udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
726
találat
lapozás: 1-30 ... 541-570 | 571-600 | 601-630 ... 721-726
Névmutató:
Szabó Zoltán
2013. május 20.
Egy színésznemzedék három korszaka
Székely Szabó Zoltán Egy nemzedék három felvonásban című kötetét mutatták be a szerző jelenlétében pénteken délután a nagyváradi színház páholyelőcsarnokában.
Székely Szabó Zoltán a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház társulatának volt a tagja, majd 1987-ben Ausztriába emigrált, jelenleg Bécsben él. A szerző harminc erdélyi magyar színművésszel, színházi alkotóval készített egyenként három interjút három különböző történelmi korszakban, ezért is lett a 2012-ben kiadott könyv címe:. Az Egy nemzedék három felvonásban. A nagyváradi könyvbemutatón Nagy Béla színháztörténész, a váradi magyar színtársulat nyugalmazott irodalmi titkára méltatta a könyvet. A méltató kiemelte azt, hogy bár a színház elsődleges szerepe az, hogy előadásokat mutasson be a közönségnek, de gyakran ami a kulisszák mögött történik, az izgalmasabb, mint egy előadás. Nagy Béla esszéisztikus méltatásában kitért arra, hogy a kötetben szereplő színészgenerációt talán áldozati nemzedéknek lehet tekinteni, hiszen az interjúkból legtöbb esetben nehézségekkel teli, viszontagságos életpályák rajzolódnak ki. A könyv erényei közé sorolta Nagya Béla azt, hogy a különálló részek hatalmas totálképpé állnak össze, és a szerző erényeként emelte ki azt, hogy könyvét a színészekével együtt dobogó szívvel írta meg, ugyanakkor sikerült neki vallomásra bírnia az általában magukba zárkózó interjúalanyokat is. A kötet struktúrája is rendkívül érdekes. Az első interjúsorozat a 80-as évek legelején készült, az akkor még kezdőnek számító művészekkel, a második interjúsorozatot nem sokkal a rendszerváltás után készítette el Székely Szabó Zoltán, a harmadik beszélgetéssorozatot pedig mintegy tizenöt évvel a második interjúkör után rögzítette a szerző. Mint Nagy Béla fogalmazott, megrázó mélységű vallomások olvashatók a most ötven-hatvan éves erdélyi Magyar színészgenerációról. A váradi olvasók számára további érdekességet jelent az, hogy a harminc interjúalany közül három váradi színész, név szerint Fábián Enikő, Ács Tibor és Hajdu Géza. Összegzésképpen Nagy Béla elmondta, hogy a harminc interjúalany közül hárman időközben elhunytak, kilencen emigráltak, és nyolc színész elhagyta a színészi pályát.
Nehéz sorsok
A méltatás után maga a szerző vette át a szót, felelevenítve emigrálásának okait és körülményeit, majd a könyv megszületéséről beszélt. Elárulta, hogy a kötet befejezésére és kiadására az a Szélyes Ferenc színművész ösztönözte, aki nemrég mutatkozott be Nagyváradon a Nagy Romulus című előadás főszerepében. A szerző elmondta, hogy az interjúalanyok kiválasztásában nem volt szempont az, hogy ki a barátja, és ki nem az, mint mondta, kezdő színészként készítette el az első interjúsorozatot a 80-as évek elején azzal a céllal, hogy a fiatal, kezdő színészek gondolatait, problémáit, nehézségeit is megismerjék az olvasók. Hozzátette, hogy azokban az interjúkban kerülte a politikai témákat, így a beszélgetések gyakorlatilag cenzúrázatlanul jelentek meg az Ifjú Munkás című folyóiratban. Megtudtuk, hogy a második és a harmadik interjúsorozat elkészítésében a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy felkutassa az időközben sokfelé kirajzó színészeket. Ehhez kapcsolódva a színészek életpályájáról beszélt Székely Szabó Zoltán, elmondva, hogy az emigrálók közül többen a pálya elhagyására kényszerültek, és vannak akik mostoha körülmények között élnek ma is. Székely Szabó Zoltán saját sorsáról is beszélt a kis számú de érdeklődő közönségnek, tudatva azt, hogy Bécsben taxisofőrként dolgozik, emellett évente négy magyar nyelvű előadást hív meg Ausztriába, ugyanakkor a soproni színház megalapításában is részt vett. A könyvbemutatón ezt követően a hozzászólások következtek, majd dedikációval zárult a rendezvény.
Pap István
erdon.ro2013. június 21.
Mester és tanítványai: Barcsay, Balogh, Deim, Konok
Kiállításmegnyitó a Minerva-házban
Barcsay Jenő festő, grafikus, és három tanítványa – Balogh László, Deim Pál, Konok Tamás – alkotásaiból nyílt kiállítás szerdán délután a kolozsvári Minerva-házban. A tárlat vándorkiállítás formájában járja végig a Kárpát-medence magyarlakta területeinek nagyobb városait, és a Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány, Kónya Márta és Kónya Ferenc Barcsay jogutódok támogatásával valósult meg. A kolozsvári kiállítás a Barabás Miklós Céh és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság közös rendezésében jött létre, védnöke pedig Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja.
Magdó János a megnyitón elmondta: megtiszteltetés számára, hogy felkérték a kiállítás védnökének, hiszen többek között Barcsay Jenő által vált ismertté Európa-szerte a huszadik századi magyar grafika. – Sokoldalú alkotó volt, a képzőművészeti skála minden műfaját ismerte és gyakorolta, kiválóan – fűzte hozzá a főkonzul.
A kiállítást Takács Gábor, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tagja nyitotta meg, mint mondta, abban a szerencsés helyzetben van, hogy személyesen ismerhette Barcsay Jenőt, akire mindig a legnagyobb tisztelettel, szeretettel és hálával emlékezik. – Nagyon sokat köszönhetek neki, ugyanis, ismerve a grafika iránti érdeklődésemet szeretettel irányította bizonytalan és bátortalan lépéseimet a grafikai eljárások elsajátításában – magyarázta Takács. A méltató kiemelte: a közelmúltban Barcsay Jenő és művészete gyakran került az érdeklődés központjába Kolozsváron. – A Korunk Galéria szervezésében láthattunk egy gyűjteményes, értékmegőrző kiállítást a Bánffy-palota termeiben, ahol Barcsay Jenő nevével és munkáival is találkozhattunk; megjelent Kántor Lajos Barcsaytól Vinceffyig című kötete, amelyet a Gaudeamus könyvesboltban mutattak be, és elhangzott egy előadás is az Unitárius Egyházközség Tanácstermében Barcsay Jenőről és művészetéről, amelyet jómagam tartottam, amikor megemlékeztünk Barcsay Jenőről. Ekkor, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság közbenjárása révén emléktábla került a Mester katonai szülőházára – hangsúlyozta Takács.
A méltató szerint a jelenlegi kiállításon látható alkotások valójában a négy művész munkájának a lényegét foglalják magukba, ily módon a szemlélő betekintést nyer a XX. század magyar képzőművészeti életének egy szegletébe, egy kiváló mester és tanítványai segítségével. Takács Gábor beszédében kitért Barcsay Jenő, valamint a három tanítvány életrajzi adataira, felsorolva a művészek által elnyert kitüntetéseket is.
Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke ezt követően átadta a szót Kónya Ferencnek, aki ismertette a festőművész testvére, Barcsay Erzsébet által 1989-ben tett Közérdekű Közhasznú Felajánlását a Barcsay-díjra illetve a Barcsay Jutalomra, valamint a 2006-ban általuk létrehozott Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány tevékenységét. A Barcsay Jutalom a Magyar Képzőművészeti Főiskola diákjainak támogatására jött létre, ez az egyetem gondozásában él tovább. A Kónya házaspár Barcsay jogutódként folytatni és kiegészíteni kívánta a fiatal képzőművészek támogatását, azzal, hogy 2006-ban az Alapítvány céljával összhangban Barcsay-díjat alapított, amelyet azóta minden évben meghirdetnek, így idén is. A pályázaton részt vehetnek mindazok a magyar ajkú pályakezdő festőművészek, akik a folyó év december 31-éig még nem töltötték be a 35. életévüket.
Kónya Ferenc ugyanakkor elmondta: a vándorkiállítás végigjárja a Kárpát-medence magyarlakta területeinek nagyobb városait, ezáltal is népszerűsítve a szellemi örökség értékeit. Szintén az alapítvány tevékenységéhez tartozik, hogy határon túli magyar tanintézeteket ajándékoznak meg Barcsay-könyvcsomaggal, ezúttal az ajándékcsomagok az Apáczai Csere János Líceumhoz és a János Zsigmond Unitárius Kollégiumhoz kerültek.
A megnyitó zenei műsorában Béres Melinda és Márkos Albert hegedűművészek Bartók-műveket szólaltattak meg, Rekita Rozália színművész pedig Weöres Sándor két írását olvasta fel. A tárlat július 3-ig látogatható a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16. sz.), munkanapokon 10 és 15 óra között.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)2013. június 26.
11. Csűrszínházi Napok
Gazdag programkínálat
Gazdag kínálat várja június 28–30. között mindazokat, akik Mikházára látogatnak a 11. Csűrszínházi Napokra. A rendezvénysorozat június 28-án 17 órakor kezdődik a több mint 100 éves kántori lakásban, ahol a népi szoba felavatása után könyvtárat is nyit a Csűrszínházi Egyesület.
A Népújság hozzájárulásának is köszönhetően közel 5000 kötetet adományoztak különböző magánszemélyek a mikháziaknak. 18 órától az iskolában a Marosvásárhelyről elszármazott, jelenleg Magyarországon élő Simon Endre és fia, Simon Zsolt képzőművészeti alkotásait láthatják a műkedvelők. A művészekről és alkotásaikról Nagy Miklós Kund művészeti író beszél. S mint már megszokottá vált, a Mentor könyvkiadó is elhozza újdonságait és bemutatja az iskolában.
Kapcsolódva a népi hagyományokhoz – a művelődési ház termében –, igazi csemegeként a Nyárádremetén született Kakuts Ágnes – a marosvásárhelyi, nagyváradi, kolozsvári, veszprémi, debreceni, végül pedig a Bárka színház Déryné-díjas színművésze – megrázó egyéni műsort mutat be Árva élet címmel. A lészpedi 16 gyerekes Anna néni története nemcsak az egyén civódásait hordozza magában, hanem képe, példaképe is az erdélyi magyar kisebbségi sorsnak. Kakuts Ágnes olyan hitelesen tolmácsolja Anna néni élettörténetét, hogy az egyéni műsort több esztendeje sikerrel játssza több színházban. A Maros Művészegyüttes több autentikus néptáncot felvonultató műsorával zárul a pénteki nap. A Csűrszínház színpadán fergeteges néptáncot láthatnak 20.30-tól Szót a táncnak, legények! címmel.
Szombaton délelőtt a Garabonciás Egyesület gondoskodik arról, hogy a gyerekek is találjanak elfoglaltságot. 12 órától az irodalomkedvelőket várják a Reneszánsz panziónál, ahol Lokodi Imre a Székelyföld című folyóirat szerkesztőivel beszélget, majd ezt követi Székely Szabó Zoltán Széllyes Sándorról írt könyvének bemutatója. 17 órától a labdarúgópályán a magyar újságírók egyesületének csapata, a Pressing újból pályára lép a Maros Művészegyüttes "brazil" válogatottjával barátságos mérkőzés keretében.
19 órától a művelődési otthonban Görgey Gábor Mikszáth Kálmán különös házassága című kétszereplős darabját láthatják Hajdú Géza és Körner Anna, a nagyváradi Szigligeti Társulat tagjainak tolmácsolásában. A színdarab az író és felesége, Mikszáthné Mauks Ilona kapcsolatát taglalja. Az idős Mikszáth házaspár párbeszédéből két síkon elevenedik meg élettörténetük. A darabot először e két szereplővel 1984. december 8- án mutatták be, azóta több mint 100-szor játszották, rendezőjét, Farkas Istvánt túlélte a színpadra állított mű. Igazi irodalomtörténeti utazást tehetnek mindazok, akik beülnek a nézőtérre.
A 11. Csűrszínházi Napok csúcsrendezvénye az első alkalommal megrendezendő Széllyes Sándor népdalvetélkedő döntője lesz, amelyet a Csűrszínházi Egyesület mellett a Maros Művészegyüttes és az Artecotur Egyesület rendez a Communitas Alapítvány és a Danubius Szálloda támogatásával. A Maros megyében előzőleg megszervezett kistérségi elődöntőkön, két kategóriában összesen 18 versenyző jutott a döntőbe, őket hallgathatják, láthatják majd. És kiderül, ki lesz az abszolút győztes mindkét kategóriában.
A Csűrszínházi Napok vasárnap zárulnak. A 9 órai misét követően 11 órától a gyerekek az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház jóvoltából Urbán Gyula rendezésében A tengerkék kiskutya című bábelőadást nézhetik meg.
v.gy.
Népújság (Marosvásárhely)2013. június 29.
Olvasólámpa: Színészek, közelről (Székely Szabó Zoltán új könyve)
Elöljáróban annyit, hogy a romániai magyar színházak története feldolgozatlan. Az utóbbi időben ugyan több beszélgető-könyv is megjelent rendezőkkel, színészekkel, hogy hirtelen csak a Tompa Gábor, a Kovács Levente vagy a Balázs Éva interjúköteteket említsük, s a Polis Könyvkiadó sorozatban adja ki nagy színészeink kis monográfiáit!
Megjelent Kötő József kötete is a két világháború közötti magyar színházakról, de az elmúlt hatvan év romániai magyar színháztörténete sajnálatosan feldolgozatlan, hiányoznak a résztanulmányok éppen úgy, mint a monográfiák, s hiányzik egy adataiban megbízható romániai magyar színházi lexikon is. Ezért minden olyan könyv, mint Székely Szabó Zoltán kötete*, amelyet nemrég mutathattunk be a könyvtárban, önértékén túlmenően is hiányt pótol, színészeket, rendezőket hoz közelebb. A huszonnyolc színész és rendező lehetett volna – mondja az előszóban a nyolcvanas évek közepe óta Bécsben élő szerző – az ő generációja. Együtt öregedhettek volna meg a színpadon. Nem így történt. Maga a szerző, mintha csak utolsó s talán legjelentősebb alakítását, Mrozek Emigránsokjának szerepét vitte volna át színpadról a valóságba, távozott Romániából, s ha kapcsolata a színházzal végleg nem is szakadt meg, pályafutása nem úgy alakult, ahogyan alakulhatott volna. S ez nemcsak rá, hanem könyve számtalan szereplőjére érvényes. Mintha ennek a generációnak az életébe, a karrierjébe szólt volna legerőteljesebben bele a diktatúra és az utána „ránk eső szabadság”, meglepően sokan hagyták el az országot, kényszerűen a pályát is, siklott ki a karrierjük. A válasz természetesen minden esetben más. És a könyv válaszokat is kínál, az alcím: „három felvonásban” nem véletlen, pontosan jelzi a kötet szerkezetét. Székely Szabó Zoltánt pályája indulásától izgatták generációjának tagjai, még a nyolcvanas években kezdett el beszélgetni a huszonnyolc szereplővel, az interjúkat az Ifjúmunkás közölte s távozásával kényszerűen megszakadt soruk. Ezzel azonban nem fejeződött be a dolog. Székely Szabó a kilencvenes évek elején, majd 2000 után még felkereste elérhető interjúalanyait, így a hármas interjúk hitelesen rajzolják fel a sokszor kényszerűen megszakadó vagy sikeresen fellendülő színészi és rendezői pályákat. A könyvből, melyben értelemszerűen több szentgyörgyi, vagy pályáját Sepsiszentgyörgyön kezdő, vagy itt megforduló színész és rendező is szerepel, az olvasói kedv felkeltése érdekében, Székely Szabó Zoltán interjújának második felvonását közöljük.
* Egy nemzedék három felvonásban (erdélyi magyar színészek tegnapelőtt, tegnap és ma). Kriterion Könyvkiadó. Kolozsvár, 2012.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. július 1.
Tibori: Bajnai zártkörű háttérbeszélgetést tartott Kolozsváron
Helyreigazítást juttatott el a Krónika szerkesztőségéhez szombaton Tibori Szabó Zoltán a Bajnai Gordon kolozsvári látogatásáról szóló tudósításunkkal kapcsolatban. Ebben a Minerva Művelődési Egyesület elnöke azt állítja: nem azt közölte lapunk munkatársával, hogy a volt miniszterelnök „előadása zártkörű rendezvény, amelyen a sajtó nem vehet részt", hanem hogy erről nem számolhat be az olvasóknak.
A Krónika honlapján pénteken közöltünk tudósítást az Együtt 2014-Párbeszéd Magyarországért elnökének aznap a kincses városban tett, az alakulat és a helyi szervezők által sokáig titokban tartott vizitjéről. Megírtuk, hogy a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetnél tartott, az intézmény munkatársai által munkamegbeszélésnek nevezett találkozó után Bajnai a Jókai (Napoca) utcai Minerva-házban tartott előadást értelmiségieknek és újságíróknak.
Lapunk több megbízható forrásból úgy értesült: bár nem harangozták be, az esemény sajtónyilvános, ezért munkatársunk elment a rendezvényre, ahol a Szabadság és a Transindex munkatársai is jelen voltak. Tibori Szabó Zoltán, a rendezvény házigazdája azonban közölte a Krónikával: Bajnai előadása zártkörű rendezvény, amelyen a sajtó nem vehet részt.
Tibori Szabó Zoltán szerint ezzel szemben az igazság az, hogy Bajnai Gordon háttérbeszélgetésen vett részt, és nem előadást tartott a Minerva-házban. „Sajtónyilvános eseményekről nem kell „megbízható forrásból" értesülni. Ezzel szemben az igazság az, hogy a sajtónyilvános eseményeket meg szokták hirdetni vagy pedig azokra a sajtónak – esetenként egyes újságíróknak személyesen – meghívókat küldenek. A szóban forgó beszélgetés tehát nem volt „sajtónyilvános", mert az ilyenformán sehol nem volt meghírdetve" – szerepel a Minerva-egyesület elnökének levelében.
Tibori Szabó Zoltán a továbbiakban úgy pontosít: munkatársunkkal nem azt közölte, hogy Bajnai előadása zártkörű rendezvény, amelyen a sajtó nem vehet részt. „Ezzel szemben az igazság az, hogy kollégájuk bejött a terembe, és helyet foglalt. Mindaddig nem szóltam hozzá, amíg elő nem vette a jegyzetfüzetét. Akkor figyelmeztettem, hogy „ez egy zártkörű háttérbeszélgetés, amely nem sajtónyilvános". Aki a szakmánkat ismeri, tudja, hogy az újságírók alkalomadtán részt vesznek háttérbeszélgetéseken, amelyekről a sajtóorgánumaikban ugyan nem számolhatnak be, de segítik őket a történések, folyamatok hátterének jobb megértéséhez. Mindazok a kollégák, akik a Szabadságtól vagy más sajtóorgánumoktól jelen voltak, erről szintén tudomással bírtak. A Krónika munkatársát tehát a szakmai szabályra figyelmeztettem: háttérbeszélgetésen tartózkodik, amelynek tartalmáról a sajtóban nem számolhat be" – magyarázta helyreigazítási kérelmében a történtek kapcsán Tibori Szabó Zoltán.
Szabadság (Kolozsvár)2013. július 4.
Zajlik az élet az EU Táborban
Szerdán táborozásra alkalmas idő kísérte végig Marosfőn a 10. EU Tábor első hivatalos napját. Az előző éjszakai buli fáradtságát félretéve, a résztvevő fiatalok már a reggeli óráktól kezdve különböző témájú előadásokon vettek részt a Plénumban, kérdéseikkel, észrevételeikkel pedig be is kapcsolódhattak a tartalmas beszélgetésekbe. Voltak komolyabb hangvételű előadások, de olyanok is akadtak, amelyek keretében nevetésben tört ki a közönség.
Természetesen nem csak előadások tarkították a tábor első napját. A résztvevő csapatok máris feladatot kaptak: egy bemutatkozóval kellett készüljenek, amelyet a vacsorát követően mutattak be. A nap folyamán, az előadások közötti szünetekben a csapattagok ötleteket gyűjtöttek a csapatnevükkel és a bemutatkozóval kapcsolatosan.
Az est folyamán különböző szabadidős tevékenységekben vehettek részt a fiatalok, például székely játékokat játszhattak, sportolhattak, vagy ha kedvük tartotta, akkor kézműves foglalkozásokban is megmutathatták ügyességüket.
A szünetekben és az esti tevékenységek ideje alatt a hangulatot ma is a Kafé Rádió fokozta. A nevetőizmok megmozgatásáért pedig a Szomszédnéni Produkciós Iroda és György Botond feleltek. A nap záró mozzanataként a fiatalok karaokéban vehettek részt, melyet a Médiabefutó felfedezettje, Szabó Zoltán vezetett le, majd a Bagossy Brothers koncertjére bulizhattak.
EU Tábor Sajtóiroda
2013. július 3.
Marosfő
erdon.ro2013. szeptember 9.
Szoborral tisztelgett Kovászna Gazdáné Olosz Ella emléke előtt
"Gazdáné Olosz Ella egyetemes értékeket teremtett, és lázas munkával eltöltött évei során úgy ötvözte a hagyományt a modernnel, az ősi technikákat a korszerű kifejezés eszközeivel, hogy gyökeresen átértelmezte ezek viszonyát, és teljesen új, félreismerhetetlen formanyelvet teremtett. Egy új világot" – hangzott el szeptember 8-án, vasárnap Kovásznán, a textilművész, néprajzkutató egykori lakhelyén.
A fürdőváros egyik legforgalmasabb részén avatták fel Gazdáné Olosz Ella szobrát, Vargha Mihály szobrászművész alkotását. Az 1993-ban elhunyt művész egykori lakóhelyén szervezett avatóünnepséget megemlékezés és Gazdáné Olosz Ella munkáinak méltatása követte. A mellszobor kivitelezését a kovásznai és a háromszéki önkormányzat támogatta, de a művész családja és több magánszemély is hozzájárult. Az avató a 16. Kovásznai Városnapok rendezvénysorozat része volt.
Az eseményen a betegsége miatt távolmaradó Szakolczai Lajos irodalomtörténész és művészetkritikus méltatását Darvas László színművész olvasta fel, beszédet mondott Petre Străchinaru művelődésszervező és Thiesz János, Kovászna polgármestere. "Gazdáné Olosz Ella a maga módján legújabb kori Kőrösi Csoma Sándorunk volt, azzal a különbséggel, hogy ő visszatért Kovásznára, s a magával hozott kincset itt dolgozta fel. Keleti és nyugati utazásai során felismerte, hogy mi magyarok legalább annyira tartozunk Kelethez, mint amennyire a Nyugathoz kötődünk" – méltatta a textilművész munkásságát Tibori Szabó Zoltán újságíró.
Gazda József művészeti író, Gazdáné Olosz Ella férje emléklapot nyújtott át mindazoknak, akik hozzájárultak a szobor elkészítéséhez. Az 1937-ben a Brassó megyei Keresztváron született Gazdáné Olosz Ella haláláig Kovásznán élt és alkotott. Több alkalommal tett tanulmányutat Nyugat-Európába és a Közel- és Közép-Keletre, hogy minél alaposabban megismerkedhessen az emberiség egyetemes kultúrájával. Művészi célja a népi szövés és a "magas művészet" kategóriájába tartozó gobelin szintézisének megteremtése volt, illetve a paraszti és a polgári tradíció közelítése mellett hidat építeni az ősi és a modern, valamint a keleti és nyugati törekvések között. Mindezt úgy igyekezett megvalósítani, hogy fonalait természetes növényi és ásványi festékekkel maga színezte, ezekből pedig saját kezűleg szőtte szőnyegeit.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)2013. szeptember 23.
Így "tüntették el" a kisebbségi sportolókat a kommunista Romániában
A tornász Szabó Katiból szinte Sabau lett, míg Ivan Patzaichint nevét Paţaichinescura akarták cserélni. De van olyan is, akit teljesen töröltek a sporttörténelemből.
Hallottunk valaha Angelica Adelstein-Rozeanuról vagy Ervant Norhadianról? Egyáltalán nem meglepő, ha nem. A kommunista rendszerben sokat dolgoztak azért, hogy ezeknek a sportolóknak a nevét kitöröljék a román sporttörténelemből azért, mert egy nemzeti kisebbséghez tartozóként elmenekültek az országból. Zsidók, magyarok, németek és lipovánok szereztek bajnoki címeket, illetve érmeket a Román Népköztársaságnak, akiket közben a hatalom folyamatosan próbált elrománosítani. Például Balázs Jolán is problémát jelentett a Securitáténak, amely a sportot is a kezében tartotta és ellenőrizte. A 20. század legjobb női magasugrójának is megválasztott Balázs főleg azután szúrt szemet a titkosszolgálatnak, hogy férjhez ment edzőjéhez, Sötér Jánoshoz. Az 1956-os melbourne-i olimpián például nem kísérhette el Balázst az edzője, mivel attól tartottak, hogy mindketten kint maradnak Ausztráliában, ahova Sötér testvére már korábban kiszökött.
A hidegháborús versengésben nem szerették volna, hogy az egyik legjobbjuk, a "nemzeti büszkeségük" többé soha ne térjen vissza az országba. Ugyanakkor a nemzetállam képébe egyáltalán nem fért bele, hogy valamelyik kisebbséghez tartozó sportoló nyerjen érmet az országnak, bajnok csak román lehetett. Pompiliu Nicolae Constantin, a Dolce Sport kommentátora doktori dolgozatában mutatja be a kommunista rendszer románosítási módszereit – amelyről a Yahoo! News számolt be részletesen. Emellett pedig olyan nemzetiségi sportolókat mutat be, akik elmenekültek az országból, ezért a rendszer egyszerűen úgy döntött, hogy törli őket a sporttörténelemből, a sajtó sem volt szabad írjon róluk, és mára gyakorlatilag senki nem ismeri a nevüket. Ilyenek a bevezetőben már említett igen sikeres sportolók is. Az újságíró-kutató több tucat dossziét nézett meg a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács archívumában, a kolozsvári és a bukaresti Országos Levéltárban, illetve a két világháború közötti időszaktól egészen napjainkig vizsgálta a sportsajtót. Emellett pedig több interjút is készített az egykori sportolókkal és a családtagjaikkal. Az egyik leggyakoribb módszer az etnikai identitás törlésére a nevek elrománosítása volt. A kutató a tornász Szabó Kati példáját hozza fel, akinek a családját meg szerették volna arról győzni, hogy a vezetéknevüket változtassák meg Sabaura. Miután a család nem volt hajlandó eleget tenni a kérésnek, a román állami vezetésben többen is kifogásolták, hogy nem nyert meg minden számot a Los Angelesben rendezett olimpián. A nemzetközi sajtó egyébkén a második Nadiaként ünnepelte a négy arany és egy ezüst érmet nyerő sportolót.
De Szabó Kati esete nem az egyedüli. A német nemzetiségű Hans Mosernek a nevét, aki 1961-ben és 1964-ban a román kézilabda válogatott tagjaként szerzett világbajnoki címet, a román sajtó következetesen Ioan Mozerre románosította. De a lipován nemzetiségű, négyszeres olimpiai bajnok Ivan Patzaichint is arra kérték, hogy változtassa meg a nevét Paţaichinescura, aki ezt nem vállalta.
A rendszer másik bevett módszere az volt, hogy a sportolókat kiemelte a saját környezetükből, a fővárosba költöztette és ott edzette őket. Bukarestben ugyanis könnyebb volt az etnikai környezetükből kiszakított sportolókat asszimilálni. A kutató szerint a központosítás – Bukarestben, vagy a tornászok esetében Déván és Oneşti-en – bevett gyakorlat volt annak érdekében, hogy eltávolítsák a saját régiójukból a nem román nemzetiségű sportolókat. A szakember szerint viszont sokan voltak, akik ragaszkodtak a saját sportklubjukhoz, de minden esetben felajánlották nekik a fővárosi edzési lehetőséget. Például a török nemzetiségű kézilabdázónak, Ayhan Omernek is, akit a Steaua és a Dinamo csapat is hívott, viszont ő végül nem vállalta. Sikerült újra felfedezni olyan sportolókat is, akikről szinte semmit sem tudunk – mondta el dolgozata kapcsán Constantin. Munkájában olyan kivételes sportolókat említ meg, akiket szinte teljesen sikerült kitörölni a sporttörténelemből, mivel nem alkalmazkodtak a kommunista rendszerhez, például külföldre szöktek.
lyen volt az örmény nemzetiségű Ervant Norhadian kerékpározó is. Amellett, hogy huszonnégyszeres román kerékpárbajnok volt, a román válogatottat és a Steaua csapatát is edzette. Manapság viszont szinte semmit nem tudunk róla, mivel a sportoló a 60-as években elmenekült Romániából. Constantin szerint a Securitate archívumában sok olyan sportolónak van bűnügyi dossziéja, akik külföldön maradtak. Három-öt évre elítélték őket, és elkobozták a javaikat. Így járt az asztalitenisz történetének egyik legsikeresebb női játékosa is, a zsidó származású Angelica Adelstein-Rozeanu, aki egyéniben és párosban összesen 17 világbajnoki címet szerzett. 1950-ben nyerte meg az első világbajnoki címét egyéniben, majd után sorozatban még ötször. Gyakorlatilag ő az utolsó nem ázsiai származású női asztalitenisz-világbajnok, akire a kommunista rendszer egy darabig úgy tekintett, mint egy hősnőre.
Azt követően viszont, hogy 1960-ban a kislányával elmenekült az országból Izraelbe, a korábbi nemzeti hős bekerült a bűnügyi nyilvántartásba, és a teljesítményéről utána gyakorlatilag nem lehetett beszélni. A hivatalos magyarázat szerint a legtöbb esetben a sportolók személyes okok miatt hagyták el az országot, és nem volt semmi problémájuk a párttal.
Hasonlóan keveset tudunk Baratky Gyusziról (Giussy Baratky), aki az egyik legtehetségesebb, magyar származású labdarúgója volt Romániának. A Rapid focicsapatával nyolcszor nyert Román Kupát, de Románia és Magyarország válogatottjának is tagja volt (a két világháború között erre is volt lehetőség). 1930-ban az Európa legjobb középpályásának járó címet is megkapta. A kommunista rendszerben azután fejezte be a pályafutását, hogy a Rapid vezetői már nem akarták meghosszabbítani a szerződését. Egy kopott zászló miatt négy év börtön A korszak megértéséhez egyébként érdemes megemlíteni Könczei Ádám esetét is, akiről többek között azért készült megfigyelési dosszié a Securitaténál, mert korrektorként visszamagyarosította egy kolozsvári atlétikaverseny plakátján az elrománosított magyar sportolók nevét, holott az Országos Testnevelési és Sport Bizottság ezt nem szerette volna. Könczei esete mellett Constantin az újságíróként dolgozó, román nemzetiségű Max Bănuş esetét említi még meg, aki négy évet ült egy kifakult zászló miatt. Egy nyomtatási hiba miatt ugyanis a magyar nemzetiségű Szabó Zoltán fölött véletlenül kifakult a román zászló, a sárgából fehér lett, míg a kékből zöld, így pont a magyar zászló színei pompáztak egy román állampolgárságú atléta mellett a címoldalon. A hibáért nyolc év börtönre ítélték az újságírót, aki négy évet le is ült belőle, pedig ő igazán nem szándékosan tette.
G. L.
Transindex.ro2013. szeptember 26.
Széllyes Sándor emlékezete
Sokan, sokféleképpen emlékezünk a Nyárád menti Mikházán született Széllyes Sándorra – a Székely-Szabó Zoltán által összeállított Szerencsés jó estét kívánok e háznak… című kötet a 2006-ban elhunyt népdalénekesnek, rímfaragónak, a Székely Népi Együttes tagjának állít méltó emléket – mondta H. Szabó Gyula, a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó igazgatója a kötet bemutatóján kedd este a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében.
A Széllyes Sándor által írt rigmusokat, vele készült interjúkat, családtagok, barátok visszaemlékezéseit is tartalmazó kiadvány születéséről Székely-Szabó Zoltán beszélt, hangsúlyozva: az írások révén megközelítőleg teljes képet nyer az olvasó Széllyes Sándorról, ezt mintegy megerősítette Fekete Zsolt színművész, aki a kötetből olvasott fel.
(farcádi)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. október 4.
Bemutatták Murádin Jenő új kötetét
Murádin Jenő Függőhidak című, válogatott művészettörténeti tanulmányokat és kritikákat tartalmazó könyvét mutatták be szerdán délután a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva-termében. A szerző elmondta, hogy a kötet az elmúlt negyven év azon írásait tartalmazza, amelyek folyóiratokban, szaklapokban, évkönyvekben és katalógusokban jelentek meg. Címnek pedig azért választotta a Függőhidakat, hogy érzékeltesse: a magyar kultúra csak úgy érthető a gyökereitől kezdve, ha az egész Kárpát-medencei térségre koncentrálunk.
Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke kifejtette: néhány évvel ezelőtt ő javasolta Murádin Jenőnek, hogy foglalja össze, és írja meg Kolozsvár XIX–XX. századi összefüggő képzőművészet-történetét, egy másik kötetbe pedig kritikai munkáit gyűjtse össze. Harmadik feladatot is ajánlott, mégpedig azoknak az anekdotáknak a leírását, amelyeket a művészettörténész ismer a különböző művészekről és „házuk köréről”. Tibori utalt ugyanakkor arra is, hogy a most bemutatott könyv számos írása korábban a Szabadság hasábjain jelent meg.
A kötetet Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész méltatta, hangsúlyozva: a Függőhidak kézikönyvként is hasznosan forgatható, hiszen tekintélyes válogatást ad közre Murádin Jenő művészettörténeti és kultúrtörténeti írásaiból. Erdélyi művészetünket illetően szokatlanul széles időhatárokat fog át a biedermeier kortól a historizmuson át egészen az avantgárdig. Kiemelte: a kötet első tanulmánya tekinthető akár a kiadvány művészettörténeti gerincének is, amely olyan lényegi összefoglalását adja Erdély XIX–XX. századi művészetének, amelyhez hasonló eddig nem jelent meg. Ilyen tekintetben művészettörténetünk elsajátításának és oktatásának alapköveként is használható. A művészettörténész hozzáfűzte: az írások közlésének helye utal arra a szakmai igényességre és változatos kulturális közegre, amelyet a szövegek szolgálnak. A könyv értékes részét képezik továbbá az ismert művészekről, mecénásokról és műgyűjtőkről közölt, eddig ismeretlen tények és hiteles történetek, valamint egy sor elfeledett, vagy háttérbe szorított alkotói életmű, egy-egy műalkotás vagy gyűjtemény szellemi feltámasztása.
Kopacz Attila, a sepsiszentgyörgyi ARTprinter kiadó vezetője felelevenítette a Murádin Jenővel való közös munka kezdetét. Elmesélte, hogy tőle tanulta meg, hogyan néz ki egy tökéletesen megszerkesztett és előkészített kézirat, amiből egy nyomdász vagy egy tördelőszerkesztő könnyedén tud dolgozni, ezután már a többi szerzőtől is elvárta ugyanezt a színvonalat.
Murádin Jenő köszönetet mondott feleségének, aki heteken át segített összeállítani az 1500 nevet tartalmazó névmutatót, majd levetítette a kötet illusztrációs anyagát. Mint mondta, kezdetben úgy tervezte, hogy a tanulmányok után közli a kapcsolódó illusztrációkat, hely szűke miatt viszont erre nem volt lehetőség. Ezért döntött úgy, hogy két tömbben, harminckét ritkasággal és képzőművészeti csemegével illusztrálja a kötetet.
HÁROMSZÉKI ESZTER
Szabadság (Kolozsvár)2013. október 9.
S a finnországi svédeknél?
Politikusokból, kutatókból és újságírókból álló jeles küldöttség érkezett hétfőn a Szabadság szerkesztőségének is otthont adó Minerva Művelődési Egyesület székhelyére. A vizit során a vendégek elsősorban a romániai magyar kisebbség helyzetéről érdeklődtek, több politikussal, civil aktivistával és újságíróval találkoztak.
A Minerva-házban tartott kötetlen beszélgetésen Tibori Szabó Zoltán, a művelődési civil szervezet vezetője a Szabadság napilap sajátosságairól, egyedülálló helyzetéről tájékoztatta a vendégeket. Szólt az erdélyi magyarságot foglalkoztató kérdésekről, politikai, társadalmi és szociális törekvéseiről, célkitűzéseiről. Természetesen szó esett a kommunista rendszer által elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatási folyamatának buktatóiról, az etnikumközi kapcsolatokról, az autonómiatörekvésekről, s a romániai magyar sajtó helyzetéről.
Az interetnikus kapcsolatok alakulásáról szólva a vendégek együttérzően csóválták a fejüket, amikor az 1990-es évek konfliktusairól, feszültségekről, a magyar–román viszonyt hosszú távon megmérgező szélsőségesen nacionalista kolozsvári expolgármester, Gheorghe Funar ténykedéseiről számoltunk be. Nem lepődtek meg nagyon, amikor arról tájékoztattuk őket, hogy nemrég fiatal lányt köptek le a trolibuszon, mert magyarul beszélt telefonon. Elmondták: Finnországban még ma is előfordul, hogy svéd fiatalok arról számolnak be, nemigen mernek megszólalni szombat késő este anyanyelvükön, mert nem lehet tudni, melyik finn társukat találják „virágos” hangulatban, és milyen következményekkel járhat, ha meghallják a svéd beszédet. Ez viszont minket lepett meg, mégpedig nagyon, hiszen a finnországi svéd közösség mint az egyik leginkább megbecsült kisebbség példaként állt mindig is előttünk.
A Finnországban élő svédek arányukat tekintve 5,46 százalékát teszik ki az összlakosságnak, ami alig kevesebb, mint a romániai magyar lakosság számaránya (6,5 százalék), és mégis mekkora különbségek mutatkoznak a két nemzeti közösség helyzetét tekintve.
„Finnország volt az európai államok körében az első, amelyik biztosította állampolgárai számára az általános és egyenlő választójogot. A finnek demokratikus értékek iránti elkötelezettsége más területeken is megmutatkozott, mindenekelőtt a kisebbségvédelem területén. Az első világháborút követő években a fiatal finn állam az egész kontinens számára példaadó módon rendezte a területén élő svéd kisebbség helyzetét, a szinte kizárólag svédek lakta Åland-szigetek számára biztosított széles körű területi autonómia pedig napjainkig a kisebbségvédelemmel foglalkozó kutatók kedvenc, legtöbbször idézett példája. A finnországi svédek kedvező – a többi finnországi kisebbséghez képest megkülönböztetett – helyzetét az 1919-ben elfogadott finn alkotmány garantálja, amely kimondja a finn és a svéd nyelv Finnországon belüli egyenjogúságát, társnemzeti státuszba emelve ezzel az államlakosságának akkor mintegy 12, ma 6%-át kitevő svédeket. A svéd kisebbség helyzetére adott finn megoldás európai szinten egyedülálló, az etnikailag homogénnek tekinthető nemzetállamok közül ugyanis Finnország az egyetlen, amelyben a legnagyobb kisebbség ténylegesen államalkotó, vagyis nyelve és kultúrája egyenrangú a többségével. – összegzi A finnországi svédek mint államalkotók című dolgozatában Bander Katalin.
Románia is Gyulafehérvári Nyilatkozatában széles körű jogok biztosítását ígérte az „együtt élő népeknek”, az 1923-as román alkotmány azonban egységes nemzetállammá nyilvánította Romániát, és nem szerzett érvényt a kilátásba helyezett kisebbségi jogoknak.
Az idézett tanulmány szerint a svédek Finnországon belüli sajátos státusza a két nép közös történelmi múltjában, és a finn területeken élő svédek finn nemzeti ébredésben betöltött szerepében gyökerezik. A finnországi svédek jogi értelemben nem tekinthetők kisebbségnek, hanem a többségben lévő finnekkel egyenrangú államalkotók. Mindez széles körű politikai és kulturális jogok élvezetét jelenti. A tanulmány szerzője megállapítja: a finn jogi szabályozás és az ennek alapján meghonosodott gyakorlat, még ha a finn–svéd viszony speciális jellege miatt más országok, népcsoportok relációjában módosítások nélkül nem is alkalmazható, mindenképpen hasznos és megfontolandó például szolgálhat a jelen és a jövő európai kisebbségvédelmi gyakorlata számára. „A finn alkotmány a svéd nyelv egyenjogúsítása révén megteremtette a lehetőségét annak, hogy a finnországi svédek a közélet valamennyi területén szabadon gyakorolhassák nyelvi jogaikat”, állapítja meg Bander Katalin.
Ezzel szemben Romániában évtizedek óta harc folyik az államilag finanszírozott önálló magyar egyetem létrehozásáért, a kisebbségi, illetve a nyelvhasználattal kapcsolatos jogok tiszteletben tartásáért, a romániai magyar politikusok autonómia-kezdeményezései gyanút, ellenérzéseket ébresztenek a román többségben, szeparatizmussal, irredentizmussal vádolva a magyar közösséget.
A dolgozat kitér a finnországi svédek politikai szerveződésére is. Eszerint „a finnországi svédek legfontosabb politikai érdekképviseleti intézménye, a Svéd Néppárt (Svenska Folkpartiet, SFP), amely a többi, döntően osztályérdekeket megjelenítő politikai alakulatokkal ellentétben elsősorban nyelvi és etnikai alapon szerveződik, s társadalmi helyzetre való tekintet nélkül a svéd nyelvű lakosság érdekeinek képviseletét célozza.”
A tömegtájékoztatási eszközök vonatkozásában is összehasonlíthatatlanul jobban állnak a finnországi svédek. Skandináviai utam alkalmával jó néhány svéddel és finnel is beszélgettem: egyáltalán nem zavarja őket egymás jelenléte, természetesként élik meg a nyelvi és kulturális sokszínűséget, a példaértékű kisebbségi jogrendszert, míg nálunk... Talán a finnországi svédeknek kellene közvetlen módon meggyőzniük a román politikusokat széles jogkörű státusuk működőképességéről, európaiságáról, s arról, hogy ez nálunk is működne, mi több, a román állam javára válna azáltal, hogy kisebbségi polgárai otthon érzik magukat e földön.
KISS OLIVÉR
Szabadság (Kolozsvár)2013. október 31.
Kötelékek – kézfogások
Októberi napjaim, napjaink
Amikor még nem volt internet, illetve számítógép, de tévé sem – az én gyermekkoromban mindenesetre így volt –, szülői kézfogással vagy már önállóan járkálva az utcán, olvastuk az üzletek cégtábláit, a feliratokat (többnyire magyarul); tanultuk a szavakat, a jelentéseket. Bő hetven év múltán is megmaradt bennem ez a szokás, ránézek a legkülönbözőbb kiírásokra, próbálom továbbgondolni őket.
Igazi vénasszonyok nyarán (indián nyári napon?) buszra várva, a következő szövegen akadt meg a tekintetem: „Spală româneşte”. Keresem ennek a (mosópor-reklámnak szánt) mondatnak az időszerű (korszerű?) magyar értelmezését. Moss románul? Tisztára mossa a szennyest? Eltünteti, amit kell? És persze hozzágondolom a magyar megfelelőket autonómia-igényünk szellemében, no meg, a „magyar gyerek gyógyítja”-szerű régebbi meg az újabb fordulatokat, hiszen mi is tudunk mindenfélét, akár ma használatos magyar reklámszöveget, nemzeti szabadságharcosat. Még csak nem is kell feltétlenül a futballpályákra kimennünk. Itt vagy ott hátat fordítani ilyen vagy olyan himnuszok elhangzásakor.
2013 októbere annyi élményben részesített… Sokunkat.
Futball-beszéd (és hallgatás)
Hallgatni arany! – szoktuk mondani. Persze nem mindig van így. Ám akinek ég a háza, inkább hallgasson, mintsem próbálja dicsekvéssel, hazugságokkal elfedni a valóságot. De jobban teszi, ha erőt vesz magán, és keresi a bukássorozat valóban nem könnyen megtalálható okait. (Legyen ő válogatott labdarúgó, edző, szövetségi kapitány vagy éppen vezető politikus.) Ez most éppen magyar kérdés, ha azonban valaki az észtek elleni „győztes” román meccset nézte, az Andorrával „sikeresen” megvívott, ugyancsak szégyenletes szereplésünk helyett (vagy közben), és hallotta a bukaresti szurkolók saját csapatuknak szóló füttykoncertjét, ráadásul a magyaroknál még mindig jobb román (külföldi légiósokkal hasonlóképpen teletömött) klubcsapatok szereplését követte – hát az akár romániai (román) hazafiként sem lehet büszke. Viszont egy görögökkel megvívott sikeres novemberi selejtezőt követően felbúg(hat) a „nagyok vagyunk” nemzeti himnusza.
Mi egyelőre a bukaresti „saját” szégyent (0:3), a magyar válogatott minősíthetetlen teljesítményét követő újabb, amszterdami megalázást, az 1:8-at nyalogatjuk körül. És természetesen vitatkozunk – a Kolozsvár Társaság rendezvényén is – kolozsvári, úgymond első osztályú csapataink állapotán, gondjain, a köztük feszülő gyűlölségen. No meg nosztalgiázhatunk, ifjú korunkra emlékezve, amikor Kolozsvár főterén a mikrofonból Szepesi György közvetítése szólt, az aranycsapat világsikerét kürtölve világgá – és ez városunk lakóinak másik részét nem háborította fel…
(Jelenből nézve, magyar szurkolói szemmel: alighanem biztatóbb lehetne egyelőre más labdajátékhoz pártolni: mondjuk kézilabdához, vízilabdához.)
Iskola, egyetemi beszéd
A szégyen után a dicsőség – bár ez is kicsit régebbi. Nem kell egészen az iskoláig visszamenni (noha megtehetnénk), egyetemi szinttől fölfelé haladhatunk ezúttal. Némiképpen a sporttal, labdajátékokkal is kapcsolatba hozható (és ebben bizonyára egykori iskolánknak, a kolozsvári Református Kollégiumnak, az államosítást követő években továbbélő sportos hangulatnak is szerepe volt). Kelemen Árpádról van szó (1932–1997), az ő magasra ívelő (nem mellesleg sportos) életpályájáról, amely a városhoz közeli Kajántóról indult, és nyugat-európai, amerikai állomásokon át Kolozsváron zárult. Aknamezőn – a hírnév felé, így jellemezném ezt az életutat, hiszen Gheorghiu-Dej és Ceauşescu Romániájában, különösen egy Kelemen-fajtának, aknákkal telepített talajról kellett elrugaszkodnia; innen jutott nemzetközi hírnévre a műszaki életben, kolozsvári műegyetemi tanárként, elismert, többszörösen kitüntetett feltalálóként. Az ő emlékére most kiadott kis kötetben elmondhattuk, hogy a diktatúra, a nemzetiségi elnyomás legsötétebb éveiben Kelemen Árpád azon kevesek közé számított, akiknek sikerült áttörni a bezártságot, táplálhatták a még hinni tudókban a reményt, hogy a falak nem véglegesen, végzetesen vesznek körül minket.
A Kolozsvár Társaság az Októberi Napok keretében mutatta be a Kelemen Árpádról készült könyvet – és adhatott örömteljes hírt (az aranymisés római katolikus pap Jakab Gábornak köszönhetően) arról, hogy a már-már teljesen elöregedő faluban, Kajántón valami új kezdődik, egy összetartó fiatal (ferences) közösség helyválasztása folytán gyerekek tölthetik meg a templomot. Demográfiai szempontból érdemes bővebben foglalkozni ezzel az új jelenséggel, hogy egyes Kolozsvár környéki (vagy már éppen ide kapcsolódó) falvak magyar lakossága növekedőben van; Szászfenes és Kisbács ebben a tekintetben egyre többet hallat magáról.
Szobrok beszéde
Itt vannak még közöttünk néhányan az ötvenhatosok közül, faggathatjuk őket, de már gyakoribbak az alkalmak, hogy az emlékművek előtt idézzük fel, az 50. évfordulón is túljutva, ami több száz kilométerre tőlünk, illetve ami itt, velünk történt. A Kolozsvár Társaság igyekszik élni a lehetőséggel, hogy a közös emlékezés valóban a közösségünké legyen, maradjon, a megosztás ne érvényesülhessen a sétatéri 1956-os emlékmű körül. Így történt ez 2013. október 23-án is.
És így történt Sztánán, valamivel korábban, ahol ugyancsak sok százan álltuk körül Kós Károly mellszobrát, Gergely Zoltán kitűnő alkotását. A kazettás mennyezetű kis református templom természetesen szűknek bizonyult a vendégek és helybeliek valamennyijének befogadására, de méltó hátteret biztosított és biztosít most már folyamatosan a találkozásnak Kós bronzba örökített arcmásával. Ha egy szobor valóban sikerült, akkor a választott anyag (fa, kő, bronz) magát az embert jelenti. Kós Károly életművéből számos motívumot lehetne kiemelni – Gergely Zoltánnak a lényeget sikerült megragadnia: a tartást, az életmunkára elkötelezett (Kós kedvelt kifejezése), a közösségnek tartozó és tartozását megfizető embert. Ahogy Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke a szoboravatáson kifejtette: Kós alkotása – maga az élete.
Ez persze nem kisebbíti a részek, a részletek jelentőségét. Tudjuk, a Kós-életműben nem kicsiny „részlet” az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozása és eredményes működtetése két évtizeden át (1924–1944). Az idei október hozadéka (nekem), hogy az 1928-ban születettekről, és velük, a most 85 évesek köztünk lévő három képviselőjével (Dávid Gyulával, Balázs Sándorral és a Kriterion volt műszaki szerkesztőjével, Bálint Lajossal) beszélgetve szükségszerűen került szóba könyvkiadásunk, mindenekelőtt a Domokos Géza nevével összefonódott Kriterion. S ha nem is a Kolozsvár Társaság nyilvánossága előtt, azt követően egy baráti beszélgetésben és a Tar Károlytól kapott ESzC Emlékkönyvbe belelapozva továbbgondoltam az örökség súlyát. Az Ághegy Könyvek sorozatát szerkesztő, ma Svédországban élő, hazalátogató, magát változatlanul erdélyinek valló Tar Károly (1969-ben kisregénnyel mutatkozott be a Forrás-sorozatban) a pár éve kiadott Emlékkönyv előszavában Kós Károlyt és Dsida Jenőt idézi, a „mindig magunkért, de soha mások ellen” szellemében. Minthogy pedig összeállításában az 1924 és 1944 közé helyezhető Szépmíves Céh megnevezése alá egy másik, ma már kevéssé számon tartott dátumot is beidéz (1990–1995), nyilván nem kerülheti meg a ’89-es fordulatot követő kísérlet megidézését. Azt gondolom, ez az igazi érdekessége, újdonsága ennek az Emlékkönyvnek. Ne menjünk bele a részletekbe (hiszen ez messze vezetne), idézzünk azonban néhány mondatot az újjáalakulni akaró ESzC hajdani intézőjének, Tar Károlynak a bevezetőjéből: „Amikor Szőcs Géza az újraalakulás ötletével megörvendeztetett, azt kérdeztem tőle, hogy Kós Károlya van-e vállalkozásához. Költői kérdés volt. Az eltelt öt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy ziláltságunk miatt szervezésből elégtelenségre vizsgáztunk.”
A vizsgázás, az összeméretkezés: nehéz ügy. Így van ez a szobrok esetében is. Nem kerülhető meg a kérdés az új (kolozsvári) Bethlen Gábor-szoborral kapcsolatban sem. Aligha kérdőjelezheti meg bárki is örömünket azon, hogy a Nagy Fejedelem egész alakos megjelenítésével most már bármikor találkozhatunk a Kétágú templom előterében, pontosabban attól kicsit jobbra, a szomszéd kerítése felé és így sajnos háttér nélkül – vagyis nem úgy, ahogy a kiváló Márton Áron-bronzalakot láthatjuk (Bocskay Vince alkotását) a Szent Mihály-templom monumentális gótikájához illesztve. De be kell vallanunk magunknak, hogy a Péterfy László erre az alkalomra bronzba öntött (régebbi?) makettje nyomába sem lép a Kós András alkotta tömbszerű Bethlen-szobornak, amely nem is olyan rég Nagyvárad büszkesége lett, ráadásul köztéren (nyilvános parkban). Ebből a szoboralakból, a Péterfyéből éppen a monumentalitás, az erő sugárzása hiányzik. Viszont szép beszédeket hallgathattunk az avatóünnepségen – nem utolsósorban Böjte Csaba ferences atyától, a Tőle mindig hitelesen hangzó összetartozásról.
Brassó, Székelyudvarhely
A két város csak az én októberi napjaim emlékében állítható így egymás mellé. De hát ez is valamilyen összetartozás, egy-egy közösség súlyáról, kísérletéről szól. Brassóban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre tartott konferenciát („Protestánsok a Kárpátok alatt”), a Barcaságra, a magyar–szász kapcsolatokra összpontosítva. Itt sajnos kevesen voltunk, még a Brassói Lapok sem tekintette saját ügyének, legalábbis „helyi érdekességnek” a rendezvényt. (Pedig tehette volna több okból. Én személyesen Ritoók – Miess G. – János nevét említeném, a szász–magyar kapcsolatok kutatójáét, aki mielőtt a Korunk szerkesztőségében felelős titkár lett volna, a BL előd-, illetve köztes hetilapjának, az Új Időnek volt irodalmi szerkesztője.) Azt gondolom egyébként, hogy ez az Erdélyi Kör mint egyfajta szellemi fórum Erdély-szerte, így persze Kolozsvárt is több figyelmet érdemelne. Utóvégre az EPMSZ (a svájci bejegyzésű anyaszervezet), Cs. Szabó László és Szabó Zoltán európai szellemiségében, Erdélyt is jelentheti – semmiképpen nem májusi utazási lehetőség Nyugatra vagy Délre kirándulni szándékozóknak, az Akadémiai Napok alkalmából.
Székelyudvarhely szerényebb, ám úgy is írhatnám, rátartibb erdélyi város, legalábbis magyar nézőpontból. Ugyan az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány sem túl gyakran hallat magáról, de most már honlapja van, frissül, a „székely anyaváros” polgármesteri hivatalának dísztermében pedig az évi díjosztó ünnepségre többnyire megtelik a terem – olyankor is, amikor párhuzamosan színházi műsorok folynak, vagy a korábbi polgármester, Szász Jenő programja zajlik éppen. Nincs nagy hírverése országosan az EMIA tevékenységének, pedig ez is nemzetstratégia, hogy például évről évre egy – tőlünk nézve „határon túli” – magyar irodalmár kap Hídverő gyűrűt, az erdélyi irodalom népszerűsítéséért. Tekintélyes az eddigi névsor, olyanokkal, mint Ilia Mihály, Pomogáts Béla, a néhai Görömbei András – most a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Füzi László irodalomtörténész csatlakozott a „meggyűrűzöttekhez”.
Irodalmi beszéd, színházi beszéd
Mióta – második éve – van erdélyi színházi folyóiratunk (a 2013. őszi számot vehettük legutóbb kézbe), joggal várjuk, hogy saját dilemmáinkra is kapjunk szakavatott választ valamelyik ifjú színikritikusunktól. Ők ugyanis már erre a pályára készültek, nem mint mi, akik évtizedekkel korábban rándultunk át (alkalmilag vagy tartósan) erre a területre. Bevallom, olykor vitatkoznék a Játéktér alapszerzőivel, vagy „kiegészítő” kritikát volna kedvem írni, amikor például Bogdán Zsolt kitűnő Dsida-versmondásának méltó visszhangját keresem.
Legújabb – októberi – színikritikus-ingeremet a kolozsvári magyar színház két utóbbi előadása váltotta ki, természetesen más-más formában. Előrebocsátom, nem a színészekkel van vitatkoznivalóm, ők nagy többségükben (megítélésem szerint) most is tették a dolgukat, néha nagyszerűen. Mindenekelőtt szerző és színpad, szöveg és játék(lehetőség) viszonyát tenném szóvá, akár terjedelmesebb tanulmányban – ha futná időmből. (És szakértelmemből?) Az egyik érintett Bohumil Hrabal és az Őfelsége pincére voltam színpadi adaptációját végző, szintén cseh David Jarab s a prágai rendező, Michal Dočekal. A másik Demény Péter. (Vele akár négyszemközt is megbeszélhetnénk a dolgot – tehettük volna már Brassóban, ha látom az itthoni próbákat –, Kolozsvárt pedig majd bizonyára találkozunk, vitatkozunk barátilag.)
Nem vitatom akár Shakespeare, akár Caragiale vagy Örkény szövegének új (rendezői) értelmezésének jogosultságát. De azt már igen, hogy Bohumil Hrabalból, a sajátosan cseh (közép-európai?) humorú prózaíróból harcos antifasiszta és antikommunista, közhelyesen exklamáló színpadi szerzőt faragjanak. Változatlanul azt gondolom, hogy a filmes Jirži Menzel érti jobban Hrabalt, mint Jarab vagy Dočekal. Ráadásul a maga módján izgalmas (és lírai) Hrabalból hellyel-közzel tucatszerzőt csináltak, aki ráadásul olykor már vontatottá, unalmassá válik szövegével a színpadon. Szerencsére Bogdán Zsoltnak a főszerepben (Jan Dite) mindvégig van hitele, tartása, hosszúra nyújtott néma jelenéseiben is. Bíró József a Cseh Köztársaság elnöki minőségében kiváló epizódalakítást nyújt; francia professzorként viszont szánalmas szürkeségre van kárhoztatva. (Nem folytatom.)
Demény Péter bemutatkozása színpadi szerzőként, úgy vélem, felemásra sikerült a Stúdió klasz-szikus-polgárira „varázsolt” kisszínpadán. Nem a rendezőt, még kevésbé a színészeit hibáztatom. Panek Kati remek volt, sajnálhatjuk, hogy ritkán látjuk nagytermi előadásban vagy a Stúdió színpadán. És a társakkal sem volt semmi baj. A kétségtelenül igényes, irodalmi (írói) szövegből hiányzott az átütő drámaiság. Demény drámai helyzetet képzelt el, prózai olvasatban ez nyilván meg is van – a színen ez kevésnek bizonyult. A Bolero egyelőre inkább a prózaíró (és költő) Demény tehetségét sejtette meg újra. Talán lesz folytatás igazi drámában, majd színpadon is.
Októberre jön november, december, 2014 január, új októberek. Új (értőbb?) kritikusokkal.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)2013. november 28.
Kötelékek – kézfogások
Történetek, történelem
Vitatkozhatunk róla, vajon mai életünket, világunkat a tárgyiasság, a tények megismerésének vágya, tisztelete határozza-e meg, vagy a „történetmondás”, az ilyen vagy olyan történelmi emlékezés, nosztalgia, a nagy mese jellemzi inkább. A pénz mindenekelőtt, ezt ugye megéljük napról napra, ugyanakkor a blogok, a Facebook mást (is) mutatnak.
2013 novemberében, közeledve az évnek (és ennek az ilyen-olyan sorozatnak) a végéhez, konferenciák, találkozások, olvasmányok gondolkodtatnak el a válaszon, újkori történelmünk alakulásán. Lehetőség szerint (ami sajnos nemigen adatik meg) távolodva a média, a televíziós-rádiós híradók, kerekasztalok, a napi politika világától.
Hazám-díjak, szép sorozatban
Évente hét díjat oszt ki egy tekintélyes kuratórium Budapesten. A hetes szám József Attilára vezethető vissza („a hetedik te magad légy!”), mint ahogy a díj elnevezése is, mindehhez pedig Varga Imre gyönyörűséges kisszobra társul, alighanem a díjat igazoló tárgyak legszebbike. Az, hogy civil-díj, azaz nem politikai szempontú, minden ünnepi alkalommal elhangzik, és ezt a kitüntetett írók, művészek, tudósok névsora bizonyítja is. (A régebbiek listájából szemelgetve: Bacsó Péter, Benkő Samu, Borbándi Gyula, Czeizel Endre, Domokos Géza, Jancsó Miklós, Juhász Ferenc, Kallós Zoltán, Kányádi Sándor, Kosáry Domokos, Kurtág György, Rubik Ernő, Sütő András, Szabó Magda, Törőcsik Mari. A tavaly az erdélyiek közül Markó Béla és Szilágyi István egyszerre volt díjazott.)
A 2013-as ünnepség a Petőfi Irodalmi Múzeumban zajlott (vagyis nem az Akadémián, mint régebben), népes közönség előtt, sok korábbi kitüntetett jelenlétében. A zenei kísérőprogram ezúttal is minőséginek bizonyult, mint ahogy ismét Galkó Balázs mondott értő mélységgel és közvetlenséggel József Attila-verseket. Idén ugyan nem szerepelt erdélyi a Hazám-díjasok közt, mégis volt szó rólunk, hiszen az irodalomtörténész Ilia Mihály laudációjából nem hiányozhatott elkötelezettségének, már-már hihetetlen figyelmének kiemelése a Magyarországon kívül élők, elsősorban az irodalomnak elkötelezett erdélyiek iránt.
Budapesten a normalitás – természetesnek gondolt (?) – óráit élhettük meg e hónap közepén.
Jékely – PIM – Magyarvalkó
Egy hét alatt kétszer a Petőfi Irodalmi Múzeumban, vonatos-autós (kényszerű átszállásos) utazással Kolozsvárról Budapestre. A száz éve Nagyenyeden született és – merem állítani – Kolozsvár költőjévé vált Jékely Zoltán öröksége ennél jóval nagyobb fáradságot is megérdemel. A szervezők adta konferenciacím szerint „Csillagtoronyban” jártunk, és a tudományos igényű előadások ezt valóban alátámasztották. Érthető módon sűrűn szóba került Jékely lírájának elégikus hangvétele, a halál s a feltámadás motívuma. Engem azonban a legjobban az a két előadás ragadott meg, amelyek a magyarvalkói Jékely-kiállítás tájépítészeti, illetve irodalmi koncepciójáról szóltak.
Magyarvalkó a Kalotaszeg talán legfestőibb faluja, eddig is vonzotta a látogatókat. (Valószínűleg nem olyan mértékben, mint a faluturizmusban, táborszervezésben már eddig is jelentőset nyújtó Kalotaszentkirály-Zentelke.) Hogy pontosan ki és mikor kezdte összekapcsolni Jékely egykori valkói kirándulásait, írásait a ma lehetséges és ígéretes idegencsalogatással – és ezt nem Drakula-bolondítás szellemében teszik! –, azt nem tudom; a megvalósítás útján elindult terv és a további elképzelések mindenesetre ígéretesek, s ebből nem csupán az irodalom, hanem Kalotaszeg és talán egész Erdély nyerhet.
Hátha ezután Kolozsvárt és környékét nem „átmenő forgalomként” tekinti majd sok túloldali kirándulásszervező, útban a Székelyföld felé…
Egy „csak” hetvenéves költő
A Székelyföld és Kolozsvár rég összekapcsolódott Király László életében és költészetében. (Annak jóval kisebb a súlya, mégis megjegyzem: ugyanígy ért össze mára, de már tegnapra a Forrás ún. első és második nemzedéke; sőt ez tulajdonképpen 1967-ben megkezdődött, amikor Király Vadásztánc című első verskötetéhez Lászlóffy Aladár írt méltató, figyelemfelhívó előszót.) A veszélyek és kihívások valójában egyaránt – ha talán nem is egyformán – érintették a múlt század hatvanas éveiben a pályán elindultakat, és bizonyára még inkább elmondható ez az egy-két-három évtizeddel korábbi pályakezdőkről. Hogy azokat a nehéz évtizedeket ki hogyan „abszolválta”, azt egyenként kell természetesen megvizsgálni. Mostanában divatba jött (megélhetési „kutatók” által?) könnyű szívvel ráhúzni a vizes lepedőt egy-egy nehéz helyzetben rosszul reagált költőre, művelődéstörténészre, az életmű egészére vetve árnyat ezáltal. Király László lehet, hogy szerencsésebb, lehet, hogy keményebb volt; ezen az estén emelt fővel jelenthette ki, hogy az ő vára valójában az élete, a műve, amit az utókorra hagyhat.
Tanulságos könyvek
Egy József Attila-, egy Jékely- vagy egy Király-verskötetre természetesen nem lehet azt mondani, hogy tanulságos. De Kolozsvári Papp László posztumusz regényéről sem így beszélnék, noha A diák utolsó története (Kortárs Kiadó, 2011.) sok olyan pillanatra emlékeztet, amelyet én is kolozsvári diákként éltem meg – ha nem is úgy, mint ő: például Sztálin halálát (1953-ban), iskolai kivezényeltetésünket a Főtérre. (És én sem tartoztam a sírók közé. De nem hancúroztam az éppen üres Capitol moziban, a Bánffy-palota udvarán, mint KPL.)
Most közel egyszerre három könyv (illetve négy, pontosabban öt) került a birtokomba, szerzői dedikálással, és ezek nem számíthatók profi szerzők termékeinek – jóllehet mindegyikük a maga szakmájában diplomás, elismert ember, és ma már nyugdíjas. Dr. Kiss András Nagyváradon kardiológusként szerzett nevet magának. Fodor Nagy Éva jeles mesterek tanítványaként végzett a kolozsvári képzőművészeti főiskolán; nemrég nyílt akvarell-kiállítása a Báthory-líceum könyvtár-galériájában. Kiss Károly agronómus végzettséggel járta végig a pályát. Nem azzal jellemezném önéletrajzi jellegű könyveiket, hogy magánkiadásban készültek, vagy a szöveggondozásra jobban figyelni tudó hivatásos kiadó vállalta a megjelentetést. (Fodor N. Éva Időutazás képekben című emlékezését a csíkszeredai Pro-Print jelentette meg, Kiss Károly 558 oldalas „civil” élet-összefoglalójára viszont igencsak ráfért volna a szerkesztői munka.) A tanúvallomás egyediségének jelentőségére akarom felhívni a figyelmet, lényegében a 20. század első harmadának végétől vagy a századközéptől többnyire máig, de legalább 1989-ig terjedő erdélyi (négy év kivételével romániai) idő számbavételére, változatos helyszíneken, változó élethelyzetekben. S ami mind a három szerző szövegének fontos kísérője: a korabeli fényképek hangsúlyos jelenléte a családi és korjellemzésben.
Nem kritikát írok ezekről a könyvekről – bár írhatnék, helyenként kifejezetten elismerőt a megjelenítés érzékletessége, a szereplők megidézése okán (Fodor Nagy Éva kötetében), a naplószerű pontosság, hitelesség dicséretével (Kiss András ezt két vaskos kötetben, közel 1000 oldalon teszi Egy váradi orvos visszaemlékezéseiben). Kiss Károly a következő kérdést teszi fel, mondhatni provokálóan: Ilyenek voltunk mi? Ő már a címoldalon így minősíti vállalkozását: „Egy becsapott generációja a küzdelemre felkent daliáknak”. Ehhez mindjárt hozzá kell tennem, hogy vele osztálytársként kezdtük a Református Kollégiumban, és együtt folytattuk az utódiskolában, a 2. számú Magyar Fiúlíceumban – tehát az ő korai emlékeit (akár a barátságokban, akár a hajdani IMSZ-ben) közvetlenül szembesíthetem a sajátjaimmal. (Ami már nyilván nem érvényes uzdiszentpéteri, kisiklandi, szászbonyhai, csíkszentmártoni vagy bánsági, újszentesi és temesvári agronómusi tapasztalataira.) Dr. Kiss András – kevéssel fiatalabban – a vásárhelyi orvosin nem ugyanúgy (bár hasonló politikai légkörben) élte meg 1956-ot, mint mi a Bolyain, a Bölcsész Karon (a „min” ezúttal többek közt Lászlóffy Aladárt értem, akiről Kiss Károlynak is van érdemi, régi baráti mondanivalója); persze, ott is, az orvosin, Kolozsvárt is következtek a megtorlások, ahogy ezt Kiss András részletesen leírja. (Domokos Géza beidézésével meglepetést szerez.) Egyszóval összeérnek a történetek, számos mozzanatban, és erről váradi orvos barátom mint páratlan kultúra-, irodalom- és képzőművészet-fogyasztó, gyűjtő, színházlátogató, bőven beszámol. A két Kiss egymástól eléggé távoli emlékezése ilyenformán számomra hasznos forrás, előbb-utóbb élni fogok a lehetőséggel.
A meglepetést Fodor Nagy Éva könyve okozta, nem is annyira férjével, a prózaíró Fodor Sándorral közösen megéltek felidézésével (jóllehet például az Erzsébet út 57. lakásuk leírása többszörösen irodalomtörténeti jelentőségű, Gaál Gáborék, Gáll Ernőék is laktak ott), mint nyugat-európai, többek közt angliai, londoni emlékeinek elevenségével. Siklós Istvánék, a költő és BBC-szerkesztő lakása nekem is élményt jelentett, hasonlóképpen a találkozás Cs. Szabó Lászlóval, Szabó Zoltánnal és háza népével, no meg a jelenlét a Szepesi Csombor Körben. (Most találkozom újra ezekkel az évekkel, a titkosszolgálati dossziémba került utalásokkal.)
Hát így értem, amikor tanulságos könyvekről beszélek. De még adós vagyok dr. Kiss András legújabb ajándékkönyvének a megköszönésével. A Gyantai beszélgetéseim Róza nénivel megjelentetése 2013-ban régi adósságot törleszt – nem utolsósorban a Korunk akaratlan (akkoriban cenzorális) adósságát. Szociográfiai-emlékirati pályázatunkon ennek a rendkívüli falusi asszonynak az életútját idéző szöveggel Kiss András (és Róza néni) 1984-ben első díjat nyert nálunk, ám a (részleges) közlésre is sok évet, politikai fordulatot kellett várni. Most mindenki olvashatja, Kiss András magánkiadásában. (Vállalhatta volna akár a Kriza Társaság!)
Valamiképpen visszatérünk a „hazám” értelmezéséhez…
Szabadság (Kolozsvár)2013. december 2.
Lászlóffy Csaba ikerköteteit mutatták be a Minerva-házban
A rendezvény zenei aláfestéséről Oláh Mátyás (cselló) gondoskodott, Lászlóffy Csaba pedig több költeményét olvasta fel az ikerkötetekből, továbbá egy nemrég írt versét is meghallgathatták az egybegyűltek
Az elmúlt négy-öt évben írott verseket, valamint néhány régebbi költeményt is tartalmaznak Lászlóffy Csaba Pózok a sebezhetőn és Átörökített magány című iker-verseskötetei (Napkút Kiadó, Budapest), amelyeket szerdán délután ismerhettek meg az érdeklődők a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva-termében. Tibori Szabó Zoltán, a Minerva elnöke hangsúlyozta: Lászlóffy Csaba „az az erdélyi magyar költő, akinek az életművében nem történt rendszerváltás 1989-ben. Azelőtt is ugyanazt írta és mondta, mint utána, úgyhogy ilyen értelemben folytonosság fedezhető fel nála”. Hozzáfűzte: amellett, hogy költő, drámaíró és közírói munkássága is jelentős, Lászlóffy Csaba a kezdetektől fogva külső munkatársa a Szabadságnak, az általa szerkesztett Tetőn oldalból az utókor megismerheti, hogy milyen típusú és minőségű irodalmat alkottak az erdélyi magyar írók, költők a ’90-es években és 2000 után. Tibori üdvözölte továbbá Ábrahám Jakab brassói grafikusművészt is, aki a köteteket illusztrálta, a bemutatóra pedig grafikáit hozta magával, amelyeket a Cs. Gyimesi Éva-teremben tekinthettek meg a résztvevők.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)2013. december 6.
„Versben tudtam beszélni múltról, családtörténetről, politikáról, közéletről”
Bemutatták Markó Béla Csatolmány című kötetét
Robbanásszerű változás történt az utóbbi időben a költészetében, szinte évente jelent meg kötete, minek köszönhető ez, kérdezte Demény Péter író, költő beszélgetőpartnerétől, Markó Bélától azon a rendezvényen, amelyen az érdeklődők megismerkedhettek a költő-politikus Csatolmány című újonnan megjelent verseskönyvével. A Bookart Kiadó gondozásában napvilágot látott könyvet a Minerva-házban mutatták be szerda délután, a szerzőt Demény Péter és Tibori Szabó Zoltán faggatta.
Kihagyott jó tíz esztendőt, jött a válasz, ami alatt számára is úgy tűnt, hogy nem gondolkodik versről, de utólag kiderült, hogy egyszerűen csak nem írta le a verseket, nem vetette papírra őket, de ezek szerint „a költészetnek hatalma van fölöttünk, és működik akkor is, amikor mi nem is sejtjük”. Valamiféle mulasztás-érzése volt tehát, és egyfajta szomjúság is arra, hogy amit nem mondott ki sokáig, azt mondja ki.
Szabadság (Kolozsvár)2013. december 13.
90 éves az iskolánk!
A Csiky Gergely Főgimnázium immár hagyományosan a névadó születésnapja (december 8.) környékén szervezi azt a Csiky-nap elnevezésű rendezvénysorozatot, amely egyrészt a pankotai születésű író emlékét kívánja felidézni, másrészt összegzést szándékozik készíteni egy lezáráshoz közeledő naptári évről.
Mindehhez járult idén egy nagyszerű jubileum, mégpedig az, hogy 90 éve, 1923. szeptember 23-án szentelték fel az egykori Aradi Római Katolikus Főgimnázium, a mostani tanintézet jogelődjének az épületét. Mindez, no meg a karácsony közeledte hozta magával azt, hogy a Csiky-nap képnaposra bővült, és a rendezvények is sokkal változatosabbak a korábbiaknál – az összefoglaló 90 éves az iskolánk címmel.
Amint azt Hadnagy Éva igazgató ma reggel még a hivatalos kezdés előtt a meghívott előadók – valamennyi az iskola volt diákja! – előtt szűk körben elmondta, azért döntöttek személyük mellett, hogy a mai diákoknak nemcsak példaképül szolgáljanak, hanem iskolai emlékeikről, életútjukról is beszámoljanak.
A hivatalos megnyitóra a Tóth Árpád Teremben került sor, ahol mind Hadnagy Éva, mind Bognár Levente alpolgármester az iskolához, a városhoz, az anyanyelvhez, a hagyományainkhoz és mindent egybevéve a magyarságunkhoz való kötődés fontosságát hangsúlyozta. Mindezt abból az alkalomból, hogy a megnyitó egyben az idén első ízben, Az én Aradom elnevezéssel a Csiky Gergely Főgimnázium és az Alma Mater Alapítvány által tavasszal meghirdetett fotó- és videópályázat ünnepélyes eredményhirdetését is jelentette.
Ilona János tanár számos érdekes részletet árult el magáról a pályázatról – Ujj János ny. tanár, helytörténész Történelmi városkalauz című kötete adta, például, az ötletet Pálfi Kinga tévészerkesztő-riporternek, amit aztán az iskola vezetősége is felkarolt. A Pálfi Kinga által koordinált négytagú zsűrin kívül – további tagjai Ujj János, Siska-Szabó Zoltán természetfotós, László Ferenc tévéoperatőr és Zsóri Blanka, a Temesvári Nyugati Egyetem fotográfia és képfeldolgozás szakának másodéves hallgatója voltak – a diákokat is bevonták a pályamunkák elbírálásába, amit az iskola honlapja révén tehettek meg az utolsó pillanatig, eldöntve a közönségdíjak sorsát.
A díjak átadása előtt a zsűritag Ujj János és Pálfi Kinga az elismerő szavakon kívül tett néhány jobbító szándékú kritikai észrevételt is, míg Ilona János a statisztikai adatokat ismertette: 22 pályázó (3 V–VIII.-os és 18 licista) összesen 80 fotóval és 5 videóval jelentkezett. A fotókra 1375, a videókra 1572 szavazat érkezett a honlapon. Ezek alapján mind a fotó, mind a videó kategóriában Bortoş Júlia X. C osztályos tanuló érdemelte ki a közönségdíjat, előbbiben 590 szavazattal, 43%-os, utóbbiban 753 szavazattal, 48%-os arányban.
A további díjazottak a következők:
Videó kategóriában egyetlen díjat osztottak ki, mégpedig a XI. C osztályos Bognár Tündének.
Fotó kategóriában az I. díjat Szilágyi Dóra (XII. D), a II. díjat Nagy Róbert Attila (XII. C), a III. díjat Ilona Judit (IX. A) érdemelte ki. Különdíjat kapott Hegyi Boglárka VIII. osztályos tanuló. A díjazottak értékes tárgyjutalmakban részesültek, az első díjas viszont pénzjutalomban. A fődíjat fotós és videós munkáiért Bortoş Júlia érdemelte ki, neki a dataSPOT Computers cég részéről egy digitális fényképezőgép jutott. Arad város különdíját Bognár Levente alpolgármester adta át Hegyi Boglárkának. Mindannyian részvételi oklevelet is kaptak.
A díjkiosztón levetítették az öt videó-pályamunkát, ugyanakkor a Tóth Árpád Terem előterében az iskola történetét bemutató fotók mellett 15 pályázó fotó is látható, köztük természetesen a díjazottak is.
Miközben a Tóth Árpád Teremben az eredményhirdetés zajlott, az iskola több termében megkezdődtek azok a foglalkozások, amelyeket a bevezetőben már említett meghívott korábbi diákok tartottak az Iskolánk arcai elnevezésű program keretében. Bartha Róbert tervezőmérnök önvédelmi és harcművészeti bemutatót tartott a tornateremben, Doba Krisztina közgazdász a Gazdaság és kommunikáció címmel tartott foglalkozást, Faragó Zénó színművész-rendező közösségi játékot vezetett a kis tornateremben, Geyer-Ehrenberg Szilveszter üzletkötő mérnök a vállalkozásfejlesztés és karrierépítés témájába avatta be a diákokat, Kapcsos Norbert régész, a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem I. éves PhD hallgatója Régészet. Tudomány vagy életstílus? címmel tartott izgalmas előadást, Király Zsolt és Pelle Róbert informatikusok Mit s miért vegyünk – vagy ne vegyünk? címmel adott útbaigazítást a megfelelő hardver- és szoftverválasztás szempontjairól, dr. Kovács Gábor, a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem kutató vegyésze a Kémia mindenhol – a Csikytől Kolozsvárig, magyarul címmel tartott elméleti-gyakorlati foglalkozást, Zsóri Blanka, a Temesvári Nyugati Egyetem fotográfia és képfeldolgozás szakának másodéves hallgatója KÉPes vagyok címmel vezetett műhelymunkát, kép- és videóelemzést.
Délután a négy meghívott testvériskola küldöttségeit fogadták a Csiky kollégiumában.
***
December 13-án, holnap 9 órakor a hagyományos Csiky-napi ünnepséggel folytatódik a rendezvénysorozat az iskola első emeleti folyosóján. Ekkor kerül sor az idei Csiky-díj átadására, illetve a Csiky Gergely élete és munkássága című rajzverseny díjazására is. Fischer Aladár halálának 70. évfordulója alkalmából Ujj János méltatja az egykori legendás igazgató munkásságát, majd megkoszorúzzák Csiky Gergely mellszobrát.
11 órakor a Tóth Árpád Teremben a diákok számára, délután 5 órakor a nagyközönségnek a mutatják be 90 éves az iskolánk című ünnepi kiadványt.
A rendezvénysorozat megszervezését Arad Város Polgármesteri Hivatala, a Szabadság-szobor Egyesület, az Alma Mater Alapítvány, az iskola szülői bizottsága, a Kölcsey Egyesület, az RMPSZ Arad megyei szervezete, a Lavinamix Construct Kft., a Kling Kft. és a Nagyperegi Polgármesteri Hivatal támogatta.
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)2014. január 12.
A zene? Az kell! – színházi levél Nagybányáról
December 29-én mutatta be a „Lendvay Márton” Színjátszó Kör idei szilveszteri előadását. „A zene? Az kell!” című kétrészes zenés-humoros összeállítás a Városi Színházban került színpadra.
Az első rész egy szomorú mozzanattal kezdődött, a társulat tagjai és a közönség a nemrég elhunyt Illing Babira emlékeztek, közben a kivetítőn róla készült fotók jelenítették meg az emlékezetesebb pillanatokat, s felcsendült a „Hol van a szó?” című dal, Suhárt Levente nagyszerű előadásában.
Ezt követően lépett színpadra a két konferanszié, Szigeti Olga és Simori Sándor, akik a maguk módján, a társulat nevében vettek búcsút korán eltávozott társuktól. A jelenlévők egy perc néma csenddel adóztak Illing Babi emlékének.
A tulajdonképpeni előadás Balogh György ifjú növendékeinek a táncával vette kezdetét, majd Mezei Anna kisunokájával, Benkő Lillával párban adta elő az „Ahogy lesz, úgy lesz” című slágert, Sárga Angéla pedig az ifjúi szív titkairól dalolt.
A ráhangolódást szolgáló felvezető után következett az első bohózat, melyben a szereplők, Mezei Anna, Maksai Mihály és Simori Sándor egy kínai piac hangulatát varázsolták a színpadra. Amíg a díszletet átrendezték, Antal Róbert egy részeges karatemester bőrébe, pontosabban kimonójába bújva énekelt nagy átéléssel, Reisfeld Réka pedig vágyainak adott énekhangot. A következő, sorban a második bohózat egy kivénhedt Daciáról, vagy inkább egy eladósorba került lányról, még pontosabban mindkettőről szólt, szerencsére egyszerre, hiszen így a félreértések sorozata fergeteges bohózattá állt össze. A jelenetet előadták: Krizsanovszki István, Böndi Linda, Sárga Angéla, Miszovits Olivér és Suhárt Levente.
A folytatásban Mezei Anna a tőle megszokott „minőségben” adott elő egy nótacsokrot, majd ismét Balogh György fiataljai lejtették a táncot. „Mi a különbség?” címmel bohózat zárta az előadás első részét, Miszovits Olivér, Lajos István és Simori Sándor tolmácsolásában.
A második rész Miszovits Olivér angyali vallomásával rajtolt, majd következett egy bohózat, „Protekció” címmel, Krizsanovszki Enikő, Mezei Anna, Sárga Angéla, Szigeti Olga, Krizsanovszki István, Krizsanovszki Viktorka, Lajos István, Maksai Mihály, Miszovits Olivér, Suhárt Levente, Szigeti Gyula és Simori Sándor előadásában.
„Két jóbarát”, Krizsanovszki István és Krizsanovszki Viktorka következett, Suhárt Levente pedig minden elismerést és dicséretet megérdemlő hangjával 10 kicsi rénszarvast varázsolt a színpadra. A zeneszámokat követően „Gyerekszáj” címmel következett bohózat, Böndi Linda, Krizsanovszki Enikő, Szigeti Olga és Antal Róbert tolmácsolásában, amit egy újabb tánccsokor koronázott meg.
„Parasztbecsület” címmel láthatott a közönség egy újabb bohózatot, Reisfeld Réka, Antal Róbert és Szigeti Gyula előadásában. A vidám perceket operettslágerek követték, Mezei Anna-Simori Sándor, Krizsanovszki István, Miszovits Olivér és a Krizsanovszki házaspár lépett sorban színpadra, majd következett a finálé. „A zene, az kell!” – énekelte Böndi Linda, majd miután a társulat nevében Benkő Lilla, Jenei Ádám és Krizsanovszki Viktor elmondták az újévi köszöntőt, mindenki csatlakozott az előadóhoz, bizonyítva ezzel, hogy a zene, az tényleg kell!
Ahogy mondani szokás: ez az előadás nem jöhetett volna létre, ha nincs a Színjátszó Kör zenekara, Lengyel Marius hegedűművész vezetésével – Damºa Petru – billentyű, Jenei Ádám – perkúció, Jenei István – kísérőgitár; Kim Sándor – dob; Szabó Zoltán – basszusgitár -, Prodan Dan hangosító, Codrea Marinel világosító, valamint Danciu Augustin színpadmester.
Aki nem lehetett ott az év végi előadáson, január 17-én jóváteheti hibáját. Akkor Józsa Andrással is találkozhatnak, ő ugyanis objektív okokból sajnos nem lehetett jelen a „Lendvay Márton” Színjátszó Kör által „elkövetett” bemutatón.
Jó szórakozást a következő előadáshoz!
Tamási Attila
nagybanya.ro
Erdély.ma,2014. január 17.
Változatosság a BMC értékfelmérő kiállításán
Műfaji és stiláris tekintetben is a változatosság jellemzi a Barabás Miklós Céh (BMC) hagyományos, évi értékfelmérő és -felmutató kiállítását, amely tegnap délután nyílt meg a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva-termében.
A tárlaton a 100. életévébe lépett Cs. Erdős Tibortól a huszonéves Máthé Lászlóig és nemzedéktársaiig terjedően követhetjük nyomon Kolozs megyei művészeink teljesítményét – hangsúlyozta méltatásában Németh Júlia műkritikus, a BMC alelnöke, a teremben látható festmények, szobrok, grafikák, kerámia- és textilmunkák, művészi üvegtárgyak, művészfotók szemügyre vételére buzdítva az egybegyűlteket. A közönséget Tibori Szabó Zoltán, a Minerva elnöke köszöntötte, majd Magdó János kolozsvári magyar főkonzul, Kolozsi Tibor szobrász, a BMC elnöke és Starmüller Géza festő, a tárlat rendezője szólt néhány szót. Az érdeklődők munkanapokon 11 és 15 óra között tekinthetik meg az alkotásokat a Jókai/Napoca utca 16. szám alatt.
Szabadság (Kolozsvár),2014. február 18.
Második bemutatójára készül a marosvásárhelyi Spectrum Színház
Tamási Áron Vitéz lélek című darabjával második premierje előtt áll Marosvásárhely legújabb művelődési intézménye, a Spectrum Színház. Mint ismeretes, a tavaly év végén alakult társulat Henrik Ibsen A nép ellensége című darabjával mutatkozott be a közönségnek.
A magántársulat a nyárádszeredai Bekecs Néptáncegyüttes közreműködésével szerdán este 7 órától, a vásárhelyi Ifjúsági Házban viszi színre a Kossuth-díjas székely író 1941-ben született művét. Török Viola rendező és lelkes csapata már túl van a vasárnap este Nyárádszeredában tartott előbemutatón, amelynek közönségsikere lendületet adott a társulatnak.
Erről maguk a Spectrum tapasztaltabb tagjai meséltek, mondván, hogy az akadozva, szerepcserékkel induló próbafolyamat élvezhető, igényes előadássá fejlesztette a produkciót, amelyet a rendező Tamási egyik legjellegzetesebb alkotásának tart.
„Sajátos, szürrealista formanyelven próbáljuk megfogalmazni az előadást. Fontos szerep jut a Bekecsnek, amely a néptánc stilizált felhasználásával álomvilágot teremt a színpadon" – jellemezte a produkciót Török Viola. Kárp György és Tatai Sándor – akik pályafutásuk során számos Tamási-darabban játszottak – elismerték, hogy a rendezői koncepció még számukra is több újdonságot hozott, viszont örömmel nyugtázták, hogy Török Viola nem próbált semmiféle „kicsavart dolgot" színpadra vinni.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nyugalmazott színészei mellett a darabban a New Yorkból visszatelepedett Szász Anna és a Bécsből két hónapra hazaköltözött Székely Szabó Zoltán is helyet kapott. Szász Anna elmondta: számára olyan érzés volt huszonöt év után színpadra lépni, mintha a negyed évszázados szünet nem is létezett volna. A taxisofőrként dolgozó Székely Szabó Zoltán huszonnyolc esztendős kihagyás után tért vissza a színház világába, és bevallotta, komoly lámpalázzal küzdött.
„Be kell ismernem: rettenetesen féltem, elvégre az általam vezetett taxiból kerültem ismét a színpadra. Azt meg egyenesen csodának tartom, hogy miután valamikor nagyon régen kétszer is eltanácsoltak a színiről, még tapsot is kaptam a nyárádszeredai közönségtől" – tréfálkozott a Sepsiszentgyörgyről a 80-as évek derekán kivándorolt Székely Szabó Zoltán.
A Vitéz lélekben egy megváltozott, elidegenedett világba tér haza hétévnyi távollét után Balla Péter (Faragó Zénó). Az első világégés utáni székely faluban megbomlott a korábbi rend. Menyasszonya, Rozáli (Ritziu Ilka Krisztina) már a gépész (Kinda Szilárd) felesége, apját közben eltemették, szülőházát nem találja, a hagyományos földművelés helyett a gépeket részesítik előnyben.
A háborútól megfáradt és az emberéletek kioltására alkalmas gépezetektől megundorodott Péter mégis megtalálja az újrakezdés módját. A hit és hűség drámájának is nevezett színpadi játék álomvilágát a Spectrum Színház ezúttal a népzene és néptánc kifejező eszköztárának felhasználásával fogalmazta meg. A darab koreográfiáját Ivácson László jegyzi, a zenét Kelemen László szerezte, a díszleteket és a jelmezt a rendező Török Viola tervezte.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),2014. február 18.
Irodalmi délután Erdőszentgyörgyön
Február 20-án csütörtök délután 5 órától a művelődési házban, az Europe Direct Információs Központ termében farsangi irodalmi délutánra kerül sor, a humor jegyében. A Bodor Péter Művelődési Egyesület vendégei: Bölöni Domokos, P. Buzogány Árpád írók, Székely Szabó Zoltán színész, író és Székely Ferenc néprajzgyűjtő. Közreműködnek Antal Ágnes és Imre, valamint az egyesület tagjai. Házigazda Kovrig Magdolna tanár, az egyesület elnöke. Bemutatják P. Buzogány Árpád Ötven lóerős pálinka című anekdotagyűjteményét. A belépés díjtalan.
Népújság (Marosvásárhely),