udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
118
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-118
Névmutató:
Bálint Tibor
2008. július 5.
Bálint Tibor munkássága előtt tiszteleg a Vallomás repedt tükör előtt – Bálint Tibor emlékezete /Polis Könyvkiadó, Kolozsvár/ című könyv, megjelent az író születése hetvenötödik, halála ötödik évfordulóján. Saját és az írótársak vallomásaiból, kritikákból, tanulmányokból és levelekből áll össze a kötet. Balint Tibor vallotta: „amióta tollat fogtam, csak az emberek iránti szeretet és részvét vezetett. ”Emlékezetes regényei: Zokogó majom, Zarándoklás a panaszfalhoz, Bábel toronyháza novelláskötetei: Önkéntes rózsák Sodomában, Látomás mise után, Nekem már fáj az utazás. /Máriás József: Bálint Tibor emlékezete. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 5./2008. október 25.
Cserépadogató kalákára invitálta Bálint Tibor, a máréfalvi Nyirő József Általános Iskola igazgatója az iskola tanulóit, pedagógusait, a helybéli elöljárókat, a sajtó képviselőit és neves közéleti személyiségeket. A kaláka a felújítás alatt álló, egyelőre még félkész állapotban levő iskolaépület tetőfedési munkálatainak befejezését jelentette. Az épületben még nem tanulhatnak a gyermekek, a tantermek felújítása zajlik, de új tető alá került az épülő tanoda. A kaláka hagyomány a székely falvakban, az összefogás és a kölcsönös segítségnyújtás szép példája. /Lázár Emese: Bokréta az iskola tetőzetén. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 25./2009. január 23.
Az erdélyi magyar irodalmi vonatkozású weboldalak általában a fiatalokat célozzák meg. A Krónika bemutatta a kolozsvári kötődésű Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholyt, a székelyudvarhelyi Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány honlapját és az aradi Nyugati Jelen napilap irodalmi mellékletének elektronikus változatát, valamint a Benedek Elek emlékére létrehozott portált. Az Előretolt Helyőrség Alkotói Műhely tizenöt évvel ezelőtt alakult, 1995–2000 között működtette az Előretolt Helyőrség szépirodalmi folyóiratot, az Erdélyi Híradó Kiadónál pedig 1995 óta jelenik meg az Előretolt Helyőrség Könyvek sorozat, eddig több mint ötven kötet látott napvilágot. A műhely tagjai 2006 novemberében az anyagi okokból megszűnt folyóirat utódjaként, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy néven, kísérleti jelleggel internetes portált hoztak létre. „Egy évtized alatt a Helyőrségből irodalmi legenda vált. Bízvást állíthatjuk, hogy megváltoztatta az erdélyi magyar irodalmat, de még az anyaországira is hatással volt. ” „A mostani formára jobban talál a páholy kifejezés, ezért kereszteltük át. ” Egy alapítvány biztosít számukra jogi keretet, árulta el a felelős kiadó, Orbán János Dénes. A www.irodalom.org/eloretolthelyorseg/ címen elérhető portál Vita, Vers, Próza, Esszé, tanulmány, Interpretátor és Fajtalan című rovataiban biztosít közlési lehetőséget az irodalmároknak, a felület főszerkesztője, Páll Zita irodalomkritikus. A nagy mesemondó születésének 150., halálának 80. évfordulója alkalmából Benedek Elek-emlékévet rendez a Kovászna Megyei Tanács, ebből az alkalomból a Bod Péter Megyei Könyvtár szakmai segítségével létrehozták a benedekelek.ro címen elérhető weboldalt. Az 1995-ben Lőrincz György író kezdeményezésére Székelyudvarhelyen megalakult Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány www.emia.go.ro oldalon elérhető honlapja közlési lehetőséget biztosít az alkotóknak. „Úgy éreztem, 1990 után teljesen összeomlott az irodalmi élet, és az volt az elképzelésem, hogy Marosvécs szellemében hozzunk létre egy tömörülést, amely átfogja az egész erdélyi magyar irodalmat. ” „Az alapítvány létrejöttekor megjelent Székelyudvarhelyen mindenki, aki irodalommal foglalkozott: Bálint Tibortól kezdve Pusztai Jánosig, Markó Bélától Szőcs Gézáig” – mesélte Lőrincz György, az alapítvány elnöke. Az alapítvány 1995 óta rendszeresen pályázatot hirdet regény, novella és kritika műfajban, a közlési lehetőséget is biztosító weboldalt pedig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület támogatja. Négyoldalas ajánlóvá zsugorodott az addig harminckét oldalas, hét éve megjelenő magyar irodalmi lap, az aradi Irodalmi Jelen, a Nyugati Jelen napilap melléklete. Böszörményi Zoltán író, költő, üzletember, kiadó- és laptulajdonos kísérletnek szánta az átalakulást, ugyanis úgy vélte, hogy az elektronikus lapkiadás /www.irodalmijelen.hu/ célszerűbb, mert hozzáférhetőbb, mint az újságárusoknál vásárolható lap. „A szerkesztőségi tagok közül Bege Magda marad lapszerkesztőnek, Szőcs Géza próza- és versszerkesztőnek, Weiner Sennyey Tibor pedig a fiatalokkal fog foglalkozni – főként vers, próza és esszé műfajban” – mondta Böszörményi. /Bonczidai Éva: Literatúra egérkattintás. = Krónika (Kolozsvár), jan. 23./2009. március 4.
A fennállásának 55. évfordulóját ünneplő Kolozsvári Rádió és a Bálint Tibor Baráti Társaság elnöksége szeretettel hív minden érdeklődőt a Bálint Tibor /1932-2002/ emlékdélutánra március 10-én, a rádió nagytermében. A találkozó keretében részletek hangzanak el Az engesztelés napja című rádiójátékból, majd bemutatják a Vallomás repedt tükör előtt /Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007/ című, az író 75. születésnapjára megjelent kötetet és az immár bejegyzett Bálint Tibor Baráti Társaságot (BTBT). /Bálint Tiborra emlékeznek. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 4./2009. március 12.
Zsúfolásig megtelt a Kolozsvári Rádió koncertterme március 12-én, amikor Bálint Tiborra emlékeztek a szervezők. A Bálint Tibor Baráti Társaság elnöksége és a Kolozsvári Rádió által szervezett eseményen bemutatták a Bálint Tibor színművéből készült rádiójátékot, majd bemutatkozott a Bálint Tibor Baráti Társaság (BTBT). /Köllő Katalin: Bálint Tibor emlékdélután a Kolozsvári Rádiónál. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 12./ Bálint Tibor Az engesztelés napja című drámájából készített hangjátékot a Kolozsvári Rádió, ezzel emlékeztek a rádió munkatársai és a Bálint Tibor Baráti Társaság tagjai a 2002-ben elhunyt íróra, a Kolozsvári Rádió 55 éves fennállását ünneplő rendezvénysorozat keretében. A Bálint Tibor Baráti Társaság a Polis Kiadóval együttműködésben ismét kiadta a 2007-ben, Bálint Tibor 75. születésnapjára készült Vallomás repedt tükör előtt – Bálint Tibor emlékezete című kötetet. /R. Kiss Kornélia: Bálint Tibor-hangjáték a Kolozsvári Rádióban. = Krónika (Kolozsvár), márc. 12./2010. augusztus 3.
In memoriam Farkas János
(1928–2010)
Minek áltatnók magunkat? Miért mondanók, hogy Farkas János halála váratlanul ért bennünket? Sajnos, ez a halál nem jött váratlanul – immár mintegy öt esztendeje ott toporgott az ajtaja előtt. Mégis fáj, hogy búcsúznunk kell tőle. Mégis fáj, hogy immár örökre elment.
Jómagam, 1956 őszén – „ama véres őszön” – ismertem meg, amikor Asztalos István mellett, az akkor frissen megindult Napsugár vezetésére vállalkozott. Mert Ő – érdekes módon – a kommunista ifjúsági szervezet szándéka szerint a lap meghatározó személyisége volt még akkor is, ha mi, a többi belső munkatárs eleinte csak legyintettünk a neve hallatán. Aztán – rövid 3 éven belül – kifogytunk Asztalos Istvánból – és lassacskán Ő vált a lap főszerkesztőjévé. Az egyetlen főszerkesztővé Kolozsváron, akinek nem volt nyílt, vagy titkolt ellenjelöltje–vetélytársa: Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Bajor Andor – és ha nem tekintik szerénytelenségnek – jómagam – nem voltunk párttagok és így számba se jöhettünk – mi pedig ezt tudtuk, elfogadtuk. Nem pályázott főnöki beosztásra elsőrangú művésznőnk, Soó Zöld Margit sem. Ezzel szemben, Farkas János kiválóan ellátta tisztét. Nem a felső, politikai hatalommal kacsintott össze a mi hátunk mögött – amint ezt elvárták és szerették volna megvalósulva látni a lap alapítói –, hanem velünk kacsintott össze a Hatalom háta mögött. És sikerült aránylag hamar, néhány év alatt, egy olyan gyermeklapot megvalósítani, amelyikkel ma se kell szégyenkeznünk. A lap első három oldalán „megadtuk a császárnak, ami a császáré”, pártos verseket, sőt vezércikkeket is közöltünk – hogy a lap egyáltalán megjelenhessen –, a megmaradt 21 oldalon, pedig helyet kapjanak Kányádi Sándor, Kiss Jenő, Jánky Béla és más, első rangú költőink remek versei. Jobbnál jobb történeteket, meséket nagyrabecsült prózaíróinktól, akiknek névsorát Méhes Györggyel kezdeném – és amely remekbe szabott írások újrakiadása még napjainkban is napirenden van.
Őszintén szólva, Asztalos, majd közel három évtized múlva Bajor Andor végső búcsúja után kezdtem azt hinni, hogy immár – mint a legidősebb a Napsugár egykori munkatársai közül, – én következem, rajtam a sor. Ám nem így lett, mind csak a nálam fiatalabbak mentek. Bálint Tibor után Jánky Béla, most pedig Farkas János.
Azt hiszem, lassacskán megalakulhat „odaát” a Napsugár hajdani szerkesztősége, hiszen elsőnek ment el Asztalos István, de most mellette van a lapszerkesztés minden csínját-bínját ismerő Farkas János is, aki annak idején a villámhárítás szerepét is betöltötte, hogy bennünket, a lap belső munkatársait megkíméljen és hagyjon, hogy legjobb meggyőződésünk szerint írjuk a „Napsugár”-t.
Gondolom, „odaát” immár nem kell azon törnie a fejét, hogy miképpen járjunk túl a Kisangyaloknak szánt lap Főnöke, a Gazda eszén.
Jánoskám, nyugodj békességben, mert jövünk mi is, régi munkatársaid, immár nemsokára – amikor a Fennvaló szólít.
Fodor Sándor. Szabadság (Kolozsvár)2010. augusztus 18.
Bálint Tibor ma is harangoz"
Bálint Tibor otthonában kezdődtek el az első alkalommal megrendezett Kolozsvári Magyar Napok. A sokak szerint Nobel-díjra érdemes író emlékére szép számban megjelent közönség társaságában avattak harangot.
Kötő József színháztörténész, RMDSZ-es képviselő az író munkásságát és személyiségét méltatta. “Ha szenteket nem is, de sánta angyalokat tudott teremteni” – mondta el a színháztörténész.
Felszólalt Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja, majd Török Katalin színművésznő az író szavaival emlékezett Bálint Tiborra.
Egyed Emese, a Bálint Tibor Baráti Társaság elnökének beszédét követően az emlékezés ünnepélyes jellege a tetőpontjára hágott az emlékharang felszentelésekor. A harangmegkondulásának – Kötő József szavaival élve – “lélekébresztő” szerepe volt és van. erdon.ro2010. augusztus 19.
Újra Kolozsvár lett Cluj
Ünnepélyesen megnyitották az idén első ízben szervezett Kolozsvári Magyar Napokat
„A kolozsvári Mátyás-szobor találkozási hely. Találkozási helye a kolozsváriaknak, de találkozási helynek kell lennie bővebb értelemben is” – mondta tegnap este a sétatéri színházban Markó Béla szövetségi elnök a Kolozsvári Magyar Napok első kiadásának ünnepélyes megnyitóján.
„Kolozsvár centrum, és ha az erdélyi magyarságnak valamilyen szimbólumot kellene választanom, akkor mindenképpen a Mátyás-szobrot választanám. Mert a Mátyás-szobor találkozási hely. Találkozási helye a kolozsváriaknak, de találkozási helynek kell lennie bővebb értelemben is” – jelentette ki Markó Béla szövetségi elnök tegnap este a Kolozsvári Magyar Napok első kiadásának ünnepélyes megnyitóján.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a kolozsvári RMDSZ által szervezett rendezvénysorozatot az RMDSZ vezetője mellett Tőkés László, az EMNT elnöke, házigazdaként Sorin Apostu polgármester, illetve Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár indította útjára a sétatéri színházban tartott gálán.
Markó szerint a kincses városban legalább két város van. „Kolozsvár és Cluj, de talán Klausenburg, amelyben a magyarok és románok együtt élnek. De vajon együtt élnek-e, vagy csak egymás mellett? Meg kell értenünk mindnyájunknak, hogy az összefogásban csak gyarapodunk” – zárta ünnepi beszédét a szövetségi elnök.
Elsőként Gergely Balázs főszervező köszöntötte a szép számmal összegyűlt közönséget. „Ez a rendezvénysorozat a közös nyelv, a közös hagyomány és a közös szórakozás jegyében jött létre, kiemelendő a közös szócska, amely rendkívüli fontossággal bír számunkra. A Kolozsvári Magyar Napok a találkozás alkalma az itt élők, a távolból hazatérők és az idegenből érkezők számára” – mondta az EMNT középrégiós elnöke.
Az RMDSZ részéről László Attila alpolgármester mondott ünnepi beszédet. Hangsúlyozta, a rendezvény az összefogás jegyében jött létre. „Ezennel a város születésnapját is ünnepeljük” – jelentette ki.
A Kolozsvári Magyar Napok tulajdonképpen már a hivatalos megnyitó előtt, Bálint Tibor író egykori otthonában, harangavatással kezdődtek el. Kötő József színháztörténész, RMDSZ-es képviselő az író munkásságát és személyiségét méltatta. „Ha szenteket nem is, de sánta angyalokat tudott teremteni” – mondta el a színháztörténész.
A kulturális programok sorában kettős ünnepség előzte meg a Kolozsvári Magyar Napok hivatalos megnyitóját: kiállítás megnyitójának és könyvbemutatónak adott otthont a Györkös-Mányi emlékház. A Majális utcai emlékházban Dáné Tibor Kálmán, az EMKE elnöke töltötte be a házigazda szerepét.
A festőművész és zenetanár Györkös-Mányi Albert munkássága előtt tisztelgő intézményben a művész életének jó értelemben vett kettőssége tükröződik: „A képek ölelésébe kerül a zene” – utalt Dáné a kiállítóterem falán függő, zongorára néző festmények „kompozíciójára”. A jelentős átalakításon átesett emlékház „újranyitásán” Kántor Lajos méltatta a művész munkásságát, és megnyitotta a festő egyes képeit bemutató kiállítást.
Délután a Házsongárdban egy háromszéki küldöttség megkoszorúzta a székelyföldi régió jeles szülötteinek sírját. „Köszönjük Háromszék nevében a kolozsváriak meghívását, azt, hogy a sepsiszentgyörgyi önkormányzat és Kovászna megye tanácsának nevében itt, a Házsongárdi temetőben is megemlékezhetünk székely nagyjainkról” – nyitotta meg a koszorúzási ünnepséget Tamás Sándor.
A Kovászna Megyei Tanács elnöke elmondta, igaz, hogy Háromszék adta ezeket a kimagasló személyiségeket a kincses városnak, de ebben a városban lettek igazán naggyá. „Ennek szellemében gondoljuk úgy, hogy kegyeletünket méltóképpen róhatjuk le előttük, amennyiben segítünk a város vezetőségének abban, hogy minél sikeresebben szervezhessék meg idén is és a továbbiakban is a Kolozsvári Magyar Napokat” – mondta Tamás Sándor.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a temetői megemlékezésen elmondta, jövő évtől a Kovászna Megyei Tanács programot indít, amelynek keretében segítenek a Házsongárdi temető síremlékeinek helyreállításában, valamint a Kolozsvári Erdélyi Múzeum-Egyesület anyagi támogatására is ígéretet tett.
A mai nap programkínálata a kincses város újabb nevezetességeit helyezi reflektorfénybe, az érdeklődőknek lehetősége nyílik könyvtárlátogatásra, városvetélkedésre, lesz humoróra, és a Farkas utcában megnyitják a kézműves vásárt is.
Baló Levente, Sipos M. Zoltán. Szabadság (Kolozsvár)2010. augusztus 19.
Változatos programokkal indult a Kolozsvári Magyar Napok
Harangavatóra, városvetélkedőre, társasjátékra
„Húzzad csak, fiam, húzzad, a te városodnak harangozol estére és úgy illenék, hogy minden itt lakó egyszer harangozzon ebben a toronyban!” Bálint Tibor: Egyszer én is harangoztam című írásában olvashatjuk e sorokat, s talán nem hiába szerepelt a Kolozsvári Magyar Napok nyitórendezvényeként az Emlék a jövőben című programpont, amelynek keretében harangavatásra került sor az író otthonának udvarán. Szintén a tegnap koszorúzták meg Háromszék nagyjainak sírjait a Házsongárdi temetőben, illetve indították útjára a Hódítsuk meg Kolozsvárt! elnevezésű városvetélkedőt, mutatták be a Gondolatkísérletek Szabédi László életművében című konferenciakötetet, nyitották meg a Györkös-Mányi Albert kiállítást. Az első alkalommal szervezett városnapok hivatalos megnyitójára, amelyen közéleti személyiségek szólaltak fel, este hét órakor került sor a Kolozsvári Magyar Opera termében.
Részletek:
- Bálint Tibor Emlékharangot avattak
- Hódítsuk meg Kolozsvárt!
- Játssz velünk!
- „Háromszék sok híres embert adott Kolozsvárnak”
- Újra megnyílt a Györkös-emlékház
- Kolozsvári Magyar Napok csütörtöki programja
- A Kolozsvári Magyar Filmnapok csütörtöki programja
Szabadság (Kolozsvár)2011. január 8.
Szellemi készenlétben
A Mentor Kiadónál 1998-ban jelent meg az Erdélyi Panteon című sorozat első kötete, Művelődéstörténeti vázlatok alcímmel, ezt 1999-ben követte a második, s 2001-ben a harmadik kötet. Azóta Erdély jeles írói, művészei, tudósai közül többen elhunytak, s mindamellett rajtuk kívül is hiányoznak többen, akiknek a harmadik kötetben lett volna a helyük ennek a sorozatnak a lapjain. Ezért döntött úgy a Mentor Kiadó vezetősége, hogy folytatják az Erdélyi Panteon sorozatot, a negyedik kötetben ezúttal elhunyt és kimaradt írókat, irodalomtörténészeket mutatnak be a szerzők – olvasható a szerkesztő Nagy Pál kötet végi Jegyzetében. Terveik szerint egy következő, ötödik kötetben szerepelnek majd a művészek és tudósok. Nagy Pál olyan szövegekből válogatott, amelyek kötetben, folyóiratban korábban már napvilágot láttak. Az alábbiakban mazsolázunk ezekből. Regénye, A zöld csillag és naplószerű önéletrajzi könyve, az Íme, az emberek! Madridban jelent meg, a szerző kiadásában. Mindkét könyv a menekülttábori lét keserveiről, a hontalanságról ad számot. A székelység írója a Mi az igazság Erdély esetében? című nemzetpolitikai tanulmányát a nyugati világ megnyerésére és jobb tájékoztatására fogalmazta. A pánszlávizmussal és a szovjet bolsevizmussal szemben erős Magyarországra van szükség, ez a nyugati világ érdeke. 1953. október 16-án a Fennvalóval és egyházával megbékélve hunyt el Madridban. Neve fennmarad, amíg magyarok élnek a földön. (Nyirő Józsefről – Medvigy Endre). Makkai, ha nem is vitatkozik mindezen, de az írásban közlés, a mondanivaló, az üzenet célba jutását tartja lényegesnek; a stílus helyenkénti ékessége csak némi hangszeres kedvderítő kísérlet hozzá – alkalmi eszköz, kellék... És maga az írás is! Makkai afféle kultúrhéroszi, népnevelői alkat, néppedagógus; nála az írás ennek a hivatásnak rendelődik alá. (Makkai Sándorról – Szőcs István) Tabéry regényei a társadalmi harcok mozgását, a világnézetek küzdelmét kívánták megvilágítani. A kor tablójának gazdag és festői ábrázolására, drámai jellemek és helyzetek teremtésére, a történelmi atmoszféra érzékeltetésére törekedtek. Tabéry ennek következtében zsúfolta regényeibe az adatok bőségét, és kísérletezett a nyelvi archaizálás korfestő lehetőségeivel. (Tabéry Gézáról – Pomogáts Béla) Hunyady legmaradandóbb alkotásai elbeszélései. Az élet apró mozzanatainak megragadása, emberi sorsokat jellemző tettek, magatartás és erkölcsiség művészi formába való öntése nála az elbeszélés műfajában sikerült a legjobban. (Hunyady Sándorról – Jancsó Elemér) * A bábaasszony fiában, a minden lépten visszarúgott, a puszta egzisztenciáért tíz körömmel verekedő, a tüdővészével fiatal halálraítélt Sipos Domokos írásaiban ne lett volna drámai erő? Ő, akit az élet nap nap mellett nem feszít keresztre, és nem húz karóba, talán meg se tudta volna írni a Vajúdó idők küszöbén infernális erejű utolsó mondatait, amelyeknél megrázóbban csak az evangélista örökítette meg a pillanatot, amikor a Megváltónak a kereszten felnyújtják az ecetes vizet. (Sipos Domokosról – Szentimrei Jenő) * "...amit vetett, az termést hozott, az megmarad. Abból kenyeret sütünk ma, holnap, holnapután, kenyeret, mi, s a jövő nemzedékei. A csend, amelyről De különben csend van címmel a hazai magyar költészet egyik legszebb versét írta, örökre körülzárta őt, ám olvasói számára csupa mozgás, csupa illat, '16-féle nyelven' zengő madárdal, harangszó és hattyújáték lesz továbbra is az ő csendje. (Bartalis Jánosról – Kiss Jenő) Akik ismerték, elmondhatják: nem volt mindennapi ember. Szálfatermetű – amikor én az ötvenes évek fordulóján, nem sokkal utolsó meghurcoltatása és azt követő halála előtt megismertem, már kissé hajlott hátú –. Gorkijra emlékeztető fejjel, valóságos Gorkij-bajusszal, mélyen emberi, de mégis bizonyos fajta távolságtartó gesztusokkal. (...) Nem volt mindennapi írói útja sem, mert (...) volt ereje ahhoz, hogy levonja a következtetést tévedéseiből. (...) ezt Daday Loránd a legnehezebb időkben is tettekkel, társadalmi pozíciója, sőt olykor élete kockáztatásával bizonyította. (Daday Lorándról – Dávid Gyula) Humorista volt, vagyis olyan író, aki mellre szívta a fájdalmat, azután szivárványkarikát fújt belőle. Így csak kevesen tudták a mutatvány bámészai közül, hogy a szokatlan szemfényvesztő zokog-e vagy dohányzik. (Tomcsa Sándorról – Bajor Andor) Emberi, tiszta vallomás; kortársairól, bajtársairól szólva is magáról beszél, s magára emlékezve is a nemzetiségi történelmet mondja. Őszi fényben rezdülő lírával, az elvégeztetettség érzésével. Mindenre pontosan emlékszik, mindent környezetével együtt láttat, s mégis, mintha olykor atlantiszi mélységből, beomlott tárnák alól szivárognának fel a dallamok, amikor még hitték, hogy valamit tenni lehet az emberért, még a vidéki lapok deszkapadlós szerkesztőségeiben is. (Kacsó Sándorról – Czine Mihály) Vita Zsigmond írásai a 17. századtól a 20. századig, Gyulafehérvártól Kolozsvárig, Apáczai Csere Jánostól Áprily Lajosig járták be az erdélyi magyar művelődés és irodalom útjait. Minden megállapítását, minden felfedezését gazdag levéltári anyaggal támasztotta alá, azonban a filológiai munkán, az adatok és adalékok meggyőző bőségén is minduntalan átüt személyes vonzalma, elkötelezettsége szülővárosa és az erdélyi magyar kultúra iránt. (Vita Zsigmondról – Pomogáts Béla) Beke György és nemzedéke 1944 őszén találkozik először a történelemmel; mégpedig úgy, hogy az mindjárt harcba is dobja a népi demokrácia kivívásáért, a nemzeti előítéletek eloszlatásáért, az egyenjogúságért, az egyéni és közösségi jogokat szavatoló demokratikus társadalmi rend megteremtéséért. Társadalmi és nemzeti rianások befolyásolták tehát kezdeti tájékozódását; aminthogy később ugyanilyen jellegű tektonikus mozgások juttatták búvópataksorsra induláskori eszményeit, hogy aztán a hatvanas évek végén újból előtérbe kerüljenek, tudatosan megtervezett munkába állítsák, majd a nyolcvanas évek végén számvetésre késztessék, hogy a 20. századi erdélyi magyarság illúzióival leszámolva életműve kiteljesítésén munkálkodhassék. (Beke Györgyről – Cseke Péter) * Huszár küldetéstudatban élte meg bukaresti létét, az idegenségérzetet a "hazánk az anyanyelv" kompenzálta, s célként fogalmazta meg e kulturális missziót. Ehhez persze munkatársakra is volt szükség. A Hétnek nagy szerepe volt abban, hogy a protokolláris Bukarestet értékes emberek gyülekezetévé varázsolták, Huszárnak pedig abban, hogy meghatározó szava volt a szerkesztőség tagjainak kiválasztásában, ennek köszönhetően az ötvenes évek végén " elásott" Földes Lászlót főszerkesztő-helyettesi rangban maga mellé véve rehabilitáltatta. (Huszár Sándorról – Bányai Éva) Bálint Tibor, az ízig-vérig kolozsvári író, az erdélyi sors különleges szavú megörökítője, a jellegzetes közép-európai társadalmi-történelmi élethelyzetek látomásos megelevenítője és az emberiségnyi léthorizontok megvilágítója: az erdélyi és az egyetemes magyar szépírás mesterei, legkiválóbbjai közül való volt – és marad. (Bálint Tiborról – Bertha Zoltán) Páskándi Géza munkássága, különösképpen drámaírása, drámaírói életműve nemcsak a modern magyar irodalom külön fejezete, hanem, mint ahogy ma már egyre inkább látszik, s remélhetőleg mindenki számára egyre bizonyosabbá, nyilvánvalóvá is fog válni, az egész európai modernségnek és főként a kelet-közép-európai drámaművészetnek is az egyik kiemelkedően jelentős alkotása. (Páskándi Gézáról – Bertha Zoltán) Ebben a tisztes korban az életmű karaktere már jól látszódik az arcon. A világító, ám fáradt fényű szem – akárcsak gazdája – begyűjtött mindent. Jót is, rosszat is, de az utóbbit nem karéjozhatta annyi bánat, hogy ne ragyogna. Avval is, hogy Torda ama híres országgyűlésének fölszabadító erejét és Mátyás igazságát, a szülötte föld és a befogadó város, Kolozsvár fényét egybemontírozta. (Lászlóffy Aladárról – Szakolczay Lajos) Erdélyi Panteon. Művelődéstörténeti vázlatok. Negyedik kötet. Szerkesztette: Nagy Pál. Mentor Kiadó Marosvásárhely, 2010 Népújság (Marosvásárhely)2012. március 27.
Képes könyv-jelző Erdélyből
Noblesse oblige, azaz a nemesség kötelez – ötlött föl bennem a Kántor Lajos szerkesztésében a kolozsvári Korunk Komp-Press kiadónál 2011-ben megjelent Könyv, grafika – Könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című kötetet lapozgatva. Nem kis merészség szükségeltetik ugyanis ahhoz, hogy ilyen tartalmi, formai, tér és időbeni mélységet sejtető, átfogó címhez igazodó kötet kerülhessen az olvasó asztalára. Hogy a külcsín megfeleljen a belbecsnek. Merthogy ez a mindenkori szép könyv és jó könyv ismérve.
A külcsín első szempillantásra vételezhető is: a kötet visszafogottan, nemesen elegáns külalakjával, tipográfiájával a nagy elődök nyomdokaiba lépett, de természetesen a modern kor követelményeivel, technikai lehetőségeivel is számoló Könczey Elemér hozzáértését, ízlését, ötletességét dicséri.
Ami pedig a belbecset illeti, a szerkesztő mindjárt a bevezetőben tisztázza: a kötet Korunk és Kriterion központú, tehát elsősorban a folyóirat és a könyvkiadó vonzáskörzetére helyezi a hangsúlyt, a két szerkesztőség holdudvarához tartozó könyves embereket, grafikusokat, írókat, műkritikusokat helyezi előtérbe. „Grafikus életművek, egykori Tóth Samu-tanítványoké, kerülnek a figyelem középpontjába”.
A múlt század eleji eseményekre, többek között a Kós Károly-féle, Sztánához kötődő manufakturális, darabonkénti „könyvtermelésre”, valamint a könyvtervezés és illusztráció két világháború közti látványos fellendülését elősegítő művészgárda tagjainak tevékenységére Murádin Jenő utal történelmi visszatekintőjében. És az Előzmények fejezethez tartozik Székely Sebestyén György színes helyzetképe is arról, miként estek a hozzá nem értés és politikai dogmák áldozatául Incze János Dénes meseillusztrációi. Majd a Kriterion műhelyébe nyerünk bepillantást Domokos Géza, Dávid Gyula, Árkossy István, Kántor Lajos és Csapodi Miklós Deák Ferencet, Cseh Gusztávot, Paulovics Lászlót, Tóth Lászlót, Árkossy Istvánt, Bardócz Lajost és Kancsura Istvánt bemutató méltatásai révén. Az írottak igazolásául szolgálnak a főként Kriterion munkatársak által készített színes könyvborítók.
A Korunk-közelben fejezet az 1960–2002 közötti Korunk számok könyvről, tervezésről, grafikusokról szóló anyagaiból nyújt ízelítőt, Kántor Lajos pedig a folyóirat arculatváltozásait és képanyagát elemzi: „...sorozatok, rovatok tördelésében, lapszámok vizuális tervezésében – mondhatni könyvgrafikai ötletek megvalósításában – sietett segítségünkre mindenekelőtt Deák Ferenc, mellette Cseh Gusztáv, Paulovics László, Árkossy István, Unipán Helga. A Korunk Galéria működése (1973 márciusától) erősítette ezeket a kapcsolatokat, a «honorálás» így válhatott jelentőssé.”
A könyvművészet és képzőművészet szimbiózisáról Deák Ferenc fejti ki nézeteit. Majd a Korunkban napvilágot látott illusztrációk (Árkossy István, Balázs Péter, Bencsik János, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Kopacz Mária, Paulovics László, Simon Sándor, Sipos László, Soó Zöld Margit, Surány Erzsébet, Tóth László, Unipán Helga munkái) kaptak helyet a kötetben, valamint többek között Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Tibor, Plugor Sándor, Damó István, Unipán Helga, Buday György, Bencsik György, Sipos László könyvgrafikáiról szóló írások olvashatók Banner Zoltán, Bölöni Sándor, Farkas Árpád, Mezei József, Józsa István és ismételten Kántor Lajos tollából. Aki nem csak szerkesztette, hanem írásaival jelentős mértékben gazdagította is a kötetet. A Korunk értékteremtő és -közvetítő szerepének többrendbeli kidomborítása – részéről – egyfajta szolgálat. Aminthogy szolgálat a fiatal tehetségek istápolása is, akik írásaikkal, grafikáikkal szintén helyet kaptak az antológiában. Az erdélyi könyvművészet, grafika folytonosságáról Könczey Elemér, Damokos Csaba, Keszeg Ágnes, Részegh Botond, Csillag István, Hajdú Áron kezeskedik.
Mint minden összegzésre törekvő kötet, természetszerűleg, a Könyv, grafika sem lehet mentes némi szubjektivitástól. Tény viszont, hogy nagy mértékben éppen a Korunk és a Kriterion teremtett leginkább lehetőséget a képzőművészek számára grafikusi, illusztrátori erényeik megcsillogtatására.
Némi hiányérzet azonban csak maradt bennem a kötet olvasását követően. Meglehet, ez már az én szubjektivitásom számlájára írható: a családi kedvencünknek, Fodor Sándor Csipikéjének konkrét alakot teremtő, kiváló illusztrátor és festő, Rusz Lívia nevét ugyanis hiába kerestem. Igaz ő főként a Napsugár jegyében alkotott, de ahogyan elvétve más műhelyek munkatársai is szerepeltek a kötetben, úgy neki is juthatott volna bár említésnyi hely. Ahogyan – többek között – például Andrásy Zoltánnak, Venczel Jánosnak is. Egyébiránt a Napsugár gyermeklap köré csoportosult kiváló grafikusi alkotóműhely – a régi és a jelenlegi – megérdemelne egy antológiát. Jelen kötet szereplőinek zöme „napsugaras” is volt, akikről Bálint Tibor találóan jegyezte meg, hogy „a szín és vonal bűvészeinek és bűvészinasainak egész serege fogott össze, hogy a lap homlokzatáról sugárzó fehér fényt felbontsa, mozgásba hozza, alkalmassá tegye tündérjátékokra, a képzelet röpítésére, vágyak és ébredő álmok beteljesítésére, múlt, jelen és jövő megelevenítésére.” .
Jó grafikusokról, szép könyvekről szépen szól a Könyv és grafika.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)2012. március 28.
55 éves a Napsugár gyermeklap
A gyerekek szöveghez való viszonya megváltozott, nincs türelmük, több képet, grafikát igényelnek, ezért rövid, mozaikszerű írásokkal és sok képpel töltjük meg a Napsugárt – hangzott el Zsigmond Emese, a folyóirat főszerkesztőjének – „A Napsugár tele van okossággal és boldogsággal” – Milyen értékek születtek a Napsugár 55 éves szellemi műhelyében? című, hétfő késő délutáni kolozsvári előadásában.
Az Erdélyi Múzeum Egyesület Jókai (Napoca) utcai székházában megrendezett esemény apropóját a Napsugár folyóirat 55. születésnapja szolgáltatta. Az 55 év alatt az erdélyi magyar irodalom színe-java publikált a folyóiratban, többek közt Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Bajor Andor, Bálint Tibor.
„A felnőtt-társadalom nem figyel eléggé a gyerekirodalomra. A felnőtt irodalom majdani olvasói ezeknek a lapoknak a segítségévél pallérozódnak. Ha valaki nem szokja meg az igényes irodalom fogyasztását, a versek és a mesék szeretetét gyerekkorában, az felnőtt korában sem lesz értő irodalomolvasó” – nyilatkozta az eseményt követően lapunknak Zsigmond Emese.
Hozzáfűzte azt sem kell elfelejteni, hogy a gyermekek még rendkívül érdeklődőek, fogékonyak kedvük van olvasni, többet olvasnak, mint a felnőttek. Mint részletezte ezt abból látják, hogy a Napsugár és a Szivárvány folyóiratokból összesen havi 39 ezer példány fogy el.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)2012. augusztus 14.
Elrajtolt a Kolozsvári Magyar Napok
A Kolozsvárért szól a harang című programponttal nyitották meg hétfőn a harmadik alkalommal megszervezett Kolozsvári Magyar Napokat, a nyitórendezvényen a Bálint Tibor kincses városi író, műfordító emlékére alapított, idén útjára indított ösztöndíj első nyertesét, a csíkszépvízi Kovács Gizellát is köszöntötték.
Gergely Balázs, a rendezvénysorozat főszervezője elmondta, virtuális toronyként tekint a három évvel ezelőtt felépített magyar napokra, amely összeköttetést jelent az égiekkel.
„Talán Bálint Tibor is hallja ezt a harangszót, amely a keresztyén világ fennállása óta a jeladás hivatalos, intézményesített eszköze, a közösség fele közvetít üzeneteket. Úgy gondolom, hogy a Kolozsvár Magyar Napok beteljesítette ezt a küldetését, az előttünk álló hét pedig szimbolikus harangozás lesz” – fogalmazott Gergely Balázs. A Bálint Tibor-ösztöndíj értéke egyébként 180 ezer forint.
A megnyitón Simon Edina magyarországi konzul hangsúlyozta, dicséretes, hogy a kolozsvári rendezvény egyre nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy a román közösség is megismerje a kisebbség kultúráját, emellett a fiatal tehetségeknek is lehetőséget ad a megnyilatkozásra.
Kötő József színháztörténész hozzátette, a Kolozsvári Magyar Napok elsődleges üzenete, hogy a világ otthon van a kincses városban. A nyitórendezvény zárásaként Kovács Gizella kongatta meg az emlékharangot.
A magyar napok keretében kedden 9, 11 és 13 órától vezetett látogatást szerveznek az Egyetemi Könyvtárban, majd 17 órától Magyarok a román civilek szemével címmel beszélgetésre kerül sor az Insomnia kávéházban.
A Szépművészeti Múzeumban szintén 17 órakor nyitják meg a Gyergyószárhegyi művésztáborban készült alkotásokból összeállított kiállítás. Az unitárius püspökség Dávid Ferenc imatermében 18 órától Hobo lép fel, 21 órától pedig a Hooligans koncertezik a Főtéren.
Szerdán 13 órától interaktív játékon vehetnek részt az érdeklődők a Mátyás király utcában, 14 órától pedig ugyanitt külföldi munkalehetőségekről lehet többet megtudni. A Kolozsvár Társaság székhelyén 15 órától fiatal kolozsvári fotósok munkáiból összeállított kiállítás nyílik, majd 17 órától Györkös Mányi Albertre emlékeznek a tiszteletére létrehozott emlékházban. Szintén 17 órától filmvetítésekre kerül sor a Tranzit Házban, 20 órától pedig Hobo és bandája koncertezik a Főtér nagyszínpadán.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)2012. augusztus 14.
Megkezdődtek a III. Kolozsvári Magyar Napok
Idén indítják útjára a Bálint Tibor-ösztöndíjat – jelentette be Egyed Emese a harmadik Kolozsvári Magyar Napok nyitórendezvényén. A Kolozsvárért szól a harang című rendezvényen egyúttal át is adták az ösztöndíjat, amelyet idén a csíkszépvízi Kovács Gizella kapott meg. Egyed Emese elmondta, az ösztöndíj évi 180.000 forintot jelent, amelyet a Bálint Tibor Baráti Társaság ítél meg.
Simon Edina konzul szerint a Kolozsvári Magyar Napok azért is fontos, mert egyre inkább hangsúlyt fektet arra, hogy a román közösség is megismerje és megszeresse a kolozsvári magyar kultúrát, ugyanakkor a rendezvénysorozat a fiatal tehetségeknek is lehetőséget ad a megnyilatkozásra.
Kötő József színháztörténész beszédében elmondta: a Kolozsvári Magyar Napokkal azt akarják érzékeltetni, hogy a világ itthon van Kolozsváron.
A rendezvényen a Bálint Tibor-öszöndíjat elnyerő Kovács Gizella kongatta meg az emlékharangot, majd Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője is felszólalt: "Én úgy érzem, hogy a Kolozsvári Magyar Napok egy virtuális torony, amit három évvel ezelőtt sikerült felépítenünk, és összeköt az égiekkel, talán Bálint Tibor is hallja ezt a harangszót. A harang, amióta a keresztyén világ létezik, és egy hivatalos, intézményesített eszköze a jeladásnak, a közlésnek, mindig üzeneteket közöl a közösséggel. Úgy gondolom, hogy a Kolozsvári Magyar Napok ezt a küldetését beteljesítette, és egy szimbolikus harangozás az egész hét, ami előttünk áll."
Népújság (Marosvásárhely)2012. augusztus 16.
Bálint Tibor író – a regény, a film és a színmű tükrében
Irodalom, film- és színházművészet fonódott össze a Kolozsvári Magyar Napok keretében zajló filmnapok első kerekasztal-beszélgetésén, amelynek kedden este a vetítések helyszínéül szolgáló Tranzit Ház adott otthont. Bálint Tibor író személye és nagysikerű regénye, a Kriterionnál 1969-ben megjelent Zokogó majom szolgáltatta a találkozó apropóját, amelyen Egyed Emese irodalomtörténész, egyetemi tanár, Bálint Júlia, az író özvegye, életművének, hagyatékénak gondozója és Demény Péter író mellett Török Katalin, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja, a Szabó József által 1972-ben rendezett Sánta angyalok utcája című színmű Vinczénéje, valamint Bánsági Ildikó magyarországi színművész, a regény nyomán készült tévéfilmsorozat Böskéje is részt vett. Személyes érintettségükről Dimény Áron színművész kérdezte őket. A beszélgetést megelőzően, illetve utána a Várkonyi Gábor által 1978-ban készített tévéfilm epizódjait tekinthették meg az érdeklődők.
– Hátborzongatóan hatott ezúttal rám a film, amit ugyan nem először láttam, az emlékezetemben viszont valahogy ennél jobban él a színpadi változat, ami oldottabb, humorosabb, helyenként groteszk, de ugyanakkor rengeteg nevettető dolog is van benne – hangsúlyozta Bálint Júlia, majd a Zokogó majom című regényből készült film és színpadi adaptáció születésének körülményeire is kitért. Mint mondta, Várkonyi Gábor eleve úgy kereste meg a szerzőt, hogy Böske szerepére már meg is találta a megfelelő színészt, Bánsági Ildikó személyében, ami pedig a színdarabot illeti, a kolozsvári színház csapata lelkesen dolgozott együtt Szabó József rendezővel, hogy áldozatos munkájuk révén aztán igazán csodálatos előadás szülessen.
– Számos anekdota kering arról, hogy a kolozsváriak közül sokkal többen magukra ismertek, mint ahány szereplő van ebben a regényben. Ezzel szemben viszont a könyv kevésbé van jelen az akkori magyarországi lexikonokban, holott a regény egyik legnagyobb értéke éppen ez: úgy tud egészen konkrét családi élményekről és tapasztalatokról beszélni, hogy azokat nem lehet nem bibliai, egyetemes emberi történetekhez kapcsolni – vélekedett Egyed Emese. Hozzáfűzte: a Zokogó majom a középkorú és idősebb korosztály kedvenc olvasmánya volt Erdélyben, ugyanakkor pedig el kellett telnie egy kis időnek, hogy összmagyar vonatkozásban felismerjék az értékét, „hogy ne csak a személyessége, hanem a megformáltsága is hasson az olvasókra”.
– A személyesség lüktetése nem választható el a művészettől, ezt többen érezhetjük a film és a színdarab kapcsán egyaránt – mondta Demény Péter, kifejtve: „ha van egy jó Böske a filmben, egy jó Vincze Béla, egy másik jó Böske, aki a színházi előadásban Vitályos Ildikó volt, akkor lehet, hogy bár az ember nem ismeri eléggé Vitályos Ildikót, s csak most ismerkedett meg Bánsági Ildikóval, de úgy érzi, köze van hozzá – egy másik ember történetén keresztül, amelyet a szerző jól megfogalmazott”.
1972. május 5-e – ezen a napon mutatták be a kolozsvári színházban a Sánta angyalok utcája című drámát, amelyre Török Katalin így emlékezett vissza a találkozón: „nagyon különös darab volt, nem a klasszikus dramaturgia szerint épült fel, amihez viszont kevésbé voltunk hozzászokva. Eleinte kicsit nehéz volt, de miután megértettük és megszerettük, nagy lelkesedéssel és odaadással dolgoztunk rajta”.
S hogy miként zajlottak a tévéfilmsorozat forgatási munkálatai? Lévén, hogy több, mint harminc év telt el azóta, konkrét élményeket nehéz lenne visszaidézni, arra viszont Bánsági Ildikó szívesen emlékszik, hogy nagyon szerette, elmondása szerint egyik legkedvesebb munkája volt pályája során a Zokogó majom. – Ha volt egy szabadnapunk, mindig együtt maradtunk a helyszínen: este 10-ig lehetett vörösborozni vagy beszélgetni, táncolni, voltaképpen ez idő alatt is készültünk. Meghatározó élmény volt számomra Böske, egy csodálatos, túlélő ember, akinek minden nyomor ellenére ragyogott a lelke – magyarázta Bánsági Ildikó.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)2012. augusztus 21.
Újraolvasott és értelmezett Pezsgő-díjas művek
Többszerzős kötet bemutatására került sor szombaton délután a Bulgakov Kávéház teraszán a Kolozsvári Magyar Napok alatt zajló irodalmi programok keretében. Az Újraolvasott Pezsgő-díjasok című tanulmánykötet a Korunk Komp-Press Kiadónál jelent meg, a kiadványról, illetve annak témájáról Balázs Imre József, a kötet szerkesztője, Kántor Lajos irodalomtörténész, és több jelenlévő szerző beszélt.
Balázs Imre József a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán három éven át vezette az erdélyi magyar irodalom oktatójaként azt az újraolvasó szemináriumsorozatot, amelynek keretében mesterképzős hallgatók ismertették és értelmezték a Pezsgő-díjas műveket. Az 1971 és 1983 között évente kiosztott alternatív irodalmi díj kezdeményezője, több visszaemlékezés szerint, Láng Gusztáv irodalomkritikus volt, a díj egy üveg pezsgőből állt, a zsűri pedig spontánul szerveződött, tagjai az akkori legismertebb, véleményformáló romániai magyar kritikusok közül kerültek ki, akik megvitatták az előző évben megjelent köteteket, majd döntöttek „Az Év Könyvét” szimbolizáló Pezsgő-díjról. Balázs Imre József bevezetőjéből az is kiderült, hogy a most megjelentetett kötet a legsikerültebb értelmezések, illetve a témában utólag született tanulmányok gyűjteménye.
A könyvbemutatón jelen volt Kántor Lajos is, aki annak idején alapító tagja volt ennek a különleges civil kezdeményezésnek, a rendezvényre pedig, stílusosan, egy üveg jégbehűtött pezsgővel érkezett, hiszen, mint mondta, „megérdemlik a szerzők és a szerkesztő, még ha a francia pezsgőt még nem is”. Kántor Lajos hozzászólásából kiderült, az első „pezsgőzés” 1971-ben volt, Páskándi Géza kapta az első Pezsgő-díjat, Az eb olykor emeli lábát című kötetéért. – Az egész térségben páratlan volt, és az is maradt ez a kezdeményezés. Az „alapítás” legfőbb indítéka az volt, hogy a kritikusok véleménye szerint az ezt megelőző évben nagy igazságtalanság történt, ugyanis nem Szilágyi Domokos kitűnő, mindmáig legjelentősebb kötete, a Búcsú a trópusoktól kapta az Írószövetség az évi költészeti díját, hanem Bodor Pál. Ezen kellőképpen felháborodtunk, és Láng Gusztáv ötlete nyomán „létrehoztuk” a Pezsgő-díjat, amely aztán folyamatosan működött tizenhárom éven át – emlékezett vissza az irodalomtörténész, kritikus. Úgy vélte, ha most visszatekint a díjazottakra, alapvetően jó, vagy éppenséggel nagyon jó választások voltak. – Áttekintve a listát, két vesztese volt a romániai magyar irodalom eme korszakának, akiket nem díjaztunk: az egyik Kányádi Sándor, a másik pedig Bretter György. Mindketten szóba jöttek ugyan a díjazásokkor, de a szavazások alkalmával mégis más kapta meg, természetesen nem érdemtelemül – fűzte hozzá.
Kántor véleménye szerint, bár különbözőképpen gondolkodó és különböző ízlésű emberek vettek részt a zsűriben, mégis hajlandók voltak leülni egymással és megvitatni a megjelent munkákat, majd dönteni a díjazottról. Ezek a viták aztán – az első év kivételével – megjelentek az Utunk című folyóirat hasábjain. Kiderült, a pezsgőt végül a díjazott a kritikusok társaságában fogyasztotta el, vendéglőben, vagy valakinek a lakásán. – Ezek a találkozások sem voltak érdektelenek, olyannyira nem, hogy a különböző részletek a szekuritátés besúgói jelentésekben is megtalálhatók, néha olyantól is, aki egyébként tagja volt a pezsgőző kritikusok társaságának – jegyezte meg Kántor Lajos.
Balázs Imre József kérésére a jelenlévő szerzők szót ejtettek arról, hogy milyen tapasztalatokkal gazdagodtak a Pezsgő-díjas művek elolvasása során, és beszéltek arról is, hogy közel került-e hozzájuk, és ha igen, miért, az általuk elemzett mű.
A díj tizenhárom éves története során a következő szerzők kapták meg a Pezsgő-díjat: Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Sütő András, Bodor Ádám, Szilágyi István, Panek Zoltán, Bálint Tibor, Pusztai János, Székely János, Köntös Szabó Zoltán, Kenéz Ferenc és Király László.
Akik pedig újraolvasták a díjazott műveket és reflektáltak azokra, névsor szerint: Andorkó Júlia, Benedek Ágnes, Bucur Tünde Csilla, Deák-Szebeni Imola, Fodor Györgyi, Lokodi Éva-Ildikó, Lőrentz Éva-Noémi, Mikó Imola, Nagy Anna, Nagy Zoltán, Orbán Zsuzsa-Lilla, Opra Melánia, Pap-Mike Ágnes, Péter Edit, Rácz Tímea, Rus Fodor Dóra, Széman Emese Rózsa, Varga Réka és Zsigmond Adél.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)2012. október 12.
Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel” – beszélgetés Kántor Lajossal, a Korunk volt főszerkesztőjével
Kántor Lajos irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő Kolozsvárott született 1937. augusztus 7-én, 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, majd 1979-ben doktorált. 1959-től a Korunk folyóirat irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is. Tanulmányait, kritikáit rendszeresen közlik a romániai és magyarországi folyóiratok. Nagy szerepe volt a Korunk Galéria létrehozásában, kiállításainak megszervezésében. Több mint tíz tanulmánykötete, irodalomtörténeti könyve, monográfiája jelent meg. A rendszerváltást követően 2008-ig a Korunk főszerkesztője volt, jelenleg a Korunk Baráti Társaság elnöke.
- 1959-ben került a Korunk folyóirathoz, azóta szerkesztője, a rendszerváltás után pedig főszerkesztője volt 2008-ig. Hogyan kezdődött a kapcsolata a folyóirattal?
– Annak idején, még az egyesítés előtt hívtak az egyetemre gyakornoknak vagy tanársegédnek, de nekem az volt a véleményem a magyar szakról legalábbis, hogy inkább egy kisdedóvó, mint egy egyetem. ’56 után voltunk, nagyon rossz volt még a hangulat. Szerencsére hívtak a Korunkhoz is, így inkább oda mentem, amit soha nem is bántam meg. Később voltak az egyetemmel időszakos kapcsolataim, tanítottam többször, aztán ’90 után ismét felajánlották, hogy egyetemi tanárként folytassam a pályafutásomat.
Az volt a válaszom, hogy most, amikor tényleg lehet lapot csinálni, nem hagyok fel ezzel az egyetem miatt, de azért tanítottam 20. századi magyar irodalmat, később a teatrológián műfajelméletet, majd aztán a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője is voltam. Korábban, még a hatvanas évek végén csábítottak Pestre, ahol az Irodalomtudományi Intézetben meg lett volna az állásom, de nem akartam elmenni sem a Korunktól, sem az országból. Így 1959-től 2008-as nyugdíjazásomig végig a Korunk szerkesztője voltam, azóta is megmaradtam a szerkesztőségben a tulajdonosi testület, a Korunk Baráti Társaság elnökeként.
Erre az évre ráadásul Balázs Imre Józsefet, az új főszerkesztőt elengedtük tanulmányi szabadságra, mivel elnyert egy európai ösztöndíjat, ami nagy feladatokkal és sok külföldi szerepléssel is jár, így januártól gyakorlatilag Horváth Andorral és Kovács Kiss Gyönggyel hármasban vezetjük a lapot.
– Tehát sosem gondolt arra, hogy otthagyja a Korunk szerkesztőségét. Mások viszont igen.
– Először 1962-ben akartak kitenni a Korunktól a Régi és új a lírában címmel megjelent tanulmányom miatt. Ez az első Forrás-nemzedék könyveiben megjelenő új lírai hangvétellel foglalkozott elsősorban (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervai Gizella stb.), és az Utunk kérte tőlem, aztán mégsem vállalta. Végül is a Korunkban jelent meg két részben, és óriási botrány lett belőle.
A második próbálkozás 1987-ben volt, és sokkal véresebbnek ígérkezett, akkor engem már nem elvtársaztak, csak a nevemen szólítottak, ami nagyon rosszat jelentett. Abban az évben volt a Nemzetközi Filológiai Társaság közgyűlése Bécsben, ahova engem nem engedtek ki, de az előadásomat elküldtem és felolvasták. Ekkor Szőcs Géza már elhagyhatta az országot, és engem át akartak helyezni az ő helyére a nyelvészeti intézetbe, de valamilyen oknál fogva ezt mégsem hajtották végre.
– Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a szerkesztőségen belül talán a legtöbb konfliktusa Balogh Edgárral volt, szerkesztőként mégis tőle tanulta a legtöbbet.
– Balogh Edgár valóban nagyon ellentmondásos személyiség volt. A szekusdossziékba belenézve meglepő lehet azok számára, akik nem ismerték közelebbről, hogy a rendszer őt tekintette a fő ellenségnek, a magyar nacionalizmus fő képviselőjének. Tényleg nagyon sokat vitatkoztam vele, sokat autóztunk annak idején olvasótalálkozókra, és mindig megjegyeztem, hogy ők rontották el még a negyvenes években, és nekik köszönhetően jutottunk ide. Ő ezt el is fogadta, nem sértődött soha meg.
Viszont minden hibájával és erőszakosságával együtt valóban szerkesztői alkat volt, akitől sokat lehetett tanulni, például hogyan kell dolgozni egy kéziraton. Ami nagyon fontos, és ma már kiment a divatból, nemcsak lapoknál, de könyvkiadóknál is, nagyon sokszor azzal szembesül az ember, hogy nincs igazán megszerkesztve egy-egy kötet, nemcsak itt, de Magyarországon is és jobb kiadóknál is. Sajátos koncepciója, világnézete, kommunista meggyőződése volt, később aztán szociáldemokratának tartotta magát. Kétségtelen viszont, hogy ez a meggyőződés nála azt jelentette, és sokáig azt remélte, hogy a nemzetiségi kérdés megoldódik a kommunizmusban, és a sok csalódás ellenére ő ezt teljesen nem adta föl. Sok értéktelen dolgot is írt, főként a második világháború utáni időkben, de azt is hozzá kell tenni, hogy később ő volt az elsők egyike, aki kiállt az erdélyi helikoni örökség mellett.
A román pártvezetés mindig kételkedett benne, kétszer volt börtönben, és ellentmondásosságát mutatja az is, hogy amikor második alkalommal szabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy egy nagy cikket írt a boldogság kategóriáiról. Az életműve sok jót és sok ma már elmarasztalhatót tartalmaz. Egy anekdota vele kapcsolatban: amikor a Forrás első nemzedéke indult, nekem szerkesztőként lehetőségem volt sokuk szövegét közölni a Korunkban.
Akkoriban mondta egy Lászlóffy Aladár-verssel kapcsolatban, hogy mikor fog ez a Lászlóffy olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos. Tehát ő elfogadta ezt az újabb vonalat is, de az akkori, hatvanas évekbeli ízlése szerint az igazi vers még mindig olyan volt számára, mint amilyeneket mondjuk Létay írt.
– Említette, hogy az utóbbi időben mennyit hanyatlott a szerkesztői munka. Pár éve ön kezdeményezte a Korunk Akadémia keretében a szerkesztői képzés beindítását. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
– Ezt két évben indítottuk be, az első évfolyam nagyon jó volt, a második talán kevésbé. Lehet, hogy egy idő után újabb képzést kellene indítani, bár most már az egyetemeken is több mindent kapnak a diákok, amelyet a szerkesztői munkában később hasznosíthatnak. Nyilvánvaló, hogy a számítógépes korszakban minden másképpen működik, de az is bizonyos, hogy egyes alapdolgok most is szükségesek a szerkesztéshez, nem lehet interneten szerkeszteni, ez most is meggyőződésem. Persze erre a képzésre olyan szakembereket is meghívtunk előadni, akik ennek a szakmának az újfajta lehetőségeit ecsetelték a hallgatóknak, de van egy olyan része a szerkesztői munkának, a tájékozódásnak, a koncepcióalakításnak, amelyhez elengedhetetlen az előképzés.
– A rendszerváltás előtt Erdélyben a két meghatározó magyar kulturális folyóirat a Korunk és az Utunk volt. Milyen volt a kapcsolat a két szerkesztőség között, mennyire volt jó az átjárás, voltak-e konfliktusok? Hogyan egészítette ki egymást a két lap?
– Átjárás volt, hiszen mi, a Korunk munkatársai rendszeresen írtunk az Utunkban, a munkatársi gárda is részben azonos volt – főleg az irodalomkritika terén, de az irodalmi közléseket tekintve is. Például Láng Gusztáv sokat közölt az Utunkban is, nemcsak nálunk, vagy említhetném Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Páskándi Gézát a szerzők közül, de az idősebb nemzedékből például Bajor Andort, aki nálunk is sokat közölt. Arra is volt példa, hogy az Utunktól jöttek át hozzánk munkatársak, Király László például több mint egy évig nálunk volt saját rovattal, de átjött K. Jakab Antal is.
Valószínű, hogy nekik hosszabb-rövidebb konfliktusuk volt az akkori Utunk-vezetéssel. A képzőművész munkatársak is rendszeresen dolgoztak mindkét lapnak. Nem volt tehát rossz a kapcsolat a két szerkesztőség között. Az más dolog, hogy az Utunk elsősorban szépirodalmi jellegű volt, másmilyen szövegeket kevéssé vállalt, és bár abban az időben a Korunkban is eléggé jelentős volt a szépirodalom, emellett ideológiai, szociológiai, filozófiai tanulmányok, társadalom- és természettudományos munkák is szépszerével megjelentek, amelyek az Utunkba nemigen kerültek be.
A személyes kapcsolatok a két szerkesztőség között tulajdonképpen jók voltak, persze ez is változó volt annak függvényében, hogy épp ki volt az Utunknál a főszerkesztő – ott sűrűbben váltakoztak. Azt mondhatnám, hogy elsősorban az Utunk fiatalabb, illetve az idősebbek közül a liberálisabb – és itt elsősorban az esztétikai felfogásukról beszélek – munkatársai voltak jelen a Korunkban is, hiszen ez a lap vállalta is ezt a szerepet. Akadt egy-két szerző, aki nem nagyon volt jelen nálunk, és ezt sajnálom is, de ennek anyagi természetű okai lehettek. Bodor Ádám például, aki a hetilapként működő Utunkban rendszeresen közölt, hiszen onnan mindjárt kapott is honoráriumot, míg nálunk egy közlésért sokkal később fizettek volna.
Ezzel szemben mondjuk Páskándi sokat publikált nálunk, sőt azt gondolom, hogy életműve legfontosabb darabjait, mint a Vendégség vagy a Tornyot választok, mi közöltük. Persze voltak olykor feszültségek is a két szerkesztőség között, de ez általában személyfüggő volt. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az Utunk képviselte a konzervatív vonalat, de az is előfordult, hogy Szilágyi Domokos egyes szövegeit, amelyek vagy az Igaz Szóban vagy az Utunkban nem jelenhettek meg, végül mi közöltük. Többet mert kockáztatni a Korunk, beleértve a vezetőséget is. Ez persze nem vonatkozik már a Rácz Győző főszerkesztésének idejére eső korszakra, Gáll Ernő 1984-es nyugdíjazásától a rendszerváltásig. Az nagyon szomorú időszak volt a lap történetében, szinte hihetetlen, micsoda hirtelen leromlás ment végbe azokban az években.
– Az 1984 októberétől bekövetkezett leromlás után 1990-ben ön lett a főszerkesztő. Mi volt az elsődleges cél, a fő irányvonal, aminek mentén újra szerették volna gondolni a folyóiratot?
– Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel, hiszen sokan a szemünkre vetették, miért tartunk meg egy ilyen nevet, hiszen az Utunk vagy az Igaz Szó is megváltoztatta a címét. A munkatársak viszont egyetértettek abban, hogy ez egy hatalmas örökség, és nemcsak baloldali, hiszen olyan nagy szerzők közöltek itt, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron vagy Kassák Lajos, a képzőművészet terén pedig az Erdélyi Helikon sem tudott olyat felmutatni, mint a Korunk, hiszen az ő képzőművészeti szemléletük sokkal konzervatívabb volt.
A másik, hogy hosszú időn keresztül, főképpen a hatvanas évek végétől a Korunk az első számú közellenség volt a rendszer szemében, állandó hecc volt, állandó botrány, egy szerkesztőséget sem figyelt annyi besúgó, mint minket – egyszerre négy-öt. Nem csoda, hiszen például börtönviseltek rúghattak nálunk ismét labdába, mint a szociológus Venczel József, akit a Márton Áron-perben ítéltek el vagy László Dezső, aki kétszer is ült börtönben. Azt mondtuk, ezt a hagyományt nem szabad föladni, és ez be is igazolódott. Persze meg kellett változtatni a Korunkról kialakult képet, és ez sikerült is elsősorban a fiatalítással. Így a rendszerváltás után folytatni kívántuk a hagyomány legjobb részét: a nemzeti örökségből fölvállalni a minőséget, ugyanakkor nyitni Európa és a világ felé.
Mindig elmondom, hogy talán a világon nem volt olyan folyóirat, amely a legelső számában, 1926 februárjában közölte egy kolozsvári orvos írását, amelyben a szerző kifejti, hogy a két fő veszély a fasizmus és a bolsevizmus. Ilyen nemeslevele nincs egyetlen folyóiratnak sem.
– A Korunk Galéria létrejöttében önnek volt a legnagyobb szerepe. Hogyan kezdődött?
– Elég korán, már 1962-től rám bízták a lap képanyagának és a művészeti anyagainak szerkesztését. A képanyag rendszeres összegyűjtésének köszönhetően közvetlen kapcsolatba kerültem a képzőművészekkel, műtermekbe jártam. Kolozsváron akkor a magyar művészek voltak a meghatározók. Az egész úgy kezdődött, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségének volt egy klubszobája, ahol néhány alkalommal kiállításokat is rendeztek, ez is buzdítást jelentett. Egyszer Gáll Ernő mondta nekem, hogy jó lenne valami képeket hozni a Korunkhoz, hogy ne legyenek olyan csupaszok a falak.
Később fölmerült, hogy jó lenne most már kiállításokat is szervezni, 1973 márciusában volt az első ilyen tárlat Kabán József fotóiból, attól kezdve rendszeressé váltak ezek az alkalmak. Sok kiállítást szerveztünk a fiataloknak, de olyanoknak is, akiket máshol nem láttak szívesen, mint Incze Ferencet, aki kegyvesztett volt, vagy Györkös Mányi Albertet, akit akkor még nem fogadtak be. Amikor ’74-ben a Főtérről átköltöztettek minket a mostani polgármesteri hivatalba, szerettük volna odavonzani a közönséget, és a legnagyobbaknak szerveztünk kiállítást: Szervátiusz Jenőnek, Nagy Albertnek, Nagy Imrének, Gy. Szabó Bélának és sorolhatnám. Kiderült, itt olyasmit lehet csinálni, amit máshol nem lehetett.
Lassan találkozási hely lett a galéria és a kiállítás-megnyitók, a Szekuritáté természetesen figyelt is erre, aztán 1986-ban betiltották a galéria működését, kilencvenig nem is szervezhettünk újabb tárlatot. A rendszerváltás után ez is újraindult, de akkor már azért nem volt akkora jelentősége, mert mindenhol lehetett kiállításokat szervezni. Most a legfontosabbnak a Korunk Stúdiógalériát tartom, ami kifejezetten a fiataloké, és azt hiszem, ez megint hozzáad valamit az itteni művészeti élethez.
– Nemcsak szerkesztőként, irodalomkritikusként és irodalomtörténészként, de korábban színháztörténészként is nagyon aktív volt. Ha meg kellene nevezni a rendszerváltástól napjainkig három erdélyi magyar előadást, amit fontosnak tart, melyek lennének ezek?
– A múlt rendszer legvégéről a Tompa Gábor rendezte Hamletet említeném elsőként, a másik szintén Tompa-rendezés, a Buszmegálló, ami már rendszerváltó darab, harmadiknak pedig talán az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsit mondanám. Ezek művészileg is, elgondolkodtató voltukban is olyanok, hogy nyugodtan kiemelhetem őket. Ezekhez hasonlót csak a nagyon régi időkben láttam, amikor a kolozsvári színház nem volt olyan jó, mint most, de voltak kiváló színészei. A hatvanas években egy középszerű vagy inkább gyenge rendezőnek volt egy kiváló Mrożek-előadása, a Sztriptíz. A kétszereplős előadásban Szabó Lajos és Bencze Ferenc játszott, mindketten remek színészek voltak, és fantasztikus előadást produkáltak.
– Ön szerint az irodalomban a rendszerváltást követően volt-e valamiféle érzékelhető nagy irányváltás? Születtek-e nagy művek azóta Erdélyben?
– Nem hiszem, hogy olyan látványos lett volna a változás az irodalomban. Jelentős művek születtek 1989 óta is, de változatlanul az a véleményem, hogy az erdélyi magyar irodalom legjobb korszaka a hatvanas évek legvégén és a hetvenes években volt. Mintha valahogy nagyobb erőfeszítésre késztette volna a szerzőket a múlt rendszerben reájuk nehezedő nyomás, mint amit a mostaniak a szabadságban ki tudnak fejteni. Amit Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című könyvében, Lászlóffy Aladár a hetvenes évekbeli versesköteteiben, Kányádi korábbi könyveiben, Szilágyi István a Kő hull apadó kútba című regényében vagy Bálint Tibor a Zokogó majomban megvalósított, később nem tudták meghaladni sem az említett szerzők – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, sem az utánuk következő alkotók.
Persze azóta is nagyon sok tehetséges ember nőtt fel költővé vagy prózaíróvá, most csak kapásból Kovács András Ferencet említhetem, akinek nagyon jó versei voltak, vannak, Visky Andrást is említhetjük, de nagyon jól indult Orbán János Dénes is, és lehetne folytatni a sort Lövétei Lázár Lászlóval, László Noémivel vagy Jánk Károllyal. De ha mint korszakot vesszük, a mostani távolról sem szárnyalja túl a hetvenes éveket.
– Nagy hatással volt önre Szabédi László és az ő tragikus sorsa, idén pedig a Kossuth Kiadónál jelent meg a könyvhétre a Konglomerát (Erdély) című kötete, amely részben róla szól.
– Valóban úgy éreztem, hogy a Szabédi-életmű és -életút olyan kulcskérdés, amire fel lehetne fűzni annak az egész korszaknak a roppant ellentmondásos voltát, azt, hogy mi mindennek tették ki embereket. Ennek a könyvnek Szabédi lett a főszereplője, de van két ellenpólus is benne, az egyik Gaál Gábor, akivel neki nagyon sok konfliktusa volt, és aki sok szempontból ártott neki, a másik pedig Szilágyi Domokos, aki Szabédi-tanítvány volt, és ugyanúgy öngyilkos lett, mint ő. A könyvnek az is az alcíme, hogy Utazások SzGSz-szel. Ez egy nagyon vegyes műfaj, a dokumentum és a fikció keveréke, az összekötő szövegeket leszámítva minden szövegrész az említett három személyiség írásaiból származik, és valamiféleképpen átfogja a korszakot.
– Könyvek terén mik a legközelebbi tervei?
– Ha minden jól megy, októberben mutatjuk be a Lászlóffy Aladárról írott könyvemet, amely, úgy érzem, elég objektíven tekint erre az életműre, életre.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)2012. november 12.
A könyv megmarad
– Bálint Tibor-nap a Marianumban
Derűs nosztalgiával emlékeztek az író barátai és tisztelői szombat délután a Bölcsészettudományi Kar Horea út 31. szám alatti épületében (Marianum) megtartott prózagálán.
Prózaíró gálaestet szervezett a Bálint Tibor Baráti Társaság (BTBT): a rendezvényen az erdélyi irodalom egyik legizgalmasabb személyiségére emlékeztek, aki idén 80. életévét töltötte volna. Egyed Emese, a BTBT elnökének megnyitóbeszédét követően mintegy húsz szerző – André Ferenc, Balázs Imre József, Barcsay Andrea, Bréda François, Egyed Péter, Gondos Mária-Magdolna, Jancsó Miklós, Kántor Lajos, Láng Orsolya, László Noémi, Lászlóffy Csaba, Lőrincz György, Molnár Vilmos, Sántha Attila, Selyem Zsuzsa, Serestély Zalán, Székely Örs, Vida Gábor, Vizi Tünde, valamint levélbeli üzenetben (távollétében más olvasta fel szövegét) Borcsa János – idézte meg a lumpenek szószólóját. Az erdélyi magyar irodalom meghatározó alakjai mellett fiatal tehetségek is bemutatkoztak, nagy meglepetést okozva az irodalombarát közönségnek. Azt, hogy Bálint Tibor munkássága csaknem mindegyik generációra hatással bír, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a felolvasók jelentős részét „irodalommal kacérkodó suhancok’’ alkották. Amint az világosan meglátszott, a nagy öregeknek semmi okuk nem lehet aggodalomra, az utánpótlás kétségkívül biztosított. Mindenki a saját stílusán – ki esszében, ki novellában, vagy éppen készülő regényének részletében – fújta le a port az életműről, újra és újra felfedezve azt. Ebből a sok egyéni világ- és Bálint Tibor-élményből állt össze a színvonalas, az író emlékéhez méltó prózamozaik.
A meghitt hangulatú est folyamán szebbnél szebb történetek, anekdoták elevenedtek fel illatos nőkről, gőzölgő húslevesekről és pöttyös nyakkendőkről, arról, ami Bálint Tibor műveiből, de személyiségéből is árad, hogy tudniillik élni lehet is, nem csak muszáj. Az említett nyakkendőket egyébként a szünetben árverésre bocsátotta az író özvegye.
Akinek a Zokogó Majom még mindig egy kolozsvári kocsma, annak éppen itt az ideje, hogy kezébe vegye Bálint Tibor regényeit és novelláit, és kiderítse, miért zokog a majom, miért sántítanak az angyalok, vagy, hogy mitől őrült meg az a bizonyos kakadu. Mert, ahogyan azt Vida Gábor esszéjében hangsúlyozta: „A könyv megmarad”.
RUSU PÉTER
Szabadság (Kolozsvár)2012. december 28.
Könyvbemutatóval zárult a Bálint Tibor-emlékév
Jeles prózaírónk, Bálint Tibor születésének 80. évfordulója alkalmából látott napvilágot a Más térben című kötet, a Kolozsvár Társaság, a Bálint Tibor Baráti Társaság és a Korunk–Komp-Press közös kiadványa, amelyet karácsony előtt, múlt pénteken mutattak be a Belvárosi Unitárius Egyházközség kiállítótermében. Az ünnepre való ráhangolódásról Potyó István kántor-karnagy és barátai gondoskodtak, akik szép énekükkel nyitották meg a rendezvényt.
Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke elsőként Egyed Emese szerkesztőnek, Bálintné Kovács Júliának és Dávid Gyulának mondott köszönetet áldozatos munkájukért, valamint mindazoknak, akik írásaikkal, képzőművészeti alkotásaikkal hozzájárultak a kötet megjelentetéséhez, szebbé és igényesebbé tételéhez. Egyed Emese, a Bálint Tibor Baráti Társaság elnöke kiemelte: különleges évet tudhatunk magunk mögött, amelyben kiállításokkal, felolvasásokkal és prózaíró gálával tisztelegtek a 80 évvel ezelőtt született Bálint Tibor munkássága előtt. Tevékenységük egyfajta megkoronázásaként adták ki a Más térben című könyvet, amely az új kutatások eredményeként született anyagok révén árnyalja a Bálint Tiborról alkotott képet. Mint kiderült, többek között szépirodalmi művek (Kányádi Sándor egyik verse, Balázs Imre József és Láng Orsolya egy-egy költeménye), tanulmányok (Kántor Lajos), a Sánta angyalok utcája című színpadi műhöz kapcsolódó írások (Dávid Gyula, Kötő József), életrajzi mozzanatok, anekdoták, újságcikkek és nekrológok kaptak helyet a kötetben, emellett további kutatásokra nyújtanak lehetőséget az adattárban közölt információk.
Szabadság (Kolozsvár)2013. január 23.
Átadták a Kortárs Magyar Kultúráért díjakat
Első alkalommal adták át tegnap Kolozsváron az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat: az elismerésben Székely Csaba marosvásárhelyi drámaíró, a Bányavirág és a Bányavakság című művek szerzője, Részegh Botond csíkszeredai képzőművész, az Új Kriterion Galéria vezetője, valamint Bocsárdi László rendező, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója részesült.
A Sánta Csaba szobrász által készített kisplasztikával, Könczey Elemér grafikus tervezte oklevéllel és 10 ezer lejjel járó kitüntetést Kelemen Hunor RMDSZ-elnök nyújtotta át az ünnepségen jelenlévő Részegh Botondnak és Székely Csabának (képünkön), Bocsárdi László a következő napokban kapja meg a díjat.
A Magyar Kultúra Napja tiszteletére a Reményik Sándor Galériában szervezett műsorban fellépett a Concordia vonósnégyes, és megnyitották az Intermezzo – In memoriam Claude Debussy, Ferenczy Károly és Bálint Tibor című tárlatot.
(F. Zs.)
Szabadság (Kolozsvár),