udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
120
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-120
Névmutató:
Boia, Lucian
2015. április 12.
„Beszéljen románul!"
Még Kovászna Megye Tanácsában is gond az anyanyelvhasználat, akadnak, akik nem élnek ezzel a joggal. Nem hiába fordult a kormányfőhöz a kétnyelvűség biztosításához szükséges többletköltségek fedezése végett az önkormányzat elnöke.
Az új évezred elején – a brassói katonakórházban – szem- és fültanúja voltam egy jelenetnek. A folyosón mintegy húsz-harminc, többnyire csíki, gyergyói és háromszéki székely besorozott álldogál. Az édesapák biztatgatják, bátorítják fiaikat, beszélgetnek, horribile dictu úgy, ahogy otthon, magyarul! Egyszer csak kivágódik az ajtó, és – a ruházata alapján – egy orvos csattogva ráförmed a felnőttekre, hogy Romániában élnek, gyermekeiket miért nem tanítják meg románul! Fejében meg sem fordul, hogy egy nemrég még háromnyelvű, multikulturális város emlékét csúfolja meg! Brassóban a magyarok számaránya 1910-ben 43,43 százalék, a románoké 28,70, míg a szászoké 26,40 volt. Az arányok még a harmincas években is hasonlóak.
A nyelvismeret hiányossága miatti megalázás „élményét” igazán csak azok a székelyek ismerik, akik a román hadsereg katonái voltak. A katonaságnál szokás az elsőévesek ugratása, a részben humoros gyökerű sértegetésből a magyarnak több jut, ha nem beszél helyesen románul. Énekeltetik, kigúnyolják! Volt olyan csíki baka (1972-ben), aki eljutott tűrőképessége végére, elhatározta, hogy egy újabb megaláztatáskor bicskát fog! Van olyan tanítványom, akit 1989-ben addig vertek, hogy ideggyenge emberként került haza.
Sepsiszentgyörgyön 1987 márciusában egy középkorú, vaskos testalkatú szekus alezredes, Negrea – ilyen néven Háromszéken, Kovászna megyében hárman ügyeltek fel a magyarokra – az egyik iskola kapusnőjét azért hordta le a sárga földig, mert nem beszélt helyesen románul! A sértett csak titokban, napokkal később, remegve és könnyezve számolt be az őt ért megaláztatásról.
Sepsiszentgyörgyhöz kötődik egy másik emlék. A helyzet fonákságának jobb megértéséért jegyzem le, hogy a városban 1880-ban alig 31 román nemzetiségű élt, ma is alig 22 százalékarányt képviselnek. A dühös méltatlankodás színhelye a vasútállomás. Egy aggastyánkorú csíki székely magyarul, anyanyelvén érdeklődik az ott álló úriemberektől, hogy a vonat mikor indul Csíkszereda felé. Végül a dühöngés, a felháborodás elcsendesedik, elcsitul. Nem baj, nyugtatgatják egymást, hamarosan törvény bünteti azokat, akik nem beszélnek románul! Aki román kenyeret eszik (pită românească) és román földön él, annak kutyakötelessége románul beszélni!
Végül a felsorolást egy friss példával zárom, napjainkból. Szent László városában, Nagyváradon, ahol a románok számaránya 1910-ben mindössze 5,6 százalék, a gyermekkórházban egy orvosnő ráförmed az egy órája várakozó beteg gyermekre és édesapjára. Arra utasítja őket, hogy beszéljenek románul, elvégre nem Magyarországon vannak! Vajon milyen nevelést kapott ez a fiatal orvos, aki egy négyéves beteg gyermeket képes megalázni? Kérdés, hogy van-e szükség magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésre?
Egy kis összehasonlítás
Külön téma, ezért csak néhány adattal szolgálunk. Magyarországon (Erdélyben) 1880-ban a románok 6, 1910-ben 12 százaléka beszéli az államnyelvet! A román főpapság 80 százaléka egyáltalán nem tud magyarul! Amikor a közlekedésügyi miniszter, a vasútfejlesztés atyja, akit tréfásan vasminiszternek is neveznek, Baross Gábor (1848–1892) Barcaságon, Hétfaluban találkozik a helyi románsággal, az esperesük csak románul hajlandó megszólalni, mondván, hogy a körülötte állók csak így értik meg. Senkit nem szidalmaznak a magyar államnyelv ismerésének hiányáért. Csak a miniszter kérdezi meg szomorúan az esperestől – akit még a budapesti tanulmányai idejéből ismert –, hogy miért nem beszél magyarul? A válasz: egy miniszternek illik ismernie az ország nemzetiségeinek nyelvét!
Spontán nacionalizmus?
Még Sepsiszentgyörgyön is előfordul, hogy rászólnak az emberre, beszéljen románul. Gyakran nem rosszindulatból, hanem azért, mert ez a világ legtermészetesebb dolga! De magánbeszélgetésekkor is rákérdeznek, hogy miért nem társalgunk egymás között románul. 1982-ből van egy ilyen emlékem. A sepsiszentgyörgyi gyermekkórházban beszélgetek az alig egyéves fiammal. Egy kedves Bodza-vidéki kismama – minden rosszakarat nélkül – megkérdi, hogy miért nem beszélünk románul? Mondtam, hogy a gyereknek először meg kell tanulnia az anyanyelvét, majd aztán jöhet az idegen nyelv. Arcán lehetett látni az őszinte megdöbbenést, hogy a román nyelv idegen nyelv. Ehhez hasonló jelenet. Az elmúlt év végén a Sepsiszentgyörgytől néhány kilométerre fekvő Előpatakon egy hetedik osztályos tanuló tisztelettel megkérdi sepsiszentgyörgyi tanárnőjétől, honnan tud magyarul? A tanárnő talán Magyarországról jött? Nos, az őszinte kérdés eredője, hogy e diák nem tudja, magyar többségű megyében, a székelyföldi Háromszéken él.
A spontán nacionalizmus körébe tartozik az is, hogy román szomszédainknak természetes a mi román nyelvű köszönésünk, de eszük ágába sincs – persze van kivétel is – magyarul üdvözölni bennünket. Pedig az olvasottabb, a műveltebb Ioan Slavici-tól tudhatná, hogy a jeles írót édesanyja, egy ortodox pap leánya arra oktatta, mindenkit anyanyelvén köszöntsön.
Egy másik történet szereplője nyugdíjaskorában döbben rá, milyen ostobaság volt a magyar nyelv megtanulását elhanyagolnia. Étteremben beszélgetünk egy történelem szakos tanárral, amikor az asztalhoz telepedik egy jóvágású, értelmes arcú katonaember. Hamar kiderül, nyugalmazott őrnagy. Anélkül, hogy kérdeznénk, elmeséli, hogy 35 éve él Sepsiszentgyörgyön, de egyetlen szót sem tud magyarul, mert butaságból úgy gondolta, hogy neki erre nincs szüksége.
A spontán nacionalizmus gyökereit keresve úgy tűnik, hogy a románság számára a magyar településeken is természetes a kizárólagosan román nyelvű kommunikáció. Úgy érzik, hogy román közegben élnek. Ezt egy román ember szavaival szemléltetem. 1940. szeptember 2-án, amikor Steflea altábornagy – Nagyvárad városparancsnoka – átadja a várost a magyar katonai bizottságnak, a művelt regáti tiszt és a magyar katonai bizottság egyik tudós tagja, Rónai András közt barátságos beszélgetésre kerül sor. Ekkor hangzik el: „Nekem mindig azt mondták, hogy Oradea román város. Az utcán mindenki románul üdvözölt, a feliratok és utcanevek románok voltak, a boltokban románul szolgáltak ki. Hat évet töltöttem itt, de nem tudtam, hogy ez egy magyar, egy igazán magyar város.”
Az egyoldalú nyelvismeret helyett kölcsönös nyelvtanulás
A kialakult helyzetért a román oktatáspolitika és a média okolható, amely nem ösztönzi a magyar nyelv elsajátítását. A beolvasztásra, az etnikai arányok megváltoztatására irányuló állampolitika természetesnek tartja, ha a székely települések százaiban, ahol egy-két román hivatalnok, rendőr teljesít szolgálatot, a helybeliek kötelesek ismerni a román nyelvet, de a hivatalnoknak az ott élőkét nem. E gondolkodásmód nem az egyenlőség eszméjét követi, hanem, ahogy Lucian Boia professzor is írja, „a mások fölötti primátus” elvét. Nincs nyelvi kölcsönösség! Az annyit emlegetett 1940-es évek, amikor Észak-Erdély Magyarország része, a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban, amelyet a román állam ez évben másodszor is elvett a reformátusoktól, államosított, a román nyelv komoly érettségi tantárgy. Svájcban a pénz névértékét az egy százalékaránynál kisebb aromán közösség nyelvén is feltüntetik, hadd érezzék, hogy mindenki – számaránytól függetlenül – egyenrangú.
A magyar többségű Székelyföld népének jogos elvárása, e régió különleges státusának igénylése, melyben a román mellett a magyar nyelv is hivatalos, újabban bűncselekménynek számít. Az autonómiáért folyó küzdelem tiltása csak a diktatúrákra jellemző. Nem kell csodálkozni, ha a katalán Marc Gafaroti Monjo megállapítja, hogy Romániában a székelyek nemzeti elnyomása tény! A román belügyminisztérium a március 23-án közzétett közrendvédelmi és közbiztonsági stratégia tervezete közbiztonsági veszélyforrásnak minősíti az autonómia követelését. „Kriminalizálnak egy olyan demokratikus intézményt, amely évezredes múltra tekint vissza világszerte – különösképpen Európában –, és az Európai Unió tucatnyi államában is jól működő demokratikus intézményként létezik” – írja Tőkés László a 2015. március 30-án közzétett nyilatkozatában.
A hatalomnak meg kell értenie, hogy a békés együttélés és a kölcsönös tisztelet alapja a közösségi jogok biztosítása lehet. Erre is kerül példa. Olvasom, hogy „április elsején 10 órától a Kovászna megyei prefektúra épületében meghallgatást tart a nép ügyvédje, közölte Cătălina Dinu, brassói területi szakértő. Az ombudsmanhoz magyarul is lehet fordulni, a szolgáltatás ingyenes”. Milyen egyszerű és milyen természetes lenne, ha a székelyföldi román tisztviselők is beszélnék a helyi lakosság nyelvét. Többségük, akik már régóta itt élnek, illetve a fiatalok, akik magyar többségű településeken születtek, ha nem is beszélik a magyar nyelvet, de értik. Nem tűnik megoldhatatlan feladatnak a magyar nyelv idegen nyelvként való oktatása. Az állam anyagilag is ösztönözhetné a nyelvtanulást. A kölcsönösség jegyében talán a székelyek is szívesebben tanulnák a román nyelvet.
Mielőtt zárnánk e kis csokorba szedett felsorolást a nyelvi diszkriminálás remélhetőleg ritkuló eseteiről, tudnunk kell, hogy egyre több román tartja nem rendjén valónak azt. Vasile Manu írja a Kretén, aki Romániában a magyarokat szidja című írásában, hogy dühítőnek tartja, ha az „úgynevezett nacionalisták elkezdik gyalázni a magyarokat, mert a saját nyelvükön beszélnek. Mit segít az rajtad, kedves »nacionalista«, ha gyalázod őket. (…) Azzal verjük a mellünket, hogy a multikulturalizmus nagy támogatói vagyunk [Kolozsváron – a szerző megj.], és 2021-ben Európa kulturális fővárosa akarunk lenni, de ellenezzük a magyar–román kétnyelvű táblákat. (…) Tetszik vagy sem, a multikulturalizmus az országunkban élő más népek kultúrájának tiszteletét jelenti. Mondjunk már le egyszer és mindenkorra a magyarellenes, kommunista és funarióta mentalitásról.”
Örömmel olvasom Daniel Plăiaşunak a MaghiaRomânia szerkesztőjének Ne törüljük már el a kisebbségi oktatást című írását. Rámutat, hogy akik szerint „a kisebbségieket pontosan az anyanyelvű oktatás diszkriminálja”, zagyvaságot beszélnek. Ezzel a megállapítással teljesen egyetértünk. Sajnos a hivatalos oktatáspolitika továbbra is a román nyelv anyanyelvként való oktatását erőlteti, így a székelyek továbbra is ki vannak téve a nyelvi sérelmeknek.
Sokan visszaállítanák a két világháború közti állapotokat idéző Vorbiţi numai romăneşte!(Beszéljen románul!) táblákat. Néhol még a második világháború után is álltak ilyenek, például a Hargita megyei Maroshévíz városában. Bár a feliratok eltűntek, de az elvárás megmaradt. A többnyelvűség, egymás kölcsönös becsülésének akadályaként.
Kádár Gyula
Háromszék
Székelyhon.ro2015. április 13.
Boia nekimegy a nagy román egyesülés mítoszának is
Lucian Boia történész új könyvében az első világháborúhoz és a román nemzetépítéshez kapcsolódó mítoszokkal is vitába száll.
Lucian Boia szokásához híven azokkal a mitológiává előlépett értelmezésekkel száll vitába, amelyekkel a román közönség eddig leginkább kikezdhetetlen igazságokként találkozhatott.
A román sztártörténész tudományos munkásságát egy ideje olyan esszék megírásával egészíti ki, amelyek mintha arra törekednének, hogy a laikusok is körbejárhassák azokat a kérdéseket, amelyek meghatározóak voltak a románok és a romániaiak történelmében egyaránt. Ilyen esszé a Vesztesek és győztesek – Az első világháború újraértelmezése is, amely a magyarországi Cser Kiadó kiadásában, 2014-ben jelent meg.
A könnyed hangvételű mű lazán lavíroz a történelmi események között, miközben – egyszerűsítve – azt mondhatnánk, hogy egyetlen célja van: más megvilágításba helyezni a jól bejáratott, a román nemzetépítés szempontjából meghatározónak számító történelmi pillanatokat. Ilyen vizsgált pillanat az első világháború, az abban vállalt román és német szerep, valamint a Párizs környéki békék és Erdély kérdése.
Lehetett volna másképp is?
Mint Boia kiemeli, nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy Ferenc Ferdinánd, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösének a meggyilkolása nélkül nem robban ki az első világháború. Ahogy Boia szerint az sem volt szükségszerű, hogy a trónörökös meggyilkolása egy világháborúhoz vezessen. Erre példaként az első világháború kitörése előtt hosszan húzódó válságot hozza fel, amelyik arról szólt, hogy az egyre erősödő Németország egyre harciasabb és követelőzőbb lett, de mégis mindig sikerült megoldani a pattanásig feszült helyzeteket, mint amilyen a két marokkói válság is volt. Lehet ugyanakkor, hogy a válságkezelés csak odázta és súlyosbította a később kitörő konfrontációt - játszadozik el a gondolattal Boia.
Boia szerint az első világháború előtt egy rendkívül kiegyensúlyozott európai hatalmi rendszer állt fenn, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint az első világháború, ahol a szemben álló felek évekig harcoltak, de egyik fél sem volt eléggé erős ahhoz, hogy végleges győzelmet arathasson.
Boia nem fél az erős hasonlatoktól sem. Szerinte a Monarchia Szerbiát érintő támadása, ami az események túlreagálásaként is értelmezhető, hasonlítható az Amerikai Egyesült Államok 2001. szeptember 11. utáni közel-keleti politikájához, pontosabban az afganisztáni és az iraki intervenciókhoz. Boia azt is kijelenti, hogy miután Németország két világháborút is elveszített, napjainkban nagyon közel áll ahhoz, hogy megnyerje a békét.
Boia értékelésében abból sem lenne szabad szükségszerűséget kiolvasni, hogy a korban "a nacionalizmus a zenitjén volt". A korban ugyanis új erőre látszott kapni az internacionalizmus is: nemzetközi szervezetek alakultak, a világ összekötöttebbé vált, mint korábban bármikor.
Boia szerre megnézi a világháború fő európai aktorait is, akiknek a motivációit mind lehetne legitimnek olvasni, ugyanakkor mindannyian végtelenül mohóknak is számítanak. A különbség annyi, hogy míg egyesek (franciák, britek) a status quo fenntartásában érdekeltek, addig mások (németek, oroszok, románok) annak a felborítását szeretnék elérni. Ez attól függött leginkább, hogy a fennálló rend kinek volt jövedelmezőbb és előnyösebb.
A regionális ellenfelek, illetve a beszorítottság érzete késztette a feleket katonai szövetségekbe, és a politikai döntéseknek a katonai döntések alá rendelése, valamint az automatizálódó hadviselés (a hamarabb mozgósító, a jobb infrastruktúrával rendelkező és a nagyobb hadsereget fegyverben tartó fél előnyben van, a másik fél meg vagy megelőzésképpen, vagy védekezésképpen lépésre kényszerítve érzi magát) vezetett a gyors és véres eszkalációhoz.
Boia ugyanakkor itt azt is kiemeli, hogy ezeknek a számos emberélettel járó eseményeknek a feldolgozása lehetséges, ahogy tették ezt a franciák és a németek közös történelemkönyvek írásával. Felveti annak a kérdését, hogy miért nem lehetett ugyanígy eljárni például a magyarok és a románok esetében is?
Németország, Románia és a germanofilek
Boia a következő részben arról beszél, hogy Németország végső veresége nem volt soha olyan magától értődő, mint azt az események bekövetkezte után láthatnánk.
Így például 1917-ben úgy tűnt, hogy a németek tudnak nyerni azután, hogy Oroszország kiesett, és Romániára is vereséget mértek. Tehát a kétfrontos háború helyett ettől a ponttól fogva csak egyetlen frontra kellett koncentrálniuk. Azonban a korlátlan tengeralattjáró-háború beindítása után a világháborúba belépő Amerikai Egyesült Államok katonai és gazdasági ereje már egészen más képet festett az erőviszonyokról. Ahogy az is, hogy a franciák a várakozások ellenére sem törtek meg, és Németország is kifulladt a hosszú és véres háborúban. Németországnak az sem segített, hogy a kikapcsolt keleti frontokon még mindig sok egységet állomásoztatott azért, hogy uralhassa, gazdasági háttérországnak használhassa a térséget.
Ebben a kontextusban értelmezhető leginkább Románia szerepe is. Ahogy Románia ekkor hozott döntései is sokatmondóak, akkor is, ha a hivatalos mitológiává vált történéseket úgy tálalják, mintha a történések nem sülhettek volna el másként, és relativizálják néhány döntés súlyát.
Ilyen döntés Boia értékelésében az, hogy az 1916-os román hadbalépéssel Erdélyt választották Besszarábiával szemben, amelyet később – az orosz összeomlás következtében, amire nem számíthattak - megkaptak ugyan, de aztán el is veszítették, amikor a magára talált szovjet hatalom újrarendezte a térséget a második világháború után. Boia itt megint olyant ró fel a román államnak és elitnek, amivel a hivatalos diskurzusban nem igazán találkozhatunk: az imperialista kísértést.
Románia ugyanis a számottevő román lakossággal nem rendelkező Besszarábia és Kvadrilater megszerzése után annak az Erdélynek a megszerzésére törekszik, amelynek többségi lakosai ugyan a románok, de nem csak román, hanem legalább ugyanannyira és egyszerre német és magyar is. Ez a „kis imperialista kísértés” bővül oda, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig minden a követelések közé kerül, hasonlóan többi térségbeli nemzet valóságtól elrugaszkodott követeléseihez.
„Romániának olyan szerencséje van, hogy már nincs is szüksége az ország sorsát intéző inkompetens politikusokra.” Petre P. Carp, 65. old.
Boia a németbarátok (germanofilek) érveit is érthetővé teszi egy olyan közvélemény számára, amelyik nagyrészt kizárta azt, hogy egyáltalán volt ilyen. A cári Oroszország összeomlása előtt a germanofilek úgy érveltek, hogy Romániának a német győzelem az egyetlen esélye, mert egy antant s egyben orosz győzelem esetén hiába kapná meg Románia Erdélyt, óhatatlanul orosz befolyás alá kerülne. Itt Boia arra is kitér, hogy míg az erdélyi románok viszonylagos elnyomásban, de szervezetten és élénk kulturális közéleti vitákat folytatva éltek, addig a besszarábiaiak vitathatatlan és kendőzetlen asszimilációs kísérleteknek voltak kitéve.
„Minden jogos kritika ellenére Magyarország jogállam volt, alkotmányos és parlamentáris. Oroszország ezzel szemben autokrata birodalom, amelyik a besszarábiai románok módszeres és hatékony oroszításán dolgozott.” 70. old.
Azonban a cári Oroszország összeomlásával a germanofilek érvei elveszítették létalapjukat.
Boia itt röviden az erdélyi románok kérdésére is kitér. Szerinte ezek, a regátiakkal ellentétben, inkább közép-európaiak voltak, és annak ellenére, hogy amikor a kérdés oda egyszerűsödött, hogy Budapest és Bukarest között kellett választani, az utóbbit választották, még mindig inkább voltak érdekeltek egy autonómiában, mint a román nemzetállamban, abban a projektben, amelynek végül fejet hajtottak.
Boia itt azzal a gondolattal is eljátszik, hogy mi történt volna, ha Románia nem lép be a háborúba. Ugyanis, abban az esetben, ha a történelem többi része a megtörtént módon játszódik, akkor tulajdonképpen „ingyen”, vérveszteség nélkül kapta volna meg az áhított tartományokat, Besszarábiát és Erdélyt az Osztrák-Magyar Monarchia és a cári Oroszország összeomlása következtében. A Párizs környéki békék és azok ellentmondásai
Boia a Párizs környéki, első világháborút lezáró békék visszásságaira is felhívja a figyelmet. Ez a kérdés egy másik olyannak számít a román közbeszédben, amit nem szokás megkérdőjelezni, ugyanis 1918 számít a modern román állam születésének.
Boia kiemeli, hogy miközben egyik oldalon a wilsoni nemzeti önrendelkezési elveket hangoztatták, addig a németek és a magyarok esetében számos esetben eltekintettek ettől. Itt Boia azt is hangsúlyozza, hogy az új nemzetközi rendszer megalkotásakor az amerikaiak izolacionizmusba vonultak, az oroszok a polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a britek meg leginkább gyarmatbirodalmukkal törődtek, ezért egyedül Franciaország volt az, aki a térséget rendezte. Franciaország annyira el volt foglalva a saját biztonságával, hogy a briteknek többször is vissza kellett fogniuk őket.
Erdély kapcsán a Gyulafehérváron 1918. december 1-én tartott, a tartomány Romániával való egyesülését kimondó román nagygyűlés legitimitását is megkérdőjelezi, hangsúlyozva, hogy az erdélyiek fele nem volt ezen képviselve. Miközben valószínű, hogy egy népszavazás megszervezése is hasonló eredményhez vezetett volna, csak sokkal legitimebb lett volna. Azt sem hallgatja el, hogy ekkor már egy román megszállás realitásáról is beszélhetünk, tehát korántsem olyan egyértelmű, hogy a román tartományok mindig is egyesülni szerettek volna.
Arról nem is beszélve, hogy az erdélyi románok mit gondoltak erről az egyesülésről, és hogyan képzelték el. Ugyanakkor Boia hangsúlyozza, hogy a Párizs környéki békék jelentették a modern Európai „születési bizonyítványát”, és annak ellenére, hogy olyan egységek, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia felbomlottak, többé-kevésbé megmaradt az akkor megalkotott Európa.
Boia felhívja a figyelmet az asszimilációs politikára is, amelyet az újonnan létrejövő, jelentős kisebbségekkel megalkotott államok folytattak a megalakulásuk után, egészen a nacionál-kommunizmus időszakáig. Így lehetséges az, hogy míg 1918-ban 70% körüli volt a románok aránya Romániában, az arány jelenleg 90% körüli lett.
Boia arra is kitér, hogy a német nácizmus megjelenése, nem volt egyedi: különböző aspektusai – az antiszemitizmustól a rasszizmusig - Európa és a világ más térségeiben úgyszintén jelen voltak. Azonban kellett az első világháború és annak sajátos lezárása ahhoz, hogy a nácik hatalomra kerülhessenek és világuralomra törhessenek. Ugyanígy a bolsevikok hatalomra jutása sem magától értődő az első világháború által teremtett kontextus nélkül. Ezek a tényezők meg egyenesen vezettek a második világháborúba.
Főcze János
Transindex.ro2015. április 16.
Az újraértelmezés újraértelmezése
Lucian Boia könyvei ma már azzal keltenének meglepetést, ha visszasorolnának a romániai történetírási kánonok közé. Vesztesek és győztesek. A bukaresti történész nemrég magyarul is megjelent, Az első világháború újraértelmezése című esszéje azonban nem okoz „csalódást”: hazája nacionalista történelemszemléletét haladja meg, sőt, szerinte Romániának nem volt történelmi joga Erdélyre.
Mi lett volna, ha…? Bár ezzel a történészek által történelmietlennek tartott kérdésfelvetéssel kezd, Boia nem lépi át a tudományosság határát. Érdekes összefüggéseket világít azonban meg, a kor román politikusai előtt álló alternatívákat vázolja fel. Így nem utólag visszavetített történelmi tablót nézhetünk, hanem az események alakulása folyamatának vizsgálatára nyit lehetőséget.
A budapesti Cser Kiadónál Tibori Szabó Zoltán fordításában megjelent műben Boia országa „szerencsekorszakának” nevezi az első világháború körüli évtizedet. Szerinte Nagy-Románia kialakítása, a nagy területszerzések a román elit megosztottsága körülményei között mentek végbe. A konzervatívok németpárti része Besszarábiát akarta Oroszországtól, s ennek érdekében a háború előtt a németek által irányított szövetséghez kellett volna csatlakozniuk a románoknak. A másik verzió Erdély megszerzése volt, de a két szempont párhuzamos érvényesítésére nem volt reális esély. Az Erdély-pártiaknak viszont az antant mellé kellett állniuk, s végül emellett döntött a román politikai elit. A háború alakulása, a monarchia villámgyors szétesése révén azonban nemcsak Erdély, hanem Besszarábia, Dél-Dobrudzsa és Bukovina is az övék lett.
Romániának nem volt történelmi joga Erdélyre, állítja könyvében Boia, hiszen míg Besszarábia 1812-ig román fennhatóság alatt állt, Erdély sosem képezte a román fejedelemségek részét. Az árulások és dupla árulások meglehetősen kendőzetlen tárgyalása után a szerző az Igazság és igazságtalanság Versailles-ban címet viselő fejezetben vizsgálja az új békerendszer kérdését. „A legyőzöttek szemszögéből egy-egy béke egyszerűen diktátum volt, és következményeit tekintve elfogadhatatlan. A nácik okozta katasztrófa után viszont Németország felelősséget vállalt még az első világháborúért is, lemondva minden további követelésről. Egyedüli tiltakozónak Magyarország maradt, amely Trianont máig égbekiáltó igazságtalanságnak tekinti” – fogalmaz Boia. Már ezzel is jócskán túllép a román nemzeti narratíván, de még inkább a folytatásban: „Lehet-e nemzeti előítéletek nélkül beszélni a versailles-i rendszerről?… Nem könnyű, de érdemes megpróbálni, ha Európa történelmét másként akarjuk elmondani, mint a saját ’igazságunkat’ a többiek ’igazságával’ (illetve ’igazságtalanságával’) szemben megfogalmazó nemzeti történelmek egyszerű csokraként.”
Boia mégsem az igazságosság–igazságtalanság mentén elemzi a történteket: „Legyen ez a szerződéssorozat akár jó, akár rossz (vagy jó is meg rossz is) az eltérő nézőpontok függvényében, mégis ez a mai Európa keresztlevele. Az azóta végbement területi változások nem módosították érdemlegesen a kontinens térképét az első világháborút lezáró rendezéshez képest. Sőt, több az első világháború nyomán kialakult nemzetállam vagy utódaik azóta sokkal homogénebbek lettek, létezésük indokoltsága ma kevésbé vitatható, mint 1918-ban. Az akkor megszületett rend visszafordíthatatlan.” Ha bennünket kérdeznek, akad még csiszolni való a Boia-féle történelemszemléleten is.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2015. április 29.
Boia: a kommunizmus alatt sikerrel járt Románia elrománosítása
A történész új könyve kapcsán adott interjút a Digi24-nek, amelyben a kisebbségek problémáival is foglalkozik.
Siker errel járt a kommunizmus idején nyomatott román nemzetállami projekt – jelentette ki Lucian Boia vasárnap a Digi24 adó Imparțialnevű műsorában, amelyben a Hogyan románosították el Romániát?című új könyvéről beszélgettek.
Boia a műsorban felidézte, hogy az internacionalista korszakot (1945-1964) és az azután következő rövid átmenetet követő nacionál-kommunizmus időszaka (1971-1989) idején az egységes román nemzeti identitás megteremtésének az igénye olyan erős volt, hogy még az időjárás-jelentésekkor sem volt szabad azt mondani, hogy „esni fog Moldovában”. Ehelyett vezették be azt, hogy az országrészekre az égtájak, és nem a történelmi régiók szerint hivatkoznak: „pl. esni fog az ország északkeleti részén”.
Románia elrománosodott. A zsidók elmentek, a németek elmentek, és a magyarok egy része is elment az országból. Annak ellenére, hogy a magyar kisebbség még mindig fontosnak számít, sokkal kevésbé meghatározó, mint egykor. A magyarok aránya a két világháború közötti időszaktól kezdve a mai napig minden évtizedben, de mondhatnám, hogy minden évben csökkent. Lucian BoiaBoia visszaemlékezett, hogy a hetvenes és a nyolcvanas években egyetemi történelemtanárként részt vett egy eligazításon, ahol az egyik ideológus el is dicsekedett ezzel a ténnyel. Abban az időben nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy ne „osszák fel” Romániát történelmi régiókra. „Nem létezhetett már más, csakis Románia, mint egy egységes egész” – mondta Boia.
Boia véleménye szerint amikor Romániát, mint nemzetállamot létrehozták, mindent megtettek, hogy azzá is váljon. Emiatt kívánatos volt, hogy a románok legyenek a legfontosabbak, valamint hogy a kisebbségek egy adott ponton beolvadjanak a román tömegbe. A történész szerint 1989 után is megmaradtak még a nyomai ennek a hozzáállásnak.
Boia: a kommunista nemzetállami projekt sikerrel járt
Boia kiemelte, hogy egészében nézve Románia etnikai összetételében 90% körüli arányban román. De a nemzetállami projekt nemcsak a kisebbségekre volt hatással, hanem a románokra is: elmosódtak az egykor fennálló különbségek a román tartományok lakói között is.
„Románia ma románabb, mint valaha volt. Ez egy olyan következtetés, amely örömmel kellene eltöltse a nacionalistáinkat. Túl sokan élnek manapság a múltban, és azt is fontos kiemelni, hogy ez sokszor csak egy képzelt történelem. Ha Erdély ma Románia része – és nem tevődik fel, hogy ne lenne az -, akkor az egyszerűen azért van, mert a románok számszerűleg többségben voltak Erdélyben” – mondta.
Boia úgy véli, hogy az ország elrománosítása azzal is járt, hogy a románok eltávolodtak az európai kultúrától és civilizációtól. A történész szerint ezáltal Romániát a kommunizmus időszaka elszigetelte Európától. „A régi elit teljesen eltűnt, és az új elit, amelyet a kommunizmus emelt fel, sem a régi elit modelljéhez nem tudott igazodni, mert az már nem létezett, sem a nyugati kulturális forrásokhoz” – magyarázta Boia. A sztártörténész szerint most is nagyon sok román él, aki nem európai módon gondolkodik.
Transindex.ro2015. május 8.
Románia „elrománosodásáról” írt könyvet Lucian Boia történész
Hogyan románosodott el Románia címmel mutatták be csütörtökön este Bukarestben Lucian Boia népszerű román történész legújabb könyvét, amely azt vizsgálja, hogy Trianon óta miként nőtt meg a román etnikumú lakosság számaránya az országban, miközben csökkent a kisebbségeké. A Humanitas kiadó gondozásában megjelent kötetet a kiadó egyik könyvesboltjában mutatták be mintegy kétszáz érdeklődő jelenlétében. Boiának az elmúlt években ez a harmadik olyan kötete, amely Romániáról szól. Az elsőben a román uralkodókról írt, a második magyar nyelven a kolozsvári Koinónia Kiadó gondozásában is megjelent Miért más Románia? címet viseli. Ennek a könyvnek a román kiadása nagy sikernek örvendett. Ezzel kapcsolatban Boia elmondta, hogy nem kereskedelmi megfontolásból választja témáit, ezek foglalkoztatják, és "kiírja" magából.
Az előző két, esszéisztikusabb kötethez képest a mostani nehezebben állt össze - mondta, többet kellett dolgoznia rajta, mivel számos adattal támasztotta alá állításait. Boia a nemzet fogalmáról elmondta, hogy Romániában a politikai nemzettel ellentétben ma is elsősorban etnikai nemzetben gondolkodnak az emberek, és a vallás is fontos szerepet játszik a nemzet meghatározásában.
Kifejtette: a nemzetállamok soha nem azért léteztek, hogy védjék a kisebbségeket, mert elsősorban az a szerepük, hogy erősítsék a többségi nemzetet, és növeljék az állam homogenitását. "A nemzetállam adottságai révén elnyeli a kisebbségeket, és asszimilálja őket" - állapította meg. Hozzátette, Kelet-Közép-Európában színes volt a lakosság etnikai összetétele, a nemzetiségek meglehetősen összekeveredve éltek, így az első világháború után lehetetlen volt úgy meghúzni a határokat, hogy mindenkinek megfeleljenek.
Sikeres homogenizációs törekvés
Megállapította, hogy az elmúlt csaknem egy évszázad alatt Románia vesztett nemzetiségi sokszínűségéből, hiszen az 1930-as romániai népszámlálás szerint a lakosság 72 százaléka volt román, míg 2011-ben már csaknem 90 százaléka. Boia megállapította, hogy a román nemzetállam homogenizációs törekvése sikerrel járt. Hangsúlyozta, ennek ugyanakkor megvoltak az előnyei is, hiszen ma Románia sokkal összeforrottabb és szilárdabb, a különböző történelmi régiókban élő románok közötti különbségek is jelentős mértékben csökkentek.
Rámutatott: a román nemzetállam homogenizációs törekvése egyáltalán nem egyedülálló, hiszen számos európai országban csökkent a nemzeti kisebbségek aránya az elmúlt mintegy száz évben. Úgy vélte, Románia ugyanakkor védte is a kisebbségeit, hiszen például Lengyelország és Csehország ma sokkal homogénebb a lakosság nemzetiségi összetételét tekintve mint Románia, holott a két országban a nemzeti kisebbségek aránya magasabb volt az első világháború után, mint Romániában.
Ugyanakkor elismerte, hogy a németek és a zsidók drasztikus létszámcsökkenése nagy veszteség Románia számára, és ma sokkal jobb lenne, ha létezne ez az egykor 750-750 ezer főt számláló két közösség.
A román történelemírás tabuit feszegető, és emiatt gyakran a román nacionalisták célkeresztjébe kerülő történész megállapította, hogy ez utóbbiak most örülhetnek, hiszen a kötetben leírta, hogy Románia felbomlásának a veszélye az ország határain belül már nem létezik, és a magyarok végérvényesen elvesztették Erdélyt azáltal, hogy számarányuk ebben a történelmi régióban 20 százalék alá csökkent.
maszol/MTI2015. május 14.
Fuccs a Románia-Moldova uniónak
A moldovaiak köszönik, nem kérnek a Nagy Román Testvérből, mondja Lucian Boia. Legalábbis egyelőre.
A Moldovai Köztársasággal való egyesülés az egyik olyan fogadás, melyet Románia elvesztett, mutat rá Lucian Boia történész a Humanitas Kiadónál nemrég megjelent, Románia elrománosodása (Cum s-a românizat România) című könyvében. „Besszarábiával az a gond, hogy a XIX. század folyamán csak nagyon kis mértékben járult hozzá – mert nem volt rá módja – a román nemzet kialakulásának folyamatához”, állítja könyvében Boia.
A román terület elrománosítási folyamata viszonylag rövid ideig, másfél évszázadig tartott, állítja Boia. Annak ellenére, hogy az elrománosítás a románok egyik legnagyobb sikere volt,
egy fontos fogadást mégis elvesztettek: a Moldovai Köztársaságot.
„Ahogy a dolgok jelenleg kinéznek, a két ország közötti, teljesen természetes közeledés nem tűnik fúzió felé vezetőnek”, írja Boia. A Gândul erről is megkérdezte a történészt.
A könyvben kitér a Moldovai Köztársaságra és a románok vágyára, hogy újra egyesüljenek Moldovával. Milyen körülmények között kerülhetne erre most sor, és milyen hasonlóságot lát azzal az időszakkal, amikor létrejött Nagy-Románia?
Románia nem Besszarábiáért lépett be az első világháborúba, hiszen Oroszország szövetségese volt, hanem Erdélyért és Bukovináért. Végül a dolgok úgy alakultak, hogy Románia Besszarábiát is megkapta. Addigra már elég nagy különbségek voltak Besszarábia és Románia között, nagyobbak, mint Románia és Erdély között, mert ott a nagyon szigorú cári politika érvényesült. Tény, hogy a háborúk közötti időszakban is voltak nagyon kényes dolgok. Jelenleg Besszarábia már nem létezik. A Moldovai Köztársaság nem pontosan Besszarábia, hiányzik a déli és az északi része is, cserébe megkapott egy mérgezett ajándékot a Dnyeszteren túl. Határait tekintve más ország, Romániával összehasonlítva az etnikai összetételét, a kulturális irányultságait, a mentalitásait, az ideológiáit tekintve is más ország. Persze a lakosság többsége által beszélt nyelv szemszögéből nézve román ország, persze Besszarábiából szakították ki, csakhogy az utóbbi két évszázad történelme rányomta a bélyegét.Tény, hogy a mai Moldovai Köztársaság nem azonos a mai Romániával.
Minden román politikus a Moldovai Köztársaság felé tekint. Mit mond nekik, ha elvesztettük az egyesülésre tett fogadást?
Az természetes, ha a két ország közel áll egymáshoz. Tény, hogy
a Moldovai Köztársaság lakóinak többsége nem akar egyesülni Romániával.
Ezt a valóságot el kell ismerni. Majd meglátjuk, hogy mit hoz a jövő.
Mivel lehetne őket egyesülésre bírni?
Azt hiszem, egyelőre közelebb kell hozni egymáshoz a két államot, mert két különálló állam, de természetes, ha az egész történelmi hagyomány, a beszélt nyelv és sok más közös dolog alapján közel állnak egymáshoz.Pillanatnyilag nem az egyesülés valószínű, hanem a két ország közeledése és az, hogy Moldova Köztársaság közelebb kerül az Európai Unió kereteihez. Pillanatnyilag ezt lehet komolyan számításba venni. Majd elválik, hogy mit hoz a távolabbi jövő.
Azt mondta, hogy az elrománosítási folyamat még nem ért véget, mert Románia fiatal állam. Ön szerint, mikorra fejeződik be a románok elrománosodása?
Mindig is azt mondtam, hogy a jövő ismeretlen és ezzel kapcsolatosan itt nincs miről beszélnünk. Nem tudom, hogy mi lesz a két nagy kisebbséggel, a magyarral és a romával, milyen mértékben fognak integrálódni a román társadalomba, vagy megőrzik-e majd jellegzetességeiket. Történészként azt mondom, hogy a legkisebb fogalmam sincs a jövőről, azok tudnak rendkívül hozzáértő válaszokat adni, akik ismerik a jövőt.
Nem tudom, mi fog történni. Nézze meg, mi történik Nyugaton, a társadalom, ezzel az egész bevándorlással, egyre kompozitabbá válik. Hát tudhatom én, hogy nem fog-e ilyesmi Romániában megtörténni? Franciaország, mely megoldotta ezt az egész folyamatot, és minden francia egyforma franciává vált, most rendkívül bonyolult helyzetben van, egyre nagyobb számú, nagyon távoli származású népességgel.
Nem tudom, mi fog Romániában, vagy Európában, vagy a világon történni. Aki azt mondja önnek, hogy tudja, mi fog történni, azt a saját felelősségére teszi, Mert senki sem tudja, mi fog történni a világon a jövőben.
foter.ro2015. június 2.
Történelemről másként
Ezzel a címmel tartott előadást csütörtökön a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében Lucian Boia történész. A napokban sorra kerülő Bookfest román könyvvásár beharangozó eseményeként meghirdetett rendezvényen a mítoszromboló könyveiről ismertté vált professzor legújabb kötetéről esett szó a történetírás témakörének körbejárása mellett. A vendéget Cornel Sigmirean történészprofesszor, a Petru Maior Egyetem szenátusának elnöke mutatta be a népes közönségnek. A közelmúlt világnyelveken is legolvasottabb és legtöbbet publikáló román történetírója, akinek több könyvét magyar fordításban is megtalálhatják az érdeklődők, előadásában főként a munkáiból is visszaköszönő szakmai hitvallásáról beszélt. Az objektivitásra való törekvés a történész legfőbb kötelessége szerinte, amit azonban tökéletesen soha nem érhet el, hiszen a múltbeli eseményeket csak a jelen és saját kulturális közegébe ágyazottan tudja szemlélni. Ráadásul a történelem a kísérleteknek alá nem vethető tudomány – nem kevesen tudomány mivoltát is vitatják emiatt –, mivel a múltat nem lehet alakítani, és megfigyelni, hogy például adott események vagy személyek megváltoztatása, kiiktatása milyen eredményre vezetett volna az időben, így az okozati összefüggések levezetésére képtelen. Így léteznek egyrészt az idő síkján behatárolható események, és az ezekről alkotott interpretációk nem egy, hanem számtalan történelem. Az est második részében a vendég legújabb, Románia romanizálódásáról írt könyvéről beszélt, amely a nemrég lezárult bukaresti Bookfest egyik sikerkötete volt, és már a megjelenésétől eltelt alig néhány hét alatt élénk vitákat generált. Ebben a munkájában, mely, mint mondta, a széles körben végzett dokumentálódás és adatrendezés terén komoly kihívás elé állította, azt vizsgálja, hogy a trianoni döntés nyomán kialakult román államban miként változtak a lakosság etnikai arányai. A könyvben kifejti, a nemzetállamok szerepe elsősorban az, hogy erősítsék a többségi nemzetet, és növeljék az állam homogenitását. Ebből a szempontból a román nemzetállam homogenizációs szerepe sikeres volt, mert az eltelt közel egy évszázad alatt szinte a felére csökkent a kisebbségek számaránya a lakosság körében. De mint kifejtette, Románia ugyanakkor védte is a kisebbségeit, legalábbis Csehországgal és Lengyelországgal összehasonlítva, mert ezek ugyanebben az időszakban nemzetiségileg sokszínűbb országokból Romániánál homogénabb etnikai összetételű államokká váltak. Kifejtette ugyanakkor azt is, hogy a múlt század elején a térség lakosságának etnikai összetétele színes volt, és a nemzeti közösségek meglehetősen összekeveredve éltek, így az első világháborút követően gyakorlatilag lehetetlen volt olyan határokat meghúzni, hogy azok mindenkinek megfeleljenek.
A találkozó a jórészt fiatalokból álló közönség kérdéseire adott válaszok után a vendég helyben is megvásárolható könyveinek dedikálásával zárult.
BENEDEK ISTVÁN
Népújság (Marosvásárhely)2015. június 4.
A haszonlesők diktátuma
Miért ne mondanánk el?
Június 4-e számunkra gyásznap akkor is, ha Trianon napját átkereszteljük a nemzeti összetartozás napjává. Természetes, a szomorú tények felsorolása mellett beszélni kell arról, hogy összetartozunk. Elmondjuk, hogy a világ legszebb nyelvét beszéljük, az egységes magyar kultúra és történelem részesei vagyunk. Tiszteljük és becsüljük történelmünket, melyet a nacionalisták igyekeznek kisajátítani.
Határozottan fogalmazunk, amikor jogfosztottságunkat nem fogadjuk el, küzdünk ellene. Nem kell elhallgatni, hogy a magyarság ezer éven át egy nagyobb történelmi, gazdasági egységet, államot tartott fenn, védelmezvén Európát. Amikor szükség volt, harcolt a moldvai, a havaselvi csatatereken. Befogadó népként hazát és védelmet biztosított azoknak, akik magyar földre, Magyarországra, Erdélybe telepedtek. Időközben a magyarság létszáma csökkent, és hazánk – a történelmi Magyarország – soknemzetiségűvé alakult. Mindezt tetézte az is, hogy elődeink Európa legliberálisabb nemzetiségpolitikáját folytatták. A betelepedők még évszázadok után sem kényszerültek a magyar nyelv megtanulására. 1880-ban az erdélyi románság kevesebb, mint 6 százaléka ismerte az államnyelvet, a magyart. A magyar nemzetiségpolitikát nem lehet együtt emlegetni az Oroszországéval, a Romániáéval. Nem alkalmaztak nyelvi kényszert, erőszakos asszimilációra sem hoztak törvényeket, mint például Franciaországban. Iróniával mondjuk, hogy a nagyhatalmak talán ezért büntették Magyarországot a legkegyetlenebbül.
A területrablók, félve az ebül szerzett területek elvesztésétől, állandóan fegyverkeztek. Példaként az első világháború utáni időszakot említem. Hihetetlen, hogy az utódállamok békeidőben közel 18-szor nagyobb létszámú haderőt tartanak fegyverben, mint a szétmarcangolt, darabolt Magyarország. Románia 278, Jugoszlávia 185 és Csehszlovákia 162 ezer, azaz 625 ezer fős szárazföldi hadserege nézett farkasszemet az alig 35 ezer fős magyarral. Ha nem hoznak létre több soknemzetiségű államot, a második világháború idején talán kisebb e térség népeinek véráldozata.
Trianonban a Horvátország nélkül számított Magyarország 283 ezer négyzetkilométernyi területéből 93 ezret hagynak az államszervező és fenntartó magyarságnak, amely elveszti hazája területének bő kétharmadát, magyar népességének egyharmadát. Miért ne mondanánk el, hogy 1920. június 4-én – a versailles-i kastélykertben, a Nagy-Trianon palotában – népünk példátlanul igazságtalan békediktátum elfogadására kényszerül? Trianon nemcsak magyar gyásznap, de a nagyhatalmi politika, felelőtlenség szimbóluma is. Amikor a történelmi Magyarországot emlegetjük, akkor arra az államra gondolunk, amely 1918 táján eljut a települések szintjéig lebontott nyelvi önállóság biztosításához, a nemzetiségek önrendelkezésének kantonális jellegű megoldásához. Ennek szemléltetésére mondjuk el, hogy a települések joga lenne meghatározni a nyelvhasználatot. Amilyen nyelven fordulnak a felsőbb fórumokhoz, azok ugyanazon a nyelven lennének kötelesek válaszolni. Trianon következményei
Miért ne említenénk meg: ha nincs Trianon, az életszínvonalunk két-háromszor magasabb szintű lenne, s a történelmi magyar haza területén legalább kétszer annyi magyar élne, mint most. Ha a népességfogyást nem állítjuk meg, néhány nemzedék alatt eltűnhet a magyarság. Ennek előidézésében jelentős szerep hárul az elrabolt területek magyartalanításában érdekelt nacionalizmusoknak. Erdélyből 95 év alatt jóval több magyar távozott, mind ahányan ma vállalják a magyarságukat. Elképzelhetetlen, hogy az utódállamok mennyi energiát pocsékolnak arra, hogy az államszervező magyarokat kisebbséggé tegyék. Hihetetlenül sok pénzt költenek a magyarság ellenőrzésére. A magyarok beolvasztásának, elűzésének vágya hivatás, életcél. Ezért spekulálnak, húzzák-halasztják a nyolc nagyrégió megteremtését. Semmilyen gazdasági és ésszerűségi érv nem számít, mert mögötte politikai érdek húzódik. A régiósítás célja Székelyföld és Partium magyar többségű tájegységeinek megszüntetése. Erről egy percig sem mondtak le, hanem várják a legkedvezőbb pillanatot a régiók véglegesítésére, a parlamenti, az elnöki és az alkotmányjogi megerősítést. A románosítástól a nacionalista vezetés nem sajnálja a hatalmas többletkiadásokat még akkor sem, ha az a románság életszínvonalának rovására megy. Az is igaz, hogy a magyarok háttérbe szorítása jól jön azoknak, akik a nagy létszámú elnyomó apparátusban dolgozhatnak. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a románság többsége nemzeti büszkeségből nem tud emberhez méltó körülmények közt élni, milliók kénytelenek vándorbotot fogni és vállalni a hontalanság megalázó kenyerét. Jogos kérdés: Hasznos-e Romániának a román nacionalisták azon törekvése, hogy a magyarság eltűnjön? Köztudott, hogy a román nép fiatal- és középnemzedéke milliószámra telepedik át Európa gazdagabb felébe, előbb-utóbb beolvad az őt befogadó nemzetekbe...
Nem félnek az autonómiától!
Közösségi jogoktól való megfosztásunkban Románia azért (is) sikeres, mert a hazug propaganda külföldön még mindig hatékony. A nacionalista elit tudja, hogy a magyar hivatalos nyelv a magyarlakta régiókban és a területi autonómia nem jelent veszélyt. Tudja, hogy Erdély területének tíz, Románia területének négy százalékán, a magyar határtól több száz kilométerre, a két és fél megyényi Székelyföld önkormányzati hatásköre nem veszélyezteti a román állam egységét. Az itt élő románokat pedig nem kell félteni, mert a székely autonómia Románia keretében működne. A román nacionalista elitnek minden bizonnyal olyan tanítómesterei vannak, mint Ion Antonescu és Nicolae Ceauşescu. Antonescu marsall – a tiszta fajú Románia híve – még a román hadsereget is felhasználta negyedmillió ukrán és román zsidó polgárának embertelen legyilkolására. A másik bálvány Ceauşescu, a Tiszta Románia program gyakorlatba ültetője, a falurombolás hírhedt kiagyalója, a zsidó és német nemzetiség áruba bocsátója.
A magyar veszéllyel való riogatás régi bevált módszer, akárcsak az autonómia emlegetése. Jól tudják, hogy a Trianon óta eltelt időszakban – Lucian Boia professzor szavaival – valósult meg Románia elrománosítása. Az elért sikerek Dobrudzsában és Erdélyben is látványosak. Ez utóbbiban már nincsenek nagy magyar városok, a magyarság kisebbségbe szorult, a szász és a zsidó lakosság eltűnt, csupán a 700 ezer fős székely tömb léte zavaró. A türelmetlen nacionalisták nem félnek az autonómiától, de úgy gondolják, hogy be kell fejezni Erdély magyartalanítását, meg kell teremteni a román alkotmányban vizionált egységes nemzetállamot.
A világtörténelem szégyene
Mitterand francia államfő úgy értékelte, hogy a trianoni diktátum „mocskos dolog volt”. Pozzi francia szakértő a világtörténelem szégyenének nevezte, míg Cherfis francia tábornok igazságtalan döntésnek. Lord Sydemann – a Lordok Házának tagja – döbbenetesnek tartja Magyarország szétverését. Francesco Nitti olasz miniszterelnök szerint e diktátum Magyarország megcsonkításával olyan becstelenséget követett el, melyért senki nem vállal felelősséget. Lord Newton – a Lordok Házának tagja – úgy véli, Európának be kell látnia, hogy Trianon igazságtalan volt. Magyarország szétcsonkolása igazságtalan azért is, mert nem az elszakításra ítélt területek népének beleegyezésével történt. A román politikusok sem merték vállalni a népszavazást, mert tudták, hogy az erdélyi románok egy része nem cserélné fel a magyar liberális rendszert, a magasabb életszínvonalat az elmaradott Romániáéra.
A Székelyföld területi önkormányzatát megtagadó erők nem tudják, hogy a székely nép makacs. Márpedig egy öntudatra ébredt népet nem lehet eltiporni, előbb-utóbb kiharcolja az őt megillető kollektív jogokat. Ebben érdekelt a román demokratikus gondolkodásúak tábora is. Ők most próbálgatják szárnyaikat, bár kevesen vannak, de a magyarsággal összefogva jó irányba tolhatják a román demokrácia szekerét, valamint a helyi, a kulturális és területi autonómiák kialakítását. Az autonómiára a románoknak is szükségük van.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. június 4.
Lucian Boia: Igazság és igazságtalanság Versailles-ban
A békekonferenciát Párizsban nyitották meg, a békeszerződéseket viszont a francia főváros környékén írták alá: Versailles-ban Németországgal, Saint-Germainben Ausztriával, Neuilly-ben Bulgáriával, Trianonban Magyarországgal, és Sévres-ben az Oszmán Birodalommal (az annak széthullása után létrejött Törökország Lausanne-ban kötötte meg saját békéjét).
A békeszerződéseket kezdettől fogva vitatták, sokszor homlokegyenest különböző módon értékelték. A győztesek kedvezően ítélték meg őket, bár az ő táborukban is akadt frusztráció, hiszen egyesek többet akartak annál, amennyit végül kaphattak (az egész Rajna-halpartot a franciák, az egész Bánátot a románok, az adriai „birodalmat” az olaszok...). A legyőzöttek szemszögéből egy-egy béke egyszerűen diktátum volt, és következményeit tekintve elfogadhatatlan. A németek nem tudtak beletörődni a versailles-i békeszerződésbe, felháborodásuk egyenesen vezetett a második világháborúhoz. A nácik okozta katasztrófa után viszont Németország felelősséget vállalt még az első világháborúért is, lemondva minden további követelésről. Egyedüli tiltakozónak Magyarország maradt, amely Trianont máig égbekiáltó igazságtalanságnak tekinti. Lehet-e nemzeti előítéletek nélkül beszélni a „versailles-i rendszerről”? Nem könnyű, de érdemes megpróbálni, ha Európa történelmét másként akarjuk elmondani, mint a saját „igazságunkat” a többiek „igazságával” (illetve „igazságtalanságával”) szemben megfogalmazó nemzeti történelmek egyszerű csokraként. Egy dolgot mindjárt le kell szögezni: legyen ez a szerződéssorozat akár jó, akár rossz (vagy jó is meg rossz is) az eltérő nézőpontok függvényében, mégis ez a mai Európa keresztlevele.
A második világháború után, majd jóval később, a kommunista tömb összeomlását követően végbement területi változások nem módosították érdemlegesen a kontinens térképét az első világháborút lezáró rendezéshez képest. Sőt mi több, az első világháború nyomán kialakult nemzetállamok vagy utódaik azóta sokkal homogénebbek lettek, létezésük indokoltsága ma kevésbé vitatható, mint 1918-ban. Az akkor megszületett rend visszafordíthatatlan. Ez is átalakul majd, mert a történelem előre halad, újabb európai vívmányok felé, visszafelé nem mehet. Másképp megfogalmazva: a határok eltörlése, nem pedig azok megváltoztatása felé haladunk.
Teljesen felelőtlen még elképzelni is egy harmadik világháborút, amelynek célja a versailles-i „igazságtalanságok” helyrehozása lenne, úgy, ahogy korábban a második világháborúé volt.
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)2015. június 5.
Lucian Boia: Igazság és igazságtalanság Versailles-ban
FOLYTATÁS JÚNIUS 4-I SZÁMUNKBÓL
Erdélyről sem állíthatjuk leegyszerűsítő módon, hogy román terület volt. Egyszerre volt román, magyar és német, ahol a románok többségben voltak, de a lakosság felét már nem sokkal haladták meg (53,8% az 1910-es magyar népszámlálás szerint, 57,8% 1930-ban). Közben 1910-ben az itt élők 31,6%-át tekintették magyarnak (valójában ez nem magyar nemzetiséget jelentett, hanem mindenkit, akit magyarul beszélőként regisztráltak), 1930-ban pedig 24,4%-át. A németek 1910-ben 10,8%-nyian, 1930-ban pedig 9,8 %-nyian voltak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kisebbségek éppenséggel nem voltak kicsik. Történelmi és kulturális szerepük pedig kiemelkedő volt, a magyarok Erdély elitjét adták, a németek pedig gazdasági értelemben játszottak nélkülözhetetlen szerepet. Sokatmondó a városi lakosság etnikai összetétele is – már a román uralom időszakában, az 1930. évi népszámlálás idején. A városokban ekkor a kisebbségek abszolút többségben voltak, jóval meghaladva a románok számát. Újabb tévhitekkel, mítoszokkal való leszámolásra vállalkozott Lucian Boia Vesztesek és győztesek című könyvében, ebből idézünk részleteket. Az első világháború és az azt lezáró versailles-I békeszerződés „nemzeti előítéletek nélküli” újraértelmezéséről szóló esszé a budapesti CSER kiadónál jelent meg Tibori Szabó Zoltán fordításában.
Szabadság (Kolozsvár)2015. június 8.
Elrománosított „ősi” román föld
A történész Lucian Boia a többségiek közül talán elsőnek mondta ki legutóbbi tanulmányában, hogy a nagynemzetiek által emlegetett „ősi román földet” az utóbbi közzel 100 évben románosították el. Eredetileg nem volt sem ősi, sem román. Pontosabban a románok mellett nagy számban lakták más nemzetek is, sokszor többségben. Bukovinában például még 1910-ben is a rutének voltak többen, de majdnem negyede a lakosságnak német volt. Besszarábiában 1897-ben még a felét sem tették ki a moldovánok, nagy számban ukránok, zsidók és oroszok éltek, Dobrodzsában csak imitt-amott leltél egy-egy románt a török, tatár, orosz vagy bolgár mellett, sőt még Munténiában és Olténiában sem laktak kizárólag románok.
Erdélyről ne is beszéljünk. 1918-ban Kolozsvár 60 808 lakosából csak 7562 volt román, Marosvásárhelyen alig 1717-en laktak, Nagyváradon 3604-en, Nagyszebenben pedig, ahol az ortodox mitropolita székelt, 8824 román élt. Még Bukarestbe is nagyon sok idegen költözött, mert a románoknak semmi kedvük nem volt a szakmához, műhelyekhez, gyárakhoz, de a tanuláshoz sem. Nagy emberei közül Cantacuzino, Rosetti, I. L. Caragiale, Vasile Alecsandri görög származásúak voltak, a történész A. D. Xenopol zsidó-görög keverék, az építész Ion Mincu szerb, a mérnök Anghel Saligny francia apa és lengyel anya gyereke... 1918 után erre, a mai Ukrajnához nagyon hasonlító, a győztes nagyhatalmak által összetákolt országra mondták ki, hogy nemzetállam, s kezdték meg a kisebbségbe került népcsoportok elrománosítását hazugsággal, erőszakkal, ígérgetésekkel, majd ezek be nem tartásával.
A román iskolareform kidolgozója, Spiru Haret már Erdély annektálása előtt fel volt háborodva, hogy a Regátban élő rutének, bolgárok és magyarok, akiken a csángókat értette, nem románul tanulnak. A görög katolikus románokat is idegennek tartották (ezt a felekezetet fel is számolták), és 1909-ig a királyságban nem is engedtek ilyen templomot építeni. És erre még rájött a legendákból összetákolt történelem, a be- és áttelepítések, az erdélyiek teljes elnyomása. Bukarest, bármelyik rezsim alatt, minden eszközzel csak románosított tovább, és hordtak el mindent a náluk gazdagabb, csatolt területekről. És teszik ezt mind a mai napig. Hát ezt megünnepelni, megünnepeltetni elég nehéz lesz…
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. június 15.
Dákopátiáról és más történelmi eltévelyedésekről
A Humanitas könyvkiadó – amely úgy tűnik, hogy a liberális és önkritikus román köztudat és újszellem hivatalos zászlóhordója lett – 2015-ben adta ki Dan Alexe román író, műfordító, újságíró és filmrendező második könyvét, amely a Dacopatia şi alte rătăciri româneşti (Dákopátia és más román eltévelyedések) címmel robbant be a köztudatba. Ez a könyv úgy kellett a román kollektív mentalitás háztáján, mint friss víz a tikkasztó sivatagban. Miért? Lássuk csak a könyvbe foglalt fájó igazságok listáját.
A szerző – aki a könyv borítóján és előlapján két különböző módon definiálja magát, először „nyelvésznek”, írónak, majd a második oldalon már filmkritikusnak, műfordítónak és újságírónak, bátor tettre vállalkozott: az egyre terebélyesedő, interneten és nyomtatott kiadványok útján is terjedő és népesedő dákomán és balkanista tábor túlburjánzott világába vezeti be az olvasót. Egy olyan társadalmi jelenségre ad választ könyvével – a román értelmiség megmásíthatatlanul franciás, pamfletszerű keservével és csípős bírálatával – amely manapság virágkorát éli ismét. A bevándorlók által megrohamozott és egyre „elszínesedő”, vén Európa korában, amikor a hagyományos értékrendek ismét felbomlani látszanak, és amikor a kis nemzetek – így magyarok, makedónok, görögök és persze a románok – frusztrált, nacionalista identitást kreálva kuporognak elefántcsonttornyukban, a dákománia csupán egyike a számos, szélsőjobboldal által is támogatott sarlatán elméleteknek. Örvendetes lenne, ha a történelemhamisításnak ebben az új korában a százszámra megjelenő és terjedő dákomán könyvekre és filmekre az ellenválasz szakavatott történészektől, régészektől és akadémikusoktól jönne. Ez csupán részben történt meg román félről, mégpedig Lucian Boia számos könyve révén, amelyet nemrég azonban a Román Tudományos Akadémia egyik jeles tagja – és kincses városunk egyetemének rektora – elég keményen bírált. Amíg tehát a történész csoportok közös álláspontjára és „ébredésére” várunk, meg kell elégednünk egy hobbinyelvész és jól író utazó, újságíró vaskos, több mint 350 oldalas könyvével, amelyben megteszi az első lépést egy már-már szektaként működő sarlatánság szisztematikus lerombolására. De miről is van itt szó?
Ahogy Dan Alexe sem említ túl sok dákomán szerzőt és nevet könyvében (talán pontosan „a negatív reklám is reklám” elkerülése végett), így én sem fogom a kedves olvasó napját elrontani ezeknek az embereknek a megemlítésével. Legyen elég annyi, hogy manapság egy átlagos román könyvesbolt és a fiatal generációk által naponta látogatott blogok, videómegosztók telis-tele vannak a 19. században megszületett dákomán elmélet új, „forradalmi”, „szenzációs” vagy épp „felzaklató” igazságaival és alkotásaival. A román kollektív mentalitás a „kik vagyunk mi?” és „honnan jövünk” szindrómaszerű kérdésére az 1990-es évek óta az addig létezett változatoknál is vadabb válaszokat szült. Így lehetséges az, hogy ma százezrek hisznek abban (és ez a legjobb szó erre, hiszen a logika és történelmi kutatás módszereinek teljes hiányát igényli ez), hogy a dákok évezredek óta a Kárpát-medencében éltek, nyelvük „felsőbbrendű” és eredendő forrása a latin nyelvnek is. Mindez „alátámasztva” a legújabb genetikai és régészeti forrásokkal. Szerintük.
A dákománok új generációja „kongresszusaikkal”, több ezer oldalas nyelvi traktátusokkal, monográfiákkal és óriási népszerűségnek örvendő videókkal próbálják a multikulturalizálódást hangsúlyozó Európa és a globalizmus ellen felvenni a versenyt. Kis nemzetek frusztrált válasza ez a jelen, számukra érthetetlen társadalmi folyamatára.
T. SZABÓ CSABA
Szabadság (Kolozsvár)2015. augusztus 5.
Mondd meg, kinek állítanál szobrot, megmondom, ki vagy!
Igencsak sokat elárul egy közösség szellemi, lelki, erkölcsi állapotáról, hogy kinek, kiknek állít vagy állítana szobrot. Ha körülnézünk Erdélyben, majd minden városban találunk – még ott is, ahol valójában semmi keresni valójuk nem lenne – egy-egy Mihály vitézt, Avram Iancut, meg egyéb 1848-as román „hőst”, vagy más, enyhén szólva ellentmondásos román történelmi figurát ábrázoló szobrot.
Távol álljon tőlem a gondolat, hogy netán valamiféle szemléletváltásra próbáljam rávenni a román történészeket, ennek elsősorban belső meggyőződésből kellene megtörténnie, de az biztos: előbb-utóbb ez is bekövetkezik. Vannak már előfutárai is e változásnak, hogy most csak Lucian Boia – korábban pedig Andrei Pippidi – munkásságára utaljak, könyveik közül egyesek magyar nyelvű fordításban is hozzáférhetők. Úgy tűnik, a román történetírás is egyre közelebb kerül ahhoz, hogy feladja a szovjetnek mondott szemléletet, amely a „mától kezdve minden másként történt” elv alapján működött.
Mindezt annak kapcsán írom, hogy a legutóbbi marosvásárhelyi önkormányzati képviselőtestületi ülésen határozat született arról, hogy szobrot állítanak Constantin Romanu Vivunak, a Románia enciklopédiája szerint „hős forradalmárnak”, akinek legfőbb érdeme, hogy a 12. légió parancsnokaként 1848-ban a magyarok ellen harcolt a Marosvásárhely környéki településeken. Mindenestre meglehetősen tiszteli a városvezetés a 48-as román hősöket, hisz Constantin Romanu Vivu mellett, Petru Dobra, Ion Buteanu, Alexandru Papiu Ilarian és természetesen Avram Iancu nevét is utca viseli.
Az még nem tisztázott ugyan, hogy hol is állítanák fel a szobrot, de gyaníthatóan nem a város szélén, inkább a központban. Ellentétben a magyar személyiségeket megörökítő szobrokkal, amelyek rendre a főtértől távolabb kaptak helyet. Beleértve a városépítő Bernády Györgyét is, akinek nem jutott hely az általa építtetett Városháza és Kultúrpalota közelében sem. Bezzeg a kormány által kinevezett Emil Dandeanak igen, holott az ő nevéhez – legalábbis a vásárhelyi legendárium szerint – csak a főtéri városi vécé építése fűződik.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. augusztus 6.
Mit tesznek közösségeikért a kisebbségek parlamenti képviselői?
Ezúttal nem a magyarokról van szó. Hanem a többi kisebbség képviselőiről. Akik, nos, nem halnak bele a munkába. És a korrupciót sem vetik meg.
A jelenlegi parlamenti ciklusban a Romániában hivatalosan elismert etnikai közösségek részéről 17 képviselő ül a nemzeti kisebbségek képviselőházi frakciójában, melybe a külön frakcióval rendelkező magyar közösség nem tartozik bele. A frakcióban egy hely betöltetlen, mert az olasz kisebbség képviselője elhunyt. A 2011-es népszámlálás szerint a kisebbségi parlamenti képviselők az összeszámolt csaknem 19 millió állampolgárnak mintegy 5 százalékát fedik le. Ha a magyarokat is ideszámítjuk, az arány 11 százalékra nő. Ezzel megerősítést nyer Lucian Boia történész következtetése, hogy
Románia ma románabb, mint bármikor volt a történelme folyamán
(Románia elrománosodása/Cum s-a românizat România). Az etnikumokkal szembeni bánásmód egyik modelljének tekintett megoldás, hogy a közösség méretétől függetlenül biztosítanak egy helyet a parlamentben, bizonyos kockázatokkal is jár, hiszen egy adott pillanatban „csaknem fiktív, néhány ezernyi, a román tömegbe teljesen beolvadt közösségeket” képviselnek, ahogy azt Boia leírta. Egy túl sok munka nélkül szerzett parlamenti hely csábító lehetőség lehet. Míg 1990-ben csak 12 elismert kisebbség volt, a csehek elszakadásával a szlovákoktól, illetve a rutének és lipovánok különválásával az oroszoktól, például, mára 18 lett (mint a kisebbségi képviselők lentebbi felsorolásából kiderül, nem emiatt lettek többen a kisebbségi képviselők – a szerk.). De a parlamenti tevékenységi jelentésekből, illetve a helyi sajtó – anyagom alapját képező – jelzéseiből látható, mennyire elkötelezettek a parlamenti képviselők az etnikum fennmaradása és az etnikumok közötti párbeszéd iránt.
Politikai haszonnal járó szimbolikus rendszer
A választási törvény szerint a nemzeti kisebbségek képviselői akkor szereznek parlamenti mandátumot, ha a választáson kapott szavazatok száma eléri az országos szintű választási szint legalább 10 százalékát. Tehát a mandátum kötött, és az etnikai szervezetek által jelölt személyek senkivel sem versenyeznek. Egyformán szerez mandátumot a legnépesebb, a hivatalos adatok szerint több mint 600.000 főből álló roma kisebbség, és a 3.203 tagú olasz, 2.477 fős cseh, vagy az 1.361 fős örmény közösség. Az Adevărul által megkérdezett Monica Căluşer (Etnokulturális Változatosságért Forrásközpont, CRDE) azt mondja, nem jó a törvény, mert nem serkenti versenyre a legjobb jelölteket: „A hazai rendszer szimbolikus, nincs túl nagy hatása, de megadja az elismerés érzését a kisebbségieknek.” A román választási törvénynek elég sok hibája van, és lehetővé tette a korrupció, az összeférhetetlenség, a saját érdekek érvényesítésének bekerülését a törvényhozásba. Sajnos, a kisebbségiek sem bizonyultak jobbnak. És az, hogy mindig a kormánykoalíciókat támogatják, az öt mandátum óta az örmény Varujan Pambuccian által vezetett parlamenti frakció egyfajta íratlan szabályává vált, ami néha, kiélezett szavazásokkor „királycsináló” lehet. Az RMDSZ-szel kapcsolatos vicc erre a frakcióra is ráillik: „Miért tartanak választásokat Romániában? Hogy kiderüljön, kikkel fog kormányozni az RMDSZ”… és a kisebbségek frakciója.
Az etnikai kisebbségek képviselői Románia Parlamentjében
2012–2016-os törvényhozási ciklus
Pambuccian Varujan – Romániai Örmények Szövetsége,
Mircovici Niculae – Bánsági-Romániai Bolgár Szövetség,
Amet Varol – Romániai Muzulmán-Török Tatárok Demokratikus Szövetsége,
Păun Nicolae – Romák Pro Europa Pártja Egyesület,
Ignat Miron – Romániai Lipován Oroszok Közössége,
Vainer Aurel – Romániai Zsidó Közösségek Föderációja,
Ganţ Ovidiu Victor – Romániai Németek Demokratikus Fóruma,
Ibram Iusein – Romániai Török Demokratikus Szövetség,
Firczak Gheorghe – Romániai Rutének Kulturális Szövetsége,
Merka Adrian Miroslav – Romániai Szlovákok és Csehek Demokratikus Szövetsége,
Gvozdenovici Slavomir – Romániai Szerbek Szövetsége,
Longher Ghervazen – Romániai Lengyelek Szövetsége,
Stancu Ionel – Romániai Macedónok Egyesülete,
Manolescu Oana – Romániai Albánok Ligája Egyesület,
Zisopol Dragoş Gabriel – Romániai Görögök Szövetsége,
Ghera Djurevici Slobodan – Romániai Horvátok Szövetsége,
Marocico Ion – Romániai Ukránok Szövetsége,
Grosaru Mircea – Romániai Olaszok Egyesülete (elhunyt).
Visszafogott törvénykezés
A parlamenti képviselőknek a képviselőház honlapján olvasható törvénykezdeményezéseiritkán vonatkoznak a saját közösségük érdekeire. Itt-ott egy-egy módosítás az oktatási, a választási, vagy a helyi közigazgatásról szóló törvényen, és néhány kezdeményezés olyan jellegzetes ünnepek elfogadásáról, mint amilyen a szlovák vagy cseh nyelv napja, illetve a tatár etnikum ünnepe, a jelenlegi mandátum alatt csak ennyire terjedt ki a törvényhozási tevékenység. Ezen kívül a kisebbségek képviselői, mint mindenki más, a saját szakmáikat érintő ügyekkel foglalkoznak: a bolgár Niculae Mircovici tartalékos dandártábornok a hadsereg ügyeivel, Varujan Pambuccian IT-fejlesztéssel, Aurel Vainer, a zsidó üzletemberek képviselője a szerencsejáték-szervezéssel és így tovább. Ez nem baj, ám vagy az etnikai közösségek igénytelenségét jelzi, vagy azt, hogy egy részük csak papíron létezik. Az etnikai kultúra fellendítéséhez nem elég népünnepélyeken részt venni. Ami pedig a parlamenti életben való részvételt illeti, az annyira diszkrét, amennyire a Képviselőház tekintélyt parancsoló pulpitusa esetében is tapasztalható: a frakció
csak akkor jelenjen itt meg, ha szavazni kell.
De azért jó példa is van a Német Fórum képviselője, Ovidiu Ganz (a név írásmódjában tapasztalható különbség az eredeti szövegnek megfelelő – a szerk.) személyében, aki az előző ciklusban 99,7 százalékos jelenléti arányt és rekordnak számító tevékenységet mutathatott fel. Johannis elnök idei májusi találkozójára a frakcióvezető kérésére került sor, hogy tesztelhessék az elnökválasztás utáni politikai hangulatot. Azt is számításba kell venni, hogy az etnikumok különféle olyan igazgatótanácsokba és közhatóságokba juttathatják el az embereket, mint a TVR (a közszolgálati televízió – a szerk.), a SRR (a közszolgálati rádió – a szerk.), a CNA (Országos Audiovizuális Tanács – a szerk.), a Kisebbségek Tanácsa, minisztériumok és így tovább, így politikai és társadalmi szinten jelentősen megnő a befolyásuk. De a számok kíméletlenek és a kisebbségek számának folyamatos csökkenését mutatják, a roma etnikum kivételével. Ez is a parlamenti tevékenység hatékonyságának egyik negatív mutatója lehet.
Mindennapos összeférhetetlenségek
Románia Parlamentjében a kisebbségeket sem kerülte el a korrupció és a személyes érdekek érvényesítése. A Romák Pro Europa Pártját képviselő Nicolae Păun ellen a DNA(Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.) folytat vizsgálatot, mert 800.000 lejt találtak cége, a Niky Scorpion Alcom Kft. számláján, mellyel nem tud elszámolni. Az Agerpresigazságszolgáltatási forrásokra hivatkozva arról írt, hogy Nicolae Păun állítólag pénzt kért a romáktól az adóamnesztiáról szóló törvény parlamenti támogatásáért. Egy Păun által, Mădălin Voicu PSD-s képviselővel, jelenlegi bonni főkonzullal együtt nagy hangon támogatott másik gyanús kezdeményezés volt az 1 és 5 év közötti börtönbüntetést töltő személyekre kiterjedő kollektív amnesztia is. Összeférhetetlenség miatt is több jogerős, vagy első fokú ítélet született. Nicolae Mircovici a Bánsági Bolgár Szövetségtől hat hónapos felfüggesztett börtönbüntetést kapott egy összeférhetetlenségi ügyben. Feleségét referensként alkalmazta a Temes megyei 35. sz. választókörzetben lévő képviselői irodájában. A ma a Képviselőház titkári tisztségét betöltő képviselő azt mondta, hogy az EJEB-en (Emberi Jogok Európai Bírósága – a szerk.) fogja megtámadni az ítéletet. A kisebbségi státusz és a diszkrimináció mindig jó hivatkozási alap. „Meglepő, hogy miért csak a kisebbségeknek… egy lengyelnek, egy bolgárnak, egy ukránnak, két magyarnak van jogerős ítélettel lezárt ilyen ügye Románia Parlamentjében”, mondta Mircovici a Mediafaxnak. Gervazen Longhert, a Romániai Lengyelek Szövetségének elnökét három hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte az ICCJ (Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszék – a szerk.), mert a fivérét és lánytestvérét alkalmazta saját irodájában. Az ANI(Országos Feddhetetlenségi Ügynökség – a szerk.) 2013-ban Mihai Radan ügyében is vizsgálatot indított, aki a horvátokat képviselte az előző ciklusban, mert az anyját alkalmazta irodájában. A Szlovákok és Csehek Demokratikus Szövetségének – sajtóközlemények terén nagyon aktív – képviselője sem úszta meg: Adrian Merkát egy év hat hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték szülei alkalmazása miatt, akik a vizsgált időszakban több mint 39.000 lejt kerestek. A büntetőtörvénykönyv értelmében az elítéltek három évig nem tölthetnek be köztisztséget. Tekintettel arra, hogy 144 parlamenti képviselőt gyanúsítottak meg, vizsgáltak ki, vagy ítéltek már el összeférhetetlenség miatt, nehezen állítható, hogy az ANI, vagy a DNA a megtizedelés rejtett céljával támadná a nemzeti kisebbségeket.
A deputáció előbbre való a reputációnál
Az etnikai közösségek körében is tapasztalható az a széles körben elterjedt nézet, hogy a tisztségviselő többletjogokkal rendelkezik a néppel szemben. Bár a saját választókörzeteikben szinte senki sem ismeri őket, a kisebbségek parlamenti képviselői szórják a közpénzt. A Iaşi-i ziarulevenimentul.ro elektronikus kiadvány arról számol be, hogy Ionel Stancu „láthatatlan képviselő”, akit a Romániai Macedónok Egyesületének országos listáján választották meg, 2013-ban többet költött, mint parlamenti kollégái, vagyis 6.653 lejt a személyzet béreire és 4.826 lejt javakra és szolgáltatásokra. Macedónokból nálunk már csak 1.264 van. Szemrehányások vagy botrányok általában a parlamenti választások környékén jelentkeznek, amikor hevesebbé válik a harc a képviselőségért. Slavomir Gvozdenovici-nak, aki saját sajtónyilatkozatai szerint Szlobodan Milosevity nagy csodálója, eddig öt mandátumot sikerült szereznie a szerbek nevében, pedig bírálták és szakadást okozott a Szerbek Szövetségében: „Általában véve demokratizálni akarjuk a közösségünket és meg akarjuk tisztítani az elavult totalitarizmustól”, indokolta az – amúgy sikertelen – próbálkozását a temesvári helyi sajtóban Milenco Luchin, az új Romániai Szerbek Közössége elnöke. A lipován oroszok közössége jelöltjének kiválasztásakor is előkerültek a szuronyok, melynek alapítói azt állították, elegük van Miron Ignat tekintélyelvű és nem átlátható vezetési stílusából. „Ignat elnök bírálói csodálkoznak azon, hogy a közösséget képviselő parlamenti képviselő vagyona jelentősen megnőtt az utóbbi években, ugyanis csaknem negyedmillió euró van a személyes számláin! A közösség alapító tagjai szerint a Lukoil cégtől kapott adomány is megmagyarázhatatlan”, írta 2012-ben a Ziarul de Tulcea. Ennek ellenére ma is Ignat képviseli a lipovánokat. Amet Varol, a Muzulmán-Török Tatárok Demokratikus Szövetségének képviselője az előző mandátum végén 20 felszólalásról, 17 napirend előtti nyilatkozatról és 13 törvénytervezetről számolhatott be. De Dobrudzsában, ahol köztiszteletnek kellene örvendenie, a medgidiai szervezet – az Observatorul de Constanţa szerint – azzal vádolja Varolt, hogy egy „bűnözőkből álló bandával” kisajátította a szervezetet és eltért attól a céltól, hogy fel kell támasztani a török-tatár kultúra látens energiáit. Ion Marociconak, az Ukránok Szövetsége elnökének a Graiul Maramureşului-ban azt vetik a szemére, hogy rossz hírű és az ukránok érdekeitől távolálló személyekkel tart fenn kapcsolatot. Az ország lakosságának kevesebb mint 0,1 százalékát kitevő albánokat Oana Manolescu „fantomképviselő” képviseli, aki a választáson 200 szavazatot kapott és aki 2013-ban összesen nagyjából 3 percet dolgozott, legalábbis egy Iași-i ironikus kiadvány szerint. A România liberă erdélyi kiadása már 2006-ban jelezte, hogy a Parlamentben ma a ruténeket képviselő vajdahunyadi Gheorghe Firczak Securitate-besúgóként szerepelt a CNSAS listáin. Firczak, miután kilépett a PDSR-ből (a Nemzeti Megmentési Frontból – FSN – létrejött és a mai Szociáldemokrata Párt – PSD – elődjének számító Szociális Demokrácia Romániai Pártja – a szerk.), gyártott magának egy rutén életrajzot és a hátsó bejáraton, de szívével és szavazatával még mindig a szociáldemokraták mellett állva jutott be a parlamentbe. A bolgárok, a szerbek és az ukránok képviselői különben nyíltan támogatták Victor Ponta államfő-jelöltségét, feltételezésünk szerint anélkül, hogy saját szervezeteikkel konzultáltak volna. Persze nagy különbség van a kisebbségi frakció képviselőinek jelentései és a sajtóban megjelentek között. Az igazság valahol középen lehet. De nem ártana komolyan felülvizsgálni a törvényeket, hogy biztosítani lehessen az etnikai közösségek magánérdekeknek, vagy a hatalmon lévő pártok érdekeinek túl könnyen alárendelt kulturális-oktatási érdekeit.
Nemzeti kisebbségek Romániában,
a magyarok nélkül (az Országos Statisztikai Intézet 2011-es népszámlálása szerint)
Romák 621.600
Ukránok 50.900
Németek 36.000
Törökök 27.700
Lipovánok 23.500
Tatárok 20.300
Szerbek 18.076
Bolgárok 4.500
Zsidók 3.271
Olaszok 3.203
Lengyelek 2.543
Csehek 2.477
Örmények 1.361
Macedónok 1.264
foter.ro2015. augusztus 7.
Ha a fasizmust letiltják, a kommunizmust miért nem?
Úgy látszik, a román nemzet nem tanul. Sem a történelemből, mert abból nem lehet. Sem a könyvekből, mert nem olvas.
A mítoszokat csökönyösen romboló számos könyvének egyikében Lucian Boia professzor olyan kijelentést tesz, mellyel nem kerülhette el a divatos, illetve régi vágású történészek bírálatát. Vagy a példabeszédeket és idézeteket kedvelőikét.
Boia úr véleménye szerint sosem tanulunk semmit a történelemből, ami azt jelenti, hogy az oly sokak számára kedves Historia magistra vitae est mondás, melyről kevesen tudják, hogy a cicerói De oratoreból származik, már nem igazán állja meg a helyét. Nem Boia professzor az egyetlen, aki ezt megkérdőjelezte. Gyakoriak a témát érintő viták a nyugati akadémikus körökben. És nem kevés könyv is foglalkozik a kérdéssel.
Csakhogy nemcsak a történelemből nem nagyon tanulunk semmit, de – úgy tűnik – a könyvekből sem. Erre a következtetésre a Klaus Johannis elnök által júniusban kihirdetett 217/2015-ös törvény miatt keletkezett eddigi vita megfigyelése során jutottam. A mára legionáriusellenes törvényként elhíresült jogszabályról van szó. Kétségtelen, hogy a kérdéses dokumentum nyilvánosságra kerülése után felszínre tört, egyáltalán nem érdekmentes ellenséges indulatok egy része a törvény koncepcionális és megfogalmazási hibáiból származik. (Ezeket Andrei Pleşu úr remekül jelezte az adevăru.ro-n hétfőn megjelent kommentárjában.) Az „átalányban” megfogalmazott árnyalatlan ítéletekből, melyekre, olybá tűnik, biztatni kíván. A negatív indulatok másik részét – ahogy azt szintén Andrei Pleşu emeli ki nagyon jól – Andrei Muraru elnöki tanácsadó egyik kijelentése váltotta ki, aki olyasmit látott bele a jogszabályba, amit az valójában nem tartalmaz. Nevezetesen azt a rendelkezést, hogy a kommunista–ceauşiszta propaganda szintén tiltott lesz és ugyanolyan drasztikusan büntetik majd, mint a szélsőjobboldalit.
A szélsőjobboldali doktrínák szimpatizánsai – sokan-kevesen, amennyien még létezhetnek Romániában –, valamint az antiszemiták, akikről nem érdemes azt gondolnunk, hogy sohasem léteztek és most sincsenek a kárpáti–dunai–pontoszi térségben, rögtön hevesen tiltakoztak, és azt mondták, a törvény a külföld és a fáradhatatlan zsidó lobbi utasítására készült. Ugyanezek a szimpatizánsok, mielőtt elkészülne egy mélyreható és részletes történelmi elemzés, vagy olyan akadémikusi rangú történészek segítségével, akik sohasem mosták le magukról a szégyent, hogy nevüket adták a kommunista–ceauşiszta hamisításokhoz, arról akarnak meggyőzni minket, hogy a legionáriusok nem voltak fasiszták, vagy nem követtek el gyilkosságokat. De még mennyit, és nemcsak az 1941. januári lázadás napjaiban. És kiszolgálták Hitlert. Ami nem jelenti azt, hogy mindazok gyilkosok lettek volna, akiket egy adott pillanatban elvarázsolt a legionárius doktrína agresszív nacionalista vetülete. Vagy, hogy mindazt, ami jót és értékeset írtak, többé nem lenne szabad olvasni és népszerűsíteni.
Az antikommunisták is hevesen tiltakoztak, akik – nem találván meggyőzőnek Muraru úr szavait –, azt vetették fel, hogy a törvény a részlegesség bűnébe esik. Azzal, hogy bevallja és elismeri a Holokausztot, elítéli azt, valójában Elie Wiesel, Alexandru Florian és a hozzájuk közelállók kedvére tesz. De megfeledkezik a kommunista Gulág szörnyűségeiről. Ezáltal, nem túlságosan ártatlanul, egy európai forgatókönyvet ismétel meg, mely odavezetett, hogy a nácizmust és a fasizmust megfelelően elítélték, a kommunizmust viszont csak formálisan, kevés meggyőződéssel, hiteltelenül, félszájjal és egy félig üres terem előtt. Semmiképpen sem annyira drasztikusan, mint a nácizmust.
Számos, az utóbbi 20-25 évben elsősorban a Humanitas kiadónál, de a Polirom kiadónál és máshol is megjelent könyv feltárta a XX. századot meghatározó két totalitarizmus bűnös természetét. Azt a tényt, hogy a nácizmus és a kommunizmus, ahogy azt Pierre Chaunu nagyon jól mondta, „heterozigóta ikrek” voltak. Hogy miattuk Európa jelentős része a „halál földjévé” vált, ahogy azt Timothy Snyder írta. Hogy a kommunizmus és a nácizmus bűnös jellegének leleplezése egyáltalán nem mennyiségi kérdés. Cvetan Todorov a Gonosz emlékezete, a jó kísértése című könyvében […] legalább két példát említ a XX. századi személyiségek közül – Margaret Buber-Neumannt és Vasili Grosmant –, akik egyaránt megtapasztalták a kommunista és a náci terrort is. És mindkettőt megszenvedték. Vladimir Tismăneanu a Humanitas kiadónál jelentetett meg nemrég egy könyvet, az Ördög a történelemben – Fasizmus és kommunizmus a XX. században címűt, melyben a két gonoszság hasonlóságaira mutat rá.
Az ördögnek, vagy az évszázad szerencsétlenségének, ahogy Alain Besançon nevezte, a múlt században két megnyilvánulási formája volt. […] A XXI. században mindkettőtől egyforma gondossággal kell óvakodnunk. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a 217/2015-ös törvényt vissza kellene vonni, meg kellene semmisíteni, majd oly módon kellene újraírni, újra megszavazni és újra kihirdetni, hogy egyértelműen szabályozza bármilyen fajta szélsőségesség és a totalitárius késztetés bármilyen típusának büntetését.
Talán így bizonyítani tudjuk majd, hogy tényleg tanultunk valamit a történelemből, de azokból a könyvekből is, melyek megpróbálták megmagyarázni a torzulásait.
Mircea Morariu
foter.ro2015. augusztus 21.
MAGYAROK ÉS ROMÁNOK
Két egzisztenciálisan ezerszeresen összefonódott nép él egymás mellett, és tudomást se vesz egymásról.
Az ezredforduló óta lecsillapodtak az etnikai szenvedélyek Erdélyben, pontosabban: a magyarok és románok egymás elleni etnikai szenvedélyei. Az erdélyi magyar politikai osztály – vagy ahogy Erdélyben (érthetetlen okokból és nyelvileg helytelenül) nevezik: „a politikum” (!?) – jelentős eredményeket ért el a magyar nyelvű köz- és fölsőoktatás, a nemzetiségi intézmények bővítése, a kétnyelvűség és általában a magyar nyelv nyilvános használata, a nemzetijelkép-használat, sőt: a magyar kisebbségnek kedvező regionális fejlesztések területén is. A nemzeti-konzervatív magyar kormány – főleg kezdetben – nagylelkű, bőkezű és igen helyénvaló segítsége is hozzájárult nemzetiségi kulturális intézmények (egyházak, egyetemek, főiskolák, közgyűjtemények, médiák, folyóiratok, könyvkiadók, a legkülönfélébb programok) alapításához és bővítéséhez.
Az erdélyi magyar politikai osztálynak vannak teljesítetlen és a jelen körülmények között teljesíthetetlen követelései is, ezek keltenek némi nyugtalanságot olykor, de egyelőre ezek a nyugtalankodások többnyire ellanyhulnak.
A huszadik század utolsó évtizedéhez képest csönd van.
Egyáltalán nem haladt előre az ún. kölcsönös megértés vagy a kiengesztelődés. Az etnikai történelem nehéz, vitás kérdéseiről nincs etnikumközi párbeszéd vagy eszmecsere (ha pár elszigetelt és közismeretlen szakembertől eltekintünk).
Az etnikus narratívák csöndesen folydogálnak egymás mellett a rég kivájt, jól ismert mederben. Még visszatetszést se keltenek a „másik” oldalon, mert kölcsönösen ismeretlenek.
A magyar történet neve 1989 óta már megint: Trianon. A „történelmi Magyarország” széteséséhez vezető okok között nem (vagy alig és fölöttébb kényszeredetten) szerepel a magyar nemzetet akkor (1918-ig) irányító főnemesi és köznemesi elit elnyomó és kirekesztő nemzetiségi politikája, a súlyos hátrányos megkülönböztetések, „a nemzetiségi agitátorok” (azaz a román nemzeti párt vezetői és a román értelmiségiek) folytonos bebörtönzése, a románság iránt hivatalosan kinyilvánított megvetés és – úgyszólván csak a régi Népszava kivételével – a teljes magyar sajtó mai szemmel hihetetlen soviniszta uszítása, a folytonos megaláztatások. A magyarok nem tudják, s ha tudják, nem értik, hogy az, ami nekünk az 1848-i szabadságharc, az a románoknak miért egyszerűen csak magyar—román háború. (Az is feledésbe merült, hogy a régi Magyarországon a románok kisebbségi jogaiért küzdő, akkor nagy demokrata Iuliu Maniu, Jászi és Ady és Garami és Kunfi szövetségese, hogyan alkalmazta Tisza István politikáját az új Nagy-Romániában – az erdélyi magyarok ellen…)
A történelemről elmélkedő román értelmiség nem veszi tudomásul, hogy a Ceauşescu-korszak egyik leggyalázatosabb aspektusa a magyarellenesség és a magyar nemzeti kisebbség a sztálini korszakban megszerzett intézményes részesedésének a visszametszése volt, diszkrimináció, be- és áttelepítések, a kötelező elhelyezésekkel a kisebbségi magyar értelmiség meggyérítése, a Magyarországgal ápolt kapcsolatok de facto megtiltása, a magyar nemzetiségi kultúra csonkolása, a bántó és megalázó sovén propaganda, a szűnni nem akaró paranoiás rágalomhadjáratok és magyarellenes történelemhamisítások. „Mindannyian sokat szenvedtünk” – ez a maximum, amit elismernek. Az a tény, hogy a Ceauşescu-rendszer ideológiai eredményességének egyik titka a magyargyűlölet volt, az amnéziás többség számára elhomályosult. Senki nem védi a diszkriminatív intézkedéseket, mert már senki se emlékszik rájuk.
A reprezentatív román nemzeti ideológiában a fasisztoid, etnokratikus rendszer az állítólag internacionalista „szovjet kommunizmus” egyik változatává alakult át, mintha ez a mai nemzeti ideológia a Nyugat-imádatot és oroszellenességet nem Ceauşescutól örökölte volna, aki viszont a Brătianuktól és a Hohenzollern-Sigmaringen dinasztiától örökölte. A hidegháborús szovjet- és oroszellenesség Magyarországra 1989 után érkezett (s nem volt nagy hatása, csak most, amikor ez belpolitikai fegyver Orbánnal szemben, de igen kevéssé autentikus), ám Romániában ez már az 1970-es évektől kezdve hivatalos világnézet, és 1919 óta összefügg a Besszarábiával és Bukovinával kapcsolatos irredenta érzülettel, amely ma is a román állam hivatalos álláspontja. Az, hogy Magyarország már megint a Romániát megcsonkító erő (ez esetben Oroszország) szövetségese, a román nacionalizmus számára magától értetődik.
De nem túl érdekes, mert Magyarország kicsi, gyönge, elszigetelt; a magyar állam pedig, a maga etnokonzervatív kormányával Nyugaton kb. annyira népszerű, mint az észak-koreai vagy iráni kollégák.
Romániában magyarok és románok között nincs komolyabb feszültség. Van érintkezés és együttélés a munkásnegyedekben és a nagyvárosi lakótelepeken, de az alsóbb néposztályokról a hivatalos kultúrában – ha eltekintünk a hivatásos, szaktudományos szociológia néhány áttekintésétől és kutatásától, amelynek rendszerint semmi hatása az égvilágon – nem esik szó.
Az erdélyi, partiumi, bánsági magyar középosztály a pesti tévéket nézi és a Pesten szerkesztett internetes portálokat olvassa; a csekély befolyású helyi (magyar nyelvű) médiák ugyan többnyire nem különösebben soviniszták, de elzárkózók, befelé fordulók és a mindenkori magyarországi jobboldallal szolidárisak. A regionális magyar párt, az RMDSZ a napi ügyek elintézésére jó, de az ottani magyarság szimbolikus vezetője Orbán Viktor. A gyakorlatban mindez semmit se jelent, az etnikumközi érdekérvényesítés és alkupolitizálás a végsőkig pragmatikus és kompromisszumkész; az irredenta „összmagyar” szimbólumok, a szelektív (és többnyire történetietlen) „hagyományápolás” homlokzata mögött a román hatalmi tényezőkkel való, voltaképpen lojális együttműködés húzódik meg – azok esetében is, akik nacionalista szónoklataikkal kerülnek be az erdélyi fideszes lapokba. Az erdélyi magyar középosztály számára a Romániáról szóló hírek legfőbb forrása az MTI. Az erdélyi magyar „nemzeti élet” kettészakad: reggel 8-tól délután 4-ig kétnyelvű, és hézagmentesen illeszkedik a romániai nemzetállami és kapitalista hétköznapokba (a munkahelyeken), délután és este pedig valamely képzelt, irreális Nagy-Magyarországon zajlik, illetve a zárt helyi etnikai közösségek világtól és mindentől elszakadt mikroklímáiban és szubkultúráiban.
A fiatalság nem Nyírőzik és nem Wass Albertezik természetesen, hanem részt vesz az internet és a közösségi médiák globális nemzedéki konzumkreativitásában, de a globális Nyugathoz is inkább (a valóságos és a képzelt) Magyarországon keresztül kapcsolódik.
Egyre kevesebben tudnak románul.
Intellektuális vagy kulturális érdeklődés nemigen vesz rá román embert, hogy megtanuljon magyarul; személyes körülményeik folytán némelyek értik a nyelvet, bár egyre kevesebben. A fiatal magyar értelmiségiek – különösen a székelyföldiek és a partiumiak – gyakran angolul csevegnek román nemzedéktársaikkal a kolozsvári kávézókban és diákkocsmákban. Ott voltam: láttam, hallottam. (Mondják, hogy ez Szabadkán sincs nagyon másképp szerb és magyar diákok között.)
Még a közös cigányellenesség se nagyon hozza össze a magyar és román nemzetiségű ifjakat. (Az antiszemitizmus természetesen – zsidók híján – kevésbé fontos ma Romániában, mint Magyarországon.)
Amikor az erdélyi magyarok tömegesen fölvették a magyar állampolgárságot, a román közvélemény láthatólag belenyugodott: „ezeket” az identitásuk és hűségük elsősorban egy idegen államhoz köti, romániai „ottlétük” politikai értelemben véletlenszerű. Nincsenek érdekes és releváns gondolataik arról, hogy a romániai politikai közösség milyen legyen (kivéve persze a nemzetiségi érdekek érvényesítését, a szakadatlanul és szívósan fölfelé srófolt kisebbségi igényeket), részvételük ebben a politikai közösségben láthatóan kényszerű, vonakodó és kelletlen. Tehát lehetőleg békén kell hagyni a romániai magyarokat, és nem kell törődni velük – gondolják szemlátomást a román politikusok és a román értelmiségiek.
Mit kínál föl az erdélyi magyar kultúra a románoknak?
Semmit.
Azt, amit látszólag mégis – avant-garde színházat, képzőművészetet – , azt a helyi magyar vezető körök nem érzik „magyar”-nak. Tompa Gábor (kolozsvári) színháza és a hasonló kezdeményezések a romániai magyar nemzeti establishment köreiben, úgy tudom, nem túl népszerűek. Közönségük transzetnikus.
A rendkívül viharos román politikai életben magyar szereplők nézetei és javaslatai nem kerülnek elő. Azt mindenki biztosra veszi (többnyire joggal), hogy a romániai magyar választók a román pártok és közéleti emberek közül a jobboldaliakhoz húznak, de ebben nincs nagy jelentősége az illetők magyarokkal kapcsolatos szándékainak: a magyar téma a jelenlegi román vitákban egyáltalán nem szerepel. A legutóbbi, mennydörgős-zivataros romániai elnökválasztásokon a magyarkérdés (a statisztikai esélylatolgatásokon kívül, de ott is ritkán) nem került szóba. Érintőlegesen se. A köztéri magyar rendezvényeken a piros-fehér-zöld zászlóerdő a román szemlélők számára egyre inkább valami folklorisztikus, néprajzi sajátosság – ha a székelyföldi román kisebbség hisztériáit leszámítjuk – , olyasmi, mint a budakeszi közönségnek a sváb bál. Többé-kevésbé ártalmatlan népszokás.
Nincs semmi baj.
De egyéb sincs.
A romániai magyar választókat láthatólag csöppet se befolyásolta döntésükben, hogy a „szociáldemokrata” (PSD) kormányok a magyarokra nézve kedvezőbb döntéseket szoktak hozni hagyományosan.
Lehet, nem is tudnak róla.
A szociáldemokraták egykori szemérmes szövetségese, az RMDSZ szinte tisztán apolitikusan vett részt a kormányzásban, saját választóinak csak a szűkebb magyar etnikai érdekekről és esélyekről beszélt.
Az elnökválasztás második fordulójában több romániai magyar szavazott Klaus Johannisra, mint az első fordulóban a magyar nemzetiségi jelöltekre összesen. (Johannis a székely megyékben érte el legnagyobb sikerét.) Ebben nyilván meghatározó volt, hogy Johannis német, tehát nem román, meg az, hogy a jobboldali román pártok támogatták. S az is kiderült, hogy az erdélyi magyarok az erdélyi román közhangulatot követik, nem a saját magyar politikusaikat. Arról kevés magyarnak volt tudomása, hogy Johannis a jakobinus-bonapartista stílusú román államnacionalizmus elkötelezettje, saját kijelentése szerint „német ajkú román”, aki azon túl, hogy azt mondta az erdélyi magyaroknak: „mindnyájan románok vagyunk”, a nemzetiségi kérdésről meg se mukkant. Márpedig az, amit a romániai magyarok NEM akarnak, az a „român de etnie maghiară” (a magyar etnikumú román) közjogi-politikai fogalma, márpedig ezt kapják attól, akire szavaztak – de erről se nagyon fognak értesülni.
Nincs nekik honnan.
Johannis óriási sikere – azon túl, hogy fő ellenfele arrogáns, agresszív, erőszakos, átlátszóan demagóg, ellenszenves politikus volt – nagyon különös. Johannisra Erdély szavazott (azaz az erdélyi románok és magyarok szavaztak rá, de az erdélyi románok négyszer annyian vannak, mint az erdélyi magyarok), Victor Pontára főleg a délkeleti és keleti (havasalföldi és moldvai, „regáti”) falusi románok. A hagyományos értelmiség és középosztály óriási többsége szintén Johannis mellé állt. Ebben döntő szerepe volt az „orientalista” (Edward W. Said) román öngyűlöletnek: mi lusta, korrupt, szolgalelkű, keleties, balkáni, mosdatlan senkik vagyunk, szükségünk lenne egy tiszta kezű, szorgalmas, szerény, takarékos, nyugatias vezetőre. Sokan hozták föl párhuzamként a német eredetű román királyi dinasztiát, amely az antant oldalán háromszorosára növelte Románia területét és lakosságát 1919-ben, s amely a második világháború végén sikerrel hajtotta végre a kiugrást, és megakadályozta, hogy Románia mint vesztes tengelyhatalom kerüljön ki a világégésből.
A „Balkán” mint öngyűlölő, etnicista-rasszista klisé, amelyet román soviniszták alkalmaztak a románság egyik ún. tradíciója ellen – s amely nem kevéssé rímel a magyarországi liberálisok ugyancsak öngyűlölő „európázására” és ellenfeleik „keleti” és „ázsiai” őslényekként való lefitymálására – nagy sikert aratott a romániai magyarok között is, akik egyszer végre-valahára a románok egy részével karöltve utálhatták a „balkáni”, „levantei”, „bizánci”, „fanarióta” románságot. Micsoda össznépi boldogság! Milyen csodálatos hely Kelet-Európa!
A „Balkánra” irányuló román öngyűlöletnek ugyanakkor van szociális dimenziója is: itt a „keletiség” ún. kommunista dimenziója került előtérbe – s Romániában minden, ami „kommunista”, a gyűlölt orosz faktorral hozandó összefüggésbe – , ugyanis a szegényekkel, különösen a segélyezettekkel és a kisnyugdíjasokkal szembeni leplezetlen utálat és lenézés (amit jól ismerünk az Orbán-féle antiszociális etnopolitikából, és amelynek másik verziója ismerős a neokonzervatív diskurzusból Nyugaton: az ellenszenv a „sikeres” embereket szuverenitásukban korlátozó, a hierarchikus viszonyokat visszaszorító, újraelosztó szociális állammal szemben). A bukaresti értelmiségi lapok és portálok lényegében azt mondták: aki nem tudatlan, államfüggő, segélyezett, potyaleső, alamizsnáért mocskos mancsát nyújtó, tehetetlen, büdös paraszt, az a nyugatias német jelöltre szavaz, aki a szupraetnikus román államnacionalizmus hiperhiteles képviselője – s mivel német, par excellence antiorosz. (S abba, hogy mi e szöveg dallamának mélyebb kísérőszólama, ne is gondoljunk bele.)
Arra pedig, hogy a mai Magyarországon mit értenek a mai Romániából, a legjobb bizonyíték: a legismertebb pesti külpolitikai újságíró, a tényekkel szöges ellentétben, azt állította az elnökválasztás után, hogy a romániai magyarok elsöprő többsége Victor Pontára szavazott – ez azután volt, hogy az RMDSZ Johannis jelöltnek az erdélyi magyarok körében elért teljes sikere után már bejelentette, hogy kilép a Ponta-kormányból!…
A Rákosi- és a Kádár-rendszer cenzúráján több autentikus információ szivárgott át a romániai valóságról, mint amennyi az érdektelenség mai falán esetlegesen átjut. Ez az erdélyi magyar kultúrára is vonatkozik, amely inkább jelen volt Magyarországon az elzárt Ceauşescu-diktatúra idején, mint ma – ebbe nem értem bele a Magyarországon publikáló és csak Magyarországon ismert, a magyarországi irodalmi és társadalomtudományi intézményrendszerbe száz százalékig betagolt romániai magyar szerzőket. (Romániában megjelent erdélyi magyar könyveket ma se igen lehet kapni Budapesten – a jobb magyarországi kiadók könyveit pedig Erdélyben nem: ott főleg csak a kommersz vackot.)
Az egyetlen, Magyarországon annyira-amennyire ismert román szerző a könnyed „történelmi” bestsellereket író Lucian Boia. A liberális Boia azért népszerű a nacionalista és/vagy etnicista magyarok körében, mert olykor megcsípkedi a román soviniszta mitológiát, pl. Erdély és Trianon tekintetében. A nemzeti-konzervatív Magyar Nemzet a következő finom és tapintatos címmel recenzálta Boia könyvét: „AKI SZÁJBA RÚGTA ROMÁNIÁT”. (Az első világháború előtti erdélyi román nacionalisták is nagy becsben tartották a Tiszák, Bánffy Dezső, Khuen-Héderváry sovén nemzetiségi politikáját bíráló szerzőket, Mocsáry Lajostól Jászi Oszkárig és Kunfi Zsigmondig; Vasile Goldiş – „Goldis László” néven – polgári radikális és szociáldemokrata közönségnek írta szemléletében ausztromarxista, élesen antinacionalista könyvét a nemzetiségi kérdésről [Arad, 1912], magyarul, bár a Românul és a Tribuna hasábjain kissé más hangnemben szólalt volt meg; aztán a két világháború között a legtöbb konzervatív, magyarellenes kormánynak minisztere volt Nagy-Romániában…)
Nemrég átfutottam néhány, a nemzetiségi kérdésről szóló, igen magas színvonalú erdélyi magyar kiadványt erdélyi magyar írástudók tollából; a mintegy ezer lapnyi szövegben egyetlen lapalji jegyzetet találtam, amely román szövegre hivatkozott. (Amerikai, brit, francia, német, olasz, spanyol hivatkozás akadt bennük bőven – ezek nem provinciális írások.)
Magyarországon becslések szerint mintegy százötvenezer erdélyi eredetű ember lakik, aki jól vagy tűrhetően ért románul; közülük egyetlenegy sem akadt, aki ezt arra használta volna, hogy a magyarországi közvéleményt Romániáról tájékoztassa. Ha egy-egy demonstratív (és ezért hatástalan), nyilván valamiféle EU-pályázatból fizetett, román témájú magyar folyóirat-különszámtól vagy olvasatlan fordításgyűjteménytől eltekintünk, évek telnek el anélkül, hogy román szellemi fejleményekről magyar nyelvű recenzió vagy összefoglaló ismertetés látna napvilágot. Olyasmi, amin érződik a spontaneitás, a személyes érdeklődés vagy Isten őrizz, elkötelezettség. Fordítva egészen kicsit jobban áll a helyzet, de az eltérés jelentéktelen.
Nehogy azt higgye valaki, hogy – az egyre elkeseredettebb Orbán-ellenesség mellett is egyre inkább jobbra tolódó – neoliberális (tkp. neokonzervatív) pesti közvélemény és sajtó akárcsak futólag némi rokonszenvet tanúsítana a román nép és a román kultúra iránt: a hívószavak még mindig ezek (hangsúlyozom, kivétel nélkül mindenütt): „magyarellenesség”, „Ceauşescu”, „korrupció”, „Balkán”, „Bizánc”, „primitív”, „elmaradott”, „piszkos”, „kisantant”. Ezen nem változtatnak az elragadtatott képzőművészeti, színházi és filmkritikák (keretük: a nemzetközi színházi és filmfesztivál-ipar, múzeumipar, megakiállítás-ipar, kurátori „önkifejezés”-ipar), amelyekben föl se tűnik a magyarországi bírálóknak, hogy a művész román, nem pedig svájci vagy portugál vagy egyiptomi.
De ez még csak nem is specifikus: semmi egyéb, mint a hagyományos (habsburgi, ellenreformációs eredetű, s még a skizma vagy akár a Római Birodalom kettészakadása óta formálódó) közép-európai (katolikus) megvetés a görögkeleti-ortodox vallású-kultúrájú népek – oroszok, görögök, románok, szerbek – iránt, aminek nincs sok köze Erdélyhez; az alapmítosz Trianon előtt kétszáz évvel készen állott. Máig se változott sokat. Ez a helyi változata a „Nyugat” ősrégi, lenéző utálatának a „Kelet” iránt.
Ugyanakkor persze a magyar etnicisták (nem úgy, mint a lengyel, horvát, szlovén gyűlölői a „bizánci” ortodoxiának) a nyugatellenes ressentiment-nak is virtuózai. Hogy minden hátrányt egyesítsünk.
Volt egy pillanat, az 1960/70-es években, amikor az újra bontakozó román modernségnek volt – a román központi/állami asszimilációs nyomástól teljesen függetlenül – eleven hatása az erdélyi magyar magaskultúrára. Ennek az emlékét is eltörölte a rá következő, gyorsan fasizálódó Ceauşescu-rezsim (a radikális változat) végeérhetetlen borzalma. Ezt a feledést senki nem törte föl eddig, én se, más se. Erdélyről úgy írnak, úgy írunk, mintha románok nem is léteznének, mármint az említett kliséken kívül. (S az milyen tragikomikus, amikor Demény Péter úgy beszél – románul! – az Adevărulban a vasgárdisták, „légionáriusok” ellen, hogy reprodukálja az ortodoxiával szembeni összes osztrák-magyar előítéletet. Észbontó.)
A román sajtó pedig egyre inkább a szörnyű 1980-as évek paneljait támasztja föl: ismét olvasni arról, hogy a székelyek nem magyarok (és ezt „Kolozs megyei székely népviseletet” [!] ábrázoló fényképekkel illusztrálják), és í. t.
Az előítéletek, egyre halványabban, fönnmaradnak, de az ellenségesség – a lényegi érintkezés gyérülése miatt – puhul. Az új kapitalizmus körülményei között megváltozott interetnikus kapcsolatok (szaktudományos erőfeszítések ellenére) egyszerűen ismeretlenek. Taglalásuk nem tabu. Inkább valamiféle kényszeredett, feszélyezett hallgatás övezi őket.
Két egzisztenciálisan ezerszeresen összefonódott nép él egymás mellett, és tudomást se vesz egymásról. Két évszázad gyűlölködése és elfelejtett (jelképesen az elegyes kitalációkkal és füllentésekkel helyettesített) csatái után a konfliktus – talán csak időlegesen – eltompulni látszik. Helyét nem a kibékülés és az együttműködés vette át, hanem a tudatlanság és a közöny.
Tamás Gáspár Miklós
Ez az írás az Élet és Irodalom 2014. karácsonyi számában megjelent esszé módosított, bővített változata.
Transindex.ro 2015. augusztus 22.
Közeleg a vég a romániai magyarok számára is
Talán nem teljesen tanulság nélkül való, ha kicsit közelebbről megvizsgáljuk, hogyan sikerült Romániának egységes nemzetállammá válnia és mind jobban megközelítenie az idegennélküliség célját. Ezzel párhuzamosan felhívom a figyelmet Lucian Boia legújabb, Hogyan románosították el Romániát? című könyvére.
Boia bulvárgyanús történelmi elbeszélései olykor nekünk tetsző dolgokat mondanak, könyvei meg is jelennek magyar fordításban, a magyar médiumok pedig szokatlan érdeklődést mutatnak gondolatai iránt, s ugyanúgy értelmezik azokat, mint Boia romániai ellenfelei és kritikusai: Boia a magyaroknak játszik.
Előrebocsátom a következtetésemet: a multikulturalizmus diadalmas kisöprése Romániából olyan zsákutca, amelyről Bibó István adott jó jellemzést: a nacionalista hisztéria, amely eluralkodik a nemzeten, a nemzeti alkat (a politikai kultúra) torzulásával jár. Ez Gabriel Liiceanu szavaival: „belemerevedés az elképzeltbe”.
Nemcsak a területek elvesztése taszíthat hisztériába (amiről Bibó ír), hanem területi nyereségek is, ha egyneműsítő önkény forrásaivá válnak. Boia ezt látszik igazolni a románokat (s remélem a magyarokat is) fölöttébb bosszantó esszéivel.
A román történelem a megkésettség története.
A román fejedelemségek nagyon későn, a XIV. században alakulnak ki, utolsóként a számottevő európai hatalmak közül. Ezt az államalakulási folyamatot a végtelen instabilitás jellemzi. Kurta uralkodói szakaszok váltogatják egymást, voltaképpen minden szabályszerűséget – elsősorban a dinasztikust – nélkülözve.
A halmozódó lemaradás(ok) leküzdésére 1859-ben ad először lehetőséget a két román fejedelemség, Havasalföld és Moldova egyesülése; de még inkább a román királyi dinasztia általános stabilitást nyújtó és eredményes modernizációs szakaszt elindító megteremtése, 1866-ban. E sikerek perdöntő előfeltétele a világtörténelmi konjunktúra, ezért a végső számadásnál a román nemzeti tudatra túlkompenzációs, mítoszképzési kényszer nehezedik.
Románia legnagyobb tehertétele a modernizációs szakasz. Nagy-Románia létrejöttével újabb kényszerpályák keletkeznek. Erdély bekebelezése a regáti román politika célkitűzése volt, de nem feltétlenül vette figyelembe az erdélyi románok aspirációit,
akik csak 1914-től kezdve kezdtek el gondolkodni Erdély elszakításán. Előtte – s ezt hangsúlyozza füleinknek oly kedves módon Boia – az opciók még teljesen nyitottak voltak.
1916-ban a román királyság titkos megállapodást kötött Franciaországgal és Oroszországgal, melyben a háborúba lépésért cserébe ígéretet kapott Erdély annektálására. (Ezzel szemben veszítettek azok, akik a német szövetséget szorgalmazták, és Besszarábia bekebelezését tartották elsődlegesnek.) 1916-ban Woodrow Wilson a háború és a háborúskodás örök lezárásának tervén, az önrendelkezés elvének meghirdetésén dolgozott, miközben a csatatéren eleve megpecsételődött ezen eszmék sorsa.
1918. december 1-jén a románok gyulafehérvári egyesülési gyűlése (békemenete)
a háborús zsákmány birtokbavétele volt a bukott önrendelkezési elv nevében. Sem a demokráciához, sem az etnikai elv érvényesítéséhez nem volt ennek köze,
és a trianoni szerződésen sem múlott már semmi. A modernizációs kihívás elviselhetetlenné vált. Immáron három olyan régiót kellett egy állam területén összehozni, amely még az előző, kisebb és mégiscsak homogénebb állam kulturális, társadalmi, gazdasági különbségeit sem küzdötte le.
A modernizáció mindkét szakasza, az 1867-től 1918-ig tartó első és a két világháború közötti második is tele van ellentmondásokkal, hisz ezek alkotják lényegét. Ezek közül egyet érdemes kiemelnünk Boia alapján: a falu-város megosztottságot, ami aztán számos további, megoldhatatlannak látszó problémát szül, és végső soron a vasgárda, a sajátos román fasizmus hallatlan intellektuális sikeréért is felelős.
A királyi, regáti Románia 1912-ben agrárország: a városiasodás foka 18 százalék. Város és falu között azonban éles etnikai különbségek is megjelennek, éppen a modernizáció folytán, hiszen a „megélhetési bevándorlókra” a kereskedelemnek, a kisipari termelésnek, a szolgáltatásoknak óriási szükségük van, s így a városok nagy számban vonzzák őket. Az 1899-es népszámlálás szerint a román fejedelemség 92,15 százalékban román nemzetiségű, de a városokban a románok aránya csak 68,59 százalék, Moldovában mindössze 54,55 százalék.
Az „idegenek” között Moldovában az állampolgárság nélküli zsidók aránya a városokban majdnem 40 százalék. Nem ritkák azok a városok sem Moldovában, ahol a zsidók abszolút többségben vannak, például a fővárosban, Iasi-ban.
1912-ben Bukarestben a román etnikumúak aránya 70 százalék körül mozog, de bizonyos szakmákban az „idegenek” túlsúlya meghatározó: fogorvosok, szakácsok, kereskedők és szolgálók körében az „osztrák–magyarok”
vannak többségben, és a többi foglalkozási ágban is jelentős a jelenlétük. (Nem teljesen alaptalan tehát az a népi hiedelem – hiszen minden mítosznak van reális alapja –, hogy a századfordulón Bukarest volt, Budapest után, a második legnagyobb „magyar város”. Itt kell felhívnom a figyelmet Hencz Hilda fantasztikus könyvére, a magyar Bukarestről – jó volna magyarul is olvasni.)
1918 Romániát, legnagyobb történelmi szerencséjének pillanatában, „növekedési válságba” sodorja. Ez az a realitás, amivel szembe kellene nézni, viszont ehhez az anyagi, gazdasági, intézményi és főleg a kulturális képességek (különösen Erdély vonatkozásában) hiányoznak. A szerencse, ha váratlanul ér, tönkretesz, mondja Machiavelli. A liberális többséggel megszavazott új alkotmány 1923-ban kimondta, hogy „Románia egységes nemzetállam”, jóllehet ettől még beláthatatlanul messze volt Nagy-Románia multikulturális valósága.
Az óromániai politika azonban – a transzszilván regionalizmust szorgalmazó románokkal is ellentétben – heves központosításba kezd,
és az új intézményeket Óromániából származó káderekkel és kimustrált politikusokkal tölti fel. 1938-ban maguk a románok is tiltakoznak egy memorandumban a románokat is el(ó)románosító, balkanizáló politika ellen. Ám ahogy Ferenc József nem fogadta 1898-ban a román kisebbségi jogokat követelő, az erőszakos magyarosítást felpanaszoló „memorandistákat”, úgy most sem fogadta őket a román király, II. Károly, aki épp a királyi diktatúra bevezetésével foglalatoskodott, ami megalapozza a következő 60 év önkényuralmi hagyományát.
A felemás demokrácia intézményei is, de főleg a saját tulajdonnal rendelkező egyházak, a felekezeti oktatás, a civil szervezetek – egyszóval: autonómiák – és az „idegenek” kezén lévő vállalkozások még sikerrel ellenállnak a regionális különbségeket csak üggyel-bajjal leküzdő románosításnak.
A magyar lélekszám legnagyobb vesztesége a 200 000 megélhetési kivándorló.
A teremtés messianisztikus indulata vezérli és vallásos áhítat lengi be a kulturális egyesítés misszióját, ami a Nagy-Románia létrejötte utáni új nemzedéket hajtja.
Világos volt, hogy valódi politikai aktivitás nélkül a kulturális teremtés megmarad puszta intellektuális játszadozásnak. A politikus és népi próféta Corneliu Zelea Codreanu, a vasgárda és a Szent Mihály Arkangyal Légiósai mozgalom megteremtője elbűvölte a harmincas évek ifjúságát, amely megterhelte őt mindenható hatalommal, hogy a kulturális küldetést politikailag véghezvigye. A légió aszketikus, harcos szerzetesrend volt, közvetlen kapcsolatban a nemzeti megváltással, viszont intellektuálisan jelentős mozgalommá a harmincas évek értelmisége tette.
A fiatal román értelmiség legjobbjai, gyakori párizsi és berlini tartózkodásuk idején, vigyázó szemüket a román parasztra vetették. Olyan kulturális minta kidolgozásán fáradoztak, amely képes meghatározni a mélyrománságot, s ezzel egyesíteni, ami csak formailag volt egyesültnek tekinthető, azaz létrehozni Romániát. Romániának egyik pillanatról a másikra naggyá kellett válnia, regionális hatalommá, miközben évszázadokon keresztül nagyhatalmak kénye-kedvének kitett, periferikus, balkáni országocskák voltak, amelyekből hirtelen Nagy-Románia lett.
A két világháború között létrehozták az ideológiát, a ’48 utáni kommunizmus s kivált a ’65 utáni posztsztálinista Ceausescu-rendszer sikerre vitte az „egységes román nemzetállamot”. Csakis egy önkényuralom volt képes a valamiféle kóros elváltozásnak tekintett multikulturalizmust a gyökereinél kezelni. A két világháború közötti központosítást hatékony államosítás egészítette ki, aminek célja az iparosítás és ezzel együtt a városi lakosság számának felduzzasztása, a földművelő munkássá alakítása.
A hajdani mélyromán paraszt átváltozik folklorisztikus álparaszttá, az életformák meg egységesülnek a kiszolgáltatott, szegény, városi munkás valóságában. Ha nem is lesz mindenki román érzelmű, de mindenki románul él. A multikulturalizmus lebomlását a kivándorlás teszi teljessé. Ceausescu németeket ad el az NSZK-nak (kivándorlási útlevélért cserébe fizet az anyaország). 1992-re már csak közel 9000 zsidó, 120 000 német maradt Romániában, és a magyar lakosság aránya is szinte megfeleződött. Az 1930-as 10 százalékról a 2011-es népszámlálás adatai szerint 6,5 százalékra csökkent.
A fogyatkozás újabb nagy hullámát az 1987–2004 közötti „megélhetési kivándorlók” teszik. Számukat 180 000 főre becsülik.
Ez a Trianont követő kivándorlás nagyságrendje. A románok azonban mindettől nem lettek boldogabbak. A mind kisebb etnikai diverzitás mind nagyobb nacionalizmussal és páratlanul sok népzenei tévécsatornával párosul. Itt visszatérhetünk Lucian Boiához, akiről azt mondtam, hogy mintha Bibóhoz írna történelmi illusztrációt.
A bibói „hisztériát” Boia így írja le: „Nemzedékek sora nevelkedett egy árnyalatok nélküli nacionalizmus szellemében, egy olyan történelem igézetében, melyben a románoknak mindig igazuk volt, tévedni pedig mindig »mások« tévedtek; olyan történelem ez, mely »gyanúsan« egységes és egy olyan eleve a románságnak »elrendelt« térben zajlik, melynek ismertető jegye az egységesség, amit egy olyan nép alakított ki, amelyiknek tagjai a nagy célokban mindig egymással szolidárisak voltak.”
Az a nép pedig, melytől sohasem állt távol „idegen” minták követése (lett légyen szó a zsarnokság keleti, görög, török mintáiról, avagy nyugati, francia, német mintákról), most hajlamos az „idegenre” mint valami gyanúsra tekinteni. És persze azokra a román értelmiségiekre is, akik „idegen” mintákat követve a románok romántalanításának titkos ügynökei – s persze sokak szemében Lucian Boia is közéjük tartozik.
A szomorú következtetés az, hogy itt érnek véget a történelmek. A romániai zsidóké – az egykori zsidó többségű Jászvásár ma már teljes mértékben román –, a németeké – hiába Klaus Iohannis államfő sikere, az egykori német többségű városokból a németek már eltűntek –, de
közeleg a vég a magyarok számára is.
2032-re egymillióra apadhat a számuk, de az egykori erdélyi fővárosban, a magyar többségű Kolozsváron már 20 százalék alatt van az arányuk. Így a multikulturális Romániának is hamarosan végleg befellegzett. S jóllehet ilyen esetekben a kulturális adaptációs kényszer sokat enyhül, de ezzel együtt egy nemzet elveszítheti megújulási, kreatív képességeit is.
Bretter Zoltán
Népszabadság2015. szeptember 18.
Megszállás több szakaszban
Lucian Boia történész méltán vívta ki elismerésünket. Valamennyi történelmi vonatkozású könyvét (és nem kevés ilyen fűződik a nevéhez) könnyed előadásmódban, beszélgető stílusban, a tudós elme szerénységével írta meg, ugyanakkor azzal a legfőbb erénnyel tisztelhető, hogy ragaszkodik a történelem objektív megközelítéséhez. Ami a mindmáig tetten érhető mítoszalkotó román történelemírást figyelembe véve nem is olyan természetes.
Legfrissebb könyvét (Cum s-a românizat România, Hogyan románosodott el Románia, Humanitas Könyvkiadó, Bukarest, 2015) a Volt Politikai Foglyok Szövetsége éves országos közgyűlésének könyvstandján vásároltam meg.
A címet én úgy fordítanám (bár lehet más fordítása is): Hogyan vált románná Románia. A magyar küldöttek számára érdekesnek tűnő könyv vásárlása alkalmával jegyezte meg lebecsülően egy román bajtársunk: „ostobaság”. Bizony nem az, mert valamennyi megállapítását számokkal dokumentálja. S ezek a számok nemcsak az „elfogult” magyar forrásokból származnak, hanem a mindenkori román statisztikai adattárakból, hivatalos népszámlálási kiadványokból.
A nem terjedelmes kötet címe pontosan jelzi a könyv mondanivalóját. A két – a Kárpátok ívén túli – fejedelemségből előbb Romániává váló, majd kiterjedésében, népességében mindössze alig fél évszázad alatt egyre gyarapodó állam, minden ellenszenvünk ellenére csodálatra késztethet. Persze minket kevésbé érdekel Dobrudzsa vagy Bukovina, Besszarábia a maga török, tatár, bolgár vagy szláv, zsidó népességével, akiket – akárcsak az erdélyi magyarságot az 1923-es román alkotmány szellemében, az „egységes, nemzeti” államként meghatározott Romániában – többé-kevésbé erőszakosan megfosztottak identitásuktól, mégis együtt érezhetünk a vallásukat, nemzeti hagyományaikat addig békésen ápoló nem románokkal.
A királyi Románia számára az első világháború hozta meg azt az egyedüli lehetőséget, hogy a győztes nagyhatalmak ki nem mondott hátsó (gazdasági) szándékaival egyetértésben, a magyar állam rovására megszerezze Erdélyt és a Bánságot. A népesség helyzete ekkor az 1910-es magyar népszámlálás adatai ismeretében úgy festett, hogy az erdélyi románság kis többséget (az összlakosság 53,5 százalékát) alkotott a Romániának ítélt magyarországi területen. Ehhez képest a magyarság 31,6 százalékot, a magukat magyarnak valló zsidók 3,5 százalékot, a német ajkú lakosság 10,7 százalékot képviselt.
Lucian Boia elismeri, hogy az erdélyi románok egy része szintén nem lelkesedett az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések miatt. Nyilvánvaló volt ugyanis a Regát és Erdély közötti óriási civilizációs és gazdasági különbség. A háború győztes, brit és amerikai döntőbírái fel is vetették a független Erdély létrehozásának a lehetőségét. Erre azonban nem került sor, és amint azt előre lehetett látni, Erdélyt ellepték a regáti román tisztviselők, állami alkalmazottak, tanítók, tanárok, kiszorítva állásukból a román nyelvet nem ismerő alkalmazottakat.
A reménytelen helyzet miatt ekkor kezdett csökkeni létszámában az erdélyi magyarság, akik közül sokan Magyarországra menekültek, emiatt az erdélyi magyar városok nyelvi képe hamarosan változni kezdett. Ekkor például Kolozsvár 60 808 lakosa közül mindössze 7 562 volt román, sőt az 1930-as népszámláláskor a 100 844 lelkes kincses városban 47 689 magyart, 34 895 románt és 13 062 zsidót számoltak össze (utóbbiak tulajdonképpen a magyar műveltség és beszéd révén magyarnak számítottak).
Az 1940-es, második bécsi döntéssel Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély valamennyire megállította a magyarság elmenekülését és beolvadását. Az ezt követő párizsi szerződés azonban visszaállította a román közigazgatást, és ennek nyomán immár megállíthatatlanul, előbb lassan, majd egyre gyorsabban – különösen az 1989-es fordulat után – évente több tízezerrel csökkent a magyarság népessége Romániában. Amelynek aránya ma már csak 6,5 százalékos, és sajnos egyre fogy, megállíthatatlanul.
Ma már kiterjedt világunk is vonzza fiataljainkat, időseink pedig követik őket vagy kihalnak. Így a valamikori Erdély egyre inkább kezdett a régi Regát színvonalára süllyedni: a magyarellenes akciók hol nyíltan, hol lappangva egyre gyakoribbak, a korrupció és a folyamatos hazugság állami szintű lett. A gazdasági elesettség és a tehetetlenség mondatja Boiával a könyv zárószavaiban: „Miközben bővült ismeretük a világról, a forradalom utáni, új nemzedék, akárcsak a románok milliói, képesek lesznek összehasonlítani és megítélni Romániát, és ez által alkalmasakká válhatnak arra, hogy az ország társadalmát rendezettebbé, tisztességesebbé és hatékonyabbá tegyék.”
Ez persze nem biztos. Mégis van rá remény.
Lucian Boia: Hogyan románosodott el Románia, Humanitas Könyvkiadó, Bukarest, 2015
Krónika (Kolozsvár)2015. október 17.
Kádár Gyula: Mire /nem/ alkalmas a történelem?
A románok több nemzedéke propaganda-történelmet tanult. Spiru Haret közoktatási miniszter egy 1897-ben keltezett körrendeletében megköveteli a román gyermekek hazafias nevelését. Megjegyzi: nem baj, ha túlzásba esnek, fő, hogy a gyermekekben tudatosodjék, a román a legvitézebb és legelőkelőbb nemzet e tájakon. 1906-ban egy konstancai iskolaigazgató a nemzetiségi iskolák legfőbb feladatának a más nyelvű, kultúrájú, nemzetiségű gyermekek románná asszimilálását tartja. Sokak szerint a nemzetiségek beolvasztása ma is román nemzeti érdek.
Az elmúlt években egyre több román értelmiségi, köztük történész ismerte fel, hogy a történelemoktatás tartalmán és szellemiségén változtatni kell, mivel a dicső történelmi múlt hiányát mítoszokkal terhelt történelemtanítás pótolja. A káprázatos és a valós történelem közti ellentmondás skizofrén lelkiállapothoz, nacionalista, sőt soviniszta gondolkodásmódhoz vezet. Egyre többen gondolják, hogy ezen változtatni kell. Lucian Boia történész rámutat, a román nép nem jobb és nem rosszabb, mint más népek, de alsóbbrendűségi érzés gyötri, amely átcsap felsőbbrendűségibe. A betegesen nacionalista gondolkodás a hajdani marginális történelemben gyökerezik. A román nép hosszú századokon keresztül kis tartományi államocskákban és más országok, birodalmak keretében, függőségében élt. A nagyhatalmak az önálló független román államot csak 1878-ban ismerik el. A dicső történelmi múlt hiányát nehéz elfogadni, ezért ma is elsöprő többségben ragaszkodnak a kitalált történelem oktatásához. A kultúra politikai irányítói féltékenyen őrködnek eme eszmeiség fölött. Példaként említem Puiu Haşotti történészt és régészt, aki 2012-ben művelődési miniszteri minőségében állíttatja le a tatár–kun eredetű Basarab dinasztiához tartozó havaselvi vajdák származását eldöntő DNS-vizsgálatok elvégzéséhez szükséges régészeti feltárásokat. Úgy gondolja – ha nem is mondja –, hogy az első román vajdaság megalapítása 1330-ban a kun–tatár származású Basarab által ősiség szempontjából mindössze 685 éves román államiságot igazol, ezért nem érdemes foglalkozni vele. A 2500 éves dákoromán ősiség mint történeti jogforrás hasznosabb. A latin származás elméletének kidolgozói – az Erdélyi Iskola jeles képviselői – által megteremtett történelem mint történeti jogforrás mindig jó szolgálatot tett. 1791-ben, 1848-ban a románok jogköveteléseihez, 1918-ban Kelet-Magyarország (Erdély) elszakításához szolgált történelmi érvekkel. Trianon után az ősi földre hivatkozás a jogfosztás eszközévé vált. A szeptember végi felmérés szerint a nacionalista szellemiségben nevelt románok többsége a nemzeti kizárólagosság híve. A romániai lakosság 72,2 százaléka utasítja el a székelyek autonómiaigényét, egy részük közömbös, alig fél százalékra becsülhető azok aránya, akik e kérdésben demokratikusan gondolkodnak. Az említett felmérést összehasonlítva a korábbiakkal megállapítható, hogy egy maréknyi román értelmiségi már el tudja fogadni a székelyek autonómiához való jogát. Sabin Gherman, Tudor Duică és mások törekszenek a magyarok, németek és más nemzeti kisebbségek Erdély, illetve a román nép történetében betöltött pozitív szerepének népszerűsítésére. Tudják, hogy az együttélés alapja Erdély valós történetének ismerete és a kölcsönös tisztelet.
Balkáni gyökerek
A dákoromán elmélettől nagyon messze áll a történeti valóság, a románság balkáni származása, amin semmi szégyenleni való nincsen. El kell fogadni, hogy a románok többsége még a 12. században a Balkán-félszigeten élt, és ott tért át az ortodox hitre. Ezért kötődnek – a középkorban és részben a 19. század közepén is – szorosan a balkáni főegyházakhoz. A bulgáriai románok a bizánci császár parancsára 1020-tól vallásilag az ohridai érsekséghez tartoztak. A Szerbiában élőkről mintegy 40 szerb adománylevél számol be. Štefan Milutin szerb király 1230 táján egyik adománylevelében leírja a „vlachok törvényét”. Az adománylevelekből megtudhatjuk, hogy a románok jelentős tömege az albánok szomszédságában él. Csak egy példát említek, ma is román néven ismerik, s Durmitornak nevezik a Szarajevótól északra emelkedő 2528 méter magas hegycsúcsot.
A románok vándorlása a Balkán-félszigetről, a Dunától északra már a második évezredfordulón megkezdődik. Nagyobb számban csak a nagy tatárjárás (1241) után telepednek le a szétzúzott nomád kun állam területére. A helyben maradt római katolikus kun vezetőréteg szívesen fogadja a betelepedőket. 1227-ben alapítják a kunnak nevezett milkói püspökséget, a szörénytornyait 1247-ben. E püspökségek hívei a kunokon kívül még a Havaselve területén élő magyarok és szászok is. Egy bő évszázad múlva – az egyre nagyobb számban érkező ortodoxokkal való együttélés eredményeképp – a kunok vallást és nyelvet cserélnek. Az első ortodox püspökséget – a Dunától északra, Havaselvén – 1359-ben alapítják. Első püspökük a konstantinápolyi pátriárka által küldött Hyakinthos, aki felveszi az Ungrovlachia püspöke címet. E megnevezés állandósul, megkülönböztető jelző, hogy ne tévesszék össze a Dunától északra, a Magyarország (Erdély) szomszédságában szervezett új Valahiát (Havaselvét) és a thesszáliai Valahiát (Moglenet).
A románok Erdélyben
A 13. század második felében az első román közösségek lélekszáma csekély, de fél évezredes, folyamatos migrációjuk után – a 18. század derekán – már Erdély többségét alkotják. A román lélekszám emelkedése nyomon követhető a településnevek vizsgálatával. Kniezsa István kutatásai nyomán tudjuk, hogy Erdélyben az 1300-ig említett helynevek 83 százaléka magyar és 0,6 százaléka román. Az 1400-ig lejegyzett 1757 névből 1355 magyar (77 százalék) és 76 román (4,3 százalék), és kis számban szláv, besenyő, német, török, valamint ismeretlen eredetű. Makkai László történész szerint a románok a szlávok, a magyarok és a németek után érkeznek Erdélybe, ezt bizonyítja a román eredetű víznevek hiánya. Pedig vízneveink még egy kisszámú török nyelvű népesség emlékét is őrzik: Barót, Barca, Brassó, Tatrang, Zajzon.
Az erdélyi románok első említése 1247-ből származik, amikor a magyar királyi kancellária megemlíti az „olacus”, az „olachus” nevű közösségeket. A történetírásban még mindig zavar uralkodik, mert a balkáni vlachokat (románokat) összemossák a karluk-török blak néppel. Az első román csoportok telepítését, migrációját a kun kenézek, településvezetők szervezik. Kezdetben csak királyi birtokra telepedhetnek, ezt bizonyítja egy 1293-ban keltezett oklevél, melyben III. András parancsba adja, hogy gyűjtsék össze azokat a románokat, akik magánbirtokra telepedtek, és vigyék őket a Székes folyó (Gyulafehérvár) melletti királyi uradalomba. Nagy Lajos királyunk 1365-ben engedélyezi a románok magánbirtokra való telepítését is. A legnagyobb román közösség 1334-ben érkezett Erdélybe. Bogdan vajda népét a kalocsai érsek felügyelete alatt telepítik le kilenc hónapig tartó vándorlás után a máramarosi magyar királyi birtokra.
A románok migrációja a következő századokban is töretlen. Az 1495/45-ös törvénycikk egyértelműen kimondja, hogy Erdélybe a betelepedés „a királyi felség s a királyság ama végvidékeit igazgató” vezetők „hívására és biztosítékára” tervszerűen és kedvezményekkel bátorítva történik. Egy 1567-ben keltezett magyar királyi kamarai jelentés beszámol arról, hogy hegyvidéken élő románok „nem lekicsinylendő számú állatot tartanak”. Az esztergomi érsek, Verancsics Antal még mindig úgy tudja, hogy a románok „nyílt helyeken ritkán lakók, többnyire hegyekben és erdőkben húzódnak meg állataikkal együtt”. Akárcsak az őshazában, a Balkánon, a románok Erdélyben (is) minden száz juh után egy juhval és egy báránnyal adóznak.
A magyar földesurak templomokat építenek a birtokaikon létesült ortodox települések lakóinak. Az ortodox papokat a 14. század végétől kezdve Hunyad megye Prislop apátja szenteli fel. Máramarosban a körtvélyesi (Peri) monostorapát, míg a moldvai vajdák által alapított egyházak számára a moldvai Suceava metropolita. Erdélyben az első ortodox püspökséget Gyulafehérvár székhellyel 1574-ben alapítják. Báthori István erdélyi fejedelem a Tordán tartott októberi országgyűlésen ismerteti el a görögkeletiek püspökválasztási jogát. A püspökszentelésre Havaselvén és Szerbiában kerül sor. A független erdélyi ortodox egyházat 1864-ben Nagyszeben székhellyel hozzák létre, ekkor alakul meg a karlócai szerb érsekségtől független erdélyi érsekség. Jancsó Benedek, Szabó István becslései és egy 1712–13-ból származó kormányhatósági felmérés szerint a románok ekkortájt Erdély népességének egyharmadát alkotják. Lélekszámuk 1740 és 1760 között ugrásszerűen megnő, megduplázódik, a románság Erdélyország legnagyobb lélekszámú népe lesz. Ez azzal magyarázható, hogy a két román vajdaságból a kegyetlen fanarióta elnyomás miatt fokozódik a bevándorlás. A ragályos betegségek és a háborús dúlások nagyobb mértékben pusztítják a síkvidéki magyarságot. A ragályos betegségek méreteire példaként: Háromszéken az 1717 és 1719 között dühöngő szárazság, éhínség és pestis miatt a lakosság fele elpusztul.
Ki volt itt hamarabb?
Megállapítható, hogy Erdély a magyar és a román nép közös tulajdona. A magyarok a történeti, a románok az etnikai jogra hivatkozva formálhatnak igényt a Móricz Zsigmond által Tündérkertnek nevezett hazára. Ha pártatlanul formálunk véleményt, egyértelmű, hogy külön-külön egyik nép sem birtokolhatja úgy, hogy a másikat elnyomja. Jelenleg a román nacionalisták, kisajátítva Erdély történelmét – az imaginárius őstörténetre, valamint a magyarok évezredes elnyomására hivatkozva – jogosnak tartják a magyarság elnyomását és törvénytelennek a magyarok jogos követeléseit. Erdély két népének egyenlőséget csak alaposan átgondolt törvényekkel, közösségi jogokkal – helyi, kulturális és területi autonómiák révén – lehet biztosítani. Október elején a székelyföldi román civil szervezetek marosfői gyűlésén Mircea Duşa védelmi miniszter kijelenti, hogy Romániában nincs helye az autonómiának. A szélsőséges nacionalisták attól tartanak, hogy politikai következményei lehetnek, ha elismerik, hogy Erdélyt a magyarok jóval korábban lakták, mint a románok. Lucian Boia professzor például úgy gondolja, hogy fölösleges a történeti jogkeresés. „Mi történnék – teszi fel a kérdést –, ha megtudnók, hogy a románok a szlávok után jöttek ide?” Válasza: semmi nem történnék, mert az erőszakos határmódosítás könnyen talál történelmi ürügyet. A nemzetközileg elfogadott államhatárok védelme nem a történelemoktatás feladata. Utódainknak nyugodtan el lehet mondani az igazat.
A szerző utolsó írása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. november 24.
Románia és a „magyar elem”
Hogy a hazai primitív nemzeti elnyomás még keserűbb legyen számunkra, azt is megértük, hogy fiatalabb vagy idősebb román történészek, nem tudván elviselni a hazudozást, a tudományos történeti adatokat pakolják ki az asztalra. Amúgy százötven éve a hamis nemzettudat kialakítása és fölpuffasztása érdekében a román történészek és a nemzeti mitológia konyhaművészei olyan iramban gyártják a hamis „dokumentumokat”, mint manapság Törökországban a szír útleveleket.
Lucian Boia legújabb könyve, a Románia elrománosodása (Koinonia Kiadó, Kolozsvár, 2015, fordította Rostás-Péter István) előző, valóságot föltáró könyveinek csapásán halad. Igen kockázatos az út, bozótos, ám a külföldeken is számon tartott történészt már nem lehet elhallgattatni.
Az első világháború utáni új Európa és a párizsi békeszerződés (nekünk Trianon-diktátum) rettenetes következményeit épp ezekben a hónapokban, majd években (!) szenvedi a Közel-Kelet beözönlésével Európa. Ez lett belőle, és sok háború. Lucian Boia igazságtalannak tartja Trianont. Ami az 1918. december 1-jei gyulafehérvári „nemzetgyűlést” illeti, kijelenti, hogy Erdélyre Romániának nem volt történelmi joga.
Nála egy fejezetcím így hangzik: Történelem, ideológia, mitológia. Ezt nevezhetjük történelmi boszorkánykonyhának. És kimondja: Erdélyben a románok 1918-ban jobban örültek volna az autonómiának is Románián belül, és jobban egy föderatív Habsburg-monarchiában is, ugyanannak. Kijelenti, 1918-ban az összerántott népgyűlés nem pótolhatta a népszavazást. Ugyanis az erdélyi románok nem voltak ott jelen, s nem is akartak „egyesülni”. Az 1916-os erdélyi román betörést Boia árulásnak nevezi!
Távol áll tőlem, hogy a fordító munkáját illetéktelenül vizsgálnám. Rostás-Péter István nagyszerű munkájában néhol lábjegyzeteli a más fordítási lehetőséget. Ám én a címet első olvasáskor is „módosítottam” magamban, ilyenre: Románia elrománosítása. Ugyanis ez az elrománosítás mai napig is tart, mesterségesen, kar- és államhatalmi szinten. Mindezt magas szinten, népszámlálások számtalan (hamis vagy valós) adataival is bizonyítja a könyv.
Viszont 1859-ben még nem is volt Románia, csak Egyesült Fejedelemségek. A népszámlálások idején viszont csak állampolgárságuk és vallásuk szerint írták össze a lakosokat, nemzetiségük és anyanyelvük szerint NEM. Így sikkadnak el százezrek a magyarság, a zsidók, no meg a többszázezres cigányság körében. „Nagy-Románia átveszi az ó-királyság (fejedelemségek) centralizáló filozófiáját; szó sincs a régiós (nemzetiségi – Cz. Z.) sajátosságok tiszteletben tartásáról. Ezek az egyénítő jegyek mégis léteznek...” – írja a történész.
Boia úgy is fogalmaz, hogy a románok nem mindannyian ugyanazt a Romániát akarták. Megállapítása valós abban is, hogy az erdélyi, bánsági és másmilyen Kárpát-medencei románok közelebb álltak a nyugati, európai civilizációhoz, mint Olténia, Havasalföld. Na, hogyan is lehetett „annyi szerencsés fordulat” után (Boia és más román történészek megfogalmazása – Cz. Z.) egységes nemzetállamot elképzelni, mely ma is benne van tételesen az Alkotmányukban? És jött az „akcióprogram”: új román elemi iskolák és templomok létesítése, az „elnemzetietlenített” románság közhivatalokba való kinevezése, betelepítések, elsősorban Székelyföldön.
1935-ben jött az elképzelés és a valóság Sabin Manuilă fejéből: „A nyugati határ kérdését ennek a határnak 100 kilométeres körzetben való megtisztításával lehet megoldani, amit nem lehet másképp elképzelni, mint a magyar elem kiirtásával.” Eleddig sosem létezett román falvakat hoztak létre a határon, betelepítésekkel. Erre jött még a Ceaușescu-féle „zárt város” fogalma is, Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad területére magyar nem költözhetett az 1960-as évektől, csak román. És ama központosítás ma is tart, az erdélyi, székelyföldi románok követelik szabadságjogaikat, mint kisebbségiek! Mindez nem cinizmus, hanem teljes nemzeti elnyomás, beolvasztás, a „magyar elem” kiirtása.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely