udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
7111
találat
lapozás: 1-30 ... 6991-7020 | 7021-7050 | 7051-7080 ... 7111-7111
Névmutató:
Markó Béla
2017. január 7.
Öntudatot erősítő kötetek
Több székely család könyvespolcán látnák szívesen a kezdeményezők a Székely Könyvtár sorozat eddig megjelent köteteit. A szerkesztők az évek során rájöttek ugyan arra, hogy nem lehet „kicsi kanállal lenyomni az olvasók torkán” a sorozatot, ám továbbra is azt vallják, hogy ezek a könyvek, amellett, hogy a székely-magyar öntudat megerősödését segítik elő, egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak.
Nemcsak az a közös ezeket a szerzőket illetően, hogy ugyanazon földrajzi területről származnak, hanem leginkább a világlátásuk köti össze őket – fogalmazott Lövétei Lázár László, a Hargita Kiadóhivatal igazgatója, amikor a fele útjához érkezett Székely Könyvtár sorozatról beszélgettünk.
2012-ben adták ki a Székely Könyvtár sorozat legelső kötetét, amelyben székely népballadákat gyűjtöttek egybe. A Hargita Kiadóhivatal és Hargita Megye Tanácsa közös könyvkiadási projektje részeként évente tíz kötet kiadását tervezték, ötdarabos minisorozatokban. A Székely Könyvtár sorozatba olyan szerzők írásait válogatják be, amelyek nemcsak székely-magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak – tűzték ki célul már a kezdetekkor a kezdeményezők. A legutóbb megjelent, ötvenedik kötetben Markó Béla verseiből kínálnak válogatást. A félidejéhez érkezett sorozat része ugyanakkor az 50+ számozású, Siklódy Ferenc Könyvjegyek I. című kötete, amely a művésznek a sorozat előfizetői számára készített könyvjegyeit tartalmazza. Az ex librisek mellett pedig a sorozat szerkesztői osztják meg gondolataikat az adott kötetről, amelyeket végigolvasva egyfajta erdélyi irodalomtörténet bontakozik ki.
Évente tíz kötet
„A Hargita Kiadónak korábban már volt egy mini könyvsorozata, a Bibliotheca Moldaviensis, amely a moldvai magyarokkal kapcsolatos alapműveket gyűjtötte össze. Abból évente egy vagy két kötet jelent meg, összesen mintegy tíz darab. Abban az időben jelentek meg a Góbé és a Székely termékek, és akkor Ferenczes István, a kiadó korábbi igazgatója azt mondta, hogy ha van ilyen, hogy székely termék, akkor van székely szellemi termék is, és érdemes lenne a székely-magyar írott kultúra alapműveit is összegyűjteni egy könyvsorozatba. Aztán a megyei tanács segítségével támogatókat kerestünk, és elkezdődött a sorozat könyveinek a kiadása. Fontos, hogy egy grafikailag, tipográfiailag nagyon szép, kézhez álló, zsebben elférő, olvasható és rendkívül elegáns sorozatról van szó” – elevenítette fel a kezdeteket Lövétei Lázár László. Mint mondta, a koncepció az volt, hogy évente tíz kötet jelenik meg, öt pünkösdre, öt pedig a marosvásárhelyi könyvvásárra, amit rendszerint év végén rendeznek. Már a kezdetekkor fontosnak tartották, hogy ezekben az ötös minisorozatokban legyen régi, tizennyolc, tizenkilencedik századi irodalom is, illetve legyen huszadik századi és kortárs szerzőktől is kötet.
Ugyanakkor szempont az is, hogy próbálják lefedni az egész Székelyföldet, hogy ne csak csíki vagy udvarhelyszéki, hanem marosszéki, háromszéki és aranyosszéki szerzők művei is helyet kapjanak a sorozatban, azaz a székely-magyar írott kultúra egészét próbálják felmutatni. A műveket egy hattagú szerkesztőbizottság válogatja: Fekete Vince - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Ferenczes István - József Attila-díjas költő, író, György Attila - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Lövétei Lázár László - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Mirk Szidónia-Kata - szerkesztő, a néprajztudományok doktora, Molnár Vilmos - Márai Sándor-díjas író, szerkesztő. A sorozat egységes grafikai arculata Léstyán Csaba grafikus munkáját dicséri.
Egy helyen az alapművek
A kiadóhivatal igazgatója elmondta, bizonyos kötetekből – például a Kányádi Sándor- és a Márton Áron-kötetet – újra ki kellett adják, akkora volt az érdeklődés irántuk. De magának a sorozatnak több megrendelője is lehetne, ahhoz képest, hogy milyen fontos alapműveket tartalmaz. Ugyanakkor árban is hozzáférhető – 35 lej egy kötet, Székelyföld előfizetőknek 25. „Közel ezer előfizetője van a Székelyföld folyóiratnak, mi nagyon számítottunk ezekre az előfizetőkre. Azt hittük, hogy ha a folyóirat kell az olvasóknak, akkor erre a könyvsorozatra is előfizetnek. Nem így történt. A két lista érdekes módon nem fedi egymást. Vannak azonos nevek is, de nem sok. Valószínű, hogy velünk is baj van marketingszempontból, de az tény, hogy az eddig kipróbált módszerek nem nagyon váltak be. Volt már rádióreklám, plakát, szórólap, Facebook, mindenféle, de egyszerűen az van, hogy ha valami kell az olvasónak, akkor azt megveszi, ha meg nem kell, akkor nem fogja megvenni. Nem lehet kicsi kanállal lenyomni a torkán. Ha végiglapozzuk az eddig megjelent köteteket, akkor a balladáktól Mikes Kelemenig, Tamási Árontól Bözödi Györgyig lehetne sorolni a szerzőket-műveket, de megtalálhatók a sorozatban Kányádi Sándor, Apor Péter, Benedek Elek, Zsögödi Nagy Imre, Balázs Ferenc, Szabó Gyula, Márton Áron, Cserei Mihály, Tompa László kötetei is, csupa olyan mű, ami tényleg fontos, és ha valaki ezeket elolvassa, akkor jobban megismeri saját magát is, és azt, hogy egyáltalán ki is ez a népcsoport, amiből ő származik. A szakma részéről bizonyos távolságtartás is érzékelhető: van, aki nagyon szereti a sorozatot, és van aki megkérdezi, hogy mi az, hogy már megint a székely? Úgy látszik, egy lónak tényleg két oldala van, egyik is átesik rajta, a másik is. Van, aki a székelyre még mindig úgy tekint, mint valami romantikus csodabogárra, a másik meg egyszerűen, ha hallja ezt a szót, akkor kirázza a hideg. Mi természetesen a nyeregben érezzük magunkat, próbálunk középen maradni ennek kapcsán. Szerintünk egy roppant fontos vállalkozásról van szó, hogy egy helyen olvashatók lesznek ezek az alapművek.”
Mitől székely?
Lövétei Lázár László rámutatott, hogy a szerzők származásán túl, ami leginkább közös bennük, az a világlátás, ami nagyjából azt jelenti, hogy van egy olyan közös pont, ahonnan a szerzők körbenéznek a világba. „Ott van például Bözödi Györgynek a harmincas évek végén írt Székely bánja című kötete. Azt is lehet mondani, hogy ebben nagyon sötéten látja a székelység jelenét és jövőjét. Talán ő a legkritikusabb a székelységgel kapcsolatban, és mégis érződik, süt belőle az aggódás a saját népe sorsa iránt: mi lesz velünk, mit kéne módosítani, miben kéne nekünk változni ahhoz, hogy ne a kihalás felé tántorogjunk. Tehát, még akkor is, amikor szidja a saját népét, hogy ez sem jó, az sem jó, érezni benne, hogy itt nekünk igenis valami dolgunk van, nekünk itt kéne valamit csinálni, kezdeni valamit saját magunkkal. És ott van még a nyelvhez való viszony is. Nekem van egy határozott meggyőződésem, hogy a székely irodalomban a nyelv nem feltétlenül a kommunikáció eszköze, hanem valami egészen más. Ha például Tamásit vesszük alapul, akkor az Ábel-trilógiában bizonyos kérdésekre Ábel válaszolhatna egyszerű igennel vagy nemmel is. De nem így válaszol, hanem cifrázza is a nyelvet, három oldal kell, amíg kiderül, hogy mi a válasza. Ha jól emlékszem, Láng Gusztáv ezt a fajta írásmódot nevezte feleselő novellának. Tehát a nyelv itt nemcsak arra való, hogy beszélgessünk, hanem valami egészen másra. Többek közt ezek vagyunk mi.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro2017. január 13.
Sajtó, szabadság és az RMDSZ identitászavara
Az elmúlt néhány év alatt immár sokadszor meghalt a magyar sajtószabadság. Az újabb sajnálatos haláleset előidézője egyesek szerint az RMDSZ, jobban mondva az RMDSZ által működtetett Progress Alapítvány, amely anyagi indokokra hivatkozva bezárta – illetve saját megfogalmazása szerint csupán határozatlan időre felfüggesztette – az Erdélyi Riport hírportált, illetve felmondta az RMDSZ-média zászlóshajójának számító Maszol.ro portál néhány publicistájának a szerződését.
Az érintettek és a velük szimpatizáló kívülállók egy része gyakorlatilag már reflexszerűen a magyar kormány kezét látja az ügy mögött, amely szerintük azzal fizetteti meg az RMDSZ-nek a kampány során nyújtott támogatást, hogy kikövetelte a vele szemben kritikus erdélyi sajtóorgánumok és újságírók parkolópályára helyezését.
Erdélyi sajtóorgánum munkatársaiként természetesen szolidarizálunk az állás nélkül maradt kollégákkal, és sajnálatosnak tartjuk, hogy újabb magyar nyelvű médium szűnt meg. Ugyanakkor a váltások mögött nem annyira (vagy nemcsak) a politikai megfontolások, hanem az RMDSZ identitásproblémái állhatnak.
Tény, hogy mindkét sajtóorgánum elsősorban a balliberális áramlathoz tartozó véleményeknek adott hangot. Mindemellett attól függetlenül, hogy néha sarkos-karcos, ideológiailag vezérelt, zsigeri vélemények láttak benne napvilágot, az Erdélyi Riport minőségi tartalmakat állított elő – talán túlságosan is minőségieket. Annyira szűk réteghez szólt, hogy az jóformán alig mérhető – a legjobb időszakban elért, napi 400 fölötti nézettség még közepes látogatottságnak is nehezen nevezhető. Vagyis az anyagi érvek a működtető tulajdonos részéről megállnak a lábukon – az már kevésbé, hogy a bezárás tényét nem jóval korábban, hanem csupán napokkal annak hatálybalépését megelőzően, karácsony előtt néhány nappal tudatták az érintettekkel. Ez nem csupán embertelen, de cinikus is – nagyon olyan szaga van, hogy még egy utolsót akartak rúgni a portálba, amely csak a pénzt vitte, de hasznot igazából nem hozott, viszont annál önjáróbb volt.
A Maszol.ro-nál a bezárás veszélye nem fenyegetett, mivel az „önjárásé" sem állt fenn, és a nézettségre sem lehet panasz. Az átfazonírozás azonban a jelek szerint a működtetők számára annál fontosabb volt. A Vélemény rovatban megjelent publicisztikák jó részének legfőbb jellemzője a masszív ideológiavezéreltség, illetve a zsigeri jobboldal-ellenesség volt. A szerzők egy része általában előbb lőtt, aztán kérdezett, véleményük kialakításában pedig rendszerint a tények játszották a legkisebb szerepet. Mindegy, mit tett a magyar kormány, az csak rossz lehetett.
Az RMDSZ számára ez hosszú évekig megfelelt, hiszen közben kritikátlanul ajnározták a szövetséget, amely a még a Markó-érában kialakult status quo szerint szemben állt a jelenlegi magyar kormánypártokkal, és inkább a balliberális oldalhoz húzott. Ez érződött a médiájában is. Ugyanakkor ez szöges ellentétben állt azzal, hogy az RMDSZ hivatalosan a jobbközéphez sorolta magát – olyannyira, hogy a konzervatív pártokat tömörítő pártcsalád, az Európai Néppárt tagjává vált.
Annak kiderítése, hogy ez azért alakult így, mert a Fidesz eleve hűvösen viszonyult az RMDSZ-hez, vagy azért, mert Markó Béla személyesen is inkább a baloldalhoz vonzódott, meghaladná ezen írás kereteit – mindenesetre beszédes lehet a tény, hogy az RMDSZ éléről visszalépett Markó továbbra is a magyar balliberális oldal legismertebb médiumaiban közli gyakran sértett hangvételű írásait.Markó távozása után az RMDSZ identitászavara – az, hogy hivatalosan jobbközép párt, ám a médiájában szinte kizárólag balliberális és szélső-balliberális hangvétel uralkodott – miatti feszültség egyre nyilvánvalóbbá vált. A fiatalabb helyi vezetők egy része egyre többször nyíltan kiállt a magyar kormánypártok mellett, és tény, hogy a szövetség választóinak elsöprő többsége is inkább a jobboldal felé húz.
A mostani döntések annak a folyamatnak az újabb lépéseiként is értelmezhetők, amelyet az RMDSZ „markótlanításának" nevezhetünk – vagyis „szakítanak" a nem is annyira a magyar kormány, mint inkább a választópolgárok többségének elvárásai miatt egyre inkább tehernek minősülő balliberális értelmiségi holdudvarral, vagy legalábbis annak egy részével. (És azért az is szempont, hogy a kritikátlan, gyakran az 1989 előtti nyelvezetet idéző ajnározás egy idő után már az ajnározottnak is kényelmetlen). Könnyen megtörténhet, hogy ehhez a végső lökést a Fidesz és az RMDSZ egymásra találása adta meg, ugyanakkor az ideológiai is-is állapot hosszú távon nehezen tartható. Kérdés persze, hogy milyen irányultságúak lesznek az új szerzők – már ha lesznek.
Most az érintettek, illetve elvbarátaik szidják a rendszert, amely lehetővé teszi, hogy az RMDSZ a román állam által a magyar kisebbség kulturális identitásának fenntartása céljából kiutalt összegekből fenntartott sajtóorgánumokban tulajdonosként a saját kénye-kedve szerint járjon el. Csak hát az a helyzet, hogy a rendszert ily módon működtető, a magyar közösségnek járó pénzek kizárólagos kezelésének jogával az RMDSZ-t felruházó jogszabályok kidolgozásában az az RMDSZ is vaskosan benne van, amely mellett eddig teljes mellszélességgel kiálltak, és – tisztelet a kivételnek – elmozdításukig, mindaddig, amíg a közpénzekből fenntartott RMDSZ-média bérlistáján ők maguk is szerepeltek, semmilyen problémát nem láttak benne. Akkor élt és virult a sajtószabadság. Az csak most halt meg, hogy az RMDSZ már nem tart igényt értékes munkájukra.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)2017. január 20.
Markótalanítás
A parlamenti választásokat, úgy tűnik, némi átrendeződés követte/követi az RMDSZ-ben. Több mint szimbolikus fejlemény az, hogy – ha megengednek egy költői képet – négy lovasának kíséretében Markó Béla végre kilovagolt a füstölgő romok közül. Őt követően lemondott a magyar baloldallal jó viszonyt ápoló ügyvezető elnök, majd kisebb vihar kavarta fel a pártsajtó tápanyagban gazdag iszapját is: egy baloldali hetilap megszűnt, egy hírportálnál pedig elbocsátások történtek.
El is indultak a találgatások, hogy milyen oksági összefüggések kötik az eseményeket egymáshoz. A legnyilvánvalóbbnak tűnő magyarázat szerint – felmelegítve egy többéves szóviccet – „markótalanítás” szemtanúi vagyunk. Vagyis hogy a korábbi szövetségi elnök és bizalmi körének nyugdíjazásával végre elérte az észlelhetőség szintjét, és kibontakozhat a már 6 éve regnáló elnök politikai akarata. Ez jó eséllyel nem merül ki majd néhány személycserében, ezt jelzi a nyilvánosság, a hivatalos narratíva várható áthangolása is.
A „markótalanítás” legfontosabb stratégiai kérdése az anyaországgal való viszony újraépítése. Ez a folyamat már az önkormányzati választások tájékán beindult, az RMDSZ elnöke – talán megirigyelve vagy megelégelve a helyi szervezetek élvezte Fidesz-támogatás előnyeit – többször is találkozót kezdeményezett Orbán Viktorral, majd mérvadó gesztussal kiállt a Fidesz külpolitikai stratégiáját szolgáló népszavazási kampány mellett. Cserébe, a kölcsönösség jegyében a Fidesz vezető politikusai átkampányoltak az itteni választási hajrában. A szavazás eredményei – legalábbis a szövetség szemszögéből – igazolni látszanak a kölcsönös közreműködést.
A személyi ambíción túl, már hogy Orbán segítségével erősít itthoni pozícióján Kelemen, maga köré görbítve az erdélyi hatalmi teret, az is üdvözlendő lenne, ha a kölcsönös előnyök tudatában stratégiai együttműködéssé fejlődne a viszony Budapest és Kolozsvár között. E mellett egyaránt szólnak nemzetpolitikai és reálpolitikai érvek. Sőt, a hűvös budapesti-bukaresti kapcsolatok tükrében az RMDSZ felértékelődhet, és egy háromszereplős együttműködés akár nemzetközi jelentőségűvé is válhat. Ebből pedig, az esetleg ideológiai feszültségek dacára, a romániai magyar közösség is profitálhat.
Pozsony János Csaba
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. január 26.
Veszélyben a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum
Veszélybe került a több évtizedes múltra visszatekintő kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum - hívta fel a figyelmet az iskola tanári közössége.
"Az erdélyi magyar oktatás 1989 utáni történetében most történhet meg először, hogy létveszélybe kerüljön egy nagy múltú magyar elméleti líceum.2017 januárjában több magyar tisztségviselő részéről elhangzott az, hogy a 2017/2018-as tanévtől kezdődően meg kell majd szüntetni iskolánk egyetlen líceumi elméleti osztályát. Erre sor is került 2017 január 25-én. Ha a helyzet nem fog változni, akkor ez a tanfelügyelőségi döntés azt jelenti, hogy módosulni fog iskolánk jogi státusa, átalakul szaklíceummá, amelynek nem lehet majd (0)I-VIII osztályos tagozata sem. Mindez egyet jelent elméleti líceumunk felszámolásával. A Ceasușecu-diktatúra legsötétebb évei sem veszélyeztették iskolánk létét" - olvasható a közleményben.
A Kolozs megyei tanfelügyelőség szerdán döntött a beiskolázási tervekről.
Az előzmények része, hogy 2010-ben elvettek a Brassai Sámuel Líceumtól egy elméleti osztályt. 2011-ben költöznie kellett az iskolának az unitárius líceumból, ezzel elvesztette osztályainak egy részét, mivel az új épület nem tette lehetővé két párhuzamos I-VIII osztály működtetését. "2013-ban az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének egykori oktatási alelnöke, Péter Tünde át akarta alakítani elméleti líceumunkat szakiskolává. Ez az országos RMDSZ, Markó Béla szenátor úr és Kelemen Hunor szövetségi elnök úr határozott közbelépésének, segítségének köszönhetően nem valósulhatott meg. A 2013/2014-es tanévtől kezdődően akaratunk ellenére egy líceumi szakosztályt kaptunk, ezt kísérte egy jegyzőkönyvben is rögzített, aláírásokkal megerősített ígéret az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének akkori elnökétől, Máté Andrástól, valamint Horváth Anna alpolgármester asszonytól és Csoma Botond egykori városi tanácsostól, hogy a szakosztály indítása nem fogja negatívan befolyásolni az iskolánkban folyó elméleti oktatást. A megnyugtató ígéret ellenére a 2013/2014-es tanévtől kezdődően elvettek tőlünk egy újabb, második elméleti osztályt. Rá négy évre, most, 2017-ben a megmaradt utolsó, harmadik elméleti líceumi osztályunktól is megfosztottak, annak ellenére, hogy a nyolcadik osztályosaink közül húszan a megszüntetésre ítélt kilencedikes természettudományi osztályban szeretnék folytatni tanulmányaikat, amint az a megyei tanfelügyelőségre is benyújtott 243/2017 január 13-i szülői beadványból is kiderül" - írják.
A Brassai Sámuel Elméleti Líceummal szembeni "szándékos negatív diszkriminációnak" tartják, hogy 2010-2017 között a kolozsvári magyar iskolák közül egyetlenként folyamatosan csak az iskolától vesznek el elméleti líceumi osztályokat. Más kolozsvári magyar líceumok 2002 óta változatlan számú elméleti líceumi osztályokkal működhetnek - hívják fel a figyelmet.
Emlékeztetnek, hogy több beadványban is jelezték az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének a helyzetüket, mégsem történt semmi.
maszol.ro2017. január 30.
Porcsalmi Bálint az RMDSZ ügyvezető elnöke
A marosvásárhelyi Kultúrpalotában ülésezik az RMDSZ miniparlamentjének tartott Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT). Az ülés Kelemen Hunor szövetségi elnök politikai tájékoztatójával indult. A politikai vitát követően a testület ellenszavazat nélkül ügyvezető elnökké választotta Porcsalmi Bálint politológust. A funkció Kovács Péter január 4-ei lemondásával üresedett meg. Az eseményen sor került az Ezüstfenyő-díjak átadására, valamint az RMDSZ leköszönő parlamenti képviselőinek és szenátorainak kitüntetésére is.
Kelemen Hunor: Romániában meg kell erősíteni a jogállamiság kereteit biztosító intézményeket
Ha sérül a jogállamiság, elsősorban a nemzeti kisebbségek vannak kitéve a jogsértéseknek – hangzott el Kelemen Hunor politikai beszámolójában. Hangsúlyozta: az RMDSZ évek óta mondja, nincs rendben a romániai igazságszolgáltatás működése, és most egyre több olyan információ kerül nyilvánosságra, amely megerősíti, hogy az elmúlt években "kézi vezérlésű" igazságszolgáltatás működött Romániában.
Az RMDSZ elnöke bírálta a román kormányt, amiért sürgősségi rendelettel, a parlament megkerülésével akarja módosítani a romániai büntetőjogot, ugyanakkor úgy vélte, a parlamentnek jogában áll eldönteni, hogy indokolt-e közkegyelemben részesíteni börtönbe zárt embereket.
Kelemen Hunor emlékeztetett: az új büntető- és büntetőeljárási törvénykönyveket 2009-ben parlamenti vita nélkül fogadta el a törvényhozás, majd többször módosították sürgősségi kormányrendeletekkel. Az RMDSZ elnöke elmondta: a parlamenti vita megkerülése vezetett oda, hogy az alkotmánybíróság a törvénykönyvek több mint negyven cikkelyét találta alaptörvénybe ütközőnek, a parlamentnek pedig azóta sem volt bátorsága ezeket összhangba hozni az alkotmánnyal.
Fontosnak nevezte a nemzetbiztonsági törvények módosítását is, mert - mint mondta - azok elavultak, és lehetőséget teremtenek a rossz alkalmazásra, aminek eredményeként az ügyészség nemzetbiztonsági lehallgatásra alapozva indíthat büntetőjogi eljárást. Példaként Horváth Anna kolozsvári alpolgármester esetét említette.
Hangsúlyozta: az RMDSZ az új parlamenti ciklusban a kisebbségi jogok bővítésén akar dolgozni, de legalább ennyire fontos számára a jogállamiság megerősítése. Harmadik feladatként a perifériára és az állam segítségére szoruló emberek segítését jelölte meg.
Reményét fejezte ki, hogy az RMDSZ-nek a kormánykoalícióval kötött parlamenti együttműködési megállapodása eredményes lesz, és már a tavaszi parlamenti ülésszakban sikeresen tárgyalhatnak a kormánypártokkal a nemzeti kisebbségek jogainak bővítéséről.
Kelemen Hunor úgy vélte, a tavalyi önkormányzati és parlamenti választáson való sikeres szereplés igazolja, jó döntéseket hoztak az elmúlt években, ezek között említette a szövetség 2014-es ellenzékbe vonulását, a Magyar Polgári Párttal (MPP) való együttműködés kialakítását, valamint azt, hogy az RMDSZ-nek sikerült rendezni a magyarországi kormánypártokhoz fűződő viszonyát.
Porcsalmi Bálint: szolgálatra készen állok, a munkát vállalom és várom
"Egy olyan szerepet kell betöltenem, amire sosem vágytam, de mindig tiszta szívből tiszteltem, és olykor tartottam, féltem tőle. Ma azért állok az SZKT előtt – előttetek, hogy támogatásotokat kérjem – mindenek előtt a munkára, nem csupán a tisztségre. Nekem az a fontos, hogy maradhassak ügyvezető elnökként is az, aki vagyok: Bálint” − fogalmazott szombat délben a marosvásárhelyi SZKT-n Porcsalmi Bálint, akit Kelemen Hunor az RMDSZ új ügyvezető elnökének nevesített.
Az ügyvezető elnökjelölt az elmúlt években a világ számos részén politikusok munkáját segítette, kampányokat szervezett, szervezeteket épített, és mint mondja, tanácsadóként számára a legnagyobb luxus az volt, hogy őszinte lehetett, elmondhatta élesen, nem egyszer nyersen, amit gondol, amit szerinte tenni kell.
„Ma nem tanácsadóként állok itt, hanem politikai felelősséget vállalok. De az őszinte, egyenes magatartástól nem akarok megválni. És ha lehet ilyet kérni, akkor ezt várom el a Szövetség politikusaitól, helyi és megyei vezetőitől, központi és területi munkatársaitól is. Nyílt, egyenes beszédet. Számomra minden jó csapatmunka alapja ez. Hiszek abban, hogy csak így lehet eredményeket elérni.”− nyomatékosított.
Beszédében elhangzott, ugyanazt a célt tartja szem előtt, amiért évek óta dolgozik: hogy 2019-re a Szövetség legyen a legmodernebb politikai szervezet Romániában, de akár a térségben is. „Én ezt komolyan gondolom, és ezt csak együtt tudjuk megvalósítani. Számomra az innováció nem csupán jobb számítógépeket, vagy több FB- reklámot jelent. Én azt vallom, hogy a szervezet életében az innováció elsősorban a tartalomra és a munkamódszerekre vonatkozik. Több munkát, és minden esetben jól előkészített, alapos munkát szeretnék. Valós együttműködésre van szükségünk! Kevesebb gyűlésre, de jóval több egyeztetésre és párbeszédre. Egy olyan rendszerre, amely a megfelelő döntés-előkészítésre, a pontos végrehajtásra, a nyomon követésre és számonkérésre épül.” – hangsúlyozta az RMDSZ ügyvezető elnökjelöltje.
Az elkövetkező időszak terveit ismertetve Porcsalmi Bálint elmondta, csapatával, világos iránnyal, pontos feladatokkal, felelősökkel és határidőkkel összeállítják az ügyvezető elnökség munkatervét, ezt követően ellátogatnak minden megyei szervezethez, hogy közösen mérjék fel az igényeket, és összesítsék a feladatokat, napokon belül pedig megkezdik a májusi kongresszus előkészítését.
„Ma nem nekem kellene itt állnom. Egy más időben, más helyzetben, talán egy más, jobb világban ma Nagy Zsoltnak kellene itt állnia. De Zsolt nincs itt. Pontosan tegnap két éve annak, hogy őt börtönbe zárták, koholt vádak alapján, ártatlanul. Ő nekem azt mondta, hogy nyugodt szívvel vállaljam el a szövetségi elnök felkérését. Úgy fogalmazott, hogy magunk fajta emberek számára – akik munkát és nem tisztséget kérnek – ez a legszebb feladat az RMDSZ-ben.”− mondta Porcsalmi, aki beszédének végén kijelentette, szolgálatra készen áll, vállalja és várja a munkát, ehhez pedig az SZKT támogatását kéri.
29 személyt és egy intézményt tüntetett ki Ezüstfenyő-díjjal az RMDSZ
Az RMDSZ idén 15. alkalommal díjazza azok munkáját, akik jelentős szerepet vállaltak a közösségi javak és a szülőföld visszaszerzésében, valamint a szövetség programjának megvalósításában. Az Ezüstfenyő-díjat először 2002-ben adták át. Idén 29 személyt és egy intézményt díjaztak.
„Egy kisebbségi közösség fennmaradásának feltétele azoknak a személyeknek a létéhez köthető, akik az általuk kiválasztott területen tudásukat a közvetlen környezetükben élők, a helyi közösségek szolgálatába állítják. Akik hétköznapi hősökként arra a feladatra vállalkoznak, hogy kultúránk őrei, értékeink ápolói legyenek. Az elkobzott anyagi javak visszaszerzésétől szellemi örökségünk gazdagításán át önzetlenül harcolnak a magyar ügyért, a magyarok tiszteletének kivívásáért. Olyan példaképek, akik összekapcsolják a múltat a jövővel. Akik tudják, hogy 2017-ben közösségünk legnagyobb ellensége a közöny, a széthúzás, s akik arra figyelmeztetnek, hogy csakis a gyarapodás lehet járható út számunkra, de a jövő nemzedék, a fiatal generáció számára is. Létük nélkülözhetetlen, hiszen követendő példák, hősök hiányában mindaz, amit 27 év alatt kivívott a romániai magyar közösség, visszafordítható, egy tollvonással áthúzható. Elengedhetetlen tehát, hogy köszönettel illessük őket, hogy időről időre kimondjuk és feljegyezzük nevüket” – fogalmazott Kelemen Hunor szövetségi elnök a szombati ünnepélyes díjátadón.
Az RMDSZ megköszönte volt ügyvezető elnöke, parlamenti képviselői és szenátorai munkáját is.
„Díjazottaink közül sokan ott ültek már 1990-ben Románia Parlamentjében, de vannak olyanok is, akik csak egy mandátumot tudnak maguk mögött. Ezek az emberek megteremtették az erdélyi magyar érdekképviseletet, a legnehezebb körülmények között, időben is hitet tudtak adni közösségüknek abban, hogy van értelme az építkezésnek. Hitet adtak a legnehezebb időszakban is, akkor, amikor a társadalom nem tudta, milyen irányba szeretne haladni. Azt a munkát végezték, amelyet a legjobb tudása szerint egy magyar ember Bukarestben végezhet” – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
Díjban részesültek:
Kovács Péter leköszönő ügyvezető elnök, Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Klárik László Attila, Patak Csaba, Végh Sándor és Olosz Gergely leköszönő szenátorok. A kitüntetett leköszönő képviselők között Borbély László, Kelemen Atilla, Bónis István, Kerekes Károly, Kereskényi Gábor, Máté András Levente, Moldován József, Molnár Zsolt, Markó Attila és Antal István szerepel.
Szabadság (Kolozsvár)2017. február 1.
A Párt gondoskodik a kádereiről
Kevesebb mint egy hónappal az RMDSZ ügyvezető elnöki tisztségéről való lemondása után szerkesztőként alkalmazták a Kolozsvári Rádiónál Kovács Pétert – számolt be róla az erdélyi sajtó kisebbik, nem RMDSZ-es része.
A volt politikus kénytelen volt megerősíteni a Krónika értesülését, hozzátéve: január 31-i hatállyal áll a román közszolgálati rádió kolozsvári területi stúdiója magyar szerkesztőségének alkalmazásában.
Kovács előbb neheztelt az alkalmazása felőli érdeklődésért, majd kijelentette: semmilyen versenyvizsgán nem kellett részt venni, közalkalmazottként, mivel munkaviszonya meghatározott időtartamra szól. Közbeszéd tárgya, hogy a Kolozsvári Rádió nemrég megüresedett főszerkesztő-helyettesi tisztségére pályázik a volt RMDSZ-aktivista, ám erről nem volt hajlandó nyilatkozni. A törvény szerint azt az állást már versenyvizsga után tölthetnék be, de Romániában minden lehetséges. Tudni kell, hogy Kelemen Hunor RMDSZ-elnök – noha állatorvosnak tanult – pályafutását épp ennél a rádiónál kezdte, húsz évvel ezelőtt ült át a mikrofon egyik oldaláról a másikra. Posztját a rádiónál egészen a közelmúltig fenntartatta magának, könnyen lehet, hogy Kovácsot most az ő üres székébe ültette bele.
A Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége – amely jelenleg vezető nélkül működik sorozatos kádercserék nyomán – tavaly novemberben állt át az „egész napos” sugárzásra, azóta nemcsak létszámhiánnyal küszködnek, hanem az adásvétel lehetősége is drasztikusan lecsökkent: még a kincses város egyes részeiben sem fogható az adásuk. Most Kovács Péteren kívül még két embert vettek fel, nevük ismeretlen sajtóberkekben.
Az RMDSZ-ben 1999 óta politizáló Kovács Péter amúgy köztudottan „a marosvásárhelyiek” (Markó Béla és társai) embereként volt beépítve a kolozsvári ügyvezető elnökségbe, ahol most kádercsere történt. Helyére a hétvégén neveztette ki a Szövetségi Képviselők Tanácsával Kelemen Hunor a saját emberét, a kolozsvári háttéraktivistaként ismert Porcsalmi Bálintot. Az RMDSZ-politikában semmilyen változás nem várható, legföljebb némi hangnemváltás annak fényében, hogy Kovács beszólásai időnként a jobb érzésű RMDSZ-tagokat is felháborították.
Szintén a hétvégén robbant ki egy másik RMDSZ-körüli botrány: a párt korábbi és jelenlegi aktivistáinak kitüntetése mellett olyanokat is díjaztak az SZKT-ülésen, akiknek semmi közük a politikához és a pártmunkához. A gesztus egyértelműn édesgetésnek, lekenyerezésnek tűnik, bár az ominózus „Ezüstfenyő Díj” ázsiója elenyésző. A párt ugyanakkor a korrupció miatt lemondatott és elítélt Olosz Gergely volt háromszéki szenátort is kitüntette, a román parlamentben végzett „áldozatos munkájáért”…
itthon.ma2017. február 2.
A történelem kezdete
Diktatúrából jöttem én is, akárcsak egész nemzedékem. Nem is egyszerűen a kelet-európai kommunista rendszerek valamelyikéből, hanem a kivételesen kegyetlen Ceaușescu-féle román nacionálkommunizmusból.
Zsarnoki korban születtünk, így nőttünk föl, és így telt el fél életünk. Biztonságosan megszervezett, biztonságosan irányított államban, ahol nem a mi gondunk volt, hogy mi lesz holnap.
Aztán 1989 decemberében összeomlott ez a diktatúra, és bár azelőtt jónéhány évvel már a szó szoros értelmében fázott és éhezett az egész ország, a népfelkelés napjaiban nem húst, fűtést és melegvizet követeltek az utcára vonuló tömegek, hanem szabadságot. Ezt skandálták városomban, Marosvásárhelyen, ezt kiabálták Erdély-szerte és Románia-szerte: „szabadságot”. Biztonságnak bővében voltunk azelőtt, hiszen minden lépésünket figyelte valaki, még a hálószobában sem voltunk magunkban, de a szabadság mellett követelhettük volna például az igazságot is egy velejéig romlott és hazug rendszerben. Csakhogy tulajdonképpen mindvégig ismertük az igazságot, ám ezzel a tudással nem nagyon kezdhettünk semmit. Mit értünk azzal, hogy tudtuk, mert széltében-hosszában suttogták: valahol Moldvában éppen egy gyümölcsösbe látogatott a diktátor, és mivel az almafák egy része nem termett abban az évben, cérnával kötözték fel az ágakra a máshonnan hozott almát, mert a rövidlátó vendég úgysem veszi észre a csalást. Igaz volt-e mindez, fogalmam sincs, de mindenképpen igaz lehetett volna. Egyébként tényleg rövidlátó volt a pártfőtitkár, és hiú is, vagy talán nem akart túlságosan entellektüelnek látszani, ezért nem viselt soha szemüveget, beszéde felolvasásakor sem a pártkongresszusokon. Éppen ezért a fontosabb hivatalokat olyan írógépekkel látták el, amelyeken a betűk a szokásosnál jóval nagyobbak, majdnem egycentisek voltak, és ilyen írógéppel írtak minden olyan beadványt, amely esetleg a diktátor szeme elé kerülhetett. Nem legenda ez, mindannyian láttunk akkoriban ilyen iratokat. (Később olvastam valahol, hogy talán Hitlernek is ilyen megnagyobbított betűkkel gépelték a jelentéseket, hasonló okokból. Hiába, tele van népmesei szörnyűségekkel a huszadik század!) Meg aztán, ha nem is láttunk mindent, közszájon forgott a festékszóróval zöldebbre festett fű, amerre a magasrangú látogató elhaladt, valahol Háromszéken, vagy a sietősen, krumplistól, mindenestől lehengerelt és leaszfaltozott krumpliföld egy segesvári nagyüzem bejáratánál, netán a Felső-Marosmentén az egyik farmról a másikra teherautóval ide-oda hordozott tenyészmarhák, mivel egyik tehén olyan, mint a másik, hadd lássa a bőséget a Kárpátok Géniusza. Mint ahogy kollektív emlékezetünk máig megőrizte a diktátornak virágcsokrot átnyújtó kisfiúk és kislányok fogorvosi vizsgálatát, nehogy rossz leheletükkel megfertőzzék az ország első emberének és asszonyának rózsaszínű álmait. És nem feledhetjük a főúri vadászatokat sem, a hónapokkal azelőtt beetetett medvéket, az elaltatott és helikopterrel az egyik erdőből a másikba szállított szarvasokat. Nem folytatom.
Onnan jöttünk, ahol ez mind-mind megtörtént, és ennél sokkal több is. De hova megyünk? Eljutottunk-e, eljutunk-e valaha a szabadság országába, ami számunkra az ígéret földjét jelentette a diktatúra széthullásakor? 1989 végén, az euforikus decemberi napokban azt mondtam volna – mondtam is valójában, többször is –, hogy igen, célba érünk. Ma már keserűen nézem, hogy éppen olyan gyorsan múlt el ez az optimizmus, mint az 1992-ben villámsebesen elhíresült Francis Fukuyama-könyv (A történelem vége és az utolsó ember) igazsága. Miben is hittünk volna mi, egy zsarnoki kor megalázott, kiéheztetett, hallgatásra ítélt fiai, lányai, hogyha nem Francis Fukuyama azóta naivnak bizonyult jóslatában: „A történelem végén a liberális demokráciának már nincsenek komoly versenytársai. A múltban az emberek elutasították a liberális demokráciát, mert kevesebbre tartották a monarchiánál, az arisztokrácia uralmánál, a teokráciánál, fasizmusnál, kommunizmusnál, totalitarizmusnál vagy bármely egyéb ideológiánál, amelyben éppen hittek. Most azonban mintha általános egyetértés fogadná – az iszlám világon kívül – a liberális demokráciának azt az állítását, hogy rendszere a legészszerűbb kormányzati forma, vagyis az a fajta állam, amelyben a legteljesebben valósul meg az észszerű vágy és az észszerű elismerés” (Somogyi Pál László fordítása). Mi lehetett volna fontosabb érték számunkra egy már-már tökéletesen ellenőrzött rendszerből szabadulva, mint a szabadság és tolerancia? Ráadásul mi, erdélyi magyarok halmozottan hátrányos helyzetből léptünk ki a napvilágra: az általános elnyomáson innen és túl megtapasztaltuk a román kommunizmus sajátosságát, a nacionalizmust is, ahogy nyelvünket, kultúránkat fokozatosan kiszorították a nyilvános életből. Többet reméltünk, és meglehet, nagyobbat is csalódtunk emiatt. 2001. szeptember 11., az ikertornyok lerombolása után úgy tűnhetett, hogy a történelmi fejlődés Fukuyama által jósolt vége, vagyis a liberális demokrácia általános diadala azért nem következett be, azért kezdődött ismét elölről a történelem, mert a terrorveszély háttérbe szorította az egyéni szabadságjogokat, és mindenki számára a biztonság lett a prioritás. Micsoda drámai visszatérés ez oda, ahonnan elindultunk: a tökéletesen ellenőrzött társadalomba. És milyen keserves fintora a történelemnek, hogy időnként az az érzésem, a fiatalabb generációk valami különös exhibicionizmussal – Facebook-exhibicionizmusnak nevezném – még szinte vágynak is arra, hogy életük „nyitott könyv” legyen. Vagy stílszerűen: nyitott okostelefon. Azt mondhatnám, hogy a világháló, amely látszólag maga a megtestesült szabadság, egyenlőség, testvériség, és amely mindannyiunk nyilvánossághoz való jogának legékesebb példája, legyőzte azt az ideológiát, amely létrehozta: a liberális demokráciát, hiszen egyúttal ellenőrzésünk, ellenőrizhetőségünk legfőbb eszköze is ma már. Ilyen értelemben nem az Al-Kaida, nem az Isis, nem a terrorizmustól való indokolt rettegés, hanem mi magunk akadályoztuk meg, hogy bevégződjék a történelmi fejlődés, ha egyáltalán volt esély erre. Nem mérföldkő vagy törésvonal hát szeptember 11, hanem legfeljebb csak ürügy annak felerősítésére, ami már egy ideje azelőtt is működött újra: szabadságunk korlátozása, életünk folyamatos átvilágítása, vagyis mindaz, amit mi Romániában sommásan „szekus világnak” neveztünk hajdanában. Számomra már a kilencvenes évek elején nyilvánvalóvá kezdett válni, hogy van itt egy ellentmondás, egy rés az érvelésben, amelyet a Fukuyamát cáfoló Samuel P. Huntington (A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása) olyan messzehangzóan kihasznált. Ez az ellentmondás a hagyományosan nyelvek, kultúrák vagy akár fajok olvasztótégelyének tekintett Amerikai Egyesült Államokban csak mostanában kezd felszínre törni, legutóbb az elnökválasztáskor, de nálunk már rögtön 1989 után hangsúlyosan megjelent, bár akkor még azt hihettük – hittük is –, hogy ez csak a friss balkáni és kelet-közép-európai demokráciák gyermekbetegsége. Ha a liberális programok gazdasági fejezetétől eltekintünk – többek közt azért is, mert ez minket akkoriban, mi tagadás, nem nagyon érdekelt –, azt kell mondanom, hogy a kisebbségi sorsot megtapasztalt értelmiségi nem lehetne más, mint liberális. A minél teljesebb egyéni szabadság, a korlátlan véleménymondás, a magánélet sérthetetlensége, és persze a centrumában gyenge, önkormányzataiban erős állam mind-mind fontos célunk volt. Az viszont hamar gondolkodóba ejtett, hogy inkább elfogadják a liberális demokrácia hirdetői akár a – nem etnikai, hanem politikai kritériumok szerint szervezett – nemzetállamot is, mint az államon belüli kollektív jogokat a különböző nemzeti vagy regionális közösségek számára. Hányszor hallottam én azokban az években az érvet: várjunk türelemmel, mert az általános jogegyenlőség megteremtésével automatikusan megoldódnak a nemzeti identitáshoz kötődő nyelvi vagy oktatási problémák is. Jobb esetben azzal édesítették a keserű pirulát, hogy előbb alakítsuk ki a demokratikus feltételeket, egy mindenki számára egyforma jogrendet, és aztán később hozzátehetjük ehhez a sajátos jogokat is. Tulajdonképpen ezt a halogató érvet volt könnyebb visszaverni, mert ilyenkor mindig azt válaszoltuk, hogy nem lehet elképzelni egy általános demokráciát, ha azon belül egyik-másik csoportnak nincsenek egyenlő jogai. Ám azzal a szembenállással, hogy egyéni jogok versus kollektív identitás, azt hiszem, máig nem tudtunk mit kezdeni. Ez viszont már akkor sem volt csupán a mi romániai dilemmánk, hanem meggyőződésem szerint a magyarországi közélet is akkor, rögtön a rendszerváltás után szakadt szinte végzetesen ketté az úgynevezett nemzetpolitikai problémák mentén. Azóta is kétféle, egymással látszólag ellentétes demagógia határozza meg a magyar politikát, egyrészt jobboldalon a nemzeti elfogultságok folyamatos felszítása és az ehhez társuló gyűlöletkeltés, másrészt baloldalon a makacs bizalom abban, hogy egy jól működő demokrácia megoldja a szomszédos országokban is az ottani magyarok helyzetét, illetve hogy a határok nélküli, közös Európa mindannyiunk egyenlő otthona lehet akkor is, ha nem kalandozunk el a kollektív jogok aláaknázott területére. De tényleg aknamező-e az autonómia például? Tényleg összebékíthetetlen-e Fukuyama világhódító liberalizmusa Huntington civilizációk konfrontációját vizionáló térképével? És különben is nekünk, magyaroknak mit kellene választanunk? Marginális kérdés ez, mondhatná valaki. Pedig nem, éppenhogy ez a lényeg. Hiszen a mai Európa – ezt látom, erről merek igazán beszélni -, pontosabban az Európai Unió azért szorul korrekcióra, mert akár beismerjük, akár nem, kimondatlanul is egy olyan Európai Egyesült Államok létrehozását tűzte ki célul, amely szintén olvasztótégelyként egyneműsíti majd az európai nemzeteket, etnikumokat, régiókat. Liberális oldalon, úgy érzem, továbbra is makacsul ragaszkodnak egy ilyen elképzeléshez, jobboldalon meg a valóban létező működési zavarokat kihasználva, lassan-lassan kiöntenék a fürdővízzel együtt a gyermeket is. Való igaz, a huszadik század bebizonyította, hogy irtóznunk kell minden olyan kísérlettől, amely az állítólagos kollektív jogok – a nemzeti, etnikai vagy akár osztályszempontok – nevében lábbal tiporja az egyéni szabadságot. Volt fasizmus, volt kommunizmus, volt minden a múlt században, legyen már elég, mondhatnánk mi is. Annál is inkább, mert a kollektív identitás, a valamely közösséghez való tartozás könnyen felmentést jelent bárkinek az egyéni felelősség alól. Csakhogy valóban nem fér-e össze a liberális demokrácia eszméjével egy kollektivitás tagjának lenni? Ne tudnánk különbséget tenni a vérségi, származási, születési összetartozás önfelmentő ideológiája, a mindenkori genocídiumok alsóbb- és felsőbbrendűségi teóriái, és a szabadon vállalt – vagy akár választott – identitások között? Ma már nemcsak az az általánosan elfogadott, hogy elsősorban saját nyilatkozatunktól függ nemzeti hovatartozásunk, hanem elég sokan vannak, akik még nemükről, sőt bőrük színéről is maguk döntenek, akár műtéti beavatkozással is, ha szükséges. Állítólag ugyan mégsem plasztikai vagy másfajta beavatkozással lett az énekes Michael Jacksonból majdnem „fehér” ember, hanem egy súlyos bőrbetegség következtében, de egyébként arcberendezését ő is, mint sokan mások, szabad akaratából változtatta meg többször is. A történelem természetesen nem ért véget. De alapjában véve nem a demokrácia eszméje bukott meg azáltal, hogy kezdünk beletörődni: ellenőrizzenek minket, nézzenek bele a levesünkbe vagy a ruhásszekrényünkbe is, csak legyünk biztonságban. Csupán Fukuyama vallott kudarcot. Az az elképzelés, amelyről érzésem szerint az amerikaiak még mindig nem mondtak le, hogy egyfajta liberalizmus egyenruhájába – liberalizmus és egyenruha: minő ellentmondás – lehet bújtatni az egész világot. Persze hogy nem lehet. Valószínűleg még a biztonság és szabadság libikókáját sem lehet egyszer s mindenkorra megállítani, hol az egyik lesz felül, hol a másik. Egy olyan ország esetében, mint Magyarország, amelynek jelentős magyar közösségekkel kell számolnia a környező országokban, ebben a pillanatban két nemzetpolitikai tévút lehetséges. Az egyik a határok nélküli, eszméket, kulturális értékeket ide-oda áramoltató, polgárainak szabad közlekedését biztosító Európai Unió tagadása, a nemzetállami határok közé való bezárkózás tragikomédiája. A másik, a szörnyű történelmi előzményekre hivatkozva, a kollektív jogoktól való babonás félelem, annak az egyszerű igazságnak a meg nem értése, hogy lehetünk mindannyian szabadságunkhoz ragaszkodó, a másságot nem csak toleráló, de természetesnek tekintő egyének, miközben úgy tartozunk egy bizonyos közösséghez, hogy ennek a hovatartozásnak jogi kifejezést is akarunk adni. Tehát egyénként is, közösségként is szeretnénk egyenlők lenni más egyénekkel, illetve más közösségekkel. Mindaddig, amíg a nemzetpolitikát, vagyis a mi esetünkben a kárpát-medencei magyar közösségekkel kapcsolatos stratégia kidolgozását és alkalmazását egy magát liberálisként meghatározó értelmiség átengedi az úgynevezett (végül is ebben a térségben egyelőre minden csak „úgynevezett”) jobboldalnak, és nem próbálja saját programjába így vagy úgy beépíteni, számolnunk kell azzal, hogy – horribile dictu – éppen a nemzetállami elképzelések továbbélését támogatja akaratlanul. Azáltal is, hogy „növeli, ki elfödi a bajt”, hiszen kétségtelenül baj van mifelénk a magyar nemzet jövőképével, és a megoldáshoz ma is az kellene, ami tíz-húsz-száz esztendővel ezelőtt is kellett volna: az együttgondolkodás. Hogy miért is nő a baj, ha nem beszélünk róla? Romániai példával tudok élni. Ezelőtt két évvel erdélyi szász államelnököt választott magának az alkotmányában még mindig nemzetállamként meghatározott, félig balkáni, félig kelet-közép-európai ország. Nyilvánvalóan éppen azért választották meg, mert német, és másfajta magatartást reméltek tőle, mint egy román politikustól. Úgy tűnik, ennek viszont Nagyszeben egykori sikeres polgármestere, Klaus Johannis nincsen tudatában, mert szász származását nem tagadja le ugyan, de igyekszik megnyilatkozásaiban a román nemzetállami szemlélettel azonosulni, vagyis azzal, hogy aki román állampolgár, az román. Eddigi tevékenységének eredményeit és kudarcait nem sorolom (a mérleg nem igazán biztató), a lényeg az, hogy egy német államfő megválasztása akár liberális gondolkodásra is utalhat, tehát a legteljesebb toleranciára (ráadásul a Nemzeti Liberális Párt jelölte annak idején államfőnek), de közben ennek az égvilágon semmi hatása nem volt az országon belüli román-magyar viszonyra, amely inkább romlott, mint javult ebben az időszakban. Ki vádolhatná nemzeti türelmetlenséggel azt a román társadalmat, amely német politikust választ államelnöknek? Igen ám, csakhogy nem a romániai német közösség képviselőjeként, hanem vélt vagy valós egyéni képességeiért választották meg, azt a látszatot teremtve, hogy egyéni jogok tekintetében, legalábbis ami a megválaszthatóságot illeti, Romániában minden rendben van. Képtelenségnek tűnik, mégis igaz: a kollektív jogoktól rettegő, azokat integrálni képtelen liberális eszmeiség is hozzájárulhat a nemzetállam továbbéléséhez, ha másképpen nem, hát azáltal, hogy nem próbálja befolyásolni a nemzetről való gondolkodást. Holott a liberális értékekre nagy szükségünk lenne továbbra is, és bár nem hiszek a történelem végében, azt is jó lenne elkerülni, hogy tényleg elölről kezdődjék minden. Egyébként az esetleges félreértések eloszlatása végett: egyáltalán nem állunk jól az egyéni jogokkal sem Romániában, ismét időszerű itt is József Attila verse, a Levegőt!: „aktákba írják, miről álmodoztam”. Csak reménykedhetünk hát, hogy nem kell minden nemzedéknek azt sem saját bőrén megtapasztalnia, milyen a kizárólag „kollektív jogokon” (etnikum, osztály stb.) alapuló diktatúra, ahol zöldre festett fűben vagy leaszfaltozott krumpliföldön lépkedhet a zsarnok. Végtére is miért ne lehetne az egyén és a közösség szabadságjogait egyszerre érvényesíteni? És miért kell újra meg újra elfelejteni, hogy mindezeknek csakis együtt van értelmük?
Markó Béla
(a szöveg a Mozgó Világ 2017. januári számában jelent meg)
Transindex.ro2017. február 18.
Verstől a rajzig és fordítva
Vers és grafika párbeszéde tette különlegessé Eperjesi Noémi egyéni kiállításának megnyitóját a marosvásárhelyi Bernády Házban. Líra és rajz egybefonódása nem rendhagyó jelenség, a két műfaj gyakran egymásra talál. Közösen összetettebb, nagyobb a hatásuk, a könyvkiadók ennek tudatában szoktak felkérni képzőművészeket a közölt költemények illusztrálására, a kötetek vizuális gazdagítására. Gyakran maguk a festők, grafikusok fedeznek fel, kedvelnek meg egy költői világot, és felkérés nélkül, belső indíttatásra adják hozzá saját víziójukat. Az sokkal ritkább, hogy fordítva alakuljanak a dolgok, költőt ihlessenek versírásra képek. Főleg ha nem klasszikus nagyságok, befutott kortárs kiválóságok műveiről van szó. Itt most ez történt. A fiatal művésznő első vásárhelyi tárlatán két jeles költő, Markó Béla és Demény Péter kimondottan erre az alkalomra, a kiállított munkákhoz kapcsolódva írt és olvasott föl verseket. Ezzel nem csak a jelenlegi alkotásokat méltatták, azt is jelezték, bíznak abban, hogy a Vásárhelyre telepedett művészpedagógus későbbiekben befutandó pályája is sikeres lesz.
Hogy a férj, Demény Péter lírába öntötte művész társához fűződő érzéseit, reményeit, a lehető legtermészetesebb. Már két könyv is tanúsítja közös életük, alkotói együttműködésük ihlető erejét, szépségét. A Lélekkabátról ilyen értelemben szóltunk is a Múzsában eléggé részletesen. De az, hogy a képzőművészetek régi hódolója, Markó Béla, akit időről időre remekművek hoznak lázba, most úgy érezte, Eperjesi Noémi kiállítása is verses méltatásra érdemes, külön kitüntetés. Főleg a Lélekkabát grafikai lapjai váltották ki az elismerését, ezek a szecessziós bőséggel és versszerű képzettársításokkal telített fekete-fehér látomások, amelyek hiánytalanul ott láthatók a tárlaton. Ha elidőzünk e kisméretű, különös grafikák előtt, és szabadjára engedjük fantáziánkat, a művésznő lelki hullámzásait, örömeit, bánatait, kételyeit és bizonyosságait, vágyait és veszteségeit is észrevehetjük. És persze a játékos könnyedség sem kerüli el a figyelmünket, ami egyébként a tárlat egészére is jellemző. És jó adag irónia és groteszk is vegyül a rajzokba.
A színes képek viszont mesevilágba röpítenek. Történeteket is beleálmodhatunk az Eperjesi Noémi festette tájba, és ezek mindig jól végződnek. Hősei boldogok, vidámak, sugároznak az életörömtől. A munkákat uraló derűs, optimista tónusok is arra vallanak, hogy alkotójuk jó passzban van, jól érzi magát a saját bőrében. Tanárként is lendületes, lelkesedését a tanítványaira is képes áttestálni. És arra is jut energiáiból, hogy otthonuk falait „noémissá” dekorálja. Tájélményt nyilván az alkotótáborokban lehet töményen szerezni, kiélni. Régebb erre gyakrabban volt lehetősége, utóbb ritkultak ezek az alkalmak, de tavaly ősszel töretlen kedvvel rajzolt, festett a nagyenyedi nemzetközi művésztelepen. Egykori mentora, tanára, Szabó Vilmos, aki gyermek- és diákkora színhelyén, Zilahon irányította a vizuális művészetek terére, majd az egyetemi tanulmányait is nyomon követte, örülhetne, ha láthatná a mostani bemutatkozást. Ő Marosvásárhelyen végezte a művészeti középiskolát, egy évtizede, nem sokkal halála előtt éppen itt, a Bernády Házban volt nagy sikerű kiállítása. Biztos örömmel fedezné fel, hogy tanítványára milyen jótékony, termékenyítő hatással volt az új környezet, a szecesszió lépten-nyomon szembeötlő vásárhelyi jelenléte. Alkotásainak dús dekorativitása, motívumrendszerének indás, tulipános, art nouveau-s kiteljesedése is sejteti, Eperjesi Noémi gyorsan szervesül az itteni közösségbe.
Az internet, facebookos jelentkezései révén eddig is sokan bepillanthattak abba, amit csinál, ami mindennapjait meghatározza. A közösségi háló azonban bizonyos dolgokban megtévesztő is lehet. A tárlatlátogatók közül többen meglepődtek, arra számítottak, hogy méretesebb képekkel találkozhatnak a kiállításon. A művésznő olyanokat is festett olajjal, akrillal, pasztellkrétával. Azok egy későbbi tárlaton kerülhetnek majd közönség elé valamikor. De most ne azt kémleljük, mit hoz a jövő. Grafikái, amelyeken napi foglalatosságainak bármelyik jelentéktelen, prózai kelléke varázsos főszereplővé léphet elő, festményei, amelyek mórikáló, szép szemű cicákkal testesítenek meg emberi tulajdonságokat, mélyen a mában gyökereznek.
És még valamit illene hangsúlyozni: aki a macskákat szereti, rossz ember nem lehet. Na, azért!
N. M. K.
Népújság (Marosvásárhely)2017. február 20.
Beszélgetés Matekovits Mihály matematikatanárral
„Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos” (2.)
–A magyar líceum ügyébe mennyire tudtál beleszólni?
– Az iskolaügy megoldása mindig fő célunk volt. Az együtt élő két iskolában, a Csikyben meg a Henri Coandában többször kellett diplomáciai bölcsességgel megegyezést létre hozni. Közben ügyvéd barátunk, Nagy Sándor megtalálta a bentlakás telekkönyvi kivonatát. Kiderült, hogy azt elfelejtették államosítani, és megmaradt az egyház tulajdonában. Elmentünk a püspökségre, és megkaptuk az épület használati jogát 99 évre úgy, hogy 66 évig nem kell bérleti díjat fizetnünk. Másnap visszamentem a püspökségre, és biztonsági meggondolásból megkértem, hogy pontosítsanak: a használati jog a mindenkori magyar iskolát illesse meg!
–Hogy valósult meg a Csiky önállósulása?
– Egy éjszaka alatt dolgoztam ki az akciótervet. Öt iskola mozgatásával jött létre a dolog. Sârbu főtanfelügyelő tartotta a hátát. Mert jöttek a támadások, üvöltött a román sajtó, a nacionalisták, a Vatra Românească. Eleinte volt egy kis elszomorodás a Zárda hívei részéről, de a Csikyből is jöttek olyan hangok, amelyek nem örültek annak, hogy odaköltöznek a kicsik. Nagyon nagy összefogással folyt le a költözés. Felhívásunkra rengetegen jöttek segíteni.
–Milyen nagy dobásod volt még helyettes főtanfelügyelőként?
– A Szabadság-szobor kiszabadítása.
–Mesélnél erről?
– 1999-ben, amikor kihoztuk a várból az első részt, kint Molotov-koktélokkal vártak a „nagy-romániások”. De a rendőrség is felkészült. Megjelent vagy száz rohamrendőr, és a tüntetőket hátra szorították. Az autómentő kocsiban, amelyre daruval feltették a szobor első részét, elöl, a sofőr mellett ültem Csergő Ervin minorita plébánossal. Mi ketten voltunk Bukarestben is a Honvédelmi Minisztériumban a minorita rend részéről, hogy aláírjuk a dokumentumot a szobor átvételéről. Rendkívüli jóindulatot tapasztaltam a minisztérium részéről; örültek, hogy megszabadulnak egy gondtól.
–Mennyi ideig feküdt a szobor a minoriták udvarán?
– Négy és fél évig. A rács lakatjának kulcsa nálam volt. Minden nap megnéztem, hogy rendben van-e minden.
–Történt valami rendellenesség a szobor körül?
– Nem. Semmi… És 2004-ben felállították.
–Tudsz-e valami sztorit a felállítással kapcsolatban?
– Előző este 11-kor érkezett meg Răzvan Teodorescu, a román kormány képviseletében. Két kérése volt: először is az, hogy a köszöntéskor ne szólítsák miniszter úrnak, hanem akadémikus úrnak, másodszor pedig az, hogy az ünnepi beszéd első szava románul hangozzék el. Mindkettőt teljesítettük.
–Melyik volt az első elhangzott román szó?
– Arad… Ezt én agyaltam ki.
***
–Hogy kerültél a minisztériumba?
– Kötő József, tanügyi államtitkár győzött meg, miután egyeztetett Markó Bélával is, hogy menjek el versenyvizsgázni a tanügyminisztérium kisebbségi osztályának vezérigazgatói posztjára. Olyan ember kellett oda, aki jól tud románul és dolgozott már románokkal.
–Jól érezted magad Bukarestben?
– A munkát szerettem, a bukaresti hangulatot, életvitelt kevésbé.
–Hétvégeken hazajártál?
– Elég gyakran. Összeszámoltam: öt év alatt 150-szer tettem meg az Arad–Bukarest utat, oda-vissza. Ellátogattam az összes megyébe, ahol kisebbségi oktatás folyik. Sokat jártam a törököknél, az ukránoknál, a lengyeleknél, a horvátoknál. A Medgidiai Kemal Atatürk török líceum tiszteletbeli tanárának választott.
–A minisztériumból mentél nyugállományba?
– Igen. 2010 januárjában. Akkor volt kormányváltás is. Ecaterina Andronescu lett az új tanügyminiszter. Vele is megértettem magam, de a minisztériumban nagyon megváltozott a hangulat. Az államtitkárok hozzáállásán érződött, hogy az RMDSZ nincs kormányon.
–Mit csinálsz, amióta nyugdíjas vagy?
– Mindig van dolgom. Helyettesítettem a zimándújfalui általános iskolában, besegítettem Temesváron a Gerhardinum Líceumban. Három unokám van: egy ikerpár Kolozsváron és egy leányka itt, Aradon. Kolozsvári vejem nagyon sokat jár külföldre, leányom dolgozik, sokszor oda kell mennem, hogy vigyázzak az unokákra. Aradi unokám matek házi feladatát naponta leellenőrzöm, ha itthon vagyok.
–Elégedett vagy?
– Kijelenthetem, hogy globálisan összefoglalva – családilag, szakmailag és társadalmilag – elégedett ember vagyok.
–Jól érzed magad a bőrödben?
– Úgy érzem, hogy a 70 év megelégedettséggel tölt el. Ezért most fokozatosan kivonulok a közéletből. Ennyi idő után ne legyen az ember döntéshozói pozícióban. Segítek, ha hívnak. Az RMPSZ megyei vezetését is átadtam.
***
–Mondjál, kérlek, néhány szót családodról!
– Feleségem, Marika nyugalmazott pedagógus, aki fiatalon, ismert európai asztaliteniszezőként került Aradra. Szerencsésnek tartom párosunkat. Sokat dolgoztunk együtt iskolaügyekben, kulturális téren is. Most ő is helyettesít Zimándon. Leányom, Hajnalka Kolozsváron egy osztrák cégnél dolgozik vezetői beosztásban. Jó cég, jó fizetés. Vejem egyetemi tanár. Sokat jár külföldre előadásokat tartani. Iker unokáim, Ákos és Barnabás Waldorf iskolába járnak. Német stílusú magyar iskola, nevelésük alapja a családközpontúság.
–Alpár itt Aradon sikeres üzletember. Jól tudom?
– Közgazdász feleségével, Lilivel együtt rendezvényszervező cégük van. Alpár a gyakorlati kivitelező. Leányunokám, Viktória ötödikes.
–Szakmai elégedettségedet mivel indokolod?
– Összesen 10 példatárnak társszerzője vagyok. Ezenkívül több könyvnek vagyok a szerkesztője vagy társszerzője.
–A Tóth Árpád Irodalmi Körben is szoktál felolvasni.
– Minden évben egyszer tartok egy közérdekű előadást. Jövő tavasszal, például, „Arad megyei magyar iskolák névadói” a téma.
–Milyen tervek vannak még a tarsolyodban?
– Tervezem, hogy írok egy nagyobb tanulmányt 50 év Arad megyei magyar iskoláiban lejegyzett tanügyi inspekciók felhasználásával. Az anyagot már összegyűjtöttem. Szeretnék egy emlékező könyvet készíteni egykori matematikatanáromról, Kovács Miska bácsiról. Foglalkozom az aradi minoriták történetével is.
–Azt állítod, hogy társadalmilag is elégedett vagy.
– Miniszter nem akartam lenni, de büszke vagyok, hogy a minisztériumban vezérigazgató voltam.
–Különlegesebb kitüntetéseid, elismeréseid vannak-e?
– Amikor nyugdíjba mentem, Sólyom Lászlótól, a Magyar Köztársaság elnökétől megkaptam a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét, 2000-ben Csergő Ervinnel és Dávid Ibolyával közösen a csíkszeredai Julianus Alapítvány díját kaptuk, a szoborért. Az EMKE adja ki minden évben a Kún Kocsárd Díjat olyan személynek, aki a helyi kulturális életben nyüzsög-mozog. Avval is megjutalmaztak. Ezenkívül több kisebb díjjal is kitüntettek.
***
–Csevegésünk vége felé megkérlek, szólj pár szót a Magyar Bálokról, amelyeket köztudottan, hosszú évekig a Matekovits házaspár szervezte.
– Az elsőt 1973-ban a TEBA gyár kantinjában. Rendkívül sikeres volt. Következő évben meg kellett számoznunk az ülőhelyeket. Iskolákból hoztunk 500 széket, főleg hokedliket traktorral. Forradalom után átmentünk a Central Hotel éttermébe. Kicsit elegánsabb lett a bál, de csak 200 hely volt. Egy adott pillanatban belefáradtunk Marikával.
–A Majláti Hétvége megszervezését is a neved fémjelezte.
– Majdnem 40 évig. De most már csak annyit vállaltam, hogy én állítom össze a műsort, én hívom meg a táncosokat. Vittem két leánykát műsorvezetőnek. Én már nem akarok színpadra lépni.
–Rengetegen ismernek. Milyen a viszonyod az emberekkel?
– Soha senkiről nem írtam le semmi rosszat. Optimista alkatom van, mindenkinek a pozitív oldalát néztem.
–Közéleti személyiségként, szükséged van Istenre, a hitre?
– Gyermekkorom óta aktív katolikus, hívő ember vagyok. Nagyon sokat erősödött a hitem, amikor Csergő Ervinnel barátkoztam.
–Mivel szórakozol szabadidődben?
– Szeretek szimfonikus zenét hallgatni. A könnyűzenével megálltam Koncz Zsuzsánál… Nagyon szeretek keresztrejtvényt fejteni. Közben hallgatom a zenét.
–Utaztál sokat külföldre?
– Tíz EU-s ország iskoláiban jártam, órákon is.
–A képzőművészet, az irodalom vonz-e?
– Elsősorban az irodalom. Szeretek színházba járni, verseket hallgatni, esetleg mondani.
–Milyen a politikai beállítottságod?
– Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos. Nagyot csalódtam a politikában és a szavazásra jogosult állampolgárokban, mind Magyarországon, mind Romániában. Azt látom, hogy az embereknek manapság nem az ország, a nép érdeke számít. Személyek iránti rokonszenv vagy épp ellenszenv alakítja hozzáállásukat. Ezen a területen nem vagyok optimista.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)2017. február 21.
25 éve történt – platformosodás és „egységnyilatkozat”
Az RMDSZ, bár eredeti célja az volt, hogy integráljon lehetőleg minden erdélyi magyar szervezetet, alapszabályzatát tekintve pártként kezdte működését az első kongresszus után, piramis-elv mentén építkezve.
A kongresszus választotta a nagyválasztmányt, majd az választotta meg az elnökséget. E szigorú építkezési elv oldódott valamelyest a második kongresszuson, de a strukturális és eszmei sokszínűség valamiféle demokratikusnak mondható reprezentálására a két kongresszus közötti kulcsszervben (amit neveztek Választmánynak, Küldöttek Országos Tanácsának, majd Szövetségi Képviselők Tanácsának) várni kellett még a brassói kongresszusig.
Brassóban 1993 januárjának közepén nyert megfogalmazást az a program és az az önszerveződési elv, melyhez, ha hűek maradnak a választott vezetők, akkor ma, bizton mondhatom, másként állnánk.
A brassói határozatok egyik előkészítő mozzanata volt az 1992 elején, negyed évszázada beindult platformosodás. Két platform alakult meg ebben az időszakban. A nemzeti konzervatív Erdélyi Magyar Kezdeményezés (mely az agyagfalvi autonómia-kezdeményezésről elhíresült Székelyföldi Politikai Csoportnak volt az utódszervezete), valamint a liberális ideológiára alapozó Szabadelvű Kör. A harmadik meghatározó, autonomista platform közel két esztendővel később, 1993 decemberében bontott zászlót, a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetségének politikai képviseleteként, Reform Tömörülés néven.
A Domokos Géza vezette fősodor gyanakvással és ellenségességgel fogadta a belső eszmei erjedést. Hogy pontosan mitől féltek és miért, azt elég nehéz követni, felfogni, átérezni. Annak ugyanis nem volt realitása, hogy ezek az értelmiségi klubként, ideológiai értékek mentén megalakult eszmei csoportosulások szétfeszítsék az RMDSZ kereteit.
Tény, hogy Domokosék megelőző csapást kívántak mérni a meg sem alakult platformokra az „egységnyilatkozatukkal”, melynek tetszetős csomagolása, hangzatos jelszavai alkalmas voltak arra, hogy a jóhiszemű képviselőket megtévesszék, így aztán igen sokan írták alá a fantomellenséggel küzdő dokumentumot. Semmi túlzás nincs ebben: az 1992. március 10.-én megfogalmazott egységnyilatkozat egy nappal később jelent meg a Romániai Magyar Szóban, míg az Erdélyi Magyar Kezdeményezés négy nappal később lépett a nyilvánosság elé, a Szabadelvű Kör pedig 1992. március 20.-án alakult meg.
Érdemes idézni a dokumentumból, hogy ízelítőt kapjunk abból, miképpen próbálta a magyar célokat a vélt román tűrőképességhez igazító, magát előszeretettel mérsékeltnek nevező kollaboráns vezetés preventív hitelteleníteni a platformokat: „Aki egy jogegyenlőséget, még el nem nyert közösséget az egységes fellépés lehetőségétől meg akar fosztani, éppen akkora bűnt követ el, mint az, aki az egység jelszavával a romániai magyarságtól meg akarná vonni az ideológiai véleményszabadságot, akár liberális, akár kereszténydemokrata, akár szociáldemokrata meggyőződésről van szó.
A nemzeti eszmét és a demokrácia eszméjét egymással szemben kijátszani nem szabad, hiszen a nemzeti hovatartozás végső soron olyan nyelvi, kulturális, történelmi és vallási meghatározottságot jelent, melyek nélkül nemcsak a közösség, hanem az egyén is elveszítené önazonosságát.”
„Egy tömegszervezetben felülről elindított platformosodási folyamatot – amit ebben a pillanatban semmilyen külső körülmény nem indokol – kockázatosnak, vagy legalábbis kétséges kimenetelűnek ítélünk. Ez az elképzelés végső soron éppen olyan mesterkélt, mint amennyire erőltetett lenne egy vele szembehelyezett monolit egység. Szabad utat kívánunk adni a különböző ideológiáknak, de nem tartjuk megengedhetőnek a szövetség eddigi egységéből erőt merítő tagság megosztását.”
Mondanom sem kell, senki nem akarta megfosztani az RMDSZ-t az egységes fellépés lehetőségétől, a meg sem alakult platformok főként nem. Senki nem akarta kijátszani a nemzeti eszmét és a demokrácia eszméjét egymás ellen (ha valakire, akkor épp az „egységfelhívás” aláíróira illik ez inkább, akik a nemzeti eszme jegyében léptek fel a Szövetség sokszínűsödése, demokratizálódása ellen.). A „felülről indított platformosodás” is alaptalan vád, hiszen nem az elnökség indította útjára a folyamatot pár nap elteltével, hanem zömmel a csúcsvezetésen kívüli RMDSZ tagok és a középgárda egyes képviselői.
És hadd álljon itt az „egységnyilatkozatot” aláírók névsora (a sorrend az eredeti dokumentum szerinti): Tokay György képviselő, Markó Béla szenátor, Madaras Lázár képviselő, Borbély László képviselő, Zonda Attila képviselő, Nagy Béla képviselő, Csiha Tamás szenátor, Verestóy Attila szenátor, Frunda György képviselő, Vida Gyula képviselő, Kerekes Károly képviselő, Kozsokár Gábor szenátor, Pécsi Ferenc képviselő, Hajdú Gábor szenátor, Fazakas Miklós szenátor, Demény Lajos szenátor, Tóth József szenátor, Szilágyi Zoltán képviselő, Bárányi Ferenc képviselő, Nagy Benedek képviselő, Podhrádszky László képviselő, Bajcsi Ákos képviselő, Szabó Károly szenátor, Hosszú Zoltán szenátor, Brendus Gyula képviselő.
A platformok egységtisztelő szerveződései voltak a továbbiakban az RMDSZ-nek. A Szociáldemokrata Tömörülésről nem szóltam, mert az nem sok vizet zavart, a Markó-Neptun egységfronthoz mindig is hű csoportosulás maradt. A Szabadelvű Körben autonomista nemzeti liberális valamint a bukaresti paktumpolitizálást támogató tagok egyaránt voltak, ellentétben a teljes mértékben nemzeti-autonomista platformokkal, a Reform Tömörüléssel és az Erdélyi Magyar Kezdeményezéssel, melyek fő célja az volt, hogy rászorítsák az RMDSZ vezetését saját programjának betartására, az autonómia-elvű belső építkezésre, az autonómia stratégiai céljának képviseletére.
A Reform Tömörülés 2003 márciusában oszlatta fel magát, miután a 2003 elején Szatmárnémetiben megtartott RMDSZ kongresszus pártelvűsítette az alapszabályzatot, az általános belső választásokat részleges tisztújítással váltotta ki, a platformoknak pedig semmi érdemi funkciót nem biztosított a választási folyamatban. Az EMK története 2013-ban ért véget. A Szabadelvű Kör formálisan ma is szerepel az RMDSZ honlapján, mint a szövetség keretén belül működő platform.
Borbély Zsolt Attila
https://itthon.ma//szerintunk2017. február 23.
Markó Béla: A korrupció visszaszorítása ne legyen pártfüggő
Az elmúlt huszonöt év legsikeresebb magyar politikusa Markó Béla – ezt állította Majtényi László, a demokratikus ellenzéki pártok államelnökjelöltje a Bibó társaságban tartott beszédében. Merthogy Markó vezetésével Erdélyben sikerült létrehozni a magyar nyelvű közoktatás rendszerét az óvodától az egyetemig, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség kivívta a hivatalos nyelvhasználat jogát, visszaszerezte a ma szabadon működő magyar egyházak és magánemberek javait. Igaz: az utóbbi időben megbicsaklott valami.
– Igaz lenne, hogy recseg-ropog az ön életműve?
– Számomra megtisztelő, ha valaki személyes teljesítményemet is látja azokban a pozitív fejleményekben, amelyek Erdélyben történtek az elmúlt 25 évben, mégis mindaz, amit elértünk, közös eredmény. Azt a minősítést viszont készséggel elfogadom, hogy a Kárpát-medence legeredményesebb politikai szervezete az elmúlt 25-27 évben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség volt.
– Jól értem? Csak volt?
– Nem, most is az. De el kell ismernem: bizonyos értelemben tényleg veszélyben van mindaz, amit létrehoztunk. De ez nem a mi szervezetünk belső problémáira vezethető vissza. Az RMDSZ továbbra is azt vallja, hogy az erdélyi magyarságnak egységes politikai szervezetre van szüksége, helyzetében alapvető változásokat csak parlamenti politizálással, bukaresti befolyással lehet elérni. Romániában is megroskadt azonban az a demokratikus építmény, amelynek létrehozásában nekünk is szerepünk volt. És itt alapvetően nem is a román–magyar viszonyról van szó – amellyel egyébként szintén nagy gondok vannak. Az igazi baj, hogy Romániában is egymásnak feszül a parlamentáris köztársaság eszméje és az autoriter populizmus. Magyarországon sokan azt hiszik, hogy a jelenlegi válság a jobb- és a baloldal összecsapásáról szól. Nem így van. Az én nemzedékem megpróbált létrehozni a képviseleti demokrácia elveiből kiindulva egy nyugati típusú, a hatalommegosztás elvére épülő demokratikus rendszert. A mostani bukaresti tüntetések viszont azt mutatják, ez a demokratikus építmény elfáradt, meggyengült.
– A nyugatos fiatalok csapnak össze az autoriter hatalommal?
– Nem. Az utcán a populizmus hullámát látjuk. A tüntetők a képviseleti demokráciát próbálják helyettesíteni a közvetlen civil beleszólás illúziójával. Mert lehet ugyan az utcáról változásokat követelni, bizonyos eredményeket elérni, de kormányozni bizonyosan nem lehet. Hosszú folyamat vezetett idáig, hiszen Romániában már több mint egy évtizeddel ezelőtt megkezdődött a parlament eljelentéktelenítése, azóta folyik kísérlet a törvényhozás kompromittálására. Nyilvánvaló, hogy ehhez Romániában is hozzájárult számos politikus, aki a köz érdeke helyett a sajátját követte. Persze hogy a manapság olyan sokat emlegetett korrupció is aláásta a parlamenti eszme alapjait. Ennek következménye volt, hogy lassan-lassan kikerültek a valós döntések a parlamentből. Egy részük az államelnökhöz került, mások a bírósághoz.
– Vagy éppen a titkosszolgálathoz, amely most nagyobb, mint 1989 előtt volt.
– Igen, a titkosszolgálat is befolyásolja a politikai döntéseket. Odáig jutottunk, hogy az utóbbi időben már az ügyészség és az igazságszolgáltatás más szervei is beszélnek arról, hogy szerintük milyen törvényeket kellene elfogadnia vagy nem elfogadnia a parlamentnek. Ez nagyon távol áll a klasszikus hatalommegosztástól.
– Tamás Gáspár Miklós azt írta, Romániában mocskos zűrzavar van, amiben senkinek sincs igaza. A korrupció persze bűnös dolog, de aligha jobb, ha egy korrupcióellenes ügyészségnek nevezett testület az óriásira hízott titkosszolgálat árnyékában demokratikus kontroll nélkül vág rendet a politikusok között. Ráadásul ki tudja, milyen alkuk nyomán papírra vetett tanúvallomások alapján.
– Romániában sem könnyű értelmezni azt, ami történik, még nehezebb átlátni Magyarországról. Egyetértek Tamás Gáspár Miklós diagnózisával, amelyet, úgy látom, Magyarországon kevesen osztanak az úgynevezett balliberális oldalon. A magyar elemzők többsége úgy ünnepli a romániai válságot, mintha valamiféle autoriter, posztkommunista rendszerrel szemben a nyugati típusú liberális demokráciát támogató civil tömeg vonult volna utcára. Ez óriási tévedés. Lehet, hogy a civil tömeg elégedetlenségét nyugati minták motiválják és ösztönzik. Ám a kopott és korrumpálódott parlamenti rendszer valójában olyan koncepcióval ütközik, amelynek egyik mozgatója az igazságszolgáltatás, az ügyészség és mögötte alighanem a titkosszolgálat is. Romániában a büntető törvénykönyv számos pontja kellőképpen homályosan fogalmaz ahhoz, hogy az ügyészség politikai döntések miatt is eljárást indíthasson. Az a cikkely, amely körül a legfőbb konfliktus kibontakozott, arról szól, hogy Romániában bűncselekménynek minősül a hivatali visszaélés. Ám a törvénykönyv szerint hivatali visszaélésnek minősül az is, ha valaki hibás, rossz döntéseket hoz. Ezt akarta a jelenlegi kormány úgy módosítani, hogy csak a jogszerűtlen, a törvényellenes döntéseket lehessen visszaélésnek minősíteni. A tüntetések nyomán ez nem történt meg, pedig könnyen belátható, hogy mérlegelés kérdése, mi számít hibás döntésnek. És baj, ha politikai döntések minőségéről ügyészek és bírák döntenek.
– Jól képzett, nyugatos, városi fiatalok akár szándékuk ellenére is a parlamenti demokrácia ellen tüntetnek, miközben sejthető, hogy manipulálják őket?
– Közülük persze senki sem fogalmazna úgy, hogy a parlamenti demokrácia ellen tüntet. Ők a politikai elit ellen tüntetnek, amely történetesen a parlamentben működik. A pártokkal és a politikusokkal elégedetlenek, aminek persze megvannak az igen nyomós okai. Nekem is meglehetősen rossz véleményem van a parlamentről, az ott működő pártok és politikusok jó részéről. A pártok tele vannak meggyőződés és program nélküli politikusokkal, akik kedvükre és érdekeik szerint sétálnak át egyik pártból a másikba, mert nem tartja őket vissza semmiféle eszmény, politikai program. Csak az a kérdés, kiket akarunk az elkopott politikusok helyébe ültetni. Milyen programot kínálunk– Nem láttam, hogy a tüntetések fel tudnának mutatni célt, programot.
– Mit jelent a válság a magyaroknak– Hol a helyük a zűrzavarban?
– Nekünk, Romániában élő magyaroknak egy olyan rendszer az érdekünk, amelyben minél hathatósabban bele tudunk szólni a döntésekbe. Ha ezek színtere a parlament, a kormány és az önkormányzati világ marad, akkor azokra így-úgy hatásunk lehet. Nekünk nem lehet jó olyan rendszer, amelyben fontos ügyekben egyetlen ember, például az államelnök határoz. Ahol nem választott, hanem kinevezett tisztségviselőkön múlnak a döntések, tartozzanak bár az ügyészségez vagy más bürokratikus hierarchián alapuló szervezetekhez. Persze nemcsak a magyaroknak, de az egész társadalomnak is a jól működő parlamenti demokrácia lenne az érdeke. Tény: vissza kell szorítani a korrupciót. Csak azt nem politikai megfontolások, hanem szabatos jogszabályok alapján kell definiálni és fülön csípni – ideológiától és pártoktól függetlenül.
A nagy közös sakk
A gordiuszi csomót nyilván ketté kellett vágni, és előbb-utóbb a sakktáblát is ketté kell vágni, hogy a fényes fekete ruhások békét hagyjanak a fényes fehér ruhásoknak, s hogy a fényes fehér ruhások ne akarják mindenképpen maguk alá gyűrni a fényes fekete ruhásokat, tűzzel, vassal, fűrésszel és lángvágóval kell őket szétválasztani, az ilyen futókat az olyan futóktól, az ilyen lovakat az olyan lovaktól, az ilyen parasztokat az olyan parasztoktól, be kell vezetni az áramot a sakktábla két fele közé, vizesárkot kell ásni vagy magas falat emelni, hogy a fehér ruhások és a fekete ruhások tehetetlenül vicsorogjanak egymásra, de az az igazság, hogy egy fél sakktábla is alkalmas egy jó kis játszmára, mondjuk, az egyik bástya a másik bástya ellen, az egyik futó a másik futó ellen, hát ezt is irgalmatlanul ketté kell szelni, persze, az a helyzet, hogy egy negyedtábla is, sőt, egy nyolcadtábla vagy egy tizenhatodtábla is veszélyes lehet, tűzzel, vassal, vizesárokkal, fallal, atombombával kell darabokra verni ezt az átkozott sakktáblát, hogy végre ki-ki a maga kockáján: parasztkocka, királykocka, vezérkocka, lókocka, Istenkocka, hullakocka stb.
– Az RMDSZ eddig épp abban volt sikeres, hogy kiharcolta: a magyarok közös érdekeit érintő ügyekben nem lehetett a magyarok nélkül dönteni. Ez veszélybe került?
– Igen, manapság gyakran előfordul, hogy tárgyalásos politikai alkuk során már kivívott jogokat is megkérdőjeleznek. Az utóbbi években átkerült az igazságszolgáltatáshoz számos, alkotmányba és törvénybe foglalt jog felülvizsgálata. Például: Székelyföldön prefektusok és civilek feljelentést tettek azért, mert az önkormányzat épületére az van kiírva, hogy „községháza”, és ennek a szónak nincsen pontos román megfelelője. Ha vitát tudunk erről folytatni, akkor simán megtaláljuk a megoldást, a bíróság azonban úgy döntött, a feliratokat le kell venni. Ez magyar szempontból abszurd történet. Vagy egy másik eset: Marosvásárhelyen az elmúlt években sikerült megállapodni arról, hogy a magyar református középiskola és a nagy állami középiskola mellett működjön külön római katolikus magyar líceum is. Az ügyészség azonban eljárást indított Maros megye román nemzetiségű főtanfelügyelője ellen azon a címen, hogy állítólag adminisztratív vétséget követett el az iskola létrehozásának valamelyik fázisában. Így veszélybe került a római katolikus líceum léte.
– Ön már nem szenátor, kilépett a politika világából. Azért döntött így, mert változóban van a politika és veszélybe került az is, amire ön az életét tette fel?
– Decemberben járt le a parlamenti mandátumom, és a választásokra már nem jelöltettem magam, pedig megtehettem volna. De a döntést már régen, 2010 második felében meghoztam, amikor nem vállaltam újabb elnöki mandátumot az RMDSZ-ben. Már akkor úgy éreztem, lezárult egy hosszú folyamat, amely 1989 végén úgy kezdődött, hogy néhány erdélyi magyar értelmiségi romantikus érdekvédelmi küldetést vállalt és politizálni kezdett. Közöttük voltam én is. Ahogy lehetőség adódott rá, politikai szervezetet hoztunk létre, hogy alapvető jogokat vívjunk ki a magyarok számára. A feladatot teljesítettük. Ezzel le is zárult a romantikus politizálás kora: azok közül, akik minket váltottak, sokan karrierpolitikusok. Mi nem voltunk azok. Én nem szeretem, ha valaki a politikára szakmaként tekint. Számomra viszont eljött a pillanat, amikor már elemezni kell, visszatekinteni arra, mit hogyan csináltunk, mit rontottunk el. Mert örülök, ha most eredményekről és teljesítményekről beszélgetünk, de azért tudom: sok mindent rosszul csináltunk.
– Versek helyett emlékiratokat fog írni?
– Emlékiratokat is fogok írni.
– Azt mondja, hogy ön nem tartja szakmának a politizálást. Pedig komoly tudás, tapasztalat kell hozzá.
– Persze, kellenek az ismeretek. De ha én tanár, orvos vagy mérnök vagyok, akkor az életemet tervezhetem. A politikára viszont nem lehet és nem szabad életpályát alapozni. Aki politikusnak áll, annak el kell viselnie, ha belebukik. Nagy baj, ha valaki mindenáron a székébe kapaszkodik, mert igazából semmihez sem ért. Aki úgy képzeli, hogy neki mindenképpen politikusnak kell lennie, esetleg élni fog a hatalom megtartásának legerkölcstelenebb eszközeivel is, ártani fog a választóinak.
– A Fidesz korábban megpróbált az RMDSZ-szel szemben alternatív szervezeteket létrehozni, a decemberi választás során viszont a két párt együttműködött. Ezt Budapestről sokan úgy látták: megjelent és diadalmaskodott a NER Erdélyben is.
– Én kezdettől fogva azt vallottam, az RMDSZ-nek Magyarországon is egyértelművé kell tennie, hogy – szándékában legalábbis – minden erdélyi magyar politikai szervezete, függetlenül attól, ki hol áll, ki jobboldali, ki baloldali. Szoros kapcsolatot kell kiépítenünk a mindenkori magyar kormánnyal, akár a baloldal kormányoz, akár a jobb. Kezdetben jól együttműködtem a Fidesszel is, később azonban a viszony hidegebb lett. Sohasem értették meg, hogy mi nem választhatunk ideológiát. A Fideszben nem szerették, hogy mi jó viszonyt akarunk ugyan, de ragaszkodunk ahhoz, hogy a ránk vonatkozó döntéseket mi hozzuk meg, mert mi tudjuk a legjobban, hogy mire van szükségünk. Az RMDSZ-en kívüli erdélyi magyar pártok kétségtelenül a Fidesz támogatásával jöttek létre, de az távirányítóval is mozgatható szervezeteket akart Erdélyben működtetni. Ez nem vált be.
– Budapesten sokan úgy látják, az Erdélyi Riport című lap megszüntetése volt az ára az együttműködésnek. Vagy éppen a távirányítás új jele.
– Ennek azért voltak pénzügyi okai is. Az is igaz, hogy az RMDSZ-ben van néhány kolléga, aki nehezen viseli el a kritikát. Azt hiszem, hogy a költségvetési okok mellett ez is hozzájárult ahhoz, hogy az Erdélyi Riportnak az RMDSZ elengedte a kezét.
Mint az összecsukott sakktábla
Olyan vagyok, mint az összecsukott sakktábla, a király cikornyás feje odakoccan a paraszt sima fejéhez, egymással elkeverednek a fehér és fekete figurák, s egymásba simulnak hallgatagon a fehér és fekete kockák, hiába figyelek befelé, mert boldog összevisszaságban hever még minden, s mert a szét nem választott világ is tabula rasa, akár a gyanútlan csecsemő, aki még nem tudja, hogy az első kimondott szóval, már elkezdődik a játszma, egyre jobban szeretem a későn megszólalókat, a sokáig várakozókat, akikben öntudatlanul alusznak a koronás fők, a vezérek, a bástyák, a lovak, a futók és a parasztok, örök dicsőség a habozóknak, akik már azelőtt lesöpörték a figurákat, mielőtt fölrakták volna őket!
Marosvásárhely, 1991. december 23.
– Amikor a Fidesz nagy erőkkel jelent meg Erdélyben 2010-ben, egy pillanatra felmerült a lehetőség, hogy az RMDSZ cserébe a magyar politikai pályán induljon el. Egyébként szerintem Budapesten is bejutottak volna a parlamentbe. Voltak akkor komoly hívó hangok?
– Igen, többen is megkerestek Magyarországról, mondván: ez nagyon jó ötlet, és nemzetpolitikai kérdésekben nekünk tényleg lenne fontos mondanivalónk. De mi Erdélyben vagyunk otthon, és aki nem Magyarországon él, nem tud érvényeset mondani arról, amiről a politikai váltógazdaság itt szól. Másrészt miközben a Magyarországgal való szoros együttműködésre törekedtem, attól azért féltem volna, hogy a politikai figyelmünket eloldozzuk Romániától.
– Viszont úgy tudom, mostanában feloldozta magát a hallgatási fogadalom alól, és úgy döntött: ha fontos a mondandója, kész anyaországi kérdésekben is hallatni a hangját.
– Nagyjából így van. Sok mindenről van véleményem, de a legfontosabb talán az, hogy egyáltalán nem vagyok elégedett Magyarország és a környező országok kapcsolatrendszerével. És ezen belül persze szívügyem a román–magyar viszony. A két ország között egyszerűen nincsen napi politikai kapcsolat.
– Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a napokban mondta, hogy a kapcsolatok javítása nem Magyarország miatt késik.
– Mindig kettőn áll a vásár. Persze nem gondolom, hogy Románia szorgalmazná a Magyarországgal való szoros kapcsolatot. Bukarest Washingtonnal vagy Brüsszellel szeretne szoros kapcsolatot. Tény, hogy Románia szomszédságpolitikája is rendkívül gyenge. De kinek erősebb érdeke, hogy ezek a kapcsolatok létezzenek– Nekünk, magyaroknak. Hogy Romániában hol lehet vagy hol nem lehet a magyar nyelvet használni, milyen mértékű az önkormányzatiság, ez az államközi kapcsolatokon is múlik. Nekünk, magyaroknak fáj jobban, ha a két ország között nincs párbeszéd.
Markó Béla
erdélyi magyar költő, író, szerkesztő, politikus
Kézdivásárhelyen született 1951-ben. 1974-ben szerzett magyar–francia szakos tanári diplomát a Babes–Bolyai egyetemen. 1976 és 1989 között a marosvásárhelyi Igaz Szó folyóirat szerkesztője, 1989 és 2005 között a Látó című irodalmi lap főszerkesztője.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapító tagja volt 1989-ben, 1990-től Maros megyei szenátor. 1993-tól 2011-ig az RMDSZ elnöke. 2004 és 2007 között, majd 2009 és 2012 között a román kormány miniszterelnök-helyettese.
Politikai pályája idején is termékeny szerző, több mint negyven könyve jelent meg.
BARÁT JÓZSEF
168 Óra (Budapest)2017. február 24.
Péter Ferenc az RMDSZ Maros megyei szervezetének új elnöke
Péter Ferencet választották a Maros megyei RMDSZ elnökévé a szervezet pénteki tisztújító küldöttgyűlésén.
A Maros megyei önkormányzat vezetője programjában a repülőtérért való lobbizást, a szórványközösségek támogatását, a más magyarlakta vidékekkel való kulturális- gazdasági kapcsolatok keresését és erősítését ígérte. Azt hangsúlyozta, hogy a választásokra időben kell elkezdeni a felkészülést, hatékonyabbá kell tenni a szervezet tevékenységét, fórumokat kell kialakítani a szakmai találkozásoknak, megbeszéléseknek, fel kell újítani a székházat, és olyanná tenni, ahová szívesen ellátogatnak a tagok, ahol jól érzik magukat az emberek.
A marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében tartott megyei RMDSZ tisztújító küldöttgyűlésén jelen volt Kelemen Hunor szövetségi elnök, Markó Béla volt szövetségi elnök, Tamás Sándor Kovászna megyei és Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök, Farkas Balázs konzul, parlamenti képviselők, szenátorok, helyi és megyei önkormányzati képviselők, vidéki polgármesterek és tanácsosok, a helyi szervezetek képviselői. Péter Ferenc házigazgaként köszöntötte a jelenlevőket. Mint fogalmazott, nem csak arra jó alkalom ez a nap, hogy új elnököt válasszanak, de arra is nagyszerű lehetőség, hogy találkozzanak, beszélgessenek.
A szervezet új elnöke köszönetet mondott mindazoknak, akik a rendszerváltás után a nagy közösségi ügyért, az erdélyi magyarok jogaiért, javaiért küzdöttek. Oklevelet adott át Markó Bélának, Kelemen Atillának, Kerekes Károlynak, Frunda Györgynek, Borbély Lászlónak, Makkai Gergelynek és Német Jánosnak, valamint a néhai Kakassy Sándornak és Elek Barnának is.
Markó Béla a „régieknek” köszönte meg tevékenységüket, azoknak, akikkel 1989-ben együtt lehetett, Sütő Andrásnak, Domokos Gézának, Fülöp G. Dénes lelkésznek, Csiha Kálmánnak – hozzátéve, hogy nem teljes a lista.
Bár 2016-ban sem sikerült visszaszerezni Marosvásárhelyt, a tavalyi választásokon jól szerepelt a Maros megyei szervezet, sikerült jó eredményeket elérni – mondta Kelemen Hunor. A szövetségi elnök némi dorgálásban is részesítette a marosvásárhelyi szervezetet, amely „időnként kívülről nézve azt a látszatot kelti, hogy egymással vannak elfoglalva inkább, nem a tagsággal”.
Kitért arra is, hogy Románia nem jogállam, hiszen egy jogállamban a törvények mindenkire vonatkoznak – és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem és a Római Katolikus Teológiai Líceum helyzetét említette. Tamás Sándor, majd Borboly Csaba osztotta meg gondolatait, majd Péter Ferenc ismertette a programját.
Végül a jelenlevők 306 szavazatot adtak le, amelyből 301 volt érvényes. Ezek közül 291 igen és 10 ellenszavazatot kapott Péter Ferenc.
Antal Erika
maszol.ro2017. február 28.
Korunk kulcsot adományoztak Markó Béla költőnek
A Korunk szerkesztősége tizennegyedszer adta át hagyományos évi díját, a Korunk kulcsot – ezúttal Markó Bélának ítélték a rangos elismerést. A kulcs átadására február 27-én került sor Kolozsváron, a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében, a díjat a Korunk folyóirat főszerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy nyújtotta át a díjazottnak. Laudációt Kántor Lajos, a Korunk Baráti Társaság elnöke mondott. Markó Béla a tizenötödik díjazottjuk (egyik évben két személy részesült díjban), múltjához tartozik, hogy két kormány idején is Románia miniszterelnök-helyettese volt. Markó Bélára azonban nem az egykori magas tisztség miatt esett a választás: ő az első ízig-vérig költő a Korunk-kulcsosok közül – hangzott el a laudációban. A díj átvétele után Markó Béla előadást tartott Rajtunk-e a világ szeme? címmel, összegezve a Romániában az elmúlt évtizedekben átvett kulturális minták és politikai modellek fenntarthatóságát.
Szabadság (Kolozsvár)2017. március 13.
Ciánszennyezés és korrupció
A 17 évvel ezelőtt történt tiszai cianidszennyezés kapcsán tartottak március 11-én konferenciát Szatmárnémetiben. Mint elhangzott, a szervezők – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szatmári szervezete és a Négy Folyó Egyesület – célja az volt, hogy ráirányítsák a figyelmet a természetvédelem fontosságára.
A tervek szerint a jövőben rendszeresen tartanak majd hasonló eseményeket annak okán, hogy a Tisza Csernobiljaként is emlegetett, óriási természeti károkkal járó ökológiai katasztrófát okozó, potenciális veszélyt hordozó létesítmények a mai napig is nagy számban találhatóak Erdély bányavidékein – közölte az EMNT sajtóirodája.
A 2000 telén lejátszódott eseményeket Sárkány-Kiss Endre hidrobiológus, a BBTE nyugalmazott docense elevenítette fel. Mint kifejtette, Romániában a hatóságok és a sajtó nagy része igyekezett elbagatellizálni a problémát, olyan jellegű kijelentések is napvilágot láttak, miszerint „Magyarországon is öntöttek még ciánt a vízbe”, illetve hogy „nincs is annyi hal a Tiszában”. (Utóbbi kijelentés az előadó szerint részben magyarázható azzal, hogy a szennyezett erdélyi folyókhoz képest a Tisza igen gazdag volt halban. Megdöbbentő tények is elhangzottak ennek kapcsán: Sárkány-Kiss Endre szerint az általa és kutatótársai által főként az 1990-es években végzett felmérések azt az eredményt adták, hogy az erdélyi folyók alsó szakaszain a halak emberi fogyasztásra nem alkalmasak a túlzott nehézfém-szennyezettség miatt.) A magyarországi híradásokat pedig inkább a kétségbeesés jellemezte, sokan gyertyával a kézben gyászolták a parton az élő Tiszát. A szomorú helyzet ugyanakkor egy ritka alkalmat kínált a kutatók számára: figyelemmel követhették, hogyan áll helyre egy folyó élő közössége szinte a nulláról. A kísérlet azonban nem tartott soká: nem egészen két évvel később az akkor még működő dési papírgyárból indult útjára egy nagy adag szennyeződés, ami nagyobb kárt tett a Szamos élővilágában, mind a cianidszennyezés. Mint elhangzott, a cianidok kapcsán az volt a szerencse, hogy a szennyezés télen történt, január 30-án, amikor a folyóban élő szervezetek túlnyomó többsége az iszapba fúródva, életműködéseit minimálisra csökkentve próbálta átvészelni a hideg időszakot, így lényegében elfolyt a fejük fölött a méregcsóva. Ellentétben az előbb említett dési szennyezéssel, ami viszont nyáron jött, ezért okozott sokkal nagyobb mértékű pusztítást a Szamosban. Végeredményében az érintett folyók élővilága aránylag hamar helyreállt, bár az is elhangzott: a régi helyén ugyanaz az életközösség többé már nem jön létre, esetleg valami ahhoz hasonló.
Lovas Attila, a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság vezetője a védekezési munkálatokról beszélt: elsősorban arról, hogy miként védték meg a törvényi oltalom alatt álló Tisza-tó gazdag élővilágát a mérgezéstől, illetve hogy miként érték el azt, hogy a Szolnokon és környékén élő körülbelül 120 ezer ember egészsége ne kerüljön veszélybe, a város ugyanis az ivóvizet közvetlenül a Tiszából kapja. Kifejtette: a kiskörei vízlépcső, illetve a tóhoz csatlakozó zsiliprendszer révén felduzzasztották a Tisza-tavat, majd innen hígították a folyón érkező mérgezett vizet. Mint kiderült, a Tisza-tó rendkívüli üzemeltetése azóta tananyaggá vált a szakirányú oktatási intézményekben. Azonban a szakszerű beavatkozások ellenére is több mint ezer tonna hal pusztult el a mintegy 100 ezer köbméternyi toxikus szennyvíz következtében, melynek hatására a Szamosban a cián megengedett határértékének 320-szorosát mérték.
Tőkés László európai parlamenti képviselő az ökológiai katasztrófák mögött álló korrupciós ügyekről is beszélt, a tiszai ciánszennyezés mellett kitért a verespataki tervezett bányaberuházásra, valamint a felsőcsertési kitermelő tervezett újraindításával kapcsolatos problémákra. Mint kifejtette, Áder Jánossal, Magyarország jelenlegi köztársasági elnökével közösen küzdöttek azért, hogy a veszélyes cianidos technológiát tiltsák be Európa teljes területén. Végül 2010-ben sikerült elfogadtatniuk az Európai Parlamenttel a határozatot (melyet elsöprő többséggel, 488 a 48-hoz arányban szavaztak meg), azonban ennek gyakorlatba ültetése az Európai Bizottság által a mai napig nem történt meg arra hivatkozva, hogy a környezetvédelem és a bányászat ügye tagállami hatáskörbe tartozik. „Ez is az egyik jele az Európai Unió válságának. Ha az anyagi érdekeknek, a nagyhatalmak, a nemzetközi tőke érdekeinek valami nem felel meg, lesöprik az asztalról” – jegyezte meg az előadó, hozzátéve: a romániai képviselők is komolyan lobbiztak a határozat ellen. Azonban végül mégiscsak megszületett, ami Tőkés László szerint hozzájárult ahhoz, hogy a verespataki bányaberuházásra végül mégsem került sor. Utóbbit – egy román újságírót idézve – Románia modern kori történelme legnagyobb korrupciós ügyének nevezte.
Felidézte, miként befolyásolt döntéshozókat a beruházó, és miként vásárolta meg a helyi lakosság jó részét, és kitért arra is, hogy a román képviselők hogyan lobbiztak Brüsszelben a beruházás mellett. Kifejtette: sajnálatos módon egyetlen párt sem állt ki következetesen a bányanyitás ellen (melynek során egyébként a 2000-ben Nagybozintán átszakadt tározónál egy negyvenszer nagyobb cianidos ülepítőt akartak kialakítani), és az RMDSZ hozzáállása is „hullámzó” volt: míg Markó Béla akkori elnök a kezdetekkor úgy nyilatkozott, hogy a szövetség ellenzi a veszélyes bányanyitást, később két RMDSZ-es miniszter – Borbély László környezetvédelmi és Kelemen Hunor kulturális tárcavezető – adott zöld utat a beruházásnak. A képviselő sikerként értékelte, hogy a román kormány 2014-ben elutasította a bányanyitási tervet, 2016-ban pedig a kulturális tárca műemlékvédelmi övezetté nyilvánította Verespatakot. Hozzátette: bár nagy érdeklődés övezi a kérdést, mégsem tudni a mai napig sem, hogy a Cioloş-kormány hivatala utolsó napjaiban végül előterjesztette-e vagy sem Verespatakot és környékét az UNESCO világörökségi listájára. Elmondta, érdemes kiállnunk a jogainkért és szembeszegülni a hatalom korrupt, embereket megalázó eljárásával, mert a kitartás meghozza a várt eredményt.
Végül Fülöp Tihamér biológus a Milvus Csoport Madártani és Természetvédelmi Egyesület képviseletében tartott előadást a Szamoson élő hód- és vidrapopuláció jelenlegi állapotáról. A két, vízhez kötődő emlősfaj igen érzékeny a környezetszennyezésre, emiatt vizsgálatuk révén nyomon követhető a környezet állapota. Mint elhangzott, a 19. század derekán – jórészt a vadászat miatt – mindkét faj eltűnt Romániából és Magyarországról egyaránt. A hódot és vidrát az elmúlt 20 év során telepítették vissza, és a jelek szerint jól érzik magukat itt ismét. Az előadó szerint a korábbi természeti katasztrófa hatása nem érzékelhető az állományokon, melyek stabilak, azonban hozzátette: a terület az eddiginél alaposabb kutatást igényelne.
https://itthon.ma/erdelyorszag2017. március 13.
Márton Evelin: jókedvemben írok, nem bánatomban
Interjú Márton Evelin kolozsvári íróval műveiről, a mehetnékről, a kétnyelvűségről és arról, miként éljünk őszintén, álarcok nélkül, hogy magunk legyünk.
– Legutóbbi regényedben, a Szalamandrák éjszakáiban írja a főszereplő, hogy olyankor valósítja meg terveit, ha mások kételkednek benne, és írni is emiatt kezdett. Ez rád is igaz?
– Csak részben igaz, nem vagyok teljesen azonos a főszereplővel. Akkor kezdtem el ezzel foglalkozni, amikor kiderült, hogy anyám, aki elvált az apámtól, felbontogatta az apámnak írott leveleimet. Nyolc-kilenc éves koromban volt, anyám akkor kezdett el jobban kommunikálni velem. Felbontotta a leveleket, és kiderült számára, hogy mit gondolok róla, az életünkről; kicsit megijedt, másként kezdett el beszélgetni. Gyerekésszel rájöttem, hogy ez működő stratégia. Ez folytatódott a suliban is. Volt egy magyartanárnőm, akivel jóban voltunk ugyan, de állandó harc folyt köztünk. Fogalmazást kellett írni, és gyorsan összecsaptam, mire megjegyezte: nem erre számított tőlem. Hazamentem, és mérgemben mást írtam, ami nagyon tetszett neki. Szimpatikus volt, hogy az íráson keresztül tudok kommunikálni emberekkel, mert bár sok barátom volt, nem beszéltem sokat, az írásban tudtam kifejezni magamat.
– Ez jelenleg is így van?
– Igen, mindent kiírok magamból, ami velem történik, és ez így jó. Nem azt mondom, hogy ez öngyógyító terápia – van ilyen funkciója is –, de nem ez a fő. De ami érdekel, ami zavar vagy bánt, az belekerül az írásaimba.
– Korábban nyilatkoztad, hogy a mindennapi életben nem szereted megmutatni magad, rejtőzködsz, az írásaidban ellenben kitárulkozol. Nem érzed ezt ellentmondásosnak?
– A rejtőzködés arra vonatkozik, hogy a magánéletemről nem szeretek beszélni. Felvállalok mindent, amit írok, nagyon sok köze van hozzám, minden belőlem, az életemből indul, de ha arról kérdeznél, hogyan élek a férjemmel, nem szívesen válaszolnék. Nem azért, mert titok, hanem mert el kell választani. A rejtőzködés arra is vonatkozott, hogy tinédzserkoromban nem tartoztam sehova. Van egy bejáratott út, amit általában az írók, költők bejárnak, legalábbis Kolozsváron. Bár tudtam róla, kihagytam, nem éreztem, hogy ott kellene lennem. Nem az odajáró emberekkel volt problémám, csak kimaradt. Más foglalkoztatott, tizenkettedikes koromig atletizáltam. Három éven keresztül napi két edzésem volt, sokáig a sportegyetemen gondolkodtam, más forgatókönyvek voltak a fejemben arról, hogy mi leszek, ha nagy leszek.
– Mi döntötte el végül, hogy író lettél?
– Az, hogy nem voltam elég jó. És tudtam magamról: nem vagyok annyira jó, hogy profi sportoló legyek. Lehettem volna jó edző vagy tornatanár, de ez nem volt annyira szimpatikus. Kipróbálhattam, az edzőmnek volt egy gyerekcsoportja, melyet többször rám bízott, nagyon jól elvoltam velük, de rájöttem, hogy ezt életvitelszerűen nem tudnám csinálni. Utána lesérültem, és kiderült, hogy mégsem ez az a pálya.
– Az újságírás, a rádiózás inkább annak tűnt?
– Az véletlenül alakult. A kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceumban végeztem, ahol régen volt iskolaújság, de megszűnt, és '96-ban úgy döntöttünk pár barátommal, hogy újra kellene indítani. Az volt a kiindulópont, hogy mindannyian szerettünk írni. Ennyi közöm volt az újságíráshoz, nem gondoltam komolyan. Művészettörténetet végeztem, és rájöttem, hogy amit az egyetemen kaptam, csak alapozásnak jó, ha komolyan akarom csinálni, folytatni kellene, ahhoz pedig nem volt kedvem, hogy tovább tanuljak. A barátnőm az RMDSZ elnöki hivatalában dolgozott Bukarestben, oda kerestek sajtós munkatársat, és felhívott, érdekel-e. Úristen, gondoltam, politikai szervezet, RMDSZ.
Befejeztem az egyetemet, és „fantasztikus" kilátásaim voltak. Az egyik, hogy Kézdivásárhelyen segédmúzeológus legyek nagyon kevés pénzért. Az apám ott él, és elképzeltem, hogy a farmjáról gumicsizmában bebiciklizek a múzeumba – nem tűnt túl szimpatikusnak. Kolozsváron esélyem sem lett volna, nagy harc folyt az állásokért, így felhívtam a barátnőmet, hogy mégis megpróbálnám. Ez eldöntötte a további sorsomat. Akkor még Markó Béla volt az RMDSZ elnöke, és azt mondta, felvesz. Zöldfülűként, gyakorlat nélkül kerültem az újságírásba. Mindent, amit tudok, ott kezdtem el összeszedni. Miután lehúztam majdnem négy évet az RMDSZ-nél – ahol éreztem, hogy ez nem pont az én asztalom, és annak, amit ott sajtósként csináltunk, nem sok köze van az újságíráshoz –, a rádióhoz is kerestek kollégát. Mai napig probléma, hogy nehéz Bukarestben magyarul jól beszélő embert találni, akit be lehet ültetni egy mikrofon mögé. Helyettes riporterként kezdtem a Bukaresti Rádiónál, ahol most szerkesztőként dolgozom.
– Mennyire befolyásolja az írói munkásságodat, hogy napi sajtóban dolgozol?
– Ezen is túl kell lépni, az ember fejlődik. Volt egy nehezebb időszakom, amikor ki is vettem egy év fizetetlen szabadságot, mert nagyon nyomasztott a napi eseményekkel való foglalkozás. Eközben írtam a Papírszív című könyvet, melyben, ha újraolvasom, sok olyan szöveget találok, mely a hírszerkesztésre hajaz. Utána túlléptem ezen, már simán megoldható a kettő, hozzászoktam. A Bukaresti Rádióban egy óra adásunk van naponta, mindenkinek van napi félórája. Nekem szombaton van 50 percem, és azt csinálhatom, amit szeretek, amihez értek: írókkal, művészekkel, érdekes emberekkel készítek interjút, és ez felüdít. Kiegészíti egymást, és egyensúlyba kerül a kettő.
– A Szalamandrák éjszakáiban a főszereplőnek mehetnéke van. Ez rád is jellemző, vagy azáltal, hogy pár év bukaresti lét után visszatértél a szülővárosodba, Kolozsvárra, lezárult a kör?
– Nem zárult le a kör. Az is véletlen volt, hogy visszaköltöztünk Kolozsvárra, nem volt betervezve. Akkor vettem ki fizetés nélküli szabadságot, amiben közrejátszott az is, hogy mivel a gyerekem koraszülött, gyakran betegeskedett. Állandóan hiányoznom kellett a munkából, és éreztem, hogy ez mindenkivel szemben sportszerűtlen. A cég, ahol a férjem dolgozott, fiókot nyitott Kolozsváron, többet volt itt, mint Bukarestben. Ekkor mondtam neki: ott lakik anyám, a nagyszüleim, te úgyis állandóan úton vagy, jöjjünk vissza. Visszajöttünk, de rá egy hónapra elmentünk Afrikába, tehát egyáltalán nem zárult le a kör. Csak ki kell sakkozni, hogyan tudunk menni. Most már a gyerek nagy, vele is tudunk, és szerencsére neki is állandóan mehetnékje van. Kíváncsi vagyok a világra, ennyi. De nem utazhatok olyan gyakran, ahányszor kívánom, ennek anyagi vagy időbeli korlátai vannak.
– Sokak szerint a fekete kontinens annyira nagy élmény, hogy semmi nem múlhatja felül. Afrika után hova lehet még menni?
– Vissza Afrikába. De amúgy bárhova, minden érdekel. Afrika régi álom volt, de az az idő, amit ott töltöttünk, édeskevés volt. Annyira más az a világ, hogy nem elég egy hónap, vissza kell még menni.
– Az írásaidra a sokszínűség, a nyitottság, a lazaság, az egzotikus helyszínek, érdekes nevek használata jellemző. Hogyan születik meg ez a világ, honnan inspirálódsz?
– Ez a világ a fejemben van, az utazások csak felélénkítenek, felnagyítanak dolgokat, elviszik a fantáziámat egy másik irányba. Az utazás önmagában nem elég, nem is feltétlenül szükséges. Ha nem utaztam volna soha sehova, valószínűleg akkor is bolondságokat írnék, ez van a fejemben. Nem kötelező utazni ahhoz, hogy az ember egy furcsa világot tudjon kialakítani. Bodor Ádám például nem arról híres, hogy sokat volt Afrikában, bőven elég neki, hogy a hegyeket járja, az ő világa mégis más. Bár közeli, más.
– Apropó Bodor Ádám: vannak, akik hozzá, mások Mózes Attilához hasonlítanak. Hogyan éled meg ezeket a párhuzamokat?
– Mózes Attilát nagyon kedveltem, már kiskoromban a kezembe kerültek a könyvei, mert nálunk nem volt korlátozás, hogy bizonyos könyveket csak bizonyos kor után szabad levenni a polcról. Anyám és a nagyszüleim neveltek fel Kolozsváron, és nem szóltak bele ebbe. A gonosz színeváltozása került a kezembe, és nem voltam abban a korban, amikor olvasnom kellett volna, nem 12 éveseknek szól. De annyira magával sodort a hangulat, hogy Mózes Attila örök kedvenc maradt.
Egyébként nem hiszem, hogy túl sok közös lenne bennünk. Nyilván sokat jelenthet, hogy ugyanabban a közegben élünk, éltünk, és lehet, hogy ugyanazok a dolgok tűntek fel. Bodor Ádámmal feltehetően a nevek miatt lehet a párhuzam. Ezek a nevek nem akarnak feltétlenül egzotikusnak hatni. Van egy mániám: ránézek egy emberre, akit valahogy hívnak, és nem biztos, hogy mindig talál a fejemben a név az emberrel. Más nevet kell adjak neki, ami közelebb hozza, inkább jellemzi őt. Nagyon sok jó szöveget olvasok, amelyekben semmitmondó nevek vannak, és ez idegesít. Ha van egy jó szöveg, jó karakter, és Marikának hívják, olyan, mintha megölnéd. A Marika nagyon szép név, csak a karakter általában többet hordoz ennél, kevésbé hétköznapi neve kellene legyen.
– Műfajilag sem szereted behatárolni magad, azt mondod, „szövegeket" írsz. Mikor derül ki, mi lesz a „szövegből"?
– Aki ír, mindenkinek van technikája, ahogyan dolgozik. Nem is szeretem munkának hívni, számomra legalábbis élvezet, jókedvemben írok, nem bánatomban. Amikor írok, nagyon jól érzem magam. A műfaji behatárolás hiányának is több oka lehet. Egyik valószínűleg az, hogy én ezt soha nem tanultam, nincsen rajtam súly, ami lehúzna, hogy: na most akkor, ez vajon mi? A technikám általában az, hogy bevillan valami, egy mondat, vagy általában a cím, és arra felépítem az egész sztorit. Másik ok, hogy szeretem az összevisszaságot. Olyan szövegeket is írok, amelyek akár prózaversnek minősülnek, ha már feltétlenül kell legyen műfaji behatárolása. De úgy gondolom, az egész összefügg, a vers is a többi része, hiszen az egyetlen élő szöveg. Inkább ez a lényeg, hogy élő legyen.
– Termékeny írónak tartanak. Te ezt miként látod?
– Szerintem nem írok nagyon sokat, inkább akkor, amikor belefogok. Kevesebbet írok, mint amennyit szeretnék. Biztos, hogy a Szalamandrák éjszakái miatt vélik így, mert eléggé hosszúra sikerült, nem így terveztem. Egy háromezer leütéses történetből nőtte ki magát. Ahogy megírtam, tudtam, hogy ebben sokkal több van. A regényt úgy írtam, hogy egy évig napi négy órát dolgoztam. Úgy jött. Most novellákat írok, ez a műfaj nem igényli, hogy napi négy órát dolgozzak.
– Ezek szerint a következő kiadványod egy novelláskötet lesz?
– Nincs eldöntve, nem sietek. Amikor úgy érzem, kész van, leadom. Inkább összefüggő történetek ezek, az első könyvem, a Bonjour Leibowitz is ilyen volt.
– Ezt leszámítva a többi könyved a csíkszeredai Bookart Kiadónál jelent meg. Hogyan alakult ki az együttműködés?
– Amikor a Macskaméznek megvolt a kézirata, Láng Zsolt mondta, hogy ki kellene adni. De nem nagyon foglalkoztam ezzel. A Bonjour Leibowitz megjelenését is a barátaim intézték. Szonda Szabolcs mondta: ebből kellene csinálni egy könyvet. Mire kértem: ne fárasszon ilyenekkel. De ő fárasztotta magát, és pályáztak a Communitas Alapítványnál, nem is tudtam róla. A második könyvnél Láng Zsolt javasolta a kis csíkszeredai kiadót, és ők valószínűleg nem csalódtak, mert a következő könyvemet, a Papírszívet már felkérésre írtam. Felhívott a kiadóigazgató, hogy lenne-e még egy könyvem, és mondtam, hogy nincs, de írok. Mivel kis kiadó, bensőségesebb a viszony, mint egy nagynál, ahol az ember át kell menjen mindenféle szűrőn.
– Az utóbbi időben több elismerést is kaptál, legutóbb az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat. Mennyire számítanak ezek?
– Örülök nekik, de nem hiszem, hogy sokat változtatnának rajtam. Van egy elméletem, miszerint megtörténhet, hogy valahol Kolozsváron üldögél egy szobában egy ember, aki fantasztikus dolgokat ír, de sehol nem publikálja, pedig lehet, hogy sokkal jobb, mint én vagy bárki más. Ha nem fogadtam volna el a díjat, az olyan lett volna, mint egy kiáltvány valami ellen. Ennek a díjnak van egy szép neve: Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díj. Tudjuk, hogy az RMDSZ alapította, de mégis az erdélyi kortárs magyar kultúrát díjazzák, és nem azt, hogy én személy szerint politikailag korrekt vagy hű lennék. Ez jellemző arra a néhány emberre, aki megkapta. Legalábbis irodalom kategóriában nem azok kapták, akik az első sorban állnak egy zászlóval. Hanem inkább ügyesen ülnek az íróasztaluk mellett, és írják a saját dolgaikat, melyek fontosak. Például Jánk Károly nem egy állandóan jelen lévő véleményformáló, holott a versei meglehetősen ütős kórképet adnak a világról, amelyben élünk. A díj nem változtat különösebben semmin, de értékelem, hogy próbálnak odafigyelni arra, ki mit csinál ma. Mert Erdélyben a díjakat nem feltétlenül a mai munkásságra adják, egy csomó életműdíj van. Van egyfajta múltbarévedés persze, különben több embert kellene díjazni, de korlátozottak a lehetőségek.
– Mennyire tartod meghatározónak az írói munkásságod szempontjából, hogy erdélyi magyar vagy?
– Ugyanúgy, ahogy kezem és lábam van, tagadhatatlan, hogy erdélyi magyar vagyok. Ha nem az lennék, másképp írnék. Ha budapesti lennék, teljesen más hangom lenne, mert más közegben nőttem volna fel, más dolgokat láttam volna magam körül, más élmények, traumák értek volna. Erdély ott van minden mondatomban, viszont úgy gondolom, ha az ember tényleg el akarja mondani azt, ami körülötte van, amit erről érez, úgy kell tennie, hogy az mindenki számára érthető legyen. S ahhoz kicsit körül kell nézni, hogy mi van a világban. Kicsit ki kell lépni ebből az erdélyiségből. Azt is meg kell nézni, ez hogyan viszonyul ahhoz, ami az országban, a világban van.
Mert amellett, hogy erdélyi vagyok, romániai is vagyok, ez a hazám. Sajnálom, ha egyeseknek ez nem annyira szimpatikus. Mikor megkaptam a díjat, Vida Gábor a laudációjában az írta, hogy „két nyelv, két haza" és egy barátnőm felháborodott ezen: mi az, hogy két nyelv? Nem volt teljesen evidens, hogy ez mire is utal, de én nem szégyellem, hogy jól tudok románul, és időnként románul is írok. Nem hiszem, attól magyarként kevesebb lennék, hogy ismerem ennek az országnak a nyelvét, használom is, és eléggé otthonosan mozgok a román kultúrában. Úgy gondolom, így jó, és ha mind így lennénk vele, mindenkinek jó lenne. Nyilván, ez a másik oldalra is érvényes. Én így látom a mi közös jövőnket, ha szabad ilyen nagy szavakat használni. Ez az egyetlen út, ami járható Erdély, az egész ország számára. Hogy egy kicsit több őszinteséggel viszonyuljunk a mindennapjainkhoz, ahhoz, amiben vagyunk.
– Milyen szövegeket szoktál írni románul?
– Legutóbb egy ábécéskönyvhöz, az ABC80-hoz írtam szöveget, március közepén jelenik meg. Egy román képzőművész lány találta ki, és elkezdte megrajzolni: minden betűhöz talált egy tárgyat, amely a 80-as évekre, a mi gyerekkorunkra volt jellemző, és kellett egy szövegíró. Egy közös barátunk, egy román művészettörténész rám gondolt. Találkoztam a lánnyal, megnéztem a rajzait, nagyon tetszettek, és mondtam, hogy próbáljuk meg, írtam hozzá sánta versikéket. Próbálkoztam magamat fordítani, románul írni prózai szövegeket, de az nem ment. Ha magamat fordítottam, valami teljesen más lett, mert közben elkapott a ló. Most együtt dolgozom a fordítómmal, a Szalamandrák éjszakáit a Curtea Veche Kiadó fogja megjelentetni románul májusban. A kétnyelvű fordítóm minden részletet átküld, elolvasom, és ahol érzem, hogy sántít, vagy nem jól értette, kisegítem.
– Milyen románul visszaolvasni a saját írásaidat?
– Kellett kis idő, amíg hozzászoktam. Még próbálkozott előtte valaki a fordítással, aki magyar, de valahogy nem sikerült neki elkapni a ritmust vagy hangulatot. Az említett férfinak viszont összejött. Teljesen más, kicsit idegen, de el kellett fogadni, hogy ez másik nyelv, nem fog ugyanúgy hangzani. Azt hiszem, az a 11 év, amit Bukarestben töltöttem, nagyon jó mankó ilyen szempontból. Mert teljesen más az erdélyi román kultúra és a déli, másként hangzanak a mondatok. De találkozik a miénkkel. Itt van a műfordítónak az igazán nehéz dolga, hogy ezt át tudja adni.
– A Szalamandrák éjszakáiban a főhős célja: élni. Hogyan érted ezt?
– Úgy élni, hogy magunk legyünk. Ne kelljen mindig álarc mögé bújni, megjátszani magunkat. Persze az élet eleve feltételezi, hogy az ember különböző szerepeket játszik, ha tetszik, ha nem. De ezt az eljátszást minél kisebb lángra kell venni: az ember vállalja, hogy kicsoda, éljen úgy, ahogy tud. Rövid az élet, sok minden történik egy ember életében, de nagyon hamar eltelik. Élnek még a nagyszüleim, és ezen tudom lemérni, mennyire gyorsan telik. Visszaemlékszem, amikor még nem volt ősz hajuk, és most 80 fölött vannak, én pedig mindjárt 40 éves vagyok. És mindjárt vége. Akkor mi értelme annak, hogy szerepeket játszunk? Hogy eljátsszam, egy vérző szívű székely vagyok, holott nem vagyok teljes mértékben az.
Az őszinteséget erre is értem – ez főleg Erdélyre jellemző –, a déli románok nem feltétlenül a múltban keresik önmagukat. De ezeket a vérző sebeket nem úgy lehet gyógyítani, hogy állandóan visszanyúlunk, és azt keressük, hogy 1918-ban mi és hogyan volt. Arról nem nagyon szokott szólni a fáma, hogy azok más emberek voltak egy másik világban. Azóta eltelt majdnem száz év, itt most mi vagyunk és az utánunk következő generációk, akiknek ugyanitt kell élni, és nem lesz jó, ha állandóan azt keressük, hogy akkor ki kit bántott. Nyilván el kell ismerni, végre el kellene ismerni, hogy mindenki követett el hibákat, de nem ez a lényeg, hanem az, hogyan lehet továbbmenni anélkül, hogy a következőkben bántanánk egymást.
Márton Evelin
1980. március 5-én született Kolozsváron. A Brassai Sámuel Elméleti Líceumba járt középiskolába, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen művészettörténetet tanult. 2002-től az RMDSZ elnöki hivatalának sajtótanácsosa volt, 2005 óta a Bukaresti Rádió magyar szerkesztőségének munkatársa.
Kötetei: Bonjour Leibowitz (novellák és más szövegek), 2008; Macskaméz (novellák és más szövegek), 2011; Papírszív (regény), 2012; Szalamandrák éjszakái (regény), 2015. 2010-ben és 2014-ben megkapta a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíját. 2010-ben Látó-nívódíjas próza kategóriában, tavaly a Csiki László irodalmi díjjal, míg idén az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjjal tüntették ki.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)2017. március 20.
Hamuban sült pogácsa a Napsugár gyermeklap
Hatvanéves születésnap ezer kis olvasóval
Míg a szombat délutáni Napsugár találkozóra a felnőtteket várták a közös emlékezés, méltatás és köszönet ünnepi alkalmára, vasárnap a gyermeklap olvasóié és szerzőié volt a főszerep: a kép, zene, tánc anyanyelvén szólhattak a közönséghez, és az irodalom sem szorult háttérbe a gálaműsoron. A gyermeklap 12500 olvasóját ugyan nem tudták vendégül látni a kerek évfordulón, de ezer kis olvasóval együtt ünnepelhettek a lap egykori és jelenlegi munkatársai tegnap délelőtt. A Kolozsvárról, Kolozs megyéből – Aranyosgyéresről, Magyarlónáról, Szamosújvárról, Tordaharasztosról, Désről, Körösfőről, Mérából – érkezett olvasókon kívül olyan távolabbi települések iskoláiból is eljöttek, mint Szamosardó, Zilah, Magyarlapád és Nagyenyed. A vasárnapi gála a Napsugár-illusztrátorok kiállításának megnyitójával indult, az ünnepi beszédeket színvonalas műsor követte.
D.I – Ú.I.
Erdélyben nincs kisdiák, aki ne olvasta volna
Mindhiába árasztott szomorkás hangulatot szombaton a borús, esős idő, mégis igazi napsugaras délutánban volt részük azoknak, akik elmentek a 60. születésnapját ünneplő Napsugár gyermeklap rendezvényére a kolozsvári Báthory István Líceumba. A kerek évfordulóra szervezett kétnapos programsorozat keretében a szombat délután a felnőtteké volt, és meg is telt a líceum díszterme az Erdély számos településéről, több megyéből érkezett vendégekkel.
Bárdos Réka népdalénekes, a János Zsigmond Unitárius Kollégium tanítónője mezőségi népdalokkal, Imets Levente színművész pedig Nagy László versével köszöntötte az ünneplőket: a folyóirat író, költő, grafikus munkatársait, pedagógusokat, tanfelügyelőket és a sajtó munkatársait. Timár Ágnes iskolaigazgató, aki gyermekkorában szintén hűséges Napsugár-olvasó volt, megjegyezte: bár a lap a kommunista diktatúra alatt élte le eddigi életének több mint felét, mindig igyekezett megőrizni az igényességét, Erdélyben nem volt kisdiák, aki ne olvasta volna. Az igazgató hozzáfűzte, hogy a világ változásai, az anyagi nehézségek ellenére is van remény a jövőre nézve, hiszen a gyerekek napjainkban is szeretnek olvasni. Az írott kultúra úgyszólván visszaveszi a jogait, s akkor majd a Napsugárt is könnyebb lesz megjelentetni.
Zsigmond Emese főszerkesztő hangsúlyozta: nevét és lelkét is folyamatosan megőrizte a Napsugár. Célja továbbra is ugyanaz: igényes olvasóvá, öntudatos, értékeit ismerő és vállalni merő, igaz emberré nevelni a gyerekeket. Ebben segít mostanság is a mese, a vers, a játék, a sok szín, az illusztráció, munkájukhoz pedig állandóan erőt adnak a gyerekek és a pedagógusok részéről érkező visszajelzések. Eddig összesen 677 lapszám jelent meg, ez körülbelül 17 ezer oldalt jelent.
A 60. évforduló alkalom volt arra is, hogy a főszerkesztő megköszönje a lap jelenlegi és volt munkatársainak tevékenységét, és mindenki segítségét a folyóirat terjesztésében, népszerűsítésében, emléklappal jutalmazva: tanfelügyelőket, pedagógusokat, szakmai intézményeket. A meghitt, igazi baráti hangulatba illeszkedtek a hozzászólások, versfelolvasások, amelyek közös jellemzője volt a gyermeklaphoz kapcsolódó személyes emlékek, élmények mindenki részéről. Fóris-Ferenczi Rita tanár az egyetemisták körében a Napsugárról végzett felmérésről beszélt, Murádin Lovász Noémi képzőművész rajztanár a lap grafikai megjelenítését értékelte, majd költők, prózaírók olvastak fel alkotásaikból, többek között László Noémi, Jancsik Pál, Markó Béla, Cseh Katalin, Balázs Imre József. Markó Béla elismerően szólt Zsigmond Emese főszerkesztő nagyszerű, heroikus munkájáról, és kiemelte, hogy a lap nélkül szegényebb lett volna gyermekirodalmunk, képzőművészetünk.
Gálaműsorral köszöntötték az örökifjú Napsugárt
Húsz Napsugár-illusztrátor alkotásaiból nyílt kiállítás vasárnap délelőtt a Kolozsvári Magyar Színház emeleti előterében, amelyen a Napsugárban megjelent munkák mellett felnőtteknek szóló képzőművészeti alkotások is megtekinthetők.
– Már az első lapszám is színes volt, és ez azóta sem változott, az évek során számos híres illusztrátor dolgozott a Napsugárnak. Némelyikük kiforrott illusztrátorként érkezett hozzánk, mások a lap hasábjain kaptak szárnyra. Akadt köztük olyan is, aki a gyermeklap arculatán dolgozott, de olyan is, aki saját rovatot vezetett – összegzett röviden Müller Katalin a Napsugár szerkesztője.
– Gyakorló művészpedagógusként csak azt tudom mondani, hogy a művészeti nevelés jobbá teszi az embert, és ezt érzem a Napsugár oldalain, a sugárzó színek és változatos formák világában is – mutatott rá méltatásában Murádin Lovász Noémi képzőművész.
– Akik vállalják a mesék illusztrálását, azok jól kiismerik magukat nem csak a grafikában, hanem a gyermeklélektan útvesztőjében is. Fontos, hogy milyen minőségű képekkel találkoznak gyermekeink első éveikben. Ahogy az igényes szöveg az irodalomban, úgy a minőségi kép is belépőül szolgálhat a képzőművészet világába. A gyerekkönyv-illusztráció, jelen esetben a Napsugár gyermeklap, a gyermekek képzőművészeti ízlésének alakítója – fogalmazott a képzőművész.
– Ahogy az első mesék, az első dalok, úgy az első években látott képek is formálják a gyerek képi kultúráját. A kiállított munkák alkotói ezt nagyon jól tudják és érzik. Ezért munkáikban a mondatok mögött rejtőző világ megelevenedik, látható csodává válik. Ahány stílus, annyi csoda és megannyi fénysugár, ami együtt mind egy-egy ragyogó Napsugár – hangzott el.
Zsigmond Emese a Napsugár főszerkesztője ünnepi beszédében hamuban sült pogácsának nevezte a Napsugárt.
– A magyar népmesék tele vannak csodálatos jelképekkel, egyik ilyen nagyon gazdag jelkép a hamuban sült pogácsa. A szegény asszony összekaparja a ládából az utolsó marék lisztet, és abból süti meg az útravalót a nagy megpróbáltatás elé néző főhősnek, a fiának. A hamuban sült pogácsa a világ legfinomabb, legcsodásabb eledele. Az egyik csodája, hogy az út végéig nem fogy el, miközben többen is esznek belőle. Egy másik csodája, hogy romolhatatlan. Többet ér a bankkártyánál, mert megosztásával másoknak nyújt segítséget felajánlója. De többet ér a mobiltelefonnál is, mert kapcsolatot teremt készítője és elfogyasztója között. Az édesanya nemcsak az utolsó marék lisztjét, hanem szeretetét, karjának erejét is belesütötte a pogácsába, az útravalót becsületből, tartásból, reményből, küzdeni tudásból, mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy a megpróbáltatásokat, akadályokat leküzdjük. Ilyen a Napsugár, szeretnénk belecsomagolni mindazt, amiről úgy érezzük, hogy egy életre útravaló lehet nektek – mondta a főszerkesztő.
És hogy honnan fakad az erőnk e megpróbáltatások legyőzésére? – Abból a tisztaságból és erőből, ami népünk sajátja évtizedek óta, az anyanyelvünk. A Napsugár ezen a nyelven csomagolja be minden ősi kincsünket, erőnket oldalaiba. És amíg ezt az üzenetet kiolvassátok és megértitek, amíg az ünnepi műsor minden kis morzsáját magatokkal viszitek, rendelkeztek azzal az erővel, ami legyőzhetetlenné tesz benneteket – beszélt anyanyelvünk megtartó erejéről a főszerkesztő.
– Amikor úgy érzitek, nincs miből merítenetek a biztos tudathoz, akkor a Napsugár segít abban, hogy megerősödjön ez a hitetek. Remélem, az ünnep morzsái kitartanak a következő Napsugár ünnepig, amelyre visszatéve ugyanazt az erőt érzitek majd. Vigyetek haza magatokkal a hamuban sült pogácsából – tanácsolta Zsigmond Emese.
A tegnapi Napsugár gálaműsoron a 60 éves gyermeklap kis olvasóit köszöntötték alkotó munkatársai, jeles írók, költők egy-egy verssel, gitárzenével. Felléptek a lap mai és egykori olvasói: a kolozsvári Zenelíceum gyermekkórusa, a Fölszállott a páva tehetségkutató verseny győztesei, a mérai Cifra néptáncegyüttes, a székelyszenterzsébeti Cickom népdalcsoport, Gorzó Boglárka népdalénekes. A szamosújvári kisiskolások toborzót, a kolozsvári Octavian Goga Iskola elemistái reneszánsz táncokat, a Karaván együttes megzenésített gyermekverseket adott elő.
Szabadság (Kolozsvár)2017. március 20.
Mindannyian „meg lettünk vezetve" mind azon a '90-es fekete márciuson
Ma már tudom: magyarok, románok, „meg lettünk vezetve" mind azon a '90-es fekete márciuson. Igaz, nekünk, magyaroknak nem nagyon volt más választásunk, mint menni előre azon az úton, amerre rákényszerített a jogfosztó hatalom és az általa gerjesztett irányított gyűlöletkampány. A hodáki, libánfalvi román parasztok csak azt tették, amit elvárt tőlük az „anyanemzet", az egy és oszthatatlan román állam. Az akkori bukaresti hatalom, eszközként használta őket, akárcsak az őket feltüzelő, leitató, elvakító és elvadító Vatra Romaneasca szélsőséges nacionalista szervezetet, amelyet nagyrészt az előző rendszerből magukat átmentett szekusok alkottak, vezettek. Ezek a profik voltak azok, akik helyben irányítottak mindent Marosvásárhelyen az 1989-es decemberi eufóriát követő hónapokban. Ott voltak minden állami erőszak-, illetve rendfenntartó szervezet soraiban. A túlélésük volt a tét, ha sikerül „bebizonyítani", elhitetni a többséggel, hogy a „hőbörgő, előjogokat követelő, erőszakos" kisebbség, vagyis a magyarok veszélyt jelentenek Románia területi egységére, szuverenitására, akkor nyert ügyük van. Akkor máris működésbe lépnek a pontosan irányított gyűlöletkeltés hatására az önvédelmi reflexek és azonnal szükség, igény mutatkozik a hon-, és nemzetvédő ortodox lovagokra, az állami gépezet jól bevált szakembereire, vagyis a szekusokra, akiket pár hónappal korábban még együtt gyűlölt az átlag román és magyar, azaz a nép.
A képlet pár hónap alatt megváltozott, a számítás bejött, pontos terv szerint haladt minden a márciusi végkifejlet felé.
Az Iliescuék által kiszemelt célpont Marosvásárhely volt. Egyrészt a kényes demográfiai egyensúly miatt, hiszen itt a lakosság összetétele akkor nagyjából fele-fele arányban volt román és magyar. Másrészt azért is, mert szimbolikus volt a helyszín, Erdély egykori központja, ahol egyszerre több magyar kisebbségi „nemzeti vezető" is kardoskodott, akik itt egy csapásra kéznél voltak, nyakon csíphető, provokálható, alázható alanyokként. Itt volt szószóló akkoriban Király Károly, Sütő András és Markó Béla is... Rajtuk „ütve" látványosan csattanhat az ostor, hatásosan és elrettentő módon lehet példát statuálni – gondolhatták a hatalom boszorkánykonyháján. A terv működni látszott, az események szélsebesen haladtak a kívánt irányba.
Létrejött a két tábor és egyre hangosabban egymás ellen hangolódott, egymásnak feszült az erdélyi magyarság és románság. A propagandagépezet csúcsjáratra kapcsolt és diadalt aratott. A zsigeri gyűlöletkampány hazugságáradata 1990 márciusára elhitette a románok tömegeivel azt, hogy a magyarok valójában olyasmiket követelnek, ami egyáltalán nem jár nekik, illetve, hogy tulajdonképpen nem is (elő)jogokat akarnak maguknak, hanem Erdélyt magát, mindenestől, és holnaptól a Magyarországhoz való elcsatolást.
(folytatjuk) Sükösd Levente
Erdély.ma2017. április 17.
Erdélyi magyar prózaírók román antológiája
Volt idő, amikor megszokott jelenségként könyveltük el, most rendhagyó kiadói esemény, ha magyar írók műveit adják ki román nyelven. Van, aki erre felkapja a fejét. Nem túl sokan, az igaz, de a sajtó egy része ma is fantáziát lát a dologban, és akként is kezeli. A Román Kulturális Intézet (Institutul Cultural Român – ICR) kiadásában a közelmúltban megjelent antológia, a Singurătate gonflabilă marosvásárhelyi bemutatója is ezt tükrözte a Petru Maior Egyetem nagy aulájában pár héttel ezelőtt. A nem hivatásos olvasók közül kevesen, a média részéről jóval többen voltak kíváncsiak a premierre. Pedig a szervezők igyekeztek megadni a módját, jelen volt a kötetbe foglalt tizenhét írás válogatója és fordítója, E. Ferencz Judit, a könyv egyik szerkesztője, Sorin Gherguţ, az egyik szerző, a vásárhelyi Demény Péter, az egyetem részéről Alexandru Cistelecan kritikus és Markó Béla költő, az Írószövetség helyi fiókjának az elnöke. Dicsérő szó és sajnálkozás meg nosztalgi-zás egyaránt elhangzott a kiadvány kapcsán, összecsengtek az öt meghívott gondolatai. A moderátori szerepet is magára vállaló Alexandru Cistelecan hozta szóba először az egykori Kriterion Könyvkiadót, amely Domokos Géza irányításával nagyon sokat tett a magyar–román, román–magyar kölcsönös fordítás érdekében. Az a gyakorlat sajnos elsorvadt a rendszerváltás után, pedig ha együtt élünk, a műfordítások által is jobban meg kellene ismernünk egymást, mondotta. Ez a frissen megjelent antológia igencsak színvonalas, köszönet illeti a fordító E. Ferencz Juditot, aki kiváló tolmácsolónak bizonyult. Pedig nehéz dolga volt, hiszen a kiválasztott szerzők más-más életkorúak, más-más stílust képviselnek, és a tematika s a hangvétel is nagyon különböző. Ferencz Judit nyelvtudására jellemző, hogy olyan erdélyi román szavakat és kifejezéseket is használ a könyvben, amiket ő erdélyiként sem ismert. A szerkesztő, Sorin Gherguţ is elismerően nyilatkozott a fordítás minőségéről, a műfordító teljesítményéről. Eleinte el sem hitte, hogy egyetlen ember ültette át románra az egymástól annyira különböző tizenhét rövidprózát. Kíváncsi volt a mai erdélyi magyar írókra, E. Ferencz Judit műfordítói bravúrjának köszönhetően még inkább szorgalmazni kívánja a fordítói munkát. Markó Béla még korábbra visszament az időben, felemlítve, hogy a két világháború között az erdélyi magyar íróközösség legjobbjai is fontosnak tartották, hogy tolmácsolják olvasóiknak a román irodalmat, és ritkábban ugyan, de fordítva is megtörtént. Aztán a 60-70-80-as években a Kriterion teljesítette példásan ezt a küldetést. Igaz, akkor is jóval többet fordítottak románról magyarra, mint magyarról románra. 89 után elsatnyult a kölcsönös átültetések folyamata. Megszűnt a programszerűen beütemezett fordítások gyakorlata. De véleménye szerint az irodalomban nem lehet eredményes a piacgazdálkodás, az ICR és a művelődési minisztérium is többet tehetne azért, hogy a műfordítások révén is közeledjenek egymáshoz a romániai etnikumok, és jobban megismerjék egymás értékeit. A mostani antológia jó szolgálatot tesz ennek az ügynek, jelentette ki Markó. E. Ferencz Judit elégtétellel nyugtázta a dicséreteket, és elmondta, hogy régi foglalatossága, szívügye a műfordítás. Bukarestben él, a Román Televízió Magyar Adásának a munkatársa, van elég dolga, de úgy érzi, ennek a kihívásnak is eleget kell tennie. Szubjektív a válogatása, olyan szerzőkhöz, illetve írásokhoz fordult, akiket, amiket kedvel. Legalább három hasonlóan izgalmas és igényes összeállítást lehetne az olvasók kezébe adni. Nehéz volt igazodnia hozzájuk, de nagy kedvvel dolgozott. A szerzők többsége ma is Erdélyben él, csak néhányuk telepedett át Magyarországra. Van köztük 80 éves is, de olyan is, aki még nincs 30. Mindannyian elismert írók, anyaországi vagy romániai elismerések birtokosai. A címadó írást a nemrég elhunyt Mózes Attila írásai közül válogatta. Ezenkívül a könyvben még Demény Péter, Demeter Szilárd, Ferencz Zsuzsanna, György Attila, Láng Zsolt, Márton Evelin, Molnár Vilmos, Nagy Koppány Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Potozky László, Selyem Zsuzsa, Szabó Róbert Csaba, Szilágyi István, Tompa Andrea, Vida Gábor és Zsidó Ferenc prózái olvashatóak. Végül, mielőtt felolvasta volna a kötetbe válogatott írását, Demény Péter, a Román Kulturális Intézet vezetőségi tagja, maga is műfordító, egyben eredeti román szövegek szerzője is, vázolta azokat a törekvéseket, amelyek elősegíthetnék a kölcsönös műfordítások megjelentetését. Úgy látja, egyelőre azoknak a projekteknek a megvalósulása valószínűbb, amelyek a fordítók ösztönzését, felkészítését célozták meg. Ösztöndíjprogramok is indultak, ezen a téren is észlelhető román–magyar együttműködés, a kulturális intézetek ezt a tevékenységet is próbálják fellendíteni. A kortárs magyar és román irodalom néhány jelentős könyvét sikerült már egymás nyelvén hozzáférhetővé tenni. „Minden jó könyv, mint ez az antológia is, képes megállítani, meg kell tudjon állítani az utadon – hangsúlyozta Demény –, de arra is szükség van, hogy te magad hajlandó légy megállni, és érdeklődj a fordítások iránt.” Igen, ezt sajnos elég gyakran volt alkalmunk tapasztalni: egyedül nem megy. (N.M.K.) Népújság (Marosvásárhely)2017. április 21.
Nem hátrálunk meg! - Wesselényi jelmondata az RMDSZ-kongresszus mottója
Az RMDSZ májusi kongresszusának előkészítése volt a ma Kolozsváron ülésező Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) feladata. A kongresszuson módosítandó alapszabályzat növeli a nők arányát a különböző döntéshozó testületekben, illetve a tavalyhoz hasonlóan biztosítja annak lehetőségét, hogy egy szórvány megyei képviselő valamelyik székely megyében biztos befutó helyre kerüljön a parlamenti listákon. Kelemen Hunor szövetségi elnök politikai tájékoztatójában elmondta: meglepődve tapasztalták, hogy azok a képviselőházi frakciók, amelyek múlt héten ellenszavazat nélkül fogadták el az egészségügyben való anyanyelvhasználatot szabályozó törvényt, most alkotmányossági óvást nyújtottak be ellene.
„Meglepődve tapasztaltuk, hogy azok a képviselőházi frakciók, amelyek múlt héten ellenszavazat nélkül fogadták el az egészségügyben való anyanyelvhasználatot szabályozó törvényt, most azon versengenek, melyikük tudja a leghatékonyabban gáncsolni ennek hatályba lépését”, mondta Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnöke ezzel a román ellenzéki pártok kezdeményezésére reagált, a Nemzeti Liberális Párt (PNL), a Mentsétek Meg Romániát Szövetség (USR), illetve a Népi Mozgalom Pártja (PMP) tegnap óvást nyújtott be az alkotmánybíróságon azon törvénymódosítás ellen, amely a kisebbségek anyanyelvét ismerő személyzet alkalmazására kötelezi a kórházakat és a szociális szolgáltatásokat nyújtó intézményeket.
Kelemen Hunor elmondta: ennek a pálfordulásokról híres román politikában is ritkának számító kezdeményezésnek az értelmi szerzője az a Traian Băsescu volt, aki kétszer is az erdélyi magyarok szavazatával lett államelnök. Raluca Turcan, a PNL ideiglenes elnöke pedig azzal "múlta felül" a PMP-t, hogy számon kérte pártja frakcióján, amiért Băsescuék lekörözték a liberálisokat az alkotmányossági óvás kezdeményezésében. Az RMDSZ elnök megjegyezet: minden magyarellenes hangulatkeltés ellenére, aminek az elmúlt évtizedekben tanúi lehettünk, kisebbségi jogok ügyében még egyetlen párt sem nyújtott be óvást az alkotmánybíróságon.
"Azok a politikusok, akik időnként elmennek Székelyföldre, még nem feltétlenül az erdélyi magyar közösség barátai, legfennebb pillanatnyi érdekei kívánják meg, hogy az erdélyi magyarokkal szorosabbra fűzzék a viszonyt", mondta Kelemen Hunor. Hozzátette azt is: a PMP és az RMDSZ ugyanabban a politikai pártcsaládba tartozik, az Európai Néppártba, ahol nem ilyen szokások honosodtak meg. „Fontos tanulság, hogy nekünk egyetlen szövetségesünk van, az erdélyi magyarság, csakis magunkra számíthatunk”, fogalmazott a szövetségi elnök.
„A tavalyi romániai választásokat követően nagy reményeket fűztünk ahhoz, hogy viszonylag gyorsan végre lehet hajtani azokat a korrekciókat, amelyekre szükség van ahhoz, hogy az ország ne térjen végképp le a jogállamiság útjáról, hogy a hatalmi ágak szétválasztása a valóságban is megtörténjen. De most is olyan információk látnak napvilágot, amelyek megerősítik azt, amit évek óta mondunk: hogy nem beszélhetünk jogállamiságról, az erőszakszervezetek és a bűnüldözés összefonódik, politikai típusú leszámolásokra használják fel az erőszakszervezeteket, a kisebbségi jogok terén pedig mintha megállt, sőt visszafordult volna az idő Romániában”, mondta el Kelemen Hunor.
„Az RMDSZ több törvényjavaslatot is tett annak érdekében, hogy Románia visszatérjen a jogállamiság útjára. Olyan társadalomban akarunk élni, amely hozzánk hasonlóan fontosnak tartja a szabadságjogokat, a biztonságot és jólétet, ezeknek nincs alternatívája a kisebbségek számára. Az a társadalom, amely nem szabadságjogokra épül, jogfosztáshoz vezet. A parlamenthez benyújtott törvénytervezeteink azt bizonyítják, tudjuk, mi a helyes út”, tette hozzá.
Kelemen Hunor elmondta: az RMDSZ azokat a kormánydöntéseket támogatta, amelyek előnyösek az erdélyi magyarság számára. A kormánykoalíciós együttműködés egyelőre biztató, tapasztalható egyféle nyitottság, talán a közigazgatásban való anyanyelvhasználatot szabályozó 215-ös törvényt is sikerül módosítani, ami az anyanyelvhasználati küszöb csökkentését irányozna elő húszról tíz százalékra.
A szövetségi elnök úgy értékelte: az elmúlt időszak meghozta az eredményeit, hiszen az amerikai külügyminisztérium országjelentésében, amely néhány héttel ezelőtt jelent meg Romániáról, azokat a problémákat sorolja, amelyeket az RMDSZ az amerikai partnereinknek elmondott. A Minority SafePack ügye is azt bizonyítja: meg lehet törni a jeget.
"Szilágyság megérdemel egy kongresszust!"
Az RMDSZ május 13-án Zilahon tartja következő kongresszusát, amely az elmúlt két évről készült számadást, illetve a következő, a 2019-es tisztújító kongresszusig hátralevő két esztendő feladatainak, stratégiájának a kijelölését tűzte ki célul. A helyszín kiválasztásával kapcsolatban Kelemen Hunor szövetségi elnök úgy vélekedett: Zilah, a Szilágyság megérdemel egy kongresszust, mint ahogy megérdemli a nagyobb odafigyelést is, hiszen a szilágysági magyar közösség mindig a szövetség mellett állt.
Hasonlóan vélekedett Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke is, aki felszólalásában kiemelte: a szilágysági szervezet mindig jó eredményeket ért el a választásokon. Szilágyság szimbóluma Wesselényi Miklós a reformkor jeles politikusa, akinek jelmondata: “Nem hátrálunk meg!” Ezt a ma is időszerű jelmondatot az RMDSZ is magáénak érzi, ez lesz az idei kongresszus mottója, mondta,
A május 13-én, szombaton zajló kongresszusra 800 küldöttet várnak, 200 meghívottat, 100 újságírót. Ezt megelőzően, csütörtökön tartják a Wesselényi-gálát, amelyet hagyományt teremtő kezdeményezésnek szánnak. Ezen a rendezvényen azoknak a szilágyságiaknak nyújtanak át emlékplakettet, akik közösségépítő munkájukkal érdemelték ki ezt a kitüntetést. Pénteken pedagógusfórumot tartanak, Krasznán az önkormányzatokban dolgozó fiatalok tanácskoznak, Kémeren a vállalkozók, Perecsenyben pedig a sikeres gazdák találkoznak, este pedig kihelyezett frakcióülésre is sor kerül Szilágycsehen.
A politikai vitán Cseke Attila Bihar megyei szenátor a finnországi svéd kisebbség példáját hozta fel az egészségügyben való anyanyelvhasználatra. Csép Éva Andrea Maros megyei képviselő, a Nőszövetség ügyvezető alelnöke a szervezetnek a nők elleni erőszak megfékezésében vállalt szerepéről beszélt. Oláh Emese kolozsvári alpolgármester beszámolt arról: a kincses városban sikerült végre áttörést elérni a magyar nyelvű helységnévtáblák ügyében. Péter Ferenc, a Maros megyei tanács elnöke a marosvásárhelyi iskola továbbra is rendezetlen ügyét, a hatóságok megalázó hozzállását említette felszólalásában. Markó Béla volt szövetségi elnök reményét fejezte ki, hogy az alkotmánybíróság visszautasítja az ellenzéki pártok óvását.
Az SZKT megerősítette Horváth Annát önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnöki tisztségében. A 99 leadott szavazat közül 98 volt érvényes; 95-en bizalmat szavaztak a jelöltnek, hárman pedig ellene voksoltak.
Az RMDSZ “miniparlamentje” elfogadta az alapszabályzat- és programbizottság által javasolt módosításokat.
N.H.-D., Sz. K. / Szabadság (Kolozsvár)2017. április 28.
Gálfalvi György író újabb kötetét mutatják be
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előcsarnokában szerdán 17 órakor tartják azt a születésnapi irodalmi találkozót, amelyen a 75. életévét betöltő Gálfalvi György író, szerkesztő Beszélgetéseink című kötetét mutatják be.
A könyv a lakiteleki Antológia Kiadó gondozásában jelent meg. A Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókja, valamint a Látó Szépirodalmi folyóirat által szervezett eseményen a szerzővel Markó Béla, az Írószövetség marosvásárhelyi fiókjának elnöke, valamint Kovács András Ferenc, a Látó folyóirat főszerkesztője beszélget. Az eseményt a Kós Károly Akadémia Alapítvány, valamint a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem támogatja. Székelyhon.ro