udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
99
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-99
Névmutató:
Koós Ferenc
2012. május 11.
Könyv jelent a bukaresti magyar közművelődésről
Többek közt az utóbbi 150 év bukaresti magyar intézményeit, egyesületeit, a Regátban élő magyarság jeles személyiségeit mutatja be Bántó István Magyar közművelődés a román fővárosban című könyve – derült ki Vetési László lelkésznek a kolozsvári Gaudemus könyvesboltban tartott könyvismertetőjéből.
Mint részletezte, a Polis Kiadó gondozásában megjelent kötet számba veszi a bukaresti magyarság megmaradása szempontjából fontos intézményeket, ugyanakkor szemlézi a román fővárosban megjelent magyar nyelvű egyházi újságokat, a könyv szellem- és művelődéstörténeti kutatás eredménye.
A kolozsvári könyvbemutatón jelen volt a szerző is, aki a bemutatót követően dedikálta a könyveket az érdeklődőknek. Bántó István kifejtette: töretlenül optimista a bukaresti magyarság jövőjét illetően. „Van értelme annak, hogy van, aki vállalja az intézményszervezés, a közösségteremtés feladatát. Fontos, hogy fennmaradjanak ezek a közösségek” – szögezte le Bántó.
A tanulmánykötet szerzője ugyanakkor elmondta: a könyv megírásának előzménye, hogy 1990-ben Zágoni Albu Zoltán református lelkész kezdeményezésére Bukarestben újraalakult a Koós Ferenc Kör, a korábban a bukaresti református egyházközség kezdeményezésére a 19. században alakult magyar egyesület.
Bántó István hozzáfűzte: ekkor azt a célt tűzték ki, hogy kiegészítik azokat az ismereteket, amelyek hiányoztak a bukaresti magyarság történetéből, és létrehozzák a Bukaresti Magyar Adatbankot, ennek ő a közművelődési részét vállalta el.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)2012. május 14.
Százötvenéves magyar közművelődési folytonosság Bukarestben
Bántó István könyvbemutatója a Gaudeamusban
Hosszú időszakot átölelő, szellemi-művelődéstörténeti utazást kínál az olvasó számára Bántó István, mondta Vetési László lelkész, szórványügyi előadó azon a múlt heti könyvbemutatón, amelyre a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban került sor, a szerző jelenlétében. Bántó István Magyar közművelődés a román fővárosban című kötete a Polis Könyvkiadónál jelent meg, a rendezvényen Vetési László méltatta a kiadványt.
– Bántó István kultúrmunkásnak, művelődésszervezőnek, majd a tanügyi újsághoz szerkesztőségi főtitkárnak, később főszerkesztőnek, többször is előre- és hátrafokozott kultúrnapszámosnak került Bukarestbe hat évtizeddel ezelőtt. Így vált, üllő és kalapács között, közösségi munkássá, a közösségi élet fontos szereplőjévé, a bukaresti magyarok dolgainak szorgos feljegyzőjévé, tudósítójává. Ezekből a bukaresti írásokból született ez a kötet is – fejtette ki Vetési.
A könyv szerkezetéről szólva, elmondta: a kötet leghosszabb, legjobban dokumentált részét a nagyobb tanulmányok, a bukaresti magyar közművelődés másfélszáz évének szemlézése teszi ki. – A magyar katolikus öntudatot ébresztő Szent István Király Egyesület történetének felidézését a református egyház szellemi műhelyének, a Koós Ferenc Kör múltjának idézése követi. Ezek után a XX. század első harmadának regáti egyesületeit szemlézi, s meglepő, hogy milyen gazdag és színes volt hajdanán Bukarest önszerveződő intézményeinek, szervezeteinek, egyesületeinek kínálata, s milyen fontos szerepet töltöttek be ezek a bukaresti magyarság fennmaradásában, túlélésében. Itt is bebizonyosodott, hogy a nagy kihívások, a válsághelyzetek között a bukaresti magyarság legjelentősebb megtartó erői a cselekvő értelmiség és az önszerveződő intézményrendszerek voltak. A múltba merítkezve Bántó közművelődési visszaidézéseiből előtűnik, hogy Bukarest is cipelte hátán bizony a magyar–magyar belső vitákat, nézeteltéréseket, a kis közösségek pánik-küzdelmeit, az egymásra ujjal mutogatást. Sikeresen kitelepítettük a nagy magyar konfliktusainkat mindenüvé, ahol megjelentünk – hangsúlyozta a méltató.
A kötet következő része hosszasan elidőz a bukaresti magyar oktatás születésénél, hányatott sorsú történelménél, majd ez az út elvezet a jelenig. – A Vigyázók fejezetben sorra idézi fel a regáti magyarság jeles személyiségeit. Hosszú a sor: a népoktatás szolgálatába álló Koós Ferenc; a szórványlelkekre gondot viselő Nagy Sándor; a regáti magyar balsorsot megélő, a havaselvi magyarokat összegyűjtő, piteşti-i lelkész, Udvary András; a népművelés istápolója, Bakk Elek főorvos; az igaz igék, talmi igazságok költője, Szemlér Ferenc; az irodalom napszámosa, Lőrinczi László és a többiek sora. Két, szívéhez közel álló témával, kérdéssel zárul a kötet: az egyikben meghatódással tartja kezében Kaszta István Hadad a hadak útján című kötetét, sok-sok ismerős emléket idéz, hiszen szülőfaluja monográfiájáról van szó. Az írások gyűjteménye utolsó írásával hazavezeti az olvasót szeretett munkahelyére, a hányatott sorsú tanügyi újság szerkesztőségébe, itt már teljesen emlékeire alapozva írja meg ennek az üldözött, támadott, megcsonkított, többször megszűnés határán álló lapnak a krónikáját, ahol Bántó István életének 32 esztendejét eltöltötte – mondta méltatásában Vetési László.
A szerző felszólalásában úgy vélte, a bukaresti magyarság jövőjét illetően megmarad töretlen optimistának, mint mondta, a bukaresti magyarságnak fogyása, számbeli változása, üldöztetése (mert ez is előfordult) ellenére továbbra is van jövője. – Ebben az időszakban, amit áttanulmányoztam, azt láttam, van értelme annak, hogy az utánunk következők továbbra is vállalják az intézményteremtésnek, tulajdonképpen a közösségteremtésnek a feladatát. Tapasztalatom alapján a nemzetiségi megmaradásnak egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb tényezője az, hogy legyen közösség, ahova tartozónak érezze magát, aki azt szeretné, hogy valahogy megkapaszkodhasson abban a nagy idegenségben – hangsúlyozta Bántó István. A szerző ugyanakkor kiemelte: könyvében a folytonosságot próbálta szemléltetni, azt tudniillik, hogy azon a részterületen, ami a magyar közművelődést illeti, 150 év alatt létezett egyfajta folytonosság. Hozzáfűzte: remélhetőleg az olvasóban ki tudott alakítani egy olyan képet, ami a jövőbe mutat.
KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár)2013. február 23.
Erdély Anno – korabeli képeslapok Balázs D. Attila kötetében
A nagyváradi születésű Balázs D. Attilának gyermekkori szenvedélye volt a képeslapgyűjtés, elmondása szerint már akkortájt érezte, hogy évek múltán tovább hasznosíthatja gyűjteményét. „Hét lakat alatt” őrzött képeslapjait tavaly a magyarországi Százszorkép Kiadó Erdélyt, Székelyföldet és az erdélyi várakat bemutató tematikus naptáraiban tárta az érdeklődők elé, s túl azon, hogy a kezdeményezés folytatásaként 2013-as naptárai is megjelentek, a Budapesten élő fiatalember immár ismeretterjesztő képeskönyv formájában adja közre kincseit.
A Százszorkép gondozásában napvilágot látott Erdély Anno 1895–1944, Régi képeslapok Erdélyországból című könyvet – amely a kiadó első kötete – csütörtökön délután, a Gaudeamus könyvesboltban mutatta be a kolozsváriaknak, a szerzővel Köllő Katalin, lapunk munkatársa beszélgetett. Elhangzott: Balázs D. Attila újságíróként végzett Nagyváradon, majd a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán folytatta tanulmányait. Hobbijáról, a képeslapgyűjtésről felnőttként sem mondott le, gyűjteményét folyamatosan igyekszik gyarapítani, valahányszor lehetősége nyílik erre: nemzetközi börzéken vesz részt, vagy éppen csereberél, de ugyanakkor arra is volt már példa, hogy régi könyvekben bukkant rá egy-egy értékes példányra. A háromnyelvű bevezetővel – magyar, román, angol – ellátott album képei mellé hosszabb-rövidebb szövegeket is írt, ezekben érdekes, a múlt és jelen vonatkozásában is sokatmondó és különleges történeteket mesél el, kitérve a településekhez fűződő hírességekre is.
A bemutatón Kolozsvárhoz, Nagyenyedhez, Nagyváradhoz és Szatmárnémetihez fűződő versek és prózai szövegek (Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Balla Zsófia, Áprily Lajos, Sütő András, Schöpflin Aladár, Láng Zsolt) hangzottak el Köllő Csongor színművész és Zongor Réka színművészeti szakos hallgató tolmácsolásában, a „hangos képeslapokat” pedig az erdélyi városokat bemutató vetítés egészítette ki, amelynek képanyagát a Koós Ferenc Alapítvány biztosította. Befejezésül Balázs D. Attila egyebek mellett az Iványi-Grünwald Béla kecskeméti lakását, a miskolci cukrászdát és a Kolozsvári Egyetemi és Múzeumi Könyvtár belsejét ábrázoló korabeli fényképeket mutatta be az érdeklődőknek. Elárulta továbbá, hogy az Erdély Annóval beneveztek a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által meghirdetett Szép Magyar Könyv versenyre, ismeretterjesztő kategóriában.
FERENCZ ZSOLT 2013. szeptember 10.
Szászrégeni Magyar Kulturális Napok
Szeptember 13–15.
A szászrégeni Kemény János Művelődési Társaság és a városi RMDSZ szervezésében szeptember 13–14–15-én első alkalommal kerül sor a Szászrégeni Magyar Kulturális Napok rendezvénysorozatra.
A három nap alatt változatos programmal várják az érdeklődőket, minden korosztály találhat magának valót.
Szeptember 13-án, pénteken délelőtt 10 órakor a magyarrégeni református templomkertben cserkésztoborzót tartanak. Házigazda a 37-es számú Koós Ferenc cserkészcsapat.
Ugyancsak 10 órától az Ifjúsági Házban interaktív gyermekprogrammal várják az anyukákat és kisgyerekeket.
11 órai kezdettel a radnótfájai új református templomban a Rákóczi Szövetség Réges-régen címen történelmi vetélkedőt szervez diákok számára.
Délután 6 órától az Eugen Nicoara Művelődési Ház nagytermében tartják a Napok hivatalos megnyitóját. A köszöntőbeszédek, a történelmi vetélkedő nyertes csapatainak díjazása, életműdíjak átadása és zenés- verses összeállítást követően a szászrégeni Csillagösvény diákcsoport mutatja be az Ördögtánc című musicalt.
Szombaton is változatos a program. Délelőtt 10 órától a magyarrégeni református imaházban tárlatnyitó lesz. Szászrégeni magyar képzőművészek kiállítását tekinthetik meg az érdeklődők.
11 órai kezdettel az Eugen Nicoara Művelődési Ház nagytermében iskolai színjátszó csoportok mutatkoznak be, majd népdal- és néptáncelőadás lesz kisiskolások közreműködésével.
Délután 5 órakor a DIO Ház a rendezvény következő színhelye. A Szászrégen közelmúltja című történelmi visszatekintő meghívottjai László Márton történész, levéltáros és Novák Zoltán történész.
Este 8 órától a színházkedvelők a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Bányavirág című előadását tekinthetik meg.
Szeptember 15-én, vasárnap egész napos rendezvények színhelye az Ifjúsági Parkban levő sportterem és az Avântul sportbázis. 9 órakor kezdődik a kispályás labdarúgó- bajnokság. 11 órára a gulyásfőző versenyre várják a csapatokat. Délután 4 órakor a pályán felállított színpadon néptáncelőadás lesz a helyi néptánccsoportok részvételével. Ezt követően – édes meglepetésekkel – interaktív gyermekprogramra kerül sor, majd Ács József zenés kívánságkosara következik.
Délután 6 órától a könnyűzenéé a színpad. Szabó Előd és a Titán, majd Vizi Imre és zenekara koncertezik.
A háromnapos rendezvény lampioneregetéssel zárul.
Fábián András
Népújság (Marosvásárhely)2013. szeptember 17.
Szórványbástya-erősítés
Szászrégeni Magyar Kulturális Napok
Nagyon sikeres, telt házas rendezvényt szervezett a hét végén a Kemény János Művelődési Társaság és az RMDSZ városi szervezete Szászrégenben, az első Magyar Kulturális Napokat. A rendezvény lényegét talán Nagy András volt polgármester ünnepi beszédéből vett idézettel foglalhatnánk össze: ...az esemény nem más, mint a kultúránk, anyanyelvünk, hagyományaink ápolására irányuló törekvés. Mi itt Szászrégenben akarunk itthon lenni, helyi szinten szerveződni, magyarul beszélni, dalolni, zenélni, táncolni, szórakozni...
A rendezvény első mozzanata a magyarrégeni templomkertben volt, ahol pénteken délelőtt a magyarrégeni 037-es Koós Ferenc cserkészcsapat toborzót szervezett. Ezen több mint 40 iskolás vett részt, azzal a céllal, hogy a mozgalomba frissen bekapcsolódottak a "nagy elődöktől" kapjanak tájékoztatót arról, hogy mit is jelentett a betiltás előtt és mit jelent most cserkésznek lenni.
Ennek a gondolatnak a jegyében szervezték meg, ugyancsak délelőtt, a radnótfájai kistemplomban azt a történelmi vetélkedőt, ahol négy középiskolás csapat mérte össze ismereteit Szászrégen múltjáról, s arról is kellett érvelniük a zsűrinek, hogy miért jó régeninek lenni? A versenyt a Regun csapat nyerte, de tulajdonképpen senki sem veszített, hiszen igen érdekes történelmi ismeretekkel gazdagodhattak a diákok.
A Magyar Kulturális Napok megnyitója pénteken este volt az Eugen Nicoara Művelődési Házban, ahol házigazdaként először Nagy András volt polgármester, az RMDSZ Szászrégen körzeti elnöke szólalt fel, hangsúlyozva, hogy a rendezvénynek hagyományt szeretnének teremteni, hiszen az a célja, hogy a magyarságot, a megbékélést, a közös akaratot és az összefogást szolgálja.
Dr. Zsigmond Barna Pál, a csíkszeredai magyar konzulátus főkonzulja dicséretesnek mondta a kezdeményezést, szerinte a szórványbástyákat így lehet megtartani, s azt is elárulta, marosvásárhelyiként mindig szívesen utazott Régenbe, s csak jó emlékei vannak a városról.
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke a kulturális rendezvény mellett jó példával is szolgált a szórványépítkezésről. Kiemelte Ady István kisfülpösi lelkipásztor áldásos munkáját, aki nemcsak az említett településen, hanem Szászrégenben is szórványkollégiumot szeretne beindítani. A kultúra mellett a megtartó erőnk az oktatás, a nevelés – ezért jó példa a tiszteletes kezdeményezése. Felszólalt még Szép Gyula, a Communitas Alapítvány kuratóriumának tagja, aki a szervezőket a támogatásukról biztosította.
A továbbiakban díjazták a különböző diákvetélkedők nyerteseit, majd életműdíjat kapott id. Jorga Ferenc képzőművész és Samu Pál tanár, a magyarrégeni cserkészcsapat alapító tagja és volt vezetője.
Az ünnepi műsorban fellépett Ördög Tímea és Ördög Ödön testvérpár, a szászrégeni Sófár ifjúsági keresztény zenekar tagjai, majd az Ördögbál című táncszínházi produkciót láthatták a jelenlevők.
Az ünnepség szombaton folytatódott. Délelőtt a magyarrégeni imaházban – Baróthi Ádám és Jorga Ferenc szászrégeni képzőművészek szervezésében – nyolc szászrégeni és elszármazott képzőművész munkáiból álló kiállítást nyitottak meg. Ezalatt az Eugen Nicoara Művelődési Ház nagytermét a diákok foglalták el szüleikkel, társaikkal együtt, ugyanis az általuk előkészített műsorral léptek fel. A zömében negyedik osztályosokból álló Csipetkék a Ludas Matyi színjátékot adta elő, a nyolcadikosok Rosszcsontok színjátszói az Érettségi című iskolás vígjátékot mutatták be, majd népdal- és néptánc-előadás is volt. Felléptek a Gyöngyharmat és a Gyöngyvirág együttesek és a korábban Szászrégenben szervezett Rügyecske hagyományőrző népdalvetélkedő döntősei is.
Délután a zsúfolásig megtelt DIO Házban két fiatal történész, László Márton és Novák Zoltán Szászrégen közelmúltjáról értekezett, sok olyan új adattal, ténnyel egészítve ki a város krónikáját. A színházkedvelők este a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió közös produkcióját, a Bányavirágot tekinthették meg.
Vasárnap délelőtt az ünnepség a városi parkba és a sportkomplexumba költözött. Reggel a sportteremben minifoci-bajnokságot tartottak. A turné végén a magyarrégeni csapat vehette át a szimbolikus kupát – mondhatni várható volt, hiszen több évtizede együtt focizó öregfiúkról van szó, akiket a pályán Nagy András irányít... Igen nagy érdeklődés volt a gulyásfőző verseny iránt is, tíz csapat nevezett be. Hosszan tartó mérlegelés, kóstolgatás után dőlt el, hogy ki főzte a legízletesebb gulyást. Gasztronómia terén az abafájiaknak járt az "arany fakanál". De mindenki láthatta, aki ott járt, hogy mindegyik készítmény versenyképes volt, hiszen pillanatok alatt kiürültek az üstök.
Délután az Avântul-pályán felállított színpadon néptánc- előadásokkal indult a műsor. A felfalui Bíborka, a beresztelki Lángvirág, a szászrégeni Eugen Nicoara Művelődési Ház Rügyecskék tánccsoportjai fűtöttek be a színpadon. Népdalokat is adtak elő, és a kisebbekkel interaktív vetélkedő zajlott, valamint kívánságműsor, amelyet a katolikus egyház In Eternum könnyűzene-együttese szolgáltatott. A rendezvény két legismertebb szászrégeni előadóművész fellépésével zárult. Színpadra lépett Szabó Előd és a Titán zenekar, valamint Vizi Imre.
A háromnapos rendezvény ezúttal nem tűzijátékkal, hanem meghittebb mozzanattal, lampioneregetéssel zárult – talán szimbolikus gesztusként jelezve, itt vagyunk, együtt vagyunk, megmaradunk...
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)2014. szeptember 20.
Bukarest – 555, magyarokkal, sztereotípiákkal
Bukarest pénteken ünnepelte „fennállásának”, voltaképpen első hivatalos, írásos említésének 555. évfordulóját. Negyvennégy éve a román fővárosban élő (és több sorstársához hasonlóan magát „átmeneti bukarestinek” tartó) magyarként érdemesnek tartottam eltöprengeni e több mint hatodfél évszázados várostörténet magyar vonatkozásain.
Részben megtettem a budapesti Heti Világgazdaság felkérésére egy – Londont, Berlint és Bécset is magába foglaló – rövid összeállításban, de a hazai olvasó számára nyilván bővebb megközelítés szükséges.
Bucur pásztor és a csángáló nyája
A legenda szerint a várost egy Bucur nevű, juhait a környéken legeltető pásztor alapította, s innen jön a neve is. Történészek valószínűbbnek tartják, hogy a 14. század végén tette le az alapkövét Mircea cel Bătrân havasalföldi uralkodó. Tény, hogy első írásos említése 1459-ben történik, nevének eredetére pedig több magyarázat született. Egy 17.századi török utazó szerint egy itteni török törzs fejének Ebu-Karis nevű fia lett volna a „névadó”. A 18. század végén egy svájci történész a „bucura, bucuros”, tehát az öröm szót tartja eredeténél. Ezt alátámasztani látszik, hogy a város nevét a fanarióta (vagyis Konstantinápoly, Isztambul Fanar nevű negyedéből származó) görög uralkodók Hilariopolisnak fordították, ami a Vidámság Városát jelenti. Tény, hogy Bukarest ma is, az Európai Unió tizedik legnagyobb városaként (közel kétmillió stabil, bizonyos napokon hárommillió lakossal, nem is számítva a város körüli, nemsokára Metropolis Övezetté nyilvánítandó helységek félmillió lakosát) meglehetősen vidám hely.
Hány magyar él Bukarestben?
Csak azt a tévhitet kellene leszoknunk, hogy Bukarest „Budapest után a legnagyobb magyar város”! Sosem volt az, most pedig alkalmasint a tizedik sem. Persze a bukaresti magyarok számát soha senki nem tudta pontosan megmondani. A legutóbbi, 2012-es népszámlálás Romániában 1 millió 238 ezer magyart (az ország összlakosságának 6,5 százaléka), a fővárosban nem egészen három és félezer magyart mutatott ki.
Az utóbbi érték nem lehet reális, hiszen csupán a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) bukaresti szervezetének nyilvántartásában közel hatezer fő szerepel. Adatokkal szolgálhat a három egyházközösség (két református és egy katolikus), az Ady Endre Elméleti Líceum, a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság (amely a Petőfi Házat, a magyarok kulturális központját működteti), ám az összesítést nehezítik a nyilvántartás nehézségei, az átfedések és a demográfia bonyolult dinamikája. A derűlátó becslés sem teheti ma több, mint tízezerre a bukaresti magyarok számát. Már azokét, akik nem asszimilálódtak teljesen, magyarnak vallják magukat. Ezen fölül vannak az „átmeneti magyarok”: itt dolgozó, de Erdélybe visszavágyó és adandó alkalommal visszatérő köztisztségviselők, politikusok, újságírók, orvosok – no meg magyarországi diplomaták, üzletemberek.
A kurucok telepedtek meg leghamarabb
Egy rövid történeti áttekintés érdekes lehet. Bár már előbb, akár a 15. században letelepedhettek itt erdélyiek (a legkorábbi magyar feljegyzések Bukarestről a városon átutazó Borsos Tamástól, a 17. századból származnak), az első népesebb csoport a menekülő kurucokkal érkezett Bukarestbe. A város egyik negyede, Berceni szinte bizonyosan a menekülő kuruc főgenerális, gróf Bercsényi Miklós nevét őrzi, II. Rákóczi Ferenc harcostársa a török-osztrák háború idején, 1717-ben vonulhatott át itt. Mikes Kelemen két ízben is megfordult Bukarestben, biztosan tudjuk, hogy 1739-1740 telét itt töltötte.
Különben a városnak mindig is volt – többé-kevésbé történelmi kényszerből is – némi kozmopolita jellege. Az első olyan népszámlálást, amely az etnikai hovatartozásra is kiterjedt, 1810-ben az orosz megszállók készítették Bukarestben, ez összesen 70 ezer lakost mutatott ki, amiből 1226 volt az “osztrák” (ami főleg magyart jelenthetett), a bukaresti magyarság akkori létszáma három-négyezer főre tehető. Az 1838-as összeírásban utalás történik a magyar iparosok, munkások, segédek foglalkozására: ács, kőműves, asztalos, szűcs, csizmadia, borbély, pék, gombkötő.
Tömegesen érkeztek a magyar menekültek Havaselvére a világosi fegyverletétel után és a Bach-korszak éveiben. 1856-ban a református egyházközösség körülbelül négyezer hivőt számlált, a katolikusok száma nagyjából ugyanennyi lehetett. 1899 decemberében a 282 ezer bukaresti lakos közül hozzávetőlegesen 20 ezer magyar volt – ez már az 1877-es függetlenségi háború utáni gazdasági fellendülésnek is eredménye. Az 1930-as népszámlálás 24.052 magyar lakost talált Bukarestben, az Országos Magyar Párt azonban megóvta a cenzust, a fővárosi magyarság lélekszámát 35-36 ezerre becsülve. Ez lehet a csúcsérték, ennek alapján és ekkor nevezhették Bukarestet a legnagyobb magyar városnak Budapest után.
A két világháború közötti felvirágzása idején kapta a város (voltaképpen a központi része, amit ma Óvárosnak neveznek!) a “kis Párizs” kissé gúnyos felhangú, de elismerő becenevet. Az 1940-es bécsi döntés után sok magyar elhagyta Bukarestet, a háború után a csökkenés folyamatos: 1956 február – 11.687 fő, 1966 március – 9.287 fő, 1977 január – 8453 fő. A rendszerváltó fordulat után, 1991-ben hivatalosan 8355 ember vallotta magát Bukarestben magyar nemzetiségűnek.
A templom és az iskola
A lemorzsolódás tehát egyértelmű – és belátható a folyamat végeredménye is. Ilyen körülmények között pedig, reálisan tekintve, a megmaradt intézményi háttér és az olykor önfeláldozó szervezőmunka ellenére nehéz egységes és tagolt, specifikusan „bukaresti magyar” kultúráról, gazdasági-társadalmi tevékenységről beszélni. Az oktatás és a vallásgyakorlás a kivétel. A magyar tannyelvű Ady Endre Elméleti Líceum, vagyis a középiskolai szintű oktatás mellett a Bukaresti Tudományegyetemen hungarológiai tanszék is működik. A román közszolgálati televízió heti öt órában sugároz magyar műsort, a Bukaresti Rádió napi egy órában.
A már említett Petőfi Házzal együtt a Magyar Kulturális Intézet nem csupán a művelődés rangos központja, hanem a bukaresti magyarok közösségápoló találkozóhelye is. A Barátok római katolikus templomában hetente kétszer magyarul miséznek. A Calvineum és a Szőlőskerti református templomokban hetente többször tartanak magyar nyelvű istentiszteletet, s az unitáriusoknak is van istentiszteletük.
Budapest névadásakor Bukarest volt a minta
És maradnak a „léggyökereken” táplálkozó kapcsolatok Erdéllyel és Magyarországgal. Például akik manapság derülnek vagy füstölögnek azon, hogy messziről jött turisták, művészek a két főváros nevét összetévesztik, gondolhatnának arra (alkalmasint még jobban bosszankodva), hogy bizony a Budapest név létrejöttekor mintegy Bukarest volt a minta. Amikor ugyanis Széchenyi István 1831-ben felvetette, hogy a magyar főváros neve legyen Budapest, egyik érve az volt, hogy ez a név „kevés év, sőt hónap múlva olyan megszokottan s könnyen hangoznék, mint Bukarest”.
Széchenyinek egyébként közismerten jók voltak a kapcsolatai a havasalföldi politikai és gazdasági elittel – alkalmasint az 1834 őszén az Al-Dunán és Bukarestben tett látogatása volt az, amikor egyik jótanácsával nem csak a román főváros fejlődéséhez járult hozzá, hanem a nyelvet is gazdagította. Síksági városként – aminek turisztikai és nem kevésbé gazdasági előnye, hogy egyaránt viszonylag közel van a Fekete-tengerhez és a Déli-Kárpátok vonulatához – Bukarest mind a mai napig meglehetősen védtelen az időjárás viszontagságaival szemben.
Híresek a kánikulák és a gyakori szélfúvások. Miután többször leégett, Széchenyi javaslatára építették fel a bukaresti elöljárók azt a tűzoltótornyot (a bukaresti magyarok tűzvigyázó toronynak hívják), amelyet a körfolyosója miatt, a ’folyosó’ szavunk alapján a mai napig „foişor”-nak neveznek: Foişorul de Foc. (A román nyelvben több száz magyar jövevényszó van, a szókincs mintegy másfél százaléka.)
Koós Ferenc, az intézményalapító
Néhány szót a bukaresti magyar intézményépítőkről. Úttörőként Sükei Imre (1780 – 1848) református lelkészt tartjuk számon, aki 1815-ben a lakásán kezdte tanítani írni-olvasni a magyar gyermekeket, négy év múlva pedig közadakozásból felépítette az első bukaresti református templomot és az „iskolaházat". A bukaresti magyarság első igazi nagy szervezője Koós Ferenc (1828 – 1905) volt.
1855-től 1869-ig tevékenykedett református lelkészként és tanítóként Bukarestben, hathatósan támogatta az 1848-as magyar emigránsokat.
Koós 1856-ban új, tágasabb iskolát építtetett, a magyarságot felekezeti különbség nélkül tömörítette a református egyház és iskola köré. Társaskört, könyvtárat alapított, a szegényebb tanulók támogatására alapítványt létesített. Bukarestről szóló emlékirata (Életem és emlékeim) az első jelentős irodalmi mű, amely belülről ábrázolja Bukarest és az itt élő magyarság világát. Koós indította meg, Oroszhegyi Józsával együtt, 1860-ban az első bukaresti magyar újságot, a Bukaresti Magyar Közlönyt. Egyszemélyes intézményként tartjuk számon a pezsgő életű 19. századból Barabás Miklós (1810 – 1898) festőművészt, aki másfél évig lakott Bukarestben, és itt telepedett le és dolgozott mint udvari festő és fotográfus a kolozsvári születésű Szathmáry Pap Károly (1812 – 1887).
A '70-es évek „nyitása”
Nagyot ugorva, 1970 körül történt meg Romániában a magyar kulturális intézményeknek az a központosítása, ami – nyilván propagandisztikus indítékkal, a „nyitás” bizonyítására – egyszersmind új intézmények létrehozását is jelentette. A Domokos Géza vezette Kriterion Könyvkiadó, a Huszár Sándor főszerkesztette A Hét, valamint a Bodor Pál igazgatta, már említett magyar tévéadás egy ideig a romániai magyar könyvkiadás, az írott és sugárzott sajtó központjává tette Bukarestet. A kiadó és a lap elköltöztével a bukaresti magyar kulturális elit sokat veszített. Jegyezzük azért meg itt, hogy 2013. novemberétől ismét van periodikus kiadványa: a Brassói Lapok havi mellékleteként megjelenő Bukaresti Magyar Élet. (Közvetlen elődje a 2004 és 2007 között szintén havonta megjelenő Bukaresti Magyar Közlöny volt.)
A bukarestiek „szívesen ütköznek”
Mivel szembesül a Bukarestbe érkező, költöző magyar ember? Néhány alapélményről szólni kell. A legfeltűnőbb a pergő, hangos beszéd, az emberek összehasonlíthatatlanul barátságosabbak és közlékenyebbek, mint például Budapesten. Proxemikai sajátosság, hogy a közlekedési eszközökön, bevásárlóhelyeken a bukarestiek keresik a közelséget, a testi érintkezést, „szívesen ütköznek”.
„Nagyon meglepő volt és nagyon pozitív ez a délies nyüzsgés, ez a mediterrán pezsgése a városnak. A mindennapi életben azért vannak bosszantó apróságok. Például, amikor az ember bevásárolni megy, ritkán esik meg, hogy ne lökjék fel legalább tízszer vásárlás közben. Nem elítélem, ez a helyi kultúra, nem rossz, ez itt így van, az én személyes ízlésem ennél visszafogottabb, nyugodtabb” – vallotta be egyszer Diósi László, a bukaresti OTP Bank elnök-vezérigazgatója.
Ha a viselkedés olykor keleties is, ma már nem kevésbé tapasztalható a nyugati tempó. Egy évtizedes pangás után, különösen az utóbbi években, a második mandátumánál tartó főpolgármester, Sorin Oprescu sebészprofesszor érdemeként is, a román főváros elképesztő változáson ment át.
Drávucz Herbert nagykövetségi tanácsos: „Négy év ittlét után elmondhatom, hogy igazán látványos fejlődés tapasztalható minden téren. Sorra nyílnak a plázák és bevásárlóközpontok, amelyekben minden Európában létező vagy szokásos árut meg lehet vásárolni. Év végén, de különösen ünnepek előtt nagy vásárló tömeget látunk, és bár tudom, hogy nagy a szegénység Romániában, mégis az az érzésem, hogy az emberek jól élnek, sok mindent meg tudnak engedni maguknak.”
Ki nem használt lehetőségek
„Közös dolgaink”, a két nép kapcsolata természetesen fontos a szórványnak számító, hovatartozása tekintetében bizonytalan bukaresti magyarság számára is. Annak ellenére, hogy a bukaresti magyarok nem csupán az anyaország, de még az RMDSZ által is elhanyagoltnak érzik magukat, s valahogy tényleg nincs meg az az összekötőkapocs-szerepük, ami kialakulhatott volna. Ehhez hozzájárult a magyar, de akár az erdélyi jobboldal lenézése, olykor kifejezetten kiközösítő magatartása a bukaresti magyarokkal szemben. Kár, mert sok a lehetőség.
Füzes Oszkár, volt magyar nagykövet: „Úgy gondolom, hogy Románia hatalmas utat tett meg az elmúlt tizenkilenc évben, nagyon jelentős a szellemi-, civilizációs- és értékrendi fejlődés, nagyon fontosnak tartom, hogy Románia végül is a nyugati értékrend mellett döntött. Azt hiszem, hogy 1992-93-ig ez nem volt ennyire biztos és világos, azóta egyértelmű, hogy Románia velünk együtt közös nyugati értékrendhez tartozik. Azt hiszem, ez olyan történelmi horderejű dolog az itt élő magyarság és Magyarország szempontjából, amit nem hangsúlyozok, mert túl általánosnak hangzik, valójában mindent befolyásol és mindent meghatároz.”
A bukaresti románok magyarokhoz való viszonya érezhetően javult. Bukarest egyre inkább kozmopolita város. Szomorú összehasonlítás: a romániai, bukaresti fiatalok sokkal nagyobb arányban beszélnek idegen nyelveket, jelesen az angol nyelvet, mint a magyarországiak, a budapestiek. Persze élnek még sztereotípiák, de – az olykor a politika miatt felkavart nacionalizmus ellenére – lecsengőben vannak.
Garzó Ferenc, az MTI volt tudósítója: „Úgy vettem észre, hogy az erdélyi románokban még ott van a magyarokhoz való viszonyulásnak egyfajta fóbiája. Bár a szó egy kicsit erős, azt mondhatjuk, hogy az erdélyi nem tud nem gondolni a fehér elefántra, nem tud nem gondolni arra, hogy magyarok vannak a környezetében, és hogyan élte meg ezt az apja, a nagyapja. Van, akiben megmaradt az indulat, van, aki éppen ellenkezőleg túlkompenzálva próbál kedves és udvarias lenni a magyarokkal, még inkább hangsúlyozni, hogy neki semmi baja a magyarokkal, hogy nehogy az legyen, hogy az őseinek a fóbiája él benne tovább. Érzem mindig, hogy valahol számukra ott van a kisagyukban a magyarokhoz való viszonyulás problémája. Bukarestben ilyent nem látok, itt nem is nagyon értik sokszor, hogy mi a baj a magyarokkal, alig-alig lehet érezni magyarellenes megnyilvánulást. Egy kicsit emberarcú, jó értelemben vett naivitás van a nacionalista kérdésben. Valaki viccesen elmondta nekem, hogy mit kívánnak Erdélyben a románok egymásnak, és mit kívánnak Bukarestben: Erdélyben azt mondják „Spor la treabă!” (Jó munkát!), itt meg "Servici uşor!" (Könnyű szolgálatot!) kívánnak egymásnak. Ők maguk is egy kicsit ironikusan látják a különbséget az erdélyi és a bukaresti románok között.”
Mint látható, fentebb magyarországi bukarestiek szövegeiből idéztem. Pontosabban rádióinterjúiból, amelyek Vincze Loránt Életeink című negyvenöt részes sorozatában hangzottak el a bukaresti rádió magyar adásában, könyvként pedig a Bukaresti magyarok című, a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó által tavaly megjelentetett kötetben jelentek meg. (Az interjúk a 2007 és 2008 között készültek. A nyilatkozók akkori tisztségeit tüntettem fel, ahogy a kötetben szerepelnek.) Fontos könyv még a bukaresti magyarokról Nagy Sándor (1896 – 1954) volt bukaresti református lelkész korai munkája (A regáti magyarság, Kalota Kiadó, Kolozsvár – Zé Kiadó, Sopron, 2000), a jelenből Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal (Bukaresti életutak. Beszélgetések bukaresti magyar értelmiségiekkel) című kötete (Kolozsvár, 2006, Komp-Press – Korunk Baráti Társaság), és talán elolvasható e sorok írójának szubjektív Bukarest-rajza is (Bukaresti élet, képek, Scripta Kiadó, Nagyvárad, 2000).
Román nyelven a legfontosabb könyvek: Demény Lajos (1926 – 2010) történészprofesszor összefoglaló munkája (Maghiarii din Bucuresti, Editura Kriterion, Cluj, 2002) és Hentz Hilda részletes leírása (Bucureştiul maghiar: scurtă istorie a maghiarilor din Bucureşti de la începuturi până în prezent, Biblioteca Bucureştilor, 2011; amelynek egyetlen elírását kell kiigazítanom: Varga Katalin nem a férjével, Dankanits Ádámmal együtt halt meg a földrengésben, hanem sorstragédiába illően néhány hónap múlva, autóbalesetben.)
Több „alapélményről” nincs terünk írni: a monumentális-megalomániás Nép Házáról (amelyben a Parlament működik és amely az 555. évforduló alkalmából ma nagyszabású, hipermodern látvány- és előadó művészeti rendezvény színhelye); a híres kóbor kutyákról (martak meg halálosan japán diplomatát is, két éve pedig egy parkban egy kisgyereket marcangoltak szét – ezzel telt be a pohár, s a népharag hatására a hatóságok számukat idén hatvannégyezerről húszezerre csökkentették); a földrengéstől való félelemről (1977. március 4-én este a Richter-skálán 7,2-es fokozatú volt a katasztrófa, a lapokban rendszeresen jelennek meg rémhírek a közelgő újabb nagy földrengésről, Bukarestben sok a roskatag épület); a város tavak-övezte parkjairól (a leglátogatottabb a Herăstrău, de a magyaroknak kedvesebb a városközpontban, a Petőfi Ház tőszomszédságában fekvő Cişmigiu, amelynek taván tavasztól őszig csónakázni, télen korcsolyázni lehet); az ingatlanpiac pangásáról (az idén állítólag megmoccant, de alulírott még mindig képtelen eladni jó negyedben levő lakását); az eklektikus építészetről, a csodálatos természettudományi múzeumról, az egykor káprázatos és még mindig eleven színházi életről, a kulináris szokásokról és lehetőségekről, a legnagyobb kelet-európai sörözőről, amelyet a Herăstrău parkban tervek szerint jövő nyáron avatnak fel ...
Mentségünk, hogy Bukarestről a kevés is sok.
Ágoston Hugó, maszol.ro2014. szeptember 27.
Koós Ferencet díjazta a Szabadság napilap
Tizenegyedik alkalommal került sor Kolozsváron a Médiadíjak a Kiválóságért kitüntetések kiosztására. Az Amprenta Advertising szervezésében zajló csütörtök esti ünnepségen a kolozsvári média (írott, elektronikus, online) által megnevezett személyiségek, intézmények, civil szervezetek vehették át a díjat. Az évente megszervezett esemény célja trófeával jutalmazni azokat, akik jelentősen hozzájárultak a város, a közösség, Erdély fejlődéséhez, népszerűsítéséhez. A díjátadásra az International Ballroom székhelyén került sor.
A Szabadság díjazottja Koós Ferenc kolozsvári üzletember, akit a kultúra, a művészet hatékony támogatásáért jelöltünk a kitüntetésre. A díjazottak között szerepelt Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója (a Paprika Rádió kitüntetettjeként), és Vákár István, a Megyei Tanács elnöke, akit a Transylvania Today jelölt a díjra..
Koós Ferenc szereti a művészetet – a színházat, a képzőművészetet, a zenét, az irodalmat –, egyszóval mindazt, amit tehetséges emberek alkotnak. Túl általánosnak tűnhet ez a megállapítás, hiszen az üzleti szférában többen is kedvelik ezeket a dolgokat, vagy legalábbis bízunk abban, hogy ha nem is többen, de akadnak még néhányan. Van azonban egy nagy különbség köztük és díjazottunk között: Koós Ferenc nem csupán szereti a művészetet, de támogatja is. Nem szimbolikusan, hanem anyagi áldozatokat hozva. Nem véletlen ez, ugyanis Koós Ferenc hiszi és vallja: művészet és kultúra nélkül nem érdemes élni, művészet és kultúra hiányában elvész az ember, a közösség, a város, az ország…
KÖLLŐ KATALIN, Szabadság (Kolozsvár)2014. november 10.
Ünnepelt a marosvásárhelyi Református Kollégium
A vallási oktatás újraindításának 20. évfordulójára emlékeztek kétnapos rendezvénysorozat keretében. Szombaton a Nemzeti Színházban ünnepi műsort szerveztek, ahol beszédek hangzottak el, visszatekintettek az ősi iskola múltjára, felelevenítették az újrakezdés nehézségeit, mindezt a gyermekek, növendékek eladásaival fűszerezve. Vasárnap a Vártemplomban tartottak ünnepi istentiszteletet.
MI vagyunk a kollégium, építjük, formáljuk az iskolát
Az ünnepséget Kovács Szabolcs egykori iskolalelkész áhítata kezdte, majd sorra következtek a díszbeszédek, amelyek közé a Református Kollégium jövőjét szavatoló kis óvodások, valamint az elkészít és első osztályos kisgyerekek műsorát ékelték, ezzel színessé és hangulatossá tették az estét.
– 457 éve indult el útjára Marosvásárhelyen a református felekezeti oktatás. Mégis a 20 éves refit ünnepeljük. Az iskola 391 éven keresztül volt a marosvásárhelyi magyar oktatás fellegvára. Annyi éven át állt a magyarság szolgálatában, és nevelt, oktatott. Tette ezt hittel, szeretettel, odaadással. Nemcsak neveket, hanem személyiségeket adott Marosvásárhelynek és a nagyvilágnak. Tette a dolgát mindenki: tanár és diák egyaránt. Tette a dolgát a két Bolyai, Bernády György, Köteles Sámuel, Molter Károly, Gecse Dániel, Vályi Gyula, Aranka György, Koós Ferenc, Borsos Tamás, Török János és még sokan mások. Értékeket kaptak és ugyanazt adták tovább a jövő nemzedékének. A közel négy évszázadon keresztül kivívta a tiszteletet és az elismerést.
1948-ben ezt a dics múltat az akkori rendszer egy tollvonással megszüntette, porba tiporta. Nehéz időket élt át a Református Kollégium, de előretekintett, s a múltban kivívott tiszteletet továbbadta az új iskolának. Ez lett később a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, amely méltón vállalta fel a jogutód szerepét az egykori kollégium épületében. Színvonalas oktatás, eredmények. Ez az iskola is tiszteletet vívott ki magának Marosvásárhelyen és nem csak. De ez az iskola már nem a kollégium volt… A kommunista rendszer is, mint bármelyik rendszer az idők folyamán, megbukott. Új szelek kezdtek fújdogálni az egykori Református Kollégium épületében. A régi iskola újraindításáról kezdtek suttogni, de csak nagyon halkan. Hiszen nagyon sokan voltak azok, akik hallani sem akartak erről. Még most is sokan vannak... 46 évi szünet után, egy lelkes csapatnak köszönhetően újraindult az oktatás. És most MI vagyunk a kollégium, mi építjük, formáljuk a régi iskolát. Tiszta lelkiismerettel és örömmel jelenthetem ki, hogy jól csináljuk. Diákok, szülők és tanárok egyaránt. A Református Kollégium ismét elismert iskola, az eredményeink vizsgákon és versenyeken magukról beszélnek. Az új kollégiumnak van azonosságtudata, van jelleme és szellemisége – mondta ünnepi beszédében Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatója, aki köszönetet mondott mindazoknak, akik az iskola ügye mellé álltak, a szülőknek, akik bíztak az iskolában és gyermekeiket ebbe az iskolába íratták.
Kész a leltár
Székely Emese volt igazgatót, aki több mint egy éve köszönt le, hosszan megtapsolták. Elmondta, hogy a 12 évet – süti megfogalmazásban – a felelősségviselés jellemezte. Ahogy lehetett! Sokszor fogalmazódott meg benne, hogy két úr szolgája. Az egyház és az állam között kellett úgy lavírozni, hogy megmaradjanak, megerősödjenek, gyarapodjanak, és közben a köz megelégedésére tegyék a legfontosabb dolgukat: az oktatást és a nevelést.
– Az egyházkerülettel, a tanfelügyelőséggel és a tanügyminisztériummal való állandó egyeztetés, a szakok akkreditálása körüli bonyodalmak, a minőség biztosítása, pályázatok, ösztöndíjak, a szülőkkel való kapcsolattartás, a tanárok kiválasztása és alkalmazása, a városi tanáccsal való – többnyire kérések formájában történ – kommunikáció, az esti tagozat létrehozása, fegyelmi kérdések, elbocsátások, külföldi iskolákkal létrejött közös projektek, jelentések, csendes napok, versenyek, a holland támogatókkal való tervezgetés az iskola bővítéséről mind- mind olyan dolgok, amik miatt egy állandó készenléti működésre kellett beállítanom az életem. Nem mondom, hogy nehéz volt, és azt se mondom, hogy könnyű volt. Nem volt unalmas. Csodálatos embereket ismertem meg, csodálatos emberekkel dolgozhattam együtt. Sokan közülük már nem lehetnek közöttünk. Főtiszteletű Csiha Kálmán egykori püspök, Tőkés Elek tanügyi tanácsos, nagytiszteletű Sárpataki János esperes, László Zoltán lelkész igazgató, Csíki Ágnes zenetanár, Gáspár Mónika tanárnő… Emlékük legyen áldott! – mondta Székely Emese, majd köszöntötte az iskolát, amely már meg tudja határozni önmagát és helyét a vidék oktatási intézményei körében. – Van kivívott helye és van elismertsége, amelyikben úgy próbáltunk hatni diákjaink éntudatára, hogy ne kiszolgáltatottjai, hanem alakítói legyenek a jövőnek. Itt a köszönet ideje is. Köszönöm a Jóistennek, hogy adta nekem ezt a munkát, köszönöm azoknak, akik annak idején bíztak bennem és kiválasztottak erre a feladatra, köszönöm azoknak, akik szerettek és köszönöm azoknak, akik nem fogadtak el. Így lettem gazdagabb. Én iskolám, köszönöm most neked! Kész a leltár! – fejezte be beszédét Székely Emese volt igazgató.
A beszédek során Kirsch Attila, az Öregdiákok Baráti Körének elnöke, Illés Ildikó főtanfelügyel-helyettes, Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke szólalt fel. Fellépett a Quintet együttes, az After 5, az István, a király rockoperából csendültek fel részletek, volt zongora- és szaxofonjáték, szavalatok hangzottak el Nagy Hajnalka Zsuzsanna és Vas Márton eladásában.
A rendezvényen részt vettek az Erdélyi Református Kollégium küldöttségei, a mezőcsáti küldöttség.
Tegnap a Vártemplomban Szegedi László generális direktor hirdetett igét, majd szavalatok hangzottak el, a kollégium kórusa énekelt.
Az ünnepi alkalomra egy emlékkönyvet adtak ki, amelyben igazgatók, tanárok, öreg- és jelenlegi diákok beszámolói, vallomásai láttak napvilágot.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)2014. december 2.
Dr. Héjja Julianna Erika, a Békés Megyei Levéltár fő levéltárosának előadása a Kovách Géza-emléknapon
Arad krónikása, Kovách Géza történész-tanár tudományos munkássága
Működése fő színterén, Aradon nehéz Kovách Gézáról szólni. Itt, ebben a városban és javarészt a Csiky Gergely Főgimnázium falai között telt életének java része. Sokak személyes ismerőse volt a tíz éve elhunyt tanár, a tudós, az ember, a barát, mindenki Gazsija. A róla kialakult kép – különösképpen a tudósportré – a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltárába, Gyulára került irathagyatéka alapján tovább finomítható.
Kovách Géza 1925. december 22-én született Székelyudvarhelyen. Alapfokú iskoláit 1936–1940 között a zilahi református elemiben, gimnáziumi tanulmányait ugyanitt, a Wesselényi Kollégiumban folytatta. A múlt iránti érdeklődése már ekkor megmutatkozott, ötödik osztályban a magyar történelmi versenyvizsgán jutalomban részesült. A középiskolai évek alatt osztálytársával, az író, szociográfus László-Bencsik Sándorral (1925–1999) diáklapot is szerkesztett. 1944-ben érettségizett, de a háború és a hadifogság miatt csak 1946-ban iratkozhatott be a kolozsvári Bolyai Egyetemre. 1948-ban itt végzett történelem–néprajz–földrajz szakon. Tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott. Ennek a nyitott, rendkívül közvetlen fiatal professzornak sikerült hallgatói körében a néprajz iránti érdeklődést felkelteni, közös terepbejárásokat szervezett, sőt aktív gyűjtőmunkára is serkentette őket, s a társszerkesztésében Budapesten megjelenő rangos folyóiratban, az Ethnographiában publikálási lehetőséget is biztosított számukra. Kovách Géza is már 1947-ben megbízást kapott egy Gunda-szemináriumon – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Hozzá hasonlóan a többi diáktárs – Kós Károly, Faragó József, Nagy Olga, Palkó Attila – aktívan bekapcsolódott az anyaggyűjtésbe. Valamennyien komoly veszteségként élték meg a történelmi sorsfordulást, amelynek nyomán a professzor magyarországi tanártársaival együtt 1948 tavaszán kénytelen volt a Bolyai Egyetemet elhagyni. Gunda Debrecenben kapott katedrát, ahol rövid időn belül európai hírű tanszéket szervezett, de közben folyamatosan ápolta kolozsvári kapcsolatait is. Még az ő ösztönzésére készült el Kovách Géza első nyomtatásban megjelent írása, egy román folklorista, Gheorghe Pavelescu Bihar-hegységben végzett kutatásait összegző tanulmánykötetéről írt recenziója. A könyvismertetést 1948-ban a már említett Ethnographia közölte. Egy évvel később ugyancsak az Ethnographiahozta Kovách Géza első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló szakcikkét is.
Gunda Béla jelenléte, közvetlen útmutatásai híján a biztató néprajzos indulás megfeneklett, s Kovách Géza a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékére került, ahol 1948–1951 között Jakó Zsigmond asszisztense lett. A professzor felkérésére 1948-ban a bomló zilahi céhrendszer (fazekasok, csizmadiák, tímárok, gubások) sajátosságait vizsgálta meg. 1949-ben újabb megbízást kapott a Szilágy vármegyei (Közép-Szolnok, Kraszna) és a zilahi levéltárak felmérésére. Az ott látottakról írt jelentésének nagy szerepe volt abban, hogy Jakó Zsigmond 1950 nyarán egy munkacsoporttal szállt ki Zilahra a pusztulásnak kitett anyag megmentése érdekében. A csapat tagja volt Kovách Gézán kívül Dani János, az Erdélyi Múzeum levéltárosa, két fiatal történelemtanár, Szabó Klementina és Szőcs Gyula (a későbbi Bartók-kutató) és Vágó Béla egyetemi tanársegéd, utóbb a haifai egyetem professzora. A II. világháború utáni iratmentés kiterjedt a hadadi Wesselényi, a bonyhai Bethlen család levéltárára is, de gondoskodtak a zilahi fazekasok céhleveleinek múzeumba helyezéséről is. 1950-ben a nagyváradi püspöki levéltár közép- és koraújkori részét juttatták megfelelőbb viszonyok közé. Ez az irategyüttes különösen jelentős forrásértékkel bírt, ugyanis Bihar vármegye és Nagyvárad város XVIII. század előtti levéltára rendkívül hiányos volt. Az ekkoriban, az 1940–50-es évek fordulóján megismert és biztonságba helyezett iratanyag évekre szóló kutatási témát jelentett a fiatal Kovách Géza számára, bár 1951-től a tudományos munka évtizedeken át csak mint szabadidős tevékenység lehetett jelen az életében. Kovách Géza ugyanis kénytelen volt megválni kolozsvári egyetemi állásától is: 1951-ben Aradra helyezték, először a külvárosi, Mosóczy-telepi iskolába került, majd rövid időre a tanítóképzőbe, végül 1954-től a magyar reál-humán líceum tanára lett, innen vonult nyugállományba 1986-ban. Teljesítménye, elért eredményei különösen a kényszerű váltás figyelembevételével értékelődnek fel.
Az 1950-es évek első fele nemcsak Kovách Géza pályakezdése, hanem az erdélyi magyar történetírás egésze szempontjából is válságos időszak volt. A közlési lehetőségek rendkívüli módon beszűkültek, a cenzúra és a nyelvi nehézségek bénították a színvonalas munkát, sok írás az íróasztalfiókok mélyén pihent. Az évtized első felében jórészt munkásmozgalmi írásokat és alkalmi jubileumi megemlékezéseket bocsáthattak közre. Az oldódás jeleként 1956–1957-ben megjelent a Bolyai Farkas- és Kelemen Lajos-emlékkönyv, és a háború utáni általános fejlődésnek megfelelően – ahogy Jakó Zsigmond fogalmazott a menekülés egyik formájaként a cenzúra és a politika durva és szakszerűtlen beavatkozásai elől – a társadalom-, művelődés- és gazdaságtörténeti kutatásokra helyeződött a hangsúly. A kijelölt úton haladt Kovách Géza is, aki a Gunda Bélától kapott rendszert és módszert, a Jakó Zsigmondtól elsajátított forráskritikát, igényességet és kitartást kamatoztatva kezdte el az 1940–1950-es évek fordulóján a losonci Bánffy család gazdasági iratainak kutatását Kolozsváron. 1955-re már Aradon készült el a családi allódium 19. század eleji birtokrendezési kísérleteit ismertető, primer levéltári forrásokon alapuló tanulmánya. Még ugyancsak a kolozsvári egyetemi évek alatt összegyűjtött könyvészeti és levéltári cédulaanyagból született meg Kovách Géza első monográfiája, A zilahi céhek története. A kötet a bukaresti Tudományos Könyvkiadó 1956-ban indított Gazdaságtörténeti tanulmányokcímű sorozatában jelent meg 1958-ban, Jakó Zsigmond, Imreh István, Csetri Elek, Benkő Samu kismonográfiái után. Dankó Imre etnográfus szerint a könyv igazi értéke abban áll, hogy nemcsak egy lineáris szervtörténetet kap az olvasó, hanem széles összefüggésrendszerbe ágyazva megismerheti a céhszokásokat, a céhkötelék fellazulásának hátterét. A kötetből a néprajzi megközelítés sem hiányzott, Kovách Géza írott források és idős kézművesek beszámolói alapján rekonstruálta öt zilahi mesterség – tímárok, csizmadiák, gubások, fazekasok, mészárosok – XVIII–XIX. századi munkamódszerét, eszközkészletét és termékeit is.
Kovách Géza a zilahi céhtörténet megjelenését követő időszakot, az 1960-as évek jó részét, az Arad megyei és városi forrásadottságok- és lehetőségek alapos feltérképezésével töltötte. Ekkoriban inkább rövidebb terjedelmű újság- és folyóiratcikkek, témába vágó részlettanulmányok jelentek meg a tudós-tanár neve alatt, továbbá – mint a pedagóguspálya iránt elkötelezett tanárember – pedagógiai, oktatás-módszertani referátumokat írt. Az 1970-es évekre már Arad és a megye történetének elismert, értő kutatójának számított, Ahol Dózsa és Horea hadai jártak című tanulmánykötetének recenzensei külön kiemelték a szerzőről, „bár nem az aradi táj szülötte, munkája révén belegyökerezett a tájba a katedra és a könyv embere”.
A Kriterion Kiadó 1967-ben indított népszerű Téka-sorozatában 1971-ben megjelent, Erdélyi jobbágyok panaszlevelei című újabb dokumentumválogatásban a Mária Terézia-féle úrbérrendezéstől 1848-ig tett közzé 85 szívbemarkoló folyamodványt. A bevezető tanulmányban itt is „tankönyvbe illő pontossággal” részletezte a jobbágyság rétegeződését, a jobbágyi terhek és szolgáltatások fajtáit. Kovách Géza ez után a társadalomtörténeti kitérő után az Arad megyei települések vonatkozásában is elkészített egy, a zilahihoz hasonló, XVIII–XIX. századi kézművesipar-történeti összeállítást. A román nyelvű monográfia 1974-ben Aradon jelent meg. A későbbiekben hosszú időre elkötelezte magát az ipartörténet mellett, megkezdte a céhszabályzatok szisztematikus összegyűjtését, 1978 szeptemberétől Binder Pál brassói történésszel közösen folytatta ezt a munkát a készülő, A céhes élet Erdélyben című válogatáshoz. A teljességre törekedve egykori kolozsvári egyetemi kapcsolatait is latba vetette, a gyergyói céhes anyag felkutatásában például tanítványa, Tarisznyás Márton muzeológus, néprajzkutató volt a segítségére. Az 1981 nyarán kiadott kötet kedvező sajtóvisszhangra talált határon innen és túl is. Egyedülálló, a magyarországi céhkataszter előtt addig ismeretlen privilégiumokat, céhuniós szabályzatokat tettek közkinccsé benne. A kötet a szerzők számára belépőt jelentett a Veszprémi Akadémiai Bizottság, majd ennek Kézművesipar-történeti Munkabizottsága nemzetközi szimpóziumaira. Évről-évre meghívást kaptak az Éri István, Nagybákay Péter szervezte rendezvényekre, ahol Kovách Géza 1982–1992 között három előadást tartott az aradi kalmár céhekről, a Bánság és Körös-vidék 18. század eleji mezővárosi kézművességéről, valamint Arad megye kisiparáról a XIX. század utolsó harmadában. Binder Pállal a kapcsolat a közös kiadvány megjelenése után sem szakadt meg, együtt állítottak össze egy céhbibliográfiát, ám a Binder által felvetett városi belső rendtartások Téka-kiadása, vagy Kovách Géza a Dózsa-féle felkelés elbeszélő forrásainak összegyűjtésére irányuló javaslata – másikuk érdeklődésének hiányában – nem valósult meg.
Kovách Géza a veszprémi szerepléseken kívül is – lehetőségeihez mérten – aktívan bekapcsolódott a nemzetközi tudományos életbe. A tanítási szüneteket kihasználva rendszeresen kutatott budapesti közgyűjteményekben: a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában talált rá a történész Márki Sándor levelezésére és több tudóshagyatékra. Ennek a nagy merítésnek a részeredményeit a bukaresti magyar életet felvillantó forráskiadványban hasznosította – nagy részben Veress Endre, Jancsó Benedek, Koós Ferenc levelezésére építve.
Kovách Géza a továbbiakban is fáradhatatlan szorgalommal folytatta a tudományos kutatást. A Magyar Országos Levéltárban az 1767–1780 közötti úrbérrendezés Bánságra, Körösök vidékére vonatkozó statisztikai adatait cédulázta ki. 1978 nyarán Araddal kapcsolatos anyaggyűjtést végzett, 24 napos bécsi, német- és olaszországi kutatóút keretében a vatikáni levéltárat is felkereste, Nürnbergben – a Dózsa-téma iránti érdeklődést ébren tartva – a Hunyadi-archívumban kutatott. 1983. évi újabb német kutatóútjának egyes állomásairól – köztük Drezda, Lipcse, Meissen, Potsdam – a VörösLobogóban saját rovatban, az Úti jegyzetekben számolt be az érdeklődő olvasóközönségnek. T. Mérey Klára pécsi egyetemi tanár javaslatára Kovách Géza Egyed Ákossal meghívást kapott az 1994-ben Milánóban megrendezett 11. agrártörténeti kongresszusra, s bár a kiutazás végül elmaradt, távollétében is felolvasták a Temesi Bánság 1718–1828 közötti mezőgazdasági fejlődéséről szóló írását. A tanulmányt kivonatolva, folytatásokban a Jelen olvasói is megismerhették, a rezümét 1995-ben a Világtörténetközölte. A témáról szóló kiérlelt monográfiát 1998-ban a Csongrád Megyei Levéltár Szegeden jelentette meg. Ebben feldolgozta az úrbérrendezés és a II. József-féle népszámlálás iratanyagát, valamint az 1828. évi országos összeírás szerteágazó statisztikai adatsorait. Árnyalni tudta a bánsági betelepítések folyamatát, tervszerűségét, kitért a mezőgazdaság technikai fejlődésére, a vízlecsapolás, csatornázás, a nemesített növénytermesztés kérdésére, azaz a térség gazdasági fejlődésének leglényegesebb mozgatórugóira. 510 falu terjedelmes adatsorát rendszerezte, dolgozta fel – s tegyük hozzá, mindezt hagyományosan, papíron, számítógép nélkül tette.
1999-ben a 150. évforduló alkalmából az aradi vértanúk előtt tisztelgett Az emlékező városcímű dokumentum- és forrásválogatásával. Korábban még nem közölt írásokat, szépirodalmi alkotásokat szerkesztett egybe ebben az utolsó forráskiadványában. A hátralévő években települési kismonográfiákat alkotott, az eltűnt Arad megyei településkataszter megjelenését 2005-ben sajnos már nem élhette meg.
A pálya végén, az ezredfordulón Kovách Géza közel húsz önálló kötet, számos tanulmány, több száz cikk szerzőjeként elismert, megbecsült aradi tudósnak, nemzedékek sorát szárnyra bocsátó pedagógusegyéniségnek számított. S hogy mire volt elegendő ez a teljesítmény, merre billen a mérleg nyelve? Egy, az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti helyzetét elemző felmérés szerint a vizsgált időszakban – a humán és a reál területeket is figyelembe véve – a történettudomány az egyik legrangosabb, legszínvonalasabban művelt erdélyi magyar tudományterületnek számított. A történészszakma ekkor összesen 33 doktori fokozattal rendelkező erdélyi magyar történészt tartott nyilván – köztük az 1974-ben graduált Kovách Gézát. Többségük – hasonlóan Kovách Gézához – az újkort kutatta, leggyakrabban művelt szakterületük a gazdaság- és társadalomtörténet volt. A történészdoktorok több mint fele Kolozsvárott működött, amit a város magyar művelődési, tudományos, egyetemi központ jellege magyaráz, a többiek viszont szellemi elszigeteltségben, egy-egy településen – amint Aradon is – egy, legfeljebb két kutatóval voltak jelen. Jó részük kívül rekedt az egyetemről, kutatóintézetekből, s nem főfoglalkozásként, hanem mint általános vagy középiskolai tanár „szabadidős történészként” művelte a történettudományt. Rendkívül kedvezőtlennek bizonyult a történetírók korösszetétele, a vizsgálat szerint közel egynegyedük Kovách Gézához hasonlóan 70 évnél idősebb volt, s aggasztónak tűnt a szellemi utánpótlás hiánya.
Az ezredfordulós tudományos körképpel egy időben, 2002-ben a stockholmi székhelyű Erdélyi Könyv Egylet Erdély kövei című sorozata egyik kötetét a kortárs erdélyi magyar történettudomány képviselőinek szentelte. A Dávid Gyula szerkesztette rangos kötetbe a „nagy nemzedék” 20 képviselőjének írását válogatták be. Kovách Gézától a XVIII. század végi tiszántúli parasztság helyzetéről írt összefoglalás került be. Nyilvánvaló tehát, kutatási eredményeit a határon inneni és túli tudományos élet el- és befogadta, személyét – Dánielisz Endre szavaival élve – a „magyar tudományosság oszthatatlanságának bizonyságtevőjeként” értékelték. Pál-Antal Sándor három évvel ezelőtti helyzetértékelésében pedig egyenesen az áll, hogy Aradon „Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás”. Neve, művei hosszú időre be fognak épülni a történelmi, helytörténeti kutatások vérkeringésébe, hiszen írásai között sokat hivatkozott alapművek is akadnak. Az életmű, a történészhagyaték egésze pedig a Békés Megyei Levéltárban, Gyulán várja értő feldolgozóit.
Nyugati Jelen (Arad)2015. május 12.
Bukaresti magyarság: szórvány a négyzeten
Állandó tanerő- és létszámhiánnyal viaskodunk, az anyagi nehézségeinkről nem is beszélve: minden támogatásért keményen meg kell harcolni. Ennek ellenére optimisták vagyunk – sorolja Bencze Mihály igazgató, amikor a bukaresti Ady Endre Elméleti Gimnázium legégetőbb gondjairól faggatjuk.
A derűlátás mondhatni kétszeresen is elengedhetetlen a román fővárosban zajló magyar oktatás szereplői, alakítói számára. Egyrészt az anyanyelven történő nevelést itt több alkalommal a szó szoros értelmében a romjaiból kellett újjáépíteni, másrészt a múlt egyféleképpen kötelez is: ebben az évben kereken kétszáz éves a bukaresti magyar oktatás.
Az évforduló pedig méltó alkalom az ünneplésre, az elmúlt héten lezajlott 13. Bukaresti Magyar Napok rendezvénysorozatot éppen ezért szentelték a jubileumnak. A középiskola vendégváró osztálytermeit véndiákok és egykori pedagógusok töltötték meg a hétvégén, akiknek a tanintézet jelenlegi tanulói kedveskedtek ünnepi műsorral, vasárnap pedig majálissal.
Felavatták ugyanakkor az iskola új zászlóját és – egy koronából ágaskodó unikornist, valamint a napot és a holdat ábrázoló – címerét, Szekeres Attila sepsiszentgyörgyi heraldikus alkotását. De a hét minden napjára jutott történelmi, színházi előadás, táncház. Különösen emlékezetes marad a marosvásárhelyi színinövendékek vendégjátéka, Bródy Sándor A tanítónő című darabját ugyanis az Erzsébet Színháznak otthont adó, egykor az Osztrák–Magyar Monarchia tulajdonában álló Duna-palotában vitték színpadra.
Annak az épületnek a háromszáz férőhelyes dísztermét, amelyben annak idején komoly diplomáciai, gazdasági és szellemi tevékenység folyt, és amelyben mintegy száz éve nemigen hangzott el magyar szó, most színültig megtöltötték a bukaresti magyarok.
Oktatásszervezés a szórványban
Az első írásos említése 556. évfordulóját idén ünneplő fővárosban már évszázadokkal ezelőtt jelentős volt a magyarok jelenléte, amely egészen a 15. századig visszavezethető. Barcasági csángók az 1500-as években evangélikus fatemplomot építettek az utazók, szekeresek számára stabil állomásnak számító Bukarestben, ahová a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc leverése mozgósított népesebb tömegeket.
Mivel a magyarok ekkor már többnyire családostul érkeztek, a kor kutatói szerint tetten érhető volt a gyerekekkel való foglalkozás, többek között a katolikus Barátok templomában. Tehát kisebb próbálkozások különböző formában már korábban léteztek a magyar oktatás megszervezésére, a gyerekek foglalkoztatására, bár ez még átmeneti időszakot képviselt, és nem nevezhető iskolának.
Az igazi áttörés a 19. század elején történt. Fontos tudni, hogy ekkor rendezték – a várost megszálló oroszok – Bukarestben az első, a lakosok nemzetiségi összetételére is kiterjedő népszámlálást. A cenzus kimutatta, hogy a havasalföldi román fejedelemség hetvenezer lelkes központjában 1226 „osztrák" élt, amelynek túlnyomó többsége magyar volt, a magyar közösség létszáma azonban elérhette a háromezret is.
A Szőkefalváról érkezett Sükei Imre református lelkész hamar felismerte, hogy a magyarok elveszítik önazonosság-tudatukat, ha nem biztosít a közösség számára saját egyházat és iskolát. Sükei 1815. május 14-én megalapította a bukaresti református egyházat és a magyar oktatást, a gyerekeket pedig saját lakásán kezdte tanítani írni-olvasni. A több nyelvet is beszélő lelkész gyakorlatilag végigkoldulta a fél világot (fogadta többek között a brit uralkodó és a német császár is), négy év múlva pedig a gyűjtésből és közadakozásból telket vásárolt, amelyen felépítette az első bukaresti református templomot, mellé pedig az „iskolaházat".
Mivel Erdély és Magyarország nem szerezte vissza függetlenségét, folyamatosan gyarapodott a magyarság, elsősorban a megélhetést keresők révén, akik a Partiumból, Közép-Erdélyből és a Székelyföldről is érkeztek. Az 1838-as lakosság-összeírásban konkrét utalás történik a magyar lakosok foglalkozására: ács, kőműves, asztalos, szűcs, csizmadia, cipész, borbély, pék, gombkötő.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után már mintegy nyolcezerre rúgott a magyar népesség Bukarestben, így magától értetődő volt az oktatás bővítése is. Jól jellemzi a magyarok iránti tiszteletet és megbecsülést, hogy a bukaresti románság igyekezett kimutatni rokonszenvét és együttérzését a magyar menekültek iránt, akiknek támogatására jótékonysági előadást rendeztek.
Sükeihez hasonló formátumú iskolaépítőként, oktatás- és közösségszervezőként Koós Ferenc református lelkész 1856-ban új, tágasabb iskolát építtetett, felekezeti különbség nélkül tömörítette a református egyház és iskola köré a magyarságot. Társaskört, könyvtárat alapított, a szegényebb tanulók támogatására alapítványt létesített. Koós kezdeményezésére 1862-ben Alexandru Ioan Cuzának, az egyesült román fejedelemségek uralkodójának felesége helyezte el az új református kőtemplom alapkövét, 1875-ben újabb két tantermes, emeletes iskola épült, amelyben tanítói lakás is helyet kapott.
Kegyelmi időszakok és leépítés
A századfordulóra kiteljesedik és valósággal virágzik a magyar iskolarendszer, amely ekkor már több mint ezer diák oktatását látja el az inasiskolától kezdve az elméleti szintig. Az 1900-as évek elején hivatalos adatok alapján huszonötezer, történészek szerint 35 ezer lelket számlált a bukaresti magyar közösség. A hivatalos feljegyzések az 1910–1911-es tanévet tekintik a magyar nyelvű oktatás csúcspontjának, amikor a római katolikus iskolákban 1141, a református iskolákban pedig 468 magyar tanuló részesült anyanyelvű oktatásban.
„A történelem fintora, hogy amíg Erdély nem volt Románia része, zökkenőmentesen működhetett itt a magyar oktatás, amely azonban az első világháború és Trianon után folyamatos támadásnak és rombolásnak volt kitéve" – illusztrálja a visszás helyzetet Bencze Mihály igazgató, aki úgy tudja, az újabb „hőskorban", a két világháború között négyezerre gyarapodott az iskolahálózat diáklétszáma.
1944 áprilisában a brit légierő lebombázta az akkori iskolaépület nagy részét, az óvóhelyen életben maradt Takács Pál iskolaigazgató emberfeletti erőfeszítéseinek köszönhetően – egymaga vette nyakába a várost, hogy összegyűjtse a magyar gyerekeket – ősszel 22 tanulóval nyitották meg a hétosztályos iskolát.
A kommunista hatalom csúcsvezetőségével kialakított kapcsolata révén a direktornak sikerült új iskolaépületre is szert tennie, mégpedig úgy, hogy Petru Groza miniszterelnök felszólította: üljön kocsiba, és keressen új ingatlant a lebombázott helyett. Takács a főváros központjában, a Ferdinánd sugárút 89. szám alatt működő egykori börze épületét választotta, a mai napig itt működik a magyar középiskola.
A bukaresti magyar oktatás számára a múlt század ötvenes-hatvanas-hetvenes évei egyfajta kegyelmi időszakot jelentettek. Ekkor tanult a gimnáziumi rangra emelt tanintézetben többek között a hétfalusi csángó származású Kosztanov Mihály, a magyar és az amerikai tudományos akadémia későbbi tagja, illetve 1956–1959 között Keleti György szocialista politikus, későbbi magyar honvédelmi miniszter.
Adorjáni Dezső számára bevallottan óriási meglepetés volt, amikor a nagy, „üzemszerű", vegyes oktatású brassói iskolából 1976-ban átkerült az önálló magyar tanintézetként működő bukarestibe. „A meghitt, kicsi, csinos épület otthonos hangulatot árasztott, akár egy családi ház. Az iskolát a sajátunknak éreztük, a tanár-diák viszony baráti, meghitt, intim volt, radikálisan más, mint a nagy erdélyi iskolákban. Végül, de nem utolsósorban a tanítás minden más véleménnyel ellentétben teljesen megfelelt az erdélyi iskolák színvonalának" – magyarázta lapunknak a bukaresti véndiák.
A Romániai Evangélikus–Lutheránus Egyház élére 2004-ben megválasztott püspöktől megtudtuk, tantárgyversenyeken vagy a Nicolae Ceauşescu diktátor által életre hívott Megéneklünk, Románia tömegmozgalom rendezvényein sokan csodabogaraknak nézték a népviseletbe öltözött, magyar táncokat bemutató fiatalokat, de annak idején nem tapasztaltak semmiféle negatív diszkriminációt. Ma is szívesen emlékszik vissza az egyházi vezető a Tulipánt Ilona igazgatónő által meghonosított, akkoriban teljesen újszerű szombati iskolai bulikra.
„Az akkori bukaresti magyar életet úgy kell elképzelni, mint egy faluban. Szinte mindenki ismert mindenkit, és ha az utcán magyar szót hallottak, az emberek köszöntek és szóba elegyedtek egymással" – idézi fel az évtizedekkel ezelőtti szórványlétet Adorjáni Dezső.
Az akár idillinek is nevezhető állapotnak 1985-ben vetett véget Ceauşescu nacionál-kommunista, kisebbségellenes diktatúrája, amely Erdély valamennyi magyar oktatási intézményéhez hasonlóan a bukarestit is vegyessé tette, sőt a fővárosban teljesen felszámolta a magyar nyelvű oktatást. Amelynek fennállása során az 1989-es rendszerváltás ismét új, ám egyáltalán nem könnyű kezdetet jelentett.
Bár a szülők kiharcolták, hogy az iskola újra önálló magyar tanintézet legyen, a román diákok megtagadták az átköltözést. A soviniszta politikusok által feltüzelt fiatalok bezárkóztak az épületbe, törtek-zúztak, felgyújtották az iskola archívumát (tönkretették azt a zongorát is, amelyen Liszt Ferenc gyakorolt, amikor Bukarestben koncertezett), és kőzáport zúdítottak a magyar diákokra és pedagógusokra. Utóbbiak két hétig a református Calvineum-templomba menekültek, a magyar tanulókra állandóan felnőttek vigyáztak. Az áldatlan állapotnak 1991 őszén vetett véget az oktatási minisztérium, átköltöztetve a román osztályokat, az iskola pedig felvette Ady Endre nevét.
Rejtőzködő magyarok
Amikor Bencze Mihályt a jelenlegi diáklétszámról kérdezzük, az igazgató nem rejti véka alá, hogy a fővárosi magyarság sajátos összetétele folytán nem tud pontos adattal szolgálni. A tősgyökereseken kívül ugyanis nagyon sokan élnek ideiglenes jelleggel Bukarestben – például az RMDSZ politikusai –, akik munkaviszonyuktól függően néhány év elteltével visszatérnek Erdélybe. Emiatt az óvodától a 12. osztályig képzést nyújtó Ady-középiskola tanulóinak száma 273 és 300 között mozog, a diákok 40-50 százaléka pedig vegyes házasságból származik.
A 2011-es népszámlálás szerint a magyarok lélekszáma mintegy 3300-ra tehető ugyan az 1,8 milliós városban, a valóságban azonban meghaladja a hatezret. „Nagy részük rejtőzködő magyar, nem vállalja az identitását, a gyerekét román iskolába járatja. Őket igazi művészet visszacsalogatni hozzánk, meggyőzni őket, hogy a magyar iskolából ugyanolyan eséllyel tudnak továbblépni, mint a románból. Sajnos a magyarság egy részével jól megetették az idők folyamán azt a hamis tézist, miszerint jobban érvényesül a gyerek, ha az állam nyelvén tanul" – méltatlankodik a bukaresti iskolát másfél éve irányító, korábban a brassói és a hétfalusi önálló magyar iskola alapításában érdemeket és tapasztalatokat szerzett, matematikusként és a csángó történelem, művészet kutatójaként ismert direktor.
Bencze Mihály elmondja, a következő tanévtől négy óvónőre és két tanítónőre lesz szüksége, akiket Erdélyből kell a fővárosba csalogatnia, ehhez azonban szolgálati lakást kell biztosítania számukra. Két pedagógusnak az RMDSZ biztosít albérletet, hosszú távon viszont csakis az öt évvel ezelőtt megkezdett, ám azóta torzóban maradt kollégium felépítése jelenthet megoldást.
A bentlakás története amúgy hűen tükrözi az újkori román-magyar államközi viszonyokat. Noha az egy évtizeddel ezelőtt nagy lendülettel megrendezett közös kormányülések idején megállapodás született arról, hogy a magyar állam Battonyán új román iskolát, a román pedig a bukaresti magyar tanintézetnek kollégiumot épít, utóbbiból csak a betonfalak készültek el, a papíron kiutalt finanszírozásból pedig „eltűnt" egymillió euró. (Közben a magyar állam 733 ezer eurós hozzájárulásával felhúzott modern iskola- és óvodaépületet 2008 óta használja a battonyai románság).
Pedig a kollégiumra nagy szüksége lenne a matematika–informatika profilú, idén a természettudományokra áttért Adynak, hiszen lehetővé tenné a vidéki tanulók beiskolázását is, megkönnyítve az egyetemi továbbtanulásra való felkészülést. Amúgy a bukaresti magyar középiskola végzőseinek nyolcvan százaléka sikerrel érettségizik, viszont a továbbtanulók csupán egyharmada folytatja tanulmányait magyar egyetemen.
„Bár a szülők helyett nem dönthetek, igyekszem változtatni a mentalitáson, hiszen az iskola csak akkor fejlődik, ha minden gyereket foglalkoztatunk. Tanintézetünk mára a magyar egyházak, a bukaresti magyar intézmények közös találkozási pontjává vált. Eme küldetését hangsúlyosan vállalnia kell abban a közegben, amely szórványnak számít a négyzeten" – vallja Bencze Mihály, a bukaresti Ady Endre Elméleti Gimnázium igazgatója.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)2015. június 25.
Szórvány a négyzeten
Bár a bukaresti Ady Endre Elméleti Gimnázium magán hordozza a magyar szórványiskolák szinte valamennyi jellemzőjét, mégis családias hangulatot, minőségi nevelést biztosít a közel háromszáz diák számára. A bukaresti magyar nyelvű oktatás idén fennállása 200. évfordulóját ünnepli.
Állandó tanerő- és létszámhiánnyal viaskodnak, az anyagi nehézségekről nem is beszélve: minden támogatásért keményen meg kell harcolniuk. „Ennek ellenére optimisták vagyunk” – szögezi le Bencze Mihály, az Ady Endre Gimnázium igazgatója.
Idén kereken 200 éves a bukaresti magyar oktatás, az évforduló pedig méltó alkalom az ünneplésre. Így a május elején rendezett 3. Bukaresti Magyar Napok rendezvénysorozatot a jubileumnak szentelték. A középiskola vendégváró osztálytermeit véndiákok és egykori pedagógusok töltötték meg azon a hétvégén, felavatták az iskola új zászlóját és címerét – amely egy koronából ágaskodó unikornist, valamint a napot és a holdat ábrázolja –, Szekeres Attila sepsiszentgyörgyi heraldikus alkotását. A marosvásárhelyi színinövendékek vendégjátékát, Bródy Sándor A tanítónő című darabját az Erzsébet Színháznak otthont adó, egykor az Osztrák–Magyar Monarchia tulajdonában álló Duna-palotában vitték színpadra. Az épület – ahol annak idején jelentős diplomáciai, gazdasági és szellemi tevékenység zajlott, és amelyben mintegy száz éve nemigen hangzott el magyar szó – 300 férőhelyes dísztermét színültig megtöltötték a bukaresti magyarok.
Az oktatásszervezés hőskora
A magyar jelenlét már évszázadokkal ezelőtt jelentős volt az első írásos említése 556. évfordulóját idén ünneplő román fővárosban. Barcasági csángók az 1500-as években evangélikus fatemplomot építettek az utazók, szekeresek számára stabil állomásnak számító Bukarestben, ahová a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc leverése „terelt” jelentős tömegeket. Mivel a magyarok ekkor már többnyire családostul érkeztek, a kor kutatói szerint bizonyítható volt a gyerekekkel való foglalkozás, többek között a katolikus Barátok templomában. Ezek a kisebb próbálkozások a magyar oktatás megszervezésére, a gyerekek foglalkoztatására azonban még aligha nevezhetők iskolának.
Az igazi áttörés a 19. század elejére tehető. A várost megszálló oroszok ekkor rendezték Bukarestben az első, a lakosok nemzetiségi összetételére is kiterjedő népszámlálást. A cenzus kimutatta, hogy a havasalföldi román fejedelemség 70 ezer lelkes központjában 1226 „osztrák” élt – túlnyomó többségük magyar –, de a magyar közösség létszáma elérhette a háromezret is. A Szőkefalváról érkezett Sükei Imre református lelkész hamar felismerte, hogy a magyarok elveszítik önazonosság-tudatukat, ha nem biztosít a közösség számára saját egyházat és iskolát. Sükei 1815. május 14-én megalapította a bukaresti református egyházat és a magyar oktatást, a gyerekeket saját lakásán kezdte tanítani, írni-olvasni. A több nyelvet is beszélő lelkész végigkoldulta a fél világot – fogadta többek között a brit uralkodó és a német császár is –, négy év múlva pedig a gyűjtésből és közadakozásból telket vásárolt, amelyen felépítette az első bukaresti református templomot, mellé pedig az „iskolaházat”.
Mivel Erdély és Magyarország nem szerezte vissza függetlenségét, Bukarestben folyamatosan gyarapodott a magyarság, elsősorban a megélhetést keresők révén, akik a Partiumból, Közép-Erdélyből és a Székelyföldről is érkeztek. Az 1838-as lakosság-összeírásban konkrét utalás szerepel a magyar lakosok foglalkozására is: ács, kőműves, asztalos, szűcs, csizmadia, cipész, borbély, pék, gombkötő. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után már mintegy nyolcezerre rúgott a magyar népesség Bukarestben, így magától értetődő volt az oktatás bővítése is. Jól jellemzi a magyarok iránti tiszteletet és megbecsülést, ahogy a bukaresti románság igyekezett kimutatni rokonszenvét és együttérzését a magyar menekültek iránt: támogatásukra jótékonysági előadást rendeztek.
Sükeihez hasonló formátumú iskolaépítő, oktatás- és közösségszervező Koós Ferenc református lelkész is, aki 1856-ban új, tágasabb iskolát építtetett, felekezeti különbség nélkül tömörítette a református egyház és iskola köré a magyarságot. Társaskört, könyvtárat alapított, a szegényebb tanulók támogatására alapítványt létesített. Koós kezdeményezésére 1862-ben Alexandru Ioan Cuza, az egyesült román fejedelemségek uralkodójának felesége helyezte el az új református kőtemplom alapkövét, 1875-ben pedig újabb két tantermes emeletes iskola épült, benne a tanítói lakással.
Kegyelmi időszakok és leépítés
A századfordulóra kiteljesedett és valósággal virágzott a magyar iskolarendszer, amely ekkor már több mint ezer diák oktatását látta el az inasiskolától az elméleti szintig. Az 1900-as évek elején hivatalos adatok alapján 25 ezer, történészek szerint 35 ezer lelket számlált a bukaresti magyar közösség. A hivatalos feljegyzések az 1910–1911-es tanévet tekintik a magyar nyelvű oktatás csúcspontjának, amikor a római katolikus iskolákban 1141, a református iskolákban pedig 468 magyar tanuló részesült anyanyelvű oktatásban.
„A történelem fintora, hogy míg Erdély nem volt Románia része, zökkenőmentesen működhetett itt a magyar oktatás, amely aztán Trianon után folyamatos támadásnak és rombolásnak volt kitéve” – illusztrálja a helyzetet Bencze Mihály. Az újabb „hőskorban”, a két világháború között azonban így is négyezerre gyarapodott az iskolahálózat diáklétszáma. 1944 áprilisában a brit légierő lebombázta az akkori iskolaépület nagy részét, de az óvóhelyen életben maradt Takács Pál iskolaigazgató emberfeletti erőfeszítéseinek köszönhetően – egymaga vette nyakába a várost, hogy összegyűjtse a magyar gyerekeket – ősszel 22 tanulóval megnyitották a hétosztályos iskolát. A kommunista hatalom vezetőivel kialakított kapcsolata révén a direktornak sikerült új iskolaépületre is szert tennie, mégpedig úgy, hogy Petru Groza miniszterelnök felszólította: keressen új ingatlant a lebombázott helyett. Takács a városközpontban, a Ferdinánd sugárút 89. szám alatt működő egykori börze épületét választotta, a mai napig itt működik a magyar középiskola (képünkön).
A múlt század ’50–’70-es évei egyfajta kegyelmi időszakot jelentettek bukaresti magyar oktatás számára. Ekkor tanult ott többek között a hétfalusi csángó származású Kosztanov Mihály, a magyar és az amerikai tudományos akadémia későbbi tagja, illetve 1956–1959 között Keleti György szocialista politikus, későbbi magyar honvédelmi miniszter.
A családi ház
Adorjáni Dezső evangélikus püspök számára bevallottan óriási meglepetés volt, amikor a nagy, „üzemszerű”, vegyes oktatású brassói iskolából 1976-ban átkerült az önálló magyar tanintézetként működő bukarestibe. „A meghitt, kicsi, csinos épület otthonos hangulatot árasztott, akár egy családi ház. Az iskolát a sajátunknak éreztük, a tanár-diák viszony baráti, intim volt, radikálisan különbözött a nagy erdélyi iskolákban tapasztaltaktól. A tanítás pedig minden más véleménnyel ellentétben teljesen megfelelt az erdélyi iskolák színvonalának” – mesélte a bukaresti véndiák. A tantárgyversenyeken vagy a Nicolae Ceauşescu diktátor által életre hívott Megéneklünk, Románia elnevezésű tömegmozgalom rendezvényein sokan csodabogaraknak nézték a népviseletbe öltözött, magyar táncokat bemutató fiatalokat, de annak idején nem tapasztaltak semmiféle negatív diszkriminációt. A püspök ma is szívesen emlékszik vissza a Tulipánt Ilona igazgatónő által meghonosított, akkoriban teljesen újszerű szombati iskolai bulikra. „A korabeli bukaresti magyar életet úgy kell elképzelni, mint egy falu életét. Szinte mindenki ismert mindenkit, s ha az utcán magyar szót hallottak, az emberek köszöntek egymásnak, szóba elegyedtek egymással” – idézte fel az évtizedekkel ezelőtti szórványlétet Adorjáni Dezső. Az akár idillinek is nevezhető állapotnak 1985-ben vetett véget Ceauşescu nacionálkommunista, kisebbségellenes diktatúrája, amely Erdély valamennyi magyar oktatási intézményéhez hasonlóan a bukarestit is vegyessé tette, sőt a fővárosban teljesen felszámolta a magyar nyelvű oktatást.
Az 1989-es rendszerváltás új, ám egyáltalán nem könnyű kezdetet jelentett. Bár a szülők kiharcolták, hogy az iskola újra önálló magyar tanintézet legyen, a román diákok megtagadták az átköltözést. A soviniszta politikusok által feltüzelt fiatalok bezárkóztak az épületbe, törtek-zúztak, felgyújtották az iskola archívumát – tönkretették azt a zongorát is, amelyen Liszt Ferenc gyakorolt, amikor Bukarestben koncertezett –, kőzáport zúdítottak a magyar diákokra és pedagógusokra. Utóbbiak két hétig a református Calvineum-templomba menekültek, a magyar tanulókra állandóan felnőttek vigyáztak. Az áldatlan állapotnak 1991 őszén vetett véget az oktatási minisztérium, átköltöztetve a román osztályokat, az iskola pedig felvette Ady Endre nevét.
„Rejtőzködő” magyarok
Amikor a jelenlegi diáklétszámról kérdezzük, Bencze Mihály igazgató nem rejti véka alá, hogy a fővárosi magyarság sajátos összetétele miatt nem tud pontos adattal szolgálni. A tősgyökereseken kívül ugyanis nagyon sokan élnek ideiglenes jelleggel Bukarestben – például az RMDSZ politikusai –, akik mandátumuktól, munkaviszonyuktól függően néhány év elteltével visszatérnek Erdélybe. Emiatt az óvodától a 12. osztályig képzést nyújtó Ady-középiskola tanulóinak száma 273 és 300 között mozog, a diákok 40–50 százaléka pedig vegyes házasságból származik. A 2011-es népszámlálás szerint a magyarok lélekszáma mintegy 3300-ra tehető ugyan az 1,8 milliós Bukarestben, a valóságban azonban meghaladja a hatezret. „Nagy részük rejtőzködő magyar, nem vállalja az identitását, a gyerekét román iskolába járatja. Őket művészet visszacsalogatni hozzánk, meggyőzni őket, hogy a magyar iskolából ugyanolyan eséllyel tudnak továbblépni, mint a románból. Sajnos a magyarság egy részével jól megetették az idők folyamán azt a hamis tézist, miszerint jobban érvényesül a gyerek, ha az állam nyelvén tanul” – méltatlankodik a bukaresti iskolát másfél éve irányító, korábban a brassói és a hétfalusi önálló magyar iskola alapításában érdemeket és tapasztalatokat szerzett, matematikusként és a csángó történelem, művészet kutatójaként ismert direktor.
A következő tanévtől négy óvónőre és két tanítónőre lesz szüksége az intézménynek. Őket Erdélyből kell a fővárosba csalogatnia, ehhez azonban szolgálati lakást kell biztosítania számukra. Két pedagógusnak az RMDSZ biztosít albérletet, hosszú távon viszont csakis az öt évvel ezelőtt megkezdett, de torzóban maradt kollégium felépítése jelenthet megoldást.
A bentlakás története amúgy hűen tükrözi a román–magyar államközi viszonyokat. Az egy évtizeddel ezelőtt kezdeményezett közös kormányülések idején megállapodás született arról, hogy a magyar állam Battonyán új román iskolát, a román pedig a bukaresti magyar tanintézetnek kollégiumot épít, utóbbiból csak a falak készültek el, a kiutalt finanszírozásból pedig „eltűnt” egymillió euró. Közben a magyar állam 733 ezer eurós hozzájárulásával felhúzott modern iskola- és óvodaépületet 2008 óta használja a battonyai románság. Pedig a kollégiumra nagy szüksége lenne a matematika–informatika profilú, ősztől a természettudományokra áttérő Adynak, hiszen lehetővé tenné a vidéki tanulók beiskolázását is, megkönnyítve az egyetemi továbbtanulásra való felkészülést is.
A bukaresti magyar középiskola végzőseinek 80 százaléka amúgy rendre sikerrel érettségizik, a továbbtanulóknak azonban csupán egyharmada folytatja tanulmányait magyar egyetemen. „Bár a szülők helyett nem dönthetek, igyekszem változtatni a mentalitáson, hiszen az iskola csak akkor fejlődik, ha minden gyereket foglalkoztatunk. Tanintézetünk mára a magyar egyházak, a bukaresti magyar intézmények közös találkozási pontjává vált. Eme küldetését hangsúlyosan vállalnia kell abban a közegben, amely szórványnak számít a négyzeten” – vallja Bencze Mihály.
Rostás Szabolcs
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2015. július 14.
Magyarok a Regátban – XIX. századi hírlapok tükrében
Románia déli vidékére, az egykor Regátnak nevezett országrészbe kivándorolt erdélyi magyarok élettörténetének igen gazdag irodalma áll az érdeklődő rendelkezésére. A bukaresti magyar református egyház, valamint a magyar nyelvű oktatás 200. évfordulója fontos alkalom arra, hogy ismételten előtérbe kerüljön – ezúttal a korabeli hírlapok adathalmaza alapján – a regáti vidékekre telepedett egykori magyarok tevékenységének sokszínűsége, gazdagsága, változatossága, a sikerekkel, örömökkel s néha kudarcokkal egyetemben.
Egyházról és iskoláról lévén szó, kezdeném a Budapesten megjelenő Ország Tükre című időszaki lappal, amely az 1864. évi 14-es számában, Szokoly Viktor tollából a bukaresti magyar református templom bemutatásával foglalkozik. Már a bevezetőből megtudjuk, hogy „a bukaresti református magyar egyház 1815. május 2-án alapíttatott szőkefalvi Sükei Imre által, ki bemenvén Erdélyből Oláhország fővárosába, darab ideig csak vasárnaponként tarthatott magyar istentiszteletet az ottani német lutheránusok templomában”. Közben bukaresti lakásán magyar iskolát nyit a helybeli gyerekek számára, s 1816-ban telket vásárol a jövendőbeli református templom számára 2650 piaszterért, melynek egy részét Erdélyben és Magyarországon gyűjtötte össze. A kis fatemplom alapját 1821-ben teszi le, a szükséges pénzt Jeremiás István nevű gondnoka segítségével szintén ő maga gyűjtötte össze. „Azonban Sükei – olvassuk tovább – a kis fatemplom tornyára keresztet tétetett, mert az oláhországi lakosok különben nem hitték volna el, hogy az keresztény egyház”.
Közben Sükei tovább munkálkodik. Konstantinápolyba utazik, s ott az angol nagykövetség útján orgonát szerzett hívei számára. 1830 és 1835 között Magyarországon fordul meg több ízben, majd Sziléziát, Württemberget, Németország, Franciaország, Anglia és Hollandia nagy részét járja be a bukaresti egyház megsegítése végett, minek eredményeként 37 111 frank gyűl össze. Munkálkodása teljében, életének 56., pásztorkodásának 34. évében, 1849. január 19-én viszont befejezi földi pályafutását. Sírja az általa alapított templom ajtaja mellett van, hová nejét, a bukaresti Kis Máriát ő maga temette el két évvel előbb.
Halála után két öreg lelkész következett. Az egyik Péterfi Albert nagyenyedi tanár, aki a forradalom elől vonult Bukarestbe, de még egy évet sem működhetett, elhalálozott 1850. március 29-én, 49 éves korában. Halála után az egyház Izsák Ede nagyszebeni lelkészt szerette volna meghívni a megüresedett parókiára, de az osztrák hatóságok politikai okok miatt nem adtak számára útlevelet. A helyzeten a kolozsvári püspökség kívánt segíteni: október 13-án Dimény József felvinci lelkészt küldte Bukarestbe, aki 1854-ig paposkodott, a következő évben viszont gyulafehérvári várfogságban halt meg. 1855 áprilisáig a lutheránus pap látta el a legszükségesebb teendőket. Ekkor Bodola Sámuel püspökhelyettes Székely János kolozsvári segédlelkészt szólította föl a bukaresti állás elfoglalására, de ő visszalépett. Így veszi át a megüresedett lelkészi hivatalt 1855. április 1-jén az erdélyi származású, magyarrégeni születésű (Szászrégen része) Koós Ferenc, aki emlékiratában így eleveníti föl bukaresti lelkészi pályájának első napját:
„Fölvirradt végre az a nagy nap is életemben, hogy beköszöntsek abba az egyházba, melynek felvirágoztatására hajtottam feláldozni életem hátralevő részét” – írta bukaresti szolgálata első napján, 1855. április 1-jén Koós Ferenc.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)2015. július 16.
Színházi alkotótábor közvetlen hangulatban Kidében
Az idei sikerre való tekintettel jövőre is feltétlenül megszervezi a Kolozs megyei Kidében színházi alkotótáborát a kolozsvári Shoshin Színházi Egyesület.
Györgyjakab Enikő színésznő, az egyesület egyik alapítója a Krónikának elmondta: a múlt héten megszervezett tábor rendkívül izgalmas volt. A Nemzetközi Színházi Rezidenciák elnevezésű programjuk keretében megszervezett eseményre idén külföldről is érkeztek, összesen tizennyolcan vettek részt a különböző színházi foglalkozásokon.
A hazaiak mellett többek között Oroszország, Görögország, Spanyolország és az Egyesült Királyság színészei képviseltették magukat az egyhetes táborban, ugyanakkor nemcsak színészek, hanem az egyes színházak közönségkapocslatokkal foglalkozó szakemberei is jelen voltak.
Mivel sok nemzet képviselője volt jelen, angolul folyt a kommunikáció. Györgyjakab Enikő felelevenítette, múlt szerdán a falubeli közösséggel találkoztak a táborlakók, így a kommunikáció „izgalmas volt”, de végül boldogultak a fordítással.
Szerinte szervezőként meglehetősen komoly munka volt összehozni az eseményt, hiszen egy egész nagy csapat elszállásolását, étkeztetését kellett megszervezni. „Azontúl, hogy a végére elfáradtunk, örültünk is, hiszen nagyon sikeres volt a tábor, az emberek nagyon nehéz szívvel távoztak, többen mondták, hogy alig várják, hogy visszatérjenek” – mesélte.
A színésznő szerint meglehetősen közvetlen volt a hangulat. Ez javarészt annak is köszönhető, hogy a meghívott mesterek, a milánói Regula contra Regulam Teatro színháztól érkező Raúl Iaiza, és a dániai Holstebróban működő Odin Teatret színházat képviselő Else Marie Laukvik „nagy hatást gyakorolt a résztvevőkre”.
Utolsó este a résztvevők Brecht-jeleneteket mutattak be. A színes és változatos programban színészi akrobatika és énekhangképzés is szerepelt. Györgyjakab Enikő ugyanakkor hozzáfűzte: már a helyszín, a festői szépségű Kide, azaz maga a tér is alapjaiban határozta meg az alkotótábor hangulatát. A helyszínt a helyi alkotóközpontot létrehozó Koós Ferenc bocsátotta rendelkezésükre. A tábort egyébként a Kolozs megyei önkormányzat és a Communitas Alapítvány is támogatta.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)2015. július 17.
Magyarok a Regátban – XIX. századi hírlapok tükrében
Közben Koós Ferenc folytatja az Ország Tükre című laphoz intézett levelezését, melyből álljon itt néhány jellegzetes rész: „A rabszolga cigányok szabaddá tétetvén – írja 1864. május 21-én – tömegesen vonultak ki a bojár udvarokból, hol eladdig ingyen munkát voltak kénytelenek végezni.
Ezek helyét többnyire székelyek foglalták el. Ma ritka azon udvar hol öt-hat magyar cseléd ne találtanék. A bojár a magyar cselédet pontossága és igazlelküségéért kedveli leginkább. Az iparos jobban fizettetvén mint honunkban, sietett ismét elfoglalni azon tért melyet ősei bírtak. Lakatos, puskás, asztalos, kovács, bérkocsi tulajdonos s több más iparos méltán megáll a más nemzetiségű iparosok mellett, s ha egyházunk anyagi ereje megengedné, hogy iskolánkat reáliskolává változtathatnók, még sokkal többre haladnánk”.
Azonban nemcsak az ipar terén, hanem a gazdászat, gyógyszerészet, építészet, kereskedés, ügyvédség s művészet terén is jeles magyar képviselőket említ föl a tudósító. Így Călăraşi-ban Mester Ede gyógyszerész az első botanikus kertet állítja fel az országban, míg Hajnal nevű testvére Botoşani-ban valósított meg hasonlót. És a nevek magyar értelmiségiek felsorolásával folytatódnak: Szathmári Károly, Veress, Czakó, Csíki, Horvát, Varga, Borosnyói, Daragi, Tar, Vrányi, Fialla. Mindezek számára „a Hunnia megalakulása – Koós szerint – elsőrendű szükségletnek számított. Aki magyar könyvet akar olvasni Oláhországban, ha erszénye nem engedi, hogy saját költségén hozasson könyvet a hazából, azonnal a Hunniához fordul és vágya ki van elégítve. A Hunnia báljai pedig, míg egyrészről ennek eszközt nyújtanak magyar könyvek vásárlására, másrészt magyar viselet, magyar tánc és szellemnek nemcsak védbástyái, de sőt hatalmas terjesztői is. Azon román ifjak, kik ebben részt vesznek, csak oly jó kedvvel járják nemzeti táncunkat, mint a született magyarok”.
Megtudjuk továbbá a terjedelmes hírlapi levelezésből, hogy a ’48-as forradalom előtti időkben Piteşti-en, Ploieşti-en, Galacon és Brăilán éltek nagyobb számban magyarok. Következett Craiova, Slatina, Focşani, Giurgiu, míg Câmpulung, Târgovişte, Câmpina, Buzău, Călăraşi, Alexandria és Turnu Severin helységekben – Koós szerint – „csak egyes családokra találunk, kik mint orvosok, gyógyszerészek, építészek és mesteremberek igyekeznek megőrizni kebleikben és családjuk körében, elszigetelt helyzetükben is a magyar nemzetiséget, kik itt is becsületére vállnak a nemzetnek”.
S hogy ez így volt, abból is kitűnik, hogy Sükei Imre közbenjárására még a forradalom előtt Argeş megyei orvossá nevezte ki a brassói Székely Károlyt a román kormány, s ezáltal Piteşti-en telepedett le. E lelkes magyar orvosnak 1847-ben sikerült egy ifjú segédlelkészt vinnie Piteşti-re, Kovács Zsigmond személyében, kinek a buzgó orvos biztosított szállást, s aki vasárnapokon magyar istentiszteletet, hétköznap pedig magyar iskolát tartott. Nem sokat virulhatott viszont e kis magyar Sion, mert az 1848-as évben úgy Székely, mint Sükei elköltözött e földi világból, viszont Székely Károly végrendeletileg Piteşti legszebb piacán egy gyönyörű nagy telket s a város határában egy szép szőlőt hagyott, azzal a céllal, hogy előbbire templomot építsenek, a szőlő jövedelméből pedig a lelkész anyagi fedezetét biztosítsák. A fáradhatatlan Kovács Zsigmond addig járt-kelt Piteşti-en, Câmpulungon, Râureni-ben és Bukarestben, míg 1857-ben a hagyakozott telekre iskolát épített, és Horzsa János személyében egy több nyelvet ismerő derék tanítót szerzett. 1858-ban két szép harangot vásárolt, s ezek számára haranglábat épített.
GYŐRFI DÉNES
Előző rész
Szabadság (Kolozsvár), 2015. július 14., Magyarok a Regátban – XIX. századi hírlapok tükrében
Szabadság (Kolozsvár)2015. július 24.
Magyarok a Regátban – XIX. századi hírlapok tükrében
FOLYTATÁS LAPUNK JÚLIUS 17-I SZÁMÁBÓL
A továbbiakban Koós Ferenc a budapesti Hazánk s a Külföld számára küld értékes tudósításokat. Így például annak 1865. október 22-i számából a Ghica herceg elnöklete alatt igen jól működő lövöldéról szerzünk tudomást, melynek említett évben lezajlott záróünnepélyéről többek között ezeket írja: „Ezen lövöldének idei záróünnepélye reánk nézve azért érdekes, mert a többi nemzeti lobogók között ott láttuk lengeni a háromszínű magyart is. E lövölde tagjai nagyobbára németek, oláhok és magyarok. Legkitűnőbb lövő tagja a szabadkai magyar Fialla testvérpár. Ez évben is dr. Fialla Lajos honfitársunk nyerte el a legelső jutalmat, egy remek ezüst serleget, öccse pedig féltucat ezüst asztalkészletet. Pernet József kőnyomdász honfitársunk nyert 12 üveg finom külföldi, azaz magyar bort (…) Gyönyörű ünnepély volt ez, hol oly szépen megfértek egymás mellett a különböző nemzeti lobogók és ezek alatt a különböző nemzetiségek.”
Ugyancsak a XIX. század második felében tevékenykedik feltűnő sikerrel Havasalföldön Karácsonyi Károly erdélyi bányamérnök, aki erdélyi tevékenysége után, Ştirbei fejedelem meghívására települt a déli országrészbe. 1857-ben az ocnele mari-i sóbányát, a minden irányból bezúduló víztömegtől oly sikeresen mentette meg, hogy a fejedelem egész kíséretével egyetemben sietett a helyszínen megszemlélni az egyedülálló eseményt, s újabb nyolc évre szerződtetve, egy arany napi díja kettőre lett emelve. Eközben 300 arany jutalomban is részesült, annak ellenére, hogy a legszerényebben utasította el a kitüntetéseket, s az uralkodó ama kérdésére, hogy mivel tudná munkáját jutalmazni, az erdélyi mérnök e szavakkal válaszolt: „Felség! Vétesd le azon harminc rabnak lábairól a nehéz láncokat, kik közreműködtek a bánya megmentésében s mondjad, hogy legyenek szabadok s add át őket, hogy képezhessek belőlük a hazának hasznos mesterembereket”. A láncok azonnal lehulltak, a szabad emberek minden kíséret nélkül mentek át Slănicba, a mérnök lakására, aki belőlük ügyes mesterembereket képzett – tudjuk meg a tudósításból.
Ugyancsak e fenti esemény kapcsán veszi át Koós Ferenc a bukaresti Reforma című román lap idevágó méltatását is, mely így hangzott: „Ocnele Mari-ba érkezésemkor szerencsés valék ott találni Karácsonyi Károly hírneves mérnökünket, e bányák teremtőjét és megmentőjét, mert e tudományos férfiútól számíthatjuk hazánkban a bányák rendszeres mivelését. Bámulatra méltó ezen férfi tevékenysége, tudománya és sokoldalú ismerete, sőt elmondhatjuk, hogy egyetlen a bányászati és ásványtani ismeretekben. Mentől több ízben látja valaki az ő műveit s mentől alaposabban tanulmányozza és ismeri őt, annyival inkább bámulja nagy tehetségét és érdemét. Ő a mindennapi emberek előtt mindennapi ember, de jellemző típus, sőt eszménykép azokra nézve, kik magasabb szempontból tudják megítélni az ő műveit. Becsületes és nagylelkű a legfelsőbb fokig, emberiség-szerető, aki minden embert egyformán szeretvén, némelyek előtt, kik őt nem képesek érteni, talán a szélsőségek embere is. Láttuk több ízben elfeledkezni magáról, hogy másoknak segítségére siethessen, életveszélynek tevén ki önmagát, hogy felebarátainak életét megmenthesse”, írja a román szerkesztő.
Szabadság (Kolozsvár)2015. augusztus 22.
Communitas-sátor: kicsiknek is akad szórakoznivaló
Zajlik az élet szerdától a fesztiválutcában, mindentől – vagyis az időjárás szeszélyétől is függetlenül. Többek között a Communitas-sátorban a kicsiknek kínálnak szórakozási lehetőséget, míg a Communitas Alapítvány szervezésében komoly témákra várják a közönséget. Vasárnap 17 órától Kolozsvár, a magyar kultúra fellegvára címmel szerveznek beszélgetést, Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnökének a moderálásával. Meghívottak: Kelemen Hunor RMDSZ elnök, Pozsony Ferenc akadémikus, Tonk Márton, a Sapientia EMTE kolozsvári kara dékánja, Sipos Gábor EME elnök, Szilágyi István író, Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője, Koós Ferenc vállalkozó.
Szabadság (Kolozsvár)2015. augusztus 24.
Kolozsvár: felleg? vár? – beszélgetés a magyar kultúra erdélyi központjáról
Fellegvár? Felleg? Vár? És kinek a vára, fellege, fellegvára? Természetesen Kolozsvárról van szó. A Kolozsvári Magyar Napok zárónapján, Benkő Levente újságíró vezetésével a kincses város kulturális múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgetett a TIFF-házban Kántor Lajos író, publicista, Szilágyi István író, Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke, Pozsony Ferenc néprajzkutató, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Tonk Márton, a Sapientia kolozsvári karának dékánja, Koós Ferenc vállalkozó, kulturális projektek mecénása, Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője, Jakab Gábor plébános, pápai káplán és Vetési László szórványügyi szakértő.
A Kolozsvár, a magyar kultúra fellegvára című beszélgetésen Kántor Lajos mondta a vitaindítót, kiemelve, hogy szerencsére az erdélyi kulturális életre nem jellemző az a megosztottság, ami Magyarországon tapasztalható, ahol két politikai tábor áll szemben, rányomva bélyegét a kulturális életre is. Kolozsváron új szellemi műhelyek alakultak, de a továbbiakban az is fontos, hogyan kommunikálnak ezek a magyar kultúra egészével, a románsággal és Európával – tette hozzá Kántor.
Szilágyi István író hozzászólásában arra emlékezetett: Kolozsvár kulturális főváros-jellege kapcsán mindenki elsőként a szimbolikus műemlékekre gondol. Ezek kálváriája az idők során egybefonódik a magyarság sorsával. A Mátyás-szobor ellen elkövetett különböző atrocitások felidézésekor azt is megemlítette: mindenek ellenére, a műalkotást soha nem próbálták elköltöztetni a város főteréről.
„A jövőhöz kizárólag a múlt nem elegendő. Kolozsvár eddig is az egyéni és közösségi teljesítményekre épített, ezek nélkül továbbra sem tudja megőrizni kulturális főváros jellegét. Természetesen, a múltban létrehozott örökség nélkül föl sem tehetnénk a kérdést: kulturális főváros-e Kolozsvár? De az új oktatási, kutatási és kulturális intézmények és megvalósítások is biztosítják ma a város értékét, folytonosságát a szellemi piacon” – fogalmazott Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke azt is elmondta: a beszélgetés témáját kérdésnek tekintette, amelyre válasza igenlő, de azt a kérdést is meg kell válaszolni: milyen anyagi háttér szolgálja Kolozsvár szellemi jövőjét? „Az önkormányzati és kormányzati források szükségesek, de nem elegendők. A magyarországi támogatások mellett a helyi gazdasági háttérre is támaszkodniuk kell azoknak az intézmények, amelyeknek köszönhetően ma is kedvező Kolozsvár megítélése a szellemi piacon” – hangsúlyozta Kelemen Hunor, aki arra is emlékeztetett: a hatékony kulturális intézményeknek csak egy része magyar illetőségű, a város pedig az eddigiekben is támaszkodott a magyar mellett a szász, a zsidó és a román kultúra értékeire, ezt a nyitottságát kell megőriznie. A szövetségi elnök továbbá azt is hozzátette: a magyar közösség szempontjából a Minerva-ház és - vagyon az, amelyre a következő néhány évben új kulturális perspektívát lehet építeni.
Pozsony Ferenc néprajzkutató szerint a „fellegvár” kifejezés az agressziót vagy az ellene szükséges védelmet idézi meg, ezért szerencsésebb Kolozsvárt a magyar kultúra „sűrűsödési pontjaként” emlegetni. Kiemelte: a város fontos kereskedelmi útvonalak találkozópontja, amely a szellemi és anyagi javak cseréjét egyaránt lehetővé tette. E két tőkeforma kapcsolata, szimbiózisa hozta létre a „Kincses Kolozsvárt”, amelyet szabad emberek laktak, akik életüket maguk szervezték meg. A város nyitottsága, etnikailag színes és befogadó jellege mellett az is jelentős volt, hogy nemcsak értelmiségiek, gazdag kereskedők lakták, hanem a populáris világ tagjainak és egy jelentős munkásrétegnek is otthona volt.
Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja szerint az egyetem világa is hozzátartozik Kolozsvár kulturális-szellemi arcéléhez, hiszen évente százezer diák kap hallgatói státust, ami két kisvárosra is elegendő lélekszám.
Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke a XVII. századba kalauzolta a hallgatóságot, hiszen Kolozsvár kulturális főváros-jellegének gyökerei oda vezethetők vissza. Magyar-szász vegyes lakosságú településként Erdély legmozgalmasabb városa volt akkoriban, és ezt a hangulatát a XVIII. században is megőrizte. Az első állandó magyar hivatásos színtársulat születési helye hajdanán a politikum különlegesebb támogatása nélkül vált erdélyi kulturális fővárosává – tette hozzá.
Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője szerint Kolozsvár kétségkívül kulturális főváros, de olykor „felleg”, olykor „vár” is lehet, ezért oda kell erre figyelni arra, hogy virágzása folyamatos legyen. A város képzőművészeinek nemzetközi szinten elismert munkássága gondoskodhat erről, az irodalom szempontjából pedig a magyar és román teljesítmények egyformán fontosak. Ez természetes, mert itt van a legtöbb irodalommal kapcsolatos intézmény, ami az egyetemisták ösztönzése tekintetében sem mellékes. A jövőben szükséges az, hogy a város jobban bekapcsolódjon az európai áramlatokba – összegezte mondandóját.
Koós Ferenc vállalkozó arra hívta fel a figyelmet, hogy a magánszemélyek és vállalkozások által fizetett adóknak csupán kis hányadát használják a kultúra szponzorálására. Ennek egyik lehetséges magyarázata az, hogy a kultúraszervezők nem ismerik a vállalkozókat, nincs egy lista vagy egy fórum, amely a lehetséges támogatókat magába foglalja. Javítani kell ezen, a két rétegnek találkozási felületek kell biztosítani – mondta.
Vetési László szórványügyi szakértő szerint Kolozsvár titka az eddigiekben az volt, hogy a magas kultúra intézményei integrálták a tömegeket. Ezt a tevékenységet a jövőben is előtérbe kell helyezni ahhoz, hogy a kulturális tartalmak nélkül maradottság orvoslása ne kizárólag az egyházakra háruljon. Egyetemista fiatalok segítségével kell felkeresni a lakónegyedeket, a kultúrát vissza kell adni annak, aki megteremti és fogyasztja: a népnek – hangsúlyozta.
Jakab Gábor plébános, pápai káplán saját gyermekkorát idézte fel annak illusztrálására, mennyire fontosak az első évek a szellemi fejlődés szempontjából. Elmesélte, hogy Tamási Áron szülőfalujában, Farkaslakán született és ott is cseperedett fel, de senki nem mondta neki, hogy olvasni (is) kell. Míg egy napon a helyi plébános könyvtárát rendezgetve megtalálta a Tamási-köteteket, az író dedikálásával. Ez az első olvasmányélménye meghatározta életét. „A templomnak és az iskolának hatalmas szerepe van a gyermek elindítása szempontjából” – figyelmeztette az egybegyűlteket a pápai káplán.
maszol.ro2016. január 5.
Magvetés és irtás
Mottó: Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem. (Jób könyve, 27, 6.)
Százhuszonöt évvel ezelőtt megjelent könyvet mutat föl dr. Nagy Lajos orvos (84). Van annyira ködös ez a mi itthoni és mostani januárunk, hogy mindenhez nyúlunk, ami világít történetünkben, el egészen máig. Jeles folyóiratunk, a Székelyföld (tavalyi, decemberi száma) adott teret ehhez a be- és fölmutatáshoz, mely dolgozatot itt mintha magam recenzálnám, igazán csak a kettős fölmutatás céljával...
A könyv Koós Ferenc (1828–1905) emlékiratait méltatja. Nem sorolom megpróbáltatásait, inkább azokat a magyart és románt védő cselekedeteit, tanácsait, utasításait emelném ki, melyek nemzeti, emberi önzetlenségét példázzák mindmáig.
Koós Ferenc Magyarrégenben született. A marosvásárhelyi kollégium szolgadiákját a szellem és a szorgalom röptette magasra. A bukaresti református egyházat 1815. május 14-én alapította a Küküllő megyei Sükei Imre, Koós Ferenc egyik elődje. Föl kellett emelni a Bukarestben dolgozó sok magyar munkást, szolgálólányt templomhoz, anyanyelvhez, védelem alá. Gyűjtést szervezett Konstantinápolyban, Magyarországon, Nyugat-Európában, templomot, paplakot stb. épített. Őt követte Dimény József lelkész, református temetőt vásárolt Bukarestben a várostól. Azzal vádolták, hogy Váradi József, akit majd Sepsiszentgyörgyön végeztek ki, Bartalis Ferenccel együtt, 1854-ben, nála bujkált.
Koós Ferenc így ír bukaresti élményeiről: „A híres vallási türelem és szabadság e század (19. sz. – Cz. Z.) elején abból állott Bukarestben és egész Moldova-Oláhországban, hogy alkalmazkodni kellett a görög-keleti egyház szertartásaihoz, sőt, ünnepei megüléséhez... Átláttam, hogy az egyházat csakis az iskola által menthetem meg az eloláhosodástól..., iskola nélkül el fog pusztulni az egyházam.” Koós Ferenc bukaresti református magyar lelkész ezt idejében felfedezte. És most társítok, jelen szemlézésem céljának megfelelően.
A mindenkori román Bukarest, el máig, ezt hamar észrevette, ma is tartja. Ahol megsemmisítik a magyar iskolai oktatást, ott elhal a közösségi lét. Koós tiszteletes Erdélyből hozatott magyar tankönyveket Bukarestbe. 1858-ban a létszám már kinőtte a régi iskolát. A román tanfelügyelő rémülten vette észre, hogy ott a szellem kimondottan magyar hazafias volt. Megbotránkozott azon is, hogy „Romániában született gyermekeknek mi magyar történetet tanítunk magyar nyelven, holott azok románok, s így román történelmet kell tanítani nekik román nyelven” (1863). Koós emlékirataiban jegyzi ezt is: „Ott, ahol jó iskoláink lesznek, nemcsak megmentjük híveink gyermekeit..., de még az eloláhosodottak gyermekeit is visszaszerezzük...” Ez is visszacseng.
Koós Ferenc tiszteletes papi hivatásának tekintette az idegenségben dolgozó székely-magyarok istápolását, magyar szervezeteket, egyleteket létesített feleségével együtt. Így jött létre a Hunnia olvasóegylet is, a Magyar Temetkezési Egylet, mely szakított az ortodox szokásokkal. Lapot alapítottak, magyar színházakat fogadtak Bukarestben, ahová románok is elmentek. Koós korszerű papi lak építése helyett templomot épített a magyar közösségnek. Endre Károly vállalta a tervezését. Nyilatkoztak román szakértő építészek: „ennél szebb templom nem volt és ma sem lesz Bukarestben”.
A templom még a 100 évet sem érte meg, „1959-ben az elvtársak úgymond: »«kicserélték a telket«, aztán a templomot így földig rombolták.” Ez lett a sorsa Brassóban az evangélikus magyar temetőnek is a 20. (!) század végén: talajgyaluk, buldózerek temettek. Koós Ferencet munkásságának eredményeként behívatták a külügyminisztériumba, és közölték: „a romániai református egyházak nem magyar egyházak, hanem román református egyházak”. Visszaköltözött a papunk Erdélybe, Magyarországra. 1870-ben Dévára nevezték ki a magyar román tanítóképző igazgatójának.1871-ben Budapesten sürgönyileg rendelték el, hogy a román tanulók minden tantárgyat román nyelven tanuljanak; Koós Ferenc igazgató is román nyelven tanította a történelmet és alkotmánytant.
Megérdemelne egy újabb kiadást 1905 óta Koós Ferenc Életem és emlékeim című könyve – teszi szóvá dr. Nagy Lajos. Itt adjuk tovább a szót: hátha... Az elnyomás és a nemzeti önvédelem ma is időszerű!
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2016. január 22.
Bácsfalusi találkozások
Brassó–Derestye felől a balra kanyarodó út Bácsfalut érinti elsőként. Első települése Négyfalunak és egyike Hétfalunak. Mondhatni történelmi. A Nagykőhavas lábánál fekvő település környezete festői, a legkiválóbb turisztikai csemegéket kínálja, ugródeszka a Kárpát-kanyar tájai felé. Lépten-nyomon közös múltunkra emlékeztet, a csángó élettér felbecsülhetetlen értékeit kínálja.
Az itt-ott anyanyelvünkön olvasható feliratok, egy emléktábla, az evangélikus-lutheránus magyar templom előtti újabb emlékmű tudatja, jó helyen járunk. Mondják, közösségi háza is van Bácsfalunak, és nem is akármilyen.
Barcsa István evangélikus lelkész szeretettel fogad, friss és új nyomtatott kiadványokkal ajándékoz meg: időt is spóroltunk, falubemutatónkhoz is forrásanyagot kaptunk. Kovács Lehel István helytörténész, Négyfalu egyik legtermékenyebb tollforgatója egy 2013-ban kiadott kötetében megkísérli azt is elmondani, hogy ez a falu – melyet képtelenek voltunk elhatárolni a szomszédos Türköstől és a főút mentén sorakozó Csernátfalutól – talán a legtöbb értelmiségit adta a környék magyarságának, akik közül mi csak a jelesebbekből válogatunk.
Bálint András csángó tanító és krónikás, aki Sepsiszentgyörgyön kezdte a tanítóképzőt, s volt úgy, hogy gyalog bandukolt Bácsfaluig egy karácsonyi vakációban, ismert számunkra. Részese volt a hétfalusi néprajzi múzeum létrehozásának, és arról álmodozott, hogy Zajzoni Rab István csángó költőnek szobrot állítson szülőföldje. E sorok írójának legmegbízhatóbbnak Bálint András azon falutörténetei bizonyultak, amelyeket a két világháború között közölt a Csángó Naptárakban! Felkerestük Bácsfalu jeles papja, Borcsa Mihály síremlékét a falu temetőjében. Érdemei vitathatatlanok. Mint a negyvennyolcas események résztvevőjének, menekülnie kellett földink, a papolci Kiss Sándor ezredessel való kapcsolatai miatt. Bácsfalu kiemelkedő művészek fészke is volt.
Itt ringatták bölcsőjét a nagy csángó szobrász Istók Jánosnak (1873–1972), aki a hosszúfalusi fafaragó-iskolából indult Münchenbe, Budapesten Köllő Miklós műhelyében, majd Stróbl Alajos mesteriskolájában alkotott. Beke György vele folytatott beszélgetéséről írt máig emlékezetesen az immár megsárgult lapú Csángó krónikájában, jómagam, ha tehetem, a budai Bem-rakparton hajtok fejet nagy műve, Bem tábornok monumentális szobra előtt. Sejtheti az olvasó, hogy nem cél, de lehetetlen is szólni azokról az ötvenhatos jeles személyiségekről, akik sok-sok szállal kapcsolódtak ehhez a településhez, akikről Kovács Lehel István írta 56 bácsfalusi című könyvét (2013). Nem tudtam eddig, de most tudom, hogy Bácsfalu szülötte volt Nagy Béla (1929–2010) kutató és jeles pedagógus, EKE-barát és túraszervező. Mint fika, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium kisdiákja, ismertem, emlékszem most is a nagy diákra, aki előtt köszönéskor meg kellett hajolni és Nagy úrnak szólítani!
Kifogyhatatlan helybeli forrás A bácsfalusi evangélikus egyházközség története című monográfia (2011). Társszerzői között az eklézsia lelkésze mellett ott látni Hochbauer Gyula helytörténészt, Kovács Lehet Istvánt, az egykori szentgyörgyi politikus Rab Istvánt, Rab Sándort, a Székely Mikó Kollégium fungens történelemtanárát, jeles előadót, nemkülönben a tollat egyre gyakrabban, veretes módon és mesterien forgató Veress Emese Gyöngyvér néprajzi szakírót, közírót.
Hétfalusi idegenvezetőm, kalauzom Szecseleváros kiváló ismerője, a jeles gyógyszerész, a református hitben élő Fodor Levente. Éreztük: legalább annyira szereti Négyfalut, akárcsak őseinek faluját, a háromszéki Sepsimagyaróst. Fodor Levente falujának is több kiváló szülötte volt, többek között Kóréh Ferenc, az Amerika Hangja rádióállomás jeles szerkesztője, a sepsiszentgyörgyi Székely Nép napilap (1940–1944), lapunk elődje főszerkesztője. Fodor Leventével kutattuk-fotóztuk torony magasában Bácsfalu régi harangját, amely akkor is szólt, amikor a majdani szobrász Istók Jánost keresztelték: Ezen harang csináltatta Istók István curator és öreg falnagy párj. Barthalmi Katával a maga költségén. Anno 1836 die nov. Bartha Márton idejében. Jó volt látni, miként dacol az idővel az a magyar nyelvű porladó emléktábla is, amelyet a helybeliek állítottak az egykori magyar kultuszminiszter, Báró Eötvös József 1869-béli bácsfalusi látogatásának emlékére.
A szent szabadság oltalmában
A XIX. század történelmének legmozgalmasabb időszaka és legdicsőbb eseménye kétségtelen a Barcaságon is zajló 1848/49-es forradalom és szabadságharc. A bácsfalusi csángó-magyarok követei is ott voltak az agyagfalvi székely nemzetgyűlésen, és kinyilatkoztatták a többi csángó falvak követeivel egyetemben, hogy „mint magyar ajkúak, a székely nemzet honvédelmi rendelkezései alá ajánlják magukat, s a nemzet törvényes akaratát egyesített erővel támogatják!” Ez az egyetlen mondatba foglalt kijelentés is bizton elegendő ahhoz, hogy testvéreinkként emlegessük és fogadjuk a hét- és tízfalusi csángókat, tegyük ezt annak érdekében, hogy minél jelentéktelenebbé alacsonyodjék az a közigazgatási megyehatár, amely elválaszt tőlük, de amely nem lehet választóvonala közös anyanyelvünknek, mert fölötte szabadon szárnyalnak népdalaink, zenei anyanyelvünk kincsei.
Az agyagfalvi gyűlésen hétfalusi nemzetőri század alakult, de mégis véres bosszút szenvedett el a harcok színteréhez közel eső Bácsfalu népe, ugyanis 1848. december 23-án, karácsony szombatján 17 bácsfalusit lelőttek, másoknak kövön levágta nyakát az osztrák elnyomókkal tartó és felbujtott román népfelkelők serege. A 17 vértanú a bácsfalusi evangélikus templom mögött közös sírban pihen. Ezt az eseményt nevezik és emlegetik véres karácsonyként még ma is a helybeliek. Sok időnek kellett eltelnie, míg alkalom adódott, hogy a gyülekezet 2003-ban emlékjelet állíthasson az áldozatoknak. A hősök nevét őrző emléktábla és az emlékmű ott áll a templomkert főútra néző előterében.
Hétfalu szabadságharcának dicső eseményei a többi településre is kiterjedtek. Nem maradtak adósok a harcok és megtorlások dokumentált leírásával a kortárs tollforgatók – Borcsa Mihály, Orbán Balázs, Koós Ferenc –, de a jelenlegi történészek, helytörténészek, közírók – Nagy János, Hochbauer Gyula, Kovács Lehel István és mások – sem, mert semmivel sem voltak veszélytelenebbek, életet és önfeláldozást követelőbbek az itt lezajlott harcok, mint a szépmezői, az illyefalvi vagy a többi háromszéki véres ütközet. A négyfalusi csángók hősiességére is emlékezteti a fiatal nemzedéket a Bácsfaluhoz közel eső Tömösi-emlékmű, a bácsfalusi emléktábla és a Csernátfalu központjában emelt későbbi Csángó-szobor, amelyet utóbb Hosszúfaluba költöztettek, s amelynek kálváriájáról majd ott emlékezünk meg.
A falujárónak nyitott szemmel kell barangolnia. Látnia kell, hogy takarosak-rendezettek a négyfalusi porták. Gondozottak a templomok, papi lakások és a temetők is. Kedves, vendégszerető a csángó ember, jobb sorsot és kisebbségként mindenképpen több megbecsülést érdemel.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék. Erdély.ma2016. március 19.
Hencz Hilda : Magyar Bukarest (Részletek 1.)
Mikor, hogyan kerültek a magyarok a román fővárosba? Hagytak-e százados nyomot maguk után, sikerült-e összetartó közösséggé verődniük? Az ott maradók számára létezett-e más út, mint a beolvadás? – ezekre a kérdésekre keresi a választ Hencz Hilda Magyar Bukarest című könyve, mely mindeddig csak románul jelent meg, Lucian Boia ajánlásával. Érdekes részletekben gazdag, sok dokumentumra alapozott munka, mely bemutatja, miként találtak otthont, megélhetést a levert szabadságharcok utáni megtorlások elől, illetve a gazdasági válságok szorításából menekülő székelyek, magyarok, hogyan próbálták megvetni lábukat, templomot, iskolát, közművelődési egyesületeket alapítva miként hagytak nyomot a főváros építészetében, iparában, tudományos, művészeti életében. Megtudhatjuk, hogyan alakult, fokozódott a magyarellenesség, miként kellett megküzdeniük a vezető szerepet vállalóknak minden tégláért, minden magyar betűért. Betekintést nyerünk a hajdani, soknemzetiségű, balkáni habzású Bukarest ellentmondásoktól terhes életébe magyar szemszögből, és az itt átmenetileg vagy végleg letelepedettek román megítélésébe. A nemzetiségi létünket hosszú időszakokon át, s így ma is meghatározó, a román főváros több évszázados történelmének magyar vonatkozásait számba vevő, júniusban végre magyar nyelven is napvilágot látó könyvből nyújtunk ízelítőt a következő hetekben.
Az 1848/49-es forradalmi megmozdulások majdnem egész Európát érintették. A magyar forradalom leverését követően indult el az egyik legnagyobb magyar kivándorlási hullám. A Törökországba menekülteknek az iszlámra való áttérés nyújtott volna nagyobb védelmet; ezt a tanácsot Bem tábornok is megfogadta. Mások inkább a Kárpátokon túli román vidékre vonultak vissza, elsősorban Erdély földrajzi közelsége miatt, stratégiai szempontból ezt a területet tartották legjobbnak a szabadságharc folytatása szempontjából. Az integráció a román társadalomba egyszerűbbnek tűnt, figyelembe véve a társadalom minden rétegében fellelhető nagyszámú külföldit és a vegyes házasságok gyakoriságát. Az osztrákellenes magyar emigráció, az oroszellenes lengyel emigráció, valamint Garibaldi és Mazzini aspirációi 1850–1860 között a Habsburg és az orosz birodalmak gyengítésében érdekelt Franciaország támogatását élvezték.
1850-ben, nem sokkal a forradalom leverése után, az erdélyi református konzisztórium Dimény Józsefet nevezte ki a bukaresti hitközséghez. Dimény nem vett részt a forradalomban, de szimpatizánsa volt, és menedéket nyújtott a megtorlások elől menekülő honfitársainak. Ez elég kockázatos volt, mivel az osztrák ügynökök szoros megfigyelés alatt tartották, még a presbiteri gyűléseken is részt vettek. Egyik ilyen menekültet, Váradi Józsefet, aki a bukaresti papi lakban rejtőzködött, el is fogták, Sepsiszentgyörgyre vitték és 1854-ben kivégezték. Dimény sem úszta meg büntetlenül; bebörtönözték, és rövidesen meghalt a gyulafehérvári börtönben, de halála előtt még sikerült Koós Ferencnek, utódjának megüzennie, hogy nagyon ügyeljen, mert saját hívei is elárulhatják. Dimény azt gyanította, hogy őt Szőllősy József, a hitközség pénztárosa jelentette föl, aki megtagadta az elszámolást az egyház pénzügyi helyzetéről, úgyhogy előbb az osztrák konzulátusnak, később a kolozsvári főkonzisztóriumnak is közbe kellett lépnie, hogy az 1000 piaszter visszaszolgáltatására kényszerítsék. A konfliktusnak csak 1857-ben, Koós idejében lett vége.
A bukaresti magyar bevándorlási hullám késve tetőzött, csak miután a forradalmárok visszatértek törökországi vagy európai vándorútjukról. Ekkor azonban olyan sokan találnak a helybeli lakosságnál menedékre, hogy 1852-ben a rendőrparancsnok kötelezővé teszi az itt tartózkodó idegenek bejelentését; ez a rendelet még 1856-ban is életben volt. Az újonnan bevándorló magyarok között meglehetősen sok az értelmiségi: papok, tanítók, orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, műépítészek vagy újságírók, akik csatlakoztak a már itt élőkhöz, és alig pár év alatt virágzó kulturális és társasági életet hoztak létre, megteremtve egyúttal a magyar nyelvű sajtó létfeltételeit is. Sokan közülük közvetlenül is hozzájárultak Románia fejlődéséhez. Kirívó Udvarhelyi Karácsonyi Károly (Udvarhely, 1809–?) esete, aki bányamérnökként érkezett Bukarestbe 1852-ben, Barbu Ştirbei fejedelem osztrák udvarhoz intézett felkérésére. 19 évig dolgozott román állami alkalmazottként a slănici, telegai, Ocnele Mari-i stb. sóbánya megszervezésénél, üzemeltetésénél, és egyúttal földtani méréseket is végzett. Minderről könyve is megjelent (Carol Karatşioni, Istoricul salineloru din România, Bucuresci, 1870).
Neve gyakran előfordul korabeli román kiadványokban. Van, hogy magasztalják, például a Naţionalul, Ilustraţiunea vagy a Reforma, máshol egyenesen rágalmazzák. A Reforma folyóirat (1863. évf., 14. sz.) őt idézi: „Sokat szenvedtem, rágalmaztak, szidalmaztak, kitámadtak, számos nehézséggel kellett megküzdenem, számos akadályt legyőznöm, de célom sikerült elérnem; megtettem minden tőlem telhetőt fogadott testvéreimért, a románokért...”. Egy 1865-ös levelében Titu Maiorescu is megemlítette, hogy attól fél, a mérnök esetleg nem fizet vissza bizonyos kölcsönt a szüleinek. Itt nevét többféle helyesírással írta: Coraczony, Koratsoni, Coracioni, Koraczony. Karácsonyi, mivel nem jogosult állami nyugdíjra, 1871-ben életjáradékot kért, azzal érvelvén, hogy vagyontalan, beteg, és képtelen családját fenntartani (betegesen félt a szegénységtől). Végső érvként anyai ági román származását hozta fel: „bánsági román eredetű családba születtem...”. Ez a beadvány csak a támogatói által 1871-ben kiadott könyvben lelhető fel. Származására utaló kijelentése a körülmények nyomására születhetett, csakis az egyébként kiérdemelt román állami nyugdíj reményében. A Reforma folyóirat (1863. évf. 24. szám) is úgy véli, az idegen származású, de románbarát mérnök méltó a román állam hálájára: ,,Habár idegen származású, Caracioni úr filoromán érzelmeivel és pátriánknak nyújtott szolgálataival tagadhatatlanul méltóvá vált országunk hálájára, és teljességgel jogosult arra, hogy hazánk azon legyen, hogy román állampolgársággal ruházza őt fel.” A parlament mégis elutasította nyugdíjkérését, úgyhogy végül felszámolta több mint 30 ezer lejes befektetéseit, és 1873-ban elhagyta Romániát, annak ellenére, hogy egy évtizeddel korábban még úgy hagyatkozott, hogy a slănici sóbánya, „szellemem alkotása, életem fő műve” elé temessék.
Máskülönben egyáltalán nem volt szegény: mérnöki fizetése havi 2227 lej volt (egy állami alkalmazott orvos 800 lejt kapott), és elég sok pénzt fektetett ingatlanokba. A kertész Pákozdi János házát is megvette a Cişmigiu déli felén, a Schitu Măgureanu utca 20. szám alatt, ahol Ianoş magyar báljait tartották. 1867-ben a Hunnia Egyesület is tőle bérelte székházát egy évre. Mikor elhagyta az országot, házát honfitársainak adta el, így előbb egy szabó (Nagy József), később egy kőműves lett a tulajdonos. Karácsonyi életéről és tevékenységéről dr. Nicolae Leonăchescu mérnök, a termotechnika szakértője írt monográfiát, 2005-ben ő alapította meg a Carol Crăciun Sószövetséget; Slănic egyik utcája ma ezt a románosított nevet viseli. A Nagyrománia Párt képviselőjeként (három mandátumon keresztül), Leonăchescu Karácsonyit erőszakosan elmagyarosított románként állítja be, és mint megfogalmazza, célja helyreállítani az igazságot etnikai származásával kapcsolatban. Ennek érdekében fantaszta családnév-etimológiába bocsátkozik, önkényesen átkeresztelve őt Crăciunra, a Karácsonyi név román megfelelőjére, annak ellenére, hogy a mérnök román nevet soha nem használt, soha sem kért román állampolgárságot és románnak sem vallotta soha magát, a fent említett beadvány lenne az egyetlen kivétel. (...) 1854 és 1856 között a Román Fejedelemségek az osztrák monarchia protektorátusa alatt állottak, az itt szolgáló osztrák tiszteknek feladata volt a román közhangulat, valamint az osztrákokkal és oroszokkal szembeni magatartás megfigyelése is. Az egykori honvédeknek ez időben tanácsos volt az életüket is félteni. Feltehetően nagy számban tartózkodtak itt osztrák tisztek, hogyha a román fejedelem egy palotát is rendelkezésükre bocsátott, hogy tiszti kaszinót rendezhessenek be. Bukarest legérdekesebb leírásai – amelyek utalnak a magyarokra és a román arisztokrácia klubjának helyet adó Török házra – osztrák tisztek, Stefan Dietrich kapitány (1855), illetve Wilhelm Derblich katonai orvos (1857) tollából származnak. A magyarok nagy számát megemlíti az amerikai sebész, James Oscar Noyes is, aki szerint sok köztük a szolgaként vagy kocsisként alkalmazott egykori honvéd. Ezeket a megfigyeléseket kiegészítik olyan reprezentatív bevándorlók, akik 1855–1860 között érkeztek: Koós Ferenc lelkipásztor, Veress Sándor mérnök, Fialla Lajos és Oroszhegyi (Szabó) Józsa orvosok. A XIX. század vége felé és a XX. század elején Kertész József tanító gyűjtötte össze és egészítette ki a negyvennyolcasok bukaresti írásait, könyve Kolozsváron jelent meg 1913-ban Tíz év a romániai magyar misszióban címmel.
Dietrich kapitány feljegyezte, hogy a fejedelemségek feltűnően gazdagok természeti kincsekben, még a mezítlábas cigány lányok is aranypénzekből készült nyakláncot hordanak. „Az Édenkert darabjai” lehetnének egy olyan „szorgos és bölcs kultúra” számára, mint Ausztria, a főváros „nagy értékű gyémánt a legkezdetlegesebb foglalatban”.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Hilda Hencz: Bucureştul maghiar /Editura Biblioteca Bucureştilor/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)