udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
143
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-120 | 121-143
Névmutató:
Gherman, Sabin
2003. december 15.
Dec. 14-én tartották Kolozsváron, a Magyar Színházban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) alakuló ülését, amelyen a négyszáz megválasztott küldöttből 373-an vettek részt. Tiszteletbeli elnökké és egyéves mandátumra elnökké választották Tőkés László királyhágómelléki református püspököt, megszavazták a 8 alelnökből, a 8 jegyzőből, valamint az EMNT és a Székely Nemzeti Tanács elnökéből (dr. Csapó I. József) álló Állandó Bizottságot. Az alakuló ülésen a magyarországi ellenzéki pártok, a FIDESZ és az MDF képviseltette magát, illetve több civil szervezet, közöttük a Magyarok Világszövetségének a hivatalos küldötte is jelen volt. A küldöttek megfogadták: legjobb tudásuk szerint szolgálják az autonómia ügyét. Szilágyi Zsolt, a Kezdeményező Testület ügyvivő elnöke beszámolójában az EMNT megalakulásához vezető út különböző állomásait ismertette, amely a Szatmárnémeti Fórummal vette kezdetét, majd folytatódott Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, és végül Sepsiszentgyörgyön, ahol megalakult a Székely Nemzeti Tanács. A Székely Nemzeti Tanács 156 küldöttel érkezett, emellett valamennyi kistérségi fórum küldöttsége is eljött Kolozsvárra. Szilágyi Zsolt bejelentette az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulását. Tőkés László kifejtette, hogy Kolozsvár tíz év alatt, 1992 és 2002 között több magyar veszített, mint amennyit Mohácsnál veszítettünk. Sabin Ghermanra utalva kijelentette, hogy torkig vagyunk azzal a régi Romániával, amely trianoni vállalásaiból semmit nem teljesített. Tőkés szerint az RMDSZ vezetői hibás utat választottak, amivel az egész romániai magyar közösség létét veszélybe sodorták. A romániai magyarság helyzete annak ellenére rosszabbodik, hogy az RMDSZ együttműködik a román kormánnyal. Tőkés László bírálta az RMDSZ médiamonopóliumra való törekvését is, amelynek intő példája, hogy az új erdélyi magyar tv-adó a szócsöve legyen. Szerinte a régi Magyar Népi Szövetség és a mai RMDSZ közötti hasonlóság kísérteties. A románok rájöttek, hogy a magyar törekvéseket, az erdélyi magyarság jogos igényeit magyarokkal lehet a legkönnyebben leszereltetni. A püspök úgy fogalmazott, a határmódosítás egyetlen alternatívája az autonómia. Ennek megvalósításához arra is szükség van, hogy az egykoron RMDSZ-keretben elképzelt román-magyar kerekasztalt hozzanak létre, ahol párbeszédet folytassanak az autonómiaigényről. Toró T. Tibor, az RMDSZ parlamenti képviselője, a Kezdeményező Testület tagja felkérte Tőkés Lászlót, hogy átmeneti időszakra, egy évre vállalja el az EMNT elnöki tisztségét. Dr. Csapó I. József, a Székely Nemzeti Tanács elnöke ezt követően az EMNT házszabály-tervezetét ismertette. A megszavazott tervezet szerint 9 szakbizottság fog felállni, ezek összetételére az Állandó Bizottság az EMNT következő küldöttgyűléséig terjeszt majd elő javaslatokat, amikor a házszabállyal kapcsolatos módosításokat is megvitatják majd. Az Állandó Bizottságba a következő tagok kerültek be: Szász Jenő, Sánta Imre, Borsos Géza, Fodor Imre, Árus Zsolt, Izsák Balázs, György Attila, Tulit Attila, Boros Zoltán, Pécsi Ferenc, Toró T. Tibor, Szilágyi Zsolt, Borbély Zsolt Attila, Mátis Jenő, Szabó László és Hantz Péter. Az EMNT-nek nyolc alelnöke és nyolc jegyzője van, a SZNT elnöke és az EMNT elnöke pedig szintén szavazati joggal vehet részt az Állandó Bizottság ülésein. A legrövidebb időn belül véglegesítik az autonómiatervezetet. Dr. Csapó I. József rámutatott: Aranyosszék, az egyetlen már elveszített székely szék intő példa kell hogy legyen, hogy nincs várakozásra való idő, cselekedni kell. A küldöttek határozatot és kiáltványt fogadtak el az erdélyi magyarság önkormányzásáról. Ebben leszögezték, hogy az Erdélyben őshonos magyar nemzeti közösség ragaszkodik évszázados autonómia hagyományaihoz, amely nem sérti Románia területi integritását és nemzeti szuverenitását: "kinyilvánítjuk igényünket a magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiája, a magyarok által többségben lakott települések sajátos jogállása, a többségben magyarok által lakott régiók autonómiája, valamint ezen autonómiaformák törvénybe foglalása és statutumai törvény általi jóváhagyása iránt. Kijelentjük ugyanakkor, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösség autonómiáját a demokratikus jogállamokban használatos eszközökkel, az Európa Tanács és az Európai Unió dokumentumaiban feltüntetett módon és elvek alapján, a parlamenti demokráciában érvényesülő eljárások révén kívánjuk elnyerni." Felkérték Románia parlamentjét, kormányát, az összes politikai erőt, a civil szféra képviselőit, a történelmi egyházakat, hogy a jogállam eszközeivel támogassák a romániai magyarság jogos igényének megvalósítását. Szintén felhívást intéztek a magyar országgyűléshez, a magyar kormányhoz és a magyar közélet összes szereplőjéhez, hogy a romániai magyarság szülőföldjén való megmaradása érdekében segítse az EMNT autonómiatörekvéseit. Dr. Újvári Ferenc leszögezte: az EMNT tulajdonképpen az RMDSZ egyik arculata. Pécsi Ferenc Szatmár megyei képviselő az EMNT fontosságát gyakorlati tényezővel magyarázta. Iliescu amerikai látogatása kapcsán Tom Lantos Bushhoz intézett kérését, miszerint kövesse figyelemmel a romániai restitúciót, illetve a kisebbségi jogok többi vetületét, azért nem sikerült a megbeszélések napirendjére tűzni, mivel az amerikai külügyminisztérium jelentése szerint Romániában a kisebbségek helyzete példásan alakul, ezt RMDSZ-források is megerősítették az amerikai külügyminiszter számára. Kövér László, a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség nevében szólt arról, hogy a magyar gazdaság mélyrepülésben van. Az EU-csúcson nem sikerült egyezségre jutni többek között arról sem, hogy az alkotmányba bekerülhessen a keresztény múltra, az Istenre való utalás. Kövér aggasztónak tartotta azokat a vélekedéseket is, miszerint 2050-re Magyarország lélekszáma 7,5 millióra csökken. Elképzelhető, mondotta, hogy milyen elszívó erőt jelent majd az évek során az anyaország a határon túli magyarság számára. Kövér László szerint, aki a magyarság nevében azt állítja, hogy az erdélyi magyarságnak nincs szüksége autonómiára, az a totalitárius rendszerek, a fasizmus és a kommunizmus nyelvén beszél. Az MDF nevében Bedő Ápád alelnök pártja támogatásáról biztosította az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit. Király Zoltán, az MVSZ alelnöke szintén üdvözölte a résztvevőket, és az elnökségnek átadta az európai alkotmány módosítására tett javaslatok többnyelvű iratcsomóját. Moldován Árpád Zsolt, a HHRF amerikai emberjogi alapítvány elnökének, Hámos Lászlónak az üzenetét olvasta fel. Az amerikai magyar emberjogi aktivista szerint fontos a világpolitikát meghatározó tényezőkre figyelni, és úgy tálalni külföldön a magyarság jogos igényét, mint amilyen sikerrel tálalják az azt elutasító országok ennek ellenkezőjét. A Bocskai Szövetség részéről szintén teljeskörű támogatásról biztosították az EMNT törekvéseit. Szőcs Géza felszólalásában arra intette a nemzeti tanács vezetőit, hogy óvakodjanak azon külső erők összeugratási szándékaitól. /Makkay József: A határmódosítás alternatívája az autonómia. Kolozsváron megalakult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 15./ Tőkés László sajtóértekezletén hangoztatta: a tanács az RMDSZ legjobb erőit szeretné bevonni ebbe a munkába. /Megalakult az EMNT. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 15./2004. február 3.
A Bánság regionális autonómiájáért folytatott küzdelemben Toró T. Tibor, a Temes megyei RMDSZ parlamenti képviselője mindenekelőtt Viorel Coifan liberális párti politikus támogatásában bízik. Toró Sabin Gherman sajnálatos módon máig nem engedélyezett Erdély–Bánság Ligáját, pontosabban a liga utódalakulatát is potenciális támogatónak tartja. Toró a számba vehető szervezetek között a Népi Akciót is megnevezte. "Smaranda Enache személye biztos záloga annak, hogy a kistérségi autonómia mihamarabbi megvalósítására irányuló törekvéseink visszhangra találjanak a Népi Akcióba tömörült román értelmiség körében" – fogalmazott. /Gurzó K. Enikő: Napirendre kerültek a bánsági autonómia-törekvések. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), febr. 3./2004. február 26.
Eckstein-Kovács Péter szenátor február 25-én tartott sajtótájékoztatóján elmondotta, több Kolozs megyei településen megfordult, többek között Tordaszentlászlón is, ahol az RMDSZ-es polgármesterek és alpolgármesterek találkozóján vett részt. Meggyőződött arról, hogy az utóbbi években ezek a tisztségviselők a közigazgatásban jól megállták a helyüket. Az általa vezetett Szabadelvű Kör február 27-én "Autonómia – a megvalósítás esélyei Romániában" címmel konferenciát szervez, amelyre meghívást kapott számos jelentős személyiség. A felkért előadók – Bakk Miklós, Csapó József, Varga Attila, Gabriel Andreescu, Dan Pavel és Sabin Gherman. /Köllő Katalin: Konferencia az autonómiáról. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 26./2004. április 29.
Máté András Levente az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének kolozsvári polgármester-jelöltje, jelentette be ápr. 28-án a területi szervezet választási bizottsága. Kónya-Hamar Sándor képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke bejelentette, hogy a szervezet a továbbiakban is rugalmas és nyitott a tárgyalásra bármilyen párttal, amely képes a kolozsvári magyar közösség érdekeit is képviselni, kivéve a Nagy-Románia Pártot (NRP). Az RMDSZ tárgyalási feltételi között szerepel a kolozsvári főtéri gödrök betömése, a Babes-Bolyai Tudományegyetem két magyar nyelvű karának, valamint a felekezeti elemi és általános osztályoknak a beindítása, a magyar közösséget sértő emléktáblák levétele, a háromnyelvű helységnévtáblák kitétele Kolozsváron, valamint a helyhatósági választásokon induló jelöltek kölcsönös támogatása megyei szinten. Eddig az SZDP-n kívül senki sem kereste meg az RMDSZ-t, és nem ajánlott fel semmilyen együttműködési formát, sem Smaranda Enache, sem Sabin Gherman. /Papp Annamária: Hivatalosan is Máté András Levente a jelölt. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 29./2004. május 19.
Molnos Lajos meggyőződése, hogy Kolozsvár magyarsága torkig van már a tizenkét éve tartó, magyarságellenes funarióta kényuralommal, és változást akar és azt akarja, hogy végre eltűnjenek a Főtér szégyengödrei, hogy lekerüljenek a magyarságot sértő, hazug szövegű úgynevezett "emléktáblák", hogy háromnyelvű névtáblája legyen Kolozsvárnak, hogy a polgármesteri hivatal alkalmazottainak 20%-a magyar legyen, hogy újabb és újabb utcák viseljék jeles magyar személyiségek nevét. Az a cél, hogy minél több magyar, RMDSZ-es tanácsos legyen a városi tanácsban, hangsúlyozta Molnos. Hozzátette, hogy a függetlenekre és a "zsebpártocskák" jelöltjeire (lett légyen szó akár Sabin Ghermanról, akár Smaranda Enachéról) leadott magyar szavazatok kárbavesznek. Ioan Rus az egyedüli a jelöltek közül, aki le tudja győzni Funart. /Molnos Lajos: Mit akarhat Kolozsvár magyarsága? = Szabadság (Kolozsvár), máj. 19./2004. május 26.
A Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett felmérés szerint Emil Bocra a kolozsváriak 37,7 százaléka szavazna, Ioan Rusra 30,8 százaléka, Gheorghe Funarra pedig 22,6 százaléka. A további sorrend: Smaranda Enache 3,4 százalék, Sabin Gherman 1,6 százalék, Viorica Ilies 1,5 százalék, Nicolae Bocsa 1 százalék, stb. Ami a pártokat illeti: NLP–DP szövetség 31,4 százalék, SZDP 21,2 százalék, NRP 15,5 százalék, RMDSZ 11 százalék, RHP 3,9 százalék stb. Az adatok ellentmondanak a korábbi felmérésnek. /B. T., Sz. K.: Konszenzus: Funar a harmadik. A kolozsvári magyarok 70 százaléka szavazna Rusra? = Szabadság (Kolozsvár), máj. 26./2006. július 26.
Sorin Mitu legújabb könyvét – Transilvania mea (Polirom Kiadó. Iasi) (A mi Erdélyünk) – fél évvel megjelenése után is vihar előtti csend övezi. 1999 őszén Sorin Mitu XII. osztályos történelemkönyvének bűnéül a román nacionalisták azt rótták fel, hogy lábbal tiporja a nemzeti érzelmeket. A valóságban kizárólag levéltári források alapján szertefoszlatta a román nacionalizmus rögeszméit. Végképp felháborította őket, hogy Sorin Mitu a nemzeti kisebbségeket nem jövevényeknek, hanem a románsággal egyenrangú sorstársaknak mutatta be. A lejárató kampányban maga Adrian Nastase, akkor az ellenzéki szocdemek első alelnöke készített vádiratnak beillő szintézist: a Cotidianul 1999. október 18-i számában háborgott a tankönyv ellen: „A tanulók öntudatát beoltja a magyar revizionizmus eszméivel, amelynek célja Erdély autonómiája és a Román Állam megcsonkítása. A fiatal nemzedék nem ismeri a magyar revizionizmus historiográfiai agresszióját, ezért a tankönyv téves eszméi könnyen befolyásolhatják.” Különösen veszélyesnek tartotta a roesleri tézist, miszerint a római uralom alatt és a népvándorlások során a dák nép kihalt, így az Ázsiából érkező honfoglaló magyarok a IX. században üres területre érkeztek, a románok csak azután vándoroltak be a Balkán-félszigetről. Adrian Nastase egyébként 1999. október 11-én Bukarestben, az európai geopolitikai nemzetközi szemináriumon kijelentette: Erdélyben rövidesen súlyos etnikai konfliktusok következnek be. Sorin Mitu történész, kolozsvári egyetemi tanár 1965-ben született. Mitu egyik őse 1628-ban Bethlen Gábor fejedelemtől nemesi oklevelet kapott, elismerésül a hadjáratokban szerzett érdemeiért, mintegy bizonyságául, hogy az erdélyi román családok sorsa egybefonódott a magyarságéval. Sorin Mitu megemlíti, hogy ilyen példák nyomán tudott mentes maradni a nacionalizmustól, de ebben döntő szerepet játszott házassága is Melindával, aki most pályatársa is: Mitu Melinda számos tanulmányt közölt a román-magyar művelődési kölcsönhatásokról. Sorin Mitunak meglepően sok műve jelent meg, például olyan alapvető munkák is, mint az Istoria modernizarii Romaniei (1800-1918); Geneza identitatii nationale la romanii ardeleni; Introducere in istoria Europei moderne stb. Mostani könyvében a szerző köszönetet mondott barátjának, Mihai Razvan Ungureanunak, a Polirom Kiadó Historia sorozata szintén történész szerkesztőjének (jelenleg külügyminiszter), valamint Silviu Lupescu igazgatónak azért, hogy könyve megjelenését lehetővé tették „nem Erdélyben, hanem Moldvában!” – tette hozzá a szerző, talán arra célozva, hogy ilyen könyv Kolozsváron, az ottani román környezetben nem láthatott volna napvilágot. Sorin Mitu már bevezetőjében rögzítette célját, eloszlatni az Erdéllyel kapcsolatos, eddigi rögeszmés ködösítéseket. Utalt Ion Lancranjanra, Stefan Pascura, Ilie Ceausescura, akiknek művei már címükkel is sugallják tartalmukat (Erdély, az ősi román föld), hogy szembeállítsa velük az új történész-nemzedék (Lucian Boia és társai) tárgyilagos szemléletét. Sorin Mitu szertefoszlatja a legismertebb közhelyeket, előítéleteket; ízelítőül csak néhány példa. Erdély története mintha 1918. december 1-jével kezdődne, a román történészek többsége vagy démonizálja mindazt, ami előtte volt, vagy egyszerűen nem vesz tudomást róla. Így történik többek között a kolozsvári egyetemmel. Sorin Mitu ezért külön fejezetet szentelt az egyetem történetének Az itteni felsőoktatás kezdetei 1581-ig nyúlnak vissza, mikor Kincses Kolozsváron (a szerző ezt így, magyarul írja) Báthory István jezsuita intézetet létesített. 1872-ben indult be Kolozsváron a magyar tudományegyetem, amely 1897-től Ferenc József nevét viselte. A román történetírás erről a korszakról nem akar tudomást venni – írta Sorin Mitu -, mintha Kolozsváron a felsőoktatás 1919-ben, a román egyetem megalapításával kezdődött volna. El kell mondani, hogy Kolozsváron létezett a Ferenc József Tudományegyetem, amelynek román utódja csak 1919-ben indult be, és 1927-ben kapta a Regele Ferdinand I nevet. Történetéhez hozzátartozik 1959 is, amikor a kommunista rendszer egyetlen tollvonással egyesítette a Babes és Bolyai egyetemeket, hogy engedményt tegyen a román nacionalizmusnak. Tudomásul kell venni azt is, hogy Románia mint országnév, csak 1833-tól létezik, míg Erdélyt első ízben 1190-ben említik források, írta. Ennek ellenére, némelyek fesztelenül emlegetik Románia első vonatját, első futballcsapatát, első villanyvilágítású városát, noha mindez Ausztria-Magyarország területén létezett. A Monarchia hatása nélkül Erdély ma a török és orosz befolyás nyomán úgy festene, mint Moldávia Köztársaság, azzal a különbséggel, hogy itt a román sovén-nacionalizmus nem az oroszok, hanem a magyarok ellen irányul. A regáti szellem és különösen a kommunista rendszer romboló hatása következtében a mai Erdély tökéletesen hasonult Románia többi részéhez. Sorin Mitu ebből az alapállásból vizsgálta az autonómia, illetve Erdély föderalizációjának „szép illúzióját”. Az előfutárok bemutatása után eljut a teoretikusok mai nemzedékéhez: Alexandru Cristelecan és Sabin Gherman után Molnár Gusztávhoz. A föderalizáció kérdésében Sorin Mitu nem ért egyet Molnár Gusztávval. Szerinte már az elképzelés kiindulópontja téves, miszerint Erdély különbözne Románia többi tartományától, mert ez csak 1918 előtt volt így, ma már Bukarest balkáni szelleme, a felületesség uralja Erdélyt is. A történetírással kapcsolatban Sorin Mitu a Köpeczi Béla nevével fémjelzett, Erdély története című háromkötetes monográfiát (1986) tartja legjobbnak. Ez a monumentális vállalkozás mutatja be legteljesebben és legkiegyensúlyozottabban Erdély román, magyar és szász közösségeinek múltját. /Barabás István: A mi Erdélyünk. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 26./2007. április 25.
Elhunyt Jakabffy Attila /Marosvásárhely, 1955. nov. 2. – Marosvásárhely, 2007. ápr. 19./, az elmúlt tizenhét év marosvásárhelyi közéletének egyik jelentős alakja. Markóék idejében félreseperték őt. Jakabffy Attila azonban sohasem adta fel, mindig új utakat, új megoldásokat keresett a helyi magyar közösség szolgálatában. Ő volt az, aki 1989 forradalmi forgatagában először szólalt meg magyarul a bukaresti köztévében, miközben a tévé folyosóin még ropogtak a fegyverek. Szintén ő volt az egyik kezdeményezője a rendszerváltás utáni legszebb tüntetésnek, a feledhetetlen 1990. február 10-i könyves-gyertyás felvonulásnak, amely nyitánya volt az erdélyi magyarság békés jogköveteléseinek. Jakabffy Attila a Sorbonne-on szerzett politológusi diplomáját nemigen kamatoztathatta, az RMDSZ kiszorította őt a helyi politikai küzdelmek fő áramlatából. Nem akarták tanácsosként viszontlátni, mert túl radikális volt. Így történhetett meg, hogy a marosvásárhelyi tanácsban a tanácstagok nem mernek magyarul megszólalni. Radikálisnak számított, mert Kincses Elődnek nem fordított hátat. Amikor már leírták őt, bátor lépésre szánta el magát: fő mozgatórugója lett a Gherman-féle, Erdély autonómiáját elsőként meghirdető politikai csoportosulásnak. Az ügy ellen Markó Béla és társai tiltakoztak. Jakabffy Attila felismerte, hogy bármilyen autonómiatörekvés akkor lehet s eredményes, ha a románok egy részével közösen próbálják kiharcolni. Később társa, akiben annyira bízott, Sabin Gherman cserbenhagyta őt. /Fazekas Csaba: Búcsú egy igaz magyar embertől. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), ápr. 25./2008. július 18.
Erdélyben felszálló ágban van a regionális identitás, románok és magyarok megértették, hogy kizárólag együtt képesek megoldást találni az együttélésre és a fenntartható fejlődésre – állapította meg a Krónikának adott interjúban Smaranda Enache marosvásárhelyi emberjogi szakértő. A Pro Europa Liga társelnöke szerint Románia területi-közigazgatási reformjának legtermészetesebb és leghatékonyabb módszere a történelmi régiók alapján megvalósított regionalizáció. A legismertebb regionalista mozgalmak közül említést érdemel a kolozsvári Sabin Gherman alapította Erdély–Bánság Liga, valamint a Molnár Gusztáv kezdeményezte Provincia Egyesület és folyóirat. A Provincia egyedi mozgalomnak bizonyult, hiszen az erdélyi értelmiség és civil társadalom kiválóságait egyesítette, románokat és magyarokat egyaránt. Ez a csoport 2000-ben memorandumot juttatott el Románia parlamentjéhez, amelyben a hagyományos régiók alapján szorgalmazták közigazgatási és politikai régiók – Moldva, Munténia, Dobrudzsa, Olténia, Bánság és Erdély – létrehozását. A regionalista kezdeményezést vehemensen elutasították. Ennek ellenére a régiókról folytatott közvita nem maradt annyiban. Az Emil Constantinescu volt államfő vezette, nemrég a kormányzó román Nemzeti Liberális Párttal egyesült Népi Akció Pártja ugyancsak a történelmi régiók alapján kezdeményezte a decentralizációt. Románia jelenlegi nyolc statisztikai régiójának struktúráját gyakran éri bírálat amiatt, hogy nem hatékonyak, és nem felelnek meg az európai régiók méretének. Előrelépés nem történt, Románia gyakorlatilag ma is egy szuperközpontosított, a Ceausescu-rezsim által az 1968-as megyésítés alapján felosztott állam. Smaranda Enache szerint lehetséges, hogy az etnicista korszak a végéhez közeledik. Felszálló ágban van a regionális identitás, az erdélyi románok és magyarok megértették, hogy kizárólag együtt képesek megoldást találni az együttélésre. /Rostás Szabolcs: Felszálló ágban a regionális identitás Erdélyben. = Krónika (Kolozsvár), júl. 18./2009. október 30.
Tíz évvel ezelőtt jelent meg a Krónika napilap első száma, A Krónika erdélyi magyar közéleti napilap első, 1999. október 30-án megjelent lapszámát felvezette egy nulladik, bemutatkozó szám is. Az október 8-án napvilágot látott Krónika vezető anyaga természetesen az aradi megemlékezésekről szólt, akkor a rendezvényt szélsőséges román fiatalok egy csoportja megzavarta. Sabin Gherman, az Elegem van Romániából című vitairat szerzője tíz évvel ezelőtt nyilatkozott a Krónikának: „Az erdélyi románságnak több mint fele gazdasági, közigazgatási és kulturális autonómiát szeretne. A lakosság megelégelte, hogy a Kárpátokon túl használják fel az Erdélyben beszedett adó nagy részét, Bukarestnek pedig egymagában nagyobb a költségvetése, mint Erdélynek. ” /Rostás Szabolcs: Egy évtized Krónikájának kezdete. = Krónika (Kolozsvár), okt. 30./ Tízéves a Krónika napilap, amelyet a semmiből teremtett a jószándék, de Ágoston Hugó, az ÚMSZ főmunkatársa szerint kissé korán jött a pártállás váltása. Ágoston Hugó részt vett a Krónika megalapításában, mint jóval korábban az A Hétében, majd a Krónika után az Új Magyar Szóéban is. – A munkatársi gárdák rövidesen jól összekeveredtek. /Ágoston Hugó: Az első tíz év. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 30./2010. szeptember 30.
Erdélyiek Pártja néven indított mozgalmat Emil Aluaş karmester
Erdély és a Bánság pénzügyi-adminisztratív autonómiáját tűzi ki célul az a mozgalom, amelyet Emil Aluaş karmester, egyetemi tanár kezdett szervezni másfél évvel ezelőtt. Az Amerikai Egyesült Államokból hazatért művész azt ígéri, közeledik a pillanat, amikor az Erdélyiek Pártja létrehozásán dolgozó egész csapat a nyilvánosság elé lép, a párt jelöltjei pedig választásokon is megmérik támogatottságukat. A Krónikának adott interjúban a professzor hangsúlyozta, nem akarják Románia feldarabolását, és csakis törvényes úton kívánnak fellépni az erdélyiek képviseletében.
Olyan tartományt látnak a szemük előtt, amelyben a román mellett a magyar és a német nyelv is hivatalos státussal bír, és amelyet egy román, egy magyar és egy német kormányzó együtt irányít. Emil Aluaş szerint Erdélyt kevésbé érintette volna a gazdasági válság, ha a tartomány sorsát az erdélyiekre bízzák. Felvetésünkre, hogy jelenleg az egész ország kormányát erdélyi miniszterelnök vezeti, megjegyezte, Emil Boc nem ért a gazdasághoz, a döntéseket mások hozzák helyette.
– Sikeres karmesterként, egyetemi tanárként miért érezte, hogy politikával is kell foglalkoznia? A zene nem tölti be már az életét?
– Semmi más személyes indítékom nem volt az Erdélyiek Pártja mozgalom elindításához, mint az, hogy erdélyi vagyok, és hiányérzetem van. Az Erdélyiek Pártja olyan szükségszerűség, ami még nem születhetett meg a kommunizmus bukása után. Ennek csak annyi köze van Wagner, Bartók, Brahms vagy Mozart muzsikájához, hogy én karmesterként egész életemben az emberek egy-egy csoportjának a szervezésével, összehangolásával foglalkoztam. Most is ezt teszem. Az Erdélyiek Pártjának létrehozása egyébként nem új gondolat. Mindig is tudtam, hogy nekünk van egy sajátosságunk, amely megvan az itteni románokban, magyarokban, németekben egyaránt: ez a mi erdélyiségünk. Különbözik a történelmünk, a kultúránk a többi román területétől. Más értékeket vallunk, mint ők. Az utóbbi két évtizedben pedig egyre csak erősödött bennem ez az érzés. Tanulmányaim során megtudtam, a két világháború között Iuliu Maniu, Octavian Goga és Alexandru Vaida Voievod is nekilátott az erdélyiek pártja megalakításának, amikor az egyesülés után látták a bukaresti fejleményeket.
– Nagysármáson született, Kolozsváron, majd Budapesten tanult, karmesterként pedig az Amerikai Egyesült Államokban szerzett hírnevet. Mikor kezdett azon gondolkozni, hogy politikai síkon is tegyen valamit az erdélyiekért?
– Már 1990 nyarán, amikor hazajöttem, megfogalmazódott a baráti beszélgetések során, hogy létre kell hozni az Erdélyiek Pártját. Aktív mozgalomként azonban körülbelül másfél éve kezdtünk dolgozni. Ekkor gyűjtöttük össze azokat, akikről tudtuk, hogy hasonlóképpen gondolkoznak. Ekkor éreztünk rá arra, hogy valódi pártként is megszervezhetnénk magunkat.
– Hogyan juthatnak el oda, hogy valódi pártként jelenjenek meg a romániai politikai porondon?
– Mi csakis törvényesen akarunk fellépni. Tudjuk, hogy nem könnyű elérni egy ilyen párt bejegyzését, ezért egyelőre egy alapítványra bíztuk a szervezési munkát. A Pro West Alapítvány egyebek mellett az Erdélyiek Pártja mozgalom ügyeit is intézi. Tevékenysége azonban nem szorítkozik csak erre. Novemberben például az alapítvány önkéntesei részt vesznek egy akcióban, amely során 10 ezer facsemetét ültetnek el Csürülye község térségében, vagy egy Brahms–Bartók nemzetközi komolyzenei versenyt kívánunk szervezni Kolozsváron.
– Furcsa, hogy csemeteültetést és komolyzenei versenyt említ. Az Erdélyiek Pártja megnevezés arra utal, hogy pártként kívánnak működni, részt akarnak venni a választásokon.
– A Pro West Alapítvány fiókokat készül nyitni Zilahon, Nagybányán, Máramarosszigeten, Nagyszebenben, Sepsiszentgyörgyön, ahol már kialakulnak a mozgalmunk magjai. Az a cél, hogy összehozzuk azokat az embereket, akik hasonlóan gondolkoznak. Tavasszal már polgármesterjelölteket is kijelölünk ezeken a településeken. Ahhoz, hogy valaki polgármester legyen, nem szükséges, hogy egy párt jelöltjeként induljon el a választásokon. Függetlenként is versenybe szállhat a mozgalmunk támogatásával.
Emil Aluaş
1976-ban szerzett diplomát a kolozsvári Gh. Dima Zeneakadémián, nagybőgősként dolgozott a Kolozsvári Román Opera, majd a Kolozsvári Állami Filharmónia zenekarában, 1984-ben a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián szerzett karmesteri képesítést. 1986-ban az Amerikai Egyesült Államokba telepedett, ahol a minneapolisi, bloomingtoni, lincolni, michigani állami egyetemek karmestertanára. Jelenleg a Gh. Dima Zeneakadémia szimfonikus zenekarának karmestere.
– Nem gondolja, hogy a jelenlegi romániai hangulatban egy független polgármesterjelölt számára inkább hátrányt, mint előnyt jelent egy efféle támogatás? A transzszilvanista elveket vallókat legtöbbször a nemzet ellenségeként bélyegzik meg.
– Igen, vannak, akik így gondolkoznak, de szerintem ők a kisebbség Erdélyben. Persze, lehet minket szidni Bukarestben. Megjegyzem, 1998-ban különösebb feltűnést sem keltett, hogy megalakult a Moldvaiak Pártja. Az egyenlőség elve alapján mi is hasonlóképpen akarjuk bejegyeztetni magunkat. Úgy gondoljuk például, hogy Erdély és a Bánság egészen másképpen vészelhette volna át a jelenlegi gazdasági válságot.
– Mi az ön politikai víziója Erdéllyel kapcsolatban? Milyennek látja a régiót mondjuk 20–30 év múlva?
– Románia területén belüli autonóm tartománynak látom Erdélyt és a Bánságot, amelyben három hivatalos nyelv létezik: a román, a magyar és a német. Erdély és a Bánság adminisztratív pénzügyi autonómiáját tűzzük ki célul. Programunkban az szerepel, hogy az adóink 7 százalékát továbbra is Bukarestnek fizetnénk, hogy abból tartsák fenn a külpolitikát, a Nemzeti Bankot, stb. Mi nem akarjuk az ország feldarabolását, de úgy gondoljuk, hogy ennek a régiónak az áll érdekében, hogy maga döntsön a saját ügyeiben. Hiszünk a saját erőnkben. Hiszszük, hogy vannak olyan szakembereink, akik képesek Erdély és a Bánság 8 milliós lakosságát kiemelni a válságból. Amint egy volt miniszter kollégánk mondta, ezt módszeresen, alaposan, erdélyiesen kell elérni. Biztosak vagyunk abban, hogy tíz évi önkormányzás után Erdély és a Bánság egészen más helyzetbe kerülne az országon belül, mint jelenleg.
– A bukaresti kormányt is erdélyi miniszterelnök vezeti, és bizony elég lesújtóak az eredmények.
– Emil Boc egyetlen gazdasági döntést nem hozott kormányzása idején. Ezeket mindig mások hozták meg helyette. Ő erdélyi, de nem rendelkezik azzal a képességgel, tudással, hogy átlássa a gazdasági folyamatokat.
– Ön következetesen az Ardeal szót használja, amikor Erdélyről beszél, nem a Transilvaniát. Miért?
– Az Ardeal szóban jobban benne van a régió, amelyre gondolunk. A bihariak is magukénak érzik, pedig ők tiltakoznak, ha a Bihart Transzilvánia részének tekintik. Még tárgyalunk a bánságiakkal, akik azt szeretnék, hogy a párt nevében szerepeljen a Bánság is. Ki kell találnunk, miként lehet számukra is vonzó képletet találni. Ezekben a régiókban az autonómia iránti igény ott van az emberekben.
– Ha békés, demokratikus eszközökkel szeretné elérni Erdély autonómiáját, ehhez a bukaresti törvényhozásban kell többséget szerezni. Hogyan lehet elérni a mentalitás gyökeres megváltoztatását?
– Pontosan nem tudom, de az biztos, hogy tenni kell érte. Természetesen ez csakis bizonyos alkotmányos cikkelyek megváltoztatásával lehetséges. Ebben pedig számítunk az RMDSZ-re, amely a bukaresti politikában, a parlamentben is otthonosan mozog.
– Partnert látnak az RMDSZ-ben? Merthogy az RMDSZ minden bizonnyal abban érdekelt, hogy egyben tartsa a magyarságot, ne engedje elcsámborogni az erdélyiek pártja felé.
– A mi ajánlatunk vonzó lehet az RMDSZ számára is. Mi úgy képzeljük el, hogy az autonóm Erdélyt és Bánságot együtt irányítja egy román, egy magyar és egy német kormányzó, akiket szabad választásokon választanak meg. Ez lenne a sajátossága a tartománynak. A többnyelvűséget az Egyesült Államokban is megtapasztaltam. A déli államokban természetes, ha valaki beidézést kap a polgármesteri hivatalra, az angolul is, spanyolul is meg van fogalmazva. Ez senkit nem zavar.
– Ön beszéli a három erdélyi nyelvet?
– Restellem is, hogy magyarul csak nagyon keveset tudok, a németet pedig inkább csak a zenei szakszövegekből ismerem. Tanulmányaim egy részét ugyan Budapesten végeztem, de ott sajnos angolul tanítottak bennünket, külföldi diákokat. Igyekszem azonban pótolni e hiányosságokat. Éppen vásároltam magyar nyelvkönyveket, és napról napra fejlődöm.
– Hogyan próbálják megmagyarázni a bukarestieknek, az oltyánoknak, a moldvaiaknak, hogy nekik is jó lenne, ha Erdély autonómiát kapna az országon belül?
– Azt kell megérteniük, hogy az országon belüli verseny számukra is fejlődést hoz. Ha ugyanis azt látják, hogy én valamit jól csinálok, megpróbálják majd még jobban csinálni. Azt hiszem, a moldvaiaknak, az olténiaiaknak is meg kell találniuk a saját receptjeiket a boldogulásra. Az utóbbi időben Traian Băsescunak több olyan nyilvános beszédét hallottam, amelyikben arra biztatta az embereket: ne várják, hogy az állam oldja meg a gondjaikat, vegyék a kezükbe a sorsukat, dolgozzanak a boldogulásukért. Én nem gondolkodhatok a moldvaiak helyett. Az ő érdekeiket nekik maguknak kell felismerniük.
– Kit várnak a mozgalomba, a pártba? Kire építenek?
– Érdekes, hogy másfél évvel ezelőtt, amikor elkezdtünk szervezkedni, beszélgetőtársaink eléggé kétkedően fogadták a gondolatainkat. Most azonban nagy nyitottságot érzek mindenütt; elsősorban a vállalkozók, az üzletemberek körében. Ők látják ugyanis a legjobban azt, hogy mennyi pénz csorog el a tartományból Bukarest irányába, és milyen kevés fordul vissza. És számítunk azokra a fiatalokra, akik gondolkodását nem rontotta meg a kommunizmus. Egy ismert bukaresti színész mondta: aki egyszer kommunista csecsből szopott, az míg a világ világ, soha nem fog megváltozni.
– De hát abból szopott ön is, hiszen a diktatúra idején végezte a tanulmányait.
– Én nem érzem, hogy a gondolkodásomat megfertőzte volna a kommunizmus. Aki azt mondja, hogy abban a korban mindenképpen be kellett hódolni a hatalomnak, az nem mond igazat. Rám például óriási nyomás nehezedett, hogy lépjek be a pártba, de ellenálltam. Lehet, hogy ezzel áll az is összefüggésben, hogy számomra Amerika nem jelentett kulturális sokkot, amikor kivándoroltam. Megtaláltam a helyem.
– Kik az ellenségei az Erdélyiek Pártja gondolatának?
– Az árulók.
– Számukra viszont éppen ön az áruló.
– Akkor azt mondanám, hogy a lusták; lehetnek ezek románok, magyarok, németek egyaránt. Mert egy ilyen párt személyes elköteleződést, személyes tenni akarást feltételez.
– Erdély lakossága is eléggé jelentősen átalakult az utóbbi évtizedekben. Vonzó lehet az erdélyi gondolat azok számára is, akik az utóbbi évtizedekben telepedtek itt meg?
– Lehet, hogy nem, de ők mégiscsak kisebbséget képeznek a tősgyökeres erdélyiekhez képest. Nekik alkalmazkodniuk kell az erdélyiek többsége akaratához.
– A jelenlegi román törvények meglehetősen nehezen teljesíthető feltételeket szabnak egy regionális párt bejegyzéséhez. Hogyan lehet teljesíteni ezeket a követelményeket?
– Az Erdélyen kívüli megyékben, Bukarestben is vannak erdélyiek, akiknek rokonszenves lehet az erdélyi gondolat. De az is felmerült, hogy Brüsszelben jegyezzük be az erdélyiek pártját uniós pártként. Nem ellenőriztem még ennek a lehetőségét.
– Mikor vágnak bele a bejegyzésbe?
– A tavasz folyamán. Arra számítunk, hogy a párt a 2012-es parlamenti választásokra már készen áll a versenyben való részvételre. A választásokkal kapcsolatban azonban még túl sok az ismeretlen. Azt sem tudjuk, egykamarás parlamentje lesz-e Romániának, vagy kétkamarás. Várjuk, hogy megtörténjen az alkotmány módosítása. Egyelőre csak azt határoztuk el, hogy az önkormányzati választásokon jelölteket állítunk.
– A román állam hatóságai többször jelezték, hogy nemzetbiztonsági kockázatként tekintenek minden autonomista mozgalomra. Érezték, hogy a titkosszolgálatok figyelik a szervezkedésüket?
– Nem. Sokan mondták, hogy a telefonomat minden bizonnyal lehallgatják, de én ezzel nem foglalkozom.
– Mennyire kockázatos egy ilyen mozgalom szervezése? Sabin Gherman korábban a kolozsvári televízió munkatársa volt, aztán a kiáltványa megírásával eltűnt a közéletből. Gondolja, hogy önnek is érintheti a karrierjét a politikai szerepvállalása?
– Sabin Gherman a csoportosulásunk egyik aktív tagja. Ő talán abban hibázott annak idején, hogy mindent egyedül akart. Ez pedig lehetetlen. Az én zenei karrierem nem annyira Romániában, hanem inkább Magyarországon és az Amerikai Egyesült Államokban valósul meg. Én ott érzem a legjobban magam karmesterként. Hálás vagyok Kolozsvárnak, de mégis a magyar karmesteriskola sarjának tekintem magam.
– Nem gondolja, hogy a budapesti tanulmányok hangsúlyozása erősíti azt a sztereotípiát önnel szemben, hogy ön politikai téren is Budapest ügynöke?
– Persze, mondanak mindenfélét. Azt is, hogy Budapest ügynöke vagyok, azt is, hogy amerikai ügynök vagyok. Érdekes, éppen a magyar beszélgetőtársaim tanácsolták a leghatározottabban, hogy ne keressem a kapcsolatot a magyarországi politikai pártokkal, hogy ne is adjak táptalajt az efféle gyanúsítgatásoknak. Ezek a dolgok túlságosan nevetségesnek tűnnek ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzam velük.
– Mikor válik láthatóvá az egész csoport? Eddig csak ön vállalta a nyilvános szereplést.
– Remélem, november végéig meghívhatjuk az újságírókat egy sajtótájékoztatóra, amelyen részt veszünk mindannyian. Addig a [email protected] mail-címen várjuk az érdeklődők leveleit.
Gazda Árpád. Krónika (Kolozsvár)2010. december 21.
Pártinfláció évadja
Ahogy kies erdélyi tájainkon legeltetjük egyre borúsabb tekintetünket, nyomban elénk szöknek azok az egyelőre forrpont alatti kezdeményezések, amelyeket pártalapítás és hírességcsinálás alcímként értékelhetünk. Nos, ugyan nem alakul új párt (pardon: szövetség) Markó Béla ,,részleges" visszavonulásával, de máris mutatkozik ,,nevelt fia(i)" részéről az ugyancsak ,,részleges" utódlás szándéka.
Az optimisták szerint (nem tartozom közéjük) akár újjá is alakulhat az aggastyánként baktató RMDSZ. Kelemen Hunor lenne a nagy reformer (biztosan a néhai Păunescu is támogatná), de némileg sanda kivárással ott nézelődnek a további brancsbéliek, mint Frunda György és Borbély László. Eckstein-Kovács Péter lenne a másik kőszikla (petrus), aki ugyan egy kicsit szabadelvű, egy kicsit más vallású, de jó nekünk (,,egy kicsit sárga, egy kicsit savanyú, de legalább a miénk"). Nyáron, a tusványosi rendezvény idején nyúlfarknyi beszélgetés közben közöltem vele rokonszenvemet (ami persze nem feltétlen!). De ha csupán az történik, amit a december 13-i Székely Hírmondóban olvastam — ,,Markó Béla NEM MONDOTT LE RMDSZ-elnöki tisztségéről, ám bejelentette, hogy a februárban esedékes kongresszuson másnak ADJA ÁT a helyét" (?!) —, akkor én hiába ábrándozom arról, hogy a padbéli jó tanuló súgók (Frunda, Borbély, Kelemen és a sírva búcsúzó Takács, aki a csendes kuli, és oka sincs a könnyezésre...) lemaradnak a versenyben. Az említettek ugyanis még saját városukban (Marosvásárhely) sem voltak képesek a magyarság ügyét helyi viszonylatban érvényre juttatni (ezer példa van rá), ezért kell a szövetség politikai központjának a sokkal vehemensebben magyar Kolozsvárra kerülnie. Más: alakulgat a harmadik autonomista párt, az Erdélyi Magyar Néppárt (a másik oldalon Dan Diaconescu csordapásztor néppártja). Mivel a Fidesz csalódott a Markó vezette RMDSZ-ben, ezúttal Tőkés pártkezdeményezését támogatja. Oda megy a rokonszenv (és vele a zsozsó). Eme törekvésre is van ,,celeb", mivel erősen dagadozik bennük az ,,önmegvalósítás" vágya, s nincs kizárva, hogy akik voltak, újra lesznek (a parlamenti képviseletben). Hogy a székely főváros (gyengébbek kedvéért: Székelyudvarhely) MPP-s elnöke (,,nem legitim", szurkál Tőkés...) rokonszenvvel tekint a leendő pártra, és egyúttal összefogásra buzdít (ez is lerágott csont már), azon ne csodálkozzunk, Szásznak minden jó, ami az RMDSZ-nek rossz. Eleve vessük el mind a külön indulást, mind a pártkoalíciót, ehhez nagyobb bejutási arány kell, mint az alig elért öt százalék! Más: alakulgat Emil Aluaş erdélyi pártja is, amely az ország regionalizálásán belül kinyilvánítottan támogatja Székelyföldet önálló régióként. A kolozsvári karmester ezúttal karmesteri pálcájával a Néppártot inti be, mint egykor Sabin Gherman erdélyiként, Erdély nemzetiségeivel összefogásban. Én ugyan nem látom a jócskán kárpátokontúliasodott erdélyiekben a lelkesedést eme kezdeményezésért (nem is beszélve a mindig ilyesmire éber bukarestiekről). Pedig én rokonszenves kezdeményezésnek tartom, s inkább támogatnám, mint egy harmadik autonomista-pista magyar pártot (mindhárom elemi hibája az, hogy semmibe veszi a helyi román közösséget), feltehetően azonos eredménnyel (eredménytelenséggel) kifulladót. Így állunk tehát, miközben aggasztóan elfogytunk, olyannyira, hogy nemsokára nem leszünk meghatározó tényezők a román politika harcmezején. Mert nem állt le sem az elvándorlás, sem a beolvadás. És nem az újrahonosítás miatt (elsősorban), ahogy azt Frunda hiszi és mondja. Mert negyven évig viselnünk kellett önérzetes magyarságunk másodrendűségének minden átkát, most pedig a gátlástalan önzés pártok alapításában megnyilvánuló akarnokságát. A kivagyiság, a megalkuvás, az anyanyelvünkön való megnyilvánulás szégyellése román társaságban, gyermekeink menekülése a létbizonytalanságból, az utánuk sompolygó szülők és nagyszülők, a helyükbe, elvesztegetett javaikba betelepülő más vidéki románok, nemkülönben a harsány hangú magyarországi propaganda, amelynek inkább azon kellene munkálkodnia, hogy Székelyföldre jöjjenek a magyar vállalkozók — ki győzné mindet felsorolni —, ez az, ami végleges felszámolásunkon munkálkodik. Mindenekelőtt irigy és önző mi magunk.
Puskás Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. január 31.
Mit gondolnak rólunk a románok? És nem csak az értelmiségiek
A feleségemmel nemrég – mondhatni a napokban – történt három eset eszembe juttatta Kiss Olivérnek jó egy éve közölt, hasonló című írását arról, hogy úgy tűnik, nem ismer bennünket a többség. Ha így van, fölmerül a kérdés: miért nem ismer, és mi ennek az oka? Mert valamilyen oknak lennie kell.
Régi ismerősével találkozott a feleségem az egyik trolibusz megállóban. Közeledett a troli, amivel hazajöhet. Elköszöntek. Természetesen magyarul beszéltek. Futólag úgy látta, mintha a közelükben álló, középkorú, félig vidékies öltözetű nő nézné, netán figyelné őket. Fölszállt a trolira, helyet foglalt. Nem sokkal ezután elébe állt az illető nő, és letegezve, románul szólt rá: „Állj föl!”. „Miért?” – kérdezte a feleségem. „Azért”, jött a válasz, „mert ebben az országban a románoknak van elsőbbségük”. A feleségem persze nem állt föl, és méltatlankodva leteremtette az illetőt, már csak azért is, mert a „nagy honleány” jóval fiatalabb volt nála. A hangoskodásra több utas is fölfigyelt, és lehordták az elsőbbségeskedőt.
Néhány nap múltán egyik unokatestvérét akarta fölhívni. Miután a vonal másik végén fölvették a kagylót, magabiztosan, magyarul kérdezte: „XY család?” Az illető válasz helyett fölcsattanva, éles hangon, románul, kérdéssel felelt: „Miii? Miféle nyelv ez?” A „téves kapcsolás” elmaradt.
Alig két napra rá szomszédokkal beszélgetett a ház előtt. Egyikkel románul, a másikkal magyarul. Egy férfi közeledett feléjük kerékpáron. Leszállt, kerékpárját a kerítés mellé támasztotta, odalépett a feleségemhez, aki épp magyarul beszélt, és a fülébe köpött. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, felült a kerékpárjára és indult. A feleségem utána kiáltotta, „Mit akar? Mi baja? Ki maga?” Az illető a pedált taposva, félig visszafordulva, románul, durván anyázni kezdte.
Ez a három eset nem értelmiségi válaszféle a címben föltett kérdésre.
Saját intézményeink szükségessége
Nem általános jelenség, de időnként előfordul. Vajon azért, mert nem ismernek bennünket? Mert, amint Kiss Olivér írta, kolozsvári, erdélyi magyarként úgymond légmentesen elzárt világban élünk? Mert külön színházunk, operánk, újságunk, folyóiratunk, műszaki, tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk, talán méhész, bűvész és sírkőfaragó egyesületünk is van? Mert külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb.?
Mindez nem különcködés, nem befelé fordulás, nem elzárkózás, hanem a lehető legtermészetesebb szerveződés. Valamennyi iskolára, egyetemre, egyesületre, társaságra szükségünk van ahhoz, hogy nyelvünket, nemzeti tudatunkat megtartsuk, és tovább fejlesszük. Közhely, de igaz, hogy nyelvében él a nemzet. A fordulat előtti parancsuralomban megtanulhattuk – a lényegében spanyolfalként használt egyetemünket, iskoláinkat, lapjainkat mindinkább sarokba szorították, rendre felszámolták, intézményeink, egyesületeink, szervezeteink nem léteztek, mert a hatalom nyelvünket, öntudatunkat, létünket fenyegette. 1919 óta, a kisebb ereszdmegekkel együtt, arra akart kényszeríteni, hogy beolvadjunk vagy kivándoroljunk. Vagyis föl akart számolni bennünket. És ez ellen jóformán semmit sem lehetett tenni. A sorainkból kikerült és különleges helyzetbe emelt lakájok, talpnyalók pedig itthon és külföldön azt bizonygatták, hogy márpedig milyen jó nekünk. És csakis így jó. Aki, ne adj isten, mégis föl merte emelni a szavát, azt nyomban elővették, a román nép, az ország befeketítőjének, ellenségének, a „feddhetetlen, imádott” vezér rágalmazójának, lejáratójának kiáltották ki. És ez csak a kezdet volt. A nemzeti „egységállam” építése, ha enyhébben is, de töretlenül folytatódik. Vagyis: olvadjunk be vagy tűnjünk el. Amennyire lehet, ennek ellensúlyozására szükséges a sok saját intézet, szövetség, egyesület stb.
Történelem: hazugság és szégyentelenség között
Az iskolában tanított „történelemmel”, a „történelmi tárgyú” filmekkel, a sajtóban menetrendszerűen közölt „történelmi” anyagokkal, az időnként szervezett nagy „történelmi” fölhajtásokkal azt verték, sulykolták az emberek fejébe, hogy az „egységes nemzetállam” több mint kétezer éve létezik, hogy a többségi nép ősidőktől itt él, innét soha tapodtat sem mozdult. És mindezt a szentség, a megkérdőjelezhetetlenség rangjára emelték. Ezek alapján megismerhettek bennünket? A cél nyilván ennek ellenkezője, a hazugságok terjesztése volt.
Amikor a nyolcvanas évek közepén megjelent a háromkötetes Erdély története, hisztérikus kampányt szerveztek a magyar „történelemhamisítás”, „történelemhamisítók” ellen. Ezért mind többen bennünket is ferde szemmel kezdtek nézni. De a hatalom azért kegyesen „megengedte”, hogy hellyel-közzel – amikor úgy érezte –, szemszúrásból a nemzeti kisebbségek is szóba kerüljenek. De csakis úgy lehetett őket bemutatni, mint akik az évszázadok során idetelepedtek az „örökös” őslakók mellé. Az iskolai történelemkönyvben például az állt, hogy a magyarok, ez az ázsiai mongol horda, csupán háromszáz évi kegyetlen harc után igázta le a hősiesen védekező erdélyi román államokat. Azok a nemzedékek, amelyek ezen a tanításon nőttek föl, eme „ismeretek” alapján megismerhettek bennünket?
Mindennek a gyümölcse az 1989. évi fordulat, a parancsuralom bukása után érett be. Hosszú évekig a bőrünkön érezhettük a sokak részéről megnyilvánuló, mérhetetlen gyűlöletet – marosvásárhelyi pogrom, kolozsvári „polgármester” stb.
Hazugság az alapja a nemismerésnek
A hosszú évekig tartó, felsőbbrendűséget sugalló politikának köszönhető, hogy nem ismernek bennünket, hogy szinte semmit nem tudnak rólunk, vagy ha mégis valamit, az is többnyire hazugság. Ezért ütköznek meg, jobb esetben csodálkoznak azon, hogy miért beszélünk nyelvünkön, amit nem értenek, ezért várják el, hogy előttük egymás között is az ő nyelvükön beszéljünk.
Persze, vannak, akik az agymosás ellenére is értelmes, művelt emberek maradtak. De ezek között is egyesek, amint Kiss Olivér írta, úgy vélik: nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, érzékenyek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek, ufólény-szerűek, akik hirtelen megjelennek, és ismét kérnek valamit a történelem nevében. A dicső múlt nevében. Mert szerintünk az nekünk jár és kell. Mert az a jussunk. Úgy tartják, hogy relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. Temetővel, Házsongárd Alapítvánnyal foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. Miért a múzeumokkal? És mi az, hogy Erdélyi Múzeum-Egyesület? És miért nem foglalkozunk, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival? Hiányolták ugyanakkor, hogy a Szabadság miért nem közöl legalább a világhálón román nyelvű összefoglalót a magyarság kérdéseiről.
Érdemes elolvasni Kiss Olivérnek a világhálón olvasható írásához fűzött megjegyzéseket. Van, aki szerint új himnuszra lenne szükségünk e helyett, a több mint százötven éves avíttság helyett, mert a mostani csak a múltra emlékeztet. Érdekes, Sabin Gherman, a Torkig vagyok Romániával című írás szerzője épp azt emlegette, hogy mikor lesz a románoknak olyan himnusza, amit nem váltogatnak állandóan.
Másik, ugyancsak magyar hozzászóló Kolozsvár helytörténetének, a magyar történelemnek a román nyelvű változatát hiányolta. Ez valóban jó lenne. A kérdés csak az, melyik román kiadó vállalná a hazaáruló megbélyegzést azzal, hogy olyan könyvet, mi több, könyveket adna ki, amelyek az úgynevezett dák–román folytonossági elméletet cáfolják?
Az általunk írt román nyelvű lap, az 1991 áprilisa és 1993 júliusa között, a megyei RMDSZ által kiadott Puntea – amelynek egyik kezdeményezője, szorgalmazója, majd szerkesztője voltam –, ma is elkelne. Sajnos ezt a mieink akadékoskodása, rövidlátása szüntette meg. Pedig volt érdeklődés iránta.
Néhány román fiatal hozzászólása Kiss Olivér írásához igen figyelemre méltó. Jól ismerik a magyarság helyzetét, sőt Erdély valós történetét is. Vannak tehát, akiket érdekel ez a kérdés és igyekeznek minél többet megtudni róla.
A megoldást elősegítő két eszköz
A kérdés azonban így nem oldódik meg. Ehhez két dologra lenne szükség. Az egyik, hogy a dák–román folytonosság mítoszának alaptalanságát ne csak néhány történész ismerje föl, de kezdjék el tanítani az iskolában is. Ez, sajnos, egyelőre nehezen kivihető, mert szorgalmazóira azonnal rásütnék a hazaáruló bélyeget. Előbb-utóbb azonban mind többen fognak rájönni arra, hogy a porhintés mögött ott vannak a tények – amelyek, mint mondják, fölöttébb makacsok –, a helynevek, beleértve a kis folyók nevét is. Ha valóban a románok lennének az őslakók, akkor nem a magyaroktól vették volna át ezek nevét – Almás (kettő is), Aranyos, Békás (kettő is), Berettyó, Borsa, Lápos, Sajó, Sebes, Székelyjó stb. –, hanem a magyarok tőlük, mert ők adtak volna nevet ezeknek. Ugyanígy a települések döntő többségének a neve.
A másik pedig, hogy ott, ahol kisebbségek élnek, az iskolában kötelező legyen az illető kisebbség nyelvének, valós, rövid történetének tanítása. Ezt Finnországban úgy oldották meg, hogy a körülbelül hat százalék svéd lakosság gyermekei számára az első kötelező idegen nyelv a finn, a többségi finnek számára az első idegen nyelv a svéd. Az abói (turkui) egyetem svéd tannyelvű, ezen kívül Helsinkiben svéd tannyelvű műszaki egyetem és női tanárképző főiskola működik. De a Helsinki és még két másik egyetemen minden tantárgyat svédül is előadnak. Azokon a településeken, ahol svédek is élnek, minden felirat kétnyelvű, elől a finn, utána a svéd. Ahol viszont a svédek vannak többségben, a svéd az első, második a finn.
Közelebbi példát is fölhozhatunk. A sokat szidott, sőt fasisztának is kikiáltott Horthy-rendszerben, a románok által megszálltnak mondott Észak-Erdélyben, a magyar tannyelvű iskolákban kötelező volt a román nyelv tanítása. Székelyföldön is. A pénzjegyeken minden magyarországi kisebbség nyelvén feltüntették azok értékét. Így például a tízpengősön ott állt a cirill betűs szerb és ruszin, a latin betűs német, horvát, szlovák, szlovén mellett a román zece penghei is.
Az említettekhez hasonló megoldást nálunk is alkalmazni lehetne. Amikor ezt román értelmiségi fiataloknak elmondtam, volt, aki hevesen ellenezte még a gondolatát is. Ami az autonómiát, vagyis a területi önkormányzatot illeti, a román politikusok az egész ország érdekében jobban tennék, ha nem kiáltanának rá kígyót-békát, hanem belátnák, ez nem az ország feldarabolásával, hanem a gazdaság föllendülésével jár.
Asztalos Lajos. Szabadság (Kolozsvár)2011. március 11.
Nem ismernek bennünket a románok?
Valóban így van? Mert ha igen, fölmerül a kérdés, miért? És ki ezért a felelős? Mert lennie kell. Talán mi? Nemrég a feleségem fölszállt a trolira, de alig ült le, elébe állt egy nő, és tegezve, románul így szólt: „Állj föl!” „Miért?” – kérdezte a feleségem. „Azért – jött a válasz –, mert ebben az országban a románoknak van elsőbbségük.” A feleségem nem állt föl, és méltatlankodott, már csak azért is, mert a „nagy honleány” jóval fiatalabb volt nála. A hangoskodásra több utas is fölfigyelt, és lehordták az elsőbbségeskedőt.
Néhány nap múltán egyik unokatestvérét akarta fölhívni. Miután a vonal másik végén fölvették a kagylót, magyarul kérdezte: „XY család?” Az ilyenkor szokásos „téves kapcsolás” helyett az illető, válasz helyett, éles hangon, románul, kérdéssel felelt: „Miii? Miféle nyelv ez?” Alig két napra rá a feleségem szomszédokkal beszélgetett a ház előtt. Egyikkel románul, a másikkal magyarul. Kerékpárját tolva egy férfi közeledett. A kerékpárt a kerítés mellé támasztotta, a feleségemhez lépett, aki épp magyarul beszélt, és a fülébe köpött, majd továbbállt. A feleségem utánakiáltotta: „Mit akar? Mi baja? Ki maga?” Az illető a pedált taposva, félig visszafordulva, románul, durván anyázni kezdte.
Ez a három eset amolyan válaszféle a címben föltett kérdésre. Nem általános jelenség, de időnként előfordul. Mi vagyunk felelősek? Talán azért, mert amint azt egy kolozsvári újságíró megjegyezte: erdélyi magyarként úgymond légmentesen elzárt világban élünk? Mert színházunk, operánk, újságunk, folyóiratunk, műszaki, tudományos társaságunk, barlangászklubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk, talán méhész-, bűvész- és sírkőfaragó egyesületünk is van? Mert külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb.? De semmi értelme az önvádaskodásnak. Mindez nem különcködés, nem befelé fordulás, nem elzárkózás, hanem a lehető legtermészetesebb. Azért, hogy nem ismernek bennünket a románok, nem a mi, hanem az „egységes nemzetállam” vezetői a felelősek.
A saját intézmény létszükséglet
Iskolára, egyetemre, egyesületre, társaságra szükségünk van ahhoz, hogy nyelvünket, nemzeti tudatunkat megőrizzük. És továbbfejlesszük. Közhely, de igaz: nyelvében él a nemzet. Az 1989-es fordulat előtti parancsuralomban megtanulhattuk, a lényegében spanyolfalként használt egyetemünket, iskoláinkat, lapjainkat mindinkább sarokba szorították, rendre felszámolták, intézményeink, egyesületeink, szervezeteink nem léteztek, mert a hatalom nyelvünket, öntudatunkat, létünket fenyegette. 1919 óta, a kisebb ereszdmegekkel együtt, arra akart kényszeríteni, hogy beolvadjunk vagy földönfutókká váljunk. Vagyis kivándoroljunk. Egyszóval föl akart számolni, el akart tüntetni bennünket. Egy volt szekus tiszt által az 1990-es években nyilvánosságra hozott adatok szerint 1977-ben Ceauşescu utasítására, a titkosrendőrség egy húszéves terv, a Tiszta Románia megvalósításához látott hozzá. Ennek célja az eszelos zsarnok által veszélyesnek minősített öt kisebbség – a német, a magyar, a zsidó, a cigány és a török – teljes felszámolása volt. Közülük is a legnagyobb létszámú, a magyar volt a fő cél. Ez ellen semmit sem lehetett tenni. Ráadásul a sorainkból kikerült és különleges helyzetbe emelt lakájok, szekértolók, talpnyalók itthon és külföldön egyaránt azt bizonygatták, hogy márpedig milyen jó nekünk. Aki ne adj’isten mégis föl merte emelni a szavát, azt nyomban elővették, a román nép, az ország befeketítőjének, ellenségének kiáltották ki. És ez csak a kezdet volt.
Az „egységes nemzetállam” építése, ha enyhébben, de töretlenül folytatódik. Most is be akar olvasztani bennünket. Amennyire lehet, ennek ellensúlyozására szükséges minél több saját intézet, szövetség, egyesület stb. Az „egységes nemzetállam” kitervelőinek és megvalósításán szorgoskodóknak soha nem volt és ma sincs tudomásuk Szent Istvánnak fiához, Szent Imréhez szóló intelmeiről, melyben többek között „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő” figyelmeztetés is szerepel.
Történelem: hazugság és szégyentelenség
Az iskolában tanított „történelemmel”, a „történelmi tárgyú” filmekkel, a sajtóban menetrendszerűen közölt „történelmi” anyagokkal, az időnként szervezett nagy „történelmi” fölhajtásokkal azt verték, sulykolták az emberek fejébe, hogy az „egységes nemzetállam” több mint kétezer éve létezik, hogy a többségi nép ősidőktől itt él, innét soha tapodtat sem mozdult. Ezek alapján megismerhettek bennünket? Bennünket ideiglenesnek, átmenetinek tartottak, akikkel emiatt nem is érdemes foglalkozni. Amikor a nyolcvanas évek közepén megjelent a háromkötetes Erdély története, hisztérikus kampányt szerveztek a magyar „történelemhamisítás”, a „történelemhamisítók” ellen. Ezért mind többen ferde szemmel kezdtek nézni ránk. De a hatalom azért kegyesen „megengedte”, hogy hellyel-közzel a nemzeti kisebbségek is szóba kerüljenek. De csakis „az évszázadok során az örökös őslakók mellé telepedtek” minősítésével. Volt idő, mikor az iskolai történelemkönyvben például az állt, hogy a magyarok, ez az ázsiai mongol horda, csupán háromszáz évig tartó háború után igázta le a hősiesen védekező erdélyi román államokat. Az efféle „ismereteken” felnőtt nemzedékek megismerhettek bennünket? Mindennek gyümölcse az 1989. évi fordulat, a parancsuralom bukása után érett be. Hosszú évekig a bőrünkön érezhettük a sokak részéről megnyilvánuló, mérhetetlen gyűlöletet – marosvásárhelyi pogrom, kolozsvári „polgármester” stb.
A nem ismerés alapja a hazugság
A hosszú évekig tartó, felsőbbrendűséget sugalló politikának köszönhető, hogy nem ismernek bennünket, hogy szinte semmit nem tudnak rólunk, vagy ha mégis valamit, az is többnyire hazugság. Ezért ütköznek meg, jobb esetben csodálkoznak azon, hogy miért beszélünk nyelvünkön, amit nem értenek, ezért várják el, hogy előttük egymás között is az ő nyelvükön beszéljünk. És ezért gyűlölnek egyesek. Természetesen vannak, akik az agymosás ellenére is értelmes, művelt emberek maradtak. De ezek között is úgy vélik egyesek, hogy nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, érzékenyek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek. Meg hogy relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. Temetővel, Házsongárd Alapítvánnyal foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. Meg a múzeumokkal. És miért nem foglalkozunk, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival?
A magyarok között is akadnak, akik szerint új himnuszra lenne szükségünk a több mint százötven éves avíttság helyett. Mert ez csak a múltra emlékeztet. Érdekes, Sabin Gherman, a Torkig vagyok Romániával című írás szerzője, épp azt vetette föl, hogy mikor lesz a románoknak végre olyan himnuszuk, amelyik legalább száz évig megmarad. Mások Kolozsvár helytörténetének, a magyar történelemnek a román nyelvű változatát hiányolják. Ez valóban jó lenne. A kérdés csak az, melyik román kiadó vállalná a hazaáruló megbélyegzést azzal, hogy olyan könyvet, mi több könyveket adna ki, melyek az ún. dák–román folytonossági elméletet cáfolják? Az általunk írt román nyelvű lap, az 1991 áprilisa és 1993 júliusa között, a Kolozs megyei RMDSZ által kiadott Puntea – melynek egyik kezdeményezője, majd szerkesztője voltam –, ma is elkelne. Sajnos ezt a mieink akadékoskodása, rövidlátása szüntette meg. Pedig volt érdeklődés iránta.
Ami a megoldást elősegítené
A kérdés azonban így nem oldódik meg. Ehhez két dologra lenne szükség. Az egyik, hogy a dák–román folytonosság mítoszának alaptalanságát ne csak néhány történész ismerje föl, de kezdjék el az iskolában is tanítani. Ez, sajnos, egyelőre nehezen kivihető, mert szorgalmazóira azonnal rásütnék a hazaáruló bélyeget. Néhány éve lehetőség nyílt arra, hogy egy-egy tantárgynak több tankönyve is legyen. Így az egyik történelemtankönyv, román tanárok szerzeménye, az úgynevezett dák–román folytonossági elmélet mellett a románoknak a Balkánról a Dunától északra való bevándorlása elméletét is ismertette. Ez ellen azonban többen hevesen tiltakoztak. Alaptalannak, hazugnak minősítették, így nem lett belőle iskolai tankönyv. Előbb-utóbb azonban mind többen fognak rájönni arra, hogy a porhintés mögött ott vannak a tények – amelyek, mint mondják, fölöttébb makacsok –, a helynevek, beleértve a kis folyók nevét is. Ha valóban a románok lennének Erdély őslakói, akkor nem a magyaroktól vették volna át ezek nevét – Almás (kettő is), Aranyos, Békás (kettő is), Berettyó, Borsa, Lápos, Nádas, Sajó, Sebes, Székelyjó stb. –, hanem a magyarok tőlük, mert ők adtak volna nevet ezeknek. Ugyanígy a települések döntő többségének a neve szintén magyar eredetű.
Elősegítené megismerésünket, ha ott, ahol kisebbségek élnek, az iskolában kötelező lenne az illető kisebbség nyelvének, rövid, de valós történetének a tanítása. Ezt Finnországban úgy oldották meg, hogy a kb. hat százalék svéd lakosság gyermekei számára az első kötelező idegen nyelv a finn, a többségi finnek számára az első idegen nyelv a svéd. Az abói (turkui) egyetem svéd tannyelvű, ezenkívül Helsinkiben svéd tannyelvű műszaki egyetem és tanárképző főiskola működik. De a helsinki és még két másik egyetemen minden tantárgyat svédül is előadnak. Azokon a településeken, ahol svédek is élnek, minden felirat kétnyelvű, elöl a finn, utána a svéd. Ahol viszont a svédek vannak többségben, a svéd az első, a finn a második. Közelebbi példát is fölhozhatunk. A sokat szidott, sőt fasisztának is kikiáltott Horthy-rendszerben, a románok által megszálltnak mondott Észak-Erdélyben a magyar tannyelvű iskolákban kötelező volt a román nyelv tanítása. A Székelyföldön is. A pénzeken minden magyarországi kisebbség nyelvén feltüntették azok értékét. Így pl. a tízpengősön ott állt a cirill betűs szerb és ruszin, a latin betűs német, horvát, szlovák, szlovén mellett a román zece penghei is. Az említettekhez hasonló megoldást nálunk is alkalmazni lehetne. Amikor ezt román értelmiségi fiataloknak elmondtam, volt, aki hevesen ellenezte még a gondolatát is annak, hogy a románok az iskolában magyar nyelvet tanuljanak. Úgy gondolkodnak ma is, mint a bukott hatalom egykori képviselői, akik évről évre gondosan kigyomlálták a Kriterion kiadói tervéből a románoknak szóló magyar nyelvkönyv és a magyar–román nagyszótár kiadását. Ami az autonómiát, vagyis a területi önkormányzatot illeti, a román politikusok az egész ország érdekében jobban tennék, ha nem kiáltanának rá kígyót-békát, hanem végre rájönnének, hogy ez nem az ország feldarabolásával, hanem a gazdaság föllendülésével jár.
Asztalos Lajos
A szerző kolozsvári helytörténész
Krónika (Kolozsvár)2012. június 29.
Összeállításainkat lapelődünk, a Romániai Magyar Szó vezércikkeiből, vezető publicisztikai írásaiból, illetve utolsó számához érkezett lapunk, az Új Magyar Szó vezércikkeiből készítettük. Így írtunk mi – amíg lapjaink megjelenhettek.
Romániai Magyar Szó
• Új esztendő, új lap. Úristen, újra merjük kezdeni az életet? Újra lehet nagy lélegzetet venni, telefonon nyíltan beszélni, levelet írni, politizálni, érvelni, ellentmondani, meghallgatni az ellenfelet, újra lehet ellenzékinek lenni, gyakorolni a türelmet, a toleranciát vagy félreállni éppen, meggyőződésünk szerint... (Marosi Barna, 1989. december 31.) • Most zsibong a villamos. Mindenki beszél mindenkivel, ismeretlenek ismeretlenekkel. Mindenkinek pereg a nyelve, mindenki szapora szavú, sőt, szószátyár. Mindenki cseveg vagy csattog, kifejt vagy beolvas. Mindenkinek véleménye van. Miről beszél a halottaiból föltámadt utazóközönség? Ha lenne túlvilág és a nép legszeretettebb fia hallaná ezeket a hűségnyilatkozatokat... Egy asszony sír. Zokog. Egyetlen szót motyog maga elé. „Ellopták, ellopták...” Kérdik tőle, mit loptak el magától, jóasszony? De ő nem válaszol. Sír tovább. Én - tudom, mit loptak tőle a tolvajok. 25 esztendőt az életéből. (Szász János, 1990. január 16.)
• A matracokon csupán a lepedő van. Párna, pokróc sehol. A kaparásra várakozó nőkön viszontlátom azt a toldott-foldott, elnyűtt, gombok, pántlikák helyett madzaggal ellátott, télen-nyáron használatos, flanellanyagból készült szerelést, amelyet gyermekeim születésekor nekem is alkalmam volt hordani. De nemcsak a ruhák, hanem a műtétre használt felszerelés is régi... Az ágyakon hárman, négyen ülnek, kuporognak, mert lefeküdni lehetetlenség. Egyesek a. folyosókon sétálnak le-fel, mások a WC-helyiségben cigarettáznak, ahol vágni lehet á füstöt... A jelenlevők között egyetlen lány van. Legtöbbje két-három gyerekes fiatalasszony... Terherbeesésről, családi helyzetről folyik a nyomott hangulatú társalgás... Senki sem nevet. A férfiakat szidják: amióta szabad és olcsó a kaparás, nem vigyáznak úgy, mint eddig. (Guther M. Ilona, 1990. augusztus 19.) • Domokos Géza: - Igaztalanok lennénk, ha nem köszönnénk meg az RMSZ-nek azt, hogy bár független lap, kezdettől fogva támogatta az RMDSZ-t. Közölte a dokumentumait, segítette szándékait, a választások után képviselőit. Persze, sok mindenről írhatott volna, jobban, elmélyültebben, érdekesebben. De nem hiszem, hogy szakmai tanácsokat kell adnunk a szerkesztőknek. Fontos, hogy tőlünk minél több információt kapjanak, és éppen mert független lap, ennek a jegyében próbálja olykor alaposabban mérlegelni állásfoglalását ... (1991. január 4.) • A kolozsvári Nu kérdéseire válaszolva Tőkés László püspök elismerte: tulajdonképpen kissé többet beszél a kelleténél; s annyi megnyilatkozása van, hogy azt lehet hinni: propagandát folytat. De nem ő kezdeményezi ezeket, nem tehet róla, mert állandóan kérdésekkel bombázzák. „Ez az én sorsom, s nagyon sokszor bánt, mert kevesebbet kellene beszélnem és felkészültebben, megfontoltabban!” (Távirati stílusban, 1991. április 3.) • Aki Nagylakon át készül kilépni az országból, jó, ha fölszereli magát vízzel, szalonnával, pokróccal, no meg hordozható vécével vagy bilivel. A kocsisor ugyanis általában a városka közepéig nyúlik, a várakozási idő 8-12 óra. Újabban mindenki egyetlen sorba kell hogy beálljon, akár hétvégi bevásároló turista, akár átutazó külföldi, s az sem mérvadó, hogy kikapcsolódni, rokonlátogatásra vagy éppen temetésre igyekszik. Az út mindkét oldalát bokáig ellepő civilizációs hulladékban, tűző napsütésben békésen olvasó, kártyázó, sörözgető emberek láttán támadt egy ötletem: mi lenne, ha egy bátor magánvállalkozó nemzetközi pikniktábort nyitna a határszélen? (Péterszabó Ilona, 1991. augusztus 14.)
• Persze, Mihail Szergejevicsnek igaza van: nem babra megy a játék. Véres csatákat jósol és joggal retteg, hogy elszabadulhat a pokol. A Nyugat szorongása sem oktalan, hiszen a több részre hulló birodalomban oszlik a fegyver, a bizalmatlanság és a veszély is... Hogy mire ébredünk holnap, azt nem tudni, ám jó lenne remélni, hogy a most valóban „szabaddá lett népek” nemcsak saját érdekükben, hanem egy világ javára képesek lesznek felelősen, emberien sáfárkodni szabadságukkal. Hogy a világ megkönnyebbülve, s ne gyászolva búcsúzhasson a Szovjetuniótól. (Kiss Zsuzsa, 1991. december 11.)
• A Kovászna megyei román napilapban megjelent egy egyetlen kérdésből és rövid válaszból álló interjú Petre Roman pártelnökkel. Az újságírónak arra a kérésére, hogy üzenjen valamit a Kovászna megyei románoknak, a pártelnök azt felelte: „Hamarosan gondolkodni fogunk azon; hogy konkrét módon a segítségére siessünk Hargita és Kovászna megye románságának.” Erre mondja az erdélyi ember, hogy most már nem tudjuk, féljünk-e vagy megijedjünk. (B. Kovács András, 1992. április 2.) • Az eltelt kilenc év távlatából elsősorban az a jelentős, hogy ez a Szövetség létrejött, de ennél is fontosabb, hogy ma is él; sőt, országos és nemzetközi elismerésnek örvend... emlékidézésen túl mi magunk is feltehetjük a kérdést: mit köszönhetünk egyáltalán a kilenc éve létező Szövetségnek? Ment-e általa a világ elébb? Ha a konkrét eseményeket nézzük, akkor azt kell mondanunk: nem igazán. De ha a világot veszszük szemügyre, akkor legyünk őszinték: mégis, mégis… (Cseke Gábor, 1998. december 24.)
• Egyetlen népet sem dolgoztattak olyan kitartóan és kilátástalanul a rendszerváltás előtt itt, keleten (és sehol), mint a románt. És persze, az együttélő nemzetiségeket – ez most nem a politikai szólam sztereotípiája, ez a legvadabb valóság. Csatornaépítő nép ez, és közben számolatlan hordatták el a hegyeket, fúratták az alagutakat, vágattak völgyet. Tavakat szárítottak ki csak azért, hogy nagyjából ugyanazzal az értelmetlen célszerűséggel néhány kilométerrel arrébb megássák a tó új medrét. Ezzel csak azt mondom, jobb sorsot érdemelne a honpolgár Romániában, legalább olyat, ahogyan a többi él a körülöttünk levő elérhetetlen Európában. (Oláh István, 1999. január 14.)
• Mindeddig mondhatnám zokszó nélkül görgettük a lejtőn felfelé magunk előtt a követ. Volt, aki kidőlt, volt, aki azt mondta, hogy ennyiért minek, s volt olyan is, aki azt hitte, másfelé könnyebben boldogul. De mindig maradtunk annyian, hogy a lap elkészüljön, útnak induljon az olvasó felé. Hogy akik maradtak, miért maradtak? Biztosan nem a pénzért, de a dicsőségért sem. Mert abból jutott ki talán a legkevesebb. Változott a világ, s ha más területeken nem igazán, sajtóvidéken hamar kialakult a „piacgazdaság”, ami minden magánvállalkozásnak, tehát nekünk is azt jelentette, hogy van avagy nincs miből, de az adókat fizesd, a lakosság mindegyre csappanó jövedelmeit vedd figyelembe, ne kérj annyit, amibe a lap kerül, csak amennyit az olvasók valahogy ki tudnak szorítani... újságra is. Jöttek aztán az olyanszerű kihívások (igények?), hogy hagyjuk már a politikát, tekintsünk el a rossz hírektől, inkább adjunk valami színeset, valami izgalmas gyilkosságot, napi szenzációt. Nem így tettünk. Folytattuk úgy, ahogy a lelkiismeretünk diktálta. Olvasóink majd megítélik, hogy amit kaptak, tájékoztatás volt-e avagy propaganda... (Gyarmath János, 1999. március 12.)
• 1989 előtt egy „jobb” állami, azaz kisajátított lakást csak „bizonyos” emberek kaphattak meg. Ezek a bizonyos emberek pedig most mint becsületes, némely esetben „jó magyar” adófizető polgárként tetszelegnek. És talán el is hiszik nekik azok, akik nem ismerték őket azelőttről. Néha épp újságírók... És az olvasók még sajnálják is őket: szegény emberek! Most jön a csúnya külföldre távozott tulaj, aki amúgy is már jól megszedte magát külföldön, és még van képe visszakövetelni a tulajdonát! Szerencsétlen, becsületes embert pedig volna szíve az utcára tenni? Aki azóta már annyit költött a régi, düledező házra (1989 előtt többnyire állami pénzeket)? (Debreczeni Éva, 1999. július 21.)
• Ha tömören meg kéne fogalmaznom a Sabin Gherman által mondottak üzenetét, arra gondolhatnék, amit talán legfrappánsabban Molnár Gusztáv körültekintő vizsgálódása közvetít számunkra: nagy változások vannak készülőben, köztük a (nemzet)állam fogalmának kiüresedése, helyettesítődése. Velünk és általunk, miközben holnapunk nem lesz látványosabban más, mint tegnapunk. Felötlik előttem, hogy gimnazista koromban, egyik fizikaóra után felírtam füzetem hátlapjára, emlékeztetőül, az épp hallottakat: 1999. augusztus 11-én teljes napfogyatkozás. Beleborzongtam, hogy addig még tizenegynéhány év van, aztán ki is ment a fejemből, de ott volt a tudatomban. És íme, ez is lecsengett, mert ez a dolgok rendje. Valami ilyenszerű eszközre gondolok, ha nem tűnik ellentmondásosnak: aktív türelem. (Szonda Szabolcs, 1999. augusztus 15.)
• Bevallom: néha zavart mostanáig a „zöldek” agresszív hangoskodása, de rá kell jönnünk: nekik van igazuk. Addig kell a hatóságok képébe üvölteni, amíg nem késő. Amíg még nő a fűszál, a tölgy, a fenyő, és hal van a vizekben. Mert íme: ott, a Szamos és a Tisza egyes magyarországi szakaszain már nincs hal. Nincs semmi. Csak üres, kihalt víz, és gyűlölet azok iránt, akik miatt ez megtörtént. Persze ha eltekintünk a katasztrófa hatásától, akkor azt is mondhatjuk: jó, hogy bekövetkezett a szennyezés. Ez nem cinizmus, csak a dolgok reális értékelése. Hiszen mi más, ha nem egy természeti katasztrófa ébresztheti rá térségünk országait, népeit az egymásrautaltságra, az összetartozásra, arra a felismerésre, hogy egymás nélkül semmire sem mehetünk, és hogy egymásnak mennyit árthatunk. (Máthé Éva, 2000. február 11.)
• Az RMDSZ-nek nem szabad engednie, hogy belső életét megfertőzze az általa oly szokszor megbélyegzett ún. balkáni politizálási stílus. Az egyet ígérés és a mást csinálás. A ki- és beszámíthatatlanság. A csalás, a hazugság. Épp arról az értékéről mondana le, amit mások annyira irigyelnek. Amiért sokszor megfojtanák egy kanál vízben. Most sem különben. Választási évben vagyunk. Jogaink érdekében: el kell mennünk szavazni. Vitákon innen és túl. S el is fogunk menni. (Cseke Gábor, 2000. május 12.)
• Igen, a valóság lehangoló és szomorú mostanában mifelénk. De a bajokat nem orvosolhatjuk, ha állandóan ezeket ismételjük, mindenből csak a negatívumot emeljük ki... tessék már egy kicsit mosolyogni, egy piciny oka biztosan mindenkinek van rá. Még azoknak is, akik el akarják velünk hitetni, hogy a világ csak rossz. (Sike Lajos, 2000. augusztus 1.)
• Utakat az államfő látogatása előtt is javítottak. Most erre csak rövid szakaszon volt szükség. Igaz, jellemző módon erre is ott került sor, ahol a miniszterelnök és csapata járt. Csíkszeredában a Coşbuc utca régen feltört szakaszára most egyből jutott pénz. Nem rossz ez most sem, csak azt nem érteni, hogyan juthatott most és korábban egyáltalán? Ha nem lenne ez az egybeesés, dicsérném a megoldás ötletgazdáját. (Daczó Dénes, 2001. szeptember 20.)
olitikai vagy egy diplomáciai szakértő, egy szakújságíró, egy (esetleg magyar származású) szenátor vagy képviselő. Ne adj’ isten, maga az elnök. Azaz: valamelyik bunkó jenki. Aki szeret sommásan, leegyszerűsítve fogalmazni. Mint a vadnyugati filmjeikben: valaki vagy jó vagy rossz. Szép vagy csúf. Hófehér vagy éjfekete. Ha az árnyalatokat el is hanyagolják, általában nem tévednek nagyot... Alaptalan feltételezések, származást firtató sandaságok helyett inkább arra kellene összpontosítanunk szellemi és politikai energiáinkat, hogy legközelebb ne mondhassanak kedvezőtlent rólunk. (Siklósi Nándor, 2002. november 20.)
• A rendszerváltás óta tettük a magunkét, igyekeztünk tudásunk és tehetségünk szerint a legjobb lappal szolgálni, átfogóan tájékoztatni olvasóinkat. Közben nap mint nap harcot folytattunk az újabban már arab kézen levő fő lapterjesztővel, futottunk – bár nem ez lenne a feladatunk – a reklámokért, hirdetésekért. Éveken át sikerrel, még akkor is, amikor a hatalom szemében vörös posztó voltunk. Érdekes módon pontosan akkor fuccsolunk be, amikor érdekvédelmi szervezetünk kormányra került... Reméltük: az új helyzetben másképpen viszonyul majd a magyar nyelvű sajtóhoz, a Romániai Magyar Szóhoz. Erre ígéret is elhangzott, méghozzá a legmagasabb szinten… Azzal maradtunk, a romániai magyarság pedig egy lappal kevesebbel.2013. február 8.
Szolidaritásból magáénak vallja a székely zászlót a román újságíró
Sabin Gherman újságíró egy tegnapi cikkében felhívta a figyelmet arra, hogy bár bizonyos médiaorgánumok figyelemfelkeltő szalagcímek alatt tálalják a vészterhes gyorshírt, hogy a székely zászló lassan kiszorítja Hargita és Kovászna megyében a román állam szimbólumait, és közeleg a magyarok által keltett apokalipszis, a valóság ehhez képest az, hogy az ország több helyiségében ott lengedezik az adott település zászlaja. Mint írja, például Tordán végighaladva megfigyelhető, hogy a zászlórudakon a román trikolór, és az Európai Unió zászlaja mellett ott látható a város fehér-piros lobogója is, Aranyosgyéresen pedig a város sárga-kék zászlaja. Az emberek többnyire csaknem teljes nemtörődömséggel sétálnak el alattuk, de adott esetben hirtelen támadt büszkeséggel magyarázzák el az idegennek, hogy milyen lobogót láthatnak – írja Gherman.
Emlékeztet továbbá arra, hogy körülbelül két hónapja a Gorj megyei prefektus nagy örömmel közölte, hogy Victor Ponta miniszterelnökkel együtt tűzi ki az olténiai megye zászlaját a Păpuşa-csúcsra a turizmus fellendítése céljából. Neamţ várán ugyanakkor büszkén lengedezik a történelmi Moldva lobogója – tájékoztat az újságíró, hozzátéve: az olasz, francia, amerikai, vagy magyar vendéglők is jellemző módon kitűzik a megfelelő nemzet zászlaját. – Ilyen körülmények között még téma lehet a székely lobogó kérdése? – veti fel a kérdést az újságíró. Mint megállapítja, véleménye szerint a dagadó botrány valóságos aranybánya a román politikusok számára: „elég buták és szegények vagyunk ahhoz, hogy rájuk hallgassunk, hogy megfélemlíthessenek, hogy a fülünk botját se mozdítsuk az egészségügy, a tanügy és a mezőgazdaság problémái miatt, hiszen Isten jóindulatából itt vannak nekünk a magyarok, akikkel háborúskodhatunk” – állapítja meg Gherman.
Hozzáteszi: tudatában van annak, hogy a jelenlegi hangulatkeltés közepette egyesek számára szinte hazafias kijelentésnek minősülne róla azt mondani, hogy szeparatista, és az Erdélyt óhajtó magyarok bérence. Mint írja, szeretné, ha a román polgárok is olyannyira ragaszkodnának trikolórjukhoz, akár a székelyek saját lobogójukhoz, a román politikusok pedig ugyanolyan vehemenciával óvnák a határon túli románok jogait, mint budapesti kollégáik a külhoni magyarokét. Mindemellett, most azt az időt éljük, „amikor alávaló emberek a trikolórt a gyorshír sárga szalagjával helyettesítik” – jegyzi meg Gherman.
Lucian Mândruţă újságíró Facebook-oldalán közzétett bejegyzésében kiemelte: nem érti, miért okoz gondot egyeseknek a Székelyföld zászlaja, hiszen nyugati államokban minden tartomány saját történelmi lobogóval, fesztivállal, sajtmárkával, könyvtárral, vagy műemlék kastéllyal rendelkezik. Mindezek az elemek hozzájárulnak a térség kultúrájának gazdagításához; Romániában ez miért nem lehetséges? – veti fel a kérdést. Felhívja a figyelmet arra, hogy „a legalább ezer éve itt élő székelyek határőrök voltak”, és „egyetlen román sem tudja, hány csatában haltak meg magyarok azért, hogy megvédjék Erdélyt a tatároktól és törököktől, mert nincs szemük és fülük csak Mihai Viteazu és Ştefan cel Mare cselekedeteire.” Mint írta, a román tankönyvekben nincs hely más nemzetek hősei számára, akikhez kapcsolódó történelemnek már ideje lenne a békét jegyeznie fel. Mândruţă szerint a Székelyföld zászlaja körüli botrány csak a gyűlöletet és a mindkét oldali szélsőséges nacionalizmust szítja, alátámasztva a magyar szélsőjobboldal elméletét, hogy a románok „primitívek”. – Kedves magyarok, mivel hozzám hasonlóan román állampolgárok vagytok, történelmi szimbólumaitok az enyémek is – hangsúlyozta bejegyzésében az újságíró, aki bejegyzéséhez csatolta a székely zászlóról készült fényképet és megjegyezte: „Ma én is székely vagyok – az első Argeşből”.
Szabadság (Kolozsvár),2013. február 11.
Nem mindenkinek sérti a szemét (Román publicisták a székely zászlóról)
Több román publicista közölt az elmúlt napokban a kisebbségi jelképhasználat jogát elismerő, a nacionalista hangulatkeltést elítélő írást a székelyzászló-ügy kapcsán. Ezeknek a kivételeknek az internetes portálok és közösségi fórumok biztosítottak nyilvánosságot, miközben a televíziós vitaműsorokban meghívott politikusok és elemzők többnyire ellenséges hangnemben beszéltek a székelyek követeléseiről.
A román szolidaritási megnyilvánulások sorát Lucian Mândruţă televíziós személyiség nyitotta meg, aki már a diplomáciai szintre került vita kirobbanásának másnapján székely zászlót tűzött ki Facebook-oldalára, és bejelentette: „ma én is székely vagyok, az első Argeş megyében”. Ugyancsak közösségi oldalakon terjednek Sabin Gherman kolozsvári publicista írásai, aki hazai példákkal igazolta, hogy a regionális jelképek Romániában is jelen vannak: Tordán és Aranyosgyéresen például a zászlórudakon a város zászlaja is ott lobog, két hónapja pedig a Gorj megyei prefektus nagy örömmel közölte, hogy Victor Ponta miniszterelnökkel együtt tűzi ki az olténiai megye zászlaját a Păpuşă-csúcsra. Ilyen körülmények között még téma lehet a székely lobogó kérdése? – veti fel a kérdést Sabin Gherman. Mint írta, azt szeretné, ha a román polgárok is olyannyira ragaszkodnának trikolórjukhoz, akár a székelyek saját lobogójukhoz, a román politikusok pedig ugyanolyan vehemenciával óvnák a határon túli románok jogait, mint budapesti kollégáik a külhoni magyarokét. A Tiszta Romániáért Egyesület portálján Moise Guran, a román gazdasági tévéműsorok egyik legnépszerűbb szakújságírója írt arról, hogy a román hatóságoknak nem lenne szabad „buta és történelmileg igazságtalan” módon tagadniuk Székelyföld létezését. A médiaszemélyiség szerint inkább gazdasági és idegenforgalmi téren kellene hasznosítaniuk azt a márkanevet, amit Székelyföld jelent. Vasárnap az Evenimentul zilei lap internetes kiadása Angela Tocilă nagyváradi író blogbejegyzését vette át a székelyzászló-ügyben. A szerző rámutatott, hogy a tévében agitáló politikusok várakozásaival ellentétben Erdélyben „a magyar és román emberek nem döfték le egymást zászlórudakkal, nem köpködtek egymásra, hanem munkába mentek, elvitték a gyereket iskolába, mintha mi sem történt volna”, és hidegen hagyta őket a Bukarestben fortyogó hazafiasság. Úgy tűnik, a nép mégsem olyan buta, hogy elég legyen számára kenyér helyett a cirkusz, és Erdély elrablásával már nem lehet ijesztgetni őket” – vonta le a következtetést Andrea Tocilă.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),2013. március 28.
Sabin Gherman: legyen Székelyföld egy kulturális régió
A román kormány célja, hogy még idén megvalósítsa az ország közigazgatási átszervezését, ez pedig a régiók újrarajzolása révén igen fontos kérdés az erdélyi magyarság számára is.
Az EMNP szerint a Székelyföld régióban a népesség túlnyomó része bizonyítottan támogatja, hogy jöjjön létre, a fejlesztési régió a történelmi régióhatár mentén. A néppárti elképzelés megtartaná a megyéket, de szükségesnek tartaná a megyehatárok felülvizsgálatát.
Az erdélyi magyar politikai szervezetek régió-átalakítási tervei közt nincs nagy eltérés, és lehetséges a közös elképzelés kidolgozása egy szakmai egyeztetés után. Bár kevés az esélye, de talán újraalakulhat a Székelyföld régió. Viszont legrosszabb esetben a magyar megyéket más-más megyékhez csatolva még inkább kisebbségbe kerülhet a még tömbben élő székelység.
Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes bejelentette, hogy az alkotmánymódosítás után közvetlenül bemutatják azt a projektet, amely szerint év végéig megalakulnak a régiók, és kiderül, kik lesznek a vezetőik kinevezéssel, vagy választás útján. Mandátumuk pedig három év után jár le, amikor a 2016-os helyhatósági választásokon új vezetők kerülnek majd a régiók élére.
A majdani régiókat illetően már több javaslat napvilágot látott tavaly is, de hivatalos változatok még nem léteznek, ennek ellenére a közvita legfontosabb témája, hogy mely városok válhatnak régióközponttá. A székelyföldi régió létrehozásáról Liviu Dragnea kijelentette, hogy az nem szerepel a kormány elképzelései között, mert az azt jelentené, hogy etnikai alapon létesítenének régiókat.
A székelyföldi régió létesítését egyetlen román párt sem támogatja, viszont vannak olyan közéleti személyiségek, akik jogosnak tartják az elképzelést. Egyikük az a Sabin Gherman, aki alapítója volt a később törvényen kívül helyezett Erdélyiek Pártjának. Szerinte a történelem már korábban megmutatta, hol vannak a régiók természetes határai, kezdve Bukovinától, Máramaros, Kőrösök vidéke, Erdély, Bánság, Olténia, Havasalföld, Dobrudzsa, és Moldvával bezárva, amelyek több száz éve léteznek. Ezek mellett kellene megalakítani három speciális régiót: a Duna-deltát a természeti kincseiért, a Zsil-völgyét, mint turisztikai gyöngyszemet és Székelyföldet, mint kulturális régiót.
Egyelőre csak meddő vita folyik, jobbára csak a régióközpontokra összpontosítva, de a lényegi kérdésekről, hogy milyen hatásköreik lennének a régióknak és, hogy ez miként segítené elé a régiók harmonikus fejlesztését, igen kevés szó esik.
Duna Tv
Erdély.ma,2013. március 28.
Autonómia – Epe a borban
Hallgatom Sabin Gherman romániai román újságíró szavait. A romániai jelzőt azért illesztettem ide, mert vannak moldáviai románok is; ajaj, milyen jól esett nekünk, romániai és nem romániai magyaroknak hallani, hogy ők Moldáviában tüntettek a mi autonómiánkért! Szóval ott tartok mai nap is, ahol még Magyarországon, amikor talpra állott bennem az igazságérzet, olvasván Sabin Gherman kolléga írását: M-am săturat de România Mare, azaz: Elegem van Nagy-Romániából.
Hát most lányos zavaromban mit mondjak? Azt, hogy nekünk, magyaroknak is?! Van egy tv-csatorna Romániában – közbevetem: nem elég nagy ez az összeajándékozott, összetákolt Románia, Dobrudzsától Szalontáig, Nagyszentmiklósig, Nagybányáig? –, és ezen a csatornán néha megszólalnak Sabin Gherman mellett azok a románok is, akiknek van igazságigényük, egyensúlyérzékük kenyér- és hitközség között.
Azon a bizonyos gyulafehérvári népgyűlésen 1918-ban – közel sem voltak annyian, mint március 10-én Marosvásárhelyen – ígértek nekünk toronyórát láncostól, jogokat és szabadságot fölösen, hogy mára mindezek helyett megmaradjon rajtunk a kígyó és béka, népünk és honunk történelme pedig zagyvalékká váljék az ő kezük alatt... Szóval akkor is voltak százezernyien, de sokkal többen is erdélyi románok, akik hallani sem akartak arról, hogy Erdélyt és a járulékterületeket a nyugaton élő románokkal együtt az Ókirálysághoz (Regat) loccsantsák. Ez tény. Éppen ezért ígértek fűt-fát akkor, hogy az erdélyi románság meg a magyarság eltűrje a „csatolást” olyan tartományokhoz, ahol kerítés nincs (ma is tapasztalható), a kutyák szabadon, a disznó pedig láncon legel...
Szót kellene érteni, akkor a románoknak is jobb lenne. Ezt hangoztatják Sabin Ghermanék, és nem félnek olyan erősen az autonómiától.
Dühében mondotta Sabin, hogy ne panaszkodjanak az erdélyi magyarok, hiszen nekik legalább van pártjuk, de nekik, erdélyi románoknak még az sincs... Sekély vigasz, mégis: csak mondják, hátha lehallatszik (mert hogy lehallgatják, az bizonyos) Bukarestig! Mert amott türelmetlenek ám, nem tartják elég gyorsnak a magyarság fölszívódását, eltűnését, s különösen az autonómia keretein belül – ha lesz. Márpedig kell s lészen, akár az ágyúk 1849-ben.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,2013. április 25.
Hogyan rabolják ki Erdélyt a nemzeti egység szellemében
Constantin Niţă miniszter éppen ezt teszi: miközben a legnagyobb modernitással viszi előre a haza jólétét, aközben porba döngöli és szétveri az egyetlen ágazatot, amelybe még beleszólása van: az energiaügyet.
Igen, tudom: ez egy olyan ágazat, amely sok éber és okos srác zsebét megtömte. De ők legalább ezt az „okosságot" megjelenítő pártok akaratából, szívesen tették.
A Romgaz és a Transgaz – vagy ezek menedzsmentjének – Bukarestbe való költöztetése a „regionalizálás" lázas előkészületeire utalnak: mindent a fővárosba költöztetünk, a felelősséget decentralizáljuk és a forrásokat központosítjuk: amolyan „tietek a munka, mienk a pénz" felállás. És mindez akkor zajlik, amikor nekünk azt mondják, hogy válság van és csak így lehet egységes a nemzet – de a háttérben ugyanazt a nemzetet kirabolják, éljen az Medgyesen, Tecuci-on, vagy Máramarosszigeten.
Az első, a erdélyi földgázlelőhely felfedezése óta, amit a Maros megyei Kissármáson találtak 1909-ben, a fővárosok minden elsőbbséget elvitattak: de sem a királyi Budapest, sem Bukarest (a kommunizmust is beleértve) nem merte elvenni Erdélytől a korona gyöngyét. Ez, Nita szerint talán a hálaadás gesztusa, hogy az itteni emberek egykor tisztességet kaptak, akkoriban, amikor a fiatal Jászvásár mellett élő gyakornok Brassót választotta lakhelyül.
Vajon milyen lenne, ha az összes német vállalatnak egyszer csak kötelezővé válna a székhelyét Berlinbe költöztetni? A franciáknak meg Párizsba, és az olaszoknak meg Rómába? Ahelyett, hogy terveket rajzolgat a térképen, a miniszterelvtárs elgondolkozhatna azon, hogy miért nem érik el soha az 1976-os szintet, amikor a földgázkitermelés 29,8 milliárd köbméter volt – ma nyolcszor kevesebbet termelnek ki, „hála" a minisztériumok papírmunkájának. Gondolkozzon el azon is, hogy Medgyesen az ágazat legjobb munkásai és specialistái vannak és a Bukarestben összezsúfolódott bürokrácia nem megoldás.
De itt a politikai játszmák uralkodnak. Miután Szebent és Brassót szembeállította egymással, a miniszterelvtárs most ugyanezt tenné Erdély és Bukarest esetében is. Elvették az ásványvizeinket, a rezet, az aranyat, az ezüstöt, az autópályákat – mindenről a miniszterek döntenek: ott adják el darabról darabra Romániát, nem Medgyesen Tecuci-on vagy Máramarosszigeten.
Nagy hiba, amit Nita csinál: nincs elképzelése, úgy látszik nem érti, mik a románok prioritásai, és talán ezért látja Romániát Bukarest csatlósának: és a harmonikus fejlesztés helyett egy olyan adminisztratív-pénzügyi függőségben tart, amiről sem a régebbi Budapesti vezetés, sem a kommunisták nem is álmodtak.
Hogy érthetőbb legyen, itt egy Moldvai példa: Onesti városa a RAFO adókból élt, a település GDP-jének majdnem 80 százalékát a RAFO adta, de a vállalatot tönkretették és ezzel a várost is. Ez vár Medgyesre is, ahol a Romgaz és a Transgaz adóiból 65 százalékot kapnak vissza fejlesztésekre. Kétlem, hogy Nita értené. Ahogy tudom, már szemet vetett az egyik bukaresti székhelyre is, ami a Hristo Botev utcában van. Szerveztek egy állásbörzét is, ahol azt mondták a munkakeresőknek, hogy egy németországi képzésen kell részt venniük, ahonnan majd a fővárosba mennek dolgozni. Csakhogy a kényelmes miniszteri fotelekből, nem látszik az, hogy mit jelentene, ha egy teljes város, vagy teljes Erdély az utcára vonulna.
Az az ötezer medgyesi, aki két hete tüntetett, még ezreket tud maga köré gyűjteni, hogy megvédjék Erdély erőforrásait. És itt meg is állok, jó lenne mindenkinek elképzelni, milyen pénzügyi önrendelkezésünk lehet, amikor az indítógombok mindig a minisztereknél vannak.
Nita elvtárstól csak annyit kérek: képzelje el, hogy az a gomb egy pánikgomb.
Sabin Gherman
citynews.ro M&L
Erdély.ma