udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
753
találat
lapozás: 1-30 ... 601-630 | 631-660 | 661-690 ... 751-753
Névmutató:
Kántor Lajos
2014. március 8.
Novák Csaba Zoltán
1968, A NYITÁS ÉVE
A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceaușescuval
Ceaușescu hatalomra jutása változásokat eredményezett nemcsak a román társadalom, de a magyar kisebbség életében is. Egy látszólagos liberalizálás, lazítás vette kezdetét.
Gheorghiu Dej 1965-ben bekövetkezett halála után március 22-én Nicolae Ceauseșcut megválasztották a Román Munkáspárt (RMP) első titkárának. A hatalomátvétel után következő 4-5 évben Ceușescu fokozatosan eltávolította politikai ellenfeleit és megteremtette azokat a belpolitikai feltételeket, amelyek alapján hozzákezdhetett egy újszerű társadalmi- és gazdaságpolitikai irányvonal érvényre juttatásához. 1965-ben sor került a RMP (1965-ben az RMP visszakapta a régi megnevezését, azaz RKP) IX. Pártkongresszusára, amely egy új politikai és ideológiai korszak kezdetét jelentette. A kongresszuson a pártvezetés új politikai, gazdasági alapelveket fogalmazott meg, amelyek közül a legfontosabbak: a kizsákmányoló osztályok eltűnésével a szocializmus teljes győzelmet aratott az országban, ezzel a szocialista építkezés, fejlődés új szakaszához érkezett.
A kongresszuson az is megfogalmazódott, hogy a szocialista berendezkedés újabb szakaszaként a jövőben sor fog kerülni az ország közigazgatási-területi megszervezésének megreformálására, a falusi helységek szisztematizálására, valamint a nemzetgazdaság vezetése tervszerűsítésének javítására. A nemzetiségi kérdést is mélyen érintő, fontos alapelvként jelent meg az a kijelentés is, miszerint a szocialista társadalom fejlődésének alapjait még hosszú ideig a szocialista állam és a szocialista nemzet biztosítják. A román állam és a kisebbségek viszonyát illetően a „szocialista nemzet” fogalmának megjelenése jelentett újdonságot egy megváltozott nemzetfelfogást vetítve előre. Külpolitikai téren hasonló folyamatokról beszélhetünk. Románia, miután elérte, hogy a szovjet csapatok elhagyják az ország területét, fokozatosan igyekezett függetleníteni magát a Szovjetunió gazdasági és politikai befolyásától. Az 1964-es „függetlenségi nyilatkozat” után Románia számos olyan lépést tett, amely egyedinek számított a keleti tömb országai között: felvette a diplomáciai kapcsolatot az NSZK-val, és nem szüntette meg kapcsolatait Izraellel. Az összes szocialista nemzet szabad és független fejlődése biztosításának és a belügyekbe való be nem avatkozás állandó hangoztatása ideológiai alapot teremtett a fent említett politikai lépésekhez.
Ceaușescu aktív kül- és belpolitikáját a társadalommal való részleges kiegyezésre alapozta. A lakosság életszínvonalának emelését célzó gazdasági törekvések mellett fontos szerepet játszott az elit, az értelmiségiek irányába történő nyitás.
A Ceaușescu által kezdeményezett liberalizáció tehát kihatott az élet minden területére, beleértve a kulturális szférát is. A párt élére történt kinevezése után Ceaușescu találkozókat kezdeményezett és szervezett különböző értelmiségi csoportokkal biztosítva őket, hogy a Dej utolsó időszakában elkezdett enyhülés folytatódni fog. Az értelmiségi csoportokkal való találkozások, a könyvkiadás területén tett engedmények rendkívüli mértékben megnövelték a párt első számú vezetőjének népszerűségét. A nyitás, természetesen nem jelentette azt, hogy a párt ellenőrzése csökkent volna. Nem került sor ebben az időszakban látványos letartóztatásokra az értelmiségiek körében, ellenben a megfigyelések, a lehallgatások, az informátorok módszerei technikailag, módszertanilag tökéletesedtek. Ceaușescu hatalomra jutása, mindazok ellenére, hogy nagyvonalakban követte a Dej által meghatározott politikai irányvonalat, változásokat eredményezett nemcsak a román társadalom, de a magyar kisebbség életében is. Egy látszólagos liberalizálás, lazítás vette kezdetét. A kisebbségekkel szemben a nemzeti politika egy viszonylag türelmesebb változata jelent meg. A kisebbségekkel szemben tanúsított óvatosságra utal az a tény is, hogy megválasztása után, az első titkár első látogatásai kisebbségek által is lakott vidékekre vezettek és, hogy az 1967-68-as közigazgatási reform lebonyolításakor annak ellenére, hogy megszüntették a Maros Magyar Autonóm Tartományt, a székelyföldi magyar elit jelentős többségét kielégítő új megyehatárokat rajzoltak meg, amely jelentős mértékben megerősítette eddigi pozícióikat.
A hatvanas évek közepétől beindult belpolitikai folyamatoknak az 1968-as csehszlovákiai események újabb lendületet adtak. A prágai reformok kiváltotta vita, majd a Varsói Szerződés csapatainak intervenciója miatt a román pártvezetésnek 1968 nyarán az eddiginél is nagyobb szüksége volt a teljes romániai társadalom támogatására. Látványosan megszaporodtak a pártvezetés és a különböző értelmiségi csoportok közötti találkozók, megbeszélések és az ország fontosabb megyéibe tett munkalátogatások. A pártvezetés e gesztusértékű taktikai lépéssorozata nem kerülte el a romániai magyarságot sem. A Varsói Szerződés csapatai beavatkozását elítélő népgyűlés után, pl. néhány nappal már a Székelyföldön találjuk Ceaușescut. Augusztus 26-án népszerűsége csúcsán érkezett Brassóba, hogy onnan aztán meglátogassa a két újonnan alakult „székely megyét” Kovásznát és Hargitát.
A romániai magyarság bizalmának visszaszerzéséért tett lépések közé tartozik az a találkozó is, ami a legfelsőbb pártvezetés és a romániai magyar értelmiségiek között zajlott le 1968 június 28-án. A párt legfelsőbb vezetése kezdeményezésére, a már megszervezett értelmiségi találkozók mintájára. Bukarestbe hívták a romániai magyar értelmiségiek egy jelentős részét.
Több mint 50 romániai magyar értelmiségi (írók, költők, szerkesztők, művészek, oktatók) kapott meghívót. A korszak hangulatában elméletileg benne volt ugyan ez a lehetőség, a tanácskozásra meghívott értelmiségieket mégis meglepetésszerűen érintette a felkérés, hisz csupán néhány nappal a találkozás előtt értesítették őket. Előzetes egyeztetésre, taktikázásra ilyen körülmények között alig akadt lehetőség (esetleg néhány személy között lezajló rövidebb beszélgetés), habár a romániai magyarság legégetőbb problémáival, amint az a tanácskozáson elhangzottakból is kiderül, mindenki tisztában volt. Az RKP KB-nak székházában megrendezett tanácskozáson a pártvezetés néhány kulcsfigurája (Nicolae Ceaușescu, Paul Niculescu Mizil, Leonte Răutu, Gere Mihály, Fazekas János) és a romániai magyarság reprezentatív értelmiségi elitje vett részt: Bukarestből (Domokos Géza, Szász János, Bodor Pál) és a fontosabb erdélyi kulturális centrumokból: Kolozsvárról (Gáll Ernő, Demeter János, Jordáky Lajos, Kántor Lajos, Nagy István, Csehi Gyula, Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Jancsó Elemér), Marosvásárhelyről (Hajdu Győző, Gálfalvi Zsolt, Sütő András), Temesvárról (Sisak Ernő), Szatmárnémetiből.
A megbeszélésen többen, a jegyzék szerint 26-on, szólaltak fel. Elméletileg bárki felszólalhatott, aki meghívót kapott és a beszédek időtartama sem volt szigorúan megszabva csak annyiban, „ahogy aztán telt az idő mondták, hogy lehetőleg rövidebben.”
Amint említettük, előzetes egyeztetésre, taktikázásra nem került sor, de az elhangzott beszédekből világosan kirajzolódtak azok a problémakörök, amelyek a magyar értelmiségiek szerint sürgős megoldásra vártak.
Az első, egyik leghangsúlyosabban kiemelt kérdés a romániai magyarság jogi státusának és az állami- és pártszervekben való képviseletének rendezése volt. Több felszólaló (Gáll Ernő, Demeter János) is kihangsúlyozta, hogy szükség van egy kisebbségi statútumra, amely rendezné a magyarság sajátos, kollektív jogait. Az ebben a témakörben felszólalók továbbá azt is kérték, hogy hozzanak létre egy olyan állami szervet, amely koordinálná a magyar kisebbség kulturális életét. A jogi kérdéskörben került terítékre az ötvenes években, haza- és nemzetárulás hamis vádjával elítélt magyar értelmiségiek rehabilitálása is. Szóba kerültek továbbá a hatvanas években eltávolított kétnyelvű feliratok és a megváltoztatott utcanevek is, valamint a kisebbségiek nyelveinek használata az államigazgatásban.
A második csoportkör az oktatás területén tapasztalt kérdéseket érintette. A leghangsúlyosabban kiemelt kérdés az anyanyelvi oktatás helyzete volt. A felszólalók többsége szóvá tette a magyar tannyelvű szakiskolai oktatás szinte teljes felszámolását, valamint az anyanyelven való iskolai és egyetemi tanulás előtt álló akadályokat: a magyar tannyelvű osztályok indulásának akadályoztatását, az egyetemi felvételik során a magyar diákokat ért diszkriminatív intézkedések, a kisebbségiek számára írt tankönyvek, Románia földrajzának és történelmének a kisebbségek anyanyelvén történő oktatása, az egyetemi végzősök kihelyezése körüli bonyodalmak.
Az úgynevezett kulturális jellegű kérések és sérelmek palettája is az előbbiekhez hasonló telítettséggel bírt. Említésre került egy sor kérdés a kisebbségi hagyományőrző és műkedvelő csoportok támogatásától el egészen a színházi életben tapasztalható hiányosságokig. Viszonylag nagy teret kapott a nemzetiségek és a romániai média viszonya. A felszólaló értelmiségiek, ráérezve a lehetőségekre, új folyóiratokat kértek, magyar és német nyelvű tv és rádióműsorokat, a meglevő újságok mennyiségi és minőségi feljavítását. Említésre került továbbá a nemzetiségek nyelvén történő könyvkiadás kérdése is, ahol a kiadványok számának növelését szorgalmazták és egy, a kisebbségek számára külön könyvkiadót is kérték.
A kulturális élet egyik kiemelt szegmenseként jelent meg a kisebbségieknek a romániai tudományos életben betöltött szerepe és pozíciói, amely a felszólalók többsége szerint nem tükrözte sem a nemzetiségek arányát, sem azoknak a tudományban, a kulturális életben kifejtett tevékenységének mennyiségét és minőségét.
Az 1956-os magyarországi események kihatásai sok tekintetben megtörték a romániai magyarság vélt vagy valós integrációjának a román állam részéről történő megítélését. A romániai magyarság kérdése az 1944-45-ös állapotokhoz hasonlóan állambiztonsági kérdéssé fokozódott. A román társadalom magyarságképén való pozitív változást remélhettek azok a felszólalók, akik hiányolták a román médiából, tömegtájékoztatásból a magyarságról és általában a nemzetiségekről szóló tájékoztatásokat. A pártvezetés és a romániai magyar értelmiségiek között lezajlott találkozás és tanácskozás nem számított egyedi jelenségnek 1968-ban, mégis rendkívül fontos momentuma az RKP magyarságpolitikájának. 1948 után a párt gyakorlatilag kijelentette, hogy a kisebbségi kérdést megoldották és, hogy a kisebbségek helyzete nem jelent egyedi problémát és a szocialista alkotmány által nyújtott szabadságjogok nem indokolják a kollektív jogok kérését.
Az élet minden területét uraló párt 1968-ig gyakorlatilag nem konzultált ily mértékben egyik kisebbségi (vagy más, vallási, társadalmi stb.) csoportot illető kérdésben sem. Az erdélyi, főleg a székelyföldi magyarság körében nagy népszerűségnek örvendő Magyar Autonóm Tartomány létrehozáskor, 1952-ben sem került sor egyeztetésre a kérdésben érintett közösséggel, de még az illetékes elitcsoportokkal sem. Ugyanúgy annak részleges megszüntetésekor sem 1960-ban. A találkozás, tanácskozás mindenképp a Ceaușescu-féle részleges nyitás, kezdeményezés eredménye volt. A visszaemlékezésekből és a felszólalásokból az derül ki, hogy a megszólalók jelentős többsége ekkor látta elérkezettnek a lehetőséget, hogy végre a pártvezetés tudtára hozza mindazokat a jelenségeket, történéseket, amelyeket a romániai magyarság szerintük sérelemként könyvelhet el. Érdekes jellemzője a tanácskozáson elhangzott beszédeknek az a taktikai diplomatikusság, amellyel a felszólalók bemutattak néhány kérdéskört. A párt második vonalában tevékenykedő aktivisták „szabotációira” meg a deji korszakban elkövetett mulasztásokra hárítva a felelősséget lehetővé tették Ceaușescunak és a pártvezetésnek, hogy tiszta alapokra helyezzék a kisebbségpolitikát és az ebből fakadó legitimizációs kérdéseket.
A tanácskozás és az elhangzott kérdések egy másik jellegzetessége volt, hogy nem hangzottak el gazdasági jellegű érvek, problémafelvetések. Ugyanazon év januárjában az adminisztratív reform kapcsán a belső pártviták körében viszont elismert tényként jelent meg a többségében magyarok lakta Székelyföld gazdasági elmaradottságára. Tény az is, hogy a kulturális élet területén dolgozó magyar értelmiségiek a személyes tapasztalataikon túl nem rendelkezhettek pontos gazdasági adatokkal, kimutatásokkal, statisztikákkal, amelyekre hivatkozni lehetett volna. A több órát is igénybe vevő tanácskozáson elhangzott kérések alapján a pártvezetés készített egy problémakatalógust, amelyben összegezte az elhangzó kéréseket, észrevételeket és az azokra adandó válaszokat. A problémakatalógust vizsgálva kiderül, hogy melyek voltak azok a kérdések, amelyekre a párt azonnal reagált, melyek voltak a pártvezetés számára a legkényesebb pontok, melyek voltak azok a területek, ahol számítani lehetett egyfajta kompromisszumra és melyek voltak azok a kérések, amelyeket a pártvezetés kapásból visszautasított. Szembetűnő, a nemzetiségek jogi helyzetére utaló bármilyen kérés azonnali visszautasítása. A magyar értelmiségiek, élve a lehetőséggel megpróbáltak kitörni az 1948-tól beálló állapotokból, új jogi státust kérve az országban élő nemzetiségeknek. Statútumot kértek és ennek alapján jól meghatározott és körülírt, hatékony, intézményes szintű képviseletet. A pártvezetés viszont azonnal visszautasított mindennemű olyan kérést, ami a kollektív jogok elismerését eredményezte volna. Ezzel szemben csak adminisztratív jellegű változtatásokat, néhány magyar származású ember pozícióba juttatását ígérték meg a különböző állami szerveknél, amely sokszor kimerült az ún. tanácsadói (konzultatív) szerepkörrel. A tanácskozás sikerességét vagy kudarcát az adott történelmi-politikai kontextusból kiindulva kell vizsgálnunk. Az elhangzott követelések, kérések közül nagyon kevés valósult meg ténylegesen és néhány pedig részlegesen. A pártvezetés most sem ismerte el a nemzeti kisebbségek kollektív jogait (ahogy más közösségekét sem), ezért indokolatlannak tartotta egy statútum elkészítését. Néhány magyar tannyelvű osztály indítását leszámítva nem változott a szakiskolai képzés. A nyelvhasználat, utcaelnevezések, kétnyelvű feliratok területén kezdeményezett változtatások általában elsikkadtak a vidéki párt- és állambürokrácia útvesztőiben. Románia történelmét és földrajzát ezek után sem oktatták a kisebbségek anyanyelvén, valamint nem készültek speciális román nyelv és irodalom tankönyvek a nemzetiségi diákok számára. A 70-es évek második felétől aztán a részleges vívmányok is fokozatosan eltűntek. Ugyanakkor azt is elmondhatjuk, hogy mindezek ellenére számos pozitív hozadéka is volt akkor és ott ennek a találkozónak. A pártvezetés újra szembesült a romániai magyarság legégetőbb, főleg kulturális jellegű problémájával. A romániai magyar elit számára lehetőség adódott mindezt hivatalos fórum előtt is elmondani, felvázolni. A tanácskozás utáni időszakban hozták létre a Kriterion Könyvkiadót és A Hét kulturális közéleti napilapot, valamint ekkor indult be a román tv magyar és német nyelvű műsora is. A két 1968-ban létesült megyében, de másokban is, a hatvanas évek végén, hetvenes évek legelején lehetőség adódott a helyi magyar kultúra ápolására, magyar jellegű szobrok, emlékművek, emlékházak felállítására.
Transindex.ro,2014. április 17.
Kolozsvár-értelmezések gyűjteménye
Kolozsvár-számát mutatta be a Szépirodalmi Figyelő című budapesti irodalmi, kritikai és szemléző folyóirat a kincses városban, majd átadták a lap díjait is.
A 2012-es évben két kolozsvári költőt, Király Lászlót és László Noémit díjazta a lap által felkért kuratórium, és mivel időközben kiderült, hogy elkészül a Kolozsvár-szám, a díjátadóval megvárták ennek bemutatóját.
A 19. században egyébként Arany János indított irodalmi lapot ezzel a címmel, a jelenlegi folyóirat 2002-ben indult, és csak a névrokonság köti össze Arany lapjával.
Felépítését tekintve a kéthavonta megjelenő Szépirodalmi Figyelő a valamennyi magyar irodalmi lapban megjelenő alkotások közül válogat, szemlejellegét azonban kiegészítik a könyvkritikák és az esszék, illetve minden lapszámban megjelenik egy interjú, így – amint a főszerkesztő, Pápay György fogalmazott – „nagy része originális gyártmány”.
Emellett a lap az utóbbi években már nemcsak kimondottan szépirodalmi témákat dolgoz fel, hanem általánosabb kultúrtörténeti írásokkal is jelentkezik. Pápay és a lap másik szerkesztője, Vass Norbert korábban a Balassi Intézetnek dolgoztak egy Kolozsvárhoz kapcsolódó projekten, a város kulturális életét, lehetőségeit igyekeztek feltérképezni, ekkor döntöttek úgy, hogy a lapban is külön számot szentelnek a kincses városnak.
„Izgalmas, összetett kulturális élete van a városnak, és ezt sok perspektívából lehet vizsgálni. Vehetjük külön a magyar szerzőket, külön a románokat, azt, hogy miként működnek együtt román és magyar alkotók. Számtalan Erdély- és Kolozsvár-kép van Magyarországon, mi nem egy statikus képet akartunk rögzíteni a városról, hanem változásában akartuk megragadni” – fogalmazott Pápay.
Mint mondta, nem is kimondottan csak szépirodalmi szemszögből közelítették meg a várost, hanem a színháznak és az egyre híresebb kolozsvári képzőművészetnek is nagy figyelmet szenteltek. Interjút Tompa Gáborral, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatójával közölnek.
Vincze Ferenc, a kritikai rovat szerkesztője elmondta: hat kritikát közöltek, többek között a Kántor Lajos és Rigán Loránd által szerkesztett Kolozsvári beugróról, illetve György Péter Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötetéről, amelyek a szerkesztők szerint vitaindító jellegű írások, csak „vitapozíciót” érdemes felvenni velük szemben.
A lapszámismertetés után a főszerkesztő átadta az elismeréseket Király Lászlónak és László Noéminek, akik néhány verset olvastak fel az Erdélyi Múzeum-Egyesület dísztermében egybegyűlt érdeklődőknek.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)2014. április 18.
Könyv jelent meg Domokos Géza kockázatairól
Domokos Géza kockázatai címmel jelentetett meg könyvet Kántor Lajos arról az ötven esztendőről, amely alatt megismerhette a Kriterion Könyvkiadó volt igazgatóját, az RMDSZ első elnökét, azokat a kockázatokat és kompromisszumokat, amelyeket Domokos a közösség érdekében vállalt.
Az a monográfia, amely teljessé teheti Domokos Géza életművét, még nem született meg, de ez a könyv fontos adalék a majdani műhöz, fogalmazott a beszélgetést indító Kelemen Hunor RMDSZ elnök, aki elsősorban arról beszélt, hogyan látta ő a Szövetség első elnökét. Kifejtette, azok a döntések, irányelvek, amelyekben megegyeztek huszonöt évvel ezelőtt, meghatározóak voltak a következő évtizedekben: a szülőföldön maradás, az identitás megtartásának elősegítése parlamenti eszközökkel, a párbeszédet hívva segítségül. Amikor pedig a jövőt tervezik, zárta mondandóját, akkor Domokos döntéseiből is építkeznek.
Kántor Lajos Domokos Géza tükrében önmagát is írja, hiszen a könyv nagy részét kettejük kapcsolata, levelezése teszi ki, mondta el Markó Béla. A könyv kockázata éppen az volt, hogy csupán ennyiről fog szólni, de ennél többet ad végül: azt erősíti meg, hogy az erdélyi magyar értelmiségnek feladata van.
Dávid Gyula irodalomtörténész értelmezésében Domokos azt a reálpolitikát folytatta 1989 után, amit a Kriterion vezetőjeként a rendszerváltás előtt tanult el, hiszen ahogyan nőtt körülötte a szorítás, úgy mutatkozott meg egyre inkább a bölcsessége, hogy megtalálja az eszközöket és szövetségeseket.
Fél évszázados kapcsolatukat áttekintve Kántor arról írt könyvében, hogy mit eredményeztek Domokos kompromisszumai, amelyeket az utókor gyakran hajlamos rosszul értelmezni. Azt is elmondta, véleménye szerint szinte törvényszerű volt, hogy az RMDSZ első elnöke lesz, hiszen a Kriterion az egyik legnagyobb eredmény volt, amit az erdélyi magyarság elért a nyolcvanas évek diktatúrájában.
Kustán Magyari Attila. maszol.ro2014. április 22.
Rendszerváltók melankóliája
„Mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra?” MARKÓ BÉLA írása Lengyel László A szabadság melankóliája című kötetéről.
Mi tagadás, meggyötört Lengyel László ,,fejlődésregényként” is olvasható könyve, amely a rendszerváltásba torkolló nyolcvanas éveket világítja át elsősorban, de egyúttal az előzményekre és a következményekre is bőven kitér. (A szabadság melankóliája. Kossuth Kiadó, 2014.) Nem imponáló jegyzetanyaga, nem rendkívüli dokumentáltsága miatt kínlódtam meg vele, hiszen nagy elégtételemre, a közgazdasági szakirodalmat kivéve, természetesen ugyanabból a virtuális könyvtárból idéz egy-egy fontos szerzőt, ahová én is jártam valaha. Viszont rég zúdult rám egyszerre ennyi kérdés, ennyi dilemma és ennyi érzelem is ugyanakkor. Rég éreztem úgy egy ilyen kor- és kórtörténet olvastán, hogy újabb meg újabb hasonló könyvek megírását kéri számon mindannyiunktól, tőlem is tulajdonképpen: ,,Kérdezem magamtól: ilyen-e a történelem mértéke magyarként Kolozsváron és Kisbaconban, Kassán és Párkányban, Szabadkán és Abdán? Mi történt volna velem, ha anyám nem jön ki 1947-ben Pestre apámhoz?” (11. l.) Igen, mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra? Legalább a saját kérdéseinket meg kellene végre fogalmaznunk: ,,És vajon hogyan hangzik az erdélyi román, magyar, szász, zsidó nemzetiség, az erdélyi magyar önazonosság története 1955-től napjainkig? ’’(12. l.)
De miért gyötörne ez éppen engem? Engem is? Hát mert kétségtelenül egy nemzedék felkészülésének, helykeresésének, helytállásának, kivételes felemelkedésének, majd mostanában körvonalazódó „bukásának” a krónikája ez. Az én nemzedékemről van szó. Majdnem egyidősek vagyunk Lengyel Lászlóval, ő egy szűk esztendővel öregebb, mint én. Az ötvenes évek elején születettek generációja ez, akik már szinte felnőtt fejjel, a kamaszkorból kilépve néztünk körül 1968-ban. Akkor már megtapasztaltuk a nyitás lehetőségét legalább az irodalomban, zenében, a beat-korszak, a ,,flower power” még Románián is végigsöpört, az Üvöltés generációjának kisöccsei vagyunk mi. A miniszoknya, a trapéznadrág, a hosszú haj nemzedéke ez, az elektromos gitár volt az ideológiánk, és a hatalom nem tudott mit kezdeni vele. Aztán jött a csehszlovákiai bevonulás, illetve Ceauşescu esetében a be nem vonulás, és itt is, ott is minden megváltozott. Nem tehetek róla, végigfut a hátamon a hideg, akárcsak Lengyel Lászlónak, legalábbis ezt a borzongást érzem tárgyilagosnak szánt mondataiban is, hogy honnan jöttünk, és hova jutottunk. Vagyis az én esetemben még bonyolultabb a kérdés: nem ugyanonnan jöttünk, mégis ugyanoda jutottunk. Hogy van ez? Komor kép a romániai diktatúráról, le merném-e írni én is, kérdem magamtól, miközben egyetértek vele: „Erdélynek ekkor vége lett (...). Győzött a nemzetállam és a többségi nemzet. Ami ezután következik, az a romániai magyar kisebbség sorsa. Eddig nemzet volt egy sajátos nemzetközi keverékben. Mostantól nemzeti kisebbség, töredék.”(14. l.) Mint ahogy, sajnos, egyet kell értenem a napjaink magyar külpolitikájáról szóló sommás, keserű ítélettel is. ,,És a budapesti politika most követi el a harmadik történelmi »több mint bűn, hibát«: megismétli az 1918 előtti, a két világháború közötti felelőtlen politikát, amely Erdély elvesztéséhez és a romániai magyarok kiszolgáltatottságához vezetett.” (17. l.) Legfennebb annyiban árnyalnám ezt a képet, hogy mégsem lehet a különböző korszakokat egybemosni, mert a Lengyel László által felelőtlennek nevezett politika ma szerintem többnyire közönyt takar, stratégiaváltást, hiszen a mai nemzetmentő demagógia éppen hogy a kishitűségből ered: mindegy mit teszünk, úgysem lehet már a határon túli magyarokat a szülőföldjükön megtartani, akkor pedig legalább használjuk fel őket politikai célokra, például szavazatszerzésre.
Mostanában megszaporodtak az Erdély-könyvek a szépprózában is, de esszében vagy tanulmányban ugyancsak. Kántor Lajos, György Péter, Tompa Andrea, Vida Gábor: hogy csak az elmúlt egy-két esztendő visszhangos megjelenéseit említsem. Igaz, témájában A szabadság melankóliája nem Erdély-könyv, bár Lengyel László Erdéllyel indít, és nagyjából Erdéllyel fejezi be, kisbaconi és kolozsvári gyökereire, Benedek Elekre, Szentimrei Jenőre többször hivatkozik. Mégsem Erdélyt írja most, nem is Magyarországot, hanem az én értelmezésemben, ismétlem, a generációmat, generációnkat. Persze, a magyarországi közéletben ma látszólag szinte minden Erdélyről szól és a Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról, hiszen a riasztó házmester-nacionalizmus éppúgy Trianontól eredeztethető, éppúgy a máig feldolgozatlan veszteségből származik, az újra meg újra elkapart sebekből, mint a másik oldalon a nemzeti identitásproblémák rémült elutasítása, vagy legjobb esetben a szőnyeg alá söprésük. Ez mind-mind kiderül Lengyel László könyvéből, és egyetértőleg olvasom nemcsak kérdéseit, hanem válaszait is. De ha mindehhez egy újabb kérdést hozzátehetnék, akkor az ennek a nemzedéknek a különös, zaklatott, ám végső soron pátoszos pályájára vonatkozna. Miképpen sikerült? És miért nem sikerült mégsem? Hogy van az, hogy egészen máshonnan jöttünk, és mégis ugyanarra a – minden bizonnyal most már életünk végéig változatlan – ködös síkságra érkeztünk? A szabadság melankóliáján mélázva, szakszerű elemzés helyett, amire nem is nagyon lennék képes, tekintettel a gazdaságpolitikai részletekre, szívesebben beszélnék ezekről az ide-oda kanyargó, immár egymásba szakadt utakról. Tudniillik talán más irányból jöttünk, de most ugyanitt vagyunk, és nem nagyon tudjuk, merre tovább. Bizonyos értelemben az elvesztett illúziók könyve is a Lengyel Lászlóé, de nem hiszem, hogy azt gondolná a szerző, csupán az ő illúzióiról van szó. Ötvenhatosokról és hatvannyolcasokról beszél, némiképpen a negyvennyolcasok és hatvanhetesek analógiájára, ami valószínűleg jól szemléltet két magatartásformát, ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy különböző történelmi pillanatokról van szó, más-más reményről vagy reménytelenségről. Ráadásul erdélyiként úgy gondolom, hogy ez a generáció másképpen volt hatvannyolcas Kézdivásárhelyen vagy Marosvásárhelyen, mint Budapesten, de egyformán nyolcvankilencesek lettünk Romániában vagy Magyarországon. ,,A rendszerváltás történelmi szerencse, amivel hála istennek élhettünk” – mondja Lengyel László. (20. l.) Akkor találkoztak a vágyaink, a terveink és természetesen az esélyeink. Hiszen addig minden bizonnyal másképpen éltük meg magát a szocializmust is. Igaz, az irodalomban ugyanazok a szerzők befolyásoltak minket a hatvanas évek végétől, ugyanazok a művek hoztak izgalomba, ezt jóleső nosztalgiával látom A szabadság melankóliájában idézett listán, amely hol a Radnóti Sándoré, hol Lengyel László adaléka: Mészöly Miklós, Konrád György, James Joyce, Robert Musil, André Gide, Franz Kafka. Vagy Mihail Bahtyin. De felidézhetném a többször szóba hozott Lukács Györgyöt is, az ő műveiből tanultunk egy ideig irodalom-és művészetfilozófiát. Hozzátehetném a listához a saját költőimet, Juhász Ferencet, vagy a hetvenes évek elején hirtelen felfedezett Pilinszky Jánost, Weöres Sándort, aztán Nemes Nagy Ágnest, de jött később Tandori Dezső is, máig felejthetetlenül. Aztán látom, valószínűleg egy időben olvastuk később az erdélyi memoárokat, a Tamási Gáspárét, Nagy Istvánét, Szabó Dezsőét. Nemcsak Kelet és Nyugat között volt akkor vasfüggöny, hanem Románia és Magyarország között is szögesdrót húzódott, mégis egymásra találtunk, íme, ugyanazokban a könyvekben, de valószínűleg ugyanazokban a könnyűzenei együttesekben, az Illésben, az Omegában is. Hogy aztán 1989-ben az alkati különbségeket is elmossa az ár. Mire gondolok? Kazimiers Brandyst idézi Lengyel László: ,,vannak emberek, akik igennel vagy nemmel jönnek a világra. És vannak mások, akikben mindig jelen van a mégis, holott, de. Ők talán eleve úgy születnek, hogy tekintettel vannak az igazság sokféleségére, és elismerik, hogy az emberek különbözők.” (30. l.) A szerző az igen-nem emberek közé sorolja magát, és egyfajta fejlődésnek, jelentős személyiségek befolyásának tudja be, hogy lassan-lassan eljutott egy árnyaltabb látásig. Magamról a fordítottját gondolom, legalábbis olyan értelemben, hogy csakhogy-ember voltam, egyensúly-ember, amíg aztán egy forradalomnak mondott államcsíny vagy netán államcsínynek kozmetikázott forradalom – és az a néhány hónap, ami ezt megelőzte – könyörtelenné tett engem is, visszafordíthatatlanul, ha nem az eszközökben, a célokban mindenképpen. Ezért mondom, hogy attól fogva már közös történet ez – természetesen azelőtt is sok volt a közös indulat ennek a nemzedéknek a megnyilatkozásaiban –, és közös ma már az aggodalom, a féltés is. Közös a társadalmi folyamatok, a gazdasági esélyek érzelmes, elfogódott megközelítése is, ami valószínűleg kelet-közép-európai sajátosság: ,,1981. december 13-a után – amely engem a legmélyebb depresszióval töltött el, amit közel egy évig nem hevertem ki – arra lehetett fölkészülni, hogy én már biztosan, de valószínűleg a gyerekeim is ebben az istenverte rendszerben fogjuk leélni az életünket. “ (83. l.) Ez már az én közérzetem is, legfennebb nem köthető egyértelműen a lengyelországi hadiállapot kihirdetéséhez. Romániában 1972-73 körül elindult a ,,kultúrforradalom”, és miközben a szovjetekkel – de nem a szovjet típusú tervgazdálkodással – 1968-ban szembefordult Ceauşescut a Nyugat a tenyerén hordozta, mi a legszörnyűbb terror felé meneteltünk, reménytelenül, illúziók nélkül, visszaszorulva a könyvek közé, a valóságos vagy képzeletbeli könyvtárszobákba, megpróbálva legalább elmenni a lehetőségek határáig, és ebből nyerni mégis valamiféle önbizalmat és önbecsülést. Igen, akkor még más volt Erdély, és ehhez képest más volt Magyarország. Lengyel László belülről vélte megreformálhatónak, szétfeszíthetőnek, átépíthetőnek egy darabig, mi kívülről – illetve egy másik bentből – úgy láttuk, hogy a ,,vidám barakk” valamivel színesebb, mint a mi szürke diktatúránk. Ami így is volt nyilván, de minden viszonylagos, jól tudom. Készültünk-e a változásra? Igen, minden bezárkózás, minden történelmi pesszimizmus ellenére készültünk arra, ami akkor lehetetlennek látszott. De semmiképpen sem úgy, ahogy Lengyel Lászlóék tették. A romániai magyar értelmiség is megfogalmazta a maga rendszerkritikáját a hatvanas évek második felétől, de valójában csak azért és annyiban, amennyiben az identitáris kérdések megoldásához ez hozzásegíthetett. Egyrészt nem volt Erdélyben egy olyan közgazdász- vagy jogász-társadalom, amely kitermelhette volna a maga reform-elitjét, ahogy ez Magyarországon történt. Hiszen Lengyel László ebben a könyvben a Pénzügykutató történetét is elmondja, és ebben benne van az akkori Magyarország krónikája, legalábbis azok a kétségbeesett reformtörekvések, amelyekkel kapcsolatosan: „Ma egyszerű lenne azt mondani, hogy fiúk, lányok, miért nem hagytatok fel egy megreformálhatatlan rendszer megreformálásával, amikor itt van egy működő rendszer, a kapitalizmus , arra kell törekedni.” (142. l.) Nos, a választ ma mindannyian tudjuk, mármint hogy mennyire és hogyan működik ez a rendszer, és miképpen termelődnek újra a régi dilemmák. Másrészt pedig az akkori Erdélyben alig-alig lelhető fel az a dichotómia, amit Lengyel László többek közt Csurka István kapcsán úgy fogalmaz meg, hogy „nemzeti forradalom vagy európai reform.” (148. l.) Megtévesztő természetesen a csurkai „nemzeti forradalom” eszméje, mert azt az eljövendő „nemzeti szabadságharcot”, amelyet az erdélyiek is nap mint nap megálmodtak, és amely valóban háttérbe szorította a társadalmi reformról való gondolkodást, teljes rendszerváltásnak, vagyis forradalomnak hazudja. Az egész magyar közéletet egyre inkább jellemzi ez a dichotómia, éppen ezért Lengyel László könyvének talán a legizgalmasabb vonulata: a nemzeti identitás és európaiság közti állandó feszültség, illetve az ismétlődő kísérlet ennek a feszültségnek a feloldására. Még akkor is, ha ezt Lengyel László nem mondja ki, és könyve csak egy talányos sóhajjal végződik: „Nem mese az, gyermek.” (388. l.) Egy nemzedék tündöklése és bukása? Nem tudom. Ebben a pillanatban nekem is úgy tűnik, hogy sokáig jól sáfárkodtunk a történelem által 1989-ben felkínált eséllyel. Mert tagadhatatlan, hogy valamiért éppen nekünk – így vagy úgy: „hatvannyolcasoknak”, akik még negyvenévesek sem voltunk a rendszerváltáskor – adatott meg, hogy ezt a változást végigvigyük. Az első két-három évben még ott volt a nálunk idősebbek ütköző-generációja, de ők pillanatok alatt kifulladtak. Romániában ez szinte vegytisztán kimutatható, és nem csak a magyaroknál. Talán az sem véletlen, hogy Tőkés László, akivel a kezdeti együttműködés után hamar szembekerültünk társadalom- és nemzetszemléletünk különbségei miatt, nagyjából egyívású velem, én 1951-ben, ő 1952-ben született, de ennél is érdekesebb, hogy a Romániában nemrég leköszönt vagy hamarosan leköszönő rendszerváltó politikai vezetők szintén ehhez a generációhoz tartoznak: Traian Băsescu államelnök, akinek ősszel lejár a mandátuma, 1951-es, egykori ellenfele, a most börtönben ülő szociáldemokrata volt miniszterelnök, Adrian Năstase 1950-es, egy másik volt miniszterelnök, Călin Popescu Tăriceanu 1952-es. De még az ultranacionalista Corneliu Vadim Tudor is, a Nagy Románia Párt volt elnöke – vagy talán most is az, nem lehet tudni az eltűnőben levő párt körüli viták miatt – 1949-es, ehhez a nemzedékhez sorolható. Jók, rosszak, mindenki. Azt szoktam mondani, hogy ki tudja, talán hajdanában együtt voltunk egy úttörőtáborban például, aztán ez lett belőle. Sok szempontból elgondolkodtató könyv hát a Lengyel Lászlóé. Arról szól ugyanis, hogy választani kellett, választani kell akkor is, amikor nem lehet igazán választani. Megrendítő, ahogyan a magyarság, a magyar identitás kérdéséhez vissza-visszatér, és ahogy Budapest, Kolozsvár, Kisbacon háromszögében (vagy ha a térképre ránézünk: tengely talán, ösvény, országút vagy autópálya majdan) keresi saját múltját és jövőjét, keresi Erdélyt, keresi az élhető Magyarországot. Végül is nagyon pontosan határozza meg önmagát, kedvemre valóan: ,,reformértelmiségi”. (177. l.) Vagyis olyan értelmiségi, aki a közéleti szerepvállalást kötelezőnek tartja, a beleszólás kötelességét és a politikai döntések befolyásolásának jogát természetes módon vindikálja magának, de célja nem politikai státusok és stallumok megszerzése, számára minden bizonnyal legnagyobb rang gondolkodó értelmiséginek lenni.
Részben más tapasztalatokkal, más emlékekkel olvastam ezt az önéletírást, ismétlem, de reményei és csalódásai az enyémek is. Mindannyian felelősek vagyunk azért, ami történt, és ami történni fog. Legfennebb a magamfajták felelőssége, akik végtére is az elmúlt években politikai döntéseket hozhattunk, nagyobb, közvetlenebb. Mi az oka, hogy a rendszerváltáskor Romániától fényévnyi távolságra levő Magyarország, ahol amikor átléptük a határt, még az útpadka, a járdaszegély, az aszfalt színe is más volt, mint nálunk, mára lelassult, leállt, bevárta úgymond a lemaradókat? Hova lett a kilencvenes évek magyar jótanulósága, az európai presztízs? Miért nem kamatozott igazán a Pénzügykutató által képviselt szakértelem, szellemi erő és a modernizáció iránti elkötelezettség a gazdaságban, általában Magyarország európai integrációjában? Miért ez a bűvös kör, miért tértünk vissza oda, ahonnan elindultunk? Miért érzem úgy én is, hogy Erdélyt újból elveszítjük, immár harmadszor egy évszázad alatt, és most talán végképp? Pedig már majdnem megvetettük ismét a lábunkat. Mindaddig, amíg nem fogjuk megérteni, hogy a magyar társadalmat nem szabad, nem lehet a „társadalmi forradalom” és „nemzeti szabadságharc” művileg kialakított törésvonala mentén, a kuruc-labanc szembenállással leírni, addig nem fogjuk megtalálni a választ. Lengyel László azért is rokonszenves számomra, mert nem sajátítja ki válaszadás jogát, könyve elkeseredett próbálkozás az empátiára, még akkor is, ha oly korban élünk, mint mondottam, amikor mindannyiunknak választani kell. De kell-e tényleg? Kell-e lenépnemzetizni Lakiteleket, ha Monorral értünk egyet? Kell-e kimondatlanul – vagy horribile dictu: kimondva is – idegenszívűzni Monort, ha Lakitelekhez vagyunk közelebb? Lehetünk-e valaha is integráló szándékú, integráló erejű magyar értelmiségiek? Vagy már késő?
Erdélyben még nagyobb a tétjük ezeknek a kérdéseknek, mint Magyarországon. Mert Magyarországon talán csak ideiglenesen lehet úrrá a ,,nemzeti dohányboltok“ nyelvileg is riasztó bornírtsága, aztán előbb-utóbb kiegyensúlyozódnak a dolgok, de Erdély közben visszafordíthatatlanul megváltozik, több-kultúrájúságát egyetlen kultúra helyettesíti, amely nyilvánvalóan nem a miénk lesz. Lengyel László többször is szóba hozza erdélyi felmenőit, nagyapját, Szentimrei Jenőt és dédnagyapját, Benedek Eleket. Nem véletlenül. Ugyanis mindkét életpálya azt bizonyítja, hogy mégis van kiút, és van erre is példa a múltban, nem csak a vitézkötéses nemzeti elszigetelődésre és intoleranciára. Nem vagyok naiv, jól tudom, hogy egyelőre nem érdemes Benedek Elek némiképpen idealizált, idilli világának eljövetelében reménykedni, és nem is biztos, hogy kell ilyesmire gondolni, de azért empátiát – másodszor használom ezt a számomra fontos kifejezést –, vagyis a másik ember megértését talán lehetne tőle is tanulni, mint még sokaktól. Nekem személy szerint is fontos egy részlet Benedek Elek Édes anyaföldem! című önéletrajzából. Abban a gondolatban tetszelgek, hogy ott van ebben a könyvben a bizonyíték találkozásunkra Lengyel Lászlóval réges-rég, amikor még biológiai mivoltunkban sehol sem voltunk. Elmeséli Benedek Elek, hogy első vagy második osztályos korában gyalogszerrel tértek haza vakációra a székelyudvarhelyi kollégiumból a többi gyerekkel, nagy csapatokban, faluról-falura haladva. (Mellesleg: Székelyudvarhelytől Kisbacon jó hatvan kilométer.) Olaszteleken, amely a harmadik falu Kisbacontól, megállítja a kisfiút egy „szép pár ember”, ahogy Benedek Elek mondja. Ráismernek ugyanis, hogy a Benedek Huszár János fiáról van szó. Elbeszélgetnek, aztán tovább megy:
„– Tudja-e édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? – kérdeztem otthon. – Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál asszony volt.
– Vajon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember.
– Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán (...)
– (...) Azt mondták, szóról szóra, betűről betűre: Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád?
Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta:
– Ó, édes fiam, csak kedveskedtek neked. (...)
– A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugye, édesapám.
– Tudom, fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége.
– Nem, fiam, nem – erősítette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság még mindig ott játszadozott.
Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossz nyelvű emberek dobálják egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, úgy dobálja ez a két emberpár egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok.
Vannak-e még ilyen emberek?”
Olasztelek az én apám faluja. Utánaszámoltam, a Benedek Elek által emlegetett Márkó Balázsék olyan ükapám-ükanyám-korúak lehettek, nagyapám, Markó (a faluban: Márkó) Béla 1899-ben született, ez az eset valamikor a 19. század hatvanas éveinek végén történhetett. Dédapám Márkó Zsiga volt, az ő apja nevét már nem tudom. Talán egyszer kikerestetem az anyakönyvekből. Sok Márkó volt Olasztelken. De biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már Lengyel Lászlóval valahol, majdnem egy évszázaddal születésünk előtt. Hiszen ő is azt kérdezi, amit a dédapja, és amit én is megkérdezek újra meg újra: ,,Vannak-e még ilyen emberek?” Erdélyi Riport (Nagyvárad)2014. április 22.
Kockázatok
Csíkszeredában, 2003-ban, emlékkönyvet jelentettek meg az akkor 75 éves Domokos Géza köszöntésére. Ebben azt írja Kántor Lajos, Domokos Géza Esély című kötetéről szólva, hogy „minél több részlet tolul fel az emlékezetemben, annál inkább erősödik a véleményem: az Esély cím mellé oda kellene tenni a Kockázatot is. Azokról a kockázatokról is lehetne, kellene beszélni, amelyek a nyilvánosság mögött zajlottak. (…) 1989-ben már olyan idők jártak, hogy az ember nem törődött a személyes szabadságával, a változtatás elősegítése mindenek elé helyeződött. Csodával határos módon megúsztuk, csak jóval a fordulat után vallottuk be egymásnak, hogy rezgett a gatyánk. A mai zsákvarrók ezekről persze nem tudnak. Kívánom nekik, hogy ne jöjjön többet olyan idő, amikor a kockázat ilyen méreteket ölt.”
A fenti mondatokat azért idézem, hogy egyértelmű legyen: Kántor Lajos Domokos Géza kockázatai című könyve, amelyet a múlt héten mutattak be Kolozsváron, nem egyik napról a másikra született meg, hanem a szerzőnek legalább tíz esztendeje – de az is lehet, hogy jóval több ideje – már ott motoszkált a fejében.
A könyvet nem olvastam, minden bizonnyal előbb-utóbb hozzám is eljut, az újsághírekből annyit tudok, hogy a kötet jelentős részét kettőjük kapcsolata, levelezése teszi ki, és egyértelmű számomra, hogy a kor átélői, az erdélyi magyar értelmiség közép- és idősebb nemzedékei számára minden bizonnyal nem kevés izgalmat rejt a betekintés az egykori Kriterion könyvkiadó, több szerkesztőség és az éppen születőfélben meg felnövőben levő RMDSZ színfalai mögé.
Amikor Domokos Géza 2007-ben bekövetkezett halála után a családja megkért, hogy segítsek a hagyaték megmentésében, amelyet különösebb rendszerezés nélkül, csupán a biztonságra ügyelve sikerült a kolozsvári Szabédi-Házba eljuttatni, az ott igen áldozatos és kitartó munkával nyilvántartásba vett több mint tizenegyezer cím közül, menetközben, jónéhányat magam is elolvastam, és meggyőződésem, hogy Kántor Lajos időt feltáró, időt megőrző munkáját az elkövetkező esztendőkben még sokan folytatják, mint ahogyan már eddig is akadtak példák a közreadásra.
Mert ebben a hagyatékban – és Domokos Géza más címeken is megőrzött levelezésében – úgy tárul elénk a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek korrajza, az erdélyi magyarság szellemi javainak, közösségi létének megőrzéséért folytatott nem mindennapi és nem akármilyen eszközökkel megvívott küzdelem, hogy azt nem csupán történész rátekintéssel, rendszerezéssel és korszakolással, hanem korabeli dokumentumaiban is bárki számára olvashatóvá kell tenni.
A nagyközönség Domokos Géza sok-sok arca közül a memoárkötetek ellenére sem ismeri mindegyiket, a leggyakrabban csupán a Kriterion-igazgató – RMDSZ-alapító elnök – író-szerkesztő háromszögben helyezi el őt, és úgy gondolja, hogy ezzel már mindent tud róla. Mint írtam, nem ismerem részleteiben a friss Kántor-könyvet, de olvastam jónéhány olyan dokumentumot, amelyek igazolják, hogy milyen kemény, olykor fondorlatos taktikázó harcot vívott Domokos Géza, hogy az erdélyi magyarság néhány kiváló személyiségét és munkáját megmentse az önkénytől. Minderről visszaemlékezéseiben ő maga nem sokat beszél, hiszen soha nem szerette a saját érdemeit fitogtatni, mint ahogyan kevés szó esik arról is, hogy milyen bizalommal fordultak hozzá ügyes-bajos dolgaikkal nem értelmiségi, hanem hétköznapi sorstársai. És a dokumentumok fényében talán arról is szó esik majd egyszer, hogy a magyarországi magyar és a romániai román irodalmi-értelmiségi kapcsolatokat latba vetve, hogyan próbálta meg Domokos tágítani a horizontot Európa és a világ felé, akkor is, amikor még a madarakat is szerették volna visszafordítani a határokról.
2013 őszén Tőzsér Józseffel, a Domokos Géza emlékiratait megjelentető Pallas-Akadémia könyvkiadó igazgatójával Zágonba utaztunk, hogy a készülő „Kántor-kockázatokhoz” fényképeket digitalizáljunk a Domokos-emlékszobából. Néhány napra rá Tőzsér József tragikus hirtelenséggel elhunyt. Úgy érzem, Kántor Lajos könyvében egy kicsit az ő emléke is felcsillan. Meg minden bizonnyal mindazoké, akik igazolják, hogy az erdélyi magyar szellemi lét önállósága olyan hagyaték, amelyet bármiféle megfontolásból csak gazdagítani érdemes, és soha, egy pillanatig sem, porlasztani.
Székedi Ferenc. maszol.ro2014. május 30.
Alkalom a találkozásra, minőségi időtöltésre, szórakozásra
Elkezdődött a IV. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
A kiadók és a könyvbarátok, valamint a szerzők és az olvasók közötti kapcsolat megteremtését, mélyítését nevezte a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét egyik legfontosabb érdemének Kelemen Hunor kulturális miniszter, az RMDSZ elnöke tegnap délután a Bánffy-palota udvarán, a négynapos rendezvénysorozat megnyitóján.
Hozzáfűzte: az elmúlt három évben bebizonyosodott, hogy szükség van a könyvhétre, s eszközeikkel, lehetőségeikkel a következő időszakban is megpróbálnak hozzájárulni a könyvünnepek megszervezéséhez: Marosvásárhely és Kolozsvár mellett más erdélyi városokban is, lehetőséget teremtve ezáltal a találkozásra, a beszélgetésre. A megnyitó keretében Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke adta át a Kolozsvár büszkesége kitüntetést Nagy Péternek és Könczey Elemérnek, az Idea Könyvműhely munkatársainak, Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése igazgatója pedig Supka Géza szavait tolmácsolta 1929-ből.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke köszöntötte elsőként a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét megnyitóján egybegyűlteket – köszönetet mondva a szervezőknek, amiért a Bánffy-palotát választották az idei rendezvénysorozat fő helyszíneként –, majd Kelemen Hunor megjegyezte: Erdélyben az elmúlt esztendőben is napvilágot láttak olyan könyvek, amelyek gazdagítják a magyar és az egyetemes irodalmat, és lehetőséget teremtenek az utazásra.
– Sokkal szebb, mélyebb, gazdagabb utazásokat biztosítanak a versek, a novellák, a regények, mint ha repülővel, autóval, vonattal mennénk egy nagyon messzi országba – hangsúlyozta a kulturális miniszter, és elárulta: a legemlékezetesebb utazásokat minden esetben az irodalom kínálta számára.
Kolozsvár büszkesége díjat az Idea könyvműhely kapta.
Bánffy Miklós (utó)életei címmel zajlott konferencia a megnyitó után a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva-termében – képünkön: Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke, valamint Csapody Miklós és Dávid Gyula irodalomtörténészek.
F. Zs. Szabadság (Kolozsvár)2014. május 30.
Egység a kultúrában – Elkezdődött a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
Több száz ember jelenlétében nyitották meg hivatalosan csütörtök délután a 4. Kolozsvári Ünnepi Könyvhetet, ezúttal a Bánffy-palota udvarán. A tavaly a Mátyás király szülőháza előtti téren zajló vásár helyszínváltozásának fő oka, hogy a szervezők a Bánffy-emlékév programjaiba is bekapcsolódnak, így a standokat az impozáns főtéri ingatlan udvarán állították fel.
A Kolozsvár Társaság idei díját az IDEA nyomda érdemelte ki, mivel az ő kezdeményezésükre idén sikeresen beindult a nyomdászképzés a Báthory István Gimnáziumban. Az IDEA képviseletében az elismerést lapunk munkatársa, Könczey Elemér vette át Kántor Lajostól, a társaság elnökétől.
A megnyitón Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, a művelődésügyi minisztérium vezetője arról beszélt, hogy „nemcsak az létezik, ami megtalálható az interneten, ám a digitális technológia nem ellensége a könyveknek, a kettő megfér egymás mellett”.
Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése elnöke elmondta: öt éve vetődött fel, hogy a budapesti rendezvényhez határon túli helyszínt is kapcsoljanak, mára egyébként már mintegy 50 magyarországi vidéki helyszínen ünneplik meg az eseményt.
„Az igazi kultúra nem szakadhat táborokra” – fogalmazott Markó Béla költő, szenátor példaként pedig a 140 éve született Bánffy mellett Dsida Jenőt és Apáczai Csere Jánost említette, akiknek nagyságáról szerinte minden erdélyi magyar ugyanúgy elismerően vélekedik szekértáboroktól függetlenül.
Az RMDSZ főtitkársága, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett rendezvény egyik kiemelt meghívottja idén a gyermek- és felnőttverseiről, illetve színpadi műveiről egyaránt ismert és népszerű budapesti Varró Dániel lesz, aki pénteken délután négy órakor lép fel a Bánffy-palota udvarán lévő színpadon, de a „fiatalítás” jegyében a fiatalok körében egyre népszerűbb slam poetry műfaj helyi és budapesti képviselői is fellépnek ugyanott.
A számos könyvbemutató, közönségtalálkozó mellett koncertekre is sor kerül, fellép többek között a Magashegyi Underground és Ágnes Vanilla.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)2014. június 2.
Versgyűjtemények hangzó csodái
Számos könyvbemutató, közönségtalálkozó, koncert várta a felnőtt és gyerekközönséget a hét végén Kolozsváron a több helyszínen, az RMDSZ főtitkársága, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett, 4. Ünnepi Könyvhéten.
A korábban a Mátyás király szülőháza előtti téren zajló vásárnak azért is változtatták meg a fő helyszínét, mert a szervezők a Bánffy-emlékév programjaiba is bekapcsolódtak: konferenciát tartottak Bánffy Milkós (utó)életei címmel. A könyves standokat a Szépművészeti Múzeumnak otthont adó impozáns főtéri ingatlan emeletén állították fel, ahol a kiadók gazdag kínálata várta a közönséget.
A nátha mint ihletforrás
A rendezvény egyik kiemelt meghívottja idén a gyermek- és felnőttverseiről, illetve színpadi műveiről egyaránt ismert és népszerű budapesti Varró Dániel volt, aki pénteken délután lépett fel a Bánffy-palota udvarán található színpadon.
A „fiatalítás” jegyében egyébként a fiatalok körében egyre népszerűbb slam poetry műfaj helyi és budapesti képviselői is felléptek ugyanott.
A leginkább az évszakok változása, a szerelem és a nátha azok az ihletforrások, amelyek versírásra késztetik – jelentette ki a József Attila-díjas költő, műfordító a közönségtalálkozón.
A 4. Kolozsvári Ünnepi Könnyhét keretében megrendezett eseményre a borús időjárás ellenére szép számú érdeklődő volt kíváncsi a felolvasásra. A költő hűséges olvasói pedig megragadták az alkalmat, hogy dedikáltassák könyveiket. Náthájára hivatkozva Varró Dániel ezúttal inkább „nátha-verseiből olvasott” fel. Mint tréfásan kifejtette: a versíráshoz meg kell legyen egy kicsit zavarodva az ember feje, és mivel ő nem fogyaszt szeszes italt, maradt számára e célra a nátha.
A szellemes rímeivel a laikus nézőkből is mosolyt kicsaló költő többek közt felolvasta 1999-ben írt első, nátháról szóló versét. Ezt követően pedig a Boci, boci, tarka gyerekdal kortárs költők stílusában átírt változataival szórakoztatta közönségét Varró Dániel.
Két felolvasás közt elmesélte, kritikusai a posztinfantilizmus előfutárának nevezték, majd ötsoros, csattanóval végződő versek, úgynevezett limerickek következtek. Varró Dániel a vers „gyakorlati felhasználhatóságát” bizonyítandó elmondta, amikor újszülött kisfiát a szülészeten a kezébe adták és sírt, egy Ady vers nyugtatta meg. Sajnos épp a Párizsban járt Ősz jutott eszébe, viszont egy csecsemőnek mégse Adyval kellene kezdeni – jegyezte meg.
Lászlóffy Aladár „repülőszőnyege”
Lászlóffy Aladár személyiségét elevenítette, költői pályáját vázolta fel az a beszélgetés, amelyet szintén a könyvhét keretében tartottak a hét végén. A 2009-ben, 72 éves korában elhunyt Kossuth-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő verseiből a Kriterion kiadásában megjelent, Séta két kor között című kötetet a kiadvány szerkesztője, a költő pályatársa, barátja, Kántor Lajos mutatta be.
A Kolozsvár társaságnál tartott rendezvény keretében személyes emlékeket idézett fel az irodalomtörténész a költőről a Golyószórásban, repülőszőnyegen – kettős portrék Lászlóffy Aladárral című, általa írt kötet vonatkozásában. A Lászlóffy-életmű alkotásai, levelek és személyes emlékek alapján született könyv irodalomtörténeti, politikatörténeti, közéleti vonatkozásokra összpontosít a két tollforgató mély, több évtizedet felölelő barátsága tükrében.
Mint H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója fogalmazott, Kántor Lajos ezzel a két kötettel mintegy elindítja a halhatatlanság felé a Lászlóffy életművet. „A kötetek szerkesztésekor, illetve írásakor természetesen nem tudtam kikapcsolni a személyességet, hiszen megannyi szálon kapcsolódott össze az életünk” – fogalmazott Kántor, aki közös középiskolás éveiktől, emlékeiktől kezdve az első hivatalos, 1958-ban történt irodalmi jelentkezésükön, az egyetemi időszak alatt elmélyülő emberi, költői barátságukon keresztül egészen Lászlóffy késői, Budapesten töltött éveiig, illetve haláláig tartó időszakot elevenítette fel.
Az irodalomtörténész többek között szólt a Forrás-sorozat, illetve a Forrás-nemzedék indulásáról, a pályatársakról – Szilágyi Domokosról, Lászlóffy Aladár szintén költő testvéréről, Lászlóffy Csabáról, Veress Zoltánról, Bálint Tiborról, Jancsik Pálról, a köztük költészeten innen és túl szövődött barátságokról éppúgy, mint Lászlóffy költészetének jelentőségéről, életműve esztétikai megítélésének változásairól.
Külön kiemelte a Lászlóffy és Szilágyi Domokos közti barátságot, szoros emberi, költői szakmai kapcsolatot. A Lászlóffy-életműről szólva úgy fogalmazott, a költő igazán jelentőset a történelmi víziójú, erősen gondolati és izgalmas, „áradásos” kompozíciójú beszédmóddal megírt költeményekben alkotott, de kötött versformában írott költeményei közül is sok a jelentős. „A Lászlóffy-örökség valóban fontos részét a 60-70-es években megjelent kötetekben olvasható nagy lélegzetű szabadversek alkotják. Az életműre szükségünk van, és reméljük, nem jár úgy, mint sok erdélyi költő életműve, hogy a feledés homályába vész” – fogalmazott Kántor Lajos.
Visszatérő motívumok és traumák
Az foglalkoztatja, hogy az ember emberségéhez hozzátartozik, hogy jelentőséget ad a fájdalomnak – mondta el Serestély Zalán Feltételes átkelés című verseskötetének bemutatóján, a Bulgakov irodalmi kávéházban. A fiatal költő kötetét bemutató költőtárs, Borbély András vitaindítóként azt ecsetelte, hogy az erdélyi költészet visszatérő motívuma a gyöngyházkagyló, amely Serestély verseiben is felbukkan.
Az Erdélyi Hiradó Kiadó gondozásában megjelent kiadványt ismertető Borbély András ugyanakkor arról értkezett, hogy a keresztény hagyományban a szenvedés út, amely vezet valahová, míg Serestély Zalánnál ez a szenvedés értelmetlen. Ennél a pontnál rövid filozófiatörténeti kitérőt vett a beszélgetés – Borbély ugyanis megjegyezte, hogy a szenvedés értelmetlensége nietzschei gondolat, amelyre Serestély azzal válaszolt, hogy már Spinozánál megjelenik.
Borbély felvetésére, hogy a családtagjainak ajánlott versekkel velük szeretne-e kommunikálni, Serestély határozott nemmel felelt, mondván, családja elég nagy trauma az életében. „Mit kezd az ember a nagyon szép gyerekkori emlékekkel, miközben itt van a csúf jelen?” – tette fel a költői kérdést Serestély.
Mint fogalmazott, Erdélyben a család fogalma válságban van, nincs magától értetődő közösség, hiába tűnik annak a család. Amikor a családi háttér mintegy megfogyatkozott mögüle, akkor jött rá, mint jelentenek a barátságok – vallotta a szerző. Borbély András azt is elmondta, a kötetben olvasható versekben éles politikai kérdések is megjelennek. Végezetül a beszélgetőtársak az irodalomelmélet és az „irodalomcsinálás” vszonyát boncolgatva arra a következtetésre jutottak, hogy a kettő nem választható teljesen külön egymástól: az irodalomelmélet visszahat az irodalomra.
Egy alien „filmversei”
A „hagyományos” líra, a sci-fi irodalom és a filmes látásmód keveredik lapunk volt munkatársa, Papp Attila Zsolt harmadik, Vízimozi című verseskötetében, amelyet szombat este mutattak be a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében a Bulgakov kávéházban. Bár a bemutató számos rendezvénnyel esett egybe – hiszen a kincses városban most zajlik a TIFF, aznap este pedig slam poetry verseny is volt –, számos érdeklődő összegyűlt a kötet ismertetőjén.
Szántai János író ismertetőjében elmondta: bár ez verseskötet esetében számára ritka, együltő helyében olvasta végig a 84 oldalas versgyűjteményt, amely nemcsak remek olvasmány-, de 114 perces (ennyi idő alatt olvasta el a kötetet) moziélménnyel is megajéndékozta.
A szerző elmondta: ebben a kötetben kerültek legközelebb egymáshoz azok a motívumok, amelyeket korábban is előszeretettel használt verseiben: a víz, a Hold, a files látásmód, az űrséták és a földönkívüliek (Papp Attila Zsolt a sci-fi irodalom rajongója is), amelyek a szerkesztőjével, Gáll Attilával való közös munka eredményeképpen álltak össze végül egy jól összerakott feszes kötetté.
A szerző háromgyerekes családapa, a Főtér szemleportál főszerkesztője, a Helikon és a Filmtett szerkesztője, így saját bevallása szerint igen kevés ideje marad versírásra, inkább éjszaka hódol ennek a „szenvedélynek”. Ez azonban szerinte nem lehet kifogás, hiszen „a vers vagy megíratja magát vagy nem”, Szántai kérdésére pedig azt is hozzátette, hogy a verseiben többször felbukkanó alien, földönkívüli lény maga a versek szerzője, vagy az, aki arra ösztönzi a szerzőt, „hogy ilyen haszontalan dolgokkal foglalkozzon”.
Papp – aki politikai, közéleti témákban is igen érzékeny, publicistaként is gyakran hallatja hangját – elmondta: az újabban ismét divatba jött közéleti költészetet mégsem érzi sajátjának, mert a különböző témákhoz szerinte különféle műfajok illenek, „verses pulicisztikát” pedig nem szeretne írni. A közönség több alkotást meg is hallgathatott a szerző előadásában az est során.
Vasárnap este lapunk szerkesztőjének, Varga László Edgárnak első, Cseréptavasz kötetét mutatják be szintén a Bulgakov kávéházban.
Délután kisgyerekes családok, egyetemisták, és idősebbek vettek részt a Hangzó csoda című közösségi versmondáson, amelynek keretében a Bánffy-palota udvarán László Noémi versét olvasták közösen. A könyvhét rendezvényei közt számos koncert is szerepelt, így péntek este a magyarországi Magashegyi Underground koncertjére bulizhatott a közönség – az alternatív zenekar dalait a csíkszentmártoni származású Bocskor Bíborka énekelte nagy sikerrel.
Kiss Előd-Gergely, Kiss Judit, Varga László. Krónika (Kolozsvár)2014. június 6.
Ügynökök és fedőnevek: közelmúltunk kísértetei
A Kolozsvári Állami Magyar Színházban a Tompa Gábor által rendezett Leonida Gem Session június 12-ei, csütörtöki előadását követően, este fél 10-től Ügynökök és fedőnevek: közelmúltunk kísértetei címmel beszélgetésre kerül sor az emeleti előcsarnokban. A beszélgetés meghívottai Szilágyi Júlia kritikus, esszéíró, Könczei Csilla egyetemi oktató, Markó Béla költő, Kántor Lajos irodalomtörténész, valamint Tibori Szabó Zoltán újságíró. Az est házigazdái Tompa Gábor és Visky András.
A Leonida Gem Session című előadás a Caragiale-i éles humor segítségével vizsgálja a közelmúlt örökségét: fikció és dokumentum keverednek az előadásban, hiszen a jórészt feltáratlan közös múlt a fikciót valóságnak, a nyolcvanas évek hétköznapi valóságát meg egy furcsa politikai operettnek láttatja. A Színházfórum meghívottai arról beszélgetnek, miképpen nézhetünk szembe a velünk élő múlttal, és a színház milyen módon tematizálhatja ezt az olykor kifejezetten nyomasztó örökséget.
„23 évvel a 89-es fordulat után sűrűsödnek azok a kérdések, amelyekre mindeddig hiába vártunk választ, s amelyek nélkül valószínű, elpuskázzuk utolsó esélyünket is, hogy végre méltón hozzáláthassunk életterünk lakhatóvá tételéhez. Ha a közelmúlt eseményeinek s az abban szereplőknek teljes átvilágítása nem történik meg, akkor úgy tekinthetünk majd erre a „rendszerváltásra”, mint a Leonida naccsád-beli utcai ribillióra, ami csupán színjáték a hatalom előadásában annak bizonyítására, hogy soha nem lesz valódi forradalom” – vallja Tompa Gábor rendező az előadásról.
Az este 8-kor kezdődő stúdiótermi előadásra jegyek vásárolhatók a színház jegypénztárában, naponta 10-13 és 16.30-18.30 között (tel.: 0264-593468), valamint a www.biletmaster.ro oldalon. maszol.ro2014. június 13.
Besúgókról és besúgottakról Caragiale nyomán
Elkésett, de még így is indulatossá váló, személyes érintettségtől és feszültségektől terhes beszélgetést kezdeményezett a Kolozsvári Állami Magyar Színház a Ceauşescu-féle rendőrállam lehallgatóiról és lehallgatottjairól, a rendszer kiszolgálóiról és áldozatairól. A beszélgetés apropója a Tompa Gábor rendezte Leonida Gem Session című előadás volt, amely a Caragiale-szövegek mellett valós lehallgatási dokumentumokra is épít.
Az est meghívottai – ahogy Visky András művészeti aligazgató fogalmazott – „így vagy úgy” mind érintettek a titkosszolgálat által meghatározott múlt kérdéseiben: Szilágyi Júlia esszéíró, kritikus, a vizsgált kor élő tanúja; Könczei Csilla, aki szekusblogjának írása óta a téma sok vitát gerjesztő, de megkerülhetetlen szakértőjévé vált; Markó Béla, aki kötetben hozta nyilvánosságra a telefonos lehallgatások átiratát; Kántor Lajos irodalomtörténész, aki szerkesztőként, közéleti szereplőként szintén közvetlen tanúja volt ennek a kornak; Tibori Szabó Zoltán újságíró, a titkosszolgálati dokumentumok kutatója; és Tompa Gábor az előadás rendezőjeként és házigazdaként is, mint a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója.
Könczei Csilla, aki elsőként vonta be a nyilvánosságot a saját családi történetébe, majd ő volt az, aki – a Leonida Gem Session előadásra reagálva – dekonspirált bizonyos informátorokat, mondta Visky. Ez az „egyszemélyes valóságshow” nem mindenkinek szimpatikus, derült ki rövidesen a „hetek” beszélgetésén. „2006-ban indítottam el ezt a blogot, és higgyék el, fogalmam se volt róla, hogy ez a rendszer, ez a társadalom ennyire folyamatos volt. Legrosszabb álmomban sem tudtam elképzelni, hogy olyan emberek részesei ennek a rendszernek, akikkel nap mint nap találkoztunk, akik édesapám ismerősei voltak, jártak hozzánk” – mondta Könczei Csilla.
Visky András: Lehet, hogy egy kisebbségi kultúra ezt a kérdést nehezebben és egészségtelenebbül dolgozza fel. Nagyobb görcsökkel, mert tisztábbnak akarja látni és láttatni magát, mint amilyen.
Nem nagyon tudok olyanról, aki magától lépett a nyilvánosság elé és bevallotta, hogy be volt szervezve – mondta Kántor Lajos, aki a Korunk szerkesztőjeként a harmadik tematikus lapszámon dolgozik, amely a titkosszolgálat iratait dolgozza fel. Ugyanakkor kötetet is terveznek megjelentetni szintén ebben a témakörben. Kántor szerint a kérdést annak társadalmi összefüggéseiben kell vizsgálni, ahogy azt Stefano Bottoni történész tette például az egyszerre megfigyelt és megfigyelő Mikó Imre ügyével kapcsolatosan.
Kántor Lajos: Ebből kampány lett, és én nem szeretem a kampányokat…Engem 1961-ben kezdtek el megfigyelni, 1963-tól követési dossziét is indítottak. Természetesen sok közeli barátom is megfigyelt engem, amit nehéz megemészteni. De nem hiszem, hogy kígyót-békát kell felállva kiabálnom ezekre az emberekre.
Meg kéne találnunk a normalitásnak azt a pontját, ahol az egész bonyolult kérdéskör erkölcsi és a lélektani vonatkozásait közelítjük egymáshoz. Tipikusan kisebbségi helyzet, hogy hajlamosak vagyunk első reflexből védekezni. Nem akarjuk elhinni (például azt, hogy Szilágyi Domokos is besúgó volt) – jelentette ki Szilágyi Júlia. „Nálam Szilágyi Domokos jelentette azt a kritikus pontot, amikor újra kellett gondolnom mindent, és rájöttem, hogy nem tudjuk az emberi környezetünket két táborra osztani: jókra és rosszakra.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a nagy embereinket tabuként kezeljük, vagy – ha csalódtunk benne – a sárba tapossuk. "Azt hiszem, hogy ettől a görcstől kéne megszabadulni" – mondta Szilágyi Júlia, aki, mint fogalmazott, „önkíméletből” nem kérte ki a lehallgatási aktáit. „Meg akartam magam kímélni a további csalódásoktól” – tette hozzá. A 77 éves irodalomkritikus felidézte azt a napot, amikor Stefano Bottoni elétett egy róla szóló jelentést, amin kénytelen volt felismernie közeli jó barátja, Szilágyi Domokos kézírását. „Ha valakit morális lénynek tekintettem, és – akár csodálkoztok, akár nem – ma is annak tekintem, az Szilágyi Domokos volt. Ezért ő az a fajta csalódás, akinek a személyében a dolog lélektani és erkölcsi vonatkozása egyesül. Ő az, akinek az értékét még az sem csorbíthatja, ami a saját szememmel olvastam.”
Szilágyi Júlia: Caragiale azt a fajta mentalitást képviseli, ami (látszólag vagy valóságosan) semmit nem vesz komolyan. Ez a mentalitás beletartozik ennek a régiónak a kultúrájába, és ennek a mentalitásnak köszönhetően sokkal könnyebben teszi túl magát bizonyos megrázkódtatásokon, mint például a magyarság
Könczei Csilla: Mielőtt nyilvánosságra hoztam egy-egy dokumentumot és annak szerzőjét, mindig kerestem a párbeszédet. Ha már nem élt a jelentő, akkor a rokonaival próbáltam kommunikálni. Egy idő után viszont azt vettem észre, hogy összezártak az emberek. Az értelmiség, az irodalmi elit istenítése pedig számomra valamiféle erdélyi magyar értelmiségi osztályöntudat jelenlétét sugallja, ami mintha felülírná az erkölcsöt. Van több erkölcs? Én erről nem tudok.
Caragiale azért volt zseniális, mert megvalósította azt a típusú színművet, amelyben nincs katarzis. Oda jutunk el a végén, ahonnan elindultunk, és ezt a Leonida Gem Session című Caragiale-parafrázis is híven tükrözi – mondta Markó Béla. „Caragiale szerint a helyzet reménytelen. A mi ma esti beszélgetésünket figyelve azt kell mondanom, hogy a helyzetünk, ha nem is reménytelen, de nem is túlságosan jó. Ugyanis egy diktatúra működésének arról a vetületéről tudunk csak beszélni, ami áldozatokká tett mindannyiunkat: azokat is, akik ellenálltunk a kísértésnek, és bizonyos értelemben azokat is, akik nem álltak ellent a kísértésnek. Őket meg tudom érteni, de megbocsájtani nem tudok nekik” – jelentette ki az RMDSZ egykori elnöke.
Markó az 1987 közepétől 1989. december 16-áig szóló lehallgatási jegyzőkönyveket tette közzé kötetében. Mint elmondta: politikusként kötelességének, íróként izgalmas feladatnak látta. A következő generációk szempontjából viszont mindennek a hasznossága a fontos: tudják-e valamiképpen hasznosítani ezeket a feltárt dokumentumokat, ezt a rengeteg és ugyanakkor nagyon nyomasztó ismeretanyagot?
Markó Béla: Az én véleményem az, hogy ez megismétlődhet. Demokrácia és diktatúra között természetesen éles határvonal van, csakhogy hány demokráciából lett a történelem folyamán diktatúra, azért, mert azok, akik a demokráciát működtették, óvatlanok voltak – például elfogadtak érveket és ürügyeket, hogy a titkosszolgálatokat a társadalom nyakára ültethessék? Ráadásul 2001. szeptember 11-e óta ez már nem csak romániai probléma…Nagyon könnyen juthatunk a végtelen megfigyelés és megfigyeltség birodalmába, mert ennek most már semmi technikai akadálya nincsen.
„Miért felemás ez a helyzet? Mert akik az igazi működtetői voltak a rendszernek, azok köszönik szépen, jól vannak. Mert mi csak azoknak fértünk hozzá a múltjához, akiket a rendszer ilyen vagy olyan kényszerekkel beszervezett, morálisan megtört, erkölcstelenné tett” – vélekedett a volt miniszterelnök-helyettes. „A törvény lehetővé teszi a hozzáférést, de ugyanakkor mindmáig nincs teljes hozzáférés. Ez azt is jelentheti adott esetekben, hogy azok adagolják nekünk az információkat, akik ugyanezekkel az információkkal 1989 előtt is bánhattak. Nem érvényes ez általánosságban arra, ahogy működik a törvény, de ezek a sötét foltok még ott vannak”, mondta Markó, akit jobban érdekelne a kényszerítők feltárása, mint a kényszerítetteké, hisz ettől függ, hogy a helyzet reménytelen-e – ahogy Caragiale sugallja.
A témával foglalkozó újságíró, Tibori Szabó Zoltán felsorolta azt az öt kategóriát, amelyre a titkosszolgálat hierarchiája épült, kijelentve, hogy a közvélemény és a jelenleg folyó kutatások is csak azokra fókuszálnak, akiket megfélemlítés, zsarolás útján kényszerítettek, hogy besúgókká váljanak. „Két esetet tudok, amikor a szekuritáté által írt dossziéját kikérő személy levelet írt a CNSAS-nak és kérte, hogy fedjék fel a tisztek kilétét és neveiket jelentessék meg a Hivatalos Közlönyben. Elvégre ők működtették a rendszert, és nem a kényszerítettek.” A tisztek egy részének felfedése azonban azóta sem történt meg, jelentette ki az újságíró.
Tibori Szabó Zoltán: Az informátorok szövegei között is fel lehet állítani egyfajta hierarchiát. Van, akinek az írásain érezni az izzadságszagot, és azt, hogy nem akar ártani, csak túl akar lenni rajta. Van, aki valamiféle kéjt is érez a besúgásban. És van, aki még ötleteket is ad a Szekuritáténak, hogy még hogyan lehet sanyargatni egyik-másik embert.
A színháznak éppen az a szerepe, hogy egy dráma minden szereplőjének feltárja a maga igazságát. És ebben sincs két egyforma történet – vonta le a következtetést Tompa Gábor rendező, színházigazgató. „Akárcsak a holokauszt vagy a gulág esetében, itt is az a hasznos, ha mindenki őszintén elmondja a saját történetét. Nincs katarzis, nem is lesz, de mégis ezáltal válik fokozatosan egyre tisztábbá a kép.” maszol.ro2014. június 17.
Kántor Lajos
VÁLASZ DEMÉNY PÉTERNEK
Apák, anyák, fiúk, lányok – unokák
Önámítás – a miénk is az volt –, hogy vannak bűntelen nemzedékek.
Kedves Péter, három nappal a sétatéri színház emeleti előcsarnokában lezajlott beszélgetés után (Te ugyan nem voltál ott, de szövegedből kihallani vélem Könczei Csilla általa nemzedéki szempontúnak mondott vádjait), a világbajnokság jobb mérkőzéseit nézve, egy kis szünetet tartva, nem állom meg, hogy válasz nélkül hagyjam kiáltványodat. Fiaim jó pár évvel idősebbek nálad, most érettségizett legnagyobb unokám a napokban töltötte a húszat, így hát gondolkodom, magamra vegyem-e a megszólítást, vagyis az általad elmarasztalt apákhoz soroljam-e magam, vagy vállaljam a nagyapai szerepet. Úgy gondolom, mindkettőt vállalhatom, és így vitázom veled, miközben bizonyos dolgokban egyetértünk.
A fő kérdés az, amit Te az „elkenés szenvedélye”-ként nevezel meg, Csilla a színházi vitában „összezárásról”, lényegében a szőnyeg alá seprésről beszélt. A kérdés felvetését olyan fontosnak tartom, hogy a nagyobb nyilvánosságot vállalom, noha időm (és kedvem) nemigen egyeztethető a facebookoló szokásokkal.
Visszaemlékszem az ötvenes évek végi, hatvanasok eleji – akkor nem a kereszténységre meg a nemzeti szempontokra hivatkozó – hivatalos elvárásokra, Korunk-szerkesztőségi meg az Utunk külső munkatársaként írt szövegeimre (nem mindegyiket sorolhatom ide, nyilván) meg az akkori vitákra, Forrás-nemzedék előtti és első Forrás korabeli összemenésekre. Ha emlékezetem meg nem csal – az 1961-től követhető szekus megfigyelési dossziéim igazolják vissza, bizony még barátaim rólam írt jelentései is –, nem éppen „tájba simuló”, az elkenés szenvedélyétől áthatott ifjúként tartottak számon. (Bretter Gyurit, akit emlegetsz, már nem hívhatom tanúnak. De egykori barátját, nekem volt főnökömet, Rácz Győzőt sem, pedig szintén tanúskodhatna, ahogy tanúskodott is ellenem, például amikor 1987-ben a fő pártelvtársak ki akartak rúgni a Korunktól. Mellesleg az első ilyen nyílt szándék 1962-ből való. (Erre is vannak utalások a besúgói jelentésekben.) Ezzel korántsem azt akarom sugallni, hogy engem mentesíts az apákat érintő vádjaid alól, Illyés Gyulának (és utolsó könyve címében Gyimesi Évának) igaza van, a „mindenki szem a láncban” igazsága fájdalmasan érvényes – legfeljebb azt tenném hozzá, hogy ez nem csupán a régmúltra érvényes, hanem mai országokra és rendszerekre ugyanúgy! Mert önámítás – a miénk is az volt –, hogy vannak bűntelen nemzedékek.
Az „apák” közt tűnik fel kiáltványodban Szabédi László neve. Valahogy úgy fogalmazol, hogy ők, az apák mintha az áldozatvállalás, vagyis az öngyilkosság miatt tisztelték volna Szabédit. Aztán írsz „szabédizés”-ről is (hasonlót szegény Gyimesi Évától hallottam, Budapest és Kolozsvár közt a vonaton vitatkoztunk, ő sokallta a Szabédi Napok sorozatát).
Hát én azt tanácsolom neked, Péter, ha még ebben az évben nagy Szabédi-válogatásunk megjelenik (versek, próza, napló mellett levelekkel), olvasd el figyelmesen. Azt gondolom, nem marad kétely benned, hogy Szabédi volt egyike azon elődöknek, akik nem ismerték az „elkenés szenvedélyét”, igazi vitatkozó volt, politikában is, magyarság-szemléletben is – barátait sem kímélte. Persze, ő is megalkudott, erről írta a Mórokat Székely János. Kitűnő a dráma, még ha közvetlenül Szabédira vonatkoztatva nem minden igaz.
Ide kapcsolódik az erdélyiség, az erdélyi magyarság, a magyarság kérdése. (Valószínűnek tartom, hogy az én Konglomerátomat nem volt időd elolvasni, mellesleg ez a könyv nem csupán a címét kölcsönözte Szabéditól. Akit igenis tanáromnak mondok ma is, ahogy ezt mondta Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár önmagáról.) Általánosítani itt is nagy hiba. Ennek kifejtése már nem fér be ebbe a levélbe. És itt nem Erdély és a Szabédi ifjúkori naplójában emlegetett Kismagyar viszonyára utalok. Hanem a lassan évszázados reális traumára visszamenő Trianon-szindromára, állandó hivatkozásunkra, mentegetőzésünkre, és az általam ugyanebbe a gondolkodásmódba illeszthetőnek vélt büszkeség-forrásunkra, az „aranycsapatra”, az én ifjúságomban még valóságosan (a távolból) megélt 6:3-ra. Ez nem külön erdélyi, ez összmagyar – és összefüggő – magyar betegség. A holland-spanyol meg az olasz-angol és a német-portugál meccs után gondolj a mai, jelenleg épp Pintér Attila összeállította magyar válogatottra. Ebben a vonatkozásban én is intéznék kiáltványt – talán veled egyetértésben – nem feltétlenül az apákhoz, hanem minden magyarokhoz. A józanság jegyében.
Mert a legfontosabb volna nem siránkozni, nem büszkélkedni, másokat lenézni, hanem önmagunkba nézni és a körülöttünk lévő világra figyelni. Transindex.ro2014. június 24.
Lapok az emlékezés asztaláról
Cseh Gusztáv-album a Szép magyar könyv 2013 díjazottai között
Júniust írtunk akkor is, amikor huszonkilenc évvel ezelőtt, 1985-ben, a legszebb nyári hónap 19. napján, mindössze 51 évesen, élete és alkotóművészete teljében elhunyt Cseh Gusztáv, kolozsvári grafikusművész. „Benne a képzőművészet Kányádiját vesztettük el” – írta naplójába Gáll Ernő. A június 22-i hivatalos búcsúztatást követően hatalmas tömeg indult az Egyetemiek Házából a Petőfi utcán keresztül a Házsongárdi temetőbe, ahol földi maradványait a családi sírba, a rézkarcain megörökített főemberek mellé helyezték örök nyugalomra. Kós Károly 1977-es búcsúztatása óta ilyen véget nem érő temetési menet, ilyen rengeteg ember nem gyűlt össze Kolozsváron. A végtisztesség megadása, a búcsú mellett egyfajta néma tüntetés is volt ez a legsötétebb diktatúra és nemzeti homogenizálás éveiben. Tüntetés a művészet szabadsága, hagyományaink, főembereink és jeles házaink mellett.
„A távozása után sem szűnő kérdéseket és kéréseket már nem hallgathatja meg – korán, rettenetesen korán megüresedett helyére újaknak kell állni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ő sem szól többé hozzánk, akik ismertük tehetségét, gazdag fantáziáját, tiszteltük munkabírását, vállalkozó kedvét, a fehér (utolsó kísérletein színes) papírra fektetett vonalainak biztonságát, egész életének vonalvezetését, amely immár hivatalosan is megérett a monografikus feldolgozásra” – írta búcsúztatójában Kántor Lajos. Szinte három évtized elteltével pedig, 2013-ban elkészült Cseh Gusztáv életének és munkásságának monografikus számbavétele, a kolozsvári Exit Kiadó gondozásában megjelent díszes album, amelyet egy évvel ezelőtt, szerzője, Csapody Miklós jelenlétében, emlékkiállítás kíséretében mutattak be a kolozsvári Quadro Galériában.
NÉMETH JÚLIA. Szabadság (Kolozsvár)2014. június 25.
Válasz az apák ügyében
Köszönöm mindenkinek, aki lájkolta, kommentelte vagy hozzászólt Kiáltvány az apák ellen című bejegyzésemet, -re, -hez, mely június 13-án jelent meg a blogomon, a kafe.hhrf.org már másnap lehozta, a Transindex 17-én Kántor Lajos válaszával együtt, a Szabadság másnap ugyanúgy, a maszol.ro pedig június 20-án a Hozzászólások az erdélyi besúgóvitához címmel, az említetteken kívül Jancsó Miklós morfondírozásával. Köszönöm a médiának is, hogy figyelt.
A bejegyzésem fölötti számlálóban ez áll: 1197. Nem tudom pontosan, mit számol a rendszer, mindenesetre ez a gondolatfutam az első lett a sok közül, holott 2011. február 14-től írom ezt a blogot, van hát miből válogatni. Ehhez a számhoz képest meglepően kevés a reagálás, ami azt jelenti, hogy a probléma sokakat érint és érdekel, de nem tudnak beszélni róla.
Demény Péter. Szabadság (Kolozsvár)2014. július 1.
Nézz, uram, sebeinkre!
Nem akarom magam örökbe vétetni a magyar kormánnyal. Mégis teszek (néha) ajánlatot. De hogy belső légköri nyomásom megmaradna, idézek két sort a (romániai) kommunista diktatúra egyik magyar költőjétől – név az illetékes irodalomtörténészeknél, pl. Kántor Lajosnál: „Most mint elvtárs, megkérdem tőled, / éber vagy-e? jó vagy-e őrnek?” Merthogy az a kommunista rendszer igyekezett mindenkit örökbe fogadni, éberré tenni.
Abból a rohadék rendszer(telenség)ből semmit nem vett át, hála Istennek, az Orbán-kormány. Szlovákiába invitálom magam mellé most, meg sem állunk a dunaszerdahelyi könyvüzletig, ahol találhatók azok a mostani könyvek, melyekben nemcsak a maguk múltját írják újra azok a történészek, melyeket nem üldöz a világon egyetlen akadémia sem tagságuk ügyében. A könyvekben írva van, hogy „a magyar honfoglalás tulajdonképpen nem honfoglalás volt, Árpádék bekérezkedtek a Kárpát-medencébe, ahol Szvatopluk morva–szlovák vezér helyet adott a söpredék szolganépnek, letelepedési jogot… Tulajdonképpen mi, szlovákok hálásaknak kell lennünk e kóbor népnek, mert ők kényszerítettek bennünket összefogásra. A szlovák nép olyan nagyságokat adott a magyarságnak a saját soraiból, mint Kossuth Lajos, Liszt Ferenc, Petőfi Sándor és sok más szlovák...”
Azt az újraírók elfelejtik, hogy ilyen megnevezés, hogy szlovák, Magyarország 1920-as kiosztásáig nem is létezett, fővárosuk sem, az osztozkodáskor Bratislava sem, csak úgy mondották a tótok, hogy Poson stb. Kilenc ilyen tudománytalan, fantáziával dúsított munka recenzióját kaptam kézhez a világhálón, Németországon át. És hát megkérdezem most tisztelettel a Magyar Tudományos Akadémiát, illetve a mai magyar kormányt, van-e válaszuk ezekre a könyvekre, melyeket állami pénzen, potom áron terjesztenek, és ezekből tanítják a maguk s a magunk történelmét iskolákban.
Most mint magyar szavazó s nemzetpártoló, megkérdem tőled, kormányom, van-e a tarsolyodban válasz? És miért fordult vissza Sólyom László államelnökünk a Duna-hídról, amikor a szlovák elvtársak nem engedték be, itt, né, vagy nyolc évvel ezelőtt? Ne vegyenek ölbe s örökbe bennünket, de viselkedniük kellene ám érettünk, számkivetettekért, otthon és másutt, mert hát szavaznunk kell, s bizony önmagunkra is gondot kell fordítanunk, Pozsonytól Bukarestig, le Belgrádig s tova Marosvásárhelyig.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2014. július 4.
Gáspárik Attila is hozzászólt az erdélyi besúgóvitához
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója is hozzászólt az erdélyi magyar besúgóvitához. Gáspárik Attila írását az alábbiakban közöljük.
Demény kapcsán
„Jó szú, rossz szú, életünk nem hosszú,
Mégis minden bántalomért elmarad a bosszú.”
Király László
Dicséretes, hogy a kolozsvári színház a jó előadásai mellett közéleti vitákat, háttérbeszélgetéseket is kezdeményez. Remek ötlet volt pár hete a Tompa Gábor rendezte Leonida Gem Session előadás végi beszélgetés a több mint két évtizede letűnt diktatúra lehallgatásairól, besúgási technikáiról.
Az eseményről nem tudok beszámolni, mert nem voltam jelen. Tudom, hogy sokan felkapták a fejüket, hogy mit akar ezzel a témával, pláne ilyen módon egy színház. A válasz egyszerű: ha a tudomány, a politika, a média nem kezdeményez, nagyon helyes, hogy a teátrum viszi nyilvánosság elé azt, amiről nap mint nap szót ejtünk magánbeszélgetéseken, kocsmaasztaloknál, internetes fórumokon. A téma fontosságát jelzi, hogy Demény Péter kiváló esszéjére Kántor Lajos, majd Jancsó Miklós is írásban reagált. Magam is jeleztem a maszol.ro-n nemrég, hogy a témával foglalkozni kellene, mert az idő ebben az esetben nem fogja begyógyítani a régi sebeket. A tanúk kihalásával, lehet, hogy hamis következtetésekre fog jutni az utókor.
Demény esszéjével, nem lehet, nem szabad vitatkozni. A vélemény szabad. Félek, hogy az unokák még durvábban fognak minősíteni, ha nem segítünk nekik eligazodni. Talán csak annyit fűznék hozzá Péter gondolataihoz, hogy az „apáink” nem szolidaritásból zárnak össze, hanem a kudarcélményeikből. Lassan-lassan rájöttek, hogy hiába volt a betagolódás, a kompromisszum, fölösleges volt a gerinces kirekesztődés, az utókor nem értékeli az akkori alkotásokat… Némán szemléljük, ahogy kitüntetik egymást, s azt hiszik, hogy mi nem tudjuk, amit ők titkolnak. A salieris állapot meg összehozza az embereket.
Ami a témát illeti, hát, hogyan is mondjam: először is elkelne a történész a háznál. Az jó, hogy mindenki mindenbe belenéz, de a személyes érintettektől nem várható el az analitikus elemzés. Lassan két éve járok kutatni a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Tanács (CNSAS) archívumába. Úgy voltam vele, mint az Amerikába látogató, kezdő turista. Első alkalom után elhatároztam, hogy írok egy többkötetes sorozatot, fél év múlva már egy jó erős tanulmányban gondolkoztam, majd egy év után elkezdem írni egy esszét. Ma?
Minden dolognak oly sok színe van, Hogy aki mindazt végigészleli, Kevesbet tud, mint első pillanatra, S határozatra jőni rá nem ér. A tett halála az okoskodás.
Madách
Szem elől tévesztjük, hogy minden rendszernek, légyen az demokratikus, vagy diktatórikus (s közöttük valamennyi színárnyalat) van titkos rendőrsége. Ezek a szervek pedig alapos hangsúlyt fektetnek a saját maguk védelmére. Negyedszázaddal a rendszerváltás után sem tudott senki érdemben megszólítani valakit azok közül, akik a szekut irányították, vezették, legalább helyi szinten. Az nem elég, hogy valaki onnan kapta a fizetését, és mai napig tartó perek zajlanak annak bizonyítására, hogy politikai rendőrségként működtek. Továbbá azt sem szabad elfelejteni, hogy a Párt, a Román Munkás-, később Kommunista Párt védelmét szolgálta a szervezet. Az lehet, hogy párttagként lehallgattak, de az engedélyt a lehallgatásra mindenekelőtt a Pártnak kellett megadnia. Az írószövetség, a színház, a téesz, a gyár, az iskola stb. párttitkára például mindig tudta, kit, miért és hogyan hallgattak le. A lehallgatás eredményei is visszakerültek a párthoz. Az csak a nyolcvanas évek végén történik meg, hogy a szeku a párt fölé helyezi magát. Összegezve, a kapcsolat remekül működött.
A fentiekkel csak azt akartam jelezni, hogy a besúgó, kollaboráns, informátor stb. szintig nagyon sok réteg volt. A témát komolyan veendő először a felső szálakat kell kibogozni. A kommunista párt dokumentumai meg elérhetőek. A városi, megyei levéltárak kutathatóak. Ott vannak a nevek, a felszólalások, a jelentések. „Apáink” hajlamosak azt mondogatni, hogy a kettősbeszéd folyamatosan működött, vagyis egyet mondtunk gyűléseken és mást a való életben. Igen ám, de erre (is) volt a szeku, hogy ezt ellenőrizze. A múlt feltárásának mai fázisában bizton állíthatjuk, hogy vezetői székben ellenálló nem ült. Voltak, akik idővel megsértődtek, és a Székely János-i megszavazni, hogy pofázhass, pofázni/ Hogy megszavazhasd állapotban folytatták. Voltak, persze, akik belehaltak. Jut eszembe, milyen cinikus dolog ma Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár szekuritátés együttműködését közös nevezőre hozni. Az egyik belehalt, a másik átvette a Kossuth-díjat és hallgatott élete végéig… Számomra a legérthetetlenebb az a csend, ami a ma élő volt együttműködőket körülveszi, legalábbis ami besúgói (jobb híján használom e szót) múltjukat illeti. A keresztényi tanítás egyik legcsodálatosabb eleme a megbocsátás. Áthatja ez még az ateistákat is. De nem, inkább a szánalmas perek, a joghézagoknak köszönhető felmentések, mint a megtért fiú esete. Lelkük rajta. A mű marad, besúgással vagy anélkül.
Ami bizonyos, hogy el kellene kezdeni a múlt feltárását és kibeszélését. Nyilvánosan, tudományosan és szubjektíven. Jó lenne a jelenben elkerülni azt, hogy díszpolgárok, életműdíjasak stb. legyenek olyanok, akik évtizedeken keresztül úgy jelentettek, hogy ezzel negatívan befolyásolták pályatársaik életét, karrierjét. Kevés biztos dolgot tudunk a volt titkosrendőrség működéséről. A Szekuritáté igen kaotikusan dolgozott. Távol állt a szervezettől egy németes, pontos ügyvezetés. Nincs egy nagy füzet, ahol leírták volna, hogy X, Y besúgó, kollaboráns vagy informátor… a többi kifejezésnek pl. Sursă de încredere, persoană operativă még magyar nyelvű megfelelője sincs. A jelenlegi törvények szinte alkalmatlanok arra, hogy hitelt érdemlően valakiről ki lehessen mondani, hogy besúgó, spicli, vagy más „bedolgozója” lett volna a Szekuritáténak. A törvénykezés annyi kiskaput, többféle értelmezést hagy, hogy egy közepes ügyvéd ártatlannak hozhat ki szinte bárkit.
A pár éve létrehozott CNSAS igen mostoha körülmények között működik, a mai napig sem kapta meg teljes egészében a volt szekuritátés anyagokat. Többszörösen összetört tükörcserepekből, lehet, sok munkával, tudással és nem utolsó sorban szakmai alázattal összerakni a múlt egy részét. A cél nem az kellene legyen, hogy megőszült, vagy éppen már elhunyt embereket pellengérre állítsunk, mert egy baráti beszélgetés alkalmával, vagy dühében, esetleg éppen részegen azt mondott ki, amit nem is gondolt komolyan. A múltat kellene egy másik szögből is megértenünk, kiegészítenünk azt, amiről azt hisszük most, hogy tudjuk. Miért is? Hogy megértsük a jelent és próbáljuk meg elkerülni a jövőben apáink hibáit. Jöjjön egy kis példa egy 1978 november 21-i háttéranyagból: „Prin….să alimentăm disensiunile, literare (cu implicatii specifice) dinte Suto A si Panek Z inclusiv dintre aderentii lor,in ideea largirii acestora si determinarea de a se demasca reciproc, pănă la cele mai înalte foruri.” Fordítás: "…-n keresztül tápláljuk az ellentéteket Sütő András és Panek Zoltán, illetves híveik között. Előidézendő a kölcsönös leleplezés egészen a legmagasabb fórumokig. Oprea Florin alezredes.” Számomra egyértelmű, hogy ez a szöveg arról is szól, hogy a szekunak fontos volt (?) Kolozsvár és Marosvásárhely közötti magyar-magyar feszültséget az irodalmi berkekben fenntartani, sőt táplálni. Lehet, hogy ez a folyamat, mármint az ellentétek szítása, más eszközökkel, de zajlik ma is, Székelyföld és Partium, Csík és Udvarhely, különböző politikai formák, népiesek és urbánusok, rockosok és népzenészek stb. között? Jó lenne a végére járni.
Végül, nehogy valaki azt higgye, hogy ez a „tisztázás” ebben az országban csak az erdélyi magyarokból hiányzik. Korántsem. Az elmúlt lassan-lassan negyed évszázados múltunkban nem emlékszem arra, hogy valamelyik romániai párt, a választási kampányban, a politikai titkos rendőrség bűneinek a felmérésével próbált volna szavazatokat szerezni. Nincs rá igény sem a választók, sem a választottak részéről. és már ez is nagyon sokatmondó. Mit tehetünk tehát? El kellene kezdeni az oral history módszereivel összegyűjteni a történeteket, a politikusokat meggyőzni, hogy a kutatásra több pénzt és gazdasági hátteret biztosítsanak… mert ahogy azt tudjuk József Attilától: a múltat be kell vallani.
Gáspárik Attila, maszol.ro2014. július 14.
Könyvespolc – Ha kezdet, akkor Domokos
„Végére érve az emlékek felidézésének, levelek, dokumentumok újraolvasásának – talán nem is a »végösszeg« szigorú megvonásával érzem magam adósnak, hanem a nehéz történelmi korszakot végigélt közéleti ember egyes pályaszakaszainak mélyebb elemzésével. Vagy ez inkább a politológiára vár? A személyesebb utat választottam, hangsúlyosan idézve fel, élve újra közös dolgainkat. (Ha ez hiba – vállalom.)”
Ezzel a gondolatsorral zárja Kántor Lajos a Polis Könyvkiadónál 2014-ben megjelent Domokos Géza kockázatai című kötetét, a könyv főszereplőjévé közelmúltunknak azokat az évtizedeit avatva, amelyekre különböző hangsúlyokkal, előjelekkel mai napig is folyamatosan hivatkoznak. Legtöbbször épp azok, akik vagy egyáltalán nem, vagy nem felnőttként élték meg „a kommunizmust”. Az idézőjel annak a sajnálkozó-lenéző hangsúlynak szól, amit olyan sokszor hallottam ki éppen a fent említett fiatalabb korosztály szavaiból.
Próbálkoztam többször is megmagyarázni, hogy a kommunizmus megmaradt vágyálom szinten, soha nem valósult meg, mert nem is valósulhatott. Proletárdiktatúra volt, különösen az ötvenes években és a hatvanas évek elején, aztán pedig lassan-lassan elhatalmasodott a népi (?!) demokráciának is nevezett nemzeti szocializmus. De az ilyen és hasonló magyarázatok majdnem mindig pusztába kiáltott szóként haltak el, a mindenkori nemzedékek közti váltások más ilyesfajta magyarázataihoz hasonlóan. A szó egyébként is elszáll, ellentétben az írással.
Egyrészt ezért is örültem annyira Kántor Lajos könyvének, másrészt azért, hogy Domokos Géza emlékét az őt megillető árnyalt emberismeret hangján, a kortársi mellett bajtársi szavakkal és nem utolsósorban az őszinte barátság hangján idézi meg a kötet. Kántor Lajos úgy emlékezik Domokos Gézára, hogy közben önnön korabeli énjére hagyatkozik.
Nem visszatekintést ír, nem emlékiratot, nem egy másik személyiség ürügye mögé rejtett önfényezést, hanem kettejük hol gyakoribb, hol ritkább levélváltásait Domokos Géza emlékidéző köteteinek tükrében igazolja vissza.
Az indulásról, a moszkvai egyetemi évekről például a következőket írja: „Domokos Géza hosszú életpályájának bőven voltak nehéz pillanatai, sőt nehéz, gerincpróbáló szakaszai. A moszkvai öt év a legelsők közé tartozhatott volna. Gyanakodhatnak D. G. túlélő ellenfelei, hogy a megszépítő messzeség vagy éppen a mosakodás szándéka íratta le a szerzővel: moszkvai diáksága éveiben hagyta, hogy a drámai történések elsuhanjanak mellette. Könyvében határozottan jelenti ki, hogy nem tekinti magát (a moszkvai) »nagy idők« tanújának; aki a moszkvai éveinek szentelt fejezetben »mára közismert politikai bűnök, elképesztő jogtalanságok közvetlen megfigyelőjét keresi, csalódás vár rá.
Csak azt adhatom, ami diákkörnyezetemben, külföldiként sok mindentől elzárva, napjaimat kitöltötte, amit legtöbbször sebtében papírra vetett feljegyzéseim rögzítettek…« Néhány érdekes vagy éppen groteszk helyszín, jelenet megörökítése mellett – először, másodszor és harmadszor: Pausztovszkij ennek az időszaknak a főszereplője. Ő Domokos Géza további életének szerencsésen meghatározó alakja.”
A könyv legnagyobb részét természetesen az 1970 elején Bukarestben induló Kriterion kiadó húsz évének története foglalja el, jobban mondva azok a többé vagy kevésbé fontos hétköznapi események, amelyek közvetve vagy közvetlenül az egész romániai magyar értelmiségi réteg életét meghatározták.
A Kriterion egyet jelentett Domokos Géza személyével, ő volt maga az intézmény, ő volt a karmester, a hadvezér, de talán – stílusosan – leginkább a generalissimus. Közben Kántor Lajos Kolozsváron „tartja a frontot” a Korunknál, a nyolcvanas évek közepe táján már mindketten a rendszer által nem kedvelt személyek listáján szerepelnek. De megpróbálnak nem tudomást venni az egyre elutasítóbb, egyre ellenségesebbé váló hangulatról, teszik a dolgukat – legjobb meggyőződésük szerint. Barátságuk megedződik, elmélyül az adott körülmények között, 1988 májusában például „illegálisan” megünneplik Domokos Géza 60. születésnapját, ami miatt Kántor Lajos egy rossz minőségű James Bond-paródiába is belecseppen.
S aztán megtörténik a várva várt változás – tulajdonképpen váratlanul. Az viszont magától értetődő lesz, hogy az új kezdetnek, az új esélynek, az RMDSZ-nek ugyanúgy Domokos álljon az élén, mint húsz évvel azelőtt a Kriterion adta esélynek. Kettejük munkája még jobban összefonódik, a Kolozsvár–Bukarest-tengely hajtja az új, nyíltan vállalt-vezetett kisebbségi politizálás motorját.
„Olvasom az Éveim, útjaim, arcaim felnőttkori fejezeteit, visszalapozok az Igevárra és az Esély három kötetére, és – a nekem fontos, kedves dedikációktól függetlenül – egyre inkább meggyőződöm arról, hogy saját éveim-útjaim-arcaim történetét megírhatnám Domokos Géza-tükörben.
Domokos Géza Ifjúmunkás-korszakától kezdve annyiszor hozott minket össze a nem véletlen (kiadók, szerkesztőségek, RMDSZ-elnökség – Bukarestben, Kolozsvárt, Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyt, Csíkszeredában, Aradon, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Brassóban), hogy erre a térképre felrajzolhatnám (pár év híján) egy fél évszázad erdélyi-romániai magyar értelmiségi küzdelmeit, reményeit és csalódásait (…) Minél több részlet tolul fel emlékezetemben, annál inkább erősödik véleményem: az Esély mellé oda kellene tenni a Kockázatot is” – írja Kántor Lajos a kötet hátsó borítóján is megjelentetett egyik nyílt levelében.
S hogy Domokos Géza mennyire érezte kockázatnak, kockázatosnak az életét és az egész tevékenységét? Talán egy Kántor Lajosnak küldött 1994. márciusi levelében választ kaphatunk rá: „Értsetek meg engem, és hagyjátok meg nekem az egyedül vívott harc örömét. Legyetek egy kis türelemmel. Hallom, hogy a NATO brüsszeli főhadiszállásának bejárata fölött ez olvasható: »Mosolyogjunk, a neheze hátravan.« Gondoljatok ti is erre, ha úgy érzitek, nem bírjátok. Bocsáss meg, ha döntésemmel fejtörést okoztam; tartok tőle, hogy nem először teszem. Mea maxima culpa.”
Molnár Judit |
Kántor Lajos: Domokos Géza kockázatai, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014
Krónika (Kolozsvár)2014. augusztus 18.
Hazatérő művész tárlata a Bánffy-palotában
Vajon a szigorú tekintetű, bolondozást sosem tűrő Kós Károly mit szólna ahhoz, ami az ő kitűnő portréjától jobbra, balra és szemben sorakozik a múzeum falain?
Megkockáztatom kijelenteni, hogy nem volna oka szemöldöke összevonására. Kádár Tibor ugyanis lélekben nem változott, inkább erősödött: festőnk, grafikusunk, még ha száz kilométerekben számolva távolabb is él ma, nem távolodott el a szülőföldjétől, egyre többet érez meg, egyre többet fog fel a lényegből, tér és idő összefüggéséből – hangsúlyozta Kántor Lajos irodalomtörténész szombaton délután a Művészeti Múzeumban, a Kolozsvárról elszármazott, Veszprémben élő Kádár Tibor egyéni tárlatának megnyitóján.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)2014. augusztus 18.
Egyházi közösségépítésről beszélgettek Kolozsváron
Nagyvárosi szórványok – kolozsvári helyzet címmel szervezett beszélgetést a Kolozsvári Magyar Napok alatt a Korunk és a Kolozsvár Társaság, az egyházi közösségépítés mikéntjeit megvitatandó.
Kántor Lajos elmondta, évekkel ezelőtt indítottak útjára egy ökumenikus jellegű rendezvénysorozatot, amelyben különböző felekezetű lelkészek beszélik meg a közös problémákat, amely egy idő után megszakadt, de szükség volna az újraindítására.
Jakab Gábor kolozsvári plébános a Korunk júniusi számának címe mentén - Szigetek, szórványok, zárványok - kifejtette, a sziget a Székelyföld, a szórvány a kolozsváriak, szatmáriak, váradiak, legújabban a marosvásárhelyiek is, a zárvány Csángóföld. Mint 1968 óta Kolozsváron szolgáló pap, megélte a magyarság drámai fogyását. 1968-ban a Kerekdombon, a legkisebb katolikus közösségben 1200 hívő volt, ma háromszázat számlálnak.
"Nagyrészüket kikísértem a Házsongárdba s a többi temetőbe, a másik részük elvándorolt, a harmadik faktor, hogy nincs gyermekvállalási kedv. Augusztus 18-a van, Kerekdombon ebben az esztendőben egyetlen gyerek született nálunk" - fogalmazott, hozzátéve: jövőnk biológiai kérdés.
Kifejtette, Dél-Erdélyt száz éve elfelejtettük, holott biztosan él ott pár tízezer magyar, akit nem kellene "visszatanítani" magyarul beszélni. A szórvány beolvadását nem lehet megállítani, legfennebb lelassítani, ehhez pedig példákat mondott Jakab: minden szombaton köszöntik az adott hónapban születetteket, így alkalom van a találkozásra, ugyanakkor évi három bált szerveznek, a templomi eseményeken túl. A plébános elmondta, a következő Magyar Napokon is létre kell jönnie egy egyházak közti találkozónak.
Vetési László református szórványlelkész a Korunkban megjelent tanulmányáról elmondta, hihetetlen párhuzamosságban élnek egymás mellett a kolozsvári felekezetek, ezt a korábban említett lelkészi találkozók is mutatták, hiszen sokáig nem jutott eszükbe, hogy megszervezzék azokat.
Elmesélte, egy éve az István, a király koncerten a magyarul nem beszélő román férj felajánlotta magyar feleségének, hogy eljön a beteg édesanyja mellett levő nő helyett. A férj felhívta feleségét, aki így végighallgathatta a koncertet. "Ha ilyen emberek is vannak a román közösségben, akkor nincs is akkora baj" - szögezte le Vetési.
Kustán Magyari Attila, maszol.ro2014. augusztus 21.
Kolozsvár számos arca megismerhető a magyar napokon
A munkák művészi minősége önmagáért beszél – méltatta Kántor Lajos irodalomtörténész László Miklós és Miklóssy Gyula Kolozsvári képek című fotókiállítását a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, a Kolozsvári Magyar Napok keretében kedden megtartott tárlatmegnyitón.
A kincses várost bemutató fényképeket korábban a németországi Stuttgartban és Sopronban is kiállították. Utóbbi helyszínen idén tavasszal a soproni Nyugat-Magyarországi Egyetem Közgazdasági Kara Kárpát-medencei programjának keretében a Kolozsvári Művészeti Napokon rendezték meg a tárlatot.
Fábián Attila a magyarországi felsőoktatási intézmény dékánja a kolozsvári tárlatmegnyitón elmondta: a 2010-ben az egyetemisták számára elindított programjuk célja, hogy hallgatóik megismerjék a Kárpát-medencei kultúrát. Hozzáfűzte: ha egy helyismerettel nem rendelkező látogató nézi a fényképeket, aligha tudná megmondani, hogy a felvételek Kolozsváron vagy Sopronban készültek-e, ugyanis mindkét várost ugyanazok az építészeti stílusok jellemzik: a gótika és a szecesszió.
Fábián szerint sokszínű élményt nyújtó „kirándulásokat szerveztek” a Vajdaságba, Kárpátaljára, Burgenlandba, a Székelyföldre. „Külön öröm volt, hogy Kolozsvárt másképp mutathattuk be” – utalt tavaszi rendvéznysorozatukra a dékán. Mint részletezte, a kolozsvári ifjúság is bemutatkozhatott: a Váróterem Projekt alternatív színház Mit csináltál három évig? című előadásánál multikulturálisabb, a fiatalokat jobban érdeklő produkciót nehéz elképzelni a szakember szerint.
Karolina terei
A kiállítás-megnyitón levetítettek egy 16 perces videofelvételt, amelynek első része a tárlat stuttgarti bemutatóján készült, míg a második részben Sopront bemutató fényképek pörögtek a vetítővásznon. A videóból megtudhattuk: az a közös Stuttgartban és Kolozsvárban, hogy minkét városban teret neveztek el Sarolta Auguszta Karolina bajor királyi hercegnőről: Stuttgartban a Charlottenplatz, Kolozsáron a Karolina-tér (ma Múzeum-tér). A németországi városban egyébként a Barabás Miklós Céhnek és a Korunk Galériának is volt egy-egy kiállítása.
A magyar Hollywood
Szintén kedden szerveztek városnéző sétát Mozizás Kolozsváron, feketén-fehéren címmel a magyar napok keretében. A Gál Zsófia és Imecs-Magdó Eszter vezette sétán az egykori fontos filmes helyszíneket keresték fel az érdeklődők, így megismerték Kolozsvárt, a magyar Hollywoodot, ahogyan a várost filmgyártás kezdetén emlegették.
Elhangzott: a korabeli vetítések a mozivásznon alig látszó képek miatt nem lopták be magukat a kolozsváriak szívébe. A mozi-sátrak mellé fokozatosan felzárkóztak a vendéglátósok is, akik a vendégeket élő előadások helyett vetítésekkel kezdték el szórakoztatni. Híres vándormozisok fordultak meg a Széchenyi-téren, akik filmszínházakat alapítottak, egyre többet – ezeket a helyszíneket is felkeresték a sétán résztvevők.
A kolozsvári mozitörténelem egyik legkiemelkedőbb alakja Janovics Jenő volt. Munkásságának ismertetésekor a Fellegvár közelében járva a vezetők felelevenítették az elhíresült tragikus történet, mely egyik filmjének forgatásakor történt a Szamoson.
A film egyik mellékszereplője, Imre Erzsi nem a rendezői utasításoknak megfelelő oldalon ugrott a vízbe egy csónakból, így a Szamos egyik örvénye elsodorta, és meghalt. Egyesek szerint szerelmi bánatában lett öngyilkos, sírja a Házsongárdi temetőben található. A színház és a mozi kezdetleges ellentéte Kolozsváron is hangsúlyos volt. A színházi előadásokat nem lehet holmi mozgóképre lecserélni – vélekedtek sokan. A séta vezetői korabeli képeslapokkal, egykori újságcikkek felolvasásával színesítették a programot.
Krónika (Kolozsvár)2014. augusztus 22.
Kenyéren és vízen
A romániai magyar média száz plusz tíz évét idézték fel – vetítették előre Kántor Lajos meghívottai a Kolozsvár Társaság által szervezett vitán szerdán délután.
Győrffy Gábor egyetemi adjunktus (BBTE Politika és Kommunikációtudomány Kar), Stanik István, a közszolgálati rádió munkatársa, Cseke Péter Tamás, a maszol.ro internetes portál szerkesztője, Tibori Szabó Zoltán újságíró, a Minerva Alapítvány elnöke többek közt a két világháború közti hírlapírás időszakáról, a válságos helyzetben levő nyomtatott sajtó iránt megfogalmazott elvárásokról, átalakulásának, korszerűsödésének szükségességéről, lehetőségeiről, az újságíró képzés gondjairól beszélgettek.
Sz. K., Szabadság (Kolozsvár)