udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 81 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-81

Névmutató: Maior, Liviu

1996. február 1.

Kolozsvári látogatásának végén Oliviu Gherman, a szenátus elnöke Liviu Maior tanügyminiszter és Grigore Zanc prefektus társaságában sajtóértekezletet tartott. Oliviu Gherman arra célzott, hogy Erdélyben és főleg Kolozsváron a kormánypárt és Román Nemzeti Egységpárt harca jellemzi majd a választásokat. Gherman kérte az újságírókat, ne csak Funarral foglalkozzanak, hiszen ezzel ráterelik a figyelmet. Kétes politikai személyiségek éppen így érvényesülnek. /Oliviu Gherman Kolozsváron Keresztapaságok és egyéb ínyencségek. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 1/

1996. február 5.

Olyan hír terjedt el, hogy a kolozsvári Zeneakadémián elintéződött a magyar tagozat, mert a miniszter megígérte személyes közbenjárását. Ezek után sokan izgatottan várták, hogy a miniszter megérkezik és intézkedik. Liviu Maior miniszter azóta megfordult Kolozsváron, de nem intézkedett. Emlékeztetőül az előzmények: december 13-án Magyari Lajos szenátor és dr. Angi István zeneakadémiai professzor tárgyalt Bukarestben Liviu Maior tanügyminiszterrel, és elvi megállapodásra jutottak arról, hogy legyen magyar dékán helyettese a Gheorghe Dima Zeneakadémiának. Azonban miután Angi hazatért, az akadémia rektora éppúgy mint korábban, elutasított minden javaslatot. Újra kellett beszélni a a miniszterrel. A múlt héten a tanügyminiszterrel tartott megbeszélésen Buchwald Péter szenátoron kívül részt vett Angi István és Terényi Ede. A miniszter aláírta a magyar prodékán posztjának létesítésére vonatkozó javaslatot és vállalta, hogy ennek érvényt szerez. /A tanügyminiszter Kolozsváron Nem rontott be ajtóstul. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 5./

1996. április 4.

A romániai magyar kisebbségnek nem fog sikerülni a tanügyi törvény egyetlen előírását sem megkerülnie - nyilatkozta Liviu Maior az Adevarul de Clujnak -, a törvényt mindenkinek be kell tartania. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 4./

1996. május 20.

A tanügyminiszterrel való megbeszélésen, melyen Markó Béla elnök, Magyari Lajos szenátor és Asztalos Ferenc képviselő vettek részt, tisztázódott, hogy idén is lehetőség nyílik az anyanyelven való felvételizésre azokból a tárgyakból, amelyeket a jelentkezők ezen a nyelven tanultak. Erről Liviu Maior miniszter körlevelet bocsátott ki. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), máj. 20., 783. sz./

1996. június 19.

Rákóczi Lajos RMDSZ-képviselő jún. 19-én találkozott Liviu Maior oktatási miniszterrel és kifejtette, hogy a nagyváradi Ady Endre Líceum igazgatójának, Kapalay Józsefnek és aligazgatójának, Nagy Zoltánnak a leváltása minden törvényes alapot nélkülöz. A miniszter nem tudott egyéb vádat felhozni ellenük, mint azt, hogy tiszteletlenül beszéltek a főtanfelügyelővel, végül kijelentette, hogy már nem ragaszkodik az elbocsátásukhoz, sőt: elrendelte, hogy a tanfelügyelőségnek ezt a határozatát ne foganatosítsák. A két vezető tehát a helyén marad. Liviu Maior a nagy ígérgető, figyelmeztetett az eseményről hírt adó Zsehránszky István. Székelyhíd iskolájában pedig a szülők azt kérik a minisztertől, hogy váltsa le az igazgatót, akinek igazgatása alatt lezüllött az iskola, nagy a feszültség. Rákóczi Lajos képviselő ebben az ügyben is ígéretet kapott a minisztertől. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 22-23./

1996. augusztus 23.

Az alapszerződés egyetlen pontja sem teszi lehetővé a román oktatás etnikai alapon történő elkülönítését, olyan etnoegyetemek létesítését, mint például a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, ahogyan azt Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke közölte, jelentette ki aug. 23-án Liviu Maior oktatási miniszter. Az RMDSZ vezetőjéhez hasonló nézetek alaptalanok, ellentétben állnak a román tanügyi törvénnyel és az alkotmánnyal. "Egy etnikai alapú egyetem visszatérés lenne a középkorba vagy" a kommunista időszak kezdeti szakaszához. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 26./

1996. augusztus 23.

Az alapszerződés egyetlen pontja sem teszi lehetővé a román oktatás etnikai alapon történő elkülönítését, olyan etnoegyetemek létesítését, mint például a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, ahogyan azt Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke közölte, jelentette ki aug. 23-án Liviu Maior oktatási miniszter. Az RMDSZ vezetőjéhez hasonló nézetek alaptalanok, ellentétben állnak a román tanügyi törvénnyel és az alkotmánnyal. "Egy etnikai alapú egyetem visszatérés lenne a középkorba vagy" a kommunista időszak kezdeti szakaszához. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 26./

1996. szeptember 13.

Béres András, az RMDSZ oktatásügyi alelnöke szept. 13-án Bukarestben megbeszélést folytatott Liviu Maior oktatási miniszterrel. A miniszter újabb ígéretet tett a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola magyar tagozatának újraindítására, közölve: aláírta 5 magyar tanári és egy prodékáni állás létesítését. Béres András fölvetette a diplomahonosítás és az anyanyelven történő felvételi kérdését. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 16./

1998. október 8.

Az ellenzék továbbra is hevesen támadja a magyar?német egyetem tervét. Az ellenzék többsége szerint a határozat alkotmány- és törvényellenes, de a szélsőségesen nacionalista pártok egyenesen polgárháború lehetőségét emlegetik az egyetem kapcsán. Liviu Maior RTDP-szenátor, volt oktatási miniszter a kormány átlátszó manőverének nevezte a magyar?német egyetemről hozott határozatot. Szerinte a kormányzati erők tulajdonképpen két egyetemet akarnak létrehozni, az egyiket - a magyart Kolozsvárott, a másikat, a németet Nagyszebenben, ám ez utóbbi hamarosan bezárhatja kapuit, mert nem lesznek diákjai, hiszen a német etnikum már úgy megcsappant Romániában, hogy a német gimnáziumok diákjainak 80 százaléka román nemzetiségű. Teodor Melescanu szenátor, volt külügyminiszter, a Szövetség Romániáért Párt elnöke szerint a magyar?német egyetem létrehozása csak félmegoldás, ami senkit sem elégít ki, hiszen az RMDSZ nem mond le a magyar nyelvű állami egyetemről. Szerinte elképzelhetetlen egy olyan multikulturális egyetem, amelynek ne legyen erőteljes román nyelvű részlege. Valeriu Tabara, a Román Nemzeti Egységpárt elnöke úgy vélekedett, hogy "az RMDSZ sohasem válik ki a kormányból, mert a budapesti kormány arra kötelezi, hogy maradjon meg a koalícióban". Virgil Magureanu, a Román Nemzeti Párt főtitkára kijelentette, hogy a tervezett egyetem az RMDSZ kétségbeesett kísérlete az etnikai szeparatizmusra kulturális téren. Grigore Zanc, volt Kolozs megyei prefektus, az RTDP kolozsvári szervezetének vezetője úgy nyilatkozott: "az RMDSZ minden lépésével azt bizonyította, arra törekszik, hogy az erdélyi térségben visszaállítsa a bécsi diktátum időszakában fennállt helyzetet. Ebből természetesen nem hiányozhat a kolozsvári horthysta egyetem újraalapítása sem." A Nagy Románia Párt egyik megyei szervezete pedig kezdeményezte egy magyarellenes nemzeti gárda létrehozását, amelyet Maros, Hargita és Kovászna megyékbe vezényelnének. "Románia válságba került, halálos veszély fenyegeti, mert a Markó Béla vezette szövetség magatartásával és igényeivel polgárháborút robbanthat ki" - fogalmazta meg a szervezet félelmét Ion Mazina, a párt szenátora. /A Petőfi?Schiller egyetem okán. Polgárháborúval riogat a Nagy Románia Párt. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 8./

2000. szeptember 7.

Petru Caraman parasztpárti szenátor szept. 6-án bejelentette, hogy Ion Iliescu és Petre Roman kivételével minden szenátort felkért, írják alá azt a nyilatkozatot, melyben kijelentik: nem működtek együtt a Szekuritátéval. A szenátorok közül 22-en elutasították a felkérést, különböző okokra hivatkozva. Ezek között vannak a liberális Mircea Ionescu-Quintus és Alexandru Paleologu, Victor Apostolache, Liviu Maior, Gheorghe Dumitrascu, Oliviu Gherman, Doru Ioan Taracila RTDP-s szenátorok, Dumitru Badea nagyrománia-párti honatya, valamint Szabó Károly az RMDSZ, Marcian Bleahu a környezetvédők részéről, és más demokrata, egységpárti vagy független szenátorok. Corneliu Vadim Tudor aláírta a fenti nyilatkozatot. /A 22-es csapdájába esett huszonkét honatya. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 7./

2000. december 29.

Dec. 28-i együttes ülésén a parlament kinevezte az Európa Tanács parlamenti közgyűlésében részt vevő román küldöttség tagjait. A képviselők egyöntetűen megszavazták, hogy a delegációban a Nagy-Románia Párt (NRP) elnöke, Corneliu Vadim Tudor és Ilie Ilascu is részt vegyen. (A szavazás formális, a parlamenti pártok között elosztott helyekre minden párt azt jelöl, akit akar.) A küldöttséget Viorel Hrebenciuc RTDP-s képviselő fogja vezetni. A testület ugyanakkor úgy döntött, hogy Liviu Maior RTDP-s szenátor töltse be az európai integrációért felelős bizottság elnöki tisztét. A parlament továbbra is Szabó Károlyt, az RMDSZ szenátorát nevezte ki a Nyugat-Európai Unió parlamentjébe akkreditált román parlamenti küldöttség élére. Mint ismeretes, az RMDSZ szenátora 1996 óta tölti be ezt a tisztséget. /Vadim és Ilascu az Európa Tanács parlamentjében. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 29./

2001. július 13.

Júl. 12-én Bukarestbe érkezett Martonyi János magyar külügyminiszter. Kíséretében van Szabó Tibor államtitkár, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke, valamint Lőrinc Csaba külügyi helyettes államtitkár. A két külügyminiszter nem hivatalos találkozójára júl. 13-án kerül sor. A kora délutáni órákban fogadja őt Adrian Nastase kormányfő, majd Markó Bélával, az RMDSZ elnökével találkozik, ezt követően pedig visszarepül Budapestre. - A román kormánypárt külpolitikai kérdésekkel foglalkozó vezető politikusai annak eredményességét illetően egyrészt kételyeiket fogalmazták meg, másrészt azt hangsúlyozták, hogy Románia számára csak a státustörvény felfüggesztése lehet elfogadható megoldás. Ezt tételesen is kinyilvánította Ghiorghi Prisecaru szenátor, a szenátus külügyi bizottságának elnöke. Adrian Nastase kormányfő, valamint Liviu Maior szenátor homályos megfogalmazásban ugyanezen véleményének adott hangot, üdvözölve az Európai Parlament külügyi bizottságának módosító javaslatait a státustörvény kapcsán a készülő magyar országjelentéshez. /Viszonyulások. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 13./

2001. július 13.

Adrian Nastase miniszterelnök üdvözölte, hogy az Európai Parlament külügyi bizottsága olyan módosító javaslatot fogadott el a készülő magyar országjelentéshez, amely megbízná a külügyi bizottságot: vizsgálja meg, hogy a magyar státustörvény összeegyeztethető-e az EU jogszabályaival, a tagállamok közötti jószomszédság és együttműködés elveivel. - Az etnikai alapon történő szociális és gazdasági diszkrimináció formái csak idegességet és elégedetlenséget okoznak - mondotta a kormányfő. Liviu Maior szenátor, a parlament európai integrációs bizottságának elnöke nagyon fontosnak nevezte a készülő magyar országjelentéshez fűzött módosító javaslat elfogadását, mivel véleménye szerint ez arra kötelezi az Európai Parlament külügyi bizottságát, és az EU "kormányának" tekintett Európai Bizottságot is, hogy fogalmazza meg álláspontját a magyar státustörvényről. A szenátor elismerte: "lehetséges, hogy a státustörvény megfelel" Magyarország és az Európai Unió megállapodásának, de szerinte nem törvényes, mert megsérti a román-magyar alapszerződést, és a diszkriminációt tiltó európai konvenciót, amelyet belefoglaltak a Nizzai Szerződésbe is. Maior szerint a román-magyar külügyminiszteri tárgyalások akkor járnának jó eredménnyel, ha a magyar fél elfogadná Adrian Nastase román miniszterelnök javaslatát: a státustörvényt függesszék fel addig, amíg Magyarország be nem lép az Európai Unióba. /Csak Magyarország EU-integrációja után alkalmazzák a státustörvényt! - indítványozza Bukarest a ma kezdődő román-magyar külügyi találkozón. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 13./

2001. július 13.

Júl. 12-én Bukarestbe érkezett Martonyi János magyar külügyminiszter. Kíséretében van Szabó Tibor államtitkár, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke, valamint Lőrinc Csaba külügyi helyettes államtitkár. A két külügyminiszter nem hivatalos találkozójára júl. 13-án kerül sor. A kora délutáni órákban fogadja őt Adrian Nastase kormányfő, majd Markó Bélával, az RMDSZ elnökével találkozik, ezt követően pedig visszarepül Budapestre. - A román kormánypárt külpolitikai kérdésekkel foglalkozó vezető politikusai annak eredményességét illetően egyrészt kételyeiket fogalmazták meg, másrészt azt hangsúlyozták, hogy Románia számára csak a státustörvény felfüggesztése lehet elfogadható megoldás. Ezt tételesen is kinyilvánította Ghiorghi Prisecaru szenátor, a szenátus külügyi bizottságának elnöke. Adrian Nastase kormányfő, valamint Liviu Maior szenátor homályos megfogalmazásban ugyanezen véleményének adott hangot, üdvözölve az Európai Parlament külügyi bizottságának módosító javaslatait a státustörvény kapcsán a készülő magyar országjelentéshez. - A külügyminisztérium külön programot dolgoz ki a Jugoszláviában élő románok támogatására - közölte Cristian Niculescu államtitkár. Ennek értelmében a kormány támogatni szándékszik - többek között - a Timok-völgyi románokat, nevezetesen iskoláikat, templomaikat stb., s ugyanakkor ösztöndíjakat nyújtanának, iskolai táborokat, szakmai továbbképzőket szerveznének. /Viszonyulások. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 13./

2001. szeptember 18.

A státustörvény romániai kihatásai is szerepelnek a Románia-Európai Unió parlamenti vegyes bizottság szept. 17-én Bukarestben kezdett ülésén. A vitatott napirendi ponthoz a bizottság román társelnöke, a kormánypárti Liviu Maior szenátor ragaszkodott. A román-EU parlamenti vegyes bizottság évente kétszer ül össze, felváltva Brüsszelben és Bukarestben. Az RMDSZ képviselői arra hívták fel a figyelmet, hogy a Magyarországon elfogadott törvénynek aligha van bármiféle köze Románia EU-csatlakozásához. A vitatott kérdés a kétnapos tanácskozás napirendjének utolsó pontjaként szerepel. /Ismét napirenden a státustörvény. Románia-EU parlamenti vegyes bizottság. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 18./

2003. április 5.

Felsőházi honatya lett Teodor Maghiar, a nagyváradi egyetem magyarellenességéről elhíresült rektora, s akit korábban választási csaláson csípett a sajtó. Lefotózták, amint egyszerre több szavazólapot dob az urnába. A vádat azonban ejtették. Maghiar a nagyköveti tisztségbe kerülő Liviu Maior szenátor helyére kerül. /Maghiar rektor szenátor. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 5./

2011. június 2.

Hõs vagy gyilkos?
Itt lenne az ideje, hogy a történészeknek is megjöjjön az eszük.
Már az is csoda, hogy a román médiában elhangzott ez a kérdés - ugyanis Avram Iancuról van szó, az erdélyi románok nemzeti hõsérõl, a hegyek királyáról. Az érinthetetlenrõl, a szentrõl, a feddhetetlenrõl. Aki ikonként szerepel sok mócvidéki templomban stb. Mégiscsak jó, hogy bévánszorogtunk Európába...
Az Adevãrulban jelent meg ez a szentségtörõ kérdés, problémafelvetõ cikk formájában, majd pedig az országos lap havonta megjelenõ történelmi mellékletében, a májusi Historiában. A kérdés felvetõje Ion M. Ioniþã, a melléklet fõszerkesztõje. Aki többek között kijelenti, hogy véget kell vetni a történelem politikai manipulálásának. Ez az, amit ma már megtehetünk, de amire viszont gondolni sem lehetett a totalitarizmus idején vagy azt követõen, Európán kívül. Amikor csak a Funar-félék meg a V.C.-félék hallathatták a hangjukat... Meg a volt szekusok, akik megrendezték Marosvásárhely véres márciusát.
De visszatérve a hegyek királyához a Historiában megjelent összeállítás egyik szerzõje, Marius Diaconescu abból indul ki: Az érzelmek nem kell hogy elhomályosítsák a történelmi igazságot. S ha higgadtan vizsgáljuk Avram Iancu szereplését, máris felmerül a kérdés: mi is volt az, amit õ és az általa vezetett mócok, erdélyi románok tettek 1848-49-ben? Forradalom volt-e, vagy ellenforradalom? S a válasz kézenfekvõ: globálisan nézve, egészében véve ellenforradalom volt az, amit tettek a császári ellenforradalom eszközévé váltak. Ezt is most olvashattuk elõször román lapban.
Miként azt is, hogy Erdélyben 1848-ban és 1849-ben tulajdonképpen népirtás folyt, népirtó háborúról volt magyarok és románok etnikai alapon gyilkolták egymást. A kivégzéseket törvényszék hagyta jóvá. Miféle törvényszék lehetett az? - ennek is utána kellene nézni. De a békés lakosok legyilkolását, kirablását, házainak felgyújtását, a nõk megerõszakolását stb. - semmivel sem igazolhatják a felek.
Hamis az a tétel - állítja a szerzõ, és több mint valószínû, hogy igaza van -, miszerint a románok csupán áldozatok voltak. Hóhérok is voltak. Mi, románok is gyilkoltunk, raboltunk, gyújtogattunk, erõszakoltunk. Hogy többet-e vagy kevesebbet, mint a magyarok? Ilyen esetben minden statisztika vagy mennyiségi értékelés értelmetlen. A dokumentumok nem tartalmaznak statisztikát, de a mennyiség egyetlen szóval kifejezhetõ: sokszor.
Persze azért van néhány adat. Zalatnán például a népirtás elõtt 1 170 magyar élt, utána 500-an maradtak - olvassuk a cikkben. (Nagyon hasonlít ez ahhoz, amit Csibi mester írt ki Iancu akasztásakor, március 15-én.) S a szerzõ utal még az Abrudon, Felvincen, Enyeden elkövetett atrocitásokra is. Ugyanakkor azt is megemlíti, hogy Avram Iancunak egy abrudi magyar lány volt a kedvese, aki adott pillanatban megmentette a hegyek királyának az életét, amikor az a magyar hadsereg által állított csapdába esett... Lám, lám, nem lehetünk meg egymás nélkül! Jobb lenne, ha nem ellenségeskednénk. Mert amit nem intézünk el mi magunk együtt - mindannyiunk javára -, azt mástól hiába várjuk.
Avram Iancut is és a románokat is, ugye, becsapta a császár. Egy-két kitüntetésen s néhány birtokon kívül, amit román vezéreknek vetett oda, semmit sem adott együttmûködésükért. Avram Iancu becsületére váljék: nem fogadott el semmit ezekbõl. Sõt, feljegyeztek egy humoros epizódot: amikor Ferenc József császár Mócvidéken járt, magához hívta a román vezért. ? viszont nem ment a császárhoz, hanem felnyergelt egy tehenet, és azt küldte maga helyett, mondván: egy bolond és egy hazug soha meg nem értheti egymást - idézi az összeállítás másik cikkírója, Ion Carja.
Az újságírók - Avram Iancu ügyében - kezdenek tehát magukhoz térni. Itt lenne az ideje, hogy a történészeknek is megjöjjön az eszük. Mert az összeállításból az is kiderül, hogy a nagy tekintélyû tudományos fórum, a Román Akadémia meghamisítja a történelmet. 2003-ban, az általa kiadott mûben a Románok történelmében például olyan szöveget ad Avram Iancu szájába, amit nem õ mondott. A könyv szerzõje Liviu Maior volt tanügyminiszter, tehát politikus. Lám, honnan fúj a szél...
Zsehránszky István
?j Magyar Szó (Bukarest)

2014. február 1.

L. Balogh Béni
„ERDÉLY KELL NEKÜNK!”
A hazai és az anyaországi románok 1913-ban
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azok nem vezettek sikerre.
1913. június végén Bulgária – balkáni hegemóniája biztosítása érdekében – hadüzenet nélkül megtámadta korábbi szövetségeseit: Szerbiát és Görögországot. Ezzel kezdetét vette a második Balkán-háború. Néhány nap múlva, július 3-án I. Károly király elrendelte a román hadsereg mozgósítását. Egy héttel később Románia, amely az első Balkán-háborúban semleges maradt, hadat üzent az akkor már ténylegesen legyőzött Bulgáriának. A hivatalos indoklás szerint a román hadba lépés célját a balkáni béke megvédése képezte, a valódi ok azonban
Dél-Dobrudzsa Bulgáriától való elcsatolása
és az ország balkáni pozícióinak megerősítése volt. Mivel a bolgár hadsereg nagy részét a szerb, a görög és a török erők kötötték le, a román csapatok emberveszteség és tényleges ellenállás nélkül vonultak Szófia felé.
A sokszoros túlerő előtt Bulgária hamarosan kapitulált, majd a balkáni országok részvételével megtartott béketárgyalások nyomán 1913. augusztus 10-én aláírták a bukaresti békét.
Ennek értelmében Bulgária elveszítette az első Balkán-háborúban megszerzett területek java részét, Románia pedig bekebelezhette – majd ezt követően 1940 szeptemberéig birtokolhatta – Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert. amelynek azonban közel 300 ezer lakosa túlnyomórészt bolgár volt, románnak pedig csak egy elenyésző kisebbség vallotta magát.
Románia háborús részvételének és a bukaresti békekötésnek a nem túl jelentős, nem egészen 7000 km2-nyi területi nyereségen jóval túlmutató, igen fontos következményei lettek. Az ország délkelet-európai fióknagyhatalommá emelkedett, nemzetközi presztízse megnőtt, és egyre inkább elvárta, hogy önálló nemzetközi tényezőként számoljanak vele. Meglazította a Monarchiához 1883 óta fűződő – de mindvégig a legnagyobb titokban tartott – szövetségesi szálait, ugyanakkor egyre inkább a Kárpátok két oldalán élő román etnikum egyesítésére törekedett.
Rendkívüli módon megerősödött a már korábban is nagyfokú román nemzeti öntudat. Jellemző, hogy a július 3-án elrendelt mozgósítást Románia-szerte őszinte hazafias lelkesedés övezte, számos Monarchia-ellenes megmozdulásra került sor, amelyeken üdvözölték, hogy Bukarest végre Bécstől független lépést tett.
A napnál is világosabban látszott azokban a hetekben, hogy a román közvélemény szemében – főleg az erdélyi románok elnyomásáról folyamatosan érkező, gyakran felnagyított hírek hatására – mennyire népszerűtlen az Osztrák-Magyar Monarchia.
Camille Blondel, Franciaország bukaresti képviselője szerint olyan volt az általános hangulat, hogy az a külső szemlélő, aki esetleg nem ismerte a román mozgósítás fő célját, azt gondolhatta, Románia a Monarchia ellen kíván háborúzni. A Dunán átkelve, a román katonák azt skandálták: „Erdélybe!”. (Mintha a történelem bizonyos mértékig megismétlődött volna: 28 évvel később, 1941 őszén a németek oldalán a keleti fronton, a Szovjetunióban harcoló román katonák Észak-Erdély visszafoglalását tekintették fő „úti céljuknak”:
„Odesszán keresztül Budapestre” – hangzott akkor a jelszó.) 1913 hatása – ha időben visszatekintünk – talán leginkább 1877-hez hasonlítható. A törökök ellen az orosz csapatokkal együtt vívott sikeres harcok nyomán abban az évben Románia kivívta állami függetlenségét, amelynek eredményeként magasra csaptak a romantikus nacionalizmus hullámai mind az erdélyi, mind a „regáti” románok között.
Romániában elszaporodtak az ún. dákoromán naptárak, térképek, melyek egyetlen egységnek mutatták a románságot a Fekete-tengertől a Tiszáig, a közbeszédben egyre több szó esett Erdélyről.
Megsokasodtak a határon túli románok ügyét felkaroló szervezetek, mint például az 1882-ben létrejött Carpaţi egyesület, vagy az 1891-es alapítású, a románok kulturális egységét szolgáló Liga Culturalǎ szövetség. Bukarest az erdélyi román iskolák, egyházak számára pénzsegélyt nyújtott, amelyet néhány évig a magyar kormány közvetített a címzetteknek, majd miután betiltotta a segélyezést, bár tudott róla, szemet hunyt felette.
Az erdélyi románok pedig már régóta vágyakozva tekintettek át a Kárpátok déli oldalára. Csak egy példa a sok közül. 1867-ben, az akkor még Pesten megjelenő, Iosif Vulcan által szerkesztett Familia című színvonalas hetilapban a következőket írta egy román publicista: „Bukarestbe! Bukarestbe! Ez volt a legfőbb vágyam, mely nem hagyott nyugodni, amint megtudtam, hogy van egy másik román haza, ahol nemzetem fiai tisztelik az ősi román szokásokat és erkölcsöket, s azok nem az idegenek gúnyolódásának tárgyai.”
A lapszerkesztő Vulcan szívét is elöntötte a nemzeti büszkeség, amikor Bukarestre gondolt: „Nem vagy olyan pompás, mint a nyugati városok, de az én szememben mégis csodálatosabbnak tűnsz; nem csillogsz úgy, mint azok, számomra mégis fényesebben ragyogsz; nem dicsekedhetsz azok szépségével, nekem mégis elbűvölőbb vagy. Miért? […] Mert a románok fővárosa vagy!”
Nemhiába szerepelt a Ioan Slavici által szerkesztett népszerű Tribuna c. lap fejlécén az a jelmondat, hogy minden román számára Bukarestben kel fel a nap. Az első világháború kitörése előtt a román anyanyelvűek az Osztrák-Magyar Monarchia 51 milliós lakosságának 6,5%-át képezték.
A több mint 3 200 000 román lakosból 270 ezren az Osztrák Császársághoz tartozó Bukovina tartományban, 2 930 000-en pedig a Magyar Királyság területén éltek: a történeti Erdély, valamint a Bánság, a Partium és Máramaros területén.
Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország 18 millió főt meghaladó össznépességének 16,1%-át alkották a román anyanyelvűek. Ha viszont a történeti Erdély területét nézzük, az ott élő közel másfél millió román a lakosság 55%-át, azaz abszolút többségét tette ki.
Túlnyomó részük falun élt, a városlakók aránya még az 5%-ot sem érte el. Ezzel magyarázható, hogy a nagyobb erdélyi városok lakosságának csekély hányadát alkották a románok: 1910-ben Brassóban ez 29, Szebenben 26, Kolozsváron 12%-ot jelentett. Erdély számos helyén viszont nagy zárt tömbökben éltek, és az ott lakok túlnyomó többségét képezték.
Fogaras vármegye lakossága például 90%-ban, Hunyad vármegyéé pedig több mint 80%-ban román volt. A magyarországi románok legtöbbje – elsősorban Dél-Erdélyben – a görögkeleti, tehát az ortodox vallást követte, de jelentős volt a görög katolikus egyház híveinek száma is, ők elsősorban Észak-Erdélyben laktak.
Az erdélyi román társadalom szerkezete az első világháború küszöbén még mindig hagyományos agrárjellegű jellegű volt: a népesség több mint 85%-a mezőgazdaságból élt.
Jellegzetes kelet- és délkelet-európai típusú, kisbirtokos paraszttársadalom ez: a lakosság 60-70%-a birtokos paraszt, de közülük csak kevesen emelkedtek ki az önellátó gazdálkodás köréből – elsősorban az Alföld délkeleti részének és a Bánságnak a közép- és gazdagparasztjai.
A nagybirtokosság és a nagypolgárság a kiegyezés után csekély erőt képviselt, a 19. század utolsó harmadában elszaporodott erdélyi román bankoknak köszönhetően viszont hamarosan kialakult az ún. banktőkés csoport, amely céltudatosan és bőkezűen támogatta a románság kulturális intézményeit. Ez a támogatás, valamint a széleskörű román egyházi és iskolai önkormányzat „védőernyője” is elősegítette a számottevő erdélyi román középosztály kifejlődését. Több mint hétezer pap és pedagógus, ezer köztisztviselő és pár száz ügyvéd, orvos, újságíró alkotta a román értelmiséget a századfordulón. Ha ehhez hozzáadjuk a mintegy 1200, száz kat. holdon felüli birtokost, az ezer főnyi tehetősebb iparost és kereskedőt, megkapjuk a mintegy 12-13 ezer (más számítások szerint közel húszezer) családot kitevő román középosztályt. Tagjainak többsége paraszti származású volt, ezért sem maradt teljesen érzéketlen a szociális problémák iránt.
Ha a kiegyezés után létrejött dualista rendszer korlátokat állított is az öntudatos románság politikai érvényesülésének útjába, gazdasági érvényesülését nem akadályozta. A korszak kimagasló gazdasági fellendüléséből a románság is részesedett, és anyagi-kulturális gyarapodása számottevőnek bizonyult ezekben az évtizedekben.
Középosztályának mintegy háromnegyed részét az értelmiségiek alkották. Egykorú román adatok szerint 1914-ben – bár számuk csökkent – még mindig 2800–2900 népiskolában folyt román nyelven az oktatás. Volt öt gimnáziumuk, hat tanítóképzőjük, egy-egy reál- és felsőkereskedelmi iskolájuk és négy polgári leányiskolájuk. Paradox módon jobban el voltak látva anyanyelvű iskolákkal, mint Románia lakossága, s az írástudatlanság is kisebb volt, mint a Kárpátokon túl. 1910-ben 7500 érettségizett férfi vallotta magát román anyanyelvűnek, és több mint 5000 román férfi végezte el legalább a középiskola 4 osztályát.
A széleskörű iskolahálózatnak is köszönhető – amellett persze, hogy kompakt etnikai tömbökben éltek, és vallásilag is elkülönültek az uralkodó nemzettől: a magyartól –, hogy a román középosztály sokkal kevésbé magyarosodott el, mint a szlovák vagy a ruszin.
Igaz, a magyar állam az 1880-as évektől igyekezett minél nagyobb ellenőrzést gyakorolni a román iskolák felett is, mert a korabeli nacionalista közgondolkodás (jócskán túlbecsülve a magyar állam erejét és befolyását), hitt az iskolai magyarosítás lehetőségében.
Minden ilyen irányú központi intézkedés azonban sikertelen maradt, amit az is bizonyít, hogy az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a magyarországi románoknak csak mintegy 12%-a beszélte a magyar nyelvet.
Igaz, önmagában már a magyarosítás puszta szándéka is mélyen sértette a románság nemzeti öntudatát. Egy egész nemzedék számára jelentettek biztatást a föderalizált, etnikai régiókra osztott Nagy-Ausztria tervéről elhíresült Aurel C. Popovici tüzes szavai, amelyeket az erdélyi román fiatalokhoz intézett: „Tanuljatok, [mert] különbnek kell lennetek a magyaroknál, külön-külön felkészültebbnek, ügyesebbnek, mint száz egyén közülük. Más arisztokráciája nincs a népünknek, csak ti. Ti kell vigyázzatok rá, állampolgári öntudatra kell ébresszétek, meg kell szervezzétek, a beletörődött tömeget harcos nemzetté kell változtassátok.”
Az erdélyi románság, mint láttuk, egy aránylag, az ottani magyarnál mindenképpen egységesebbnek mondható társadalmi szerkezetbe tagolódott, nem szabdalták szét jelentősebb osztályellentétek.
Így politikai téren is valamivel egységesebben tudott fellépni érdekei érvényesítése mellett. A már említett két egyházuk, különösen a széleskörű autonómiával rendelkező és jelentős vagyonnal felruházott görögkeleti egyház mellett ott volt az országos hálózatot kiépítő nagyszebeni kultúregylet, az ASTRA is, amely valóságos művelődésügyi minisztériumként funkcionált. Ne feledkezzünk meg az 1881-ben létrehozott, a magyarországi román lakosság jelentős tömegeinek körében – mai szóhasználattal élve – ideológiai hegemóniát élvező Román Nemzeti Pártról sem.
Az erdélyi román politikusok (kivéve a bánságiakat, a máramarosiakat és a partiumiakat) 1869-ben a passzív ellenállás mellett foglaltak állást, azaz megfogadták, hogy távol tartják magukat a magyar politikai élettől, és elutasítják a dualista rendszert, illetve Erdély egyesítését Magyarországgal.
Legfőbb követelésük Erdély autonómiája, különállása volt. Ezt a passzivista politikát követte a Román Nemzeti Párt egészen 1905-ig, amikor is a nagyszebeni konferencián formálisan elfogadták az egyesítés tényét és az aktivizmus útjára léptek, azaz részt vettek a választásokon, valamint a parlamenti munkában. Ettől kezdve elsősorban a magyarokkal egyenrangú státus megadását követelték, tehát azt, hogy ismerjék el a románokat is államalkotó nemzetnek.
A 20. század első évtizedében a románokkal szemben követett budapesti politikában is új irány tűnt fel: a román nemzeti mozgalom megerősödése, a Monarchia belső feszültségei és külföldi presztízsének hanyatlása arra ösztönözte a kormányzó köröket, hogy nyissanak a románok felé, próbálják meg őket politikailag is integrálni a dualista rendszerbe.
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azokat csak 1910-ben kezdték el, hogy aztán meg-megszakítva, 1914-ben záruljanak le sikertelenül.
A tárgyalások 1910 őszén lezajlott első szakaszában Ioan Mihu nagybirtokos bankigazgató közvetített Tisza, a Nemzeti Munkapárt nagyhatalmú vezére és a románok között. Iuliu Maniu, Vasile Goldiș és Valeriu Braniște emlékiratba foglalták a román követeléseket. A 23 pont közül a legfontosabbak a választójog bővítésére, 50 román választókerület biztosítására, a román nyelv rendszeres hatósági használatára, román hivatalnokok kötelező minimumának meghatározására, három új román püspökség felállítására vonatkoztak. Cserében a dualizmus alapjainak az elfogadását ígérték.
Ezt Tisza és Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök elfogadhatatlannak tartotta, de tárgyalási alapnak tekintette. A második szakaszra 1913 elején került sor Lukács László miniszterelnöksége alatt. Iuliu Maniu, Valeriu Braniște és Theodor Mihali ezúttal 11 pontba foglalták a korábbiaknál még keményebb román követeléseket: az iskolákban minden fokon oktassák a román nyelvet, teremtsenek több autonómiát a görög katolikus egyháznak, vezessék be a román közigazgatási és bírósági nyelvet, a korlátlan gyülekezési és sajtószabadságot, és kapják meg a képviselői mandátumok arányos részét. Tisza válasza tartózkodó volt, a román küldöttség pedig megszakította a tárgyalást.
Az utolsó fordulóra 1913 őszén – 1914 elején került sor, immár Tisza második miniszterelnöksége idején, a bukaresti béke megkötése után, feszült nemzetközi helyzetben. A román fél a legutóbbi követelései mellett most már román főispánokat és román kormánytagokat is kívánt.
Növekvő önbizalmának hátterében a második Balkán-háborúból megerősödve kikerült Románia, illetve Ferenc Ferdinánd trónörökös támogatása állt.
A dualizmust elvető és a magyar társadalom egésze iránt ellenszenvet tápláló Ferenc Ferdinánd ugyanis szoros összeköttetésben állt az erdélyi románság egyes képviselőivel, így a már említett Aurel C. Popovici-csal és Alexandru Vaida-Voevoddal, felhasználva őket a magyar politikai elit hatalmának megtörését célzó terveiben.
A trónörökös külpolitikai megfontolások, elsősorban Romániának a Hármas Szövetségben való megtartása végett kezdetben sürgette a magyar-román kiegyezést, az erdélyi románság helyzetének rendezését. A tárgyalások utolsó szakaszában ez azonban már nem állt érdekében, mivel attól félt, hogy ezáltal elveszíti román támogatóit, akik a magyarok táborába fognak sodródni.
Éppen ezért 1914 elején azt tanácsolta a román vezetőknek, hogy nem kell feltétlenül megegyezniük Tiszával. Ez kapóra jött a román félnek, és 1914 februárjában végleg megszakították a tárgyalásokat.
Ezzel megbukott az utolsó olyan kísérlet, amely 1867-es alapon a szászokhoz hasonlóan a románokat is megpróbálta integrálni a magyar politikai életbe.
Az események „utóéletéhez” tartozik, hogy a magyar képviselőházban 1914 első negyedévében rendkívül kulturált, színvonalas politikai vita zajlott az ún. paktum-tárgyalásokról.
Február 20-i felszólalásában Tisza, miután részletesen beszámolt a történtekről és megindokolta saját álláspontját, reményét fejezte ki, miszerint a tárgyalás, bár sikertelenül végződött, „talán közelebb hozott bennünket ahhoz a kölcsönös megértéshez, amely szükséges lesz arra, hogy a jövőben se hagyjuk a magyarországi románság viszonyait oly irányba fejlődni, amely kiélesítené, talán végzetes túlzásokba sodorná az ellentéteket.”
Tisza a román fél közleményének mérsékeltebb hangja alapján komoly törekvést vélt felfedezni a megértésre és békére, bár tudta, hogy megegyezni csak akkor lehet, „ha teljesen elimináljuk az ellentétnek, a bizalmatlanságnak, az ellenszenvnek összes vonatkozásait”. „Fájdalom, ez nem következett be. Hogy mit rejt a jövő, azt senki sem tudhatja” – vonta le a következtetést.
A jövő – Tisza nem láthatta előre – háborút hozott, Bukarestben pedig a rendkívül népszerű katonai induló sorai fejezték ki leginkább a közhangulatot: „Erdély, Erdély kell nekünk, Erdély!”
Felhasznált irodalom
Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român. Ediţia a II-a, București, 1999, Univers Enciclopedic. Hanák Péter: Magyarország társadalma a századforduló idején. In uő (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 1. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 403–515. o. Katus László: A nemzetiségi kérdés és Horvátország története a 20. század elején. In Hanák Péter (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 2. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 1003–1063. o. Liviu Maior: Transilvania. In Gheorghe Platon (coord.): Istoria Românilor. Vol. VII, tom II. De la independenţǎ la Marea Unire (1878–1918). București, 2003, Editura Enciclopedicǎ, 293–355. o. Miskolczy Ambrus: A modern román nemzet a „régi” Magyarországon. In Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867–1940. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Könyvkiadó. Függelék, 512–522. o. Szász Zoltán: A román kérdés Tisza István első kormányának politikájában (1904). Történelmi Szemle, 1968. 3. sz. 254–293. o. Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. Harmadik kötet. 1830-tól napjainkig. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó.
Transindex.ro,

2014. február 15.

Avram Iancu és az erdélyi román (ellen)forradalom 1848–49-ben (Mindennapi történelemhamisítások - 2.)
Avram Iancu a románok első, 1848. április 30-án Balázsfalván tartott gyűlésének megszervezésekor tűnt ki. Beszéde mérsékelt volt, arra biztatta a románokat, hogy pontosan teljesítsék jobbágyi kötelezettségeiket, amíg az erdélyi diéta (a modern parlamentnek megfelelő törvényhozó fórum) döntést nem hoz a parasztok helyzetének javításáról. Míg a forradalom által szorgalmazott társadalmi változások esetében visszafogottabb volt, Iancu határozottan lépett fel a románok politikai jogainak ügyében.
Egy kis történelemhamisítás
Az erdélyi románok „forradalma” egyáltalán nem úszta meg, hogy ne hamisítsák meg a Román Akadémia égisze alatt kiadott Románok Történelmében. A módszer már klasszikus: egy dokumentumrészlet kiemelése a kontextusból. A Román Akadémia hivatalos történésze, Liviu Maior volt oktatási miniszter azt állítja, hogy Avram Iancu a következő szavakkal „fordult a – felsővidrai – parasztokhoz”: „A román nem koldulja a szabadságot a magyaroktól; a román nemzet elég erős, hogy harcban vívja ki a szabadságát.” (Academia Română, Istoria Românilor, VII/1., Bukarest, 2003, 270. o.) Valójában a történész által idézett dokumentum, a kamarai biztos (az eredetiben „comite cameral”) egyik 1848. május 9-i jelentése felettesének a május 5-i felsővidrai gyűlésről, ahol a vásár miatt sokan voltak, és világosan kimondja, hogy Avram Iancu ennek a tisztviselőnek az apja, Alexandru Iancu uradalmi bíró (vagyis közvetlenül az illető biztosnak alárendelt tisztviselő) házában felolvasott egy román nyelven írt, a pap által terjesztett kiáltványt, mely a románokat harcra buzdítja a szabadságért. Miután felolvasta a kiáltvány szövegét, vagyis a biztosnak lefordította magyarra, Iancu állítólag maga tette hozzá a Román Akadémia történésze által fentebb idézett mondatot. A biztos világosan mondja: „Ezen kívül az uradalmi bíró fia, Avram Iancu hozzátette: »a román nem koldulja…«”. Szó sincs arról, hogy Avram Iancu azt a mondatot a falujabeli parasztok előtt mondta volna! A kérdéses levelet egy topánfalvi jobbágy hozta, és a pap olvasta fel hívei előtt. Sőt, Iancu apjának kísérlete, hogy elkobozza a levelet, veszélybe sodorta a családját, a parasztok ugyanis megfenyegették. Vajon Iancu apja azt tervezte volna, hogy egész vagyonával együtt elmenekül a faluból, ha fia már akkor a parasztok élén állt volna? De ezek olyan részletkérdések, melyek nem számítanak, amikor a Román Akadémia egy hivatalos történelmet akar kikényszeríteni. A hazugság történelemmé válik. Ha pedig a Román Akadémia írja, akkor igazságnak kell lennie!?
Iancu fegyvere a puska, nem a diplomácia
1848 nyarán, tekintettel arra, hogy a románok által a május 15–17-i balázsfalvi nemzetgyűlés alkalmával megfogalmazott kéréseket nem fogadta el sem az erdélyi diéta, sem a császár, a románok álláspontja radikalizálódott. Az orláti és naszódi két román katonai központban a csapatok, a Bécsből érkezett parancsok ellenére, megtagadták az engedelmességet a magyar közigazgatásnak. A katonai helyzet nyomására a császár elfogadta Erdély egyesülését Magyarországgal, és az egész erdélyi hadsereget, a román regimenteket beleértve, az új hatóságok alá rendelte. Az Erdélyi-Szigethegységben a mócok katonailag megszervezték magukat Avram Iancu vezetésével, ezzel a harmadik román hatalmi központtá válva Erdélyben (...) 1848. szeptember 15–28-án zajlott Balázsfalán az erdélyi románok harmadik nemzetgyűlése. Addig a román politikai vezetők politikai nyilatkozatokkal és a magyarokkal, illetve az osztrákokkal folytatott tárgyalásokkal tűntek ki. Balázsfalván szeptemberben a hangulat túl forró volt, hogy a diplomácia és a tárgyalások szellemében tartott biztatásokat és beszédeket hallgassanak. Ahogy azt Simion Bărnuţiu, az erdélyi románok egyik nagyon aktív radikális vezetője megjegyezte, nehezen élte volna túl bármelyik román szónok, ha pacifista beszédet mond. Ilyen körülmények között a fegyveres harcot támogatók kerültek előtérbe. Avram Iancu mintegy hatezer felfegyverzett móccal érkezett Balázsfalvára. Ez Iancu dicsőségének kezdete.
Ausztriával a forradalmár magyarok ellen
A románok 1848 szeptemberében Balázsfalván úgy döntöttek, Ausztriával szövetkeznek, és a magyarok ellen harcolnak a Habsburg fennhatóság visszaállításáért. (...) A magyarok ellen Ausztriával való szövetkezés okát világosan megmagyarázzák a román vezetők, éppen maga Avram Iancu: a magyarok megtagadták a románoktól a politikai jogokat, míg az osztrák császári udvar a románokat politikai nemzetként ismerte el.
A románok elítélték Erdély egyesülését Magyarországgal, és az osztrák hatóságok visszaállítása mellett szálltak síkra. A császáriak arra használták fel a románokat, hogy félreállítsák a forradalmi magyar hatóságokat. A románok által Balázsfalván megválasztott Nemzeti Komité koordinálta a románok prefektúrákba és légiókba történő politikai és katonai megszervezését, az ókori rómaiak mintájára, szimbolikusan utalva a román nép római eredetére. (folytatjuk) Marius Diaconescu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2014. május 17.

Egy politikai kalandor (4.)
Şaguna püspöki méltósága miatt kénytelen elvállalni a balázsfalvi nemzetgyűlés elnöki feladatkörét és a Nemzeti Komité elnöki tisztségét. A 25 tagú Komité feladata a román érdekek védelme. A román követelések képviseletére két küldöttséget szerveznek, egyet a bécsi udvarba és egyet a kolozsvári országgyűlésre.
A gyűlésen megszerkesztett petíciót gyorsan szeretnék eljuttatni a császárhoz, mielőtt a május 29-re összehívott erdélyi országgyűlés kimondaná Erdély unióját Magyarországgal. Rendelkezésükre kevés idő áll, sietniük kell Bécsbe. A bécsi küldöttség egy része már május 18. és 20. között elindul, csupán a küldöttség vezetője, elnöke, Şaguna az, akit nem tudnak rábírni, hogy velük együtt menjen. Neki most fontosabb feladatai akadnak, mint hogy a román ügyet Bécsben képviselje. Kolozsvárra utazik, és a főkormányzót tájékoztatja a kialakult helyzetről.
Úgy tűnik, Şaguna kivár, nem tudja elkötelezni magát az osztrákok mellett, mert még nem tudja, a mérleg nyelve hol állapodik meg. Nem tudja, hogy a küzdelemből a magyar forradalom vagy az osztrák reakció kerül-e ki győztesen, de azt sem, hogy a magyarok és az osztrákok nem kötnek-e egyezséget. A balázsfalvi gyűlés bécsi küldöttsége nélküle kénytelen boldogulni. Ő ekkor nem vállalja fel a román érdekek védelmét, de megpróbálja elhitetni a románokkal, hogy őket képviseli. Amíg teheti, húzza-halasztja az indulást. A 120 tagú, Balázsfalván választott küldöttséggel együtt Kolozsváron tartózkodik. Ez idő tájt Şaguna még mindig a magyar egyezkedés híve. Liviu Maior kolozsvári román történész úgy értékeli, hogy Şaguna ekkor mérsékelt álláspontot képvisel, a tömegek mozgósítását ellenzi.
Fő feladatának a románság és a magyar hatóságok közti közvetítést tartja, gondosan ügyel arra, hogy megfelelő gesztusokat, kijelentéseket tegyen az osztrák udvar felé is.
Képviselőségéről Alsó-Fehér megye főispánja és a megyei vezetés 1848. május 13-án arra kéri a Főkormányszéket, hogy a május 29-én kezdődő erdélyi diétán (országgyűlésen) Şaguna mint regalista, azaz királyi meghívott képviselhesse a románokat.
Igaz ugyan, hogy ez a hagyományos erdélyi jogrend alapján szabálytalan, mert Erdélyben a görögkeleti vallás csak megtűrt, így a püspök hivatalból való képviselői kinevezése jogtalan. Az erdélyi főkormányzó arról tájékoztatja a Bécsbe utazó gróf Mikó Imrét, hogy a magyar forradalom ügyének szolgálatáért jó lenne, ha a püspök ott lehetne az erdélyi diétán.
Szabó József és báró Bánffy Miklós, a balázsfalvi nemzetgyűlés kormányszéki biztosai szintén javasolják a Főkormányszék közbelépését azért, hogy Şaguna püspök részt vegyen az erdélyi országgyűlésen. Papiu Ilarian úgy véli, hogy a püspöknek regalistává való kinevezése nem szolgálja a románok érdekeit, a püspök hírének is „inkább kárára” van.
Román–magyar együttműködés
Báró Wesselényi Miklós a kolozsvári országgyűlés munkálatairól készített beszámolójában – melyet a belügyminiszternek állít össze – ismerteti a kolozsvári magyar és román képviselők közti tárgyalásokat. Elmondja, hogy sikerült megegyezni az oláhok (románok) jelentősebb vezetőivel, köztük az óhitű (görögkeleti) Şaguna püspökkel. A románok megnyugszanak, ha az országgyűlés kimondja Erdély népeinek egyenlőségét, az egyenlő jogokat és kötelezettségeket. Wesselényi Miklós megjegyzi, hogy az Erdély unióját kimondó első cikkely is ennek szellemiségében készült. A román történészek és politikusok állításaival szemben a kolozsvári országgyűlésen részt vevő románok megszavazták Erdély unióját Magyarországgal. E szavazás nem egyéni döntésként, hanem a városban tartózkodó, 120 tagot számláló balázsfalvi küldöttség tudtával, közös akaratából történt.
A szászok országgyűlési jegyzőkönyve is tud arról, hogy a román képviselők a szavazás előtt egyeztettek a román küldöttséggel. Feljegyzik, hogy Şaguna is „sokszor tárgyalt a magyarok képviselőivel”. Úgy tűnik, ekkor Erdélyben még megvolt az esély arra, hogy a románok ne az osztrák reakció csatlósai legyenek. A román–magyar együttműködés a Bánságban és a Partiumban megvalósult. A románság vezetői – köztük Emil Gojdu, Ioan Dragoş és Eftimie Murgu – az erdélyi románokat a magyarokkal való együttműködésre ösztönzik.
A püspök Bécsben
A bécsi román küldöttség 1848. június 5-én Noptsa László alelnök vezetésével császári kihallgatásra jelentkezik. Nem fogadják őket, fagyos légkörben hozzák tudomásukra, hogy a benyújtott balázsfalvi petícióra az uralkodó írásban fog válaszolni. A választ június 7-én keltezik, miután a kolozsvári országgyűlés a románokra vonatkozó törvényeket már megszavazta. Eszerint a román követelések tárgytalanok, mivel azokat az erdélyi diéta törvényekkel garantálja.
A román küldöttség június 16-án újabb petíciót terjeszt a császár elé. A válaszért Innsbruckba kénytelenek utazni, mert a forradalmi események miatt a császár székhelyét ideiglenesen áthelyezik a biztonságosabbnak vélt városba. Időközben Şaguna püspök is megérkezik, és kihallgatásra jelentkezik V. Ferdinándnál. A második petícióra június 23-án adott újabb válasz a korábbi ismétlését jelenti, vagyis azt, hogy a magyar törvények már elismerték a románok jogait. A császár Şagunát Pestre küldi, hogy bekapcsolódjon a pesti országgyűlés munkájába. Pesten nem kötelezi el magát, és semmilyen érdemleges feladatot nem vállal. Találkozik a Magyar kormány jeles képviselőivel, köztük Kossuth Lajossal. A püspök bizonyára jól forgatja a szavakat, mert elnyeri Kossuth bizalmát akkor, amikor a nagyszebeni Román Komité szélsőséges tagjainak magyarellenessége egyre nyilvánvalóbb.
1848. október derekáig a magyar forradalom vezetői támogatják Şagunát, mert még hisznek magyarhűségében. Batthyány Lajos magyar miniszterelnök 1848 októberében ezért is szólítja fel Şagunát – mint a magyar országgyűlés tagját is –, hogy segítse a kormányzatot a békesség helyreállításában. Bizalmatlanság Pesten
Miután Pesten az a lejárató jellegű hír kapott lábra, miszerint Şaguna még áprilisban „muszka zászlót” vitt Karlócáról az erdélyi románoknak, a püspök úgy érzi, hogy két szék között a földre esett, mert nem bíznak benne. Titokban hagyja el Pestet, és Nagyszebenbe megy, de itt sem fogadják kitörő lelkesedéssel, az osztrákok is gyanakvással figyelik.
A magyar politikusok közül id. gróf Bethlen János – az erdélyi liberálisok egyik vezetője – már 1848. május 20-án felfigyel a püspök kétkulacsos politikai viselkedésére. Azt írja a magyar minisztertanácsnak, hogy Şaguna nemrég még Bécsben járt, de Karlócát érintve tért Erdélybe. Olyan vélemény is van, amely arról tud, hogy a püspök kapcsolatban áll a délszláv mozgalommal, az illír párttal is. Jakab Elek történész a püspök jellemére utalva megjegyzi: „ment nép-békítni Hunyad vármegyébe, esküdni Karlovicra, informálni Pestre s a királyi kegyelmet megköszönni Bécsbe”. (folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-81




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék