Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 106 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-106

Névmutató: Kiss István

2011. január 22.

A székely társadalom
A kavarok és a székelyek
A kavar (kabar) nép nem volt egységes etnikumú, különböző csatlakozott néptöredékekből állt — horezmiek, alánok, jászok, barszilok és óbolgár székelyek stb. Kniezsa István Ligeti Lajosra hivatkozva azt állítja, hogy a kavar népnév jelentése: lázadó. László Gyula a három kavar törzsnevet a tárkánnyal, a varsánnyal és a székellyel azonosítja.
A kavarok nemzetségei (törzsei), miután sikertelen polgárháborút vívtak a kazár kagánnal, és a harcokban alulmaradtak, szövetségre léptek a magyarokkal. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár azt írja: ,,a polgárháborúban az uralom kerekedett fölül, és némelyeket közülük levágatott, a többi, aki elmenekült, elment, és a turkokkal együtt él". A menekülőkből, a különböző néptöredékekből a megyer törzs fejedelme önálló törzset szervezett, amely katonai szövetségi, segédnépi státust nyert. Ez nem volt szokatlan eljárás a pusztai népek körében. A tradicionális nemzetségi szervezési kereteket nem bontották meg, hanem a jobb, a szorosabb kapcsolattartás céljából a különböző segédnépek irányítását egy kézbe összpontosították. Az egyesített új törzs létszáma jelentős, mindenképp egy nagyobb magyar törzséhez hasonló lehetett. Konstantin császár 950 táján készült művében a magyar törzsszövetség nyolc törzsének felsorolását nem véletlenül kezdte velük: ,,Az első a kabaroknak a kozároktól elszakadt nemzetsége, a második a Neké, a harmadik a Megeré, a negyedik a Kurtugermat." Konstantin nem részletezi, hogy a kavarok a magyar törzsszövetséghez vagy valamelyik magyar törzshöz csatlakoztak-e, mivel az ő korában természetesnek számított, hogy a magyarok több törzsből álló törzsszövetséget alkotnak. Úgy tűnik, hogy a székely, a bolgár––hun származású eszkil mint határvédő csatlakozott népcsoport is része a kavarok több nemzetségéből létrehozott törzsének, melyben megőrizték sajátos nemzetségi szerkezetüket és bizonyos fokú különállásukat. Tény, hogy a székely, az eszkil (eszegel) még a kavarok csatlakozása előtt a megyer törzs segédnépe volt. Ibn Ruszta és Gardézi arab krónikás leírása szerint a székelyek a magyarok szomszédságában éltek, majd egy részük hozzájuk csatlakozott. Véleményem szerint egyáltalán nem lehet véletlen, hogy a magyarok hét törzsből álló szövetségében a honfoglalást megelőző évtizedekben miért épp a megyer törzs ragadta magához az egész törzsszövetség katonai irányítását. Egyértelmű, hogy a megyer törzs katonailag erősebbé vált azáltal, hogy csatlakozott hozzá a székelység jelentős katonai ereje is. Később, a kavarok csatlakozása idején az összes magyar törzzsel együttműködő néptöredéket, nemzetséget, köztük a székelyt is egy törzsbe, illetve egy vezetés alá helyezték. A magyar törzseknél ismert harmadik fejedelmi méltóság, a horka (kharkha) cím arra utal, hogy még a honfoglalás idején a csatlakozott népeknek külön, önálló vezetője volt. Ha az egyesített kavar nemzetségek lélekszámát ― óvatos becsléssel ― egy magyar törzsre taksáljuk, akkor mintegy 125 000 fős segédnéppel kell számolnunk. Elfogadva László Gyula feltételezését, amely szerint a székely a három, kavarnak mondott törzs egyike volt, akkor arányuk a kavar közösségen belül egyharmadra tehető. Rugonfalvi Kiss István a honfoglalás kori székelység létszámát százezer főre becsülte, e sorok írója ezt –– nagyon óvatosan –– 41 666 főre teszi, miközben tudja, hogy Kristó Gyula a székelyek számát mindössze 5000—10 000 főre taksálja. De Kristó nemcsak a székelyeket, de a magyarságot is oly nevetséges létszámban határozta meg, amely számomra –– a forráskritika és demográfiai elemzéseim alapján ― teljesen elfogadhatatlan. Egy 5000—10 000-es székelységet megbízni egy több száz, sőt, ezer kilométeres határszakasz őrzésével akkor, amikor egy ilyen kis közösség aktív, harcra használható férfinépessége alig egy-kétezer ember, képtelenség. Az általam számolt székely közösség már komolyabb haderőt állíthatott ki. Ha közülük csak minden ötödik székelyt tartjuk fegyverre foghatónak, akkor teljes mozgósítás esetén több mint 8333 fegyverest, lovast tudtak kiállítani. Az egész kavarság mozgósítható katonai ereje pedig elérhette a 25 000 főt, így a 10. század első felében kialakult gyepűvonalak védelmét már rájuk lehetett bízni.
(folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. február 5.

A székely társadalom — Településrendszerünk kialakulása, 2.
Háromszék területét három nemzetség között osztották szét. A Feketeügy bal partján elterülő tájegységet az Orbai nemzetség kapta, a Feketügy jobb partját a Kézdi, míg a Feketeügy torkolatától felfelé eső terület, az Olt völgye a sebesi nemzetség birtokába került. Hasonló a helyzet Székelyföld más tájegységeiben is.
A telegdi székelyek a Hargitától nyugatra eső tájegységet szállták meg. Egyik alcsoportjuk, a csíki ág a Csíki-medencét, másik csoport, a gyergyói ág a Gyergyói-medencét, míg a marosi székelyek a Maros középső folyásánál elterülő medencébe és a Nyárád völgyébe telepedtek le. Az összetűzések elkerülésére a nemzetségek területeinek határát a természeti adottságok alapján, patakok, folyók, völgyek, hegylábak vonalán húzták meg. Ahol erre szükség adódott, árkot ástak, és mesterséges földhányásokat emeltek. A gyepűkön, az utak kereszteződéseinél kapukat, átjárókat hagytak, amelyeket veszély idején elsáncoltak, megerősítettek. Védeni kellett az itt élő, többnyire magyar, kisebb számban szláv és türk eredetű népesség településeit, birtokait is. Ők elsősorban a királyi várak környékén, a különböző stratégiai pontokon éltek. A gyepűk nemcsak a helyi lakosság védelmét biztosították, hanem jelezték a birtok határait is. A gyepűk fenntartására nagy gondot fordítottak. Rugonfalvi Kiss István szavaival: ,,a határt halálosan komolyan vették". Erre a legjobb példa Erdővidék, ahol a szűk Baróti-medencét is kettévágták. Gyepűvonalat húztak a sebesi és a telegdi székelyek területének határán. A medence északi részét a telegdiek szállták meg, a déli részét a sebesi székelyek, határvonalként Uzonka és Barót patakát jelölték ki. ,,A gyepűvonal annyira komoly volt, hogy a Bacon nevű falut kettéosztó patak egyik partján alakult települést Telegdibacon, a másik partján lévőt Sepsibacon néven tartották nyilván egészen 1876-ig"― írja Egyed Ákos. Tehát a mai Nagybacont átszelő patakot a székelyek letelepítése idején jelölték ki nemzetségi határnak, s hiába nőtt egy faluvá a két oldalon élő telegdi és sebesi székelyek települése, mert a patak közigazgatási határként közel hétszáz éven keresztül elválasztotta őket egymástól. A pataktól északra eső falurész Bardocszék joghatósága alatt, a déli Miklósvárszék részeként szervezte életét. Megállapítható, hogy a hagyományok ereje az önkormányzat, a helyi szokásjog és törvények tiszteletének szilárd alapja volt. Egyetlen székely csoport a sepsi, amelynek mai lakóhelyére való átköltözését időhöz, évhez tudjuk kötni. A szászok jogi helyzetét szabályozó Andreanumban 1224-ben elhagyott (deserta) földnek nevezik azt a területet, ahol korábban laktak, amely azáltal vált pusztává, hogy a sebesi székelyeket elköltöztették onnan. Erre érdekes módon, s talán nem véletlenül, a Német Lovagrend fegyveres kiverésének előkészítési időpontjában került sor. II. Endre király katonai, stratégiai szempontok figyelembevételével döntött a dél-erdélyi székelyeknek a mai Háromszék területére való telepítéséről. Számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az általa 1211-ben Barcaságra letelepített lovagok ellen fegyveres fellépésre van szükség, mivel azok Magyarországtól való elszakadásra törekednek, és független államot akarnak alapítani. A király ekkor engedi át a szászoknak a Szászvárostól Barótig terjedő területeket, ekkor valósult meg a sepsi székelyek áttelepítése a köztük élő türk blak (nem vlach — a szerző megj.) és besenyő csoportokkal. Elképzelhető azonban az is, hogy a lovagrend elleni harcra való felkészülés nélkül is sor került volna e telepítésekre, mert a király a szászokat egyetlen közigazgatási egységbe, összefüggő területre szerette volna tömöríteni. E sorok írójának az a meglátása, hogy a sebesi székely nemzetség letelepítésével lezárult a háromszéki medence betelepítése. Úgy tűnik, hogy az orbai és kézdi (kozdi) székelyek többségét már korábban letelepítették a Feketeügy két oldalára. Azonban nem lehet véletlen az, hogy a király a teutonokkal való összecsapás előestéjén helyezte át a sebesi székely nemzetséget Barcaság északi határára.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. március 26.

A székely társadalom (A székelység népessége 1330 táján )
Ennek ellenére a korábbi szakirodalom a székelység lélekszámát ésszerűtlenül jelentéktelennek mutatja be. Az 1330-as évekre vonatkoztatva Kristó Gyula és más kutatók is alig 19 000–35 000-et emlegetnek, míg e sorok írója 83 426-ot. A székely letelepedés idején, a 12–13. században a mai Székelyföldön talált magyarság és más néptöredékek a régészeti topográfia és a toponómia szerint az összlakosság egyharmadát, legtöbb negyven százalékát alkották. A háromszéki székelység letelepedése és a településhálózat megszervezése, kiépítése után mintegy 150 évvel készült az a gesta, amely a hajdanán székelyek közt élt magyarokat "múlt időben" említi. Tagadhatatlan tény, hogy a székelyek egy része a 12–13. századfordulóig a nyugatról keletre vándorlás során lemorzsolódott. Mint korábban is említettem, a vándormozgalom során a székelyek által megszállt és huzamosabb ideig lakott területek azonosíthatóak a helynevek, valamint a beszélt nyelvjárások alapján. Ez azt bizonyítja, hogy a székelyek nemcsak átvonultak, illetve rövid ideig éltek e területeken, hanem azt is, hogy bizonyos részük helyben maradt. A székelyekről szóló első Kárpát-medencei írott forrás egy székely hadtestnek az Olšava folyó melletti, 1116-os csatában való részvételéről tájékoztat. E seregrész azonban nem a keleti, nem a köztudatban ismert Székelyföld székelyei, hanem a nyugati határszélen maradt székely közösség soraiból kerül ki, viszont e híradás egyértelműen jelzi, hogy nagyobb és zárt székely csoportok (is) maradtak a korábbi lakóhelyeken. Ha a magyarság létszáma 1300 táján hárommillió főre tehető, ez azt jelenti, hogy számuk a honfoglalástól eltelt négy évszázad alatt megduplázódott, ez hasonlóképp történt a székelyek népe esetében is. Az általam 41 666 főre becsült, honfoglalás kori székelyek száma is megkétszereződött. A székelyek számát az 1330-as évek első harmadában megalapozottan becsülöm 2–4,5-szer nagyobb lélekszámúra, mint a szakirodalomban irányt mutató Kristó Gyula és Szűcs Jenő. A kutatók többsége az 1330-as évek első felében készült pápai dézsmák regesztrumában és az 1350 előtti okmányokban említett 165, illetve 174 településsel számol. Ők nem vették tekintetbe azt, hogy a székely településszerkezet már a letelepedéskor kialakult. Bálint Gyula és Egyed Ákos kutatásai szerint – a 14–15. században – Székelyföld településeinek száma elérte a 413-at. Erre az időszakra Bakács István egy átlag székely falu lélekszámát 202 főben határozta meg. Ezt reálisnak tartom, és ezt használom kiindulópontként. E faluátlaggal számolva a 413 székely falu lakossága 1330 táján 83 426 fő lehetett. Az említett településszám a székelység későbbi település-szerkezetének négyötöde. A későbbi századokban néhány tucat székely falu eltűnt, megsemmisült, de újak is keletkeztek, így a székely települések száma a 19. század elejére elérte a 496-ot. A kis lélekszámú székelységről író kutatók tévedése abban rejlik, hogy ők csak a plébánost fenntartó és a pápának dézsmát fizető települések száma alapján következtetnek a népesség számára. Az elsők közt Rugonfalvi Kiss István történész figyelt fel arra, hogy "még a XVII. században is találunk 5–6 községből álló (egyház) megyét egy harangszó alatt", Ha egy plébánia még a 17. században is több települést foglalt magában, akkor elképzelhető, hogy a 14. század első felében még több olyan egyházmegye létezett, amelybe több falu népe tömörült. Márpedig az 1330-as évek pápai tizedjegyzéke csak azoknak a településeknek a nevét tartalmazza, amelyekben plébános szolgált. Adataink amellett szólnak, hogy a névjegyzékből több olyan település kimaradt, ahol az összeírás évében templom állt. Példaként említem Bágy falut Udvarhelyszéken, ahol már a 13. században templom épült. A 2006 nyarán végzett régészeti feltárásokról szóló beszámoló szerint a bágyi református templomban a feltárások során Árpád-kori szentély került elő. Bágynak tehát volt temploma, mégsem szerepel a pápai tizedjegyzékben. A régészeti feltárást bemutató ismertetőben olvashatjuk, hogy Bágy első írásos említése 1566-ból származik, korábban sem a helység, sem temploma nem jelenik meg (a forrásokban) még utalás formájában sem. A település korábbi létére utal a régészeti feltárások mellett a településnév is, mert az "személynévből rag nélkül képzett helynév", amely "korai, Árpád-kori névadásra utal". (Kovács Csaba, Krónika) (folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. június 8.

Nem egyezik a román és a magyar elképzelés a régiók átszervezésérõl
Romániának legkevesebb nyolc, legtöbb tizenkét régiója lesz - jelentette ki tegnap a Radio France Internationale-nak (RFI) Sulfina Barbu demokrata-liberális képviselõ, aki szerint az átszervezés nyomán nyolc régió bõven elég lenne. A régiótérkép átrajzolásának kérdése azt követõen lett ismét a közbeszéd témája, hogy a PDL állandó bizottsága hétfõn felhatalmazta az alakulat vezetõségét, hogy a kormánykoalícióban dolgozzák ki az ország közigazgatási-területi átszervezésére vonatkozó törvénytervezetet. PDL-s források szerint az alakulat vezetõsége azt szeretné, ha ez a jogszabályjavaslat már a héten elkészülne.
Gândul információi szerint Traian Bãsescu államfõ vasárnap este magához hívatta Emil Boc kormányfõt, és a régióátszervezés témájában egyeztettek. A hírportál újságírója úgy tudja, úgymond szupermegyék jönnének létre. Közlése szerint ezek kialakítására két munkaverzió létezik. Az egyik a lengyel vajdaságokat venné példának, amelyekben egyenként 3-4 millió lakos élne, s amelynek közvetlen fennhatósága alá tartoznának a megyei jogú városok, városok, községek. A másik verzió szerint a leendõ régiók keretében megmaradnának a jelenlegi megyék, a régiókat a prefektus vezetné, s ezen a felsõ szinten születnének a nagyobb döntések.
Sulfina Barbu tegnap annyit árult el, hogy a tervezet megalkotásában jó kiindulópontot jelent a jelenlegi régiós felosztás. A legnagyobb kormánypárt képviselõje azonban leszögezte, kihívás lesz a koalícióban elfogadtatni ezt az elképzelést.
Kelemen: ez nem járható út
A koalíciós partnerek hivatalosan nem mutattak be semmilyen, Románia regionális átszervezésére vonatkozó tervet. Ez a téma fel sem merült a hétfõi koalíciós egyeztetésen - szögezte le a Krónika megkeresésére Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnöke elmondta, a sajtóba kiszivárogtatott fél vagy negyed tervezetrõl nehéz véleményt nyilvánítani, ezt szerinte csak akkor lehet érdemben megtenni, ha a koalíciós partnereik hivatalos tervezettel rukkolnak elõ. Romániában szükség van a közigazgatási reformra, ezt mindenki elismeri, és ez lehet a tárgyalásokhoz a kiindulási alap. Az RMDSZ benyújtotta saját közigazgatási átszervezésre vonatkozó tervezetét, amely a régiók történelmi-kulturális-társadalmi-szociális sajátosságait figyelembe véve javasolja az újrafelosztást. Ez a tervezet szenvedhet árnyalatnyi módosításokat, de például a romániai közéletben nem folytattak még nyilvános vitát a megyék megszüntetésérõl vagy egy harmadik közigazgatási szint beiktatásáról - részletezte Kelemen Hunor.
Szerinte ezeket a módosításokat alaposan meg kell fontolni, és errõl még nem voltak egyeztetések. A szövetségi elnök szerint azonban a kiszivárgott felosztástervezet az RMDSZ számára nem járható út. Az RMDSZ számára nagyon fontos, hogy Hargita, Kovászna és Maros megye egy régióba, vagy Dél-Tirolhoz hasonlóan egy alrégióba tartozzon, és a Partium is egy entitás legyen. A magyar közösség érdekeit a helyi közigazgatásban kell érvényesíteni, ám ha a helyi közigazgatásban megszûnik a magyar többség, ellehetetlenül az érdekérvényesítés - fogalmazta meg Kelemen. A szövetségi elnök elmondta, a koalíciós megállapodás szerint a régióátszervezésnek legkésõbb a jövõ év tavaszi ülésszaka alatt kell napirendre kerülnie. Ez egy tartható határidõ, de fel is gyorsítható - összegzett a szövetség elnöke.
Mint ismeretes, Csutak István, az RMDSZ regionális politikai szakértõje a szövetség felkérésére készítette el a szövetség régióátszervezési törvénytervezetét. Ennek alapján az országot fejlesztési és makrorégiókra osztanák fel. Így a jelenlegi nyolc helyett 16 fejlesztési régió jönne létre, valamint öt makrorégió. Hargita, Kovászna és Maros megye egy fejlesztési régiót alkotna, és Bihar, Szatmár, Szilágy, Kolozs, Máramaros, illetve Beszterce-Naszód megyével együtt alkotnák az ötös számú makrorégiót. A felosztás tervezete az Európai Unió által kidolgozott NUTS-rendszeren alapszik (Nomenclature of Territorial Units for Statistics - Statisztikai Célú Területi Egységek Nómenklatúrája).
Ez makro- (NUTS 1), közepes (NUTS 2) és kisrégiókra (ezek nálunk a megyék - NUTS 3) osztja fel az Unió országainak területét. Az RMDSZ által javasolt új regionális felosztás a NUTS 2, a makrorégiók pedig a NUTS 1 felosztást tükrözik. Az RMDSZ szerint mindez azért szükséges, mert a jelenlegi régiós felosztás nem tartja tiszteletben a hagyományos, tájegységekkel is azonosítható, térségi hasonlóságokat és ellentéteket. A régiókat alkotó megyék gazdasági, környezeti, méretbeli és nem utolsósorban kulturális különbözõsége anynyira heterogén régiókat eredményezett, hogy lehetetlen a területi és tematikus koncentráció elvét követõ, összefüggõ, következetes fejlesztési elképzeléseket kidolgozni. Csutak István, a hatástanulmány egyik kidolgozója szerint a régiók jelenlegi, 2004-ben elfogadott felosztása épp ellenkezõ hatást váltott ki, mint ami a célja lett volna, a gyengébben fejlett megyék felzárkóztatása a gazdaságilag erõs megyék mellé nem sikerült. Infrastruktúra, beruházások, pályázati hatékonyság szempontjából ezek nemhogy erõsödtek volna, de gyengültek.
Az MPP aggódik
A történelmi régiók visszaállítását szorgalmazza a Magyar Polgári Párt is. Kiss István országos alelnök szerint a Székelyföldet sem megosztani, sem máshova csatolni nem szabad. Mint tegnapi marosvásárhelyi sajtótájékoztatóján elmondta, Hargita és Kovászna megye összevonásával, négy Brassó és 26 Maros megyei település hozzácsatolásával kellene újjárajzolni a régiótérképet. Az MPP-s politikus azt is fontosnak tartja, hogy a leendõ régió fõvárosa - akárcsak az 1968-ban megszüntetett Magyar Autonóm Tartományé - Marosvásárhely legyen. A régiókat politikai egyeztetéssel, népszavazások útján történõ konzultációval, a létezõ történelmi, kulturális és kisebbségi identitások tiszteletben tartásával és az Európai Unió regionalizmusának, valamint regionális politikáinak figyelembevételével kell kialakítani. Az MPP a következõ régiókat tartja elfogadhatónak: �?szak-Moldva-Bukovina, Dél-Moldva, Munténia, Olténia, Dobrudzsa, Bánság, Partium (Körösvidék), �?szak-Erdély, Máramaros, Dél-Erdély, Bukarest és Székelyföld - áll a párt tegnap kiadott közleményében.
A székelyföldi régió megalakulásával Lokodi Edit Emõke, a Maros megyei önkormányzat RMDSZ-es elnöke is egyetért. A polgáriak mégis attól tartanak, hogy a Kelemen Hunor által vezetett szövetség nem áll ki a székelység akarata mellett. �?ppen ezért az MPP a tegnap felszólította az RMDSZ-t mint a kormánykoalíció tagját és a parlamenti többséget biztosító pártot, hogy ne járuljon hozzá egy, az erdélyi magyarság és fõként a székelység számára elfogadhatatlannak bizonyuló átszervezéshez. Egy ilyen lépésnek katasztrofális következményei lehetnek az erdélyi magyarság jövõjét illetõen, vélik a polgáriak. Ne tetézzék eddigi nemzetsorvasztó, megalkuvó politikai tevékenységüket, és az utolsó utáni órában próbáljanak meg felülemelkedni szûk csoport- és pártérdekeiken - hívják fel a nagyobbik erdélyi magyar párt vezetõségének figyelmét. Az MPP vezetõi úgy tudják, hogy PDL tervei szerint a három székelyföldi megye további hét erdélyi megyével együtt alkotná az úgynevezett Erdély régiót, amely az etnikai arányok teljes felborulásához vezetne.
Kérdésünkre, hogy a Demokrata-Liberális Párt országos alelnökeként mi a véleménye arról, hogy amennyiben mégis a magyarság akarata érvényesül, rövid idõn belül a régió fõvárosának, Marosvásárhelynek a polgármestere lehet, a város elöljárója, Dorin Florea nem adott választ. Kifejtette: elõbb pártbeli kollégáival tanakodik, s csak azután hozza nyilvánosságra álláspontját. Ezzel szemben Cornel Briºcaru, a Szociáldemokrata Párt Maros megyei ügyvezetõje kijelentette, hogy a Székelyföld esetleges egységesítése ezer évvel vetné vissza a régiót. Szerinte Maros megyének Kolozzsal és Beszterce-Naszóddal kellene társulnia.
Arad prefektusa is változtatna
Nem ért egyet a jelenlegi régiókon alapuló újratervezéssel Cãlin Bibarþ, Arad megye prefektusa sem. Szerinte jobb lenne, ha Arad Temes és Bihar megyével kerülne egy területi egységbe, amelynek neve Bánság-Körösvidék lehetne, fõvárosa ped

2011. szeptember 17.

Jancsó Benedek emlékezete
Az idén, szeptember 17-én negyedik alkalommal szervezik meg a Jancsó Napokat Gelencén. Az előző rendezvények mindenikének súlypontozása a XIX–XX. századi székely polihisztor (1854, Gelence–1930, Budapest) rendkívül szerteágazó szellemi értékteremtésének egy-egy mozzanatát emelte ki.
A szülőfaluban szervezett megemlékezések közös jellemzője, hogy hazaszólították az igen terebélyes, de a Kárpát-medencébe és a nagyvilágba szétszóródott Jancsó famíliák, a leszármazottak és elszármazottak csapatait. Az eddigi rendezvények Gelence és Budapest köré szerveződtek. Jancsó Benedek nevét a szülőfaluban Kézdiszék legnagyobb általános iskolája viseli. 2001-ben Gelencén portrészoborral tisztelegtek emléke előtt (Petrovits István alkotása). Az egykori családi háznak helyet adó Ladia falurészen emléktáblát helyeztek el.
Az idei, negyedik emléknap fő eseménye a Jancsó Alapítványnak köszönhetően a Jancsó Benedek emlékezete című tanulmánykötet bemutatója. A könyv mintegy megismétli a Jancsó Benedek halála után egy évvel (1931) Asztalos Miklós szerkesztésében Budapesten megjelent emlékkiadványt, ennek a szerkezeti felépítését követi. Ez a kötet hivatott arra, hogy tágabb földrajzi szórásban is megismerkedhessünk a térség hatalom- és rendszerváltásainak zűrzavarai közben mellékvágányra siklatott, a cenzúra által betiltott és üldözött életmű aktuális üzeneteivel. Reprezentatív a mostani szerzőgárda is: dr. Egyed Ákos professzor, az MTA külső tagja, dr. Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, dr. Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumi elnöke, néhai dr. Jancsó Benedek c. egyetemi tanár, az MTA levelező tagja (1854–1930), dr. Jáki László, ny. egyetemi docens, az OPKM tudományos főmunkatársa, Kovács Attila gelencei helytörténet-kutató, Kovács Zsuzsanna tanár, a gelencei Jancsó Benedek Iskola igazgatója, dr. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, dr. Raffay Ernő, v. honvédelmi államtitkár, egyetemi tanár, n. Rugonfalvi Kiss István, egyetemi tanár (1881–1957), dr. Sas Péter, az MTA Irodalomtörténeti Intézetének tudományos kutatója, Szőcs Géza író, kulturális államtitkár, Takaró Mihály irodalomtörténész, egyetemi tanár, Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke.
Jancsó Benedek életében és halála után rendkívül megbecsült személyiség volt, sokoldalú képzettségét, nyelvismeretét igénybe vették az iskolai, az egyetemi oktatásban, minisztériumokban, műveinek, tanulmányainak jegyzéke oldalakat tesz ki. Népakadémiát, népfőiskolákat alapított a felnőttoktatás előmozdítására. Kiváló Erdély- és románszakértő volt, 1917–18-ban a bukaresti osztrák–magyar katonai parancsnokság nemzetiségügyi előadója, később egyetemi tanár. Beszédes című művei közül íme néhány: A Daco Romanizmus és a magyar kultúrpolitika (Budapest, 1893), Román politikai és történeti tanulmányok (Budapest, 1894), Szabadságharczunk és a dákoromán törekvések (Budapest, 1895), Bánffy Dezső nemzetiségpolitikája (Budapest, 1895), A székelyek (Budapest, 1921), Erdély története (Kolozsvár, 1923). Utóbbit, Gelence ősi fészkének nevét használva – a Ladia név köszön vissza – Ladihay Vince álnéven adta ki.
Jancsó Benedek hatalmi parancsra mellőzött életműve a ma Gelencén bemutatandó kötet révén újra közkinccsé válhat. Élete példa olyan vonatkozásban is, hogy a sors bárhová sodorhatja az erre alkalmas embert, övéinek bármilyen messzeségben hasznára lehet. A Kulturális Örökség Napjai programjában Gelencén bemutatott könyv követendő példa arra nézvést is, hogy a falu- és egyéb napjaink szellemi értékeket is felmutató alkalmak legyenek. A Jancsó Benedek-kultusz alkalmat teremthet arra, hogy Székelyföld nagyjainak életművét megismerhessük, magyarságtudatunkat erősítsük.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. október 1.

A magyar pártok közösen emlékeznek meg október 6-áról
"Ha tőlünk függ, akkor lesz Paunescunak szobra Vásárhelyen, amikor Gusának, vagyis soha"
Benedek István, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke, László György, a Magyar Polgári Párt megyei elnöke és Jakab István, az Erdélyi Magyar Néppárt megyei elnöke tegnap sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a három magyar politikai alakulat közösen emlékezik meg október 6-án az aradi vértanúkról, illetve a marosvásárhelyi székely vértanúkról.
A sajtótájékoztatón jelen volt Csegzi Sándor, az RMDSZ marosvásárhelyi választmányának elnöke, hangsúlyozni kívánta, hogy a megemlékezésnek nem lesz kampányjellege, jó alkalom arra, hogy az összefogásra utaló, Európát átfogó eseményre való megemlékezés kapcsán "mutassunk egyértelmű összefogási szándékot Marosvásárhelyen a magyar politikai szervezetek között".
Jakab István hangsúlyozta: – A marosvásárhelyi magyarság mindig is lelki motorja volt az erdélyi magyarságnak. Nagyon fontos, hogy október 6-án a magyar politikai pártok együtt kívánnak megemlékezni az aradi és a székely vértanúkról. Az emlékezés kegyelete, amely összhangot teremt bennünk, azt is jelzi, hogy egységesek tudunk lenni minden olyan ügyben, amely a magyarság számára fontos, és együtt tudunk hangot adni minden olyan történésnek, amely a magyarság jövőjét biztosítja.
László György: – Ha Marosvásárhelyen – de Erdélyben is – a magyar közösséget képviselő politikai szervezetek megpróbálnak együttműködni, akkor az csakis e közösség politikai múltjának tudható be. Most, félretéve a politikai hovatartozásunkat, arra hivatkozva, hogy ha nem sok közös van bennünk, mégis van egy történelmünk, közös múltunk, így a magyar közösség érdekében félreteszünk minden nézeteltérést, és október 6-án Marosvásárhelyen együtt fogunk emlékezni. Remélem, ez az első jó lépés annak érdekében, hogy életképes érdekképviseletet tudjunk létrehozni az erdélyi magyarságért.
Október 6-ig megoldódhat a MOGYE ügye
Újságírói kérdésre válaszolva Benedek István kijelentette: Az egyetem problémája reális, egy rossz menedzsmentnek és egy rossz charta megszavazásának az eredménye, ami nem vette figyelembe a jelenlegi tanügyi törvényt. Ezt nem teheti meg egyetlen egyetem sem az egyetem autonómiájára hivatkozva, és remélem, hogy Markó Béla miniszterelnök- helyettes úr, aki a tanügyért is felelős, illetve Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke megteszi személyesen is a szükséges lépéseket, s különösen Markó Béla tud hatni az egyetem vezetőségére és a tanügyminisztériumra, s felszólítja őket, hogy a törvényeket be kell tartani. "Úgy gondolom, hogy a miniszterelnök-helyettes és az Európai Parlament alelnökének személyes jelenléte az egyetemen, illetve a tárgyalások a következő napokban meghozzák az eredményt".
Ádám Valérián, az RMOGYKE ügyvezetője, aki egy kolléganőjével együtt bejött a sajtótájékoztatóra, bejelentette, hogy ha az RMDSZ és a magyar szervezetek "visszavonulót fújnak" a MOGYE ügyében, akkor az október 6-át követő héten tüntetést szerveznek a civil szervezetek.
Az RMDSZ-politikusok reményüknek adtak hangot, hogy október 6-ig megoldódik a marosvásárhelyi orvosi egyetem ügye. Kiss István, az MPP alelnöke szerint a magyar pártok közösen lépnek fel a MOGYE ügyében.
Iskolaneveket a magyar lakosság arányának megfelelően!
Arra a kérdésre, mi a véleménye arról, hogy Adrian Paunescunak szobrot akarnak állítani Marosvásárhelyen, illetve hogyan viszonyulnak az iskolanévadáshoz, Benedek István kijelentette: – Ez nagyon egyszerű. Az iskola nevét az iskola vezetőtanácsa dönti el, majd a városi tanács szavaz róla. Ami csak konzultatív jellegű. Sajnos, az iskolák vezetőtanácsaiban Vásárhelyen a román tanárok többségben vannak. Mivel Marosvásárhely magyar lakossága kb. 46%, úgy illett volna, hogy az iskolák 46%-ának is magyar neve legyen. Magyar íróról, tanárról, az iskolaalapító Bernády Györgyről iskola legyen elnevezve. Ez nem történt meg. Azt gondolom, az elkövetkezendőkben lesz elegendő politikai józanság az iskolák vezetőségeiben részt vevő tanárokban, s belátják, ez így nem mehet tovább. Ragaszkodunk ahhoz, hogy az iskolák neve a magyar lakosság arányának megfelelő legyen Marosvásárhelyen. Meg kell találni ennek a módját.
A Paunescu-szoborral kapcsolatosan azt mondta: "Akkor lesz Marosvásárhelyen szobra Paunescunak, ha tőlünk függ, amikor Gusának. Vagyis soha!"
Népújság (Marosvásárhely)

2011. október 1.

Interjú – „Azok közé a szerencsés emberek közé tartoztam, akik nagyjából elérték álmaikat”
Boldognak tartja magát a 80 éves Uray Zoltán sugárbiológus, tőrvívó
A sugárbiológus, a vívó, az akadémikus, a dzsessz-rajongó, a festészetnek hódoló, a barát – és még mindig hiányos a felsorolás, de ízelítőnek talán elegendő ahhoz, hogy rámutassunk, mennyire sokoldalú. Dr. Uray Zoltán nemzetközi szinten ismert és elismert biológus és olimpikon tőrvívó a múlt héten töltötte életének 80. évét. Tartalmas sportolói és tudós pályafutása érmekben és elismerésekben túl gazdag ahhoz, hogy tükrözni tudjuk eredményeit. A háromnegyed órába sűrített 80 esztendő példamutató, követendő jellemről árulkodik.
– A Református Kollégium tanárai vezették a sportolói és biológusi szakma irányába, vagy kisebb gyermekkorba gyökerezik a kiváló pályafutás?
– Mindenféleképpen hatással voltak rám középiskolai tanáraim. Nem annyira a vívás szempontjából, hanem a szakma szempontjából. Kitűnő tanáraim voltak, akik közül megemlíteném Árkossy Sándor, Szabó József és Szabó Zsigmond tanár urakat – akik megszerettették velem a biológiát és az élettudományok felé irányítottak.
– Egyetemről még szó sincs, és máris kétszeres országos bajnok ifjúsági tőrvívásban. Akkor pillanatnyilag hogyan gondolta: a vívás lesz az élete és csak ezzel foglalkozik, vagy már akkor tudta, hogy a sport mellett a tudomány is legalább ekkora helyet kap?
– Egyelőre tudományról nem volt szó, de a vívással kapcsolatban azt kell mondanom, hogy a véletlenek az ember életében fantasztikus hatással bírnak. Tudniillik édesapámnak egyik testvére, aki Magyarországon élt és aktív katonatiszt volt, az 1940-es időkben meglátogatott minket és kaptam tőle ajándékba négy vívókardot és két sisakot. Így indultam el a vívói pályán. 11–12 éves voltam, és vívókönyvekből nézegettem, hogy mi az, hogy előrelépés, kitörés, hátralépés, melyek a védések. Kialakult három barátommal egy csapat:
a négy testőr,
így neveztük magunkat, és minden héten kétszer vagy háromszor vívó edzéseket tartottunk. Én voltam D’Artagnan. Aztán a háború után új rendszer indult be és a május 1-jei felvonulások során először láttam életemben a vívókat. Tehát 1946. május 1-jén odamentem a felvonuló vívókhoz, megkérdeztem, hová lehet beiratkozni a vívás tanulása érdekében. Beálltam a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club (KEAC) vívócsoportjába, ahol Ozoray Schenker Lajos tanár úr tanította a vívást. Volt egy ici-pici alapom, de abszolút magánszorgalomból és dilettáns módon. Minden esetre számított az, hogy pár évig „verekedtem” az udvaron a kollegáimmal. Lehet, hogy ennek köszönhetően, lehet, hogy szorgalmamnak vagy a bal kezemnek, esetleg a tehetségemnek köszönhetően, de elég hamar kifutottam, és 1947-ben a román ifjúsági országos bajnokságon már a második helyet foglaltam el, a következő két évben pedig megnyertem a bajnokságot.
– Hogyan sikerült egyeztetni az egyetemet az edzésekkel, versenyekkel?
– Ez egy érdekes és komplikált helyzet az én életemben, ugyanis befejezve a középiskolai tanulmányaimat már elég neves ifi vívó voltam, és bekerültem az országos ifiválogatottba, sőt amikor érettségiztem 18 évesen, már a felnőtt válogatott tagja voltam, mert az 1949-es országos bajnokságon második voltam a felnőttek tőrversenyében. Amit feltétlenül ki kell hangsúlyoznom, hogy komoly anyagi támogatásban részesültem, mint országos válogatott. A kosztom és a zsebpénzem biztosítva volt, sőt az ’50-es évektől kezdve elkezdtünk külföldre járni, tehát a vívás komoly anyagi alapot biztosított számomra ahhoz, hogy továbbtanulhassak. Az első lépéseket Marosvásárhelyen tettem meg, ott felvételiztem az orvosi egyetemre, 1950-ben. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, 9-en felüli átlaggal vettek fel. De sajnos abban az évben jött egy törvény, hogy a kulák és a kisiparos gyerekeket minimális számban lehet felvenni. Ehhez az én médiám nem volt elégséges, tehát egy hónap után eltanácsoltak az egyetemről. Nagyon szomorú élmény, azt hiszem, életem egyik legnagyobb csalódása volt.
Hazajöttem Kolozsvárra, itt az egyetemi klub nagy örömmel fogadott és a klub vezetőinek segítségével bekerültem a Bolyai Egyetem biológia szakára. Így lettem biológus. Az 1952-es olimpiáig az edzéssel és a tanulással nem volt probléma, mert általában rövid edzőtáborokat szerveztek. A problémák akkor jöttek, amikor közeledett a helsinki olimpia. Helsinkire fél évet készültünk: januárban bevonultunk a bukaresti edzőtáborba, ott voltunk majdnem augusztusig, az olimpia kezdéséig. Így januártól szeptember 1-ig hiányoztam, és ez már nagyon sok volt. De ekkor ismét közbejött valami: az olimpián a tőrcsapatban kellett volna szerepelnem – mivelhogy második voltam az olimpiai selejtezős versenyeken –, ennek ellenére tőrcsapatba csak tartalékosnak tettek be, és elindítottak párbajtőrben, ami nem az én fegyverem. Talán vigasztalásképpen az olimpia után egyszer csak megjelent Kolozsváron egy illető a minisztériumból, és elmondta, hogy számítanak rám, mint sportolóra, és ha van valami problémám, mondjam el, mert segítenek. Anyagilag és szakmailag is. Én akkor azt mondtam, hogy orvosira szeretnék menni. Az illető elvitt az orvosi egyetem rektorához, és megkérdezte a rektor úr, hogy hányadévre akarok beiratkozni. Két évet végeztem el a biológián, és elég sok közös vizsgánk volt az első éven az orvosis hallgatókkal, ezért másodévre iratkoztam. Felvettek, ami életem álma volt. Ekkor aztán megkezdődött az igazi probléma a tanulás és a sportolás között.
Tudniillik, olimpiai és országos válogatottként már keményen kellett edzeni, viszont az orvosin román nyelven keményen kellett tanulni! Nagy nehezen letettem a másodévet, jött a harmadév, jött a római világbajnokság, megint kezdődött elölről a hathónapos edzőtábor Bukarestben. Ebbe beletört a bicskám. Nem tudtam letenni a harmadéves vizsgáimat, és beláttam azt, hogy vagy abbahagyom a vívást – ami egzisztencia szempontjából nagy csapás lett volna számomra –, vagy abbahagyom az orvosit. Úgyhogy visszamentem a biológiára, harmadévre. Akkor elvégeztem a harmadévet, majd a negyedévet színjelessel, és szinte azonnal következett egy újabb edzőtábor. Az államvizsgámat el is kellett halasztani. A lengyelországi ifjúsági világfesztiválra készültem, amelyen mondhatni világbajnoki erősségű mezőny volt. Ott az ötödik lettem.
– 1955-ben befejezi a felsőfokú tanulmányait, majd biológusként helyezkedik el a Kolozs Megyei Kórház Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumában. Mi volt itt a feladata?
– Ahogy befejeztem 1955-ben a biológiát, még néhány évig vívással foglalkoztam. ’56-ig voltam aktív tagja a válogatottnak. 1956–57-ben már komolyan gondoltam arra, hogy a vívókarrieremet abba kell hagynom, és meg kell alapoznom a szakmai karrieremet. Megalakult közben a Dinamónak a vívószakosztálya, és áthívtak oda. Versenyeztem és az ifi csoportot vezettem, a Tânărul dinamovistet. Közöttük volt Habala Péter is, Kolozsvár jelenlegi vívómestere. Miután 2–3 évet vívómestereskedtem, akkor egy óriási lehetőség állt elém. Szintén egy vívással nagyon szimpatizáló orvos barátom vitt el leendő professzoromhoz, Holán Tibor radiológus professzorhoz, aki megalapította Kolozsváron a Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumot. Az első években kevesen voltunk: Holán professzor, Szántay János, aki szintén országos válogatott és olimpikon kardvívó volt, és én. Holán Tibor egy évet töltött Párizsban, hogy tanulja a mesterséget, Szántay és én is – amikor időnk volt a szabadságunk alatt – Budapesten tartózkodtunk, hol az Országos Onkológiai Intézetben, hol pedig az Országos Sugárbiológiai Intézetben. Onnan hoztuk haza az új tudományos technikákat, metódusokat. Ez a mesterség az ’50-es években indult Európa szerte, mi is megalakítottuk az első ilyen laboratóriumot, amely nagyon szépen fejlődött tovább, lassan 10–15 dolgozója lett, és jó néhány év után még nemzetközi szinten is komoly eredményeket elérő laboratóriummá nőtte ki magát.
– 1960-ban visszavonul az aktív sportolástól, és a bukaresti Atomfizikai Intézetben posztgraduális képzésbe vág. A fővárosi képzés miatt tette le a fegyvert, vagy fordítva: már nem jelentette azt a vívás, mint tíz évvel korábban, és másra vágyott?
Ahogy teltek az évek, a szakmai követelmények mind nagyobbak és nagyobbak lettek. 1960-ban behívtak az országos válogatóba, Párizsban volt a vb. Amikor ezt bejelentettem a főnökömnek, a legkomolyabban azt mondta: Zoli, vagy vívsz, vagy tanulsz a szakmában és kutató lesz belőled. Választanod kell a kettő közül, mert ezt összehangolni nem lehet!
Már akkor is jó pár példát láttam arra, hogy a sportkarrierüket – egy-egy szerencsétlenség miatt néha kényszerből – abbahagyó élsportolók, minden segítség nélkül, az utcán maradtak. Öt percet sem gondolkoztam azon, hogy mit válasszak: a szakmát választottam.
– 1965-ben újabb mérföldkőhöz érkezik: elkezdi a doktori képzést az Állatélettani Tanszéken, majd öt év múlva doktorál sugárvédő és terápiás anyagok témájában. Hogyan esett a választás a sugárbiológiára?
– 1965-ben már úgy éreztem, hogy megpróbálhatom a doktorátust. Nagyon jó lehetőségeim voltak, tudniillik Tora akadémikus – a Babeş–Bolyai Tudományegyetem állatélettani tanára – szimpatizált a sugárbiológiával, és neki is volt egy kis besugárzó készüléke. Tehát szeretettel és barátsággal fogadott. A témaválasztáshoz nagyban hozzájárult az, hogy az akkori időkben volt egy félkatonai vagy egészen katonai részleg, amely a sugárvédelemmel foglalkozott. Ennek a vezetője felkereste a professzoromat, és együttműködést ajánlott neki, hogy a laboratóriumból nem foglalkozna-e valaki sugárvédő anyagokkal. A főnök megkérdezte tőlem, van-e hozzá kedvem, én pedig nagy kedvvel kaptam rá a témára, mert ez saját kutatási vonalam lehetett.
Lehetőséget adott arra, hogy ne csak másod-, harmadkéz legyek orvosi problémákban, hanem mint biológus önálló témát vigyek tovább. Elindultam dokumentálódni. A budapesti Joliot Curie Országos Sugárbiológiai Intézet emberei (Várterész, Sztanik és Köteles professzor) fantasztikus segítséget nyújtottak számomra. Lefénymásolhattam és hazahozhattam a legújabb sugárbiológiai könyveket – e nélkül nem hiszem, hogy sikerült volna. Országszerte – Jászvásárról, Bukarestből – jöttek hozzánk, hogy tanítsuk meg őket Budapestről behozott metodikákra.
– A doktori disszertáció sikeres megvédését követően egy évet Stockholmban tölt a Karolinska intézetben, a Rákellenes Világszövetség ösztöndíjasaként, majd 1974-ben ugyanitt vendégkutató sugárbiológia terén. De Freiburgban, majd a rendszerváltást követően Magyarországon is vendégkutató. Az 1989 előtti külföldi tudományos kiutazások során ütközött netán akadályokba?
Hát ezek nem mentem valami simán. Az igazgatóm, Ion Chiricuţă professzor engedelmével pályáztam az Eleanor Roosevelt onkológiai ösztöndíjra, amelyet minden évben húsz kutató kapott meg világszinten. Hatvanan versenyvizsgáztunk, én bekerültem az első húszba. Legalább 10–11 hónapba került, ameddig megkaptam az útlevelemet. Végső elkeseredésemben Bukarestben az Akadémián, egyetemeken mindenkitől kértem segítséget, és a végén aztán sikerült meggyőzni az egészségügyi minisztert arról, hogy megkaphassam az útlevelemet. Az ösztöndíj egy évre szólt. Nagyon sokat számított olyan szempontból, hogy úgy éreztem, egy az egyben egyenlő vagyok a svéd kollégákkal, tehát egyáltalán nem volt kisebbségi érzésem velük szemben. A baj ott kezdődött, hogy semmi egyéni ötletemet nem lehetett megvalósítani. Ráállítottak egy témára: az oxigén-effektus a sugárbiológiában. Sejteket kellett besugarazni különböző koncentrációjú oxigénbe, és a kromoszóma-aberrációk révén meghatározni az oxigénhatást. Ezt csináltam egy éven keresztül. Ezt mi, kutatók favágásnak nevezzük. De hát gyönyörű ösztöndíjam volt, gyönyörű helyen voltam, nagyon rendes kollégáknál. Mi azzal magyaráztuk, hogy ez a nyugati kapitalista hozzáállás: a főnök az főnök, azt csinálod, amit mondanak. Hát én is azt csináltam.
– Gondolt-e valaha a disszidálásra? Mert a körülmények eléggé adottak voltak hozzá…
– Megmondom őszintén, nem.
Nem gondoltam soha a disszidálásra, mert nem tudtam elképzelni azt, hogy a még élő édesanyámat egyedül hagyjam, vagy a családomat – mert akkor már nős voltam – itt hagyjam. Azok közé a szerencsés emberek közé tartoztam, akik nagyjából elérték álmaikat. Mert igazán nagy szó volt vívásban az, hogy volt egy időszak ’53–55 között, amikor a világ első tíz tőrvívója között ott voltam. A másik álmom – hogy orvos legyek – nem jött össze ugyan, de klinikán dolgoztam, a rutinmunkám (radioaktív izotópok felhasználása a diagnosztikában, a kezelésben) orvosi munka volt. Minden szempontból elégedett ember voltam. A politikával nem nagyon foglalkoztam, és hála a jó Istennek, nem is kényszerítettek rá. Én voltam a klinikának a kultúrfelelőse. Dzsesszkoncerteket szerveztem, festőket hívtam meg előadást tartani. Rajongott az egész intézet azért, amit csinálok, úgyhogy ezzel „megoldódtam”. Ráadásul lecke is volt számomra az, hogy egy év alatt abszolút favágást csináltam, és a főnök ötletét kellett megvalósítani.
– Több könyvet és tanulmányt szerzett, szerkesztett Ion Chirichuţă professzor úrral, aki a kolozsvári rákkutató intézet névadója. Milyen kapcsolatban álltak?
– Imádta a zenét, imádta a festészetet, gyönyörű saját múzeuma volt, tehát volt egy olyan kölcsönös terület, ahol már majdnem baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Ma is, ha arról beszélünk, hogy hogyan kell vezetni egy intézetet, őt idézem bárki számára: egy kollektívát, egy tudományos kutatócsoportot kemény kézzel kell vezetni, és nagyon jó kapcsolatnak kell lennie a vezető és a tanuló között. Chiricuţă ténylegesen egy diktátor volt, de nem olyan szempontból, hogy nem engedett az egyéni ötleteknek. Az intézetünket rengeteg külföldi professzor látogatta meg, tudniillik a ’70–80-as években az intézetünk bemutató intézet volt Romániában. A rákkutató intézetet az egészségügyi világszervezet finanszírozásából építették fel, tehát mintaintézet volt. Chiricuţă keményen megválogatta, hogy kit vesz oda fel.
– Ha egy sugárbiológus téved, annak milyen következményei lehetnek?
Nincs az a kutató, aki ne tévedne.
Előfordult velem is. Sugárvédő anyagokkal dolgozva óriási szerencsém volt, mert abban az időben nagyon nagy fegyelmet igényelt a sugárvédő anyagok problémája. Tudniillik katonai szempontból is nagyon fontos volt az, hogy esetleges atomháború esetén hogyan védjék meg a katonákat és a civil lakosságot. Egy olyan gyógyszer, amely a sugár ártalmát csökkenti, ami a sugárbetegséget gyógyítja, rendkívül fontos volt. Tehát ez a téma katonailag is ellenőrzött volt. Meg is jártuk vele keményen. Én az idegrendszerre ható anyagokkal foglalkoztam. Nagyon kevesen foglalkoztak ezzel a vegyületcsoporttal, tehát az idegrendszert stimuláló és az idegrendszert nyugtató anyagokkal. Rengeteg új anyagot szereztem a szomszédunkban lévő ideggyógyászati intézetből. Számos új bemutatógyógyszer jelent meg. Ahogy megjelent a gyógyszer, a klinika megkapta, a barátomtól pedig hozzájutottam én. Akkor jelent meg egy antidepresszáns, Antideprin volt a neve, Imipromin az eredeti neve. Én azt a gyógyszert kipróbáltam egereken – ezek klasszikus próbakísérletek. Tehát meghatározod a toxikus dózisát az anyagnak, és a toxikus dózisnál kisebb mennyiséget adsz be az egereknek. Utána besugárzol egy halálos dózist. A kontrollcsoport természetesen ott van, beteg lesz és elpusztul két hét alatt. A kezelt csoport szintén beteg lesz, de nem olyan súlyos a betegség, és egy bizonyos számú – mondjuk százból ötven – egér meggyógyul. Tehát 50 százalékos a védőhatás. Ennél az anyagnál az első kísérleteknél körülbelül 60–70 százalékos védőhatást kaptam. Ez persze nagy szó volt! A főnököm abban a pillanatban hívta az újságírókat, nagydobra verte, hogy mi felfedeztünk egy új sugárvédő anyagot, ami 60 százalékban védi az állatokat a pusztulástól. Megjelent a rádióban, sajtóban, de aztán megjelent a katonaság is, ne mondjam kik, és jól lekapták a főnökömet, hogy az ilyen dolgokat azonnal be kell jelenteni nekik! A további kísérleteket már úgy folytattam, hogy közösen csináltuk a bukaresti sugárbiológiai intézettel, amit a katonaság vezetett.
– Szakértőként hogyan élte meg a csernobili katasztrófát?
Csernobillal kapcsolatban nem volt szükség a Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratórium közvetlen közbelépésére. Tudniillik a sugáregészségügyi intézet foglalkozik ezzel – tehát a levegő, a vizek, az élelmiszerek szennyeződésével. Mi közvetetten értük meg Csernobilt. Nagyon sok ember jelentkezett nálunk a radioaktív jódnak a pajzsmirigyben való felhalmozódásának problémájával. Mi annyit csináltunk, hogy elvégeztük ezeket a jódfelhalmozódási méréseket, de nem foglalkoztunk a lakosság sugárterhelésével. Ezen kívül felvilágosítást nyújtottunk az embereknek. Megtörtént a csernobili robbanás, megtörtént a felhő kimosása eső és egyebek révén, tehát rengeteg radioaktív cézium, stroncium hullott ki a növényekre, azokat megették az állatok, aztán ezen az „útvonalon” bekerült a mi szervezetünkbe. Felhívtuk a lakosság figyelmét arra, hogy hogyan lehet a kálium jodid pasztillákat használni, meddig lehet használni, meddig érvényesek. Effektíve csak tanácsokkal és pajzsmirigy-jódfelhalmozódási mérésekkel kapcsolódtunk Csernobilhoz.
– Sugárbiológusként számos elismerésben részesült. Nyugdíjba vonulásának évében, 1998-ban az MTA külső tagjának választották. Melyik elismerést tartja pályafutása megkoronázásának?
– Mindenféleképpen az MTA azon határozatát, amely alapján felvettek a külső tagok közé. Egyáltalán nem számítottam erre. Eszembe sem jutott, hogy én az MTA tagja lehessek. Azt hiszem, egyedüli vagyok az MTA történetében, aki levélben nagyon finoman megmagyaráztam, hogy a magyarországi országos intézet három igazgatója közül – akiktől tanultam – egyik sem akadémikus, így aztán hogyan lehetnék én az? Erre azt a választ kaptam, hogy a munkásságom alapján elértem a küszöböt.
A munkásságot úgy értékelik, hogy megnézik kik idéztek az irodalomban, és hogy a tudományos dolgozataid milyen impakt-faktorral rendelkeznek. Azt hiszem 50-es impakt-faktor a határ, nekem ez megvan, és az MTA biológiai osztályának akkori főnöke, Szabó István Mihály és az itteni egyetem professzora, Kiss István javasolt a kitüntetésre. Megnyugtattak, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, mert elértem a küszöböt, és megérdemlem ezt a kitüntetést. Óriási megtisztelés, és magasan ezt tartom tudományos pályafutásom megkoronázásának. Bár a vívásban a világ legjobb 10 embere között voltam, tudományos téren pedig távolról sem vagyok a világ legjobb ezer sugárbiológusa között, az én számomra mégis ez a legnagyobb megtiszteltetés.
– Nyugdíjba vonulása után is tevékeny személy – például az Erdélyi Múzeum-Egyesület berkeiben. Mivel foglalkozik a visszavonult Uray Zoltán?
– Az EME közvetlenül a ’89-es események után alakult meg, és az volt a célja, hogy az erdélyi magyar tudományosságot megfelelő rangjára emeljük. Tudományos gyűléseket szerveztünk, megszerveztük a szakosztályokat. Ezek mellett népszerűsítő előadásokat tartottunk magyar nyelven. Magyar nyelven akartunk tudományos dolgozatokat írni, magyar nyelven tudományos könyveket kiadni. Ebben a mozgalomban én immár 22 éve aktívan részt veszek. Az EME természettudományi szakosztályának 8 évig voltam az elnöke, és körülbelül 12 évig vezetőségi tagja magának a mozgalomnak. Úgyhogy szívvel lélekkel ott voltam az elmúlt 22 évben, és megtettem mindent, ami emberileg megtehető, hogy a magyar tudományosságot magas színvonalon reprezentáljuk. Emellett tagja vagyok a Kolozsvári Akadémiai Bizottságnak (KAB), ahol vezetem a sugárbiológiai munkarészleget. Igyekszem a munkámat úgy végezni, hogy minden évben egy-két nagyon jelentős magyar tudóst meghívjunk, hogy tanuljunk tőlük tudományművelést, színvonalat és kapcsolatokat építsünk ki velük.
– Hobbijai között szerepel a zene is.
– Minden embernek a szakmája mellett van egy hobbija. Az egyik osztálytársam, jó barátom György Zsolt bevezetett a zene világába. Románia egyik legnevesebb dzsesszkommentátora és -zongoristája volt. Zsolt majdnem minden vasárnap jött a legújabb lemezeivel és magyarázta, bemutatta őket. És megszerettem a dzsessz-zenét. Nekem is körülbelül 150–200 lemezem van. Amikor egy kicsi időm, alkalmam van, felteszek egy lemezt, meghallgatom, vagy a barátaimmal meghallgatjuk.
A zene mellett a festészet is nagyon közel áll hozzám. Valahogy úgy alakult, hogy az Onkológiai Intézetben elég kevesen voltunk magyarok. És a magyar művészek – színészek, festők, grafikusok – engem hívtak fel, ha gondjuk volt, hogy „Zoli, tudsz segíteni?” Persze, hogy segítettem. Így aztán baráti kapcsolatom alakult ki a művészekkel. Gy. Szabóval, Benével nagyon jó barát lettem. Ez a barátság oda vezetett, hogy elhívtam őket egy-egy előadást tartani az onkológiára. És ma is, amikor lehet, elmegyünk kiállításokra. A könyvespolc alsó szintje csak művészeti albumokkal van tele.
– Sok-sok érem és jeles tudományos eredmény mellett tartalmaz-e a 80 év valami olyant, ami jelentősen befolyásolta az életútját és utólag másképpen döntene?
– Megismételném azt a mondatomat, hogy úgy érzem, a nagyon szerencsés emberek közé tartozom. A vívás által elértem azt, hogy bejárhattam Európát; azt a sportot, amit szerettem, magas színvonalon űztem; szakmailag is meg vagyok elégedve azzal, hogy idekerültem – igaz, szerencsés körülmények között jutottam el a sugárbiológiához. De itt is ismertté váltam, és boldog embernek nevezhetem magam.
KOVÁCS HONT IMRE
Szabadság (Kolozsvár)

2011. október 17.

RMDSZ: nincs titkos egyezség a PDL-vel Marosvásárhelyen
Cáfolta hétvégi sajtótájékoztatóján Kelemen Atilla, az RMDSZ Maros megyei elnöke azokat a sajtóinformációkat, miszerint a szövetség olyan titkos egyezséget kötött a PDL-vel, melynek értelmében az alakulat 2012-ben Dorin Florea jelenlegi polgármestert támogatná, cserében pedig a demokraták Lokodi Edit Emőkét segítenék abban a törekvésében, hogy megőrizze a megyei önkormányzat élén betöltött tisztségét. Marosvásárhelyen nem csak újságírói, RMDSZ-berkekben is egyre hangsúlyosabban terjed a hír, miszerint az érdekvédelmi képviselet felső vezetői politikai alkut kötöttek volna koalíciós partnereikkel.
„Én nem tudok erről az alkuról, mely a polgármesteri tisztség megbundázását célozná. Nem is akarunk ilyesmibe belemenni, de erről mind a PDL vezetőit, mind Dorin Floreát meg lehet kérdezni” – cáfolta a rosszindulatú pletykáknak tartott híreket Kelemen.
Mint hangsúlyozta: nem igaz, hogy az RMDSZ feláldozná Vass Leventét, akinek jelölését csütörtökön este fogadta el a városi szervezet bővített választmánya. „Mi hiszünk abban, hogy Vass Levente az az ember, aki visszaszerezheti a polgármesteri széket. Ehhez megvan minden adottsága” – szögezte le a megyei elnök, aki 2004-ben maga is versenybe szállt a románság körében rendkívül népszerűnek bizonyuló, de a magyaroktól is jelentős mennyiségű szavazatot szerző Floreával.
A vásárhelyi szervezet elnöke, Benedek István, aki a múlt heti szavazáson megvallása szerint semlegesen szavazott a Vass Levente és Csegzi Sándor közötti választáson, most kijelentette, hogy éppen egy ilyen jelöltre van szükség a változáshoz. „Meggyőződésem, hogy Vass sok román szavazót is a maga pártjára állít” – jelentette ki.
A román nemzetiségű választópolgárok „meghódításáig” az RMDSZ-nek és jelöltjének a másik két magyar alakulattal kell kiegyeznie.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, amely lényegében Vasst javasolta, a hét végén már bizonyos feltételekhez kötötte a fiatal orvos-politikus támogatását. „Teljesen természetes, hogy feltételeink legyenek – nyilatkozta lapunknak Jakab István megyei elnök. – Viszont nem a tisztségek képezik az alku tárgyát, hanem a jelölt programja”. Jakab szerint Vass Leventének, azon túl, hogy jó városgazdának kell bizonyulnia, mindenképpen az RMDSZ eddigi jelöltjeinél vagy tisztségviselőinél hangsúlyosabban fel kell vállalnia a magyar közösség érdekeit.
A Magyar Polgári Párt, melynek a képviselői a múlt héten még azt hangoztatták, hogy semmiként nem tudnak felsorakozni egy RMDSZ-es pártkatona mögött, csak azzal a feltétellel állnának ki Vass mellett, ha ő megméretkezik és megnyeri a magyarság körében szervezett előválasztásokat. „Közös jelöltet csak előválasztások után tudunk támogatni. Akkor is csak abban az esetben, ha felvállalja a programunkat, és a szavazólapon meg rajta lesz mindhárom alakulatnak a jelvénye” – kötötte ki Kiss István, a szervezet országos alelnöke.
Kérdésünkre, hogy vállalna-e egy esetleges közös megmérettetést, Vass Levente úgy vélte, erről még korai tárgyalni. Kelemen Atilla RMDSZ-elnök azonban határozottan kijelentette, hogy „a szövetség ajánlata az, hogy a másik két párt is mérje fel jelenlegi erejét és sorakozzon fel az RMDSZ és Vass Levente mögött”.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

2012. február 11.

A kollektivizálásról
A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság legutóbbi találkozóján László Márton történész jól dokumentált, érdekes és figyelemre méltó előadást tartott A vidéki társadalom és gazdálkodási mód átalakítása 1949-1962 között címmel. Az előadás írott anyaga több mint hatéves munka eredménye, amely fiatalok és idősek számára egyaránt érdekes, tanulságos olvasmány lehet.
A vidéki társadalom állami függésbe kényszerítése
A tanulmányozott 13 év alatt a hatalom érvényesítette a kommunista ideológiát: megszüntette a társadalmi és vagyoni egyenlőtlenségeket, minek következtében újratagolódott a vidéki társadalom. Addig volt: földműves, gazda, nagygazda. A kommunista felosztás szerint: nincstelen, szegény-, középparaszt, kulák. A kulák az akkori hatalom ellensége volt, mert vállalkozása volt, fizetett munkaerőt alkalmazott, sok földje volt. És mivel nem tűntek el egyik napról a másikra, ún. osztályharc alakult ki. 1947-ben megalakították a napszámosok szakszervezetét a kulákok ellen. Következtek az erőszakos fellépések, mint a kulákok “leleplezése”, “korlátozása”, gyerekeik tanintézményekből való eltávolítása. Növelt gazdasági terheket róttak ki rájuk a “földfelajánlással”. A helyi közigazgatás vezetői párthű nincstelen és szegényparasztok lettek, akik vakon hajtották végre a parancsokat. A vidéki társadalom állami függésbe kényszerült. 1950-1951-ben a tűzifa- kiutalást miniszteri határozattal szabályozták: előbb tüzeljék el a kukorica- és napraforgószárat, csak utána kapnak tűzifa-kiutalást. Az eredmény: a kétségbeesett emberek eltüzelték kerítéseiket, a fahidakat, a fakorlátokat. Megtiltották a háztájiban tartott állatok levágását. A tulajdonosok nem rendelkezhettek szabadon saját javaikkal. Így a gazdák berendezkedtek az önellátásra, a vidéki társadalom modern jobbágysorsra jutott. Az akkori hatalom érvényesítette totalitárius szemléletét, mindent ellenőrzés alá vont. A munkaerőt az “önkéntes”, a “hazafias” munka bevezetésével vonta ellenőrzése alá, az állampolgárok anyagi javait az “önadóval”, a “földfelajánlással”, amelynek következménye volt a rendszeres és tudatos leszegényítés. A mezőgazdaság jövedelmét az iparosításra fordították, ennek érdekében tagosították a földeket, gépesítettek egyes mezőgazdasági munkálatokat.
Tömeges kollektivizálás gyilkosságokkal is
A termőföld állami tulajdonba került, a mezőgazdasági termelést állami ellenőrzés alá vonták. Olyan kényszerítő módszereket alkalmaztak, mint: kényszermunka, elbocsátással való fenyegetés, rokonság meggyőzésére kényszerítés, zaklatás, fogva tartás, túszejtés, kilakoltatás, zsarolás. De nem riadtak vissza az erőszakos módszerektől sem: fizikai bántalmazás, kivégzés. A tömeges kollektivizálás időszakában egy-egy nagygazda házát foglalták le székháznak. Megyénkben a kollektivizálás során a következő személyek vesztették életüket: Vadasdon 1949. augusztus 7-én Sántha József kántortanítót gyilkolták meg. Nyárádszeredában 1949. augusztus 9-én Kacsó István gazdálkodó veszítette életét. 1950-ben, mert nem akartak beállni a kollektívbe, további hat embert gyilkoltak meg: Vadadban (július 21.) Kiss István gazdálkodót, Mezőbodonban (augusztus 2.) Bihoreanu Viorel gazdálkodót, Marosoroszin (augusztusban ) Lâlut Remus gazdálkodót, Maroslekencén (augusztus 11.) Brustur Remus polgármestert, Udvarfalván (augusztus 13) Nagy László gazdálkodót, Mezőszilváson Grindean Ioant. Márkodon egy férfi a kollektív gazdaságban megölte a brigádos fiát. Vadadban 1953-ban egy kulák öngyilkosságot követett el kilépési próbálkozása után. Maros megyében 1950 októberéig 39 kollektív gazdaság alakult, az ingatlanelkobzások nyomán károsult családok száma 52 volt.
Kollektivizálás elleni megmozdulások
Talán kevesen tudják, hogy 1950 szeptemberében a volt Kis-Küküllő megyében, Radnóton, Oláhsályin, Oláhkocsárdon, Kincsesen voltak megmozdulások, amelyek kisebb mértékben kihatottak Kutyfalvára, Kerelőre, Kerelőszentpálra. 1950 szeptemberében a volt Háromszék megyében is kollektivizálás elleni tiltakozások voltak. A megmozdulások nyomán nagyon sok személyt egyszerűen elvittek ismeretlen helyekre. 1951-ben kollektívellenes tüntetés zajlott Marosvásárhelyen is, a pártszékház előtt. A kollektivizálási kudarc miatt 1951 szeptemberében leváltották a Maros Magyar Autonóm tartomány pártbizottságának titkárát, Nagy Mihályt és a mezőgazdasági ügyekért felelős titkárt, Danescu Petrut. A hatalom 1953-1958 között a mezőgazdasági társasok szervezését helyezte előtérbe. 1958-1962 között a közös gazdaságokat átszervezték kollektív gazdaságokká. 1961. augusztus 28-án leváltották Csupor Lajost, a tartományi pártbizottság elsőtitkárát, az ok: lemaradás a kollektivizálásban. 1962-ben, a kollektivizálás befejezésének évében 17 ezer agitátor és 3 ezer helyi képviselő vett részt a kollektivizálásban.
A kollektivizálás társadalmi-gazdasági következményekkel járt: az ország lakosságának 70%-a vidéken élt, jórészt önellátóak voltak – ezek állami függőségbe kerültek, megkezdődött az elvándorlás vidékről, csökkent a vallásosság, egyes egyházi ünnepek eltűntek, a fonó, aratóbál stb. megritkult és megváltozott az értékrend.
Kilyén Attila
Népújság (Marosvásárhely)

2012. június 7.

Különböző érdekek
Kampányzárót tartott az MPP marosvásárhelyi szervezete
A Mihai Eminescu Ifjúsági Házban tartotta kampányzáró rendezvényét a Magyar Polgári Párt marosvásárhelyi szervezete. A rendezvényt ének, szavalat és tánc színesítette. Beszédet mondott a rendezvény díszvendége, Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke, az MPP tiszteletbeli elnöke, Benedek Imre, az MPP marosvásárhelyi polgármesterjelöltje, Kiss István, az MPP alelnöke, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Bíró Zsolt, az MPP megyei tanácselnökjelöltje.
A beszédek lényege a nemzeti összetartozás, a demokratikus értékek képviselete, a változás szükségessége, illetve a választás szabadságának szükségessége volt.
Este tíz óra körül került sor a sajtótájékoztatóra Kövér László magyar házelnökkel és Benedek Imre polgármesterjelölttel. Benedek Imre szerint nehéz kampányt tudnak a hátuk mögött, és kijelentette, amit felvállaltak, meg tudják valósítani: megváltoztatni, ami van, kereszténydemokrata elveket vallva vissza akarja állítani a demokráciát. Azt üzente vetélytársának, hogy megvalósítja programját vele vagy nélküle. A többségnek azt üzente, hogy demokratikus jogokat kíván, és ne féljenek az autonómiától, mert ők nem az orvosi szenátusáéhoz hasonló autonómiát akarnak, hanem azt, hogy a törvényeket betartva Marosvásárhelyen legyen önálló magyar orvosi kar.
A kérdésre, hogy miként kommentálja a román miniszterelnök kijelentését, amely szerint adott esetben, illetve úgymond felelőtlen viselkedés esetén akár persona non gratának is nyilváníthatják, Kövér László azt mondta: – Bizonyára jogában áll egy más európai uniós állam polgárát is kiutasítani a területéről, ha az megsérti Románia törvényeit. Nekem nincs tudomásom arról, hogy amióta ide járok, egyszer is megsértettem volna Románia törvényeit, és szándékomban sem áll, sem most, sem a jövőben. A felelőtlen viselkedés minősítés erkölcsi és politikai, nem jogi, ezzel tehát nem tudok mit kezdeni, és nem is akarok erre reagálni, természetesen felelősségem teljes tudatában és ehhez méltón igyekszem viselkedni. De mindaz, amit mondok és teszek, nem kell okvetlenül tessék Ponta miniszterelnök úrnak. A politika már csak ilyen: különbözőek vagyunk, különböző értékrendeket vallunk, különbözőek az érdekeink is, és ennél fogva nem mindig értünk egyet.
Borbély László kijelentésére, aki szerint Kövér László erdélyi kampánya Budapest számára is kényelmetlen lehet, azt válaszolta: – Borbély úr engedje meg az otthoniak számára, hogy eldöntsék, az én itteni szereplésem kinek tetszik és kinek nem. Úgy általában véve, hogy előnytelen lenne Magyarország vagy Budapest számára, ezt így kijelenteni politikai melléfogás. Amikor most vagy négy évvel ezelőtt is a Magyar Polgári Párt rendezvényein fölszólaltam, tartózkodtam attól, hogy az RMDSZ politikáját általában véve, különösen egyes személyekre nézve minősítsem. Úgyhogy ezt most sem fogom megtenni. Nyilvánvaló, hogy nem az RMDSZ kampányában veszek részt, ők nem is hívtak, ez kifejezi a köztünk levő elég nagy távolságot.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

2012. augusztus 24.

Sikeresen debütáltak a székelyek Balatonfenyvesen
Sepsiszentgyörgy – a vártemplomi IKE által – idén először képviseltette magát a Kárpát-medencei Magyar Református Fiatalok V. Találkozóján, melynek 2012. augusztus 6–12. között a Balatonfenyvesi Református Gyermek- és Ifjúsági Üdülő adott otthont.
Nagy örömmel fogadtuk a hírt, miszerint Bellai Zoltán kaposvári lelkipásztor, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöki főtanácsosa igent mondott a bejelentkezésünkre. Sejtettük, ha sikerül elmennünk, számos felejthetetlen élménnyel térhetünk majd haza. Egyedül az útiköltség miatt aggódtunk. Ottlétünk (étkezés és szállás) jóval fél áron alul kínáltatott, de az útiköltséget nekünk kellett megoldanunk – és sikerült végül támogatókat találnunk. Egyházközségünk mellett a Bertis, Compact, Cosys, Hajnó, Erdélyi csárda, AMK cégeknek, Gecse Olga, Kiss István, Szabó Zoltán, Száraz Béla, Balogh János, Gerendi Attila magánszemélyeknek köszönjük, hogy ott lehettünk. E találkozóra még Felvidékről, Kárpátaljáról, Délvidékről, a Partiumból (Szilágyságból), Somogyból érkeztek többségben középiskolás korú magyar fiatalok, felnőtt kísérőikkel együtt mintegy kétszázan. Az idei egyhetes együttlét mottóját Krisztus búcsúbeszédének pár szava képezte: Nem ti…, hanem Én! (Jn 15,16). Az igetanulmányok sorát Steinbach József dunántúli püspök nyitotta meg, a hét többi napján pedig a csoportokkal együtt érkező lelkipásztorok szolgáltak, az előadások mindegyikének építő jellege volt. A Ráckeresztúri Drogterápiás Otthon lakóinak történeteit megdöbbenve hallgatták végig a fiatalok: azt, hogy milyen rövid és kilátástalan élet vár rájuk akkor, ha nem tudnak határozott nemet mondani a drogfogyasztás lehetőségének, mely veszélynek leginkább ők vannak kitéve. Esténként a résztvevők egy-egy csoportja saját szülőföldjének múltját és jelenét mutathatta be. Csütörtök este huszonegy fős csoportunk Székelyföldet, Sepsiszentgyörgyöt, vártemplomi egyházközségünket ismertette. Bemutatkozásunkat pantomimjátékkal színeztük, ami nagy sikernek örvendett. Az est csúcspontja volt, amikor közösen – a meghatódottságtól sokan könnyes és reszkető hangon – elénekelhettük a székely himnuszt. Természetesen kivettük a részünket a napi sporttevékenységekből, balatoni fürdőzésekből, élményszínház és táncház megszervezéséből, kirándulásokból is. Az együttlét úrvacsorai istentisztelettel zárult, és a szervezők reménysége szerint ki-ki azzal az örömmel indulhatott haza, hogy jövőre ismét találkoznunk kell.
BUCSI ZSOLT TAMÁS
vártemplomi beosztott lelkipásztor

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. február 8.

Székely nép vagy székelyföldi magyar kisebbség?
Mi teszi indokolttá annak vizsgálatát, hogy a székely nép fogalma napjainkra már letűnt történelmi kategória, vagy ma is létező, élő és cselekvésre kész közösség?
Először is a székely nép nehéz, szinte reménytelennek mutatkozó mai helyzete és ennek jövőbeli kilátástalansága. Amennyiben a jelenlegi folyamatok nem vesznek gyökeres és radikális fordulatot, akkor néhány évtized leforgása alatt megvalósul az „erdélyi magyar nemzeti közösség homogenizálódása”, azaz a Székelyföld szórvánnyá változtatása. Ez lesz az ára a székelykérdés elbagatellizálásának, kisebbségi (a szó közjogi és nem a számbeli arányosság értelmében) kérdésként kezelésének, más szóval a székely nép beolvasztásának, átalakításának „székelyföldi magyarsággá”.
Ez természetesen egyet jelent a székely népnek mint történelmi, etnikai és kulturális közösségnek a végleges felszámolásával. A kérdés eldöntése abból a szempontból is sürgető, mivel ez alapvetően befolyásolja, sőt meghatározza és behatárolja a székelyföldi politizálás stratégiáját és a kivitelezés során bevethető eszközöket! Kissé leegyszerűsítve a kérdést, arról van szó, hogy „székelyföldi magyar kisebbségként” vagy pedig a „Székelyföld őstelepes népeként”, más szóhasználattal, nemzeti kisebbségként, vagy önálló múlttal, önigazgatási gyakorlattal rendelkező népként hirdetjük-e meg autonómiaigényünket, azaz önrendelkezési akaratunkat.
Kisebbségi politizálás vagy önrendelkezési stratégia?
Lehetséges stratégiák egy államon belüli kisebbségnek (a romániai magyarságnak) mint nemzeti közösségnek a fennmaradása és közösségi jövője megteremtése érdekében. Hogy egy államon belüli számbeli kisebbség melyik utat választja, az mindenekelőtt attól függ, hogy az illető közösség milyen történelmi feltételek mellett jutott számbeli kisebbségi helyzetbe, de a döntő az, hogy saját magát hogyan határozza meg! Az emberi és egyéni kisebbségi jogokra építő stratégia (kis lépések stratégiája, vagyis a lassú beolvadás vagy aránylag fájdalommentes felszívódás stratégiája) fő eszközei az egységes politikai képviselet, a parlamenti jelenlét és a kormányzati tényezővé válás, egyszóval szerves beépülés az adott ország politikai kultúrájába és gyakorlatába. Kik vehetik ezt igénybe?
Ez az út mindenekelőtt a bevándorló kisebbségek számára kecsegtet sikerrel. Ennek a stratégiának megfelel az erdélyi magyar nemzeti közösség, kisebbségi jogok, egységes magyar képviselet, székelyföldi magyarság, „regionális tudat”, erős parlamenti képviselet, kormányba lépés stb. fogalma. Fő jellegzetessége, hogy folyamatos harcot jelent a többségi hatalommal, és jellege az erőviszonyok helyzetétől függően húzd meg, ereszd meg folyamat.
Ezzel szemben az önrendelkezési jogra építő stratégia az illető ország területén őshonos, erős és öntudatos népi-nemzeti közösségek számára járható és eredménnyel kecsegtető út. Legfőbb eszköze az illető őshonos nép erős nemzeti önazonosság-tudatára, önkormányzati, kulturális (vallási) elkülönülésére, önigazgatási hagyományaira és gyakorlatára építő közösségi akarat kinyilvánítása és közösségi fellépés ennek elérése érdekében, ha kell, áldozatok árán is. Kik vehetik igénybe? Mely közösségek számára járható ez az út? Mindenekelőtt az illető országban élő vagy oda csatolt területek őshonos közösségei számára, melyek önmagukat népként határozzák meg. Eme stratégiának megfelelő fogalmak: „székely nép”, „székely nemzet”, társnemzet, népek önrendelkezési joga stb.
Fő jellegzetessége, hogy a magát népként meghatározó közösség önakaratából táplálkozó és önerejére támaszkodó egységes fellépéssel próbálja célját, területi önigazgatását, függetlenségét elérni, a népek számára nemzetközileg elismert önrendelkezési jogára támaszkodva. Míg utóbbi, a „népstátus” az összetartozás, a saját közösségi értékeink ismeretére, azok megóvására, közösségi jövőnk iránt érzett felelősségtudatra mint erkölcsi értékekre és ezek parancsára alapoz, addig az első (felolvadás-beolvadás) az anyagi érvényesülést, a közösségi értékek mellőzését, a kisebb ellenállás irányába való sodródást, a liberális életfelfogást mint erkölcsi értékeket helyezi védőpajzsként maga elé. Azzal is számolnunk kell, hogy míg a „népstátus” megtartása és erősítése mindenekelőtt a közösség évezredeken át felhalmozódott belső tartalékain alapszik és azok felszínre hozásával erősíthető, addig a felolvadás-beolvadás folyamata kívülről vezérelt, külső források és külső erők bevonását teszi szükségessé, és ezek hatásában bízik (lásd uniós polgári kezdeményezés).
A diktatúra megszűnését követő, több mint két évtized tapasztalata azt mutatja, hogy a romániai magyar politikai elit és értelmiség – megalkotva az egységes erdélyi magyar nemzeti közösség fogalmát – mereven ragaszkodik ennek koncepciójához és az erre felépített „kisebbségi politizáláshoz”. Ha úgy tetszik, közismert nevén a „kis lépések stratégiájához”, vagyis a maga „egységes nemzetállami” koncepciójához. Ezen belül tudomást sem akar venni a székely közösségnek mint „népnek” a létéről. 1990-től vizsgálva az erdélyi magyar politikai életet, majd 2003-as megalakulásától figyelemmel követve a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) tevékenységét, sorsát a 2010. november 19-ei budapesti ülésig, továbbá mai helyzetét, világosan kirajzolódik, hogy „a kis lépések stratégiájában” mint egyedüli célravezető elképzelésben lényegi egyetértés uralkodik, és eredményes együttműködés jött létre a hazai magyar politikai pártok, a magyarországi politikai hatalom, valamint a hozzájuk igazodó egyházak és civil szerveződések körében.
Az is nyilvánvaló, hogy ez az egyetértés egyértelműen hátrányos helyzetet teremtett a székely közösség számára, már-már székelyellenes összefogást eredményezve. Ennek az egyetértésben született stratégiának a kifejezése és megnyilvánulása volt a 2011-ben rendezett népszámlálás szégyenteljes, nemzetáruló propagandája, amelynek során arra biztatták, sőt hazugságokkal ijesztgették a székelyeket, hogy tagadják meg „székely magyar” önazonosságukat, és vallják magukat csak magyarnak. Izsák Balázs SZNT-elnöknek ebben a szégyenteljes kampányban való részvételével veszítette el végérvényesen az SZNT 2003-ban kinyilvánított közképviseleti jellegét, és vált végérvényesen a Magyar Polgári Párt szatellitszervezetévé.
Ennek a politizálásnak a legnagyobb, mondhatni történelmi vesztese maga a székely nép, hisz történelmi lehetőségét szalasztotta el annak, hogy statisztikailag felmutassuk a székely népet. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a magatartás és az említett erők összefogása volt tetten érhető az erdélyi magyar politizálás minden olyan mozzanatában, mely felcsillantotta a reményét annak, hogy a székelykérdés kikerülhet a kisebbségi politizálás tárgyköréből, és elindulhat az önrendelkezési jogra építő, közösségi akaratot érvényesíteni szándékozó, önálló székely politikai küzdelem.
Kik is a székelyek?
2003-ban az SZNT-t azzal a gondolattal hoztuk létre, hogy kiemelje a székelykérdést a kisebbségi politizálás tárgyköréből, és elindítsa a népek önrendelkezési jogára építő, önálló politizálás útján. Sajnálatos módon 2008-tól kezdve fokozatosan adta fel a szervezet a megkezdett önrendelkezési stratégiáját, és lépett rá lassan a kisebbségi politizálás RMDSZ-es útjára. Ez a fordulat végérvényesen 2010-ben, az SZNT budapesti ülésén vált nyilvánvalóvá, majd teljesedett és csúcsosodott ki a 2011-es népszámlálási kampány során, a székely nép létének nyílt tagadása formájában. „Ha mi magunkat székelyeknek mondjuk – vagy valaki csak így emleget minket –, ezzel csak arra az erkölcsi, nemzeti és népi jelentésre teszünk külön hangsúlyt, amelyet nekünk ez a szent név jelent: magyar” – szerepel az SZNT 2010. november 19-én, Budapesten született határozatában.
„Székely vagyok, annak a népnek a fia, amely Urunk születése után a negyedik században az ősi Dácia területén telepedett meg, és amely ma az Erdélyi Fejedelemségben él” – írta Kőrösi Csoma Sándor, a világhírű székely tudós 1825. január 28-án Kennedy századoshoz, a brit alakulatok parancsnokához írt bemutatkozó levelében. Mi sem mondhatunk mást, hisz számunkra a népi emlékezet nem csak hit, de bizonyosság is. A szkíta–hun származástudat családi örökségként él ma is minden székely családban. A székelység tudja, hogy a Kárpát-medence őstelepes népe. Mindezek felidézését elégségesnek tartom ahhoz, hogy ne legyen kétséges, a székelyek jogosan határozták meg önmagukat népként (nemzetként a fogalom akkori értelmében), és nevezték dokumentumaikban szülőföldjüket, a Székelyföldet „a mü országunknak”. Ez az önmeghatározás szervesen illeszkedett az akkori Magyarország, a Szent Korona országának jogrendjébe, az országszervezés koncepciójába. A székely nép léte tehát a 20. század elején még történelmi valóság: az 1890-ben Csomafalván rendezett népszámlálás során például 62-en magyarnak, 2400-an székelynek vallották magukat.
Orbán Dezső így vall a székelyekről Székely Gesta című írásában: „A székely nép történelme folyamatos harc a megmaradásért és hihetetlen véráldozattal járó küzdelem a szálláshely, a szabadság megtartásáért, a mindenkori központosító hatalommal és idegen hódítókkal szemben.”
Egy ezeréves és annál régebbi időkre visszanyúló múltat akar felejtetni, közösségi önazonosság-tudatot lerombolni a nemzeti egység jelszava mögé bújtatott politikai érdek. A folyamat érdekessége és sajátossága, hogy ebben a törekvésben segítő partnerként jelenik meg a magyarországi politika. Orbán Dezső Székely Gestájában keserűen állapítja meg: „Keserűség fogja el a székely embert, ha az elmúlt 1000 év együttélési tapasztalataira gondol, és próbálja számba venni a kölcsönösség alapján az egymást segítő gesztusokat. A székely nép az elmúlt ezer esztendő során mérhetetlen áldozatokat hozott a magyar állam védelme és fenntartása érdekében. Ezzel szemben magyar részről nemhogy semmit nem kapott, hanem úgy bántak vele, mint a mostohagyerekkel, teljesen megfeledkezve arról, hogy a székely nép a magyar államnak talán legfőbb tartóoszlopa volt, és ha ez elsorvad, annak kárát az egész ország megérzi”.1 Az első világháború végén még feléledt a felismerés, hogy a székelykérdés megoldásának kulcsa az önálló Székelyföld és ennek politikai jogalanya maga a „nemes székely nép” (Székely Nemzeti Tanácsok megalakítása, Rugonfalvi Kiss István, Páll Árpádék, Urmánczy Nándor stb.). Magyar politikai támogatás, sőt ellenséges magatartás következtében (a Székely Hadosztály hátbatámadása és lefegyverzése) természetesen gyorsan kifulladtak. „A magyar nemzetet nem a vér, nem a nyelv, nem az államiság teremtette meg, hanem egy merőben szellemi tényező” – vallotta Joó Tibor 1939-ben. Ennek szellemében született meg a Magyarok VII. Világkongresszusán elfogadott meghatározás, mely megadja a székely nép méltó helyét a magyar nemzet testében: „3.1. A magyar nemzet a Szent Korona közjogi rendje szerinti államot megalkotó nép. A magyar néppel egymást kiegészítő, mellérendelő viszonyban él az ugyancsak magyar anyanyelvű, határőrző székely nép, amelynek tagjai születésüknél fogva nemességet élveztek.”2
Mi a helyzet ma, 2012-ben, a 21. század elején? Létezik-e ma a székely nép fogalma mai értelmezésben mint önmagát meghatározni képes, sajátos identitástudattal rendelkező, önvédelemre képes, cselekvő közösség? A kérdésre határozott igennel válaszolhatunk. A székely nép ugyan önbizalmában megtépázottan, közösségi kohéziójában gyengítetten, értelmisége és politikai vezetői által többszörösen is félrevezetett és elárult közösségként, de ma is létező valóság. A mai Székelyföld 10 ezer négyzetkilométer kiterjedésű területén a 808 739 lakosból a 2002-es népszámlálás alkalmával 609 739 vallotta magát magyar nemzetiségűnek (75,33 százalék) és 175 787 román nemzetiségűnek (21,73 százalék). A székelyek hun eredetét először a 18. században kérdőjelezték meg. Célja megfosztani a székely népet történelmileg kialakult, ősidők óta lelki táplálékként szolgáló ősi önazonosság-tudatától. Sajnos ez a szervezett tudatrombolási folyamat napjainkban is tart. Fő zászlóvivői az úgynevezett „elismert”, a Magyar Tudományos Akadémiához kötődő és a finnugrizmuson nevelkedett történészek, az oktatás irányítói, a szellemi életbe egyre nagyobb szerepet játszó liberális szemléletű internacionalisták, a politikai élet irányítói, az írott és elektronikus sajtó és sok esetben az egyházi szereplők.
Érdemes megvizsgálni azt is, hogyan lát minket a hivatalos magyar politika, a magyar állam. Mennyire illeszkedik ez a magatartás és megnyilvánulás a 2010/XLV. törvényben foglaltakhoz? Az alábbi idézet önmagáért beszél. Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság volt elnöke 2010. október 18-án Traian Băsescu román államfővel tartott sajtótájékoztatóján Bukarestből üzent nekünk, határon túliaknak, és az alábbi kijelentést tette: „Arra biztatom a romániai magyar közösség tagjait, hogy elsősorban jó állampolgárként tartsák tiszteletben a szabályokat, gyermekeiket neveljék rendre, legyenek jó adófizető polgárok, és ezek alapján várhatják el az őket megillető kisebbségi jogokat…” Az SZNT néhány tisztségviselője akkor nyílt levelet fogalmazott meg, melyet eljuttatott a budapesti elnöki hivatalba. Ebből egy idézet: „Tisztelt Elnök Úr! Emlékeztetjük, a székelység nem Romániába beszivárgott nemzeti kisebbség, melynek tagjai kisebbségi jogokért kellene folyamodjanak, hanem szülőföldjén őshonos, ma is többséget alkotó NÉP, mely a magyar nemzet részének tekinti magát, és élni akar a népeket megillető önrendelkezési jogával!”3 (A történelmi igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy Izsák Balázs SZNT-elnök elutasította a levél aláírását.) Jó úton jár-e a magyar nemzetpolitika, ha a hivatalos állampolitika szintjére emeli a székely nép önazonosság-tudatának gyengítését, veszélybe sodorva ezáltal önrendelkezési esélyeit?
Nézzünk szét itthon, Erdélyben és a Székelyföldön. A székelyföldi szellemi élet egyik, ma is jelesnek tartott képviselője, a Székelyudvarhelyen élő dr. Hermann Gusztáv Mihály történész fennen hirdeti, hogy a székelységnek van egy úgynevezett „virtuális (képzeletszülte) múltja” (a szkíta–hun eredet), és mellette létezik a valós, melyről ugyan semmit sem tudunk, de mindenként valami sárba ragadt, a honfoglaló magyarsághoz tapadt, Erdélybe betelepített népesség lennénk.4 Tulajdonképpen ez a szemlélet dominál a mai szellemi életben és az oktatásban. Hogy ez a népesség hogyan volt képes saját írást alkotni, önigazgatásra alkalmas sajátos jogrendet, katonai és adminisztrációs szervezetet létrehozni, és évezreden át működtetni, arról nem beszél a szerző. A fontos számára „a mítosszal való leszámolás”, az egészséges nemzeti önazonosságtudat lerombolása, sárba tiprása. Megkockáztatom, hogy a székely társadalom értékvesztésének, elbizonytalanodásának, jelenlegi, kilátástalanságot tükröző állapotának előidézésében legfőbb tényező a saját, értsd székely önazonosság-tudattal rendelkező, népe iránt elkötelezett székely értelmiség hiánya. Ennek a kérdésnek a megválaszolása talán a legbonyolultabb az összes tényező között. Miért nincs, ha volt, hová lett, ha meg van, miért hiányzik belőle az elkötelezettség, a tisztánlátás? Ha nincs, milyen módszerekkel lehet újratermelni és csatasorba állítani?
A politikai és közéleti megnyilvánulások
Izsák Balázs SZNT-elnök szerint „a székelység a magyarság legmagyarabb törzse”. A kijelentés – amellett, hogy paradoxon – rendkívül irritáló lehet a magyarországiak és általában a magyarok szemében, ugyanakkora nyílt tagadása a székelységnek mint népi közösségnek. (Ha magyarabb a magyarnál, az már nem magyar, mint ahogy, ami pirosabb a pirosnál, azt már nem pirosnak hívjuk, hanem bordónak.) Ugyancsak Izsák Balázstól származik az alábbi meghatározás arra a kérdésre, hogy ma kit tekint székelynek. „Székely az, aki a Székelyföldön lakik, és magyarul beszél”. Innen már csak egy lépés annak dokumentumba erőszakolása és megszavaztatása, hogy a székely nép olyan közösség, mely egyformán őrzi magyar nemzeti és sajátos regionális önazonosságát,5 azaz a székely önazonosság tudat nem őseinktől örökölt meghatározó tudati elem, hanem a régióban tartózkodás következtében felvett tulajdonság, amely természetesen megszűnik, eltűnik a régióból (értsd a Székelyföldről) történő távozással. Így születik meg a székely nép fogalma helyett, és helyettesíti azt a politikai és közéleti szóhasználatban a székelyföldi magyarok közössége, mint bizonyos regionális önazonossági jegyekkel rendelkező, önrendelkezési jogától megfosztott kisebbség.
Ez képezte, és képezi ma is az elvi alapját a 20 éve folytatott, és egyedi lehetőségnek beállított kisebbségi politizálásnak, más néven a kis lépések politikája egyeduralkodóvá tételének. Ebből következően és ezzel az elvi megalapozottsággal mondanak le a székely nép önrendelkezési jogának követeléséről és érvényesítéséről, hisz a Székelyföld többségi lakosságát nem a székely nép, mint e terület őshonos népe, hanem a székelyföldi magyarok teszik ki. A cél visszautalni a székely önrendelkezés kérdését a kisebbségi jogok területére és ezzel a román hatalom belügyeként annak jóindulatára bízni. És történik mindez az „egységes magyar nemzet”, „az egységes erdélyi magyar nemzeti közösség”eszméjének égisze és jelszava alatt, mely éppúgy nem igaz, mint az úgynevezett „egységes román nemzetállam”.
Hogy mennyire így van, arra a 2011-es népszámlálás előtt kifejtett, összehangolt és hazugságokra alapozott, székelyellenes kampány derített egyértelműen fényt. Az elmúlt 20 év legszervezettebb és legátfogóbb, a székely önrendelkezés elvi alapját támadó, lényegében székelyellenes kampányának lehettünk tanúi. Egyetlen táborba verődtek a magyarországi, az erdélyi politikai pártok, az egyházak és a civil szerveződések jeles képviselői, a lakájsajtó teljes támogatását élvezve, hazug érvekkel beszélni rá a székelyeket arra, hogy tagadják meg székely–magyar kettős identitásukat, és vallják magukat csak magyarnak. Mindezek ellenére a székely nép múltja része történelmünknek, léte pedig mai valóságunknak. Minden közösségi megnyilvánulása azt jelzi, hogy magát a magyar nemzet részének tekinti. A kérdés csak az, hogyan értik, értelmezik, és miként értékelik ezt a kinyilvánított akaratot a felek?
Ilyen körülmények között tehát az alapvető elvi kérdés, aminek eldöntése halaszthatatlan, melynek egyértelmű megválaszolása nélkül lehetetlen székely jövőstratégiát készíteni: létezik-e ma a Székelyföld őshonos, ma is többségi lakosságát alkotó székely nép mint sajátos önazonosság-tudattal rendelkező etnikai-történelmi-kulturális, önigazgatásra és önvédelemre képes közösség, melynek önrendelkezési jogára építhető egy, a megvalósítás reményével kecsegtető jövőkép? A kérdés mind a mai napig megválaszolatlan, holott megválaszolására egyedül és kizárólagosan a székely értelmiség az illetékes, és köteles javaslatot tenni, majd a politikai vezetéssel közösen ebben népi közmegegyezést kialakítani. Ennek a kérdésnek az eldöntését a székelyekre kell bízni. Egyedül csak ők illetékesek. A felelősség tehát mindnyájunké, székely értelmiségieké. Lehet félrehúzódni, lehet értetlenséget mutatni, lehet másokra mutogatni és várni, lehet kifogásokat találni, de ez nem mentesít senkit a történelmi felelősség alól, éljen itthon a Székelyföldön vagy bárhol a világon; legyen fiatal vagy idős.
A felelősség hatalmas. A 2013-as esztendő sorsunk és jövőnk vízválasztó éve lesz. A székelység beolvasztására tett kísérletek, sorozatos lépések (szándékosan nem írtam Székelyföldet, hisz a cél a székelység, nem pedig a Székelyföld) újabb, mondhatni döntő szakaszba érkeztek. A Ponta-kormány eltökélt szándéka véghezvinni az ország közigazgatási átszervezését, előzetesen pedig lezajlik az alkotmánymódosítás vitája a parlamentben. Csak parlamenti eszközökkel ezekre döntő befolyást nem tudunk gyakorolni. Eredményes stratégia semmi másra, csak a székely nép önrendelkezési jogára építhető. Ehhez mindenekelőtt a székely népre van szükség, annak őszinte és hiteles megszólítására, az igazság nyílt és kendőzetlen képviseletére.
Fel vagyunk-e készülve mi, a székely közösség arra, hogy ezt véghezvigyük, vagy kénytelenek leszünk néhány látszatakció kifulladtával és néhány látszatengedmény elfogadásával belenyugodni felszámolásunkba? Egyet biztosan állíthatunk: nem a székely népen fog múlni. A politikusok, értelmiségiek, az egyházak és a sajtó viseli a felelősség 90 százalékát. A 2011-es összefogást kell megismételni, de ezúttal a székelyek érdekében, és nem ellenük. A nép követni fogja a menet élére álló, megválasztott vezetőit.
A nagy kérdés, hogy lesznek-e ilyen vezetők?
Jegyzetek: 1 Orbán Dezső: Székely Gesta
2 Magyarok VII. Világkongresszusa, Budapest, 2012. augusztus 16–20., Nemzetstratégiai Konferencia 3 Nyílt levél Schmitt Pál úrnak, a Magyar Köztársaság elnökének, 2010. október 21.
4 Hermann Gusztáv Mihály: Székely történeti kistükör 1848-ig (rövidebb változata megjelent a Limes 2004 (XVII). 1-2. számában)
5 Elvi nyilatkozat a SZNT történelmi folytonosságáról, Budapest, 2010. november 19.
Borsos Géza József
A szerző a Székely Nemzeti Tanács alelnöke
Krónika (Kolozsvár),

2013. április 29.

Ez az ének azért más, mert a hívő ember lelkéből jön"
A Kájoni János Egyházi Kórustalálkozót idén a gyergyóditrói egyházi kórus szervezte. A házigazdák az újfalvi, remetei, borszéki, maroshévízi, alfalvi, csomafalvi, tekerőpataki, tölgyesi, szárhegyi és három gyergyószentmiklósi énekkart fogadtak a Jézus Szent Szíve templomban.
A szombati találkozón több mint 350 csengő hangú hívőt láttak vendégül a nagytemplomban. Baróti László Sándor plébános üdvözölte a jelenlévőket, hangsúlyozva: a templomban azok énekelnek, akik Istent szolgálják, hisznek benne. „Ez az ének azért egészen más, mert a hívő ember lelkéből jön, és ez nagyon fontos” – fogalmazott a plébános, kiemelve a szentmiséket megszépítő kórustagok odaadó, fegyelmezett munkáját.
Az ünnepi szentmisét követően a kórusok egyházi énekeket adtak elő. A gyergyóújfalvi kórus Molnár Sándor karvezető irányításával énekelt; a maroshévízi kórus karvezetője Molnár Árpád, a gyergyóremeteié Bakos Károly; a gyergyószentmiklósi Örmény Plébánia kórusának Fejér Antal; a gyergyószentmiklósi Szent Miklós plébánia kórusának Puskás Emil, a tekerőpatakinak Ambrus Levente, a tölgyesinek Bartis Zsolt, az alfalvinak Kiss István, a szárhegyinek Bartalus Vince, a gyergyószentmiklósi Szent István Plébánia kórusának Király Sándor, a borszékinek Balázs Tibor, a csomafalvinak Ambrus Tibor. A házigazda gyergyóditrói kórus előadásában Bakos Ferenc irányításával hallhattunk egyházi kórusműveket. A szervezők, a ditrói római katolikus plébánia, a ditrói egyházi kórus és Gyergyóditró önkormányzata közös ebédre hívták a vendégeket a 27. alkalommal szervezett Kájoni János Egyházi Kórustalálkozó végén.
Centenáriumi zászlóval tüntették ki a ditrói egyházi kórust
A ditrói Jézus Szent Szíve-templom felszentelésének századik évfordulója alkalmából a rendezvénysorozat szervezői centenáriumi zászlóval ajándékozzák meg a település közintézményeit, a közösségért és a templomért tevékenykedő intézményeket és magánszemélyeket. A Kájoni János Egyházi Kórustalálkozón a ditrói egyházi kórus is részesült a kitüntetésben. Ünnepi beszédében az összefogás fontosságára, az egyházi kórus közösségmegtartó szerepére világított rá Puskás Elemér polgármester. Kovács Árpád András, a ditrói közbirtokosság elnöke pedig a közösségi élet, a szimbólumok nemzetmegtartó erejére hívta fel a figyelmet, hangsúlyozva: szükségünk van ünnepeinkre, szimbólumainkra. „Ez a zászló utal a száz évvel ezelőtti és a mostani, a templom centenáriumi ünnepsége alkalmából létrejött közösségi összefogásra, ami követendő a továbbiakban is”. A nagytemplomot, a Jézus Szent Szíve szobrot ábrázoló, illetve „A ditrói nagytemplom százéves” feliratot tartalmazó lobogót Puskás Elemér polgármester és Kovács Árpád András, a ditrói közbirtokosság elnöke adta át a ditrói egyházi kórusnak. A karvezető Bakos Ferenc kántor vette át a centenáriumi zászlót.
Baricz Tamás Imola
Székelyföld.ro

2013. augusztus 30.

Petőfi-szobrot avatnak Marosludason
A nemzet költője mellszobor állítási ünnepségére szeptember 1-én, vasárnap kerül sor. Az avatóünnepségen részt vesz Kelemen Hunor RMDSZ elnök, Borbély László a szövetség politikai alelnöke, Brassai Zsombor a Maros megyei szervezet elnöke valamint Zsigmond Barna Pál Magyarország csíkszeredai főkonzulja.
„A szoborállítást a helyi RMDSZ kezdeményezte és finanszírozta. A rendszerváltást követően ez a legfontosabb kulturális esemény, a marosludasi magyarok életében. A vasárnap felavatandó Petőfi szobor kétségkívül közösségünk megmaradását, megerősödését szolgálja, hiszen a költő a megújulás, újjászületés és magyarságtudat mintaképe” ‒ mondta Kiss István, Marosludas alpolgármestere.
„Nagyon fontosnak tartom azt, hogy Segesvár után Marosludason is Petőfi szobrot avathatunk, hiszen a megye szórvány magyar térségeiben van leginkább szükség a biztatásra”‒ hangsúlyozta Brassai Zsombor megyei elnök.
A szeptember 1-i ünnepség, 12 órától kezdődik Marosludas központjában.
Erdély.ma

2013. augusztus 30.

Petőfi-szobrot avatnak Marosludason
Ünnepélyes keretek közt leplezik le vasárnap délután Petőfi Sándor mellszobrát Marosludas központjában, a Maros híd közelében, az adventista Betel imaház melletti parkban.
Kiss István, Marosludas alpolgármestere elmondta, a szoborállítást a helyi RMDSZ kezdeményezte és finanszírozta. "A rendszerváltást követően ez a legfontosabb kulturális esemény a marosludasi magyarok életében. A vasárnap felavatandó Petőfi-szobor kétségkívül közösségünk megmaradását, megerősödését szolgálja, hiszen a költő a megújulás, újjászületés és magyarságtudat mintaképe" – mondta. "Nagyon fontosnak tartom, hogy Segesvár után Marosludason is Petőfi-szobrot avathatunk, hiszen a megye szórvány magyar térségeiben van leginkább szükség a biztatásra" – hangsúlyozta Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök.
Kiss István kiemelte: a szoborállításra több mint másfél évet kellett várni. A Maros-híd mellett kialakított zöldövezetben már tavaly megépült a talapzat, azonban formai okok be nem tartására hivatkozva, a hatalomra kerülő balliberális koalíció megakadályozta a szobor tavalyi felavatását. A szoborállításra Kelemen Hunor RMDSZ-elnököt és Zsigmond Barna Pált, Magyarország csíkszeredai főkonzulját is várják.
Erdély.ma

2014. március 18.

Mikortól beszélünk Háromszékről? – Kalandozások a székely múltban
Történészeink körében eléggé szilárdan tartja magát a legenda, miszerint a Háromszék kifejezés első említése csupán 1559-ből való, és addig a Sepsi, Kézdi és Orbai székek összefoglaló nevéről nem beszélhetünk. Nos, az alábbiakból megtudhatjuk, mindennek az égvilágon semmi alapja nincs.
Elsőként Nagy Géza, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum őre (igazgatója) állítja 1886-ban, hogy Háromszéket először 1559-ben találjuk így nevezve, „a gyulafehérvári országgyűlésen hozott s a székelyek viszonyait szabályozó végzésekben”, Tribus Sedibus néven, a megnevezés megjelenését pedig abban kell keresnünk, hogy „Sepsi, Kézdi és Orbai közös királybírót és kapitányt kapott” – azaz Nagy Géza szerint először a közigazgatási egyesítés történik meg, utána pedig lassan megszületik az új területi egység neve is.
Háromszék megbuktatja a Csíki székely krónikát
Nagy Géza a fenti megállapításokat a székelyek történetét Attila halálától egészen 1533-ig leíró Csíki székely krónika kapcsán teszi, ezzel (is) bizonyítva, hogy a krónika csakis kései hamisítvány lehet: szerinte élő ember 1533-ban a Terra Trium Sedium és Terra Trisedis kifejezéseket le nem írhatta, mivel azok akkor nem léteztek.
Az érvvel a krónika hitelességét kétségbe vonó tudósok azóta is elő-előhozakodnak, például az egyébként zseniális meglátású, néha-néha viszont érthetetlen hiányosságokat felmutató Rugonfalvi Kiss István 1939-ben, valamint legutóbb (2007-ben) Hermann Gusztáv Mihály. A Csíki székely krónika védelmezői: csíkszentgyörgyi Jósa János és Endes Miklós sem bizonyítják, hogy a Háromszék megnevezés korábban létezett volna, Endes például azt feltételezi, a Csíki székely krónika 1695-ös lemásolásakor kerül bele a szövegbe az anakronisztikus szó.
Háromszék vármegye 1891-ben
Jómagam restelkedve vallom be, hogy e jeles elődök megnyilatkozásai után elmulasztottam az adat helyességének ellenőrzését, és a Csíki székely krónikáról szóló írásomban ezt a magyarázatot adom a Háromszék megnevezés jelenlétére a krónikában: „Kézdit, Sepsit és Orbait már azelőtt is lehetett közösen emlegetni, hogy közigazgatási egyesítése megvalósult volna, hiszen e három szék a Háromszéki-medence kellős közepén fekszik, mely annyira egyetlen földrajzi egység, hogy azt nem igazán volt érdemes székek szerint felbontani a 16. század eleje, de akár az az megelőző századok emberének sem, mikor erről a területről beszélt.”
Ennyit a Háromszék név körüli vitákról, melyeknek az lett az eredménye, hogy történelemtudomány lesöpörte az asztaláról a Csíki székely krónikát. Igaz, mára kerülnek olyan kutatók is, akik szerencsére mit sem tudnak ezekről a vitákról, így Elekes Tibor, aki ugyan egy kicsit ködösen, de azt mondja, „Nagyobbrészt a mai Kovászna megye területén kialakított Háromszék nevét már Mátyás király idejében (1453–1490) használták.”
Mit mondanak az oklevelek?
Sepsi, Kézdi és Orbai első említése a „három székely szék” (tres sedes Siculorum) néven 1479. április 26-áról való, ekkor brassói szomszédaink nevezik így a területet. Megjegyzem, a dokumentumot a románok és az erdélyi szászok többször is kiadták: 1911-ben, 1913-ban, 1918-ban és 1937-ben, így teljesen érthetetlen, hogy az máig sem vonult be a székely köztudatba.
Ahhoz, hogy megértsük, mi is történik 1479-ben, vissza kell hátrálnunk 1457-ig. Ekkor kerül uralomra István (Ștefan cel Mare) moldvai vajda, aki a magyar fennhatóságot elismerő Áron Pétert elkergeti, a magyar függőséget felmondja. 1467-ben ezen állapotok megszüntetésére Mátyás király hadjáratot vezet Moldvába, ám a moldvabányai csata után, a király súlyos sebesülésére való tekintettel a magyarok visszavonulnak. 1474-ben István hírét veszi, hogy ellene nagy török támadás készül, ezért megüzeni Mátyás királynak, hogy török támadás esetén nyerendő segítség ellenében kész neki meghódolni és Magyarország fensőbbségét elismerni. Hathatós magyar segítséggel (16 ezer főnyi sereg, akik közül 5000 székely) 1475-ben István a törököt a vaslui-i csatában megsemmisíti. István vajda az ígéretét betartja, és magyar vazallus lesz, feladata, hogy kelet felől védje a magyar Szent Korona országát.
1479. április 20-án István levelet ír Brassó város tanácsának, amelyben értesíti őket arról, hogy a törökök nagy sereggel bevonultak Havaselvére, és – mivel nem tudja, merre mennek – kéri őket, tudakozódjanak az ügyben, és ha azok Moldva felé tartanak, azonnal értesítsék őt. A brassói tanács jegyzője tüstént válaszol is, méghozzá egy nagyon csúnya kézírású levélben: sietségében még arra sem fordít gondot, hogy a fogalmazványt egy szebb kézírású személlyel lemásoltassa.
A jegyző elmondja, hogy a törökök, akik nemrég Erdélyben nagy károkat okoztak, nagyon szorongatják őket, és ma, amikor küldi e levelet (április 26-án), kaptak hírt Havaselvéről, hogy a törökök ellenük és a három székely szék ellen tartanak. Ezért arra kérik Istvánt, hogy jöjjön a segítségükre, mint olyan uralkodó, aki Erdély ezen részének megvédésére rendeltetett. A törökök által alkalmazott erőszak miatt István nemzettársai, akik a (magyar) Szent Korona hívei, a törökökre hallgattak, és István csak nemrég szabadította meg őket ezen iga alól, hogy szolgálhassák a (magyar) Szent Koronát és a keresztényi törvényeket, fejezi be a jegyző, finoman utalván arra, hogy István, aki csak nemrég tért vissza a magyar Szent Korona ernyője alá, most meghálálhatja a magyarok által nyújtott segítséget a törökök kiűzésében.
A levélnek a három székely széket említő mondata így néz ki eredeti latinban: „Unde hodie videlicet feria secunda proxima post diem sancti Marci iterum venerunt homines missi de partibus Transalpinis ab eis fautoribus nostris atque sacrae coronae fidelibus ad nos et nobis avisationem fecerunt quod veraciter credere et exspectare debeamus infidelissimos Turcos venire ad nostras partes et ad tres sedes Siculorum ad devastandas easdem.”
István vajda ezt a „kedves” ösztönzést egyáltalán nem veszi rossz néven, 1480. január 22-én újra levelet ír a brassóiaknak, hogy a törökök most már akármelyik pillanatban beüthetnek, ezért készüljenek a harcra, mint ahogy ő is felkészült. A nagy készülődés aztán semmire sem vezet, 1480. július 9-én már arról levelezik a brassóiakkal, hogy közben a törökök és a havaselviek felprédálták Székelyföldet, milyen kár...
A három székely széktől Háromszékig
Mivel egyesek szerint a „három székely szék”-szerű kifejezések még egyáltalán nem jelentenek földrajzi nevet, hanem csupán három, egymás melletti földrajzi egységet, és így a kifejezés utalhatna például Sepsi-, Kézdi- és Csíkszékre is, nézzük a következő, 1504-ben kelt dokumentumot, amelyben Háromszék már székely jelző nélkül is szerepel, mutatván, hogy itt egy meggyökerezett szóról van szó.
1504. október 20-án Lázár András levelet ír Gyergyóból Tárczai János székely ispánhoz a háromszéki székelység s a havasalföldi vajda közti egyenetlenség dolgában. Ebben Háromszék mint földrajzi fogalom fordul elő, Tribus sedibus és Tres Sedes formában, valamint szerepel a Trium sedium siculi kifejezés is, amely elsősorban közigazgatási értelemben értendő.
Megállapíthatjuk hát, hogy földrajzi névként Háromszék nagyon régi, és Kézdi-, Orbai- és Sepsiszékek kialakulása után szinte azonnal használatba jöhetett, hiszen az általa behatárolt terület, a Háromszéki-medence egy összefüggő földrajzi egység. Szó sincs tehát arról, amit Nagy Géza tartott, hogy a név csak azután alakult volna ki, hogy a három székely szék közös királybírót kap, valamikor 1562 körül.
A következő részben a Háromszék megnevezés első német (szász) nyelvű felbukkanásáról szólok, majd következik az első magyar nyelvű emlékünk is.
Sántha Attila
* * * A székelyek
A székelyek nagy része a Kárpát-medence keleti és délkeleti részében lakik, és a magyar néptömbtől elszakadva, idegenektől körülvéve élik sajátos, elzárt életüket; magyarságukat soha meg nem tagadták. Hazájuk a Kárpátok koszorúzta magyar medence keleti zuga, ahol magas hegyektől övezett völgyekben és medencékben laknak, de élnek e törzstől elszakadt székely csoportok is (pl. a Vajdaságban és a Nyugat-Dunántúlon).
Nevük latinos „sicul” szó formájában először a XI. század végén, magyar formájában (székely, zekel) pedig csak a 1334-től ismert. A helytörténeti adatok arra utalnak, hogy a székelység a XI-XII. században a nyugati és a keleti gyepük védelmét látta el. Krónikáink és a székely néphagyomány szerint a székelyek Attila hun népének Csaba királyfi vezetésével a Kárpát-medencébe – a mezőségi Csigle-mezőre – visszatért utódai. „A székelyek, akik előbb Attila népe volt” – olvassuk Anonymusnál, Kézai Simon pedig ezt írja: „3000 hun visszatért Pannóniába... és Árpád idejéig a Csiglamezőn (Mezőségben) maradtak, és ott magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték”.
A székelyek a honfoglaló magyaroknak felajánlották szolgálataikat, tehát nem meghódított, hanem szövetséges nép, amely egyezménnyel csatolta magát a honfoglaló magyarsághoz. A székelyek eredetéről sok, gyakran ideológiailag irányított, elfogultságból és rosszindulatból származó vita folyt, amely mára kikristályosodott, és igazolta a székelyek saját eredethagyományának helyességét. Erdély területén kétféle „magyar” népesség él: az egyik – a székely – a hunok leszármazottja (Attila hun király 453-ban bekövetkezett halála utána Csigla-mezőre visszaköltözött hunok utóda), a másik a magyarsághoz 894-ben csatlakozott kazár kabarok utóda, akik közül sokukat uralkodóink a Kárpát-medence keleti és nyugati gyepűire telepítettek.
A székelyek hun eredetét először a XVIII. században kérdőjelezték meg, amikor a hun nép utódának hinni magát a rebellis magyar nép egy csoportjának, már maga kész veszedelem volt. Ebben a monarchikus időben a magyarság „ázsiai” eredetének vallása is szégyennek tűnt. A székelység deheroizálásában a múlt századi finnugriták magyarellenes eszméi mellett a román nacionalistáknak sovinisztává való válása is fontos szerepet játszott.
Opreanu Sabin volt az első a XIX. század elején, aki helységnevekből próbálta a románok őslakosságát bizonygatni Erdélyben, holott köztudott volt, hogy Erdélyben az első román – vlah – falu 1252-ben létesült. Ezután a „dákó-román” elmélettel, – amely szerint a románok a trák eredetű dák népnek és a rómaiaknak utódai – próbálták a székelység ősiségét – nem sok sikerrel – kétségbe vonni. A székelyek mindig „magyarok” voltak, nyelvük a legősibb magyar nyelv jellegeit őrzi; az ősi magyar írás a „székely rovásírásban” náluk maradt meg legtovább. Társadalmi berendezkedésük – a földközösség, a zárt katonai szervezet (főnemesek, lófők és gyalogok), a székely kiváltságok, a nemzetségek szerinti birtoklás és a székekre, nemekre való tagozódás – sokáig megmaradt. A hét székely szék – „anyaszék” – a XII. században a következő volt: a telegdi (később udvarhelyi), a marosi, a csíki, a sebesi (később sepsi), a kézdi, az orbai és az aranyosi szék; a XIV. századtól a sepsi, az orbai és a kézdi székből Háromszék lett (ehhez csatolták még Miklósvár fiúszéket – a szerk.), 1390 után Csíkszékből kiszakadt Kászonszék, 1466-ban pedig Gyergyószék, illetve Udvarhelyszékből Bardocszék és Keresztúrszék.
(Kiszelyi István: A magyarság őstörténete)
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

2014. május 7.

Vincze Lóránt Arad megyében járt
Romániai magyar érdekeket Brüsszelbe!
Amint azt a szombati lapszámunkban is hírül adtuk, vasárnap Arad megyei kampánykörúton vett részt Vincze Lóránt, az RMDSZ EP-képviselőjelöltje, akit elkísértünk Nagyiratosra, Nagyvarjasra és Szentpálra. Szentmise az anyák napja jegyében Vasárnap Bognár Levente RMDSZ-megyei elnök és Papp Attila nagyiratosi polgármester táraságában Vincze Lóránt részt vett a helybeli katolikus templomban 10 órától megtartott szentmisén, ahol ft. György Zoltán plébános anyák napja alkalmából köszöntötte az édesanyákat és a nagymamákat, akiknek egyúttal köszönetet mondott a családjukért kifejtett áldozatos munkáért. Szentbeszédében a tavasz beköszöntét, a természet újjászületését kapcsolatba hozta Szűz Máriával, aki vállalta, hogy anyja legyen Isten egyszülött fiának, Jézusnak. Őt szerető, gondoskodó anyaként óvta, szeretetben nevelte, átadva neki mindazokat a tapasztalatokat, amelyekre a földi élete során szüksége lehet. Szeretett fia mellett mindenkor, annak a keresztre feszítésekor is kitartott, mert tudta: ahol igent mondanak az életre, ott Isten áldása érvényesül. Éppen ezért a mai édesanyáknak is igent kell mondaniuk az életre, minél több gyermeket kellene szülniük, szeretetben felnevelniük, Isten dicsőségére, nemzetünk megmaradása érdekében. A szentmise végén a ministráló leányok színvonalas szavalatokkal, köztük a helybeli Veres József által az alkalomra írt verssel is köszöntötték az édesanyákat és a nagymamákat, akiknek a kijáratnál egy-egy Mária-képpel kedveskedtek. Felemelő érzés volt tapasztalni a nagyiratosi hívek egyházi énektudásának színvonalas megnyilvánulását. Nem választani, szavazni kell! A községháza tanácstermében közel 40 polgár gyűlt egybe a meghirdetett lakossági fórumra. Papp Attila polgármester mutatta be vendégeit, Vincze Loránt EP-képviselőjelöltet, Bognár Levente RMDSZ-megyei elnököt és Faragó Péter ügyvezető elnököt, majd a május 25-re tervezett EP-választásokon való minél nagyobb részvétel szükségességét ecsetelte, kiemelve a betegek, illetve az idősek számára szolgáló mozgóurna előzetes igénylésének a fontosságát. Bognár Levente megyei elnök hozzászólásában köszöntötte az édesanyákat és a nagymamákat, majd kiemelte: a romániai magyarság 25 évvel ezelőtt a kezébe vette a sorsát, minden alkalommal bebizonyítva, hogy képes képviselőit az ország, illetve az utóbbi két alkalommal az EU törvényhozásába is bejuttatni. Most egy újabb próbatétel előtt állunk, aminek a feladatához, összefogással, újra fel kell nőnünk! Vincze Lóránt köszöntőjét követően jó kezdetnek tartotta, hogy a nagyiratosi, lelkesen éneklő hívekkel először a templomban lehetett része a nagyszerű közösségi élménynek. Miután maga is köszöntötte az édesanyákat és a nagymamákat, egy újabb nagyszerű közösségi élményről, a soron következő EP-választásokról beszélt, ahol tömbben szavazva újabb alkalom adódik bebizonyítani: mi, magyarok együtt erősek vagyunk. Mert ez a közel másfél milliós romániai magyarság nem veszítette el az összetartozás érzését, a hitét, de a bizalmat sem életünk jobbra fordulásában. Már 25 évvel ezelőtt is tudták a magyarok, hogy csakis egy magyar szervezet képviselheti méltón az érdekeiket: az elmúlt 25 évben sikerült visszaszerezni a kommunizmus által eltörölt olyan jogainkat, mint az anyanyelv-használat a közigazgatásban, a teljes körű oktatás, az elkobzott közösségi ingatlanok visszajuttatásának az ügye, amelyekben még vannak megoldatlan kérdések, de az ügy jó irányba halad. Ugyanakkor igen sok tervet sikerült megvalósítani a magyar emberek, a közösségek javára, hiszen az RMDSZ mindig ott volt a bukaresti törvényhozásban, illetve 7 éve az Európai Parlamentben is ott vannak a képviselői, akik Brüsszelben az erdélyi magyar emberek gondjairól beszélnek. Mert a brüsszeli politikusok rólunk, erdélyi magyarokról annyit tudnak, amennyit az ottani képviselőink elmondanak rólunk. Helyettük más biztosan nem fogja elmondani, méghozzá a többi, őshonos európai kisebbséggel együtt, hogy minden közösség számára az EU-ban hatékonyabb legyen a kisebbségvédelem. Együtt vannak a dél-tiroli németekkel, a finnországi svédekkel, a dániai németekkel, illetve a többi kisebbséggel, akikkel elhatározták: elmennek az EU intézményei elé, ahol védelmet kérnek a kisebbségi jogoknak. Azt is el akarják érni, hogy a finnországi svédek által élvezett önrendelkezés a romániai magyar közösség különböző csoportjai számára is megvalósítható legyen. Ha Dél-Tirolban meg lehetett teremteni az autonómiát, az nálunk is megvalósítható. E célkitűzéseken nemcsak az EP-ben, hanem itthon is dolgozni kell, hiszen a hosszú évek óta elodázott kisebbségi törvényt, az EU-ban élő kisebbségek támogatásával, remélhetően el lehet majd fogadtatni. Érintette az EU-támogatással megvalósult projekteket, kitérve a területalapú támogatásokra, de azokra a programokra is, melyek jóvoltából a hazai fiatalok az EU-ban tökéletesíthetik a tudásukat. A jelzett programok kidolgozásánál, jóváhagyásánál azonban az erdélyi magyarok képviselőinek is ott kell lenniük, ha azt akarjuk, hogy ne mások döntsenek a fejünk fölött. Nem csak az EP-ben, de az itthoni ügyintézésben is részt kell vennünk. Ha a Szövetség kormányon van, a kisebbségi ügyek mellett egy-egy országos érdekeltségű tárcának a vezetését is vállalja, hogy aktív részesei legyünk az ország vezetésének, a sorsunk jobbra fordításának. Ehhez azonban minden választáson nagy számban kell részt vennünk, hogy az RMDSZ elérhesse az 5%-os választási küszöböt a helyi önkormányzatokban, a bukaresti parlamentben, valamint a brüsszeli Európai Parlamentben is. Mivel mindig az volt az elvárás, hogy ne legyen magyar–magyar verseny, a következő EP-választáson ez teljesül, hiszen Romániában csak az RMDSZ-lista magyar, ezért éljünk a lehetőséggel. Május 25-én tehát nem kell választani, hanem szavazni kell az erős magyar képviseletre – összegezte mondanivalóját Vincze Lóránt EP-képviselőjelölt. Előtérbe a kisebbségi jogokat! A hozzászólások során Kiss István, mintegy nyugtázva az elhangzottakat, a képviselőjelöltet alaposan felkészült, a mandátumra méltó fiatalembernek nyilvánította, akárcsak a község által két évvel ezelőtt megválasztott fiatal, dinamikus polgármestert, Papp Attilát. Éppen ezért, a választásokon minél nagyobb számú részvételre szólította fel a jelenlévőket. Tomuţ Csaba az Ukrajnában zajló nemzetiségi feszültségekről kért véleményt Vincze Lóránttól, aki aggasztónak találja az ottani helyzetet, ami azonban azt is érzékelteti, mennyire fontos, ha egy ország tagja az Európai Uniónak vagy a NATO-nak. Ukrajna viszont, részint önhibájából, egy polgárháború küszöbén áll. AZ EU-nak is rá kellett jönnie, hogy a közép-kelet-európai bővítés együtt jár a nemzetiségi kérdések megjelenésével, amit nem lehet a szőnyeg alá seperni. Éppen ezért változik az EU is, amelyben nem lehet elmenni a kulturális és szabadságjogok mellett úgy, hogy ne érintsék a kisebbségi jogokat is. Az RMDSZ kezdeményezése volt a kisebbségek európai összefogása, amiben maga az elmúlt 3 évben dolgozott. Winkler Gyula EP-képviselő irodájában a kisebbségvédelem területén dolgozik, míg Kelemen Hunor szövetségi elnök megbízásából az RMDSZ külügyi kapcsolatait építi a 93 tagot számláló Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójában (FUEN), amelyiknek az alelnöki tisztségét is betölti. A most záruló mandátumban nem sikerült EU szinten elérni a közösségi jogok felkarolását, a következőben azonban sokkal határozottabb lépéseket tesznek az úton. Vincze Lóránt abban bizakodik, hogy az EP-t sikerül majd rávenni a kisebbségi ügyekkel való hangsúlyosabb foglalkozásra, hogy a lehetőségét is elkerüljék egy, az ukrajnai helyzethez hasonló kialakulásához. A továbbiakban Papp Attila polgármester javaslatára Romániának a schengeni övezethez való csatlakozásával esedékes, Kisvarjas–Dombegyház közötti időszakos határátkelőnek átjáró úttá válási esélyeit mérlegelték, míg Faragó Péter RMDSZ-ügyvezető elnök az EP-választások technikai kérdéseit járta körbe. Ezek szerint minden párt egy-egy országos listát nyújt be, amire bárhol az országban szavazni lehet, egy pótlista segítségével. Mivel az országnak 32 parlamenti képviselője lesz, az országos listán minden párt ennyi jelöltet tüntethet fel, a szavazólapon az RMDSZ a III. helyen található, tehát arra kell szavazni, hogy a 32 hely közül minél többet lehessen megszerezni. Akik egészségi okokból nem tudnak elmenni a szavazóhelyiségbe, orvosi igazolás alapján kérhetik a mozgóurna lakhelyükre szállítását. Erre nagyon oda kell figyelni, meg kell szervezni, hogy minél többen szavazhassanak. A községháza tanácstermében Papp Attila polgármester ebédet adott a vendégek, illetve a sajtósok tiszteletére, majd az EP-képviselőjelölttel és az RMDSZ-megyei elnökkel az élen az otthonukban keresték meg a nagyiratosi magyarokat, akikkel ismertették a választásokon való részvétel fontosságát, a tudnivalókat tartalmazó szórólapokat osztogatva. Kampány, előadás Nagyvarjason Miután a jelzett csapat Nagyvarjason is házalva kereste meg a magyarokat, 17 órától a helybeli kultúrotthonban találkoztak a lakossággal. Both István helybeli RMDSZ-es tanácsos bemutatta a vendégeket. Közülük elsőnek Papp Attila köszöntötte az édesanyákat, ismertette az EP-választásokon való részvétel elemi fontosságát, majd Bognár Levente megyei elnök, illetve Vincze Lóránt EP- képviselőjelölt fejtették ki a már ismertetett véleményüket. Ezt követően jó szórakozást kívántak a Tapasztó Ernő technikai segítségével fellépett Kulcsár-Székely Attila színművész által bemutatott darabhoz, Nyirő József Halhatatlan élet című egyszemélyes népi vígjátékához. A 45 perces, vérbő humorral, mimikával előadott vígjáték vastapsot aratott a közel 30 nagyvarjasi magyar körében. Nagy érdeklődés Szentpálon Ugyanaznap délután az EP-képviselőjelölt és megyei RMDSZ-elnök által vezetett kampánystáb Szentpál magyar családjait is felkereste, hogy az otthonukban mondják el, szórólapokkal támasszák alá a választásokon való részvétel fontosságát. A szentpáli kultúrotthonban 19.30 órától száznál több érdeklődőnek mutatta be Sandu Piroska alpolgármester a vendégeket, Vincze Lóránt EP-képviselőjelöltet, Bognár Levente megyei RMDSZ-elnököt, Király András oktatási államtitkárt, valamint Faragó Péter ügyvezető elnököt. Az említettek közül elsőnek Bognár Levente vázolta a május 25-én sorra kerülő EP-választással kapcsolatos tudnivalókat, majd Király András államtitkár az RMDSZ elmúlt 25 évi munkáját értékelte szentpáli, Arad megyei, illetve országos szinten. Amint hangsúlyozta, a közérdekű elképzelések megvalósítását csakis a szavazópolgárok támogatásával, vagyis az RMDSZ-listára való szavazás segítségével lehet kivitelezni. Az eddigi EP-választásokon való jó szereplése jóvoltából Szentpálon fel lehetett újítani a bekötőutat, hozzáfoghattak a csatornázáshoz, illetve további beruházásokhoz. A település jövője érdekében a legközelebbi megmérettetésre is felkérte a helybelieket, hogy Erdélyt Európában, a magyar érdekeket Brüsszelbe lehessen érvényesíteni. Miután Vincze Lóránt megköszönte a biztatást az előtte szólóknak, köszöntötte a szép számban megjelenteket, itt is vázolta az EP-választások már ismertetett fontosságát. A Szentpálon megkeresett emberektől szeretetet, biztatást kapott, ami sok lelki erőt kölcsönöz az érdekképviseleti munkához. Annak a reményének adott hangot, hogy a 25 éve az RMDSZ-ben folyó építőmunka a polgárok támogatásával, bizalmával folytatódni fog, ha az önkormányzatban, a román parlamentben, de Brüsszelben is képviselhetik az erdélyi magyarságot. Mindezt méltón, csakis a romániai magyar képviselők tehetik meg, ezért e munkához kért a szentpáliaktól támogatást. Az elhangzott beszédek után a szentpáli kultúrotthon közönsége is jót mulatott a Kulcsár-Székely Attila által bemutatott Nyirő József-komédián, ami, ha lehet, a nagyvarjasi sikert is túlszárnyalta. A szentpáli kampánytalálkozót, előadást követően Sandu Piroska és csapata nemcsak vendégeknek, hanem a közönség tagjainak is igen ízletes sült kolbásszal kedveskedett. Az egész napos vasárnapi program, a sok emberrel történt civilizált, bensőséges találkozás is azt bizonyítja: Erdély, a Partium és a Bánság valóban Európához tartozik, ahol az érdekeink képviseletét rátermett, tehetséges politikusokra bízhatjuk. A sikerhez azonban május 25-én minden magyarnak az urnákhoz kell járulnia, hogy a romániai magyar érdekeket hatékonyan képviselhessék Brüsszelben.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

2014. július 18.

A marosvásárhelyiek Székely Múzeuma
A Baross Gábor – mai Horea – utca 24. szám alatti épületben helyezték el a múzeum természetrajzi részlegét. Az épület a Székelyföldi Iparmúzeum számára készült 1890 és 1893 között, Kiss István budapesti műépítész tervei alapján, Sófalvi József, majd Soós Pál marosvásárhelyi építőmester vezetésével. Az olasz reneszánsz stílusban emelt neoklasszikus épület bizonyos görög építészeti elemeket is tartalmaz. Oromzatát Róna József szoborcsoportja díszíti. Az ő munkája a főhomlokzat két női alakja is. A múzeum kertjében lapidárium, vagyis kőtár áll, mely a környék és főleg Maroskeresztúr római leleteit mutatja be.
Ezen a héten ezt az épületet ismertetjük lapunk olvasóinak.
Vásárhely első múzeuma
A marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeum építésére az 1875-ös tűzvészt követő építkezési hullám kontextusában került sor, a jelenséget meghatározó historizáló illetve eklektikus irányelveket követve.
Az épület stílusa ellentétben állt a korabeli divattal, nem csoda hát, hogy nincs még egy ilyen épület Marosvásárhelyen. A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy a legkiválóbb szakemberek dolgoztak rajta. Itt működött a város első múzeuma és egyben Erdély első iparmúzeuma.
Karácsony István művészettörténész szerint méltatlanul mellőzik a jelenleg a Természetrajzi Múzeumnak helyet adó épületet.
A kezdetek kezdete
A nemzeti értékek népszerűsítése érdekében az Osztrák-Magyar Monarchia a tizenkilencedik században kidolgozott egy nagyszabású programot, amelynek keretében aztán számos iparművészeti múzeumot alapítottak. Köztük a marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeumot is.
Annak előtte egy múzeum sem volt a városban, csak néhány kollekció létezett. Iparművészeti múzeum pedig nem volt egész Erdélyben.
Hogy miért épp Marosvásárhelyre esett a választás? Erre a kérdésre A város meséi című könyv szerzője találja meg a választ.
Ez elsősorban a Székely Művelődési és Közgazdasági Egylet lobbitevékenységének köszönhető, amelynek hatására 1889-ben látogatást tett a városba az ipari és pénzügyminiszter, és bejelentette, hogy akkoriban igencsak jelentősnek számító ezerhatszáz koronával támogatja a múzeumalapítást, de a helyi adományokból is jelentősen segített kezdeményezés 1890-ben eljut a kivitelezés fázisába.
Az apátplébános érdemei
Ahogyan azt a Marosvásárhelyi útikalauz szerzői, Fodor Sándor (S.) és Balás Árpád is említik, a Székelyföldi Iparmúzeumot a Székely Művelődési és Közgazdasági Egylet létesítette. Nagy érdemei voltak Kovács Ferenc apátplébánosnak, aki 1888-ban felvetette a múzeumalapítás gondolatát. A múzeum építését az Iparmúzeumi Bizottság irányította, melyben jelentős szerepe volt Szabó Istvánnak, a Marosvásárhelyi Kereskedelmi- és Iparkamara elnökének. A múzeumi tárgyak összegyűjtésében és azok elrendezésében Hajós János, Nagy Gábor és Róth Karoly vett részt.
Az épület helyiségei T-hez közelítő alaprajzra rendeződnek
A Baros Gábor utca sorházas északi frontvonalát megszakítva, épületünk négyzetes telkének központi részén helyezkedik el, néhány méteres szabad területet hagyva a homlokzatok közvetlen szomszédságában. Helyiségei egy specifikus, T-hez közelítő alaprajzra rendeződnek, mely kiosztás a tulajdonképpeni múzeum négyzetes tömbjének kisebb, ugyancsak T alakú épületrésszel való északi bővítéséből alakult ki. A földszinti előcsarnokot, valamint az emeleti nagytermet is magába foglaló központi traktus kétszintes, a kiállítóhelyiségek soraiból alkotott mellékkorpuszok ezzel szemben egyetlen szintre szorítkoznak.
A belső térrendezést jól visszaadó öttengelyes főhomlokzat központi zónájában a kétszintes helyiségsort lezáró falsík enyhe rizalitja ugrik ki és magaslik az oldalhelyiségek alacsonyabb zárófalai fölé. A középtömb rusztikázott vakolatdíszű földszinti felületét a főbejárat és az ezt közrefogó két ablak félköríves nyílása töri át. Tengelyükben a nagyterem három, pilaszterektől határolt emeleti ablaka helyezkedik el.
A múzeum díszei
Ahogyan arra az Adatbankban is utalnak, ez utóbbi, ugyancsak félköríves kiképzésű nyílások golyvázott könyöklőpárkánya alatt az ablakkötények beugró felületeit három-három bábsorkorlát takarja. A palmettadíszes zárókőszerű alakzattal tagolt ablakzáradékok felett rozettapárok valamint igényes kivitelű fesztonok finom formájú fűzérfrízei töltik ki a falmezőt. Folytonosságukat a pilaszterek korinthoszi fejezetei szakítják meg.
Abakuszvonalukon a korinthoszi oszloprendnek megfelelő oszloppárkány lépcsőzetes architráv-utánzata vonul végig. Ezt a fríz szabadon hagyott sávja követi, mely felett egy denticulás, gyámkőfrízes koronázópárkány zárja le a falsíkot.
A szakemberek véleménye szerint a rizalit záróelemeként megalkotott háromszöges timpanon az emeleti plasztikát nagyban meghatározó görög oszloprend architektúrájának újabb tartozéka. Fogsorfrízzel szegélyezett orommezejét Róna József cinköntésű szoborcsoportja tölti ki.
Hasonló kivitelűek az oldalhelyiségek utca felőli zárófalait gazdagító, orsót tartó női alakos szobordíszek. Foglalatukat aediculává fejlesztett gyámkődíszes, valamint timpanonban végződő fülkepár formájában oldotta meg az épület tervezője.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ, Erdély.ma

2014. július 20.

Megtisztítanák Dózsa György nevét a ráaggatott téves jelzőktől
Dózsa György halálának 500. évfordulója alkalmából tartottak emlékünnepséget szombaton a népvezér szülőfalujában, a háromszéki Dálnokon.
A rendezvényt a Dálnoki Harmónia Vegyes Kórus és a helyi iskola diákjainak fellépése színesítette. A művelődési házban Ványai Ambrus tárlatát nyitották meg, melynek keretében Ágoston Sándor történész korabeli feljegyzéseket, tárgyakat mutatott be, és az Egerben élő Kiss István fafaragó készülő Dózsa-szobrát is meg lehetett tekinteni.
Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke beszédében kifejtette, az évszázadok során számos téves jelző fűződött Dózsa nevéhez, tévesen kegyetlen rablóvezérnek, az urakkal szembeszegülő proletárnak tartották.
„Mindennél fontosabb, hogy Dózsa György alakját megtisztítsuk a kényszerűen ráaggatott jelzőktől és visszaadjuk őt a székelyeknek, hiszen ő nem másokhoz, hanem hozzánk tartozik” – fogalmazott a megyei elöljáró. Bartók Ede Ottó, Dálnok polgármestere mintegy válaszként elmondta: a falu apraja-nagyja büszke a település híres szülöttjére.
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja rámutatott: Dózsa György alakja számos kérdést vet fel, lehetőséget kell teremteni arra, hogy megismerjük a magyar történelem egyik kiemelkedő, meghatározó személyiségét.
Bíró Blanka, Székelyhon.ro

2014. augusztus 5.

Hol van „Csiglamező”? (I.)
Amikor Rugonfalvi Kiss István A székelyek származása és letelepedése c. könyvét olvastam, egy olyan részbe botlottam, amelyen jóindulatúan átugrottam, mondván, minek rontani szegény szerző hitelét egy elrugaszkodott kijelentése felhánytorgatásával. Ugyanis azt mondja, megtalálta Csigle mezejét egy 18. századi térképen, a Szeret torkolatánál: „Egyik térképen (Transsylvaniae, Moldaviae, Walachiae, Bulgariae nova et accurata delineatio... Opera et sumptibus Mathaei Seutteri Aug. Vin.) meglepetéssel ötlött szemembe a Szereth jobb partján a Chygly név. Lehet-e azonosítani krónikáink Chygle-jével? Ha nyelvész lennék, nyugodt lélekkel azonnal igennel feleltem volna, a história azonban nem egyszerű dolog!”
Ezután Rugonfalvi Kiss hosszan sorolja a Kárpátokon túli magyar nyomokat, kifejtvén, hogy „azok az írók, akik a Kárpátoktól keleten élő székely őstelepeket figyelembe nem veszik, és kizárólag okleveles alapon abból a feltételből indulnak ki, hogy a Székelyföld nyugatról keleti irányba történt telepítés útján alakult ki, a székely nemzet életének egyetlen megnyilvánulására sem tudnak kielégítő feleletet adni”. Míg a székelység Székelyföldre keletről nyugatra való betelepülése tárgyalható és tárgyalandó felvetés, addig sajnálattal állapítottam meg, hogy ugyan a térképen tényleg szerepel egy Chiglij nevű hely, de az bizony nem egyéb, mint két korábbi térkép rossz összevágásából származóan a közismert Kilia (románul Chilia) város félrelokalizálása – ám ég és föld a Csigla és a Kilia közti kiejtésbeli különbség.
Az egészről meg is feledkeztem addig, amíg az úgynevezett „ch-problémába” nem botlottam, abba, hogyan is kell kiolvasni a középkori szövegekben azokat a magyar szavakat, amelyekben a ch betűpáros szerepel: cs-nek vagy k-nak. És akkor feltettem magamnak a kérdést: vajon lehetséges, hogy Rugonfalvi Kiss – ugyan hibás alapokról kiindulva, de – megtalálta volna a megoldást?
A krónikák Csigle-mezeje
Nézzük, hogyan is írják le a középkori krónikák „Csigle” mezejéről. „Kézainál »In campo Chigle«, a Kálti Márk-féle Képes Krónikában »in campo Chiglamezey«, a Béldi Kódexben »Chyklamezew«, a Teleki Kódexben »Chiglamezei«, a Pozsonyi Krónikában »campus Siglamezei«, a Budai és Dubniki Krónikában »campus Chigladmezei«, Thuróczinál »campus Czyglamezew«”.
„Csiglamezőt” próbálták már lassan a magyar nyelvterület összes részén azonosítani, Ceglédtől Csíkig, az erdélyi Mezőségtől a Palócföldig stb., ám egyetlen esetben sem találtam olyan érvet, amely túlmutatna a többé vagy kevésbé tetszetős ötletek szintjén, s amely végső soron nem pusztán a kiejtésbeli hasonlóságra menne vissza.
Chigle vagy Chigla?
A krónikákban látható Chigle/Chigla váltakozásra Thúry József ad szakszerű magyarázatot: „E helynévnek megfejtésével már többen tettek kísérletet, de eredménytelenül. Mindenekelőtt azzal kell tisztába jönnünk, hogy a névnek igazi alakja Chigla, nem pedig Chigle (Csigle). Mert a Chigle a »campus Chigle« kifejezésben latinos genitivus, éppen úgy, mint a szintén Kézainál található következő kifejezésekben: filius Ethele, banerium regis Ethele (a hun fejedelem neve ugyanis nála: Ethela); ad tempora ducis Geiche (nominativusban: dux Geicha); exercitus Chabe (nominat.: Chaba); flumen Tize (nom. Tiza, acc. Tizam) stb. Egyszóval a Chigle alak a »campus Chigle«-kifejezésben un. genitivus explicativus, mint a »flumen Tize«-ben, úgy hogy a »campus Chigle« ezt jelenti: Chigla mezeje, vagyis a Csigla nevű mező.”
Románul értő olvasóim azonnal megértik, miről is szól a fenti rész: a románban egyformán helyes, ha azt mondjuk, Câmpul Chilia vagy Câmpul Chiliei.
Csigla vagy Kilya?
A jelenlegi abszolút általános vélemény szerint a Chigla olvasata Csigla, ez pedig arra megy vissza, hogy 1918-ban Gombocz Zoltán és Melich János a Magyar etymológiai szótár VII. füzetében, a Csigla szócikkben megállapítja azt, hogy az cs-vel olvasandó. Ugyanakkor nagyon helyesen jegyzi megy Korompay Klára, hogy bizony középkori szövegek esetében az olvasat megállapítása nem is olyan egyszerű: „A legnagyobb tévedés volna ómagyar adatok kapcsán egy-egy betű hangértékét abszolutizálni. Röviden összegezve: az olvasat nem adódik magától – azt csak gondos elemzőmunkával lehet kialakítani.”
Kézai italicizmusai
Próbáljunk utánajárni annak, hogy Kézai Simon (akihez a Chigla első felbukkanása köthető) vajon milyen hangalakot „akarhatott visszaadni”. Arra nézve, hogy milyen forrásokból dolgozott, Kézai ezt írja: „Mivel szenvedélyes vágya szívednek, hogy megismerd a magyarok viselt dolgait, én pedig ezeknek igaz ismeretére jutottam, gondom volt rá, hogy e nép történetét, ami Itáliában, Franciaországban, Németországban a különböző iratokban szétszórtan és összefüggéstelenül található, egy kötetbe szerkesszem.”
Annyit mindenképp megállapíthatunk, hogy Kézai egy jól képzett szerző volt, aki bizonyára kora legjobb oktatásában részesült, méghozzá Nyugaton, és biztosan első kézből ismerte az Olasz-, Német- és Franciaországban található forrásokat. Mi több, művében több italicizmus is található (a latinhoz képest), mint ahogy Nicolae Iorga és Gheorghe Popa-Lisseanu megállapítja, lásd transpassare, crapulati, lucta, fatiga, missitalius, scartabellis maneries, cambi, bravium, ami azt mutatja, hogy legalábbis Olaszföldön élt hosszabb ideig.
A che, chi középkori olvasata
Az olaszban (és az Olaszországban használatos középkori latinban) – és ez ugyanígy van a mai románban is – a cs, illetve a k hang jelölése így néz ki:
1.) a ce, ci cse, csi hangértékkel bír. Kézai szövegében: principalo, scithica, tradiciones, simpliciter, dicitus, circuitu stb, facere, descendit, dicetur, ducem, cessarunt, cepissent stb.
2.) a c betű az összes többi magánhangzó előtt k hangértékkel bír. Kézainál: vocantur, scithica, cantu, capita stb., consilio, confluerent, ruthenico stb., cumanorum, cum, pascua, ducum stb.
3.) a che, chi khe, khi hangértékű. Kézainál: machinarum, brachio, michi, marchiam, archipresul, nichilo, Archelaus rex stb.
Az olasz gl a magyar ly-t jelöli
Nézzük, mi is a hangértéke a gl betűkapcsolatnak a középkori olaszban. Nos, meglepetésemre az a Melich János ír erről a kérdésről, aki a Campo Chigla esetében megállapította, hogy az Csiglának olvasandó. A gl Kézai korában a magyar ly-nak megfelelő hangot jelöli: Melich szerint „a régi észak-olasz, s így a velenczei, milánói, genovai olasz emlékek a 13–15. században a vulg. lat. ly (irod. lat. le, li) helyén j-t, esetleg lg, gl-et mutatnak föl (v. ö. lat. cl, gl > északi ol. j)”, majd példákat is felhoz, a magyar pálya például a latin palea, olasz paglia-val van kapcsolatban.
Megjegyzem, Melichnek ennek ellenére nem jutott eszébe, Kézai akár olaszosan is írhatta a Chiglát, így azt olaszosan/középkori latinul is kell olvasni. Ha a gl a magyar ly hangot takarja, és nem a gl hangkapcsolatot, azaz olaszos jegy, akkor kötelező, hogy a chi betűkapcsolatot is olaszosan olvassuk. Olaszos olvasat esetén tehát a végeredmény: Kilya.
Vonjuk hát le a következtetést: ha a Campo Chigla valamilyen, Kézai által Olaszországban megismert irat helyesírását követi, vagy a szerző egy olasz térképet használ, vagy egy nem túlságosan ismert, a kancelláriában nem igazán használatos nevet adott vissza olaszosan, akkor Kézai belső logikáját követve azt olaszosan kell kiolvasnunk. Mentse Melich kategorikus Csigla-olvasatát az, hogy már csak kronológiai okokból sem ismerhette a két román tudós, Iorga és Popa-Lisseanu megállapításait arról, hogy Kézainál jócskán találni italicizmusokat, emiatt feledkezhetett meg a kötelező kételyről a középkori szövegek kiolvasása során.
Mellékszál: Chaba
Mielőtt viszont rátérnénk a Kilya olvasat tárgyalására, oldjuk meg azt is, Kézai milyen hangalakot ír le a Chaba formával. A ca betűkapcsolat ka hangalakot hordoz a latinban Kézainál, a cha eszerint egyebet – a magyar nyelv hangjai rögzítésének történetéből tudjuk, hogy általában cs-t, Kézai belső logikájában akár c-t is. Kézai ezt a cha, cho, chu betűkapcsolatokkal oldja meg: így a Caducha, Kaducha alakja Kaducsát vagy Kaducát, a Chaba Csabát vagy Cabát takar.
A kulcs: Vignola térképe
Nos, úgy tűnik, a Kilyaként való olvasat mellett jóval több érvet tudunk felhozni, mint azok, akik kétszáz éve keresik a különféle Csiglákot, Csigléket, Ciglákot, Sziklamezőket. Rugonfalvi Kiss a 1720–30 között készített Seutter-térképen találja meg Chiglát, ám ugyanez szerepel Joachim Ottens 1726-os térképén is. Ezeken a Duna alsó folyásánál, a bal parton találjuk Kilia Novát és Chiglijt, a jobb parton Kilia Staryt és Kiliert, külön településeknek véve (mindkét térkép ilyen szempontból hibás, több alaptérkép gondatlan összedolgozása miatt a különböző formában leírt helynevekhez külön településeket is kitalálnak, így például nem kevesebb mint négy Brăila szerepel rajtuk).
Szerencsére azt is meg lehet állapítani, hogy Seutter és Ottens honnan veszi értesüléseinek egy részét: Giacomo Cantelli da Vignola 1686-ban készít egy térképet, ezen kétfajta helyesírással is fel vannak tüntetve a helynevek: olaszosan, valamint hagyományos módon, például Chigli és Kilia noua (a kettő ugyanaz). Ebből kiderül, hogy a Chigli alak Kilia városát takarja.
Ám nemcsak ezen térképből, hanem más szövegekből is tudjuk, hogy olaszosan Chigli-nek írták Kiliát. 1548-ban Velencében megjelenik egy könyv, ebben Marco Guazzo mester elmondja Kilia és Moncastro (Dnyeszterfehérvár) váraknak a törökök általi bevételét, Kiliát Chigli alakban írja.
A folytatásban arról, hogy bizony már a 6. századtól kezdve minden adat ide helyezi a hunok egy részét, méghozzá azokat, akikből a magyar krónikák szerint a székelyek lesznek.
Sántha Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-106