udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 86 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-86

Névmutató: Somogyi Botond

2010. április 25.

Húsz éves a Harangszó
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület lapja, a Harangszó húsz éves fennállását ünnepelte 2010. április 25-én, vasárnap.
A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-terme előtt kialakított alkalmi kiállítás helyszínén, ahol a Harangszó régi számait lehetett megtekinteni, Barabás Zoltán a Partiumi Magyar Művelődési Céh elnöke köszöntötte a megjelenteket, kijelentve, hogy a Harangszó eddigi húsz éve a hit szolgálatában telt el. A Bartók-teremben dr. Eszenyeiné dr. Széles Mária tartott áhítatot, beszédét Pál apostolnak a filippibeliekhez írt leveléből vett igerészletre építve. Az áhítaton a közösségi élet és a gondolat fontosságát hirdette, végezetül pedig azt kívánta, hogy a Harangszó legyen kürt, mely hírül adja az Isten világának gazdagságát. A továbbiakban Sándor Lajos lelkész olvasta fel Tőkés László püspök, EP-képviselő üzenetét: „Velem készített első interjújában a lap első főszerkesztője akkor azok boldogságát hangsúlyozta ki, akik háborúságot szenvednek az igazságért. Manapság sok esetben és sokféleképpen nem az igazságért szenved az olvasó és a lapkészítő, hanem a ránk telepedő hazugságtól. De túl mindenen és a húsz év apályain, ma hálaadással osztozhatunk azok örömében, akikért a harang szól - szükség esetén a veszedelmet jelezve, máskor pedig az Evangélium örömét hirdetve.” Ezt követően Sándor Lajos Szubjektív visszatekintés címmel olvasta fel humoros, a Harangszó történetét a történelmi korszakolás szerint bemutatva úgy, hogy mindegyik korszakot egy-egy főszerkesztő nevével fémjelzett. Az Őskor a Farkas Antal-Gavrucza Tibor korszak volt, az Ókor Bereczki András nevéhez fűződik, majd Jakabbfy Zsolt főszerkesztésével beköszöntött a Középkor. Az Újkor Csűry István főszerkesztőségével telt, a Jelenkor pedig Fábián Tibor főszerkesztő nevéhez köthető, aki a tervszerűséget és az arculatváltást hozta el a lap számára.
Az egyházi sajtó szerepe
Radványi Károly a Harangszó volt grafikai szerkesztője a református sajtómúltról tartott rövid előadást, majd egyház és média kapcsolatáról szólt Somogyi Botond az Erdélyi Református Egyházkerület ugyancsak húsz éves Üzenet című folyóiratának főszerkesztője. Somogyi kifejtette, hogy az egyház sajtótevékenysége céltudatos és következetes szolgálat kell legyen, nem pedig öncélú hírközlés. Minden történet fontos az egyházi sajtó számára, mely az emberek szellemi, hitbeli, anyagi életére befolyással lehet, ezért az egyházi sajtó nem zárkózhat el a társadalmi, politikai, gazdasági problémák elől, hanem a felmerülő társadalmi, etikai dilemmákra tisztán, dogmatikailag megalapozott, biblikus választ kell megfogalmaznia. Mivel manapság a látogatottság, a nézettség utáni hajszában a sajtó rengeteg mocskot zúdít az emberekre, ezért az egyházi sajtó számára kiemelten fontos a hírek szelekciója, hiszen azokat a híreket kell kiválasztani, melyek kapcsán az evangélium szellemében megfogalmazható üzeneteket lehet továbbítani. Nemcsak a sajtóterméket, de az egyházi sajtóban dolgozók személyét is a hitelesség kell jellemezze - jelezte Somogyi, aki végül az egyházi sajtó missziós feladatát emelte ki, mondván, hogy az evangélium soha nem veszíti el aktualitását, ezért ezt mindig hirdetni kell. Végezetül Török Sándor a Lorántffy Egyházi Központ igazgatója, aki az ünnep folyamán több alkalommal olvasott fel verseket, zárásképpen Balázsné Kiss Csilla Harangszó-köszöntését tolmácsolta. Ezt követően Fábián Tibor főszerkesztő fújta el a születésnapi torta gyertyáit, majd a szeretetvendégség keretében kötetlen beszélgetéssel ünnepelték a megjelentek a húsz éves egyházi lapot.
Pap István
Harangszó (Nagyvárad)

2010. szeptember 20.

Országos tanévnyitót tartottak Kolozsváron
Az erdélyi református kollégiumok országos tanévnyitó ünnepségére került sor a hét végén Kolozsváron. A kétnapos rendezvény változatos programja közül megemlítendő az első világháborúban elesett kollégiumi tanárok és diákok emlékét őrző, a kommunizmusban megsemmisített tábla hasonmásának szombati leleplezése, valamint az eseményen részt vevő kollégiumi igazgatók és iskolalelkészek konferenciája, míg vasárnap Farkas Ferenc, a Kézdivásárhelyi Református Kollégium igazgatója vehette át a munkáját elismerő Bethlen Díjat Kató Béla főjegyzőtől. Ex Libris Díjakat és annak alapító oklevelét adta át a kilenc református kollégium és gimnázium képviselőinek a Magyar Művészetért Díj alapítója, Gubcsi Lajos, aki szerint kevés olyan valós, egységes szellemi egység van, mint a kilenc református iskola.
A Farkas utcai templomban megtartott istentisztelettel kezdődött a református kollégiumok országos megnyitó ünnepsége szombat délután. Kovács Tibor iskolalelkész igehirdetésekor kifejtette: „Ma rengeteg támadás éri a felekezeti oktatást, ám tudnunk kell, hogy amikor tanítunk és nevelünk, hitvallásos kötelezettségünknek teszünk eleget. Minden ránk bízott gyermeket úgy kell nevelnünk, hogy az Isten dicsőségét szolgálja. Legnagyobb ellenségünk az érdektelenség és a népbutítás, ám vannak jelek, miszerint Isten megáldja munkánkat, és ez folytatásra sarkall”.
Ezelőtt húsz évvel, 1990. október 1-jén szomorúan állt a kollégium akkori tantestülete és diákjai a Farkas utcai templom előtt, és néztük az ókollégium épületét, ahova nem mehettünk be. A templom és az iskola erős szövetséget kötött, amelyet Isten pecsételt meg! – vélekedett Székely Árpád, a kollégium igazgatója. Székely József nyugalmazott lelkipásztor, a kollégium első megbízott igazgatója úgy vélte: a Kolozsvári Református Kollégium most új starthoz érkezett, és ehhez kívánt kitartást.
Lauer Edit asszony a kollégium amerikai támogatói nevében beszélt. – Az amerikai támogatók által lefolytatott keresztszülő- program nem csak anyagilag támogatta a résztvevő diákokat, hanem megerősítette az iskolát és az amerikai magyarok identitástudatát is – hangsúlyozta.
Kónya-Hamar Sándor volt megyei RMDSZ-elnök üzenetét Kovács Tibor iskolalelkész olvasta fel. „A húsz éve föltámadt Kolozsvári Református Kollégium az erdélyi református közösséget építi megalkuvás nélkül, kitartással”, hangzott el. Somogyi Botond a szülői bizottság elnöke pedig arra buzdította a kollégium tantestületét, hogy olyan emberekké formálják növendékeiket, akik a közösségért élnek, hiszen a felekezeti oktatás ezt biztosítja. Pataki Adorján és Szi lágyi János, a Kolozsvári Magyar Opera művészei, volt kollégisták, egy-egy áriát énekeltek el.
Bogdán Zsolt esperes, véndiák beszédében azt hangsúlyozta, hogy a református nevelésnek és oktatásnak ma is van létjogosultsága, még ha ellenvélemények is fogalmazódnak meg ezzel kapcsolatban. Bogdán örömmel tudatta, hogy a Zilahi Református Kollégiumban idén indítottak először első osztályt.
Rácz Melinda magyartanár a kollégium ez alkalomra készített emlékkönyvét mutatta be, majd kiemelte: Székely Árpád végigküzdötte az elmúlt húsz év minden megpróbáltatását, s az igazgató elszánt céltudatossága nélkül nem jött volna létre ez a kiadvány. Bíró Krisztina volt kollégista, színművészetis hallgató egy Reményik-verset szavalt. Keresztes Attila, a szatmárnémeti színház igazgatója kiemelte: megköszöni élete legfontosabb két évét, amelyet a kollégium diákjaként Kolozsváron töltött el. „Örvendek, hogy gyermekem ide jár óvodába”, hangsúlyozta a művész.
A templomi beszédek után a jelenlévők átvonultak a kollégium udvarára, ahol Kolozsvári József, az 1943-as tanévben végzett véndiák leleplezte az első világháborúban elesett kollégiumi tanárok és diákok emléktáblájának hasonmását. – Az 1915-ben végzett évfolyam 1930-ban elhatározta, hogy az első világháborúban elesett tanároknak és diákoknak emléktáblát állít. Erre csakis az 1940-es évek első felében kerülhetett sor. A tábla majd négy évtizeden át állt ezen a helyen, ám 1980-ban az akkori iskola román igazgatója parancsára a táblát leverték és darabokra törték. Az odasiető református lelkésznek azt sem engedték meg, hogy a darabokat összeszedje, és magával vihesse.
Most Bartha-Szallós Levente adományozó révén, továbbá Bartha István és Oltyán István magyarvistai kőfaragó mestereknek köszönhetően leleplezhetjük az egykori tábla hasonmását – hangsúlyozta Kolozsvári József, majd leleplezte a három tanár és tíz diák nevét tartalmazó emléktáblát.
Ezt követően Bogya Katalin és Ősz Előd tanárok városlátogatást szerveztek a nem kolozsvári diákok számára. Este Némethy Zsuzsanna és Nagy Csongor- Zsolt színművészek, továbbá Rigmányi József énekes lépett fel a díszteremben. Az ünnepséget a Rekita Rozália színművész által betanított csapat előadása zárta a tornateremben.
Az iskolaigazgatók és iskolalelkészek tanácskozásán a tanintézetek új vezetőtanácsának összetételéről volt szó. Ábrám Tibor, a miskolci Lévay József Református Gimnázium igazgatója tudomása szerint Magyarországon létre kívánnak hozni egy református közoktatási alapot, amellyel az anyaország határán kívüli református kollégiumokat támogatnák, továbbá megbeszélték az egyházi iskolák idei közös eseménynaptárát, tudtuk meg Kovács Tibor iskolalelkésztől.
Bethlen Díj és Ex Libris Díjak átadása
Vasárnap a különböző kollégiumokból érkezett lobogók gyülekezésével folytatódott a Református Kollégiumok idei tanévének országos megnyitója és a Kolozsvári Református Kollégium újraindulásának 20 éves évfordulója alkalmából szervezett programsorozat. A Farkas utcai református templombeli ünnepi istentiszteleten Kató Béla az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője hirdetett igét. Prédikációjában kiemelte a folyamatos fejlődés fontosságát. – Emellett Isten arra biztat mindenkit, hogy ne csak kegyelemben, hanem Jézus tanításának ismeretében gyarapodjon – magyarázta az igét a lelkész. – Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az értékeket lassú, türelmes munkával lehet megteremteni – figyelmeztetett a főjegyző, majd reflektált az aktuális tanügyi problémákra. Székely Árpád iskolaigazgató felemelő eseménynek nevezte a kilenc református tanintézmény közös ünnepét. Elmondta: minden rendezvény, amelynek együtt tudunk örülni, közösséget teremt, reményt ad a további munkához. Felidézte azt a kort, amikor egykori egyházi vezetőink ragaszkodtak ahhoz, hogy neveljék a gyermekeket, majd hozzátette: az állam még mindig furcsának tartja, hogy az egyház vállalta az oktatás terhét.
Számos hiányosság és nehézség felsorolása mellett Székely Árpád a legfontosabbnak egy stabil tanügyi törvény kidolgozását tartja, ami az iskolák autonómiájára alapozna. Ami pedig a Kolozsvári Református Kollégium által nyújtott többletet illeti, az intézményvezető kiemelte a hitvallásos nevelés fontosságát, valamint az egyházi értékek elsajátítását.
Kató Levente az egyházkerület tanügyi tanácsosa beszédében Józsué szavait idézte, aki tömören megfogalmazta a vallásszabadság lényegét. Hangsúlyozta: a kilenc református kollégium az évek során kis létszámú iskolából többszintű, fejlett iskolává nőtte ki magát. A tanácsos a tanintézmények pozitívumaként említette meg az ösztöndíjrendszert, a tehetséggondozást és a keresztszülőprogramot is, de beszéde nyomán képet alkothattunk a kollégiumi tevékenységekről és a jövőbeli tervekről is.
Péter Tünde főtanfelügyelőhelyettes kifejtette: mindig különös varázsa van az ilyen ünnepnapoknak, viszont ez a kollégiumi megnyitó töblettel rendelkezik. – Nem csak dolga után szétszaladó emberek ülnek itt, hanem gyülekezet vagyunk – mondta. Hozzátette: ma már nem csak a város, de az ország határain túl is ismerik a református kollégiumot. – Azok a szülők, akik ide iratták be gyermekeiket, jól választottak, hiszen a tanintézményben kiváló pedagógusok dolgoznak – méltatta a kollégiumban dolgozó tanárok munkáját, eredményekben és áldásokban gazdag tanévet kívánva.
Kötő József képviselő szerint a felekezeti iskoláknak hármas küldetésük van: megmaradni a transzilván értékek világában, a hitből élő igaz ember formálása, illetve a közösségépítés. Az országos évnyitó keretén belül adták át a Bethlen Díjat, amelyet 2004-ben alapítottak és egy maradandó szellemi értéket teremtő pedagógusnak ítélik oda. Idén Farkas Ferenc, a Kézdivásárhelyi Református Kollégium igazgatója vehette át a munkáját elismerő díjat Kató Béla főjegyzőtől. Ruszka Sándor József kézdivásárhelyi református lelkész laudációjából kiderült, hogy a történelem szakos igazgató 1963-ban született unitárius családban és 2001-ben vette át a kézdivásárhelyi tanintézmény igazgatását. Munkájának, kitartásának, jó szervezőképességének eredménye, hogy az iskola új épületbe költözhetett. Az intézményvezetőre jellemző a kitartás, a következetesség, a pontosság és az egyházi iskola iránti elkötelezettség.
Ezt követően az Ex Libris Díjakat és annak alapító oklevelét adta át a kilenc református kollégium és gimnázium kéviselőinek a Magyar Művészetért Díj alapítója, Gubcsi Lajos, aki szerint kevés olyan valós, egységes szellemi egység van, mint a kilenc református iskola. A hatkötetes, Kárpát-medencei örökös létünket bizonyító könyvcsomagot átvehették a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Líceumból, a kézdivásárhelyi Református Kollégiumból, a Királyhágómelléki Lórántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumból, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumból, a Marosvásárhelyi Református Kollégiumból, a Zilahi Református Wesselényi Kollégiumból, a Szatmárnémeti Református Kollégiumból és a Sepsiszentgyörgyi Református Kollégiumból érkezett vendégek. A kétnapos rendezvénysorozatot az iskola kórusának rövid bizonyságtétele
DÉZSI ILDIKÓ, NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

2011. február 10.

Nemcsak lélekben
Úgy látszik, a magyar kormány nemcsak a szavak, hanem a tettek kormánya is. Amit megígért, eddig be is teljesítette. Legalábbis velünk, határon túliakkal kapcsolatban. Amit néhány éve még képtelenségnek és lehetetlenségnek gondoltunk, mára már valóság lett. Január elsejétől életbe lépett a könnyített honosítással megszerezhető magyar állampolgárság. És a jelek szerint itt nem állnak-nem állunk meg. Minden jel arra mutat, hogy valószínűleg valamilyen formában szavazati joghoz is jutunk. Persze ez sokak szemében már nemcsak szálka, hanem egyenesen gerenda. És ráadásul rendkívül szúrós.
Egyesek itt Közép-Kelet-Európában, de Nyugaton is ferde szemmel nézik a magyar jobboldali politikusok ezzel kapcsolatos kijelentéseit. Elfeledkezve arról, hogy kontinensünkön több országban is szavazhatnak azok, akik nem az adott ország területén születtek és élnek, de állampolgárságuk van. Például több millió külföldi olasz szavazott néhány éve a csizmaországi választások alkalmával, s szavazataikkal igencsak befolyásolták az eredményt is. De ugyanígy említhetnénk a horvátokat és másokat is. Ha ez nem tetszik, ám legyen az ő bajuk. Csakhogy mifelénk, ahogy lenni szokás, ezt az ötletet sem karolják fel egységesen. Nem is kell – tennék hozzá gyorsan egyesek –, hiszen demokrácia van. A balliberális oldal „természetesen” ezt is ellenzi. Hiszen félnek. Attól, hogy a szavazati jog megadásával rájuk kevesebben szavaznának. És tegyük hozzá – jogosan. Mármint, hogy jogosan félnek.
De nem azért, amiért esetleg ők gondolják. Nem elsősorban azért, mert a jobboldali kormányok többet támogattak minket. Nem azért, mert az Orbán-kormány adta meg a lehetőséget az állampolgárság kérvényezésére, nem elsősorban azért, mert a jobboldal próbált több pénzt juttatni határon túli egyházaknak, civil szervezeteknek, Sapientiának. Hanem inkább azért a hozzáállásért, amit a horngyulák, demszkygáborok, kovácslászlók, eörsimátyások és gyurcsányferencek tanúsítottak irányunkban az elmúlt húsz évben. Azért, amiért a balliberális kormány folyamatosan nyűgnek tekintett minket, s ezt néha ki is fejezte. Amiért nem tartottak magyaroknak, amiért sokszor ellenünk kampányoltak, amiért december 5-e előtt, de után is megtagadtak.
Most megint tiltakoznak, elégedetlenkednek és méltatlankodnak. Merthogy a szavazati jog megadása visszásságokat okozhat. S valljuk be, valóban furcsa lenne, ha például anyaországi helyhatósági választásokon is szavazhatnánk, hiszen több száz km távolságból nem tudhatjuk, hogy egy adott településnek ki lenne a megfelelőbb vezetője. De hát ezért vannak szakbizottságok, hogy a lehető legjobb megoldást válasszák. Nem egyik vagy másik fél számára előnyöset, hanem a méltányosat és igazságosat. Részünkről pedig elvárható volna, ha addig nyújtózkodnánk, ameddig a takarónk ér. Vagyis ne kérjünk többet, mint amennyit lehet. Ne kezdjünk el úgy viselkedni, mintha ezentúl nekünk is minden járna, ami a magyarországi lakosoknak (egészségügyi szolgáltatások, különböző más jellegű juttatások stb). Inkább örvendjünk annak, hogy oly sok évtized után, bár a határok még mindig elválasztanak minket, immár nemcsak lélekben lehetünk magyarok, hanem majd papíron, hivatalosan is.
Somogyi Botond. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2012. február 17.

Kilencéves az Agnus Rádió
Születésnapi ünnepség hétvégén
Fennállásának 9. évfordulóját ünnepli az Agnus Rádió: ma, február 17-én, pénteken délután 6 órára a Protestáns Teológiai Intézet Bethlen termébe várják az érdeklődőket, ahol Misztótfalusitól a digitális egyházi sajtóig címmel zajlik kerekasztal-beszélgetés. Misztótfalusi Kis Miklós halálának 310. évfordulója kapcsán arra a kérdésre keresik a választ, hogy miként használhatjuk fel jobban az írott és elektronikus sajtó lehetőségeit az örömhír továbbadására. Bevezető előadást tart Tibori Szabó Zoltán, lapunk munkatársa, meghívottak: Dávid Zoltán, a Misztótfalusi Kis Miklós Református Sajtóközpont igazgatója, Somogyi Botond, az Üzenet című egyházi lap főszerkesztője és Adorjáni László, az Agnus Rádió igazgatója.
Február 19-én, vasárnap délután 4 órától játékos együttlét következik az Apáczai-líceum dísztermében, ahol Kodály Zoltán születésének 130. évfordulója alkalmából – a néhai fonóhoz hasonlóan – mesemondás, népi muzsika, népi tánc és játék várja az ünneplőket, ugyanakkor a tombola és torta sem marad el. Fellép a Kolozsvári Magyar Pedagógusok Kamarakórusa (vezényel Bedő Ágnes), mesél Vincze László, muzsikál a Tokos zenekar, a Zurboló együttes tagjai pedig táncra tanítják a résztvevőket.
Szabadság (Kolozsvár)

2012. március 15.

Mit kívánhat a magyar nemzet 2012-ben?
Egy olyan sajtót, ahol a baloldal nem diktál a külföldi médiának hazugságokat. Ahol nem manipulál és nem mossa a magyarországi médiafogyasztók tudatát különböző olcsó és primitív műsorokkal. Olyan sajtót, amely lehetőséget ad minden politikai irányzatnak arra, hogy a többivel egyenlő mértékben tudjon jelen lenni a társadalomban. Olyan felelős kormányt Buda-Pesten, amelyet nem tudnak táncoltatni Washington, Moszkva vagy Brüsszel politikusai. Olyan országgyűlést, ahol a határon túli magyarok problémáját is meghallgatják, próbálják megoldani. És nem bizottságosdit játszanak, ahova pártpolitikai vagy személyes ismertségi alapon hívnak meg személyeket. Olyan egyházügyi törvényt, amelyben a keresztyéneket bomlasztó szektákat nem ismerik el államilag, és nem támogatják anyagilag. Magyarország keresztyén állam, így elvárható lenne, hogy a törvény kizárólag a keresztyén egyházakat ismerje el és segítse. Olyan csendőrség felállítását, amelynek kezében van annyi hatalom és jog szerinti erő, hogy a bűnözőket féken tartsa, megbüntesse, azokat törvényszék elé állítsa. Olyan rendőrséget, amelyet politikai eszközökkel nem lehet a tömeg vagy különböző csoportosulások ellen felhasználni. Olyan rendszert (közteherviselést?), ahol a magyar gazdákat támogatja az állam, nem a nagytőkések és az oligarchák szabják a törvényt, ahol a multik nem élveznek elsőbbséget és nincsenek adókedvezményeik. Ahol a nagycsaládosokat adómentesítik, azokat pedig, akik nem akarnak dolgozni, nem segítik a semmittevésben. Olyan igazságszolgáltatást, amely nem politikai vonalak mentén hozza meg a döntéseket. Olyan elszámoltatást, amely nemcsak bizottságokat alakít, hanem az ország tönkretételében résztvevő vétkeseket felfedi, azokat bíróság elé állítja, és megbünteti. Olyan magyar bankot, amely nem külföldi pénzintézetek és más nemzetek érdekét szolgálja, hanem a magyar adófizetőket és a magyar nemzetet, az ország felemelkedését szolgálja. Olyan katonaságot, amelyet nem cipelnek különböző idegen hatalmak érdekében külföldre. S amely adott esetben az országot képes megvédeni. Olyan minisztérium felállítását, amely a kárpát-medencei magyarság alapvető sorskérdéseit felvállalja, és azokat pártpolitikai csatározásoktól függetlenül igyekszik megoldani.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2013. január 17.

Húszéves a Református Család
Húszéves „születésnapját” ünnepelte a közelmúltban az 1992-ben újraindított Református Család című, az Erdélyi Református Nőszövetség hivatalos kiadványának számító, kéthavonta megjelenő lap. Kibővített ünnepi ülésen emlékeztek meg az 1992-ben újraindított Református Család című lap legújabb kori fennállásának húszéves évfordulójáról. A kolozsvári püspöki hivatal tanácstermében tartott ünnepségen Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület leköszönő püspöke tartott rövid áhítatot, amelyben a család rendkívül fontos szerepét hangsúlyozta. A megjelenteket köszöntő Lengyelné Püsök Sarolta lelkipásztor, a lap főszerkesztője elmondta: az 1929-ben alapított folyóirat a kommunizmus évtizedei alatt nem jelenhetett meg, a ’89-es változások utáni újraindulását pedig elsősorban Csiha Kálmánné Nagy Emesének köszönheti. Az egykori püspök felesége 1992-ben több volt egyetemi kollégájával, ismerősével újraindította a lapot, amely az újraéledő református nőszövetség kiadványa lett.
Az eseményen jelen lévő Csetriné Lingvay Klára és Nagy Irén szerkesztő, Bálint Lajos műszaki szerkesztő a lap újraindulásának kezdeteiről mesélt. Adorjáni Zoltán volt főszerkesztő édesanyjára, Adorjáni Nagy Arankára emlékezett, aki ugyancsak hosszú évekig volt a Református Család szerkesztőségének tagja.
A kéthavi lapot az Erdélyi és a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben egyaránt terjesztik, egyike azon kiadványoknak, amelyeknek példányszáma nem csökkent számottevően. Lengyelné Püsök Sarolta főszerkesztő szerint a megrendelők és az elektronikus változatot olvasók tábora nagyon heterogén, így az igényeik is különbözők, ahogyan a családtagok is sokfélék. „Szeretnénk továbbra is igényes, szakmailag is színvonalas, de közérthető írásokat közölni. A család valamennyi tagját megszólítani, érdekes, időszerű témákkal foglalkozni, de nem szenzációhajhász módon, hanem a keresztyén értékrendnek megfelelően. Szeretnénk tabutémákról, kényesebb kérdésekről is őszintén beszélni, de úgy, hogy a hitben erőtelen se botránkozzon meg” – fogalmazott a főszerkesztő.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

2014. október 9.

Vérnyomok között, csatazajban
Hogyan lehet a szórványban hosszútávon megtartani a református lelkipásztori állásokat, fenntartani a gyülekezeteket? Szórványokat és missziós egyházközségeket gondozó lelkipásztorok tárgyaltak Algyógyon a témáról, amelyben az Erdélyi Református Egyházkerület vezetősége is program kidolgozására készül.
A szórványlelkész-találkozó hagyományai immár több mint húsz évre nyúlnak vissza: 1993-tól 2005-ig évente találkoztak a lelkipásztorok. Támogatás hiányában 2013-ig szünetelt a folyamat, a tavalyi találkozó sikerességén felbuzdulva viszont Erdélyből és Moldvából idén már több mint hatvan lelkipásztor gyűlt össze Algyógyon. Kiértékelték az elmúlt év eseményeit, munkáját, megosztották egymással a gondokat, megbeszélték az elvárásokat.
Az Erdélyi Református Egyházkerület vezetőinek beszámolójában Kató Béla püspök ismertette a kerület szórványlelkészeket is érintő döntéseit. „Fontos, hogy biztosítva legyen a lelkipásztorok anyagi biztonsága, különben hamar otthagyják a gyülekezetet. Ahol lehet, meg kell tartani a lelkészi állást, de tudni kell, hogy az egyházkerület nem a lelkipásztort akarja eltartani, hanem a gyülekezetet akarja megerősíteni, hogy képes legyen a lelkipásztorát eltartani” – fogalmazott a püspök.
Hogy mit jelent ez? Kató Béla szerint azt, hogy nem a lelkipásztornak kell segítséget nyújtani, az egyház nem a lelkész családját akarja eltartani, a lelkipásztorok ugyanis képzettségüknél fogva máshol is szerezhetnének állást. A gyülekezetet kell segíteni a megerősödésben, hogy képes legyen fenntartói járulékot fizetni, kigazdálkodni a lelkipásztori állás fenntarthatóságát biztosító pénzt. „Kiszámoltuk: ha egy közösség nem tud évente legalább 8000 eurónyi összeget befizetni, veszélybe kerül a lelkészi állás. Persze vannak olyan kicsi gyülekezetek is, ahol ingatlanok bérbeadásából, egyéb jövedelmi forrásokból sikerül előteremteni a szükséges pénzt” – magyarázza a püspök. Ha nincs meg az említett összeg, ki kell egészíteni. Úgy tűnik, a magyarországi kormánnyal sikerült megértetni: ha az utolsó magyar adminisztrátor is kivonul egy településről, a közösség menthetetlenül a pusztulásba tart. A püspök által vázolt tervek szerint a magyar állami támogatást pályázati formában osztják el, a támogatásnak ugyanis vannak teljesítendő kritériumai.
Más helyzet, ha egy gyülekezetből elfogynak az emberek. Ezért az egyházkerület vezetősége a gyülekezeti központokat szeretné megerősíteni – a parókia felújításával, szolgálati autó biztosításával –, ahonnan a lelkipásztor öt-hat, akár tíz kisebb szórványba is el tud járni.
Felvetésünkre, miszerint nem kínálkozik-e megoldásként hogy a nagyobb, tehetősebb gyülekezetek felvállalják a kisebbek gondjait, segítsék őket nemcsak imádságban, de anyagilag is, Kató Béla kijelentette: ahogy a társadalomban sem, úgy az egyházban sem működik a javak egyenlő elosztásának elve. Léteznek ugyan Erdélyben hasonló jellegű, esetenként példaértékű kezdeményezések, kényszeríteni azonban nem lehet senkit sem. És ez a fajta emberi szolidaritás egyre kevésbé működik.
 Zsúfolt imaház vagy üres templom?
Kétségbevonhatatlan tény, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület híveinek lélekszáma drasztikusan csökken. Míg Szász Domokos püspöksége idején, az 1800-as évek utolsó tizedében készült jelentések arról szóltak, hogy évente hatezerrel nőtt a lélekszám, addig az elmúlt években az erdélyi püspökök ennek az ellenkezőjéről számolhattak be a gyűléseken. „Hiába harcolunk sokszor az ingatlanjainkért, ha nem tudjuk élettel megtölteni azokat. A legutolsó kicsi imaház, amely megtelik, sokkal értékesebb számomra, mint az őraljaboldogfalvi templom, amely már régóta üresen áll. Őraljaboldogfalván már nincsenek magyarok. A lélekszámcsökkenés az egyház legnagyobb gondja. Ha nincs ember, nincs közösség sem” – állítja Kató Béla.
Márpedig ez elsősorban nem pénz kérdése. Ezért jó, hogy az átlaghoz képest Erdélyben a református lelkipásztoroknak van a legtöbb gyermekük. Így amikor a nagycsaládról beszélnek, saját életükkel állíthatnak példát. Ez azonban nem elegendő: rengeteget kell foglalkozni a fiatalokkal, beszélni, megértetni velük az élet értelmét, célját, megismertetni velük a keresztyén értékrendet, a nagycsalád boldogságának titkát. Mindezeket pedig nemcsak az igehirdetés révén, sokkal inkább a velük való állandó foglakozások, táborozások során.
 Ifjak: jönnek, mennek, maradnak
Az algyógyihoz hasonló találkozók során elsősorban egymás beszámolóit hallgatják meg a jelenlevők, eszme- és tapasztalatcsere folyik, újabb ás újabb ötletek bukkannak fel. Beszélgetések zajlanak, hogy melyik gyülekezetben mit kell tenni annak érdekében, hogy jobban menjen a munka. „Egész napot szántunk arra, hogy mindenki elmondhassa panaszát, amelyet az egyházkerületi vezetők természetesen meghallgattak. Az együttlétek alkalmával előadásokra is sor kerül. Nem dogmatikai jellegű fejtegetések, hanem a szolgálati munkával kapcsolatos előadások, ezekre a szórványban levők egyszerűen ki vannak éhezve” – magyarázza Vetési László szórványügyi előadó, a találkozók ötletgazdája. Úgy tartja, 15-20 évvel ezelőtt sokkal nehezebb volt a helyzet, mint most, a lakhatási és életkörülmények ugyanis ma már lényegesen jobbak, a szolgálati autókkal, az egyre modernebb kommunikációs technikával egyszerűbb a kapcsolattartás.
Pozitív diszkrimináció
„Korábban nyolc éven át a mezőségi Melegföldváron és Feketelakon szolgáltam, de csak most van lehetőségem részt venni az algyógyi találkozón” – meséli Barticel Kiss Krisztián, a maroshévízi gyülekezet lelkipásztora. Szerinte több szempontból is hasznos ez a találkozó, éjszakába nyúlóan beszélgettek a „hasonló cipőben járó szórványkollégákkal”, problémákra kerestek közös megoldásokat. Maroshévízhez tíz kisebb szórvány tartozik, egy részük ortodox tömbben, másik része katolikus vidéken él. A két legközelebbi kollégához, Ratosnyára és Gyergyószentmiklósra rengeteget kell utazni, a helyettesítés kérdése ugyanis nem volt megoldott. Az algyógyi beszélgetések során körvonalazódott, hogy az esperesi segédlelkész tudna bizonyos esetekben segíteni. „Most úgy érzem, nem vagyunk magunkra hagyva, pozitív hozzáállást tapasztaltam az egyház vezetősége részéről. Feltöltekezve jöttem el Algyógyról” – mondja Barticel Kiss Krisztián. „Mintha pozitív diszkriminációban részesültünk volna” – teszi hozzá mosolyogva.
Vetési szerint a szórványban nagy problémát okoz a lelkipásztor családtagjainak sorsa: a feleségnek nincs munkahelye, a gyerekeket nem lehet magyar iskolába íratni. Ezért aztán nagy volt a mozgás e területen, akadt rá példa, hogy fél év alatt három lelkipásztor is váltotta egymást egy missziós gyülekezetben. Uzdiszentpéteren 20 év alatt 32 lelkipásztor szolgált, Bákóban valamivel jobb a helyzet: ott az elmúlt 40 évben 17 pap fordult meg. A gyülekezetekben többnyire elvárják, hogy a papnak legyen tapasztalata, de a fiatalnak is örülnek, aki nagy lendülettel veti bele magát a munkába. Sok helyen tapasztalható, hogy ha egy fiatalabb lelkész több időt marad egy gyülekezetben, ott nagyobb a pezsgés: bibliaórákat tart, gyülekezeti találkozókat szervez, foglalkozik a fiatalokkal, kirándulni viszi őket, amire az idősebb korosztály már ritkábban vállalkozik. Elgondolkodtató viszont, hogy sok esetben olyanok kerülnek gyülekezetbe, akik a vegyes vidékeken nem tudnak vagy egyenesen nem akarnak elmondani néhány szót románul is – például temetés alkalmával.
A céltalanság magányossága
További problémát jelent a lelkipásztorok hiányos felkészültsége a szórványmunkára. Megszokott életterükből kiszakadva, speciális kihívások elé kerülve sokan kiégnek, leépülnek, elmagányosodnak. Az idősebbeknél ez sok esetben alkoholizmushoz vezetett, a fiataloknál inkább a számítógépfüggéshez. „Ez a lelkészi kategória nagyon leterhelt életformát folytat, hiszen a szórvány nagy csatatér, ahol vérnyomok látszanak, csatazaj hallatszik” – fogalmaz Vetési. A lelkipásztoroknak tisztában kell lenniük saját, illetve az intézményes távlati és közelebbi céljaikkal, saját mindennapi programjukkal. Úgy nem lehet szórványban szolgálni, mondja Vetési, hogy az ember sodródik az árral, és csak a holnapot nézi. „Nem csak szólam szintjén kell hinni és vallani, hogy azon a helyen Jézus Krisztus jó vitéze vagyok. Stratégiát kell kidolgozni minden területen, az a regenerálódásban is segít. Például az oktatás területén: van-e iskola, kell-e iskolabusz, hova mennek a gyerekek továbbtanulni, tudok-e segíteni a tanítónőnek pályázni az ingázásra, és hasonlók” – sorolja szórványügyi előadó.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2014. november 6.

Ne szóljon igéd hiába
Verőfényes őszi napsütésben autózom át a Mezőségen. Szászrégent elhagyva kissé „vadulni” kezd a táj. Lélegzetelállítóan szép helyeken vezet az út a Maros partján, Wass Albert hamvait őrző és a Helikonnak egykor szállást adó Marosvécs, majd Dédabisztra, Ratosnya és Gödemesterháza után Maroshévíz következik, ahol a négygyermekes Barticel-Kiss lelkészházaspár már lázasan készülődik: imaházat avatnak a szomszédos Borszéken. A parókia udvarán nagy a sürgés-forgás: még mikrobuszt is béreltek, hogy a környező településekről és Maroshévízről gyülekezeti tagokat szállítsanak az ünnepségre.
Barticel-Kiss Krisztián alig több mint egy éve került az egyházközségbe, de a gyülekezeti életen már meglátszik munkája. Az alig 350 lelkes közösségből korábban jó, ha huszonöten jártak templomba, ma már százhoz közelít a számuk. Presbiteri, nőszövetségi, ifjúsági és felnőtt bibliaórát tart, három vallásórás csoportot vezet. Felesége, a maga is lelkipásztor Emese kórust vezet, a gyermekeket furulyázásra, Krisztián pedig gitározásra oktatja. Kis zenekart is terveznek összeállítani. „Így nemcsak a fiatalok járnak majd el templomba, hanem szüleik, hozzátartozóik is, akik kíváncsiak lesznek a gyerekek műsorára” – vázolja missziós terveit a lelkipásztor.
Temetőből temető
Nehéz anyagi körülmények között lévő gyülekezetet vett át, most azonban igyekeznek mindent helyrehozni. Sőt, temetőt is vásároltak. A Sbârcea román nemesi család visszakapta államosított területét, amelyen az idők folyamán temető alakult ki, s mivel ipari célokra nem tudta értékesíteni, kénytelen volt azt eladni az egyetlen ajánlattevőnek. A kezdeti vételárat ezért az egyháznak sikerült lényegesen lealkudnia, s a helyi magyar vállalkozók, valamint a Hargita Megyei Tanács segítségével megvásárolni. „A temetőt bekerítettük, a templomban villamosítottuk a harangot, új fűtési rendszert vezettünk be, s szeretnénk kápolnát is építeni. Milyen város az, ahol a temetőben nincs kápolna?” – teszi fel a kérdést Barticel-Kiss.
A temetések sajnos gyakoriak, a magyar közösség apad: a kilencvenes évek elején még több mint 900 lelkes maroshévízi reformátusság szinte a harmadára csökkent. A fafeldolgozót bezárták, a cipőgyár és a kötöde is takaréklángon üzemel, a munkanélküliség magas, a fiatalok elvándorolnak, sorolja az okokat a Kisiklódról származó, de már több mint 20 éve Maroshévízen élő Soós Éva, aki kis üzletet vezet a településen, hétvégeken pedig esküvőkön énekel. Veress Csaba Attila mérnök az oktatási helyzetet ecseteli: az egykor magyar iskolába járó diákok már románul beszélnek, meg sem akarják ismerni régi kollégáikat. A valamikor párhuzamos magyar osztályokat működtető iskolába ma már egyre kevesebben iratkoznak be.
Gyors ötlet, „fenti” segítség
Közben közeledünk Borszék felé, a tükörsima autóút festői tájakon vezet fel. A kis templom épp a főút mellett fekszik, szinte átellenben a szintén idén felszentelt katolikus templommal. Az új imaház ötlete is a lelkészházaspárhoz kötődik. „A fürdőtelepen levő rozoga, salétromos kis háromszobás lakásba a faluból vittem ki istentiszteletre autóval az idős egyháztagokat. Ezért arra gondoltam, hogy inkább lent, a faluban kellene ingatlant szereznünk” – eleveníti fel a történteket a lelkipásztor. Az egészet a Fennvaló kormányozta – teszi hozzá.
Egy 14 áras egyházi terület árából vásárolták a jelenlegi házat a kerttel együtt. A fürdőtelepen, az épülő modern wellness-központ közelében lévő imaháznak használt épületet szinte csodával határos módon magas áron tudták értékesíteni. A hirdetésre különben főleg moldáviaiak jelentkeztek, de őket visszautasították. „Nem leszünk soha olyan szegények, hogy egyházként idegeneknek adjuk el a területet” – jelenti ki büszkén Barticel-Kiss Krisztián. Egy Borszékről Amerikába elszármazott magyar vásárolta meg az ingatlant. Az összegből sikerült felújítani az épületet, tornyot építeni, harangot öntetni, bútorokat készíttetni. Óriási volt a lelkesedés, Maroshévízről is mentek az emberek segíteni, hiszen a 44 lelkes borszéki közösség nagy része már idős ember. Amikor megtudták, hogy harang is van a kis templomban, egy 87 éves beteg néni elcsoszogott, hogy meghallgassa a „református harangot”.
A lelkipásztor szerint azonban koránt sincs még minden készen, a kétszintes házzal – amely immár toronnyal együtt kis templomként szolgálja a kis borszéki reformátusságot – további tervei vannak a lelkipásztornak. Miután másfél évtizeden át egy amerikai alapítvány önkénteseként dolgozott, s a különböző tevékenységekből jelentős összeget gyűjtött össze, az alapítvány amerikai vezetői hozzájárultak ahhoz, hogy a pénzt missziós célokra használja fel. „Szeretnénk jövőre konyhát kialakítani, vendégszobákat berendezni, így a borszéki egyház kis jövedelemforrásra is szert tehetne. Előbb-utóbb csak beindul a turizmus, s akkor keresni fogják a szálláshelyeket” – vázolja elképzeléseit a lelkipásztor.
Borszék, az egykor tündöklő fürdőváros
Borszék Székelyföld legészakibb települése a Gyergyói-, a Kelemen- és a Besztercei-havasok találkozásánál fekszik. Neve a magyar bor (itt borvíz, ásványvíz értelmű) pataknévből származik, amelyhez a magyar szeg (= szeglet, sarok) utótag társult. Ez az idők folyamán a szék főnévvel cserélődött fel. Már a 16. században ismert volt gyógyvize, több mint 30 bővizű borvízforrással rendelkezik. A fürdő a falutól 4 kilométerre, 900 méter magasan fekszik. A borvizet szekereken messze vidékekre is elhordták a helybéli székelyek. Fürdőháza 1725-ben épült, borvizét már 1770-ben palackozták. A két világháború és az impériumváltás kedvezőtlenül érintette a települést, a kegyelemdöfést azonban a szocializmus hazug gazdaságpolitikája adta meg. Az 1968-ban városi rangot kapó településben nagy potenciált látnak a befektetők: főleg izraeli zsidók vásárolják fel a villákat, de a moldáviai újgazdagok is ide menekítik a pénzüket. Ezért az ingatlanárak igen magasak. Az egykoron Karlovy Varyval, Badennel, Ótátrafüreddel egyenrangú, zömében magyarlakta fürdőhely ma már csak árnyéka önmagának. A gyönyörű sétányok, a bájos fürdőpavilonok, de főleg a gyógykezelő központ romos állapotban van, a sajátos fürdőhelyi „színes világ” csak az emlékezetben él.
Sorsfordító Isten
„Nagy szerencsénk van a lelkészházaspárral – mondják a székeket rendezgető, kávét és kalácsot előkészítő asszonyok. – Barticel tiszteletes úr fiatal, tele van energiával, sok ötlete van, és mindent hamar próbál elintézni.” Az ünnepi istentiszteleten Kató Béla püspök igehirdetésében arról beszélt, hogy akkor válhatunk közösséggé, ha vannak közös lelki élményeink. Nem elég házaknál egybegyűlni és imádkozni, olyan hely kell, ahol az Istennel való közösséget együtt lehet megtapasztalni. A püspök szerint azért érdemes Erdélyben református magyarnak lenni, mert egyrészt közösségben élünk, másrészt Istenben olyan reménységünk van, amilyen másoknak nincs. Harmadrészt pedig azért, mert sokszor tapasztaljuk, hogy szabadító Urunk van, aki a legnyomorúságosabb helyzetben is meg tud tartani, képes arra, hogy megváltoztassa életünket. A püspök hangsúlyozta: kész van a templom, de nem szabad itt megállni, mindig vissza kell jönni az Úr hajlékába, ahol erőt, vigasztalást lehet nyerni. Ha ezt mások is látják, akkor számukra is vonzó lesz az egyház, a kis közösség pedig szaporodhat, hiszen a településen vannak még olyanok, akik valamikor a református egyházhoz tartoztak.
A zsúfolásig megtelt teremben, a kinti padokon szorongók meghatódva hallgatták a püspöki prédikációt, majd a Barticel-Kiss családi zenekar műsorát – a Ne szóljon igéd hiába című dal sok embernek csalt könnyeket a szemébe.
Mik József elmondta: igyekeznek, hogy az egykor dícső napokat megért város minél szebb legyen, a turisták újra felfedezzék maguknak Borszéket.
A lelkipásztor szeretné, ha Maroshévízet – amelyhez Göde, Széppatak, Bélbor és Gödemesterháza is tartozik – összekapcsolnák Borszékkel. Utóbbi missziós egyházközséghez tartozik Galócás, Hódos, Salamás és Tölgyes. A kérés eljutott ugyan az illetékesekhez, de végül nem tárgyalták, mert az összevonáshoz és missziós központtá alakításhoz szükséges jogi keretet a közeljövőben alakítják ki. „Egy tíz gyülekezettel rendelkező szórványközpont nagyobb eséllyel pályázhatna különböző projektekre alapítványokhoz, szervezetekhez – reménykedik Barticel-Kiss Krisztián.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2014. december 4.

A Mikó-ügy másfél évtizede: egy ingatlan-visszaszolgáltatás kálváriája
Bő két év és tizenöt tárgyalási forduló után került pont a Mikó-ügyként elhíresült tulajdon-visszaszolgáltatási per végére. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületének visszaszolgáltatása miatt indult büntetőperben a Ploiesti-i Táblabíróság három-három év felfüggesztett szabadságvesztésre enyhítette Markó Attila és Marosán Tamás alapfokon kiszabott három-három év letöltendő börtönbüntetéséről szóló ítéletét. A testület eltörölte a buzãui bíróság alapfokú ítéletének azt a részét is, amely az Erdélyi Református Egyházkerületet 1,13 millió lejes kártérítésre kötelezte, ugyanakkor megerősítette az elsőfokú határozat ama részét, amely szerint a református egyház elveszíti az ingatlan feletti tulajdonjogát.
Összességében több mint tízévnyi pereskedés után jutott el a jogerős ítéletig a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó kollégium ügye. Az ingatlant – a hajdani mikós tanári lakásokkal együtt – 1999-ben sürgősségi kormányrendelet révén kapta vissza az Erdélyi Református Egyházkerület. A lakásokat a kilencvenes években megvásároló két sepsiszentgyörgyi magánszemély azonban beperelte az egyházat azzal az érveléssel, hogy az ingatlanegyüttes tulajdonjoga nem az egyházé volt, hanem a város közösségéé. A korrupcióellenes ügyosztály (DNA) vizsgálódását követően bűnügyi per lett az ügyből, amelynek alapfokú ítélete három éves letöltendő börtönbüntetéssel sújtotta a restitúciós bizottság három tagját, az ingatlan tulajdonjogát megvonta az egyháztól, és 1,1 millió lejes kártérítésre kötelezte. Az ügyet 2013. október 10-én tárgyalta a legfelsőbb bíróság, amely a ploieşti-i táblabíróság hatáskörébe utalta vissza.
Lakásgazdálkodási hibák
Az ügy tulajdonképpen egy tizenöt évvel ezelőtti törvény (1995/112.) kibocsátásáig vezethető vissza, amelynek értelmében az önkormányzatok – ingatlankezelő cégeik révén – eladhatták a kommunizmus idején magánszemélyektől államosított ingatlanokat. A Konsza Samu utca 14–16. szám alatti két tanári lakást 1997-ben vásárolta meg két sepsiszentgyörgyi magánszemély, mindketten bérlőkként laktak az ingatlanban. A Székely Mikó Kollégium igazgatósága ugyan hivatalos átiratban értesítette az ingatlankezelőt, miszerint a lakások az egykori Református Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatandó vagyonának részét képezik, de az eladást nem tudták megakadályozni.
Az 1999/83-as sürgősségi kormányrendelet egy sor, korábban közösségi vagy egyházi tulajdonú ingatlan visszaszolgáltatásáról rendelkezett. Hogy kinek kell visszaadni, egy közösségen belül ki a jogos tulajdonos, arról a visszaszolgáltatási bizottságnak kellett döntenie, amelynek tagjai voltak Silviu Clim (az igazságügyi minisztérium részéről), Markó Attila államtitkár, valamint Marosán Tamás, az egyházkerület akkori jogtanácsosa. A kormányrendeletben ugyan még nem szerepelt a Mikó, de a 2000. decemberi kiegészítés már tételesen megnevezi a Mikó Kollégium épületét is. A bizottság megállapította, hogy a visszaigényelt ingatlan a református egyházkerület tulajdonát képezte. A végleges döntést 2002 májusában hozta meg a bizottság, ekkor kapta meg a határozatot az egyház, és tette meg a szükséges lépéseket a Székely Mikó Kollégiumnak az egyházkerület nevére való telekeltése érdekében.
A NATO-tagságra és az Európai Unióba pályázó román állam felgyorsította a visszaszolgáltatási folyamatot. A 2000/94-es számú sürgősségi kormányrendelet alapján, kifejezetten az államosított egyházi épületek visszaszolgáltatására létrehozták a ma is létező Visszaszolgáltató Bizottságot (Comisia de Retrocedare), amelynek tagjait az aktuális kormány nevezi ki. Az egyházak ide nyújthatták be előbb csak tíz-tíz, később már számbeli korlátozás nélküli, több száz épületre vonatkozó visszaigénylési kérésüket. Az időközben életbe lépő 2002/501-es törvény lehetővé tette, hogy a korábban törvénytelen módon megszerzett ingatlanok adásvételi szerződését a jogos tulajdonos megtámadhassa. Ez alapján igényelte 2004-ben az egyház a Konsza Samu utcai tanári lakások adásvételi szerződésének törvényszéki megsemmisítését. 2006-ban végleges, megfellebbezhetetlen táblabírósági döntés szögezte le, hogy az egykori Református Székely Mikó Kollégium vagyonának tulajdonosa az Erdélyi Református Egyházkerület, és visszautalta az ügyet alapfokra az adásvételi szerződések megsemmisítése céljából.
Ezt követően született meg a bérlők első feljelentése, előbb a rendőrségen, majd az ügyészségen, végül a DNA-n. A feljelentés indoklásában az szerepelt, hogy az iskolaépület az iskola kizárólagos tulajdona volt, nem az egyház pénzéből épült, hanem állami alapokból, az egyház csak felügyelte az oktatási folyamatot, ezért az iskolának kellett volna azt visszaszolgáltatni, nem pedig az egyháznak.
A DNA több személy ellen vizsgálatot indított, köztük Bustya János lelkipásztor-tanár ellen, Kató Béla akkori püspökhelyettes ellen, valamint a hivatalos fordító ellen, de vádat egyikőjük ellen sem emeltek. Markó Attila, Silviu Clim és Marosán Tamás ellen eredetileg okirathamisítás, később szolgálati visszaélés címén emeltek vádat, mivel bizottsági tagként tudniuk kellett volna, hogy az ingatlan nem az egyházé, mégis pozitív döntést hoztak. A DNA megállapította az érintett három bizottsági személy vétkességét, így bűnvádi eljárás indult ellenük.
Kié az iskola?
Perektől és kivizsgálásoktól eltekintve az ügy lényege, hogy ki a tulajdonos. A rendelkezésre álló dokumentumok szerint az egyház. Ezt az állapotot támasztja alá az a minisztériumi engedély is, amelyet Constantin I. Anghelescu oktatásügyi miniszter bocsátott ki (1928/81.). Ebben a Mikó Kollégiumról a következő szerepel: aceastã şcoalã este proprietatea Eparhiei Reformate din Ardeal (ez az iskola az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona). Az engedély 1928. augusztus 8-án megjelent a Hivatalos Közlönyben is. Az egyházi tulajdont látszik bizonyítani egy másik irat is, a magyar nyelvű telekkönyvi kivonat: sepsiszentgyörgyi ev. ref. székely Mikó Kollégium (az ev. ref. azt jelenti, hogy evangélium szerinti református, ezt a 19. században mindenhol így használták, az egyházi törvényekben, még a kommunista időkben is – szerk. megj.).
Számos további korabeli dokumentum is arról tanúskodik, hogy a 19. század második felében alapított iskolát a reformátusok hozták létre. Az egyházkerület jogászai által az egyik tárgyalásra a 19. századi törvények, dokumentumok alapján összeállított román nyelvű magyarázat szerint az iskolát a „Rikán belüli Kommunitás” hozta létre, amely a háromszéki egyházmegyék közös szervezete volt, és a háromszéki református egyház képviselőiből állt (a három esperes, küldöttek és jegyzők). Ezt a közösséget már a 17. századi fejedelmi rendeletek is önálló egyházi közösségként ismerték el. A kollégium épületének nyugati szárnyát a háromszéki református egyházközségek építtették saját költségen, a déli szárny ugyancsak a „Rikán belüli Kommunitás” támogatásával épült fel egy város által az egyháznak adományozott telken, valamint a közösség saját telkén. Az építkezés költségeit részvények kibocsátásával, adományokból és állami támogatással sikerült végül előteremteni. A sepsiszentgyörgyi kollégium a 19. század második felétől az 1948-as államosításig az Erdélyi Református Egyházkerület iskolájaként működött önálló oktatási központként, önálló vagyonkezelési joggal.
Az államosítási rendelkezés nyomán született iratban (Decret nr. 176/2. aug. 1948) az iskola a következőképpen szerepel: Liceul reformat bãieþi din Sf. Gheorghe, al. Bis. Ref. A dokumentum felsorolja az iskola vagyonát képező ingatlanokat – köztük a tanári lakásokat is –, azonosíthatóan, pontos címmel és házszámmal ellátva. Az adásvételi szerződések megsemmisítése érdekében az egyházkerület által 2004-ben elindított jogi procedúra leállt, az indoklás szerint a büntetőjogi perek lezárása előtt az adásvételi szerződéseket sem semmisíthetik meg véglegesen.
Fordulat, tiltakozás
A DNA kivizsgálása megállapította, hogy az egykori restitúciós bizottság három tagja törvénytelenséget követett el, és nagy értékben elkövetett hivatali visszaélés címén emelt vádat. Az ügy sokak számára váratlan, nagy felháborodást okozó fordulatot vett: 2012-ben a buzãui bíróság első fokú ítélete szerint hivatali visszaélés miatt három-három év börtönbüntetésre ítélték a per három vádlottját. Míg azonban a két magyar vádlott (Marosán Tamás és Markó Attila) esetében letöltendő börtönbüntetést szabtak ki, a bizottság román tagja (Silviu Clim) ellen csupán felfüggesztettet. A bírói ítélet érvénytelennek nyilvánította a visszaszolgáltatási iratot, és elrendelte, hogy töröljék az Erdélyi Református Egyházkerületet, mint tulajdonost a telekkönyvből. A bírósági ítélet megállapítja, hogy a vádlottak a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalt károsították meg, holott a per folyamán a hivatal jelezte: nem tart igényt az épületre, mert az a református egyházé volt.
Vonal alatt, vonal felett
„Szögezzük le mindjárt az elején: a törvény úgy szól, hogy annak kell visszaszolgáltatni az ingatlant, akitől 1948-ban a román állam elkobozta az államosítás idején. A szentgyörgyi Mikó Kollégium a református egyház tulajdona volt, tehát neki kellett visszaadni” – állítja Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspöke. Ezt a gondolatot támasztja alá Sipos Gábor egyházkerületi levéltáros is, aki a következőképpen fogalmaz: az államosított egyházi ingatlanok tulajdonjoga a telekkönyvi betétlapból deríthető ki, a birtoklapon az utolsó bejegyzés után vonalat húztak, ott szerepel a „naþionalizat în favoarea Statului Român” szövegrész. Amely tulajdonos a vonal felett szerepel, az jogosult a visszaszolgáltatásra. A telekkönyvben rögzített tulajdonjogot nem befolyásolja, hogy az ingatlan építéséhez-fejlesztéséhez ki járult hozzá anyagi eszközökkel.
A bírósági döntés következtében mindenki megmozdult, az egyház 2012. szeptember elsejére tiltakozó megmozdulást szervezett, amelyre Erdély valamennyi szegletéből érkeztek tüntetők. Az Igazság Napján a Székely Mikó Kollégium épületén hatalmas transzparensekre a református egyház tulajdonjogát igazoló dokumentumokból származó idézetek kerültek: 1928-ból a román oktatási működési engedélye, amelyben az egyház szerepel tulajdonosként, valamint az 1948-as államosítási törvény, amely szerint a kollégium épületét a református egyháztól vették el. A tiltakozó nagygyűlés alkalmával több egyházi vezető és politikus is felszólalt.
Az ügyet közben Buzãuból a ploieşti-i ítélőtáblára helyezték, a per azonban innen is tovább került. A 2012-es parlamenti választásokat követően ugyanis Markó Attila az RMDSZ színeiben képviselői mandátumot szerzett, így a folyamatban levő ügyet kötelező módon a bukaresti legfelsőbb bíróságnak kellett tárgyalnia. A testület azonban úgy döntött: nem illetékes az ügyben, ezért az egészet visszautalta a ploieşti-i ítélőtáblára, ahol rengeteg halasztást követően 2014. november 26-án hirdettek ítéletet.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. január 22.

Közelebb a harangok hangjához
Idén januártól új ügyvezető főgondnoka van az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Dézsi Zoltánnal a diktatúrában tanult filozófiáról, a tanári hivatásról, a harangszóba kapaszkodó lélekről, kivándorlásról és költészetről beszélgettünk.
– „Mit ér az életem, ha másképpen élem, mint amilyennek álmodom?” Évtizedek távlatából visszatekintve, ilyennek gondolta?
– Szerencsés vagyok, olyan dolgok történtek velem, amilyenekről ifjú koromban álmodni sem mertem volna. Bár úgy vélem, a szerencsére is fel kell készülni. Egyke voltam, szerény körülmények között éltünk Jódratosnyán, szórványban. Bár szüleim csupán néhány osztályt végeztek, mégis megérezték: gyereküket taníttatni kell. Több nagyszerű szellemi adottságú gyerek azért kallódott el generációkon át, mert a faluban magyar nyelven csak egy összevont osztály működött, így legtöbbjük jobb esetben szakmát tanult, és a közeli gyárakban helyezkedett el. Én amolyan vándordiák lettem, Gyergyóremete, Galócás, Szováta sok kitűnő pedagógusa egyengette az utam.
– A kommunizmusban nem volt könnyű úgy felnőni, hogy közben az egyházhoz is kötődjék az ember. Hogyan került kapcsolatba az egyházzal?
– Édesanyám katolikus, édesapám református presbiter volt, aki hite miatt a sok győzködés ellenére sem lépett be a pártba, mondván „én az Urat választottam”. Mindketten eljártak istentiszteletre és misére is, utóbbit ugyancsak a reformátusoknál tartották, mivel a katolikusok még nálunk is kevesebben voltak. Mivel nem laktunk messze a templomtól, a kegyszereket nálunk tartották, így gyerekként sokat segédkeztem a miséken. Szüleim hívő emberek voltak, református és katolikus vallási nevelést is kaptam. Református hitemhez azonban kétség sem férhetett, ráadásul nagy műveltségű lelkipásztorunk volt, Bakk Imre, akinek ugyancsak sokat köszönhetek.
– A filozófusokra talán még ma is furcsán néznek, fokozottan érvényes ez azokra, akik a régi rendszerben végeztek. Hogyan lehetett összeegyeztetni a diktatúrát a filozófiával?
– Nem filozófiára készültem. A világháború után sok vándorszínész járta a falvakat, ezért először én is színész szerettem volna lenni, de édesanyám lebeszélt róla. Néptanácsi ösztöndíjrendszer működött akkoriban, elhatároztam, külkereskedelmi szakot végzek, de Bukarestbe kellett volna mennem, így édesanyám arról is lebeszélt. Marosvásárhelyre iratkoztam a magyar–történelem szakra, ám az ösztöndíjat – talán munkás származásomra való tekintettel – áthelyezték a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem filozófia–pedagógia–történelem szakára. Falusi gyermekként így kerültem a nagyvárosba, ahol korábban sohasem jártam. Az első éjszakát a Tanítók Háza előtti parkban, aztán a kolozsvári vasúti állomáson töltöttem, mert még a bentlakást sem találtam meg. Kilencen voltunk a magyar csoportban, olyan közösséggé formálódtunk, amely ma is megtartó erő. Rengeteget kellett tanulnom, hiszen addig azt sem tudtam, mit jelent a filozófia. Bretter György a szemináriumokat tartotta, ott ismerkedtem meg a másképp gondolkodás örömével: jó példa erre, amikor Jean Paul Sartre filozófusnak Roger Garaudy kommunista írónak küldött levele révén „szelídítette meg” számunkra a marxista világnézetet, és elkalauzolt Hegel, Kant, Feuerbach világába. Nagy dolognak számított ez abban az időben.
– Miután végzett, hol sikerült munkahelyet kapnia?
– Három helyet ajánlottak, én Gyergyószentmiklóst választottam, mert édesanyám remetei származású volt. Eszembe jutottak szüleim, akik mindig arra tanítottak, hogy anyanyelvemen tanuljak, de tanítani is így a legszebb dolog a világon. Azóta is sokszor megköszönöm Istennek, hogy így gondolkoztak. Az idegen nyelvűséggel ugyanis a gyökereitől vágják el ma is a magyar gyerekeket Erdély-szerte. 1967-ben kerültem az iskolába, és az évek folyamán sok mindent kellett tanítanom lélektantól politikai gazdaságtanig. Diákjaimmal, régiekkel és újakkal ma is nagyon jó a kapcsolatom. Igaz ugyan, hogy KISZ-irányító is voltam, de a Székelyföldön ez nem politikát, hanem kulturális munkát jelentett. Színjátszó kör, szavalókör, néptánccsoport vezetőjeként sokat forgolódtam a fiatalok között. Író-olvasó találkozókat szerveztem mindazokkal, akikkel egyetemi éveim alatt megismerkedtem, Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, és még sokan mások minden évben iskolánk vendége volt. Hívtak újsághoz, megyei pártbizottsághoz, de én kitartottam a tanári pálya mellett.
– Aztán „elszegődött” politikusnak is, az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, a Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke is volt. Miért vállalta ezt a szerepkört?
– Úgy lettem polgármester, hogy az 1989-es változások alkalmával a helyiek utánam jöttek. Többször telefonáltak december 22-én, hogy menjek, mert kellenek az emberek. A sokadik kísérletre beadtam a derekamat, szükség volt valakire, aki felajzott emberekkel, nagy tömeggel kommunikálni tud. Így kerültem bele aztán abba a forgatagba, amely továbbsodort.
– És miért hagyta abba? Megcsömörlött az RMDSZ politikájától?
– Nem, én inkább belefáradtam. De megmaradtam RMDSZ-tagnak, mert elkötelezettje vagyok a szövetségnek, bár nem mindennel értek egyet. Más vonalat képviseltem, de mindenképp a konszenzus embere voltam.
– Az egyházi tisztségekbe is csak úgy belesodródott?
– Presbiter voltam Gyergyószentmiklóson, aztán Marosfőre kerültem, ahol ugyancsak presbiter lettem. Ott a kis közösségnek templomot építettünk, hajlékot, amely átalakította életünket. Addig magánháznál tartották az istentiszteleteket, a templom megépítése után pedig három-négyszeresére nőtt a templomlátogatottság. A vaslábi románok, a gyergyói katolikusok is segítettek – nagy összefogással épült fel a templom, amelyhez természetesen felhasználtam a megyei kapcsolataimat is. E körülmények is talán a szerencse számlájára írandók.
– A globalizált, liberális világban egyre szűkül az egyház szerepe. Mit gondol, Erdélyben ma is harangszóba kapaszkodik a világ, a lélek?
– Sajnos a világ nem, pedig szüksége lenne rá. Csak néha, amikor vészhelyzetben van. A mai világ egyre távolodik a harangok hangjától ahelyett, hogy közeledne. Az emberek szívesebben mennek egy-egy vallási jellegű rendezvényre, mint istentiszteletre. Az egyháznak viszont igenis szüksége van rájuk, hogy betöltse a feladatát, szolgálja nemzeti közösségünket. Így maradhatunk meg erős közösségnek a hit jegyében. Ha csak a templomba járókat számoljuk, kevesen lennénk, ezért aztán új generációkat, fiatalokat kell felnevelni az egyház közelében.
– Mit tehet főgondnokként?
– Az intézmény feladatait világosan kell ismerni, együtt kell haladni a korral, felismerni az egyházat érő kihívásokat, képviselni a világiakat az egyházi testületek döntéseiben. Bár sok tisztséget töltöttem be, életem legnagyobb ajándéka, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka lehetek. A szabályzat szerint nincsenek konkrét feladataim, ám amikor elfoglalsz egy ilyen felelős tisztséget, tudásodat, tapasztalatodat, emberi alázatodat az egyház, a gyülekezetek, lelkipásztorok segítségére kell felhasználnod. Felekezeti társaid bizalma rendkívüli felelősséget ró rád.
– A három egyházkerületi főgondnok megegyezett, hogy az ügyvezetői főgondnoki tisztséget kétévente felváltva töltik be. Eddig Markó Gábor volt, 2015-től Dézsi Zoltán lesz, a ciklus utolsó két évében pedig Fekete P. P. János. Miért van erre szükség?
– A szándék azt jelenti, hogy a vezetőségben minden emberre szükség van. Jó lenne, ha egy-egy rövidebb periódusban mindhárman aktívabban vennénk részt az egyházi munkában. A három főgondnok rotációs ügyvezetői főgondnoksága különben csak erre a hatéves ciklusra vonatkozik, a megfelelő időben mindannyian lemondunk a következő javára. Különben szabályzatmódosításra lenne szükség.
– Az asszimiláció és a kivándorlás mellett a természetes apadás is nehéz helyzet elé állítja az egyházat. Hogyan látja az erdélyi reformátusság jövőjét?
– A számok kegyetlen valóságot mutatnak. Szívszorító volt kimenni a kilencvenes évek elején az állomásra, amikor beindították a székely gyorsot Budapestre. Rengeteg búcsúzkodó embert lehetett látni, úgy köszöntek el egymástól, mintha katonának mennének. Ma már más a helyzet: nem vonattal és nem Magyarországra, búcsúzkodás nélkül, de ma is mennek az emberek. És ez nem jó, sőt, veszélyes, és a folyamatot, sajnos, nem tudjuk megállítani, míg a közép-kelet-európai helyzet nem javul. Az is szomorú, hogy a közöttünk is egyre több a szétszakadt család: a szülők külföldön, a gyermekek a nagyszülőnél. Az egyháznak a lehetetlent is vállalnia kell, hogy a fogyást valamilyen szinten próbálja megakadályozni. A körülmények javítása érdekében mindenkire szükség van: egyházra, iskolára, kulturális intézményekre.
Dézsi Zoltán
Marosvásárhelyen született 1943. november 13-án. Gyermekkorát Jódratosnyán töltötte, 1961-ben érettségizett Szovátán. 1966-ban végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia-pedagógia-történelem szakán. Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban tanított 1996-ig. 1990–2008 között az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, valamint az RMDSZ SZKT-nak elnöke. Tizenkilenc éve tanít a Babeş–Bolyai Tudományegyetem gyergyói és sepsiszentgyörgyi kihelyezett karán oktatáselméletet és neveléstudományt, ez utóbbi volt doktorátusi dolgozatának témája is. Költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) és a Romániai Írók Szövetségének tagja, több mint 20 kötet szerzője (Haranggal járnék, A Nap és a Hold mesélte, Amit az angyal itthagyott, Harangszóba kapaszkodik a lélek, Mesekalap, Hargitai medvetánc, Drótostót, Somlyószekerén stb.).
– Nemcsak oktatóként, egykori intézményvezetőként és politikusként vagy főgondnokként tartják számon, hanem költőként is. Hobbi ez, vagy annál több?
– Ha csak hobbi szintjén művelném, nem lehetnék a Romániai Írók Szövetségének tagja. A 22. könyvem megjelenése előtt állok. Számomra a költészet az érzelmeim és gondolataim kifejezésének egyik eszköze, már gyerekkoromban verseltem a magam módján. Egyetemi éveim alatt sok költővel ismerkedtem meg, de Király Lászlóhoz, Farkas Árpádhoz, Magyari Lajoshoz, és a Gaál Gábor irodalmi kör, az első és második Forrás-nemzedék nagyjaihoz képest mindig kicsinek éreztem magam. Ettől függetlenül mindig ott voltam, ahol verset írtak, vagy az irodalomról beszéltek.
– Mit mesél a gyermekeknek a Nap és a Hold?
– Szüleim sokat foglalkoztak nevelésemmel, sokat meséltek. Eleinte a Nap és a Hold nem jelentett szimbólumot, hanem két csodálatos égitestet, amely beragyogta a lelkemet, bejárta az életemet reggeltől reggelig. Lassan tudatosult, hogy erre a pályára fel van fűzve egy sor csodálatos történet, amely hitvilágunkkal és történelmünkkel kapcsolatos, beleégetve a génjeinkbe. Ezért szeretek mesélni a gyermekeknek, mert a mese áldást jelent, ugyanakkor élő, játékos, jótevő anyanyelvet. Hatalmas lehetőség arra, hogy gondolataik szárnyaljanak. És nemcsak mesélni, írni is szeretek nekik a szolgálat jegyében.
Somogyi Botond |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2016. február 11.

Az igehirdetés mindenhol fenntartassék
Három éve, 2013. február elsején iktatták hivatalába a kolozsvári Farkas utcai templomban Kató Bélát. Az eltelt három évről, az egyházkerület megvalósításairól, a közeljövő terveiről, a reformáció közelgő 500 éves évfordulójáról beszélgettünk az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével. Először arról kérdeztük, püspöki mandátuma felénél milyen mérleget vonna, hogyan értékelné az elmúlt időszakot.
– Egy értékelés többféle lehet. Az egyik az, amit az ember saját magáról gondol, a másik az, amit a külső világ állít ki rólunk. Van azonban egy harmadik – és ez az igazi –, amelyre érdemes odafigyelni, arra, ahogyan Isten látja a mi szolgálatunkat.
Ha a három évet röviden kellene összefoglalnom, akkor azt mondanám: iszonyatosan nehéz volt. Olyan változások és kihívások előtt áll népünk és egyházunk, olyan események sorozata történik naponta, hogy ez folyamatos kiállást, odafigyelést igényel. Ehhez pedig az erőt csak felülről kaphatjuk meg. Ugyanakkor a sok próbálkozás, útkeresés mellett elmondhatom: eredményeink és sikereink is voltak. Ezt természetesen nem a püspök személye érte el elsősorban, hanem egy egész közösség. Próbáltam a püspökbeiktatáskor megfogalmazott üzenetet, fogadalmat betölteni, és annak szellemében cselekedni. Akkor a csodálatos halfogás történetéről beszéltem. A programot úgy határoztam meg: minden esetben kivetem a hálót, mert tudom, hogy az Úr velem van. Úgy érzem, az elmúlt három évben ezt végig lehetett követni: semmiről le nem mondtunk, semmit el nem hagytunk, a halfogás pedig folyamatos.
Leginkább az ifjúsággal és a gyerekekkel foglalkoztunk, rájuk áldoztunk a legtöbbet. A másik fontos szempontunk az volt, hogy az igehirdetés mindenhol fenntartassék. Még akkor is, ha több kisebb településen erre már kevés anyagi lehetőség kínálkozott. Ez azt jelenti, nem számoltunk fel lelkészi állásokat, habár sok olyan gyülekezet létezik, amelyik teherbíró képességének határán vagy már azon túl van.
– „Püspöki tevékenységem egyik legfontosabb törekvése a közösségi lét fenntartása és megszervezése” – nyilatkozta nemrég. Mit sikerült ennek érdekében tenni?
– Közösségünket, a kohéziós erőt próbáltam erősíteni, megtartani. Talán azzal sikerült elérnem, hogy minden szolgatársam felé azt a bizalmat előlegeztem meg, ami az emberi összetartozáshoz elengedhetetlenül szükséges. Igyekeztem mindenkihez szeretettel közeledni, és senkit ki nem zárni a közösség(ek)ből, ugyanakkor léteznek egyházi törvények is, amelyeket mindenkinek be kell tartania. Természetesen nem a törvényeskedés volt az elsődleges, hanem a szeretetteljes lelkigondozás, megoldások keresése.
– A magyar népet a parasztság tartotta meg. A globalizálódás okozta elvándorlás azonban éppen a vidéki gyülekezeteket teszi tönkre. A városban az emberek elvesznek, a közösségi lét háttérbe szorul. Hogyan lehetne ebben a kérdésben előrelépni?
– Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, a falvak népe fogy, a városoké részben nő. Ezért a városi misszió megerősítésére kell törekedni. Nem hiába tűztem ki célul a 2016-os esztendőben azt, hogy egyházkerületünknek ez lesz a fő célja. Idén a püspöki vizitációk éppen erre fognak összpontosítani. Miután mindent át fogunk beszélni az érintettekkel, a városokat meglátogattuk, remélhetőleg év végére lesz egy következtetéseket levonó összegzésünk, amely által további feladatokat tudunk meghatározni, hogy változtatni tudjunk a helyzeten. Úgy látom, a városok közelében fekvő falvak, gyülekezetek kellő odafigyeléssel életképesek lehetnek akár hosszú távon is.
Minden előzetes felmérés előtt azonban kijelenthető: akár falun, akár városon csak akkor tartható meg a közösség, ha missziós lelkületű szolgatársak munkálkodnak. Ha közömbösek maradunk azok irányában, akik lemorzsolódnak, ha csak a szószék magasságából ismerjük a gyülekezetet, ha csak a mindennapi teendőinket végezzük el, és nem hagyunk fel ezzel a szemlélettel, akkor bármilyen terveket is szőnénk, nem tudunk eredményesek lenni. Ahogy a faluról a városra bevándorlók száma nő, úgy kell egyre több egyházi szolgának is dolgoznia a nagyvárosi gyülekezetekben. Városon a presbitériumoknak fel kell ismerniük azt, hogy egy lelkipásztor nem képes mindent egyedül elvégezni. Meg kell találni azokat a forrásokat, amelyekkel növelni lehet a munkatársak számát, hogy segítségükkel megkeressük az elkallódott lelkeket. A presbitereknek például nem egy fél városért kell felelniük, hanem csupán néhány családra kell gondot viselniük és azokhoz eljuttatni az egyház kéréseit, meghívókat vagy éppen segítségnyújtást. Akkor élő az egyház, ha minden sejtje mozog, él és együtt munkálkodik.
Azt is tudnunk kell, hogy ma csak úgy lehet megmaradni reformátusnak, ha az emberek legalább egy egyházi intézménnyel fenntartják a kapcsolatot.
– Melyek az idei év prioritásai?
– Az ifjúsággal továbbra is kiemelten szeretnénk foglalkozni. Remélem, a nyári szovátai ifjúsági találkozó több ezer fiatalt fog megmozgatni, és a rendezvények az együvé tartozás élményét fogják erősíteni bennük. A marosvásárhelyi református kollégium felújítását megkezdjük, a kolozsváriét és nagyenyediét pedig szeretnénk befejezni. Mindezek mellett számos olyan építkezés van terveink között, amelyek az igehirdetési szolgálat külső feltételeit szolgálják. Ugyanakkor bekapcsolódunk az 1956-os forradalom 60 éves évfordulójára rendezett megemlékezésekbe.
– Jövőben, 2017-ben jubileumiévfordulója lesz a reformációnak…
– Készülünk a reformáció 500 éves évfordulójának megünneplésére is, már idén is több előrendezvényt szervezünk. Május 22-t, a magyar református összetartozás napját szeretnénk ebben az esztendőben Kolozsváron megtartani. Reméljük, őszre be tudjuk fejezni a kolozsvári teológia felújítását, év végére pedig szeretnénk beindítani a mellette épülő egyházi múzeumot is. Egy külön projekt keretében felmérjük az egyház kulturális értékeit és történelmi műtárgyainak helyzetét, amely alapját képezi majd a beinduló múzeumunknak.
– Miután a titkosszolgálatok a magyar veszélyt és az autonómia kérdését nemzetbiztonsági kockázatként jelölték meg, az állami intézmények, de még az igazságszolgáltatás is másképp viszonyul az erdélyi magyarsághoz. Mennyiben érinti ez egyházunkat?
– Hogy mi a célja a román államnak velünk, azt pontosan nem tudjuk. Tény, hogy a döntések rendkívül érzékenyen érintenek minket – érzelmi szinten is. Nekünk azonban nem szabad meghátrálnunk, következetesen tovább kell haladnunk azon az úton, amelyen egyházi identitásunk szorosan összefügg nemzeti létünkkel. Ebből kifolyólag minden olyan ügyért küzdenünk kell, amely ezt a kapcsolatot megerősíti. Ezt kívülről nyilván veszélyforrásnak is lehet tekinteni, viszont mi nem ezzel a szándékkal élünk és dolgozunk. Mi nem valakik ellen harcolunk, hanem saját megmaradásunk érdekében. Ezért kiáltunk, ezért próbálkozunk segítséget kérni mindenhol a világon, hogy értsék meg: mi nem többet akarunk, hanem kulturális, vallási értékeinket megőrizni, és a jövendő nemzedéknek átadni.
– Milyen terveket kell a püspöki mandátum lejártáig feltétlenül megvalósítani?
– Szeretném úgy átadni az egyházkerületet, hogy minden olyan jelentős épületünk, intézményünk működőképes és felújított állapotba kerüljön, amely elengedhetetlenül fontos számunkra. Ugyanakkor olyan egyházi struktúrát kialakítani, amely a jövőben is életképes marad, és valamilyen szinten önfenntartóvá is válik. A lelkészképzés mellett fontos a laikusok (presbiterek, gondnokok) továbbképzése is, mert fel kell készíteni az egyházat arra, hogy egy idő után nem lesz minden gyülekezetben lelkipásztor. Szeretném kapcsolatainkat továbbra is élővé tenni a Kárpát-medencei, anyaországi magyarsággal, hiszen ez a család végre magára talált, ezt a kapcsolatot nem szabad elveszítenünk. És természetesen minden olyan problémára, kérdésre választ adni, amely a következő időszakban egyházkerületünk, erdélyi magyarságunk életében felvetődik.
Somogyi Botond. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2016. március 3.

Ne szórakozzanak velünk, így akarnak tönkretenni minket?
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára a közelmúltban a kolozsvári Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely meghívottja volt: a Közép- és Kelet-Európa kulcsszerepe a keresztény kultúra megőrzésében témájú pódiumbeszélgetésen vett részt. Bevándorlási hullám, a magyar kormány migrációs politikája, a liberális világszemlélet bukása és az európai kereszténység – a jelenünket meghatározó témákról Soltész Miklóssal beszélgettünk.
– A kelet-európai országok – elsősorban a visegrádi négyek – egységesen lépnek fel a migrációval kapcsolatos kérdésekben, a nyugati országokkal ellentétes álláspontra helyezkednek. Minek köszönhető ez?
– Talán annak, hogy ezek az országok hosszú évtizedekig kemény diktatúrában éltek, és az emberekben kialakult egy veszélyérzet. Sokkal nagyobb, mint azokban az országokban, ahol a jólét és a mindennapos küzdelmeknek a hiánya elaltatta az embereket, de a politikusi réteg nagy részét is. Egyre inkább látszik, hogy amint Nyugat-Európában szaporodnak a bajok, az atrocitások, az emberek folyamatosan döbbennek rá arra: itt nagyon nagy gond van. Ugyanakkor azzal a politikával, amelyet Magyarország a bevándorlással kapcsolatosan képvisel a kontinensen, egyre többen azonosulnak. Azt viszont még nem lehet tudni, hogy a nyugati országok vezetői ezt mikor fogják belátni és magukévá tenni.
– Románia is egy hagyományosan keresztény – ortodox – ország, mégsem csatlakozik ebben a kérdésben a többi kelet-európai állam által képviselt állásponthoz. Ez a hagyományos kétkulacsos politikának a következménye?
– Én inkább annak tulajdonítom, hogy Románián nem ment keresztül olyan nagy embertömeg, mint Macedónián, Szerbián, Horvátországon, Szlovénián vagy Magyarországon. Ennek következtében nem érzékeli ennek veszélyét és súlyát. Amikor egy gond távol van az embertől – legyen az földrengés, szökőár vagy bármi más –, akkor lehet, hogy sajnálkozik az adott helyzet miatt, de teljesen másképp reagál, mint amikor azt saját bőrén tapasztalja. Azt látom, a román politika még nem szembesült ezzel a gonddal. Amennyiben az ország határait is elérné egy jelentős bevándorlóhullám, azt hiszem, azonnal felsorakozna a többi ország mögé, amely a V4-ekkel közösen lép fel. Én biztatom is erre őket, mert a Romániában élő emberek élet- és munkaszeretete – bizonyítja ezt az is, hogy milliók hagyják el az országot azért, hogy dolgozzanak – megérdemelné ezt a törődést. A másik gondolatom pedig a következő: az ortodox egyház sokat szenvedett a szétszakítottság miatt, kár lenne az ortodox keresztényeket egy másik fajta veszélynek is kitenni.
– Előadása elején kijelentette: a liberalizmus végnapjait éli Nyugat-Európában. Valóban erről van szó, vagy csak egy pillanatnyi megrendülés tanúi vagyunk?
– Az, hogy a veszélyeket nem ismerik fel, az, hogy ez az ideológia a természet törvényeit akarja felrúgni, az, hogy társadalmi berendezkedésük a kereszténységet teljesen háttérbe szorítja, sőt meg is veti, előbb-utóbb oda vezet, hogy a társadalom képtelen lesz az önvédelemre. Sajnos ezt látjuk már Európa egyre több országában. Ezért a kölni események és a terrorcselekmények sokakban földrengésszerű változást idéztek elő: az emberek ráébredtek arra, hogy őket becsapták. Kérdés, felismerik-e azt, hogy az eddigi társadalmi berendezkedésük mondott csődöt, vagy valami másban fogják meglátni a probléma gyökerét. Tény: a liberalizmus képtelen arra, hogy a társadalomnak védelmet nyújtson. Hadd mondjak egy abszurdnak tűnő, de valós példát: ha valaki Norvégiába kerékpárral megy be, akkor az közlekedési eszköznek számít és a jogszabály értelmében a beutazót nem szabad megállítani. Ezért Norvégiába az összes migráns biciklivel érkezik. Normális dolog ez? Nincs ott épeszű rendőr vagy határőr, aki kijelentené, hogy „Ne szórakozzanak már velünk! Így akarnak tönkretenni minket?”. Egy másik példa az, amit Faymann osztrák kancellár művelt a tavaly ősszel. Csupán azért, hogy politikailag korrekt legyen a beszéde, hosszasan gondolkozott azon, hogyan nevezze a migránsok megfékezésére építendő kerítést. Napokig hazudtak össze-vissza, ócsárolták a magyar politikát. Végül a kerítést szárnyas kapunak kiáltották ki. Hogy jut eszébe valakinek ilyet mondani? Ahelyett, hogy elismerje: a magyaroknak igazuk volt, igenis kerítést kell építeni. Amikor az igazságot nem merik kimondani, amikor a politikailag korrekt diskurzus miatt mindennek és mindenkinek meg akarnak felelni, akkor bizony nagy baj van.
– Tavaly nyáron a magyar kormány a bevándorlókkal kapcsolatos politikája miatt egyedül maradt Európában. Azóta a helyzet folyamatosan változott, az emberek egyre inkább rájöttek arra, hogy „a tárt karokkal fogadjunk be minden bevándorlót” hozzáállás helytelen. Informális csatornákon érkeznek-e olyan vélemények, amelyek helyeslik az akkori magyar álláspontot?
– Amit kérdezett, annak több üzenete is van. Az egyik az, hogy mindenkinek van felelőssége. Mi, magyarok, kicsi, tíz-tizenötmilliós nemzet vagyunk, mégis meg tudtuk változtatni az európai közvéleményt, a közgondolkodást. A környező országok teljes mértékben mellénk álltak, az átlag európai szavazópolgár is nagyrészt nekünk ad igazat. És bizony mesélik a Nyugat-Európában többször megforduló képviselőink, hogy egyes uniós politikusok a liftben rájuk kacsintanak vagy kezet ráznak, és igazat adnak nekünk, de amikor kiállnak a pulpitusra, akkor éppen az ellenkezőjét mondják. Ez a politikai korrektség. Ha valamit a fejükbe vettek, akkor attól nem tágítanak, nem merik elismerni, hogy egy kis nemzetnek is igaza lehet. Reméljük, eljön ennek is az ideje. A másik dolog az, hogy ezek után nekünk nem kell majd folyamatosan a szemükre hánynunk tévedéseiket és azt mondani, „íme, nekünk volt akkor igazunk”, hanem keresni kell az együttműködést, a közös megoldásokat: a kontinens határait meg kell védeni, a közel-keleti konfliktusban szenvedőket szülőföldjükön megsegíteni, az ott élő keresztényeket megvédeni, valamint országainkban a keresztény gyökereket megerősíteni.
– Rádöbbentheti-e a migrációs jelenség Európát arra, hogy rossz irányba indult el, nem a helyes úton jár? Vagy már túl késő?
– Temetni nem szabad magunkat még akkor sem, hogy ha a baj valóban nagyon nagy. Látnunk kell: a felelősség és a feladat óriási. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy az Úr Istennek vannak olyan üzenetei egy nép, egy társadalom, jelen esetben a kereszténynek mondott országok felé, amely így szól: gyerekek, ébredjetek fel, valami nem működik jól a gondolkodásotokban. Ez egyúttal a remény is egyben. Ez változtathatja meg az európai felfogást, aminek – ha belegondolunk – az elmúlt kétezer évben sokszor volt szomorú következménye: rengeteg viszály, belháború, világháború. De szerencsére ezekből mindig talpra tudott állni. Bízom abban, egy ilyen helyzet is arra ébreszti fel a társadalmat, hogy rájön: ami eddig volt, az nem folytatható. A természet törvényeit nem lehet teljes mértékben mellőzni, és igenis vissza kell térni azokhoz a gyökerekhez, amelyek a kereszténységben rejlenek. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenkinek azonnal kereszténnyé kell válnia, de elfogadja annak kulturális, civilizációs alapjait, értékeit.
Soltész Miklós
Budapesten született 1963. július 23-án. A budapesti Piarista Gimnáziumba járt. 1988-ban az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolán városgazdász üzemmérnöki diplomát szerzett. 1994-től 2000-ig a Wastl Kft. kereskedelmi vezetője volt. 1994-től a Cisztás Fibrózisban Szenvedő Betegek Országos Egyesületének főtitkára. Mérnöki munkája mellett 1996-tól az V. kerületi alpolgármester. 1997-ben a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség budapesti alelnökévé, majd 2000-ben országos ügyvezető titkárává választották. 1998-tól a Fővárosi Közgyűlés Fidesz-MKDSZ–MDF képviselőcsoportjának tagja, Budajenő önkormányzati képviselője. 2000 és 2002 között a Közlekedési és Vízügyi Minisztérium vezetőjének, Fónagy Jánosnak a kabinetfőnöke. 2002 és 2005 között Budajenő polgármestere. A 2006. évi országgyűlési választásokon Pest megyei területi listán szerzett mandátumot. 2006-tól az ifjúsági, szociális és családügyi bizottság alelnöke, a Fidesz–KDNP frakciószövetség Népjóléti Kabinetjének vezetője. A 2010. évi országgyűlési választásokon is listáról jutott be a parlamentbe. 2010 júniusától a Nemzeti Erőforrás Minisztériumában dolgozik, jelenleg az egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkárként.
Somogyi Botond. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2016. április 7.

Liberális agymosás
Hallgatom az egyik erdélyi magyar kereskedelmi rádiót. A sok zene mellett üdítően hat egy kerekasztal-beszélgetés – gondolom hirtelen, de aztán megbánom, hogy belehallgatok. Hogy miért? Elhangzik az, amit közülünk sokan látunk és tudunk: kontinensünk vezetői Európai Egyesült Államokat szeretnének, ahol egy identitásától megfosztott, lebutított, kevertfajú massza a multik érdekeit szolgálja. Azaz eszik, iszik, fogyaszt, vásárol mindent, amit eléje tesznek, vagy fogalmazzunk úgy, hogy a digitális csatornákon keresztül a rengeteg reklámon keresztül megkívántatnak vele. Ezt a rendszert szolgálja részben a migránsok szervezett, rendszerszerű betelepítése, amely sajnos együtt jár a terrorveszély növekedésével is.
Nos, itt szakadt el a cérna az egyik meghívottnál, amikor megvédte Angela Merkel migránspolitikáját, a szegény bevándorlókat. Kijelentette: nekik semmi közük nincs a robbantásokhoz (sic!). Az egyik erdélyi magyar internetes portál főszerkesztője olyan vehemenciával mondta mindezt, mintha Merkel külügyi szóvivője lett volna. Amellett, hogy szinte dadogott és nem tudott egy épkézláb mondatot elmondani, megszólalásai tele voltak tárgyi tévedésekkel. Ismerem a kontraszelekció működését, úgyhogy hadoválása nem lepett meg. A migránsokhoz való viszonyulását illetően azonban igencsak felbőszített az a határozottság, amellyel a terrorveszélyt minimalizálta.
Egyértelmű ugyanis, hogy a bevándorlók óriási tömegei nem dolgozni jönnek Európába. Őket soha nem integrálja a mi kultúránk, másrészt rengeteg potenciális terrorista érkezik velük, akik radikalizálják az évtizedek óta itt lakó muzulmánokat. Az is egyértelmű, hogy beözönlésükkel megszaporodtak az erőszakos bűncselekmények, lopások, rablások és robbantások. Ez még akkor is igaz, ha az erről szóló híreket a média és a nyugati rendőrség a politikum nyomására igyekszik elkendőzi. A rádióadásban megszólaló erdélyi főszerkesztő azonban ezt nem így gondolja, és vélt igazáról nagy vehemenciával igyekezett meggyőzni beszélgetőpartnerét, ergo a hallgatóságot is. Fogtam magam és kiléptem az udvarra, ahol orvos szomszédom ugyanezen háborgott. „Mintha fizetnék, hogy ezt mondják!” – méltatlankodott. Nekem is számtalan esetben volt már hasonló érzésem.
Egy dolog bizonyos: a balliberális értelmiség már nálunk is rég rátette a kezét mindenre. Ott van a médiában, a kultúrában, az egyetemen, a véleményformálás kútfőinél, mindenhol. Ha senki nem küzd ellene, Nyugat-Európa szintjére süllyedhetünk…
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2016. április 14.

Isteni gondviselés a Szentföldön is
Aranygyűrűs teológiai doktor kitüntetésben részesítette Geréb Zsoltot, a Protestáns Teológiai Intézet nyugalmazott tanárát a Magyarországi Református Egyház Zsinata. A kolozsvári professzorral teológiáról, „nyelveken szólásról”, sportról, oktatásról beszélgettünk.
– Édesapja református lelkipásztor volt. Egyértelműnek tűnt, hogy a fiú követi az apa példáját?
– Nálunk ez családi hagyomány, hiszen nagytatám is lelkipásztor volt. A családban elnyert lelki indíttatás azonban meghatározó volt számomra, én örököltem nagyapámtól a Tóthfalusi képesbibliát. Bátyám számtan-fizika tanár lett, húgom pedig angol-magyar szakos tanárnő.
– Másfél évtizedig szolgált mezőségi gyülekezetekben. Milyen időszak volt ez életében?
– Nagy élményt jelentett a gyülekezetekkel, emberekkel való találkozás, a rengeteg családlátogatás. Mózes András professzorom tanácsát követve igyekeztem minél egyszerűbben beszélni a szószéken, hogy a gyülekezeti tagok megértsék az üzenetet, a prédikációt. Ez szoktatott rá arra, hogy igyekezzek közérthetően, világosan fogalmazni. A Kolozspatán, Kolozsborsán és Mócson eltöltött 17 év az élet ismeretét jelentette számomra, és ezért hálás is vagyok. Ilyenkor néha olyan helyzetbe kerül az ember a presbitériummal vagy éppen a hatóságokkal, amikor a feszültségeket meg kell oldani, természetesen kellő tapintattal. Később mindez nagy hasznomra vált, hiszen könnyebben tudtam összekötni a teológiai elméletet a gyakorlattal. Ez a kolozsvári teológiának különben mindig sajátossága volt és egyben kényszere is.
– Újszövetségesként a „nyelveken szólás” nem áll távol a professzor úrtól. A német és holland mellett a francia nyelvet is ismeri. A 60–70-es években azonban még nem volt jellemző, hogy valaki ennyi nyelvet ismerjen. Hogyan alakult így?
– A kolozsvári Brassai Sámuel iskolában a román mellett a francia és orosz nyelvet tanultam. A teológiára kerülve elkezdtem a németet, majd harmad- és negyedéven a nagyszebeni német evangélikus teológiára kerültem. Leültem és naponta negyven szót tanultam meg, a két év alatt pedig jól elsajátítottam a németet, amely mai napig a teológiai szakirodalom alapnyelve. Az angolt már nem ismerem olyan jól, különböző konferenciákon vagy kommentárok olvasása közben viszont használni tudom.
– Tanult a nagyszebeni evangélikus teológián, a bukaresti ortodox teológián, valamint a hollandiai Utrechtben is. Édesapját követte a teológiára is, igaz, nem a rendszeres teológia tanszéken, hanem az újszövetségin. Miért éppen ezt választotta?
– A teológia elvégzése után felvételiztem a doktori iskolába, majd Bukarestbe kerültem. Ez elsősorban a nyelvtanulás és a bukaresti világ megismerése szempontjából volt érdekes. Ez idő alatt megtetszett a bizantinológia és a patrológia is. Nem szerettem volna feltétlenül édesapám nyomdokaiba lépni. Neki a szintetizáló képessége volt kiváló, nekem inkább az elemző, analitikus képesség volt az erősségem. Annak idején Maksay Albert mellett kezdtem tanulmányozni az Újszövetséget, Szebenben pedig Binder Hermann volt a tanárom. Úgy érzem, megragadott az Újszövetség történeti vonatkozása és közvetlensége: mintha a mai emberhez szólna. Bár az erdélyi református egyházban a hitvallásoknak és a hittudománynak is nagy hagyománya van, én mégis a bibliai tudományok felé vonzódtam.
– Teológiai körökben nem sokan tudják, de öttusázott és vívott is. Hogyan került kapcsolatba a sporttal?
– Az iskolában Guráth Béla olimpikon fiával jártam együtt, az ő családjának köszönhetően kezdtem el vívni, a nyári hónapokban pedig vízilabdázni és úszni. Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején megnyílt a lehetőség arra, hogy Kolozsváron is beinduljon az öttusázás. Egy jó csapat gyűlt össze, akkor már elsőéves egyetemista voltam, de meg kellett tanulni a lovaglást és a céllövészetet is, ez utóbbi számomra nagyon nehezen ment. Ennek ellenére az eredményeim alapján a bukarestiek felajánlották, hogy bevesznek a válogatottba, és felkészítenek a tokiói olimpiára – egy feltétellel. Ha pályát változtatok. Én inkább a teológia mellett döntöttem.
– Geréb Zsoltra több lelkészgeneráció nemcsak tanárként, hanem bentlakásfelelősként is emlékszik. Jelentett-e valami többletet ez a faladat a teológusok megismerésében, a velük való foglalkozás során?
– Ezt a feladatkört is édesapámtól örököltem. A diákokkal való kapcsolattartás végett igen fontos volt számomra. Jobban megismertem a fiatalokat, több esetben a gyülekezetüket is, közvetlenebbül tudtam velük beszélni. A bibliaórákon is sokat jelentett mindez, amikor tanárként a személyesebb dolgokat is meg tudtam érteni.
– Mi volt fontosabb az egyetemen: a kutatói munka vagy a diákok oktatása?
– Az első években egyértelműen az oktatás, hiszen sokat kellett készülni az órákra. Abban az időben nem voltak tankönyvek, kurzusok, világháló. Fel kellett írni a táblára mindent, például a ragozást is. Ma már természetesen sokkal könnyebb a tanár dolga. Doktori dolgozatom megírása idején egy bizonyos területen bedolgoztam magam, ez a szinoptikus kutatás és a modern Jézus-kutatás volt. El is kezdtem a thesszalonikai első és második levél magyarázatát. A hosszú évekig tartó kutatómunka alatt megismertem az írásmagyarázatnak, a kommentárírásnak minden csínját-bínját. Ez nagy segítséget jelentett, amikor a többi páli levél magyarázatának kezdtem neki. Természetesen egy tanárnak az oktatói tevékenysége a legfontosabb, de nagy hangsúlyt kell fektetnie a kutatásra is, főleg a bolognai rendszer bevezetése óta, amely az előléptetéshez erőteljesen ösztönzi a publikációkat, tanulmányokat.
– Amikor elvégezte a teológiát, gondolta-e volna azt, hogy valamikor két egyetemnek is a rektora lesz?
– Erre nem gondoltam. Amikor az ember egy tanári karnak a tagja, szívvel-lélekkel és „nyitott fülekkel” vesz részt a gyűléseken. Én legalábbis hosszú évek alatt így ismertem meg az intézet működésének minden részletét. Édesanyám Makkai Sándornak volt a titkárnője, a 30-as években részt vett a nőszövetségi munkában, tőle örököltem a szervezési készséget, így nem volt megerőltető a rektori munka. Átláttam a helyzeteket, megfelelően reagáltam a nehézségek alkalmával, és úgy érzem, igyekeztem a teológiai intézetben adódott feszültségeket oldani, csapatmunkában dolgozni. A Partiumi Keresztény Egyetem tisztsége annyival volt érdekesebb, hogy ott több fakultást kellett koordinálni. Ez lehetőséget teremtett számomra a bölcsészekkel, közgazdászokkal, művészekkel való párbeszédre. A legaprólékosabban előkészített konferencián is történhetnek bakik, de hangsúlyoznám, hogy rektorságom ideje alatt mindkét helyen elkerültek a botrányok.
Geréb Zsolt
Sepsiszentgyörgyön született 1941-ben. A kolozsvári Brassai Sámuel Líceumban érettségizett 1959-ben, majd felvételizett a teológiára. Első lelkészképesítő vizsgát 1963-ban tett, ezt követően Kolozspatán, Kolozsborsán és Mócson szolgált. 1980-tól a Protestáns Teológiai Intézet tanára lett, tíz évig volt a bibliai tanszék vezetője, 1995-ben professzori kinevezést nyert, közben 1994–1998 között az intézet rektora lett. 2000-től a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen is tanított, az intézet rektori teendőit 2004 és 2008 között látta el. Felesége Zoltay Erzsébet, angol-román szakos tanárnő, aki 1990-től a kolozsvári teológia könyvtárosaként dolgozott nyugdíjazásáig.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2016. április 24.

Média és alapítvány a családért
Mintegy tíz éve jutalmazza a magyarországi Képmás magazin a családbarát cikkeket. Idéntől a Családbarát Médiáért-díjat kiterjesztették az egész Kárpát-medence magyar sajtójára. A háromszéki Dálnokon magyarországi, erdélyi, kárpátaljai és délvidéki újságírók tanácskoztak a család szerepéről a magyar médiában.
A magyarországi Képmás magazin és a Média a Családért Alapítvány a háromszéki Dálnokon nemrég rendhagyó találkozót szervezett újságíróknak. Az eseményen nemcsak a színes magazint mutatták be, hanem a Családbarát Médiáért-díjat is, amelyet ezúttal kiterjesztettek az egész Kárpát-medencére. Az egykori Gál-kúriában a szervezőkön kívül erdélyi, kárpátaljai és délvidéki újságírók vettek részt.
A magyarországi magazin, a Képmás mintegy tíz éve jutalmazza a családbarát cikkeket, amelyek különböző sajtótermékekben jelennek meg. Megadott kritériumok alapján egy szakmai zsűri havonta választja ki a pályamunkákat, amelyek nemcsak az írott, hanem az elektronikus médiában jelennek meg. Az év tizenkét hónapjának jelöltjei közül év végén a zsűri és a Facebookon történt közönségszavazás után nevezik meg a nyertest, akinek következő év januárjában ünnepi keretek között nyújtják át az oklevelet és az 500 ezer forintos pénzjutalmat – ismertette Fodor Krisztina, a Média a Családért Alapítvány munkatársa.
A lányok már nem babáznak
Az alapítványt tíz éve hozták létre. „Sokat sírunk, hogy fogyunk, ugyanakkor látjuk, milyen szélsőséges az a médiaközeg, amelyben felnövünk. A sajtóban ugyanis csak a negatív példákat olvashatjuk, látjuk. Azokat a történeteket, amikor egy családon belül bántalmazzák a gyerekeket, nőket stb…” – emlékezett vissza a kezdetekre Szám Kati, a Képmás főszerkesztője. „Tartottunk egy konferenciát a népességfogyásról, ekkor született meg az alapítvány ötlete, majd később a díjé is. Szem előtt tartottuk Bernard Cohen véleményét, aki szerint a sajtó nem tudja megmondani, mit gondoljunk, de azt elképesztő sikerrel jelöli ki, hogy miről gondolkozzunk”. Példa erre az is, hogy manapság a lányok már nem babáznak, hanem a tévé hatására felugranak az ágyba, maguk elé tartanak valamit mikrofon gyanánt, és énekelni kezdenek, majd ezt követően elvárják a tapsot – mindezt természetesen a különböző tehetségkutató műsorok hatására. Elhangzott az is, hogy Brazíliában például a robbanásszerű népességnövekedés meggátolására olyan szappanoperát készítettek, amelyben a fogamzásgátlásra helyezték a hangsúlyt – így a dél-amerikai országban a szaporulat néhány éven belül hat százalékról kettőre esett vissza.
Családban egészséges élni
Szám Kati, a Képmás főszerkesztője elmondta, a magazinoknak is nagy hatása lehet: nemcsak a minőségi papír tapintása, a visszalapozás lehetősége és a színes ábrák, hanem a tartalom révén is. A kimutatások szerint ugyanis a mai digitális világban, a látszólag papírellenes közegben egyre nagyobb kereslet van a minőségi magazinok iránt. A Képmás pedig ezt szeretné kihasználni: nem a válásról, a szingli életmódról ír, hanem a család pozitív szerepére helyezi a hangsúlyt. A családban élők ugyanis egészségesebbek, a családban felnövő gyermekek érzelemgazdagabbak, megtanulják a normális viselkedési formákat, amelyeket később felhasználnak munkahelyükön, a mindennapi életben, így egészséges társadalmi életet élnek. „Nem az a cél, hogy a problémákat elkendőzzük, hanem az, hogy segítsük azokat megoldani – újságírók, szakemberek bevonásával” – hangsúlyozta Szám Kati. A Családbarát Médiáért-díj célja tehát annak elősegítése, hogy a médiaolvasó, -néző, illetve -hallgató értéknek lássa a családot. A díj bátorítani hivatott az újságírókat, hogy hivatásuk útján erősítsék a hagyományos családképet. A dálnoki konferencián pedig a magazin vezetői és az alapítvány munkatársai bejelentették: idéntől a díjat kiterjesztik a határon túli területekre is. Előzőleg úgy gondolták, hogy az összes Kárpát-medencei sajtótermék együtt versenyezzen, ám ezt a felvetést később elvetették. A szervezők szerint ugyanis minden régió más és más problémákkal küzd (elvándorlás, szórványosodás, vegyesházasság stb.), így más jellegű írások is születnek. Idéntől ezért a Családbarát Médiáért-díjra a határon túli újságírók külön kategóriában pályázhatnak, minden határon túli régiónak külön díjasa lesz. A díj alapítói ugyanakkor leszögezik: a médiában megjelenő családdal kapcsolatos minőségi és valósághű tartalmak inspirálása, figyelemmel követése és népszerűsítése a cél – a határokon túl is.
Az idősekről se feledkezzünk meg
„Amikor a családi élet szépségéről beszélünk, nemcsak a házasságot értjük ezalatt, a gyerekek születését vagy éppen a nagycsaládot, hanem az időseket is” – hangzott el a találkozón. Az alapítvány munkatársai ezért a dálnoki konferencián bejelentették, Média a nemzedékekért nevű díjat hoznak létre, amely az idősekre összpontosít majd. „Ez az a korosztály, amelyet elfelejtünk a sportban, a művészetben, nagyjából az egész társadalomban, és sokszor csak szavazógépezetként tekintünk rá” – osztotta meg a gondolatait Szám Kati.
Az együttlét alkalmával Kölnei Lívia, a Képmás szerkesztője a családot érő kihívásokról beszélt. Elmondta: a gender-elmélet szélsőséges képviselői elvetik a nemek kettősségét, megkérdőjelezik a férfiak és nők önazonosságát, így jelennek meg a melegek jogait védő szervezetek, az LMBT-mozgalmak, amelyek szétforgácsolják a társadalmat, hogy könnyebben érvényesítsék jogaikat.
Az eseményen Molnár-Bánffy Kata, az idén 15 éves Képmás lapigazgatója örömmel nyugtázta, hogy az elmúlt években a magazin által alapított díj és az ehhez szorosan fűződő díjkiosztó-rendezvény kinőtte magát. Számos szervezet és cég támogatja a kezdeményezést, többek között Lévai Anikó is segíti munkájukat, a miniszterelnök felesége szokta átadni a fődíjat. „Két évvel ezelőtt például a sízésből való hazatérés alkalmával Lévai Anikó és gyerekei a forgalom miatt a januárban megtartott díjkiosztó ünnepségről lemaradtak. SMS-ben jelezte viszont, hogy küld maga helyett valakit. Néhány perc múlva meg is jelent két kormányőr, és kisvártatva kíséretükben Orbán Viktor miniszterelnök, aki viccesen jegyezte meg, hogy ezúttal ő helyettesíti feleségét, férjként van jelen” – zárta hozzászólását Molnár-Bánffy Kata.
A kétnapos együttlét alkalmával a jelenlévők a határon túli magyar sajtóról szóló előadásokat hallgattak meg, majd szakmai kerekasztalt tartottak arról, hogyan lehet szélesebb körben megismertetni a díjat és a Média a Családért Alapítvány munkáját.
Somogyi Botond |
Székelyhon.ro

2016. augusztus 11.

Minden magyar nagykövetei
Az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Kató Béla a közelmúltban Észak-Amerikában járt, ahol a kanadai presbiteriánus egyház zsinatán vett részt, majd Washingtonban amerikai szenátorokkal és észak-amerikai magyar közösségekkel is találkozott. Körútjáról hazatérve a Kolozsvári püspöki hivatalban nyilatkozott lapunknak.
– Kinek a meghívására, milyen célból látogatott a tengeren túlra?
– Az észak-amerikai presbiteriánus egyházzal régi kapcsolata van egyházkerületünknek. A korábban megkötött partnerségi egyezmény szellemében látogattam meg őket, tavaly ők jártak nálunk. A kanadai meghívás aktualitását az adta, hogy Brian Johnston – aki a Kolozsvári teológián 20 évet szolgált angoltanárként, kórusvezetőként – nyugdíjba vonult. Ezért az ottani zsinaton az őt kiküldő egyháznak megköszöntem e sokrétű munkát. A találkozó arra is alkalmat adott, hogy beleláthattunk a tőlünk nyugatabbra levő egyházak életébe.
– Melyik volt látogatásának leghangsúlyosabb témája?
– A számos beszámoló és bizottsági jelentés mellett a leghevesebb vitát a melegházasság elfogadásáról szóló beszélgetés jelentette. Évek óta folyik a vita közöttük, de szavazásra eddig még egyetlen ülésvezető sem bocsátotta. Az idén is így történt. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy szavazás esetén elfogadták volna a melegházasság intézményét. A moderátor – akivel utólag beszélgettem – elmondta: amennyiben szavazásra kerül sor, az egyházban szakadás áll be, a két tábor ugyanis ebben a kérdésben teljesen ellentétes gondolkodású.
– Mivel érvelnek a melegházasság elfogadása melletti kardoskodók?
– A zsinaton erről nem tudtunk beszélni, de ugyancsak a presbiteriánus egyház vendégeként jártam az Egyesült Államokban is. Ott újból előkerült a téma. Náluk már néhány éve szavaztak ebben a kérdésben és a szakadás megtörtént, ráadásul a kétharmad távozott az egyház kebeléből.
– Mi történt a távozókkal?
– A szabály szerint nem vihetik magukkal az egyház vagyonát, a templomot, a parókiát, illetve más egyházi ingatlant. Ezek ugyanis az alapító egyházé mAradnak. Mindez azt jelenti, hogy az elszakadt rész hívei és lelkipásztorai bérelt termekben, stadionokban, kultúrházakban tartják istentiszteleteiket, amely új helyzetet, gondolkodásmódot teremtett. Velük is beszéltem és elmondták: különleges, új forma, hogy Istent így is lehet dicsőíteni. Néhány év elteltével már lemondtak arról, hogy ragaszkodjanak történelmi épületeikhez.
– Ideológiailag, vallási szempontból mivel magyarázzák a döntést?
– A melegházasság mellett érvelők azt állítják: a Szentírás egy dolog, amit a Szentlélek mond, az más. És számukra ez utóbbi a fontos. Rendkívül veszélyes út, amelyre rátértek. A Szentlélek ugyanis csak azt mondhatja, ami az Írásban benne van.
– Milyen lélekre gondolnak? Az emberben levő lélekre vagy a Szentlélekre?
– Eléggé keverik. Teológiai szempontból nyilván a Szentlélekre gondolnak, de ez nagyon képlékeny dolog, mert olyan területre lépünk, ahol nem tudjuk ellenőrizni, mit mond a Lélek. Ha erre az útra térünk, akkor szinte bármit tudunk igazolni, állítani. A mi hitünk szerint azonban ami nem a Szentírás szerint való, az nem származhat a Szentlélektől. Amúgy amióta az Egyesült Államokban hivatalosan is elfogadták a melegházasságot, sorra szakadnak az egyházak, nem csak a presbiteriánus egyház.
– A püspök úr amerikai szenátorokkal is találkozott Washingtonban a Mikó-ügy kapcsán. Milyen sikerrel?
– Tavaly előtt ősszel, 2014 novemberében a ploiești-i táblabíróság által hozott ítélet – mely szerint a Sepsiszentgyörgyi Mikó kollégium épületét újra elvették tőlünk – lesújtó volt, és számunkra elfogadhatatlan. Mindazok ellenére, hogy az amerikai nagykövetség képviselője számos peren vett részt és figyelemmel kísérte a fejleményeket – jelezve, hogy az USA-nak fontos az ügy, ezt erősítette meg 21 szenátor külön beadványa is John Kerry külügyminiszterhez –, a pert mégis elvesztettük. Ezért akartam találkozni a szenátorokkal, hogy megtudjam a véleményüket az üggyel kapcsolatban, és azt is, hogy tudnak-e a végkifejletről.
– Mit tudtak erről?
– Egyikük sem tudott a számunkra negatív döntésről. Ezért bekérették az Egyesült Államok külügyminisztériumának tisztségviselőjét a képviselőházba, hogy számoljon be a helyzetről. Jelen volt a romániai ügyekkel foglalkozó referens is, aki azt állította, az ügy meg fog oldódni, sőt azt is elmondta, hogy a román államelnök májusban aláírt egy törvénymódosítást, amely rendezi a jogutódlás kérdését az egyházi ingatlanokkal kapcsolatban. Erre nyilván azt válaszoltam, hogy erről nem tudunk, velünk ilyent nem közöltek. A képviselők elhatározták, utánanéznek mindennek, mert az nem lehet, hogy az egyik egyet állít, a másik mást mond.
A képviselők ugyanakkor biztosítottak arról, nem felejtették el az ügyet. Az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása továbbra is prioritást jelent, hiszen a vallásszabadság és az emberi jogok kérdése nem kerülhet le napirendről.
– Néhány helyi, észak-amerikai magyar közösséghez is ellátogatott. Kivel találkozott, mit tapasztalt?
– Washingtonban és a kanadai Torontóban találkoztam magyarokkal. A pennsylvaniai Betlehemben is találkozhattam volna, hiszen ott működik egy Hungarian Reformed Church. Szép nagy magyar korona van a táblájukon, de a helyszínen bezárt templomot találtam egy olyan részében a városnak, amelyet valamikor elődeink építhettek. Ám ahogy körülnéztem, láttam: nem éppen magyar emberek lakhatnak a környéken. Az interneten angolul hirdetik magukat: kenyeret és lángost sütnek a templom alagsorában. Ez jelenti a bevételi forrásukat, ezzel nagyjából jellemeztem is az egyházi életet. Amely persze nem vonatkozik mindenkire.
A statisztikák szerint az USA-ban másfélmillió magyar származású személy él. Ennek sajnos már kevesebb, mint tizede beszéli a magyar nyelvet. Sokan közülük beépültek az amerikai társadalomba. Washingtonban találkoztam az ottani magyar szervezetek – többnyire idős emberek közössége – képviselőivel egy vacsorán. Tájékoztattam őket arról, mi történik nálunk, Erdélyben: elsősorban a népességfogyásról és a kisebbségi életünk nehézségeiről beszéltem.
Kanadában a Torontói Első Magyar Református Egyház vendége voltam. A hazaiak elmondták: a városban és környékén mintegy százezer magyar élhet, ennek ellenére kevesen tartoznak szervezett közösséghez, még kevesebben járnak templomba. 5–600-an tartozhatnak a református egyházhoz, ám csupán 150-et tartanak nyilván.
Éppen akkor voltam ott, amikor június 4-én, a magyar összetartozás napján a torontói 1956-os emlékművet koszorúzták meg, este pedig a helyi Magyar Házban – fiatalok és gyerekek közreműködésével – gálaműsoron vettem részt. Az ottaniakkal való beszélgetés során kiderült, többen is hazajönnének, viszont már rég elvágták a szálakat a szülőföldtől, nehezen találnák meg helyüket itthon, ezért gyerekeik, leszármazottaik abban érdekeltek, hogy minél hamarabb integrálódjanak a többségi nemzetbe. Ám ott nem igazán lehet tudni, hogy ez utóbbi mit jelent. A megemlékezés alkalmával különben hangsúlyoztam, egy szempontból akár áldásként is felfoghatnánk a trianoni békediktátumot: a szétszórtságban minden magyar ember nagykövete lehet nemzetének. Természetesen csak abban az esetben, ha nem a beolvadás és integrálódás oldaláról közelíti meg, hanem magyarságát naponként megéli.
– Az ott tapasztaltak fényében akár azt is mondhatnánk: jó az, hogy mi itt élünk Erdélyben...
– Onnan egyértelműen így látszott. És azt se feledjük, hogy a Kárpátok sok mindentől megvédett bennünket évszázadokon keresztül. Ha csak a csillogásra-villogásra tekintünk, és elkezdünk futni a többi után, akkor a világ könnyen megtéveszthet bennünket, és hamar boldogtalanokká válhatunk. Ha itt mAradunk, ahol őseink ezer év óta éltek, akkor egy szórványgyülekezet tagjaiként is másképp állhatunk meg. Akár a hegy-vízrajzra, a klímára, akár a biztonságra gondolok, állíthatjuk: Erdély élhetőbb vidék, mint bármely más hely a környezetünkben. Viszont ezt nekünk is el kell hinnünk, és fel kell nőnünk ahhoz, hogy ezt értékelni tudjuk.
Somogyi Botond |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2016. augusztus 19.

Bemutatják az Új Kezdet 200. számát
A Marosvásárhelyi Várteplomi Református Egyházközség augusztus 28-án ünnepi keretek között bemutatja gyülekezeti lapja, az Új Kezdet 200. számát. A 10 órakor kezdődő istentiszteleten Kató Béla püspök hirdet igét. Az érdeklődők 11 órától kiállítást tekinthetnek meg az eddig megjelent kétszáz szám címoldalaiból. A kiállítást Gáspár Sándor nyitja meg. Fél 12 órától fórumbeszélgetésre kerül sor az egyházi újságírásról. Meghívottak: Jenei Tamás egyházkerületi előadó-tanácsos, Somogyi Botond, az Üzenet főszerkesztője, Rácz Éva, a MÚRE elnöke, Ambrus Attila, a Brassói Lapok és Karácsonyi Zsigmond, a Népújság főszerkesztője. Ez alkalommal emléklapokat adnak át.
Népújság (Marosvásárhely)

2016. augusztus 30.

Új Kezdet – 200
Hála a begyűjtött szavakért
A Marosvásárhelyi Vártemplomi Református Egyházközség vasárnap mutatta be lapja, az Új Kezdet folyóirat 200. számát. Az ünnepi istentiszteleten főtiszteletű Kató Béla püspök hirdetett igét. Ezt követően az érdeklődők fórumbeszélgetésen vehettek részt, amelynek meghívott előadói voltak: Jenei Tamás egyházkerületi előadó-tanácsos, Somogyi Botond, az Üzenet főszerkesztője, Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, Karácsonyi Zsigmond, a Népújság főszerkesztője, illetve Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője.
Az ünnepi istentiszteleten Lőrincz János esperes köszöntötte az Erdélyi Egyházkerület püspökét, Dési Zoltán egyházkerületi főgondnokot, és a hálaadás napján a mindenkori hálaadásra hívta fel a figyelmet, aminek nem szabad csupán egy napra korlátozódnia.
Kató Béla püspök igehirdetése elején elmondta, hogy Erdély-szerte szinte minden gyülekezetben újzsenge vasárnapján a hálaadás alkalmát ülik meg a gyülekezetek. – Itt, Marosvásárhelyen, a Vártemplomban is hálaadó ünnepséget tartanak, és a presbitérium döntése nyomán egy különleges hálaadásra került sor. A hálaadás abból fakad, hogy tizenhét esztendővel ezelőtt a gyülekezet elöljáró lelkipásztora arról döntött, hogy egy folyóiratot indít el, amely a gyülekezet tükrét, életének a villanásait mutatja be. Az ünnepi szám bemutatásával elkezdődik a reformáció jubileumi évének rendezvénysorozata. Jövőre 500. éve annak, hogy Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára kiszegezte 95 tételét. Kányádi Sándor azt mondja: Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Miközben a betakarításra gondolunk, és a termésért adunk hálát, ez az ünnepi alkalom is egy termésért ad hálát. Hiszen begyűjtöttük, behordtuk a szavakat is. A reformáció 500. évére készülve fontos számunkra, hogy megfogalmazzuk, mi is történt az 500 év alatt és mi a teendő a következő időszakra. Amikor száz évvel ezelőtt a 400. évfordulót ünnepelték, arra törekedtek, hogy az elmúlt négy évszázad dicsőségét, eredményeit felelevenítsék. Ebben a dicsőségben lehetett élni. Azonban az eltelt száz esztendő sok mindent másként alakított, s ma súlyos kérdésekkel kell szembenéznünk, azzal, hogy milyen perspektívája, milyen jövendője van magyar református egyházunknak Erdély földjén. Fontos kérdések ezek, melyekre választ kell adni. A reformáció igehirdetői azért voltak olyan nagy hatással a környezetükre, mert a legégetőbb problémákra próbáltak választ adni, hiszen az új kor hajnalán Európa különleges kérdésekkel állt szemben. Reformátoraink nem seperték szőnyeg alá a kérdéseket, hanem őszintén feltárták, és választ kerestek rájuk. Európa ma is óriási kihívásokkal áll szemben, ami magyarságunkat, református egyházunkat is érinti. Ma, amikor egy egyházi tartalmú magyar nyelvű folyóirat 200. számát ünnepeljük, arra gondolunk, hogy mit jelentett 500 évvel ezelőtt népünk számára, hogy anyanyelvén hallgathatta Isten igéjét. Nagy feladatok előtt állunk, amikor nyelvünk sorvadását tapasztaljuk, s Isten igéjét kell segítségül hívnunk, úgy, ahogyan reformátoraink tették. Ez a mi erős sziklavárunk, erre építhetünk... Az egész kultúránk Károli Gáspár Bibliájára és Szenczi Molnár Albert magyar nyelvű zsoltáraira épül. Népünk magyar anyanyelvi, szakrális közössége eköré épült fel. Az egyházi szóhasználat anyanyelvi funkciója nem formális, nem csupán hazafias kötelesség, hanem ennél több, bibliai elvárás. Anyanyelvünk feladása az utolsó várunk feladását jelenti – hangsúlyozta Kató Béla püspök.
A folyóirat a jelen krónikája
Az igehirdetést követően Kozsik József színművész Wass Albert- és Reményik-verseket szavalt. Ötvös József vártemplomi lelkipásztor, az Új Kezdet felelős szerkesztője röviden ismertette a folyóirat történetét, amelyet 2000-ben Fülöp G. Dénes vártemplomi lelkipásztor alapított, s amelyet 2000-2009 között Adamovits Sándor szerkesztett. A 200. lapszám egyes példányaiban legalább egy ige, egy vallásos vers, egy prédikáció került az olvasó asztalára. A szerkesztőség hiszi, hogy az Új Kezdet című folyóirat 200. számának megjelenésével a Vártemplom, Marosvásárhely, Erdély és a Kárpát-medence sajtótörténetet írt, hiszen a húszoldalas újság tizenhét éven át vallásos és egyházi tartalmú írásokat közvetített a családokhoz.
Gáspár Sándor rádiós szerkesztő a 200. lapszám címoldalaiból összeállított kiállítást mutatta be, ismertette a munkatársakat, a lap szerkezetét. – A lap a jelen krónikája, amely folyamatosan tartalmi és technikai fejlődésen ment át.
Ötvös József felelős szerkesztő oklevelet adott át a lap három hűséges munkatársának: dr. Bustya Dezső volt püspökhelyettesnek, Fodor Sándornak és Fülöp Gézának.
Az ünnepi istentiszteletet egy fórum, beszélgetés követte, amelyen Gáspár Sándor elmondta, hogy az egyházi életről beszámolni kötelesség, ezért is fontos az Új Kezdet megjelentetése. Jenei Tamás egyházkerületi előadói tanácsos az egyházi sajtó történetét vázolta fel, míg Somogyi Botond, az Üzenet főszerkesztője elmondta, hogy az egyházi sajtó a szószék meghosszabbított keze. Éppen ezért a kilencvenes években indították útjára az Üzenetet, amely már túl van a 600. lapszámon. Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője azt hangsúlyozta, hogy a Reményik által megfogalmazott két bástya, a templom és iskola mellett a harmadiknak, a sajtónak is épp olyan szerepe van az erdélyi magyarság megmAradásában. Karácsonyi Zsigmond, a Népújság főszerkesztője kidomborította, hogy az egyházi események jelentős teret kapnak a világi sajtóban, nevezetesen lapunkban, úgy igyekszünk tükrözni a vallásos jellegű rendezvényeket, hogy a tudósítások a világi olvasók számára is olvasmányosak legyenek.
Bányai László Bukaresti nyugalmazott lelkész felvetette egy egyházi oldal indokoltságát is. Viszont a Népújság az egyházi és vallásos híreket, tudósításokat nem elfektetve, hanem "frissiben", az eseményeket követően a laptestben közli.
Az ünnepség nemzeti imánkkal zárult.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

2016. szeptember 29.

A népszavazás tétje: utódaink jövője
Nem megyek el szavazni – mondta nemrég egyik ismerősöm. Kategorikus kijelentése mögött nem tudom, mi húzódik: közömbösség vagy felelőtlenség? Vagy netán Erdélyben is hatott a balliberális agymosás? Nem tudom. Jogában áll nem elmenni. Sőt, ha belegondolok, a Romániában élőket nem igazán érdekli a migránsügy. Nem is csoda, hiszen ide senki sem kívánkozik. Innen többen inkább távozni akarnak. Még a tavaly idetévedt menekültek is arra kérték a hivatalos szerveket, sürgősen vigyék őket vissza Szerbiába. Bár az országban nagyszámú muzulmán közösség él – főleg Dobrudzsában, a fővárosban és az egyetemi központokban –, még senkit nem robbantottak fel. Ismerősöm gyerekeit sem erőszakolták meg, így részben érthető, hogy az október 2-i népszavazás egyeseket hidegen hagy.
A magyarországiakat mindez már közelebbről érintette, hiszen tavaly százezrek lepték el az országot, és hónapokon keresztül kellett tűrniük az illegális határátlépéseket, az utak mentén hagyott piszkot és mocskot, a tolvajlást a termőföldekről és a házak tájáról és természetesen a romló közbiztonságot. No meg azt, hogy az adófizetők pénzén szállítsák őket a határról a táborokba, a táborokból a határra. Arról a rengeteg élelmiszerről és egészségügyi segítségről nem is beszélve, amelyet a menekültek az országban való ideiglenes vagy huzamosabb tartózkodás alatt kaptak. A Brüsszel felé továbbított kérés ugyanis – amely szerint szükség lenne uniós forrásokra a táborokba érkezők ellátásához – Nyugaton süket fülekre talált. A tavaly szeptemberben megépített határzárat követően azonban a menekültek száma drasztikusan visszaesett, a kormány által foganatosított intézkedések és a törvénymódosítások visszaszorították a határsértőket. A terrorveszély pedig amúgy sem fenyegette kimondottan az országot. Talán ezért a magyarországiakat sem érinti most már testközelből a migránsprobléma, ergo a népszavazás.
Ám nem lehetünk ennyire szemellenzősek. Nem néhány száz vagy néhány ezer, de még nem is több millió menekült elszállásolásáról vagy megsegítéséről van szó. Nem a munkahelyek elvesztéséről vagy a közbiztonság pillanatnyi romlásáról, esetleg a (sokszor már nem létező) keresztény értékek feladásáról. Sokkal többről: gyermekeink, unokáink jövőjéről, Európa megmAradásáról (már akit ez érdekel). Még akkor is, ha a balliberálisok ezen csak mosolyognak, mert ők a saját eszméletlen doktrínájukon – amely a tönk szélére sodorta a kontinenst –, no meg a szavazóbázisuk növelésén kívül semmit sem látnak. Vagy nem akarnak látni.
Az SZDSZ már rég eltűnt a színpadról, az LMP sem növeli bázisát, a többi baloldali pártocska pedig egymással torzsalkodik, a németországi Mecklenburg-Elő-Pomerániában a zöldek kiestek, Ausztriában az elnökválasztást meg kell ismételni. Európa-szerte érezhető a tendencia: a balliberális pártok háttérbe szorulnak, és teret veszítenek az úgynevezett jobboldaliak is. Kérdés, hogy mennyire nevezhető az eddig tapasztaltak alapján például az Angela Merkel által vezetett CDU jobboldalinak, keresztyénnek és demokratikusnak? Inkább az új pártok erősödnek meg – mint a német AfD –, amelyekre a balliberális sajtó igyekszik náci, szélsőjobb vagy populista jelzőket aggatni, holott e csoportok csupán azt képviselik, amit a nép elvárt volna a hagyományos pártoktól.
A magyar népszavazást különben nemcsak a magyarellenességéről ismert magyarországi balliberális ellenzék próbálja ellehetetleníteni, a külföldiek is befolyásolni akarják. Mert érzik, hogy igenis súlya van október másodikának. A demokráciát szem előtt tartó – évtizedekkel ezelőtt a Kárpát-medencei magyarok által státuszszimbólumként tisztelt – Helsinki Bizottság is (!) arra szólított fel, hogy a résztvevők érvénytelen szavazatot adjanak le.
Tétje van tehát a népszavazásnak: nem kell hagyni, hogy Magyarország is a nyugat-európai államok sorsára jusson. Hogy nálunk is no-go zónák létesüljenek, hogy sötétedés után az utcák kiürüljenek, hogy mindenki a terrorcselekmények árnyékában, félelemben éljen. Ha már megkérdezik az emberek véleményét – Európában erre csupán a magyaroknak van lehetőségük –, akkor igenis el kell mondani, nem akarjuk azt, hogy más kultúrájú és más vallású emberek telepedjenek le a Kárpát-medenceében. Ráadásul a szavazásnak dominóhatása lehet: elképzelhető, hogy a többi kelet-európai országban is hasonló népszavazásra kerül majd sor, hogy a Brüsszel által ránk erőltetett kvótákat népakarattal utasítsuk vissza.
Fél évezreddel ezelőtt fegyverrel védtük meg Európát a török veszedelemtől. Most megtehetjük azt, hogy szavazatunkkal támogatjuk a magyar kormány harcát – utódaink jövője érdekében. Hátha lesz majd valaki, aki ötszáz év múlva megköszöni nekünk.
Somogyi Botond |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2017. január 26.

A Bethlen-kollégium titka
A református egyházi tulajdonban levő Bethlen Gábor Kollégium felújításának alkalmából tartottak hálaadó istentiszteletet szeptember 17-én Nagyenyeden.
Erdély legkorszerűbb, legjobban felszerelt iskolájává varázsolták a frissen felújított nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumot. A patinás épületegyüttes kívülről-belülről gyönyörű látványt nyújt. A több száz éves alma mater épületeit uniós forrásokból, valamint az egyházkerület és a helyi önkormányzat anyagi hozzájárulásának köszönhetően újították és szerelték fel korszerű, digitális oktatóeszközökkel. A beruházás értéke mintegy hatmillió euró.
A felújítás nehézségei
A református egyház 2004-ben kapta vissza az épületegyüttest, a kollégiumnak régen azonban nem csak ezek az épületei voltak a birtokában. A kommunista államosítás előtt tanári lakásokkal, erdővel, földekkel rendelkezett, ez a vagyon tette lehetővé azt, hogy a kollégium önfenntartóan tudott működni. A visszaszolgáltatást követően időbe telt birtokba venni a kollégium ingatlanjait, mert az épületegyüttesben található a dokumentációs könyvtár és a természetrajzi múzeum is. Amúgy a két közgyűjteménynek otthont adó épületet szintén az egyházkerület újította fel, annak költségei ugyanis nem szerepeltek az uniós projektben. Saját költségén újította fel az egyházkerület a kollégiumi étkezdét is. A református egyház így mintegy 3,5 millió lejt fektetett az ingatlanok korszerűsítésébe, ennek jelentős részét a magyar állam finanszírozta.
A nagyenyedi önkormányzat egyébként partner volt az uniós pályázat benyújtásában és támogatásában: nélküle az egyházkerület nem tudta volna felújítani a kollégiumot. Az egyezség szerint az egyházkerület 25 évre elengedte a kollégium bérleti díját, cserébe azért, hogy az önkormányzat pályázati úton megszerezte a felújítás költségeit. „Az önkormányzat kiszámolta, hogy olcsóbban jön ki, ha segít uniós forrásokból felújítani az épületegyüttest ahelyett, hogy 25 évig fizesse a bérleti díjat” – fogalmaz a püspök. A vonatkozó törvények értelmében ugyanis egyházi ingatlanban működő állami iskola esetében az önkormányzatnak megszabott bérleti díjat kell fizetnie az egyháznak. A nagyenyedi önkormányzattól eltérően más városoknak – köztük Kolozsvárnak is – sajnos hiába ajánlott fel az egyház ugyanilyen együttműködést, mert nem voltak rá vevők.
Korszerű felszerelés, nagy érdeklődés
Kató Béla szerint annak ellenére, hogy a Bethlen Gábor Kollégium állami intézmény, az egyházkerület a református oktatás szerves részének tekinti. Nemcsak kívülről, hanem belül is teljesen megújult a középiskola. A kollégiumban (bentlakásban) immár minden szoba saját fürdőszobával rendelkezik. Erdély szinte minden vidékéről járnak ide gyerekek. A beruházással az érdeklődés is megnőtt az intézmény iránt. Jól példázza ezt az egyik végzős diák, akivel az ünnepség alatt elegyedek szóba. Tankó Gyöngyi három éve diákja az iskolának, Gyimesközéplokról érkezett. Csodálkozó kérdésemre – miért nem ment közelebb, egy székelyföldi iskolába – azt mondja, nem ő az egyetlen a vidékről, aki a Bethlen Gábort választotta. „A három tizenkettedik osztályban heten vagyunk Gyimesközéplokról. Én az ikertestvéremmel érkeztem, ő a turisztika szakra, én a tanítóképzőbe járok. Nagyon jól érezzük magunkat, igaz, haza csak a sátoros ünnepek alkalmával tudunk menni. Sok ideig szívtuk a port, de megérte, hiszen nagyon szép lett az épület és a bentlakás is” – magyarázza Tankó Gyöngyi.
Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója szerint a modern felszerelés része a projektnek: három számítógépes labor és vadonatúj kémialabor áll az iskola diákjainak rendelkezésére, ugyanakkor minden osztálytermet a legkorszerűbb berendezésekkel látták el. A bútorzatot is kicserélték, ezt a Bethlen Gábor Alap támogatta. Minden osztályteremhez tévé, laptop és vetítő, sőt még nyomtató is tartozik. Szőcs Ildikó igazgató az iskolai oktatással kapcsolatban elmondja: a Bethlen Gábor Kollégiumban – Erdélyben egyedülálló módon – kabinetrendszerben működik az iskola. Vagyis a gyerekek óráról órára más terembe vándorolnak, akárcsak az Egyesült Államokban.
Erdély büszkesége
A hálaadó istentiszteleten a Zakariás 3,2b bibliavers alapján Kató Béla püspök hirdetett igét. Mi a titka a Bethlen Gábor Kollégiumnak, miért tud évszázadok óta szinte folyamatosan működni? – tette fel a kérdést igehirdetésében a püspök. „Jeruzsálemben és környékén évezredeken keresztül harcoltak, a várost többször lerombolták, de mindig újjáépült, mert az emberek hittek abban, hogy az Úr velük van. Az Isten oltalmában való erős és személyes hit a titka annak, hogy az enyedi kollégium ma is él és virágzik. Ez a hit öröklődött nemzedékről nemzedékre, és ez éltette a generációkat annyi évszázadon keresztül” – fogalmazott Kató Béla.
Igehirdetését követően Szőcs Ildikó igazgató a nyolc évvel ezelőtt megkezdett munkálatokról beszélt, valamint arról, hogy a kollégium úgy újult meg, mint a poraiból feltámadt főnixmadár. Maksay Ádám egyházkerületi műszaki előadó, tervezőmérnök többek között azt hangsúlyozta, nehéz volt megoldani azt, hogy a több éves felújítási munkálatok során folyamatosan biztosítani lehessen az oktatást diákok és tanárok számára.
Köszöntötte az egybegyűlteket Horaţiu Mihai Josan, Nagyenyed leköszönt polgármestere is, aki a kollégiumot a város kincsének nevezte, ahol olyan kiválóságok tanultak, mint Kőrösi Csoma Sándor tibetológus. A városnak kötelessége volt támogatni a felújítást, hiszen az oktatás és a kultúra rendkívül fontos a város és a különböző nemzetiségű, egymással jó viszonyban élő lakosok számára. „Isten éltesse az iskolát, amely Nagyenyed, Erdély és Románia büszkesége lehet” – mondta Josan.
Az ünnepségen felszólalt Oana Iuliana Badea polgármester is, aki annak idején Bukarest részéről az Oktatási Minisztérium államtitkáraként írta alá a papírokat. „A társadalom alapjainak az építését jelenti, ha ilyen iskolákat tudunk felmutatni” – mondta a polgármesterasszony.
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök köszöntőjében elmondta: felmenői mind a nagyenyedi kollégiumban tanultak. Ám nem csak ők, hiszen sok barcasági, királyföldi, dél-erdélyi evangélikus is, akik a nehéz körülmények miatt nem tudtak dunántúli vagy felvidéki magyar scholákba iratkozni. „Ezért a ma Erdélyben élő több tízezres magyar evangélikus közösség a nagyenyedi Bethlen Gábornak is köszönheti létét” – zárta felszólalását a püspök.
Nem könyöradomány
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök beszédét követően Balog Zoltán miniszter üdvözölte a jelenlevőket. Erdélyben a reformátusoknál szinte minden Bethlen Gáborral kezdődik. Az erdélyi fejedelem nem tehetett meg mindent, amit kellett, de igyekezett mindent megtenni, amit lehet – fogalmazott a miniszter. Most a magyar és a román állam, az önkormányzat és az egyház közös erővel példamutatóan összefogott, és mindent megtett, hogy az európai uniós pályázatból az iskola megújuljon. A pénzt azonban nem szabad könyöradománynak tekinteni, hiszen tudnunk kell azt, hogy a kelet-európai országok 1990 után átadták leszegényedett gazdaságukat a nyugati, német, francia, olasz stb. vállalatoknak szinte adó- és vámmentesen, hogy azok meggazdagodjanak, és általa egy kicsit mi is fejlődjünk. Mi itt Kelet-Európában egymásra vagyunk utalva, meg kell értetnünk mindenkivel, hogy csak együtt munkálkodva tudunk megmaradni, együtt építve a nemzetek Európáját egy olyan időben, amikor láthatólag a kontinens fölé viharfelhők gyülekeznek – mondta Balog Zoltán.
Fekete Károly tiszántúli püspök a Kárpát-medencei Református Egyházak Generális Konventje elnökének, Szabó István dunamelléki püspöknek a köszöntését tolmácsolta, majd a jelenlevő főméltóságok átvágták a szalagot, és az épületet hivatalosan is átadták. Ezt követően emléktábla-avatásra került sor, amelyet gróf Mikó Imre és Vásárhelyi Boldizsár emlékére a Magyar Út- és Vasútügyi Társaság, a Közlekedéstudományi Egyesület, a Magyar Mérnöki Kamara és az Erdélyi Magyar Műszaki Társaság állíttatott.
Színes programok a kollégiumban
Délután a közelről és távolról érkezett vendégek számos programpont közül választhattak. A Collegium Gabrielense régizene együttes, a kollégium Fügevirág néptánccsoportjának és a Ficfa zenekar, valamint a gyomaendrődi mazsorettek műsora után a fiatalok a Bagossy Brothers Company koncertjén lazíthattak. Mások az iskolatörténeti, természetrajzi múzeumot, sportfotó- és rajzkiállítást tekinthették meg. A gyerekeket kézműves foglalkozások várták, az új cserkészotthonban cserkésztalálkozóra került sor, mások virtuális iskolalátogatáson vehettek részt vagy a biológiai laborban kísérleteket végezhettek. Kárpát-medencei református tanévnyitó
Kárpát-medencei református tanévnyitó
Bethlen Gábor Kollégium ünnepélyes felavatását követő napon, vasárnap délelőtt került sor a Kárpát-medencei református iskolák közös tanévnyitójára. Az istentiszteleten a Kárpát-medence 36 református tanintézete képviseltette magát. A nagyenyedi vártemplomban tartott ünnepség alkalmával Szegedi László missziói előadó, a kollégium egykori diákja hirdette az igét 1Móz 6,9-22 alapján. Majd Brendus Réka, a kollégium volt diákja, a magyar miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkárságának főosztályvezető-helyettese köszöntötte a dél-erdélyi magyarság egyik legkiemelkedőbb intézményének diákjait és tanárait. A román oktatásügyi államtitkárság kabinetigazgatójaként Nagy Éva szólt az egybegyűltekhez. „Megmaradni csak úgy lehet, ha értékeinket megőrizzük és továbbadjuk. Ezek közé tartozik anyanyelvünk is, amely ősi hitünkkel együtt önazonosságunk alapját jelenti” – hangsúlyozta. A köszöntéseket követően Ábrám Tibor, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának világi alelnöke, a miskolci Lévay József Református Gimnázium iskolaigazgatója tartotta meg tanévnyitó beszédét, amelyben hangsúlyozta, intézményeink egyre inkább érzékelik, hogy Európa egyik legnagyobb keresztyén református nevelési rendszerének tagjai. Ez a stratégiai tervezés lehetőségét és felelősségét jelenti számunkra. Ábrám Tibor elmondta: a testvéri közösségvállalás gyakorlata érhető tetten a Kárpát-medencei református oktatásalap adománygyűjtésében is. Ennek eredményeképpen a nagyenyedi kollégium kilencedikes tanulói ajándékban részesültek: minden diák egy Bibliát kapott kézhez. A Fórika Éva által vezetett kollégiumi kórus műsorát követően a 2004-ben alapított Bethlen-díj átadására került sor. Idén Királyhágómellékről érkezett a kitüntetett Popper Cserepes Zsófia tanárnő személyében, akit Kovács Laura méltatott. A díjazott német–magyar szakon végzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, majd 30 évig Nagyváradon tanított. A Lórántffy Zsuzsa Gimnáziumba került 1991-ben, majd néhány év múlva az igazgatója lett.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-86




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék