejárta Európát, és valamennyien dicsőséggel vitték tovább Brassai Sámuel szellemét, nevelőink tanításait. (Ha igaz, a legutóbbi „névsorolvasásnál” még 13-an éltünk a nagy tervekkel, világhódításra készülő 16-17 évesekből.)
És mi kellett ehhez? Az, hogy az alma ne essen távol a fájától és az alma materétől, a „tápláló anyától”. Az alma mater jeles tagja volt Árkossy Sándor tanár úr, a tudós-pedagógus és főleg emberi tanári karnak, őt is egy időre letiltotta a hatalom a katedráról. Csak 61-62 éve volt, amikor tanárjelöltek (szótárunk szerint tanártojások) jöttek tanítani iskolánkba. A földrajz szakos tanár úr jelezte előzetesen, hogy egy beszédhibás jelölt tart órát aznap, viselkedjünk rendesen. Olyan rendes-összetartó ritkán volt az osztály, a X. B, mint akkor, feleléskor mindenki remekelt, még azt is elmondtuk, ami a könyvben nem volt benne, még azt is, hogy Madagaszkárnak Benyovszky Móric személyében magyar kormányzója (vagy királya?) volt. A új lecke leadásánál pókerarccal követtük a friss ismereteket, az apróbb beszédhibáknál tilos volt a mosoly… Még volt abban az időben próbatanítás, román irodalom óra után az egyetemi tanár elismerte, hogy tudunk annyit, mint a román osztályok (igaz, Sinka Zoltánnál nem volt pardon). Emlékezetes az a próbatanítás, amikor a túlbuzgó ifjú hölgy egy pisszenés miatt három társunkat kiküldte az osztályból. Ránéztünk Tokay Gyurira, ő intett, és mi megleckéztettük a „pittyogó tanártojást”, feleléskor a passzív rezisztencia módszerét alkalmaztuk, hiába hívta ki a hölgy a napló szerinti legjobb tanulókat, ők igyekeztek a legbutább válaszokat adni. A kalapot az akcióra egy hangos ásítás tette fel, a vallatásnál, ami nem volt a legsportszerűbb, már az igazgatónkat akarta az inkvizítor behívatni, amikor a hátsó padsorokban elhelyezkedett egyik tanárjelölt kolléga jelentkezett mint tettes. (Nem tudom, hányassal jutalmazták a pedagógiai érzékkel nem rendelkező jövendőbeli tanárnőt…)
A nyár közeledtével, amikor a Kossuth Lajos utcában zöldelltek az út menti fák és nyitott volt az ablak, Árkossy tanár úr elmondta, hogy amikor a „refeknél” igazgatott, az évzáró banketten ő is kapott egy nótát diákjaitól – a Kár volt összeveszni veled… kezdetűt –, az a tanár pedig, aki év közben diákjainak év végi kirándulást ígért a jó tanulásért, az a Hazugság volt minden szavad elejű nótát kapta a rögtönzött énekkartól.
Dr. Heinrich László, a tudós fizikus-vegyész, az első, azaz a tízéves érettségi találkozónkon, amikor még szinte az egész osztály jelen volt, „szomorúan” állapította meg: Csak a diákok öregedtek, mert tíz évvel ezelőtt a tanárok már akkor is öregek voltak. Amikor a tanár úr minden órája előtt megjelent a Fizikumba vezető „titkos ajtóban”, akkor Edisont láttam magam előtt, a Merlo Park varázslóját. A „tisztogatás” őt is elérte, egy nagy kolozsvári gyár megbecsült laboránsa lett.
Fejér Miklós, szeretett osztályfőnökünk, aki szintén tett egy kis „vidéki kitérőt” Szucságon, nem volt nagyon boldog, hogy páran elhagyták Szép Erdélyországot, idézhette volna Kányádi Sándort, amit válaszként adott egy borúlátó megállapításra: Kivándorolt az erdélyi értelmiség színe-java. A székely költő szerint a színe lehet, de a java itthon maradt. Fejér „Miki”, az oszi ’66-ban így üdvözölt minket: Örvendek, hogy ti újra a padban, én újra a katedrán. Humoros megjegyzéseit általában az irodalomból vette.
A mór megtette a kötelességét, a mór mehet. Ez lett volna dr. Mikó Imre sorsa, ha nem ismerte volna az öreg halász, Santiago mondását: „az ember nem arra született, hogy legyőzzék”. Elsőéves főiskolai hallgatóként, 1957-ben egy délután hallottam volt osztálytársamtól, aki későbben altatóorvos lett Vásárhelyen, hogy Mikó tanár úrral kollégák lettek a Nagy könyvesbolt raktárában, ez volt a tízévi orosz nyelv oktatás jutalma. Később láttuk tanárunkat könyvcsomagokat cipelni a Lábas-házig és estefelé vissza. Majd az Egyetem utcai könyvesboltban lett elárusító… Egy kolozsvári újságíró akkor írta róla, dr. Mikó áll a pult mellett és ír… Akkor születhetett A bércre esett fa, Az utolsó magyar polihisztor és A szülőföld szerelmesének története.
Bölöni Farkas Sándor, „a székely, aki felfedezte a demokráciát”… Életének leírása több kiadást is megért, Brassai Sámuelről száz történetet gyűjtött össze a TANÁR ÚR, dedikált példánya könyvtáram féltett kincse 1971-ből, a legnagyobb székely, Orbán Balázs életének regénye csak 2011-ben láthatott napvilágot, addig őrizte a család az értékes kéziratot. Érdekes helyzet, egy szimpatikus tanár és egy gyűlölt tantárgy együtt. Csehov, Dosztojevszkij, Gogol, Puskin, Tolsztoj vagy Csajkovszkij ismerete előtt nekünk az orosz egyet jelentett a szovjet katonával, „a ruszkival”, azzal, aki elvitte a nagymama utolsó malacát és vodkával átitatva lelőtte nagynéném férjét. A kötelező anyagon kívül, amiből mára már semmi sem maradt, emlékszem arra, hogy a Háború és béke megírásakor Tolsztoj felmérte a borogyinói harcteret, és a Nagy Péter film bemutatója után megtudtuk ugyanabból a forrásból, hogy a cár néger hajóinasa Puskinnak volt a nagyapja.
Amikor a magyar Nobel-díjasok „titkát” kerestem életrajzukban, egy közös dolgot találtam, valamennyinek diákkorában szülei biztosították a kísérletezés lehetőségét, az otthoni labor felszerelését, és megkeresték számukra a legjobb iskolákat, tehát ALMAFA és ALMA MATER… Igen, Család és Iskola.
Szathmáry János, Kolozsvár–Gyergyószentmiklós
Hargita Népe (Csíkszereda)2017. április 1.
Aksakal nyelvének szűkülő terei
Beszélgetés Beder Tibor csíkszeredai tanárral
Gyakorlásképpen még elgyalogolt Zágontól Nagyváradig, az első adandó alkalommal pedig máris indult a macarköy-i magyarok felfedezésére. Beder Tibor magyarságkutatóval az iskolák szétválasztásának hőskoráról is beszélgettünk.
– Honnan ered ez a gyaloglás iránti, egészen kivételes késztetés?
– Háromszékinek számítok, édesapám tanító ember volt Uzonban, szeretett vadászni, én meg szívesen elkísértem a Lisznyó, Uzon környéki portyázásaira. Mindig érdekelt, mi van a hegyen túl, a gyaloglás nem jelentett gondot, kolozsvári egyetemista koromban például bejártam a város negyven kilométeres körzetét. Később, amikor a megyei pionírtanács keretében a turisztikáért feleltem, bejártam a teljes Hargita megyét, jobban ismertem a hegyeket, mint a településeket. Tavalyig még az újságot sem rendeltem meg, hogy mindennap el kelljen mennem érte a legtávolabbi lapárusig. A világot pedig csak gyalog lehet igazán megismerni. – Kőrösi Csoma Sándor volt a példakép? Vagy önmagában volt kihívás a gyaloglás? – Együtt a kettő. A legerősebb a kíváncsiság, a földrajzi felfedezés izgalma volt. Bárhová indultam, előtte soha nem kötöttem magam senkihez, reggel azt mondtam magamnak, na, fiú, ma ebbe az irányba mész negyven kilométert. Földrajztanárként Nagyajtára helyeztek, ott rögtön meg is alakítottam a Benkő József Kört, felújítottuk a néhai lelkész-füvész sírját. Be is hívtak a Securitatéra, hogy miért foglalkozom reakciós papokkal. Ettől még lerajzoltam egy emlékünnep alkalmával a Kriza János házát is, ekkor megfenyegettek a pártbizottságnál. – Ezek a zaklatások kergették a szomszédba, Hargita megyébe?
– Részben, nem sok esélyt láttam arra, hogy Sepsiszentgyörgyre kerüljek. A magyartanárnőként Szentkeresztbányán dolgozó feleségem meggyőzött, hogy menjünk Székelyudvarhely környékére, így lettem aztán három éven át iskolaigazgató Korondon, akkoriban építettük a líceumot. Természetesen ott is szerveztem turisztikai kört, a gyermekekkel nagyon szép sikereket értünk el az eredménytúrázásban, annak következtében aztán a pionírtanácshoz helyeztek. A kollégák többsége pedig értékelte, hogy azt csinálom, amit mások nem. Például igyekeztem történelmet bevinni a mozgalomba. Lejátszottuk az 1642-es tatár betörést, de nem úgy, ahogy a hatalom előírta. Szervezzem a vasárnapi mise idejére, javasolták, hogy az emberek ne menjenek templomba. Én azonban megbeszéltem a pappal, hogy aznap korábban misézzen. Nagyon jól sikerült, Csíkszeredából több ezer ember jött ki a rendezvényre, nem is engedélyeztek nekünk több tatár betörést.
– Az 1989-es fordulat után szinte egyöntetűen választották megyei tanfelügyelővé. Senki nem kifogásolta, hogy túraimádata miatt sokat lesz majd távol a hivatalától?
– Nem, mert mások számára is szorgalmaztam a kimozdulást. Kilencvenben még szinte bármit lehetett csinálni, én meg azt mondtam a tanároknak: menjetek Magyarországra, nézzetek körül, tapasztaljatok, hozzátok haza a szerzett tudást. Rengetegen megfogadták tanácsomat, sok mindent meg is tanultak a kollégák, miközben menetrendszerűen érkeztek a kritikák is, miszerint turizmust csinálok a tanügyből. Aztán ott volt az iskolák szétválasztása, amit Hargita megyében szinte maradéktalanul végrehajtottunk. Egyetlen helyen nem sikerült, Gyergyószentmiklóson, ott a dolog Dézsi Zoltán polgármester ellenállásán bukott meg. Azért maradt kezdetben két tannyelvű a Salamon Ernő Líceum. Nem voltam hajlandó olyan kompromisszumokra, mint a hajdani sepsiszentgyörgyi tanítóképző épületének feladása volt, és amiről igyekeztem is lebeszélni a háromszéki kollégákat. Sajnos, sikertelenül. Négy év után az oktatási minisztérium le is akart váltani, mert nem hajtottam végre maradéktalanul az új tanügyi törvény előírásait, fél éven át például Hargita megyében magyarul tanították a földrajzot és történelmet. Ötezer fős szimpátiatüntetésen álltak ki akkor mellettem a kollégák, a város- és megyevezetés is támogatott, így végül tizenkét éven át töltöttem be ezt a pozíciót. – Az igazi nagy gyalogtúrázás, a törökországi utak csak ekkor kezdődtek. Mióta csírázott önben a szándék?
– Valamikor 1981-ben találkoztam egy írással az Élet és Tudomány című lapban egy törökországi magyar faluról, és én rögtön elhatároztam, hogy elmegyek Macarköybe, meg kell néznem, hogyan voltak képesek évszázadokon át megőrizni az ott élők magyar identitásukat. A kommunista világban kibocsátott útlevéllel persze csak a bolgár–török határig jutottam, nem baj, gondoltam, hazajöttem, és elgyalogoltam Zágontól Nagyváradig, Szatmárnémetiig. Felkészülés gyanánt, tapasztalatszerzés céljából. Ahogy azonban lehetőség nyílt rá, azaz 1990-ben már indultam is Törökországba. A bolgár határtól indultam, mivel egyszer már eljutottam odáig, Törökország északi részén, Trákián és Anatólián kellett átjutnom. Kiszámoltam, hogy három hét alatt megteszem az utat, a tanév kezdetére már itthon is voltam. Annak idején megfogadtam: ha elmehetek Törökországba, szakállat növelek. Azóta viselek szakállt, a török barátaim Aksakalnak, Fehér Szakállnak neveznek. A régi időkben a falu bölcseit is így nevezték. – Soha nem érezte, hogy kész, egyetlen további lépést sem tud tenni?
– Egyetlen alkalommal, az első törökországi utam idején valahol Anatóliában éreztem, hogy képtelen vagyok tovább menni. Egy vendégfogadó tornácán aludtam, reggel pedig úgy keltem fel, hogy folytatom, ha a fene fenét eszik is. Két napig tartott ez a válság, a kamionsofőrök mindegyre fel akarták venni az út szélén vánszorgó rövidnadrágost, de egy 35 kilométeres szakasszal átestem a holtponton, és aztán újra minden a régi volt. Ami hatalmas lelki segítség volt: Törökországban soha nem kértek tőlem útlevelet, elég volt annyit mondanom, hogy magyar vagyok.
– Olvasmányai, álmai Törökországával találkozott?
– Nem is hasonlított arra, amit eredetileg elképzeltem magamnak. Már 1990-ben olyan benzinkutakat, szolgáltatásokat találtam például, amilyet itthon akkor el sem lehetett képzelni. Az emberek kedvesek, az itthoniaknál sokkal barátságosabbak, szolgálatkészek voltak. Rodostóhoz közeledve egy este megérkeztem egy település iskolájához, magyar vagyok, tanár vagyok, mondtam, szállást kérek. Az igazgató az irodába terelt, a hűtőszekrényben étel-ital volt, ott aludhattam egy fotelben, senki nem kételkedett a tisztességemben. De aludtam polgármesteri irodában is, elég volt annyit mondanom, hogy magyar vagyok. Amikor Isztambulban székely kaput avattunk, a kerület polgármestere úgy fogalmazott a beszédében, hogy ez a hely innentől kezdve a székelyeké. Amikor híre ment, hogy Bilecikben – ahol olyasfajta nemzeti emlékhelyet alakítottak ki a törökök, mint az ópusztaszeri – megkoszorúztuk Attila szobrát, a tartományi kormányzó vendégül látott, díszvacsorát adott a 45 fős küldöttségnek. Mi, rokonok, tartsunk össze, hangoztatták.
– A főtanfelügyelői székből rögtön a nyugdíjasok táborába lépett. Változatlanul vonzotta az út, Törökország? – Igazából tavalyig, amikor fájni kezdett a derekam, nem is éreztem, hogy nyugdíjas vagyok. A Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöki tisztsége, a Julianus Alapítvány, a Mikes-zarándoklatok, a Lármafa-találkozók, a székely kapuk, kopjafák állítása közben gyakorlatilag semmire sem maradt időm. Egyetlen dolog zavar, de az nagyon: a nyelvi harc. Azt tartom, csak ott érezhetjük otthon magunkat, ahol a nyelvünk is otthon érzi magát. És ez a terület egyre szűkül. A magyarságomért csak Törökországban részesültem feltétlen szeretetben és elismerésben. Olyan esettel is találkoztam, hogy egy kislány megtapogatott, én voltam az első hús-vér magyar, akivel találkozott, miután korábban csupa jót hallott felőlünk. Büszke vagyok, hogy Macarköyben háromezer ember magyarságtudatát állíthattam vissza.
– Nem sok közös témája lehet a finnugor elmélet képviselőivel…
– Egyszer Böjte Csaba atya keresett fel egy hölggyel, a gyergyószárhegyi tatárjárást szerették volna rekonstruálni, szakmai-szervezői segítséget kértek tőlem. Hogyne segítenék, mondtam, hiszen a tatárok a rokonaink voltak. Parázs vita kerekedett belőle, ne beszéljek hülyeségeket, mondta a hölgy, ő a finnugor elméletből doktorált. Hölgyem, több embert is ismerek, aki a dák elméletből doktorált, válaszoltam neki. De attól az még nem lett igaz.
BEDER TIBOR
Csíkszeredában élő tanár, magyarságkutató, 1938. március 6-án született a Beszterce-Naszód megyei Kisrebrán. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen diplomázott földrajz-geológia szakon. Tizenöt éven át volt a Hargita megyei pionírtanács turisztikai vezetője, 1990-től pedig több mint egy évtizeden át megyei főtanfelügyelő. 1990-ben gyalog tette meg a törökországi Macarköy-ig tartó 2800 kilométeres utat, amelyről Gyalogosan Törökországban címen könyvet is írt. A témában eddig hét kötetet jelentetett meg. Törökországi útjairól több előadást tartott a hajdani Magyarország egész területén. Tevékenységi további fontos területe a Magyarok Székelyföldi Társasága és a Julianus Alapítvány égisze alatt szervezett Lármafa-találkozósorozat, amely a Szent László-kultusz ápolását tűzte ki célul. A Magyarok Székelyföldi Társasága, a Julianus Alapítvány és a Johannita Segítő Szolgálat erdélyi kirendeltségének elnöke. Huszonhat különféle kitüntetés – köztük Rodostó város díszpolgári cím és az Orbán Balázs-díj – birtokosa.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. április 3.
Orbán Balázsról szóló könyvet mutatnak be
Könyvbemutatót tartanak szerdán délután a Művelődési Házban, Buksa-Éva Mária kötetét méltatják.
elenvaló Múlt címmel jelent meg Buksa-Éva Mária könyve, ami dramatizált élettörténeteket mutat be. Az eseményre, április 5-én 17 órakor a Művelődési Házban kerül sor, ahol Szakács István Péter író ismerteti a könyvet. Az eseményt Sarkadi Zoltán, Dunkler Róbert és Antal Csaba színművészek teszik ünnepélyessé. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)2017. április 20.
Fotótárlat múltidéző kibédi életképekből
Az Orbán Balázs nyomdokán Kibéd községben 2016-os dokumentációs fotótábor válogatott anyagából nyílik fotókiállítás pénteken 18 órától a székelyudvarhelyi Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a szovátai Teleki Oktatási Központ szervezésében – közölték a szervezők.
A képanyag június 30-áig tekinthető meg Szovátán, a Teleki Oktatási Központban, majd a tervek szerint a következő állomás Kibéd lenne, ahol a falunapok keretén belül mutatják be a fényképeket. A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és Kibéd község polgármesteri hivatalának együttműködése eredményeként, valamint a Hargita megyei tanács támogatásával szervezték meg az Orbán Balázs nevét viselő dokumentációs fotótábort, amelynek a marosszéki község adott otthont tavaly október végén. A tárlat anyaga Kibéd hétköznapjaiba nyújt betekintést változatos életképeken és tájrészleteken keresztül.
Az évente más-más tájegységen szervezett fotótáborok elsődleges célja a még meglévő, múltat idéző építmények, tárgyak, motívumok, mesterségek, élethelyzetek, a változó és tünékeny emberi arcok, tájak megörökítése. A 34. tábor állóképkészítői: Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bartók Izabella (Sepsiszentgyörgy), Borbély Zoltán (Kibéd), Erős Erika (Kolozsvár), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kelemen Lajos (Sepsiszentgyörgy), Kerekes István (Kazincbarcika, Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy). Krónika (Kolozsvár)2017. április 29.
Marx József 25 éve távozott
Iskolateremtő fotóművész – ezzel a minősítéssel ajándékozták meg hívei, tanítványai Marosvásárhelyen, Erdélyben – Romániában, ahol kiállítások százain vett részt aktivitásának fél évszázadnyi szakaszában. A művészbarát közösség hálás és nagylelkű. Marx József 103 éve született, 25 éve távozott. Emlékét a nevét viselő fotóklubokban tevékenykedő, időközben mesterekké izmosodó tanítványok és azok újabb tanítványai ápolják.
Közel harminc évig dolgoztunk egymás mellett a képes lap szerkesztőségének kiutalt dohos pincében, a korszerűtlen technikával ellátott fotólaboratóriumban. Volt rá időnk, hogy kölcsönösen beszámoljunk fotográfusi élményeinkről. De csak ritkán éltünk ezzel a lehetőséggel. Marx Jóska nem fukarkodott az idejével, ha bármilyen technikai kérdéssel zaklattam – és tettem ezt gyakran, mert mindvégig ügyetlenül laboráltam. Ennél azonban izgalmasabb, további életpályámra nézve meghatározó jelentőségű volt, amikor kéretlenül is kifürkészte egy-egy érdekesebbnek ígérkező felvételből a kiemelésre (kinagyításra) érdemes részletet. Akár a többi, soktucatnyi marosvásárhelyi fiatal fotóst, engem is ő biztatott: már az expozíció, a képalkotást megelőző pillanatokban (órákban, napokban) azzal az igénnyel vegyük kézbe a kamerát, hogy a születendő fotográfia kiállításon tolmácsolja majd szerzője érzelmeit, gondolatait. Kollégái, tanítványai bemutatásra alkalmasnak ítélt képeinek jobban örvendett, mint a sajátjainak. Utóbbiakról nagyjából tudta, hol és hogyan fogják fogadni, de az első sikereit megélő tanítvány örömében fele-fele arányban osztozott.
Nem szóltam még a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség különböző (AFIAP, EFIAP, HON. EFIAP) címeinek odaítéléséről. Elsőként kapta meg a rangos kitüntetéseket. Követték évek múltán legjobb tanítványai.
A múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben a Kriterion Kiadó távlati terveiben szerepelt az erdélyi fotográfia történetét, ennek keretében kiemelkedő alkotóit is bemutató monográfiasorozat kiadása. A bevezető tanulmányokat tartalmazó két kötet (Orbán Balázs: Székelyföld képekben; Teleki Samu Afrikában) megjelentetése nyomán további három szerkesztéséről tárgyaltunk: Százéves fotóriport Erdélyről; Józsa Béla betiltott szociofotó-kiállítása; Marx József-monográfia. Botár Emma, a Kriterion szerkesztője külön levélben jelezte: elgondolásuk szerint a Marx Józsefet bemutató kötet lehetne az első. Párhuzamosan foglalkoztam a jelzett témákhoz kapcsolódó anyag gyűjtésével. Tapasztalnom kellett, hogy a hozzánk olyan közel álló Jóska bácsiról is oly keveset tudunk. Nem az ő hibája, hogy gazdag tapasztalatait, fotográfusként megélt történeteit már korábban nem rögzítette írásban, vagy legalább mélyinterjúk formájában. Működésének idején Erdélyországban még nem mutatkozott érdeklődés a fotóművészek emlékezései iránt, ami például Budapesten már napirenden szerepelt.
Remekbe sikerült felvétele a két világháború közti húsz esztendő erdélyi irodalmi életének nagy játékosait, Kós Károlyt és Kemény Jánost örökíti meg ritka találkozásuk perceiben. Miről beszélgettek a Varjú-, illetve a vécsi vár irodalomalkotó és -szervező tulajdonosai? Szóba került a fotográfia és a műemlékvédelem, vagy az írótalálkozók és a fényképészek együttműködése? Harminc évig fotózta az erdélyi magyar színházak bemutatóit,
olykor művészeinek magánéleti eseményeit is. Hogyan rendezte át a fénykép követelte formában egyik-másik jelenetet? Engem, aki a realitásokat is jellemző adomakincs fogyasztója vagyok, igencsak érdekelne, ténylegesen megtörtént-e ama szóbeliség útján terjedő történet, miszerint Marx Jóska némi borravaló ellenében rávette egy tehervonat mozdonyvezetőjét: állítsa le nyílt pályán egy-két percre a szerelvényt, hogy az állványra szerelt tüköraknás gépével a különlegesen szép tájról, a naplementét megelőző fényviszonyok mellett sorozatfelvételt készítsen, színszűrők közbeiktatásával. Hétköznapi, mosolyra késztető kaland – abban az időben álmatlan éjszakákat eredményező botrány. Emlékezetem szerint 1962-ben, talán ’63-ban. Vagy más: az Új Élet hasábjain érzékeltetni kell a kollektivizálás, a falu szocialista átszervezésének diadalát. Címlapon kell ezt megoldani. Polgár Pista kollégám feladata, hogy kijelölje a közeli Szentanna köztiszteletnek örvendő családját, akit majd Marx József örökít meg a csatlakozás aláírásának pillanatában. Megtárgyalták a település pártalapszervezetének titkárával, az agrármérnökkel, kijelölték az erre politikailag is megfelelő gazdát. Innét már Marx vette át az irányítást. Terített asztal köré telepítette a népes famíliát, ünneplő ruha, népviselet, virágok az asztalon, óvodáskorú dédunoka figyeli, hogyan írja alá a belépési nyilatkozatot a család tiszteletre méltó nesztora. A kép megfelel az elvárásoknak – a gond ott kezdődik, hogy napok múltán kiderül: a dédnagytata már szemüveggel sem tud olvasni. A falu népe röhög, az írja alá a belépési nyilatkozatot, akit vaksággal vert meg a Fennvaló. A hatalomnak nincs humorérzéke, a pártbizottság intézkedő elvtársa követeli az éberséghiányban szenvedő szerkesztők példás megbüntetését. Sütő Andrásnak kellett többszörösen interveniálnia – a pohár vízben kavart viharon túljutottunk. Ma már talán az egyedüli vagyok, aki emlékezik erre és több hasonló történetre.
Nem tudom, vajon másoknak is elmondta-e, a háború idején, Ukrajnában, ahol tiszti rangban az adminisztrációval foglalkozott, rendszeresen fényképezett. Visszavonulás idején mintegy kétezer negatívját egy vízhatlan dobozba helyezte. Hosszú évekkel később, amikor a szovjet hadifogságból szabadult, nem volt lehetősége felkutatni az anyagot. Nem tudni, milyen érzéssel fogadnánk, ha most a véletlen játéka folytán előkerülne. Néhány felvételéről részletesen beszámolt. Meglehet, mára már mást olvasnánk ki belőlük, mint amit szerzőjük az exponálás idején gondolt. Hasonló történet: Roman Vishniac világhírű művészfotós 16.000 felvételt készített Közép-Európa országaiban a harmincas években. A háború kitörésekor Amerikába menekült, de közben 2.000 felvételét Dél-Franciaországban elásta. Rokona találta meg az anyagot. Az ebből összeállított kiállítást meghordozták a világ legjelentősebb kiállítótermeiben.
A Marx Jóskát bemutató monográfiát végül is nem készítettem el. A nyolcvanas évek közepétől nagymértékben romlottak a körülmények, súlyosbodott a látható és láthatatlan cenzúra. Az áttelepülés gondjaival küszködtem. Jánosházy György írta meg a monográfiát a diktatúrát követő szabadabb években.
Az olvasó elnézését kérem az anekdotázásért. A fotóriporteri szakma mint önálló, időnként művészi kvalitásokat megközelítő foglalkozás Erdélyben a múlt század ötvenes éveiben született meg: képes lapok (a kolozsvári Dolgozó Nő, Marosvásárhelyen a Művészet, illetve az Új Élet) szerkesztőségei, múzeumok félnormával foglalkoztatott munkatársai gyakorolták. Közöttük talán Marx Jóska volt az első, aki már korábban országszerte elismert művészként szerzett magának nevet, és „ereszkedett le” a pártpropaganda napi munkáját szolgáló fotóiparosok” szintjére. Ugyanakkor vele és általa nőtte ki magát az a nemzedék, amely (részben) a művészi színvonalhoz való közelítéssel szerzett magának rangot és tekintélyt a köztudatban.
Jóska a „gyöngyös bokréta”, a szép kép, a csillogó ellenfény korszak művészeinek igézetében alkotott. Akkor is, amikor egy konfekcióüzem lélekgyilkos futószalagja, vagy a tordai cementgyárak sötéten füstölgő kéményei tövében fókuszálta gépét a kijelölt témára. Az már az ő szellemiségéből következett, hogy az erdélyi magyar színházak produkcióit a nemzetközi szalonokban való kiállítások színvonalához igazodó fotókban, vagy a hajdani várak romos falait olyan képekben örökítette meg, hogy azok a művészettörténeti riportokat készítő Szépréti Lilla kötetének egyenértékű illusztrációi lehettek.
Az élet szépsége, annak örömei volt az ő igazi, belülről táplált élményanyaga. Minden bizonnyal találni akár több egyéni kiállításra alkalmas szociofotót, társadalmi kritikát tükröző felvételt gazdag filmotékájában. De nem ezeket kereste. Mindig szemem előtt lebeg az a „konfliktusos” felvétele, amely egy meglehetősen pufók kamaszt örökít meg, amint iskolatáskáját a fején egyensúlyozva, óvatosan lépdel egy vasúti sínen. Ha cipője csak néhány centit félrecsúszik, bizony le fog lépni a sínről, kockáztatva a hibátlanul megtett néhány tízméternyi sikerélményét. Nem beszélve arról, hogy a fejéről le fog pottyanni a nehéz táska. Amiben azonban nem találtatott törékeny üveganyag. Vagy: két kamasz, akik romos várkapu árnyékában, tilos biztonságában meghúzódva rágyújtanak egy cigire. A kép kedvéért, no meg Ada Kaleh (azóta elárasztott) szigetének romantikáját megörökítendő sorozatért utazott le az ország déli határára… Nem sorolom: pontos statisztikák árulkodnak a nemzetközi szalonokban több mint ezer kiállított képéről, az alkotásait értékelő díjak százairól, a romániai fotóművész-szövetség tiszteletbeli elnöki tisztségéről. De, gondolom, mások is megírták, én a laboratóriumban elhangzott beszélgetéseinket idézve jelzem: nem lehet túlértékelni azt a társadalompolitikai hatást, amivel a pártcenzúra által korlátok közé szorított amatőr fotóművészek alkotókedvét életben tudta tartani, ösztönözni, sőt fokozni. Évtizedekig tartó kulimunka volt ez. Csak ő tudta, mennyi utánajárás, kedveskedés, ingyenes családfotózás, ki tudja, még mi más szükségeltetett ahhoz, hogy öt földrész kiállítótermeibe eljussanak a Maros menti amatőr társadalom legjobb felvételei. A maga oldalára állítania a cenzúra jogkörével felruházott vámtisztet, a pártbizottság, a néptanács kulturális osztályán fontoskodó aktivistát. Tette ezt mosolyogva, panaszkodás nélkül, ismétlem: évtizedeken keresztül.
Erdélyi Lajos
*
Emlékezzünk!
Negyedszázada, 1992. április 30-án hunyt el Marx József fotóművész.
A marosvásárhelyi Szakszervezetek Művelődési Házában, a kor igényeihez alkalmazkodva, az ő kezdeményezésére kezdi meg működését 1953-ban a később Marosvásárhelyi Fotóklubként ismertté vált fotókör. Jóska bácsi (mi így szólítottuk) ekkor már komoly fotós tapasztalattal rendelkezik. Tizenhét éves korában szüleitől kapta első fényképezőgépét, kerékpáron és gyalog bejárta Nagyenyed környékét, fényképezte a tájat, az embereket. A fényképezés varázsa annyira megérinti, hogy szenvedélyévé válik, és meghatározza életpályáját. 1933-tól már rendszeres résztvevője a hazai és nemzetközi kiállításoknak, majd a háborút követően új lendülettel fényképez, lelkesít, és javaslatára a marosvásárhelyi üzemekben, intézményekben gomba módra alakulnak a fotókörök. Amikor az Új Élet képes folyóirat útjára indul, Sütő András főszerkesztő őt kéri fel, vállalja el a fotóriporteri teendőket. Itt dolgozik nyugdíjazásáig. Ez idő alatt fotóművészeti munkássága is kiteljesedik. Fényképeit kiállítják öt világrész majd minden országában, számtalan díjban, elismerésben részesül, dicsőséget szerezve városunknak, valamint az egyetemes magyar fotográfiának.
Mint fotóriporter bejárja Erdély falvait, városait. Jól megszerkesztett művészi képriportjaival bemutatja a kor embereit, azok mindennapjait. Közben keresi a találkozást a fényképezés kedvelőivel, beszél a kép szépségéről, a kidolgozás varázsáról. Jóska bácsi közéleti tevékenységének köszönhető, hogy az erdélyi városokban – Nagyvárad, Brassó, Nagykároly, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely – és más településeken fotókörök és fotóklubok alakulnak, melyek napjainkban is működnek. Követői szeretettel emlékeznek rá.
Mi, a Marosvásárhelyi Fotóklub mindenkori tagjai nagyon sokat köszönhetünk néhai mesterünknek. A fiatalok és kezdők biztatása, az őszinte beszélgetések a művészetről, a fényképezés szépségéről erős közösséget formált, mely tisztelettel tekint a több mint hat évtizedes múltra. Így vált egyértelművé, hogy a 60. évforduló alkalmával, 2013-ban a klub felvette alapítójának nevét, majd ezt követően Marx József Fotóklub néven működik. Szellemiségét tiszteljük, emlékét megőrizzük a következő nemzedékek számára.
A Marx József fotóklub nevében
Bálint Zsigmond / Népújság (Marosvásárhely)2017. május 5.
Lövéte ma, képekben
Tavaly tavasszal Lövétén és környékén készültek azok a fotók, amelyekből kiállítás nyílik holnap Székelyudvarhelyen, a Hagyományőrzési Forrásközpontban. Akkor volt a 33-dik alkalom, amikor néhány fotós Orbán Balázs szemével figyelte és örökítette meg a Kis-Homoród völgyének legnépesebb községének mindennapjait.
Lövétei hétköznapok címmel fotókiállítás nyílik Székelyudvarhelyen. A megyei önkormányzat és a Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében az Orbán Balázs nyomdokán Lövéte községben elnevezésű 2016-os dokumentációs fotótábor válogatott anyagát mutatja be a tárlat. A megnyitó holnap 17 órakor kezdődik a Forrásközpont kiállítótermében, Róth András Lajos könyvtárőr mond beszédet, és népdal-összeállítással lépnek fel a lövétei iskolások. A kiállítás anyaga Lövéte és környékének hétköznapjaiba nyújt betekintést. Az évente más-más tájegységen szervezett fotótáborok elsődleges célja a még meglévő, múltat idéző építmények, tárgyak, motívumok, mesterségek, élethelyzetek, a változó és tünékeny emberi arcok, tájak megörökítése. A 33. fotótáborban Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Egyed József (Lövéte), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kerekes István (Kazincbarcika – Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Szabó Béla (Öttevény – Magyarország), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), és Vitos Hajnal (Csíksomlyó) vett részt, és „hagyományukhoz híven átfésülték a falut” tavaly tavasszal, 2016. április 22–29. között, miközben vizuális értékmentést végeztek, mivel a megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeik segítségével rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem.
Lövéte az egykori Udvarhely vármegye egyik legszínesebb természeti és néprajzi kistájának, a Homoródmentének, ezen belül pedig a Kis-Homoród völgyének legnépesebb községe. A föld megmunkálása mellett a helybéliek számára az állattartásból származó jövedelem és az erdőgazdálkodás, a vasbányászat, bizonyos időszakokban pedig a mészégetés, szekeresség és a sóbányászat nyújtott alapot a megélhetéshez. A foglalkozás terén két évtizede még a vasipar és a bányaipar volt a meghatározó, ugyanis a férfiak többsége a szentkeresztbányai vasüzembe és a hargitafürdői kaolinbányába járt dolgozni. 1990 után általánossá vált a Magyarországon való munkavállalás – foglalja össze a település történetét a Forrásközpont közleménye. Lövéte és környéke az év bármely szakában kiválóan alkalmas turizmusra, minden évszaknak megvan itt a maga varázsa és szépsége. Nemcsak a táj lenyűgöző szépsége, sajátos klímája, az üdülésre alkalmas helyek, a nádasszéki gyógyfürdő, a község sajátos népi építészete vagy a több mint 15 borvízforrás lehet vonzó, hanem az a hagyományos vendégszeretet is, amely a község székely-magyar lakosságát határainkon kívül is ismertté tette.
A holnap megnyíló, a község mindennapjait, épületeit, a mesterségeket, tájat, embereket bemutató tárlat egészen július 31-ig tekinthető meg Székelyudvarhelyen. Hargita Népe (Csíkszereda)2017. május 13.
Lövétei hétköznapok
2017. május 4-én nyílt meg a Lövétei hétköznapok című fényképkiállítás Hargita megye tanácsa és a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében. Az Orbán Balázs nyomdokán Lövéte községben című, tavalyi dokumentációs fotótábor válogatott anyagának az utóbbi intézmény biztosít helyszínt (Székelyudvarhely, 1918. December 1. utca 9. szám, 2. emelet), a tárlatot Róth András Lajos könyvtárőr (Haáz Rezső Múzeum Tudományos Könyvtára, Székelyudvarhely) nyitotta meg, az eseményt népdal-összeállítással lövétei iskolások tették hangulatosabbá, emlékezetesebbé. A kiállítás anyaga Lövétének és környékének hétköznapjaiba nyújt betekintést, ad ízelítőt változatos életképeken és tájrészleteken keresztül. Az évente más-más tájegységen szervezett fotótáborok elsődleges célja a még meglévő, múltat idéző építmények, tárgyak, motívumok, mesterségek, élethelyzetek, a változó és tünékeny emberi arcok, tájak megörökítése. A mulandósággal számot vetve, a megőrizhetetlen megőrzésére tett kísérletként is felfoghatjuk ezeknek a képeknek a létrejöttét, megszületését. A fényképészek a folyton változó-haladó életből ellesték, kiválasztották az általuk rögzítésre érdemesnek ítélt pillanatokat, melyeket képekké alkottak. A kép dokumentatív funkcióján túl a mindenkori céljuk az, hogy esztétikusan örökítsék meg, adják vissza a látottakat: a népélet mindennapjait, az ember által alkotott és alakított környezetet. Mindemellett a tábor résztvevői fényképezőgépeik lencséivel, a kétajtójú jelent is pásztázva, annak nemcsak a múltba tor-kolló, hanem a jövőre nyíló ajtóin túlra is átkandikáltak. A 33. fotótáborban részt vevő fényképészek: Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Egyed József (Lövéte), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kerekes István (Kazincbarcika – Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Szabó Béla (Öttevény – Magyarország), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), Vitos Hajnal (Csíksomlyó), „hagyományukhoz híven átfésülik a falut” és vizuális értékmentést végeznek, mivel a megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeik segítségével rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem.
Lövéte Hargita megye délnyugati részén terül el, és az egykori Udvarhely vármegye (1876. évi megyerendezés előtt Udvarhelyszék) egyik legszínesebb természeti és néprajzi kistájának, a Homoród mentének, ezen belül pedig a Kis-Homoród völgyének legnépesebb községe. Fekvése, „mely magas, sűrűn egymás mellé és egymás fölé épített házaival, különösen a távolból festőileg szép tájat alkot”, viszonylag kedvezőnek mondható. Alaprajzát tekintve a község halmaztelepülés. Vagyis belsőségei és házai rendszertelen összevisszaságban állnak, telkei és telektömbjei többnyire szabálytalan alakúak, utcái zegzugosak (kivételt képeznek az 1913. évi, valamint az 1970–72-es földcsuszamlások után épült falurészek, mint Pósfalu, Tófalva vagy Újnegyed). A telkek felaprózódása következtében, besűrűsödés útján vált halmazfaluvá. Jellegzetes emeletes kőházai régebb építészeti szempontból is érdekessé tették. Manapság egyre kevesebbet látni belőlük. A XIX. század elején még a rideg és félrideg állattartás dívott itt. Ökrök, tehenek, lovak, juhok, kecskék, disznók nagy számban legeltek a nyomáshatáron és a tágas füves havasi legelőkön. A teleltetés a havason gyűjtött szénával folyt. Ez új havasi szállások, tanyák építéséhez vezetett (Vargyas völgye, Kékvize, Gyepü pataka, Szerepreze, Gyékoskő, Cifrabükk, Vészmező stb.). Ezek rendszerint az irtásokon jöttek létre. Az irtásföldek az erdős, bokros területek kaszálókká való átalakítása során keletkeztek. A kezdetleges „nyári szállások” a későbbiekben, mivel a széna hazahordása túl költséges lett volna, s az állatok trágyájára a sovány füvű havasi kaszálókon is nagy szükség volt, állandóan lakottá váltak. Az állattartásból származó jövedelem mellett az erdőgazdálkodás (deszkametszés, zsindelykészítés, szénégetés, hamuzsírfőzés, fafaragás), a vasbányászat, bizonyos időszakokban pedig a mészégetés, szekeresség és a sóbányászat nyújtott alapot a megélhetéshez. Mindezek ellenére a legbiztosabb megélhetési alapnak, bármilyen szűkös is volt a jó szántóföld errefelé, a földet, a földműves munkát tartották évszázadokon át. A foglalkozás terén két évtizede még a vasipar és a bányaipar volt a meghatározó, ugyanis a férfiak többsége a szenkeresztbányai vasüzembe és a hargitafürdői kaolinbányába járt dolgozni. 1990 után általánossá vált a Magyarországon való munkavállalás. A község I–VIII. osztályos iskolája 1993-tól hivatalosan a Székely Mózes nevét viseli. A névadás nem volt véletlen, ugyanis az iskolaépületek a Lövétét egykoron birtokló Székely Mózes, az egyetlen székely származású fejedelem udvarházának „romjai” szomszédságában állnak (Udvarkert). Lövéte határa a megye turisztikai zónáinak szerves része. Nemcsak a táj lenyűgöző szépsége, sajátos klímája, az üdülésre alkalmas helyek, a nádasszéki gyógyfürdő, a község sajátos népi építészete vagy a több mint 15 borvízforrás vonzza ide a turistákat (a leghíresebbek Kirulyfürdő környékén törnek a felszínre), hanem az a hagyományos vendégszeretet is, amely a község székely-magyar lakosságát határainkon kívül is ismertté tette. Lövéte és környéke az év bármely szakában kiválóan alkalmas turizmusra, minden évszaknak megvan itt a maga varázsa és szépsége. Aki csak egyetlenegyszer is ellátogatott Lövétére, a Vargyas völgyébe (Székely-Szeltersz), vagy aki Sólyomkő sziklabércéről betekintett Tolvajos (Kéruly vize) haragoszöld völgyébe, az újra visszakívánkozik erre a vidékre.
Az Orbán Balázs nevét viselő 33. dokumentarista fotótábor Lövéte község önkormányzatának, valamint Hargita Megye Tanácsának a támogatásával kerülhetett megszervezésre 2016. április 22–29. között. A képanyag 2017. július 31-ig tekinthető meg Székelyudvarhelyen, majd ezt követően Lövéte falu következik, ott kerülnek bemutatásra a fényképek. Népújság (Marosvásárhely)2017. május 24.
Harosalján Haraly
A Haros-hegyről kapta a falu a nevét – ízlelgeti a település néveredetét a helybeli ember, de hogy mit is jelent a haros szó, arról már hallgatnak. Mintegy kétszázan lakunk itt jelenleg – mondták, katolikus székelyek, de sokan külföldön dolgoznak, még az egyházközség gondnoka is ott keresi kenyerét. Csak az maradt itthon, aki meg tud itt élni! – hangzott a vélemény. 1567-ben 13 család lakott itt. 1868-ban lakóinak száma meghaladta az 500 lelket, a 2011-es népszámlálás idejére 215-re esett ismét a lakosság lélekszáma.
,,Suli máskéntbe” cseppentünk
Miért lenne lesújtó a lélekszám drasztikusnak is mondható zuhanása, ha a nyárba hajló május végén gyermekricsaj fogad a felette csendes faluban. Sulimásként-tokány rotyogott az udvaron felállított üstben, s ezt különös eseményként élték meg és könyvelték el a kicsik, de az elemista nagyobbak is. Ugye, jól érzitek magatokat itt, az iskola udvarán? – kérdeztük. Igeeen – kiáltották hangosan, itt nem unalmas! A tanító néni süteményt is hozott, annyit, hogy mindenkinek jusson, és vendég is érkezett: a haralyiak régi óvó nénije, aki erre az eseményre látogatott ki régi munkahelyére. A tanítónő ma már meglett anya, de emlékezett e sorok írójára, aki egykori pro naturásként mutatta be a vidék érdekességeit. Én is emlékszem Önre, volt nálunk Torján. Édesapámmal, Barabás Imre családorvossal – mert márkosfalvi volt – a rokon, a festő Barabás Miklós családfáját bogozgatták – így Barabás Zita, a haralyi kicsinyek óvó nénije. Mi mindig közösen tartjuk az Iskola máskéntet az iskolásokkal. Meglátogattuk a gelencei könyvtárat, volt itt élmény-játék, kézművesség is, gyűjtöttünk gyógynövényeket, megmostuk, szárítottuk-csomagoltuk, ahogy azt kell, közösen készítettünk egy hatalmas gyümölcssalátát, részt vettünk a haralyi búcsún is, mert beleesett a másként-hétbe – folytatta Bartók Ibolya tanítónő. Hétvégén Sepsiszentgyörgyre kirándulunk, megnézzük a Székely Nemzeti és a Vadászmúzeumot. A tanítónő elmondta: Haralynak egyfajta létérdeke, hogy megmaradjon falusi iskolája még akkor is, ha itt is enyhén csökkenő a gyereklétszám, de ameddig ennek fenntartásában részt vállal a gelencei községi önkormányzat, addig a pedagógusok állása sincs veszélyben. Sajnos, nem valósult meg a helyi elképzelés, így egyelőre nincs neve az orbaiszéki település iskolájának. Gazda Ferenc (1920–1996) neve többször is felmerült, jeles szülötte volt a kis településnek, porai ott nyugszanak a falu temetőjében. Egyetemi tanár, nyelvész, tankönyvíró, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények munkatársa, az 1956 utáni megtorlás börtönviseltje volt. Élettragédiája könyvben is megjelent, volna, aminek alapján fenntartsák emlékét. Jeles néptanító volt a korán elhalt néhai Fejér Árpád is, de kiemelkedő szerepet töltött be a terjedelmes nemes székely család több tagja is. Fejér Mihály (1823–1893) földbirtokos volt, 1848–49-béli honvédszázados. A falu temetőjében áll Fejér Vilmos (1894–1937) néptanító, közéleti személyiség és dr. vitéz Fejér Árpád (1898–1949) műszaki vámtiszt, vámtanácsos, az asiagoi csata hősének síremléke. A helybeli Fejér-kúriában a család élő tagjaival, Fejér Leventével és Kézdivásárhelyen élő testvérhúgával beszélgettünk elődeikről, megszemléltük a családi ereklyéket, nemesi címerüket.
Templombúcsú a falu igazi ünnepe
Virág és zöld nyírfaágak díszítették a Nepomuki Szent János emlékére felszentelt helybeli műemlék templomot. Ha búcsú, akkor legyen a napján, döntött a gelencei atya. Így is történt – részletezte Kosztándi Botond kántor, aki elmondta, hogy pénz hiányában csak a külső felét sikerült megújítaniuk a templomnak, a belső rendbetétele elkövetkező gond. Az épület tömör gerendázatát javítani-erősíteni nem kis feladat – hangsúlyozta –, sajnos helyi erőből nem lehet megmenteni az építészeti emléket, a falfestmény-részletet, faragott késő gótikus kőelemet őrző templomot. Menteni kell a tetőzetet, mert egy helyen omlásveszély fenyegeti, de ilyen jellegű munkálatokat csak a műemlékvédelmesek felügyeletével-tudtával lehet kivitelezni. Az épület keleti része korábbi, de időközben alakított gótikus, a nyugati későbbi, XVIII. századi. Az egyhajós keleti maradvány két leszelt ívű faragott ajtókeret: egyik a sekrestye bejárata, a másikat befalazták a külső déli falban. Északi és déli falán freskótöredékeket találtak, feltárására és értékelésére még nem került sor. A templom lapos mennyezete stukkódíszes. Déli portikuszának szoborfülkéjében védőszentjének, Nepomuki Szent Jánosnak kisméretű szobra látható. Az ő megdicsőülését ábrázolja a késő barokk oltárkép is. Az épület nyugati homlokzatán felirat szól a látogatóhoz: „Mikor s ki épített, egy élő sem tudja. / Kis kápolna voltam hajdan és őrbástya. / Templom ezer után 744-ben lettem s meg / Újultam 92-ben. Végre most 1865-ben / Feldíszített Haraly eképp költségén, / Mikor Ns. Fejér Mihály vala a főgondnok / Mit neked utókor emlékül átadok.” Egyedi jelenség Haralyban, hogy a haranglábat fenn, a falu közepén építették fel, „hogy jobban hallja a nép a harangok templomba hívó szavát”. Van ebben egy neves brassói harangműves által készített s utóbb meghegesztett emlékharang. Felirata: O Rex Gloriae Christe Veni cum Pace P. N. 1617. A PN-iniciálék Paulus Neidel nevét rejtik. (Kgy. Z. megj.)
De vannak ennek a falunak más – mondhatni turisztikai – érdekességei is. A mai templomtól keleti irányban emelkedő hegyet Vörösvárhegy vagy Barátok hegye néven emlegetik. Ide helyezik az írások és a szájhagyomány is „a veres barátok templomát”. Ma már csak egy épület helye látható, egy mélyedés – az ún. Kincses-gödör – amelyről azt tartják, hogy alagút kötötte össze a mai templommal. „Nem messze innen, Aratás pusztáján beszakadt egy hegyoldalon a talaj, s ott három tó keletkezett. A három víztükörnek három színe van, (amelynek magyarázata egyelőre még talány): barna, szürke és kék.”
Él az ősi mesterség, élénk a közélet
Haraly hagyományos mestersége a kádárság. A két világháború között itt több mint 30 mester tevékenykedett – emlékeznek vissza. Most csak Szőke Tibor és családja folytatja a hagyományt. Nemcsak vásárokon, kiállításokon láthatjuk munkáikat, hanem a világhálón is, ma már nem csoda, hogy egy kézművesnek is van honlapja. Az árnyékos udvari asztal mellett a mesterrel beszélgettünk a kádárság rejtelmeiről, akinél éppen boroshordó rendelés ügyében tette tiszteletét barátunk, Kátai István nyugalmazott mezőgazdasági mérnök. Tibortól, régi ismerősünktől tudjuk, hogy a haralyiak ragadványneve – a „vert tejesek” – is ehhez a régi mesterséghez kötődik, nem azért, mert máshol nem köpültek vert tejet, hanem azért, hogy annak nélkülözhetetlen kelléke volt a vert tejes dézsa, ami kádármunka. Tibor mester a székelyföldi városnapok meghívottjaként szokott bemutatókat tartani. Munkáit külföldön is ismerik, megrendelésben nem szűkölködik. A mesterség ma is megélhetést biztosít annak, aki becsülettel szolgálja piacát. Szőke Tibor műhelyében készülnek pálinkafélék tárolására alkalmas és manapság divatos, csapokkal ellátott kisebb-nagyobb hordók, újabban káposztás kádak is. Számunkra meglepetés volt egy óriási építmény: családi fürdőkád lesz, amit mérnök fiával készítenek. Akkora, hogy létrával lehet fel- és belemászni, egy család nyugodtan lubickolhat benne. A faluban három fajta Szőke nevű van – folytattuk a beszélgetést –, de nem rokonok – jelezte a mester, miként az sem valószínű, de lehetséges – mondjuk mi –, hogy ennek a Szőke családnak lehetett elődje az a Gelence történetében több alkalommal említett XVII. századi népköltő, Szőke Ambrus, akiről elismerő szavakkal emlékezik meg Orbán Balázs is. „Csak néhány verse maradt fenn, de azok oly szépek, miszerint megérdemli, hogy neve a magyar irodalom történetében örökítve legyen: ez Gelenczei Szőke Ambrus, Bethlen Gábor fejedelem hadakozásainak egyik hőse, ki a kard mellett, úgy látszik, a lantot is tudta használni. Csak egyes kis töredékeket bírunk a hős-költő nagybecsű műveiből, s ezek is egy régi bibliának hátulsó táblájára (...), a költőtől saját kezűleg beírva maradtak fenn, ahonnan azt gr. Kemény József, a hazai tudományosság e fáradhatatlan nagy érdemű munkása, kiírta és közölte.” Íme egy részlet: Ének Székely hazámra. „Székely feöld/ Mindég zeöld/ Hazám ot/ Szívem ot/ Jaj be szép/ Székely nép/ Székely vér/ Magyar ér.” „Ne szánjuk ezen néhány sort, melyet itt az ismeretlen lantos szent emlékének szentelénk. Azon töredékek, melyek az ő életéből fennmaradtak, nemzeti irodalmunknak valódi gyémántai, s ki kell emelnünk, hogy valódi fényökben ragyoghassanak fel” – fejezi be Orbán Balázs. Szőke Barna, aki ismeri édesapja mesterségének titkait, csak lopva tud kérdéseinkre felelni, hiszen útgyalu (a gréder kifejezés is ismert errefelé) és úthenger járja a haralyi utcákat, simítja a kövezett útburkolatot, amit ha elkap egy gyenge eső, megjárják a gumikerekű szekerek és személygépkocsik, „jobb lesz mint egy likatos aszfalt!” Az ifjabb Szőke ugyanis – egyfajta hagyományként édesapját követve – a gelencei testület tagja, amolyan falufelelős-féle, akinek ott kell lennie a gréderes munkálatnál. A mai Haralyról, az élő faluról beszélgettünk vele. Ő az, aki e település ütőerén tartja az ujját. Elmondta, hogy a községi költségvetésben szerepel a haralyi ravatalozóra előirányzott pénz, ami közigény a faluban. A terv már készen is van. Most jutottak az engedélyeztetések periódusába. Arra is remény van, hogy ebben az évben végre befejezik a birtokok maradéktalan tulajdonba való visszajuttatását, ezt a törvény is előírja, folynak a topográfiai felmérések.
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. május 26.
Ahová visszatért Szent László király
Amióta 2006-ban feltárták a homoródkarácsonyfalvi unitárius templomban a Szent László-freskókat, a látogatók három emlékfüzetnyit vallottak élményeikről. Amint kiragyogott a vakolat alól Szent László utolsó csatájának falképciklusa, a magyarországi Barlay Tamás ezt írta: „Ősi székely legenda, hogy Szent László visszatér, ha nagy a baj, megmenteni népét. Hát most visszatért… Hiszem, hogy azért, hogy megmentsen minket. Úgy legyen!”
Homoródkarácsonyfalva neve ma már egybefonódik azoknak a környékbeli településeknek, sőt Kárpát-medencei helységeknek a nevével, ahol ugyanannak a gyönyörű freskósorozat változatai fordulnak elő: Székelyderzzsel, Bögözzel, Csíkszentmihállyal, Gelencével. A homoródszentmártoni hasonló falképek ugyan elpusztultak, de Huszka József rajztanár 19. századi vázlatainak köszönhetően ismerjük azokat is. „Az 1068-as úz-besenyő betörést megfékező kerlési ütközet László hercegét tematizáló falképciklusok főleg a történelmi határőrvidék templomaiban terjedtek el” – olvasható eme műemlékeket bemutató honlapon.
A falképfeltárás szemléletet formált Karácsonyfalván: a helybélieknek meg kellett barátkozniuk azzal a gondolattal, hogy fehér templomuk belső falai megszínesednek.
Az eddig utolsóként napvilágra hozott Szent László-freskósorozat megsokszorozta a közösség erejét és a támogatók adakozókedvét. Restaurálták a festett berendezési tárgyakat és a mennyezeti kazettákat, kutatóablakok sejtetik a padfestés egykori mintáit, és a szentély falán további freskók szelvényeit nyitották meg. „Szent László herceg meglátott egy pogányt, aki lova hátán egy szép magyar leányt hurcolt magával – olvasható a Képes Krónika Szent László-legendájában. – Azt gondolta tehát Szent László herceg, hogy ez a váradi püspök leánya, és ámbár nehéz sebben volt, mégis nagy hamar üldözőbe vette lova hátán, akit Szögnek nevezett. Midőn aztán lándzsavégre megközelítette, semmire sem ment vele, mert az ő lova már nem iramodott gyorsabban, amannak lova se maradt vissza semmennyit sem, így mintegy kartávolság volt a lándzsa hegye és a kun háta között. Rákiáltott tehát Szent László herceg a leányra, és mondá: Szép húgom, ragadd meg a kunt az övénél, és vesd a földre! Az meg is tette. Midőn a földön hevert, Szent László herceg lándzsát akart belé vetni, hogy végezzen vele. A leány ekkor nagyon kérte, ne ölje meg, hanem bocsássa el. (…) A szent herceg azután hosszasan küzdött a kunnal, majd elvágta inát, és megölte. De az a leány nem a püspök leánya volt.”
A 16. században fehérre meszelt templom külső falait díszítő falképeket Orbán Balázs említette először: „kívül a leomladozó vakolat alól régi fresco festvények nyomai tünedeznek elő”. A belső kifestésre utaló első nyomokat 1964-ben, a villamos áram bevezetésekor látta meg az akkori lelkész: a vésés nyomán színes mészdarabok potyogtak ki a falból. 1973-ban a templomjavításkor Lakatos Gyula helyi lelkész fel is hívta rá a szakemberek figyelmét. Benedek Enikő tiszteletes asszony érdekességként említette, hogy az első templomfüzetben még azt írták: hátha eljön az idő, amikor feltárják a freskókat.
Az Erdélyi falképek és festett faberendezések című felmérő program keretében 1998-ban nyitották a szakemberek az első szondát. 2005-ben derült ki, hogy „a szentély teljes felülete is festett, és a hajó északi falán több különböző kéztől és korból származó képszalag található”.
A feltárás 2006 áprilisában kezdődött el, a kutatás és konzerválás 2007 nyarán folytatódott. A Homoródkarácsonyfalváért Alapítvány anyagi támogatásával a feltárást a Székesfehérváron élő Lángi József restaurátor végezte. Az eddig feltárt Anjou- és Zsigmond-kori falképek közül Jézus születésének jelenetét a 14. század első felére keltezik a szakemberek, ugyanannak a századnak a második felében festhették a Szent László-legendát, amely 11,6 m hosszúságban és 2 m szélességben az 1068. évi kerlési csatát ábrázolja. A háromkirályok hódolatát, illetve a Szent Ilona császárnőt ábrázoló freskó festésére „az 1496-ban történt toronyépítés idején kerülhetett sor” – írja Lángi József.
A királyi meghallgatási jelenet, majd az, amelyben a hadba vonulás előtt megáldja Lászlót a váradi püspök, valamint a legendából ismert csatajelenet hasonló az ezekkel rokonított freskókon ábrázoltakhoz. A legdinamikusabb jelenet, amint a menekülő lányrabló kun lován visszafordulva lövi ki a nyílvesszőt a sebezhetetlen Lászlóra. Az újabb jelentben az elrabolt lány László segítségére siet, és a király szekercéjével elvágja a kun lábát. Az utolsó előtti kép azt a pillanatot rögzíti, amikor László a megsebesített pogányt a hajánál fogva tartja, a megmentett leány pedig lesújt a kun nyakára a herceg kardjával. A zárójelenet azt ábrázolja, amint megpihennek a fa alatt.
Mesél a „ferde kép” – így emlegetik a karácsonyfalviak a falképciklust. Bár hasonló a többi Szent László-ciklushoz, több olyan elemet is tartalmaz, amelytől egyedi – tudtuk meg Benedek Mihály unitárius lelkésztől. A birkózási jelenetben Szent László nem harci, hanem más öltözéket visel: barna színű, bársony ruházattal máshol nem találkozunk. A pihenési jelentben a háttérben egy katona látható, a pihenő Szent László álmát őrzi. Karácsonyfalván hárman vannak ebben a jelenetben. Miután a látogató elmélázott Szent Lászlónak a kun vitézzel vívott harcán, kérdezhetjük: hogyan tudott megmaradni és napvilágra kerülni ilyen épségében a felbecsülhetetlen falkép? A soktényzős válasz szakmai részét a restaurátortól tudjuk: lemeszelés előtt nem vertek beléjük vakolatkötő réseket. Érdemes ellátogatni Karácsonyfalvára a Szent László-emlékévben. Ezer évet lép vissza a történelemben az, aki ennek a szent hajléknak a múltjára kíváncsi. Nem könyvekből olvashatja népünk évszázadainak krónikáját: mesél a gyönyörű műemlék templom minden szeglete, a lelkész házaspár és azok, akiknek szívügyük a falu jövője.
Molnár Melinda / Székelyhon.ro2017. május 26.
Díszpolgárt avattak, Pro Urbe-díjakat adtak át Székelyudvarhelyen
Udvarhely díszpolgára lett Edvi Péter, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat vezetője, illetve Pro Urbe-díjat kapott Mátyus András volt kórházigazgató, Michaela Haushofer és a Mallersdorfi Ferences Nővérek, valamint Ugron Béla, az Ugron Alapítvány vezetője. Az díjakat a pénteki ünnepi önkormányzati ülésen adták át.
„Olyan személyek részesülnek elismerésben, akik sokat tettek Udvarhelyért és lakóiért, öregbítve a város hírnevét” – jelentette ki az ülés kezdetén Orbán Balázs, az MPP–EMNP-koalíció frakcióvezetője. A díjak kiosztásával kapcsolatos szavazás csak formaság volt, hiszen minden önkormányzati képviselő egyetértett azzal, hogy megérdemlik az elismerést a kitüntetendő személyek.
Edvi Péter, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat (NGYSZ) vezetőjének díszpolgárrá avatását Bíró Edit koalíciós képviselő kezdeményezte, így laudációt is ő mondott, amelyben az orvos munkásságát és személyes kapcsolatukat részletezte. Kiderült, a budapesti születésű Edvi a kilencvenes évek elejétől jár Erdélybe, ahol az NGYSZ által beteg, hátrányos helyzetű gyermekeknek, illetve egészségügyi intézményeknek nyújt segítséget.
Bíró Edit mintegy húsz éve került kapcsolatba a szolgálattal, amikor ismeretlen tettesek súlyosan bántalmazták a lányát, aki akkor élet és halál között lebegett. Az Edvi vezette szervezet ekkor ajánlotta fel, hogy támogatni fogja az életmentő műtéteket, amelyeknek köszönhetően a lány ma boldog családanya.
Az NGYSZ ma egész Székelyföldön végez ingyenes szűrővizsgálatokat. Edvi Péter tűzzománcból készített városcímert és oklevelet kapott a díszpolgári címmel. Beszédében hangsúlyozta, jó együtt dolgozni a székelyföldi orvosokkal, akikben érdemes megbízni. Kiemelte, a továbbiakban is azon fog dolgozni, hogy minél több gyermeknek segíthessen.
Elsőként Mátyus András volt kórházigazgatónak, az új udvarhelyi kórház létrehozójának adták át a Pro Urbe-díjat, akit kollégája, Szentannai Dénes fül-orr-gégész méltatott. Mint mondta, 1978-ban ismerték meg egymást Mátyussal, akkor egy évig „potyára vette fel a fizetését”, hiszen csak leste, miként dolgozik az orvosigazgató – jegyezte meg viccesen. Aztán rövid időre máshová ment dolgozni, ám mire visszajött, már fel volt építve az új kórház a régi „kóceráj” helyén – emlékezett vissza Szentannai.
Mátyus András a díj átvétele után azt mondta, 43 éves szolgálata alatt kollégáival alapot teremtettek a mának. Hangsúlyozta, életét a felelősségtudat és a szülőföldön való helytállás határozta meg.
Michaela Haushofer zárdafőnökről és a Mallersdorfi Ferences Nővérekről György Attila beszélt, aki részletesen bemutatta a rend tevékenységét, amely 1990 óta van jelen Udvarhelyen. Azóta számtalan hátrányos helyzetű gyermeknek és felnőttnek segítettek étellel, szállással, taníttatással.
Haushofer zárdafőnöknő apácatársai nevében is örömét fejezte ki a díj átvétele után. Köszönetet mondott a mindenkori városvezetésnek, amiért mindig is támogatták rendjük munkásságát Udvarhelyen.
László Attila szombatfalvi plébános Ugron Béláról beszélt, akit szintén érdemesnek tartottak a képviselő-testületi tagok a Pro Urbe-díjra. Emlékeztetett, az ő nevéhez fűződik az Ugron Alapítvány létrehozása, valamint a Mál-tetőn lévő Ugron-kriptához vezető Székely kálvária felépítése. Ugron Béla kijelentette, szerinte a díj nem neki, hanem az egész családjának szól. Én csak egy közvetítő, egy szolga vagyok. Azt szeretném továbbvinni és megerősíteni, amit az őseim tettek a városért – fogalmazott.
„Gratulálni szeretnék a díjazottaknak, a példaképeknek, akikből ma erőt meríthetünk, akikre nagyon büszkék lehetünk” – fogalmazott Gálfi Árpád polgármester. Arra kérte a díjazottakat, hogy folytassák eddigi erőfeszítéseiket, és vigyék messze Udvarhely hírét. Beszéde után a székely és magyar himnuszt is elénekelték a jelenlévők
Fülöp-Székely Botond / Székelyhon.ro2017. június 15.
Mindenben szeretet (Tovább terjed a Csíksomlyót is érintő hazugság)
A Szabadság napilap szombati számában a Hitélet című rovatban, mint minden évben pünkösd táján, menetrendszerűen megjelent a csíksomlyói búcsúról szóló ismertetés. Minket, unitáriusokat úgy szoktak jellemezni, hogy a vallási türelmet nemcsak történelmi örökségként őrizzük, hanem mindennapi hitéletünkben, társadalmi síkon is próbáljuk megélni. De ahogy mondani szokták: a pohár egyszer csak annyira telik, hogy kicsordul. Így nálunk is. Tovább már nem tűrhetjük azt a célirányos történelemferdítést, amely minden évben a hitvédelem megtévesztő és egy másik felekezet iránti nem éppen keresztényi szeretet jegyében igyekszik hangulatot gerjeszteni és azt évről évre megújítva ébren tartani.
A fentieket mindjárt az írás címével is igazolva látom: 440 éves a csíksomlyói búcsús körmenet. A szerző viszont a második bekezdés első mondatában ezt írja: „A Boldogságos Szűz Mária tisztelete már a XV. században virágzott a székely nép körében, ez adta elsősorban Csíksomlyónak a búcsújáróhely jelleget.” Ezt IV. Jenő pápa 1444-ben engedélyezte. Sosem volt erős oldalam a matematika, de most mégis úgy gondolom, hogy a két évszám közti különbség nem 440, hanem 563. Tehát a történelmi adatok alapján katolikus testvéreinknek, s itt elsősorban a ferences atyákra gondolok, felettébb büszkén kellene hírül adniuk a világnak, hogy a búcsújárás Csíksomlyón több mint félezer éves. Egyike Európa legrégibb búcsújáróhelyeinek. De akkor miért ez a „szerény” 440. évforduló? Vizsgáljuk csak meg történelmi előzményeit. Borsos Sebestyén, a 16. századi krónikás így emlékezik János Zsigmondra: „Ez istenfélő és tökéletes, igaz keresztény fejedelem volt, akinél drágalátosabb királyuk nem volt a keresztényeknek, aki Isten igéjének ilyen tudakozója lett volna. Ez a tanítóknak nemhogy rontója lett volna, de inkább nagy oltalmára volt.” Az ezt követő századok történet- és emlékírói azonban nem tudták megbocsátani János Zsigmondnak, hogy unitáriussá lett, s ez rányomta bélyegét életműve és személye értékelésére. De azt az alkotmányos rendet, amelyet ő megalkotott, nevezetesen a vallás- és lelkiismereti szabadság törvényét és a négy bevett vallás rendszerét mindegyik utóda tiszteletben tartotta, mert ez biztosította Erdély belső békéjét és jólétét. A 18. század azonban olyan változásokat hozott, amely a függetlenségét vesztett Erdély politikai és vallási életét a Habsburg-birodalmi érdekek érvényesülésének rendelte alá. Az egyenlő jogokon alapuló bevett vallások rendszerét felváltotta a kedvezményezett, sőt, az egyedüli, kiváltságjogokat élvező egyház uralma, amelyet legjobban az ellenreformáció térhódítása igazolt erőszakos templomfoglalások kíséretében. A felvilágosodás hatására a század végére (1781) megszületett II. József Türelmi rendelete, amely bizonyos tekintetben helyreállította a vallások egyenlőségének a rendszerét, s megkezdődhetett a protestáns, köztük az unitárius egyházak külső megerősödése. Ebben az időszakban született meg, terjedt el és élte a maga életét különböző intenzitással, hol elhalványulva, hol erőteljesebben az a mítosz, amely János Zsigmondot erőszakos, a még akkor létre sem jött unitárius egyház és vallás hittérítőjeként 1567 pünkösdszombatján a „színtiszta katolikus Csík és Gyergyó” ellen hadsereggel támadó uralkodónak állítja be. Ez a „világra szóló győzelem” hozta létre aztán a csíksomlyói búcsút, mert a mítosz szerint a hitükért hősiesen küzdőket s az értük imádkozókat maga Szűz Mária segítette.
Ebben a szép és lelkesítő történetben csak az a különös, hogy az azt elbeszélő későbbi szerzők egy olyan műre hivatkoznak, amelynek egy katolikus főúr a szerzője, de amelyet soha senki se látott, és azóta sem sikerült megtalálni. Ezzel kapcsolatban ajánlom a részletes tájékozódás érdekében Mohay Tamás: Egy ünnep alapjai: a csíksomlyói pünkösdi búcsú új megvilágításban című tanulmányát (megjelent a Keresztény Magvető folyóirat 2005/2. számában). Ennek kiegészítéseként most csak egy fontos dolgot szeretnék megemlíteni. János Zsigmond 1567 kora nyarán betegen feküdt Gyulafehérvárt palotájában. Súlyos egészségi helyzetére tekintettel elkészítette végrendeletét. Ugyanaz év július 23-ára Fehérvárra összehívta az országgyűlést, ahol királyi előterjesztésében előadta, hogy betegeskedése inti az ország sorsáról gondoskodni. Felszólítja a rendeket, hogy kerüljék a meghasonlást, szakadást, amely romlásukat vonná maga után. A végrendelet bevezetőjében hangsúlyozza, hogy az ő országa a keresztény közösség része, és hogy soha keresztények ellen fegyvert nem fogott, csak kényszerűségből és a szükségtől hajtva védte magát és országát. Minden erejével arra törekedett, hogy előmozdítsa a kereszténység ügyét. Úgy hiszem, mindenki előtt világos, hogy egy súlyosan beteg ifjú fejedelmet nem a csíki katolikusok megtérítése foglalkoztatott, és nem vezethetett hadat ellenük, mivel éppen végakaratát mondta tollba. Egyébként végrendelete változatlan maradt, és 1571-ben bekövetkezett halála után az országgyűlésen utóda, Báthory István is hitelesítette azt. Orbán Balázs A Székelyföld leírása című művében már a 19. század végén megpróbált igazságot szolgáltatni, amikor ezeket írta: „János Zsigmond mint hadvezér, mint államférfi, mint a nemzeti erő és műveltség fejlesztője, mint az alkotmányos szabadság alapvetője és biztosítója egyaránt nagy volt, s kegyeletes emléket kell hogy keltsen minden igaz magyar szívében, mert e drága adományokat ő nagy erőfeszítéssel és bámulatosan kitartó következetességgel vívta ki s biztosítá a jövőt. Pedig uralmának korszaka igen nehéz és válságos volt, az egész ország a politikai és vallási átalakulások lázában szenvedett. Hogy a szenvedélyek vulkánja ki nem tört, hogy ez országrész a politikai és vallási háborúk iszonyait kikerülte, hogy itt Szent Bertalan-éjek, szicíliai vecsernyék, eperjesi vérpadok helyett e forrongásból a teljes vallásszabadság mennyei pálmája hajtott ki: azt egyenesen a János Zsigmond nagy uralkodói tulajdonainak írhatjuk javára. Ő a tudománynak, a magyar műveltségnek nemcsak kiváló támogatója, de kultiválója is volt. Ő maga is részt vett az e korban dívott tudományos és hitvitákban, a magyar nyelvet a politikai és vallási élet minden terén ápolta, az országgyűlések magyarul tanácskoztak, magyar törvényeket alkottak. A templomok mellett mindenütt az ő kegyadományaiból táplált iskolák keletkeztek, a teljes sajtószabadságot legelőbb ő honosítá meg nemcsak Erdélyben, hanem Európa minden más országát megelőzte ebben is úgy, mint a vallásszabadság törvénybe iktatásában.” Az elmondottak célja nem az volt, hogy János Zsigmondnak elégtételt szolgáltassunk. Mindezt megtette ő maga, amikor megmentette és századokra életképessé tette a magyar nemzeti királyság eszméjét, s a világon elsőként biztosította a vallás- és lelkiismeret-szabadságot, s ezzel önmagát és Erdélyt világtörténelmi jelentőségre emelte. Ezzel szemben viszont arra szeretnénk felhívni elsősorban a hazai, de a Kárpát-medencei történelmi testvéregyházak figyelmét, hogy amikor a magunk szent dolgait erősíteni vagy elmélyíteni akarjuk, ne úgy tegyük, hogy ezáltal mások történelmi örökségének és hitének értékét lekicsinyítjük, vagy éppen a köztudat előtt kárhoztatjuk. Úgy hiszem, végre meg kellene értenünk, hogy nem a hitviták korát éljük, amikor egymásnak feszültek nemcsak a vélemények, de az indulatok is. Ma, a huszonegyedik század elején párbeszédre van szükség, amikor a másság megértésén és elfogadásán keresztül azt keressük, ami összeköt, amit közös értékként mindannyian magunkénak vallunk. Fel kell ismernünk, hogy a szabadság a felelősen megélt szeretet drága lehetősége, amellyel nem visszaélnünk, hanem egymás javáért élnünk kell. A csíksomlyói búcsú eredetének kérdésében már 1998-ban megkerestük dr. Jakubinyi György érsek urat, aki válaszlevelében azt írja, hogy napjainkban is a jól ismert elvet kívánja követni: „In necessariis unitas, indubiis libertas, in omnibus caritas. (A szükségben egység, a kételkedésben szabadság, mindenben szeretet.) Biztosíthatom, hogy fogadalmi búcsúnkat, ahogy azt az ősök fogadták, nem használjuk fel felekezeti torzsalkodásra. Ami sérelem pedig emberi gyarlóságból felmerül, azért bocsánatot kérünk.” De mert azóta is minden maradt a régiben, ezért újból megismétlem az Erdélyi Unitárius Egyház lelkészeinek és híveinek testvéri szeretettel megfogalmazott kérését a Római Katolikus Püspökségek vezetőinek, szíveskedjenek odahatni, hogy egy ilyen fontos vallási rendezvény szolgálja a hit és erkölcs elmélyítését nemcsak a római katolikus hívek, de egész magyar népünk lelkében és életében. Istenhez való közeledésünkben és az Ő akaratának keresésében mind egyek vagyunk, hadd legyünk egyek egyházaink és népünk szeretetteljes szolgálatában is. A jó Isten áldását s a pünkösdi Lélek megszentelő erejének kiáradását kérem az ez évi búcsú eredményes megrendezésére. Kolozsvár, 2007 pünkösd nagyhetén.
DR. SZABÓ ÁRPÁD
* Szerk. megj. Lapunk harmadízben tér vissza e súlyos történelmi félremagyarázás tisztázására. Ezúttal is utólag, az ünneprontás elkerülése végett. Most sem tennénk, ha a csíksomlyói búcsú kapcsán csupán egyetlen erdélyi napilap esett volna a történelemhamisítás több esztendőn át következetesen, általunk is minden alkalommal dokumentált vétkébe. Az elmúlt napokban két hírportál is közvetítette Ferenc-rendiek kalauzolta fiatal és jámbor természet- és történelemjárók hamis históriai ismereteit. Kérdésünk békességkeresően szelíd: miként fogjuk megismerni a szomszéd népek múltját, ha a magunkét is következetesen elhazudjuk? HÁROMSZÉK Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. július 22.
Székelyföldnek van jövője
Folyamatos az erdélyi magyarság kivándorlása, és fokozottan érinti a szórványterületeket, de a székelyföldi demográfiai trendek kedvezőbbek a romániai átlagnál – hangzott el szerdán Tusványoson, az Orbán Balázs-sátorban tartott első panelbeszélgetésen, melynek végkövetkeztetése az volt, hogy sokkal kedvezőbb lenne a magyarság helyzete, ha az életminőség helyett inkább az élet javára döntenének az emberek.
A magyar kormány Nemzetstratégiai Kutatóintézetének fő feladata a nemzeti integráció ügyének szakmai támogatása – mondta el a beszélgetés felvezetőjében Bali János, az intézet igazgatója, röviden összefoglalva az idei szabadegyetemen tárgyalt témákat, melyek közül talán az első a legfontosabb, hisz a Kárpát-medencei magyarság jelenének és jövőjének döntő kérdése, hogy hányan vagyunk, hányan leszünk.
A kivándorlás állandó
Péti Márton, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezető tanácsadója, a beszélgetés moderátora felvezetőjében elmondta: a Népesedéstudományi Kutatóintézettel közösen felmérést készítettek a Magyarországra történő áttelepülésről, melynek eredményeképpen kiderült, hogy a Kárpát-medencében száz éve zajló migrációs folyamatok valójában állandóak, és függetlenek a politikai viszonyoktól. Mint kifejtette, a legutóbbi nagy erdélyi migrációs hullám a 80-as években indult el az anyaország felé, és változó intenzitással máig tart, így a kitelepülők száma a hozzátartozókkal együtt már eléri a 320 ezret. A felmérés szerint ezek az áttelepülők fiatalabbak és képzettebbek a magyarországi átlagnépességnél, például az orvosok, fogorvosok, mérnökök 5–10 százalékát teszik ki a külhonban született szakemberek. Hozzátette: ha ez a folyamat nem indult volna el, a magyarországi népesség már 2004 körül tízmillió alá csökkent volna. Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa elmondta, Erdélyben is hasonló adatokat mértek a Magyarországot célzó kivándorlási hullámokat vizsgálva, azonban a Románia uniós csatlakozása időszakában elindult nagy méretű országos migráció eredményeképpen jelenleg 4–4,5 millió román állampolgár él külföldön életvitelszerűen, és ez a magyar migráció szempontjából új helyzetet teremtett: a magyarok jelenleg alulreprezentáltak az országos kivándorlási statisztikákban, és az utóbbi tíz évben Magyarország is elvesztette vonzerejét más nyugati országokhoz viszonyítva. Kiss Tamás megjegyezte: a magyar állampolgárság sokak számára konvertálható tőkét jelentett a migráció során, hisz a nyugati országokban keresettebbek a magyar munkavállalók, mint a románok. Geréb László, a székelyudvarhelyi REGA Régiókutató Egyesület elnöke hozzátette, az erdélyi elvándorlás az utóbbi években egyre inkább a szórványterületeket érinti, Székelyföldet kevéssé. Ilyés Ferenc, a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája székelyudvarhelyi képzési központjának igazgatója rámutatott: a munkavállalás mellett életformaváltásról is szól a fiatalok elvándorlása, és amíg korábban a rossz életkörülmények előli menekülést jelentette a migráció, ma komoly szervezés előzi meg, így biztos munkahelyek, lehetőségek várják a kitelepülőket. Jövőkép és javaslatok
Péti Márton a továbbiakban azt kérdezte a meghívottaktól, hogy mire lehet számítani a jövőben, hisz az előrejelzések szerint Magyarország népessége 2060-ra nyolcmillió főre csökken, illetve olyan szakpolitikai javaslatokat kért a jelenlévőktől, amelyek pozitívabb jövőkép felé vezethetnek. Kiss Tamás válaszában kifejtette, hogy több befolyásoló tényező miatt is pontatlan lehet a felmérésük, de mindent összevetve húsz évre előrevetítve 1 millió 34 ezerre apad az erdélyi magyarok száma, ezzel együtt azonban romániai számarányuk nem csökken, a székelyföldi demográfiai adatok pedig éppenséggel kedvezőbbek, mint a romániai átlagadatok. Viszont megerősítette: a szórványterületeken élők aránya egyre kisebb lesz. Az asszimiláció szempontjából ugyanez a helyzet, Székelyföldön jó, szórványban kedvezőtlen az arány. A szakpolitikákkal kapcsolatosan Kiss Tamás kifejtette, általános megoldás lehet a visszavándorlás ösztökélése, melyben az önkormányzatoknak lehet kiemelt szerepük család- és identitáspolitikai intézkedéscsomagokkal, de átfogó stratégiára, az anyaországgal összehangolt cselekvésekre volna szükség.
Geréb László egy friss közvélemény-kutatás adatait ismertetve rámutatott, az országon belüli migráció során a centrumterületek, például Kolozsvár, elvonzzák az értelmiséget Székelyföldről, melynek leghatékonyabb gátló tényezője a közösségi háló és olyan egyetemi szakok létrehozása Székelyföldön, amelyek elvégzése után a fiatalok otthon kapnának munkát. Ijesztő adat, hogy a végzettek 19 százaléka pontosan tudja már, hogy hová megy dolgozni külföldre. Geréb László szerint az önkormányzatoknak sajnos nagyon szegényes az eszköztára, ez nem tudja a trendeket megállítani. Mint mondta, a szakpolitika helyett a gyermekvállalás jelentene igazi változást. Nagyapáink idejében is szegény volt a világ, mégis voltak sokgyerekes családok, mert az emberek az életminőség helyett az élet javára döntöttek – tette hozzá. A pénz nem minden
Ilyés Ferenc szerint is elsősorban a gondolkodásmód változása tudná megváltoztatni a migrációs trendeket, vonzóbbá kellene tenni a szülőföldünket, de nemcsak anyagi motivációt kellene ennek a hátterébe felállítani, hanem az életminőségi tényezőket és példákat kellene pozitívabbra alakítani. Ha pár év múlva mindenki úgy térne vissza Tusványosra, hogy három-négy gyereket hagy otthon, akkor el lehetne mondani, hogy tettünk valamit a helyzet javulása érdekében – mutatott rá.
Meg kellene érteni, hogy a pénzben kifejezhető érték nem minden esetben függ össze a dolgok minőségével – mondta, elmesélve egy vállalkozó ismerőse esetét, akinek nincs akire bíznia az üzletét, mert a gyerekei kitelepültek, annak ellenére, hogy jólétben éltek itthon. Talán az lehet ennek az oka, hogy állandóan panaszkodott mindenre, gyerekei pedig megtanulták, hogy hiába gazdagok, mert itthon nem ér semmit az élet. Ilyés szerint a falvakban található rengeteg, olcsón megvásárolható ingatlant is fel lehetne használni a fiatalok itthon tartásához, Böjte atya sikeres példáiból tanulva.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. augusztus 2.
Megmenthető a magyar falu?
Érdekes és elszomorító beszélgetést folytattak a magyar falu sorsáról, kulturális örökségéről és önfenntartási lehetőségeiről a 28. bálványosi nyári szabadegyetemen július 21-én az Orbán Balázs-sátorban. Pedig két pozitív példát hoztak magukkal a meghívottak: a Hargita megyei Énlaka a világörökséggé válás útján halad, a magyar Alföldön fekvő Átány pedig tudatára ébredt értékeinek. De ott is visszafordíthatatlan változások történnek, ami pedig a székely falvakat illeti, jövőjük igen borúsnak látszik. Még ha nem is reménytelennek...
A Kárpát-medence legsérülékenyebb településtípusa a falu, különösen, ha lakossága két-háromezer fő alatti. Vajon van-e esély, hogy a napjainkban egyre divatosabb önfenntartó életmód miatt újra felértékelődjék, élettel teljen meg az utóbbi évtizedekben kiürülő vidék? – ezzel a kérdéssel indította az együtt gondolkodást Molnár Gergely.
Elsőként Énlakáról, az ott folyó kutatómunkáról számolt be Visy Zsolt régész, miniszteri biztos, aki maga is vett ott házat. Elmondta: a firtosi kistájhoz tartozó falu félreeső volta miatt elnéptelenedéssel, elöregedéssel, épített örökségének pusztulásával, kilátástalansággal küzd. Esélye épp abban rejlik, hogy most is olyan, mint száz évvel ezelőtt, és ez olyan érték, ami mellett nem lehet elmenni. A falu lakói támogatást kapnak Magyarországról, hogy épületeiket eredeti alakjukban őrizzék meg (ugyanez történik Torockón is) – magyarázta a pécsi tudományegyetem professzora, aki szerint a településen keresztül az embereket, a társadalmat is meg lehet menteni. Már tíz éve, hogy az egyetem több tanszéke – régészek, néprajzosok, építészek, szociológusok csapata – kutatja a falut, amely a hajdani római birodalom határvonalán helyezkedik el, és ez a vonal előbb-utóbb mindenütt a világörökség része lesz. Énlaka azonban saját jogán, épületeivel is érdemes rá – rovásírásos temploma van, amelyet most is sokan látogatnak –, tehát két okból is felkerülhet a listára, ami fellendülést hozhat az ott élőknek. Nyilván, ehhez a román államnak is el kell végeznie a maga feladatát a római limesre vonatkozóan... 2007-ben öt székelyföldi múzeummal is szerződést kötöttek, és attól kezdve kétévenként konferenciákat szerveznek a székely gazdálkodásról, mesterségekről, népdalokról, iskolai és népi színjátszásról. 2012-től 28 énlaki porta teljes felmérését készítették el, ebből kiállítás is született, és a munka folytatódik. Több mint 360 régi, XVII–XIX. századi sírkövet tártak fel – sokat verses feliratokkal –, ebbe már a helybeliek is bekapcsolódtak. A feltárás, örökségmentés mellett ez is cél, a visszacsatolás a közösséghez.
Átányt Bali János, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet igazgatója, az Átányért díj idei kitüntetettje mutatta be. Egy Hevestől nyolc kilométerre fekvő faluról van szó, amelyen első látásra semmi különös nincs, de a leginkább kutatott településként – ami számos véletlennek köszönhető – rendkívüli hírnévre tett szert a tudományban, vaskos monográfiák jelentek meg róla német és angol nyelven, amikor magyarul nem lehetett (a kommunizmus éveiben). Különleges, kétbeltelkes településszerkezete, ami a nemek elkülönítését hozta – a nők és gyermekek a belső lakómagban éltek, a férfiak a külső, gazdasági övezetekben (tanyákban) –, zárványjellege – református közösség a katolikus tömbben – miatt is érdekes település, és bár az utóbbi időben lakossága és képe is sokat változott, értékeit ismerő és megélhetését részben kulturális turizmusra építő lakossága van: műemlék temploma mellett a Kakas-ház, élő paraszti porta, helytörténeti gyűjtemény és két új kiállítótér is várja a látogatókat. Van helyi értéktárgymozgalom, és új munkahelyek jöttek létre: az önkormányzat kertészetet, állattartó farmot működtet, tésztaüzem is van, a vendégeknek tehát helyi terméket tudnak kínálni. Mindez nem csupán megélhetést, hanem reményt is ad, ezért érdemes folytatni. Énlakán – ahogy a legtöbb székely faluban – éppen a folytatás a legnagyobb kérdés: alig három-négy fiatal család él ott, a többség hetven éven felüli. Óvoda sincs, az iskola – egy nagyobb székely ház egy már lebontott csűrrel – üres, két osztálytermében kiállítást rendeztek be, mert érdeklődő szép számban van. Kellene még egy korszerű illemhely és egy tájékoztató központ, ezekhez a tervek megvannak, ingyen adják annak, aki felépítésükre vállalkozik – mondta Visy Zsolt, aki szerint jól alakulnak a dolgok, csak nagyon lassú folyamatról van szó. Amíg az azonnali érdek és haszon szempontjából néznek mindent, nem lesz áttörés, de a lehetőségeket fel kell mutatni. Eleinte csodabogárnak nézik az embert, aztán lassan kezdik elismerni a munkáját, de még mindig nem érzik, hogy nekik is lenne tennivalójuk. Egy falu revitalizációjához fiatalok kellenek, munkahelyek, iskola, de senkit sem lehet kívülről megváltani, ha ők maguk nem akarják, nem lesz semmi – vélekedett. Reményt a világörökségben lát: ez tény lesz, és biztosan hoz eredményt, remélhetőleg jót. A gyakorló gazda keserű tapasztalatait Kolumbán Gábor volt Hargita megyei tanácselnök, a Civitas Alapítvány elnöke adta át, aki most készül megírni az ideológiai meggondolásból falura telepedett értelmiségi kálváriáját. 2008-ban bivalyok tenyésztésébe fogott, akkor szembesült azzal a szabad vadkapitalizmussal, amely 1990 után alakult ki, adócsalással, feketegazdasággal, irigységgel... A falu, ahogy elképzeléseinkben él, már nem létezik: kaláka nincs, közösségi szellem nincs, csak emberek, akik nagyon súlyos egzisztenciális küzdelmet vívnak nap mint nap, évtizedek óta, és a szívesség árát is megkérik. Ennek egyik oka a földtörvényekben rejlik: Énlakán közel 30 év alatt sem sikerült kimérni, telekkönyveztetni, azonosítani azokat a területeket, amelyekre rég kiállították a birtokleveleket, és amíg ez meg nem oldódik, nem lehet civilizált mezőgazdaságot folytatni. A betelepülők – még a faluért sok áldozatot hozó nyugalmazott tanító is – évtizedek után is idegennek számítanak. De egymás között is farkastörvények uralkodnak: minden udvaron van traktor, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy elkerüljék az együttműködést... A baj nagyon nagy – véli Kolumbán –, és amíg nem jön egy olyan nemzedék, amely fantáziát lát a természetközeli életmódban annak minden nyűge ellenére, nem sok esély van a falvak fennmaradására. Falun nehéz egzisztenciát teremteni, a helybeli erőforrásokhoz betelepülő nem fér hozzá, az ingatlanok állapota nem túl jó, támogatásokra, vállalkozásfejlesztésre van szükség, és mindezek mellett óvodákra, iskolákra. Elindult egy mozgalom, vannak már falura költöző fiatalok, de nagy próbakő a gyermekek iskoláztatása, amin minden jó szándék megbukhat. Egy-két család ugyanis nem elég egy óvoda fenntartásához, nagyban kell ezt csinálni. A falvak elnéptelenedéséről egyébként nem a szocializmus tehet: ez a korábban kitört ipari forradalom eredménye, de most már nincs szükség olcsó munkaerőre sem, mert az élő munka terhe nagy, társadalombiztosítást és mindenféle egyéb járulékot kell fizetni, míg a robot után csak profitadót; a mezőgazdaságban is robotosítás folyik, több ezer tehénhez öt ember is elég. Így a falunak nincs jövője, és ha szembeállítjuk a várossal, akkor is vesztesként jön ki. A Civitas Alapítvány az együttműködés irányába próbálja mozdítani a dolgokat, ahol a falu és város nem versenytársként, hanem egymás kiegészítésében él. Így volt ez a középkorban is, ma is ebben kellene érdekeltté tenni az érintetteket: a falu jó minőségű élelmet, tiszta levegőt, élhető környezetet tud ajánlani, és erre mindig szükség van...
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)