udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
836
találat
lapozás: 1-30 ... 751-780 | 781-810 | 811-836
Névmutató:
Kovács András
2017. január 19.
Ötven civil szervezet állt ki a megszüntetett kolozsvári magyar osztály mellett
A Kincses Kolozsvár Egyesület kezdeményezésére 50 kolozsvári magyar civil szervezet közös állásfoglalást fogalmazott meg az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának védelmében - olvasható az egyesület közleményében.
A Kolozs megyei tanfelügyelőségen január 19-én iktatták a Valentin Claudiu Cuibus főtanfelügyelőnek, illetve Török-Gyurkó Zoltán főtanfelügyelő-helyettesnek címzett levelet, melyet elküldtek az oktatási minisztériumba Király András György kisebbségek oktatásáért felelős államtitkárnak is.
Mint arról már korábban beszámoltunk, a líceum ötödik osztályát az iskolakezdés után szüntették meg, miután a szóbeli ígérgetések ellenére nem hagyták jóvá a csoport beindítását. Az ügyről bővebben itt olvashat.
Az állásfoglalás aláírói határozottan kiállnak a kolozsvári magyar nyelvű képzőművészeti szakoktatás mellett, amely „a legmagasabb színvonalon biztosítja a gyermekek alkotó és önkifejező képességeinek fejlesztését, valamint művészeti-kulturális műveltségének megalapozását immár tizenhat éve”.
Felhívják a figyelmet, hogy az anyanyelvi oktatás mind Románia alkotmánya, mind a nemzetközi szerződések értelmében alapvető jog, amelyet az oktatási törvény a képzőművészeti oktatás terén is szavatol. Ennek megfelelően kérik az oktatási minisztériumot és a Kolozs megyei tanfelügyelőséget, hogy a korábbi évekhez hasonlóan a jövőben is biztosítsák a magyar nyelven történő képzőművészeti oktatást.
Az állásfoglalás teljes szövege:.
Állásfoglalás az Apáczai Csere János Elméleti Líceum
művészeti tagozatának védelmében
Mi, a kolozsvári magyar civil-szakmai egyesületek és alapítványok aggodalommal tekintünk az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának ellehetetlenítésére. A magyar nyelvű képzőművészeti szakoktatás közép-erdélyi bástyája került végveszélybe, mely a legmagasabb színvonalon biztosítja a gyermekek alkotó és önkifejező képességeinek fejlesztését, valamint művészeti-kulturális műveltségének megalapozását immár tizenhat éve. Az Apáczaiban tanuló rajzszakosok tehetségét számos kiállítás és kiadvány tanúsítja. A diákok nemcsak kolozsvári, hanem országos és nemzetközi téren is bizonyították a képzés tehetségpallérozó tevékenységének eredményességét.
Az anyanyelvi oktatás mind Románia Alkotmánya, mind a nemzetközi szerződések értelmében alapvető jog, amelyet az oktatási törvény a képzőművészeti oktatás terén is szavatol. Nemzeti közösségünk érdekében, a törvény által biztosított jogaink alapján, felkérjük az Oktatási Minisztériumot és a Kolozs Megyei Tanfelügyelőséget, hogy a korábbi évekhez hasonlóan a jövőben is biztosítsa gyermekeink számára a magyar nyelven történő képzőművészeti oktatást.
Tekintettel arra, hogy a helyzet megnyugtató rendezése a magyar közösség mellett az Oktatási Minisztériumnak, a tanfelügyelőségnek, valamint mindazoknak érdeke, akik a gyermekekben a kulturális és művészeti élet jövőjét látják, kérjük, vegyék figyelembe az oktatók, szülők, illetve a civil-szakmai szervezetek által felsorakoztatott érveket, és a közeljövőben esedékes beiskolázási időszakban találjanak megoldást a magyar nyelvű kolozsvári alapfokú képzőművészeti oktatás biztosítására.
Kolozsvár, 2017. január 17.
Kezdeményező:
Kincses Kolozsvár Egyesület nevében Gergely Balázs elnök
Aláírók:
Agnus Média Alapítvány nevében Szenkovics Dezső elnök
Amaryllis Társaság nevében László Bakk Anikó tiszteletbeli elnök
Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége nevében Péntek János elnök
Apáczai Csere János Baráti Társaság nevében Tamás István elnök
Argo Audiovizuális Egyesület nevében Szántai János István elnök
Armenia Örménymagyar Baráti Társaság nevében Bálint Júlia elnök
Bálint Tibor Baráti Társaság nevében Bálintné Kovács Júlia tag
Barabás Miklós Céh nevében Kolozsi Tibor elnök
Bolyai Társaság nevében Gábor Csilla elnök
Donát Alapítvány nevében Zsigmond Ilka elnök
Életfa Családsegítő Egyesület nevében Deme Ilona Julianna elnök
Encyclopaedia Egyesület nevében Nagy Péter elnök
Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány nevében Kovács András igazgató
Erdélyi Kézmíves Céh Egyesület nevében Molnár Attila elnök
Erdélyi Magyar Filmszövetség nevében Lakatos Róbert Árpád elnök
Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület nevében Széman Péter elnök
Erdélyi Múzeum-Egyesület nevében Sipos Gábor elnök
Filmtett Egyesület nevében Zágoni Bálint alelnök
Házsongárd Alapítvány nevében Gergely Erzsébet igazgató
Helikon Kulturális Egyesület nevében Karácsonyi Zsolt elnök
Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány nevében Pillich Katalin elnök
Homo Ludens Alapítvány nevében Vincze László elnök
Igen, tessék! – Da, poftiți! Egyesület nevében Talpas Botond elnök
Innovatív Oktatásért Egyesület nevében Mikó Zsuzsanna elnök
Jakabffy Elemér Alapítvány nevében Székely István elnök
Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság nevében Gaal György elnök
Kolozs Megyei Magyar Diáktanács nevében Bács Tímea elnök
Kolozsvár Társaság nevében Kántor Lajos elnök
Kolozsvári Magyar Diákszövetség nevében Lőrincz István Zoltán elnök
Kolozsvári Művelődés Egyesület nevében Szabó Zsolt elnök
Korzo Egyesület nevében Imecs-Magdó Eszter elnök
Kriza János Néprajzi Társaság nevében Jakab Albert Zsolt elnök
Magyar Ifjúsági Tanács nevében Fancsali Barna elnök
Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület nevében Péntek János elnök
Origo Egyesület nevében Márkos Tünde elnök
Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet nevében Fülöp Júlia elnök
PONT Csoport nevében Farkas András társalapító
Pósta Béla Egyesület nevében Bajusz István igazgató
Robert Schuman Egyesület nevében Szenkovics Dezső elnök
Romániai Építészek Rendje erdélyi fiókszervezetének nevében Guttmann Szabolcs István elnök
Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete nevében Nagy Szilárd elnök
Romániai Magyar Közgazdász Társaság nevében Ciotlaus Pál elnök
Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Kolozs megyei szervezete nevében Tárkányi Erika Tímea elnök
Sapientia Hallgatói Önkormányzat Kolozsvár nevében Andacs Zsolt Levente elnök
Sétatér Kulturális Egyesület nevében Király Zoltán elnök
Studcoop Diákszövetkezeti Egyesület nevében Hunyadi Attila Gábor elnök
Szarkaláb Kulturális Egyesület nevében Pillich Balázs elnök
SzINT Kulturális Egyesület nevében Pillich Balázs elnök
Tranzit Alapítvány nevében Könczei Csilla elnök
Vigyázó Egyesület nevében Sándor Eszter elnök
maszol.ro2017. január 19.
(gyászjelentés)
LÁSZLÓ ATTILA
1933-2017
zenetanár, karnagy, zeneszerző
Az erdélyi énekkarok dalosainak népes közössége fájó szívvel búcsúzik LÁSZLÓ ATTILÁTÓL. A Székelykeresztúron született zenetanár, aki hű maradt szülőföldjéhez, egész életét népe zenei nevelésének szentelte. Kitartó, rendszeres munkája eredményeként környezete egyik megbecsült zenei vezetőjévé vált. Tanári munkája mellett volt Székelyudvarhely közművelődési irányítója, Sepsiszentgyörgyön a Megyei Alkotások Házának igazgatója. Hivatalos munkája mellett vezette a Magyar Férfi Dalárdát és a Cantus Firmus vegyes kart. Együtteseinek daljátékot, népdalfeldolgozásokat, kórusmű- veket írt. A kis énekesekre is gondolt, egy sorozat énekfüzetet szerkesztett kisiskolások, fiatalok számára, ezek népdalokat, gyermekdalokat tartalmaznak, segítséget nyújtva óvónőknek, tanítóknak. Az újraalakuló Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) 1994-es első kolozsvári gyűlésén a jelen levő karnagyok a szövetség elnökévé választották Attilát. Ezt a megtisztelő, de munkaigényes feladatot is szívvel-lélekkel végezte. Magyar zenei kultúránk megőrzéséért és ápolásáért végzett eredményes munkáját az EMKE Nagy István-díjjal, az RMD Jagamas János-díjjal jutalmazta. Drága Attila, életed, munkásságod követendő példa lehet fiataljaink számára. Pihenj békében! Emléked élni fog dalosaid, barátaid szívében. Az RMD vezetősége nevében Kovács András. (sz.-I)
László Attila Székelykeresztúr, 1933. máj. 28. - Sepsiszentgyörgy,2017. január 15.
Népújság (Marosvásárhely)2017. január 25.
Fordulatra várva II.
Mi az, ami véget érőben van ma az erdélyi magyarság sorsfeltételei alakulásában és annak ideológiai és politikai gyakorlati beidegződése dolgában?
A rendszerváltás mentalitásváltást eredményezett, de arra mégsem voltunk kellőképpen felkészülve. Gondoljunk az 1990. februári gyertyás–könyves tüntetésre, s a súlyos válságra, amibe a Fekete Március pogrommá fajuló erőszakcselekményei taszítottak minket, a békés együttélés ügyével egyetemben, vagy akár a Bolyai-egyetem újraalapításának meghiúsulására.
Hogy ebben a román politikai elit felelőssége nagy volt, nem vitás, az sem, hogy döntő mozzanat marad. A kialakult kiútkeresés kényszerpályákra szorult, ezek egyike pedig a kollektív szellemiség háttérbe szorulása és valami egészen különös erővel fellépő individualizmus és közösségen belüli elidegenedési folyamatok felerősödése lett. Hogy mindennek pozitív hozadéka is volt távlatilag és kimondottan szükség is volt rá, nem vitatom, de az, hogy egy jogállami kívánalmakra szabott kollektivizmus sem tudott megerősödni, hogy mindenféle közösségi törekvést kártékony és kárhozatos nacionalista elfogultságnak, törzsi szintre süllyedésnek bélyegeztek meg egyes hangadó körök, az csak súlyosbította a helyzetet. Nem lehet úgy társadalmat építeni, hogy a kisebbségi önvédelmet soviniszta indulatúként diabolizáljuk.
A fejekben uralkodó zűrzavarra ráerősítettek az anyaországi fejlemények. Az Antal-kormány bukása után kis szünettel másfél évtizedre elhúzódóan olyan pártok és nézetek kerekedtek felül, melyek igaz arca a 2004-es kettős népszavazáson, a második állampolgárság megadása vagy megvonása kapcsán rendezett népszavazáson tárult fel a maga igazi valójában. Márpedig a támogatás hiányában a határon túliak kiszolgáltatottsága csakis felfokozódhatott. E fonák és természetellenes helyzet kettős nyomást gyakorolt az érdekvédelmi szervezet vezetőségére, s egy olyan irányzatot állandósított jó évtizedre, mely a hírhedt „kis lépések” rendjén tulajdonképpen nem tudta a haladás és körültekintés, a kezdeményezés és bátortalanság dilemmáját kielégítően megoldani. S melynek mára ideje lenne véget vetni. Ennek előjelei mintha mutatkoznának napjainkban.
B. Kovács András
Előzmény: Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. február 4.
A promenád átfestett padjai
Beszélgetés Bogdán László költő-íróval a végső látomásról
szülővárosa, élettere, Sepsiszentgyörgy egyre inkább képzeletbelivé válik benne. Egyébként is mindig máshol szeretett volna lenni, bárhová is érkezett. Bogdán Lászlót arról is kérdeztem, milyen viszonyban van Vaszilij Bogdanovval.
– Milyen Sepsiszentgyörgy él önben? A fiatalban, a sikeres költőben-íróban, a mai Bogdán Lászlóban? – Sokat kerestem erre választ, ennek megfelelően sokat is írtam róla. Ahogy telik az idő, egyre erősödik bennem egy képzeletbeli Szentgyörgy képe. Ez a város nyilvánvalóan már nem a kamaszkoromé, ahol mindenki ismert mindenkit, ahol bármennyire is bornírt és félnótás volt a városlakók nagy része, mégiscsak érződött valami otthonosság. Megnőtt, már nem az a patriarchális kisváros, amely az én fiatalkoromban volt.
– Ez sima nosztalgia, vagy egyszerűen ma is a régi várost szereti?
– Kérdéses, hogy szeretem-e, vagy én is háborúban állok vele, mint Csiki László barátom, aki írt is egy Háborúk című vallomást. Tény, hogy fiatalkorom regényeinek színtere Sepsiszentgyörgy, azóta viszont elköltöztem erről a promenádról. Más vidékre, más vizekre.
– Miért? Átfestették a promenád padjait?
– Úgy éreztem, hogy már az 1981-ben elkezdett, 1989-ben befejezett Promenád című regénytrilógiám, később pedig azok a részei is – Az agitátorok éjszaka és A szoros délben –, amelyek a nyolcvanas években nem jelenthettek meg, részben már elmennek más terepre. A kilenc történet részben Bukarestben játszódik, a Fekete-tenger partján egy hajón. Részben pedig egy álomvilágban, ami azt a kérdést is felveti, hogy milyen mértékben volt reális az a város, amiről én írok. Létezett-e egyáltalán, vagy csak bennem volt meg? De ezek a kérdések már nem foglalkoztatnak. A kilencvenes években írt, Az ördög Háromszéken című regényemmel bizonyos mértékig még a Promenád világát folytatom, de már másként, előtérbe kerülnek a mellékszereplők, főként Hutera Béla, egyik visszatérő hősöm. Az ő élettörténete folytatódott a Drakula egyik fejezetében, de ezekben épp csak feldereng Szentgyörgy.
– Soha nem tartott tőle, hogy egyszer csak szembejön az utcán Hutera Béla vagy másik hőse?
– Nem, mivel bármennyire is életszerűnek tűnő történetek szereplői, ezek a történések fikciók. Mi a fikció, és mi az élet? – mostanában ez kezdett foglalkoztatni. Igaza lehet a vak argentin látnoknak, miszerint a valóság tulajdonképpen illúzió. Viszont azt is jelezte, hogy amit egyszer leírt egy könyvben, bármikor valóságossá is válhat. Ezekkel nem szabad játszani, és mégis játszunk, mert rá vagyunk szorulva.
– Fiatalkorában ön is rászorult erre a veszélyes játékra?
– Én akkoriban nem írtam, hanem olyan emberek között éltem, akik vagy írtak, mint Csiki László, vagy verseket mondtak, titokban, mint Visky Árpád. Ültünk egyszer nála, és megkérdezték tőlem: te is írsz? Persze, mondtam, majd hazamentem, és kínomban megírtam az első úgynevezett versemet, a Halotti beszédet. Aztán írtam egy elbeszélést Talán az ördög címmel, amelyet elküldtem az Ifjúmunkásnak, s azzal felfedeztek. Az Igaz Szóban Székely János költő-szerkesztő A selejt lázadása címmel írt egy amerikai beatköltőket elutasító pamfletet az akkoriban megjelent Üvöltés című antológia kapcsán. Ugyanakkor közölte névtelenül egy jobb sorsra érdemes szentgyörgyi fiatalember versét, ez volt a Halotti beszéd. Az írás és a névtelenül megjelentetett vers nagy visszhangot váltott ki, reagált rá Gál Ernő, Sütő András, Szilágyi Domokos és Lázár László is, nevetségesnek tartva, hogy 1967-ben egy szentgyörgyi fiatalt tesz felelőssé Amerika állapotáért. Ennek következtében kiutaltak viszont a versért egy 200 lejes honoráriumot, épp sorkatona voltam, a pénzből meghívtam az egész szakaszt. Ez volt az első nagy írói sikerem, a botrány pedig arra is jó volt, hogy így kapcsolatba kerültem az említett írókkal.
– Újságírói utazgatásokkal és íróasztal melletti munkával, no meg a Sugás, majd a Kripta vendéglő értelmiségi törzsasztalánál teltek a következő évek. Milyen volt az akkori Románia-képe? – Dali Sándor főszerkesztő 1971-ben egyéves bukaresti fejtágítóra küldött, akkor ismerkedtem meg a főváros kulturális életével, tele hatalmas egyéniségekkel, akiket a kommunista hatalom már igyekezett kiszorítani az országból. Megismerkedtem a nagy román írók műveivel, a székely falvak világa mellett ekkor kezdett érdekelni a Balkán is, ez a furcsa, jellegzetes katyvasz, amelybe mi, magyarok úgy csöppentünk bele, mint légy a tejbe. Ám miközben a két világ párhuzamosan kezdett hatni rám, már egyikben sem éreztem magam igazán otthon.
– Volt, ahol mégis otthonosan érezte magát?
– Útközben. Ha elmentem, visszavágytam, ha itthon voltam, máshol szerettem volna lenni, sehol nem volt otthonosság-érzésem. Utazni akartam, meg akartam ismerni a világot. Igazából nem is törekedtem arra, hogy valahol megállapodjam. Szerencsére, teszem hozzá. Azért is írok, hogy valahová eljussak végre. Az egyik Vaszilij Bogdanov-versben kérdésként fogalmaztam meg: a végső látomásig. Ha van ilyen. Amint lehetett, nekiindultam a világnak, de nemcsak Bécs irányába, egy ösztöndíjjal több hetet töltöttem például Oroszországban. Aztán egy társasággal hajóztam az Adrián, régi vágyam volt hajóról nézni a csillagokat, mint hajdanán a rómaiak, mint egyik kedvenc íróm, Marcus Aurelius. 1990 után azt folytattam, amit korábban elkezdtem, a regényeim immár sminkeletlenül jelenhettek meg. Egyre bonyolultabb lett azonban minden, jöttek meglévő művek átiratai, majd a szerepek, először a Csáth Géza-ciklusban, majd Az erdélyi Madonnában, aztán a Ricardo Reisben, aki Pesoa egyik alakmása. Végül pedig jött Vaszilij Bogdanov. Kovács András Ferenc „találmánya”, aki Asztrov doktor, a kitalált költő, KAF orosz alakmása verseit írva az egyiket nekem, Vaszilij Bogdanovnak ajánlotta. 2007-től kezdtem írni a Vaszilij Bogdanov-verseket, négy könyv már megjelent.
– Egyfajta mágikus realizmus bontakozik ki ennek a „rekonstruált” költőnek az életművében?
– Miért ne? Mindig is a kiszolgáltatottságról akartam írni, az autentikus létezés esélyei érdekeltek, és úgy éreztem, arról a kiszolgáltatottságról, amelyben a huszadik század költői voltak, mégiscsak egy orosz-szovjet költő jelmezében tudok leginkább írni. Előbb megalkottam Bogdanov életrajzát – fiatalkorában Párizsban élt, 1925-ben hazatért, és rázárult a Szovjetunió kriptafedele –, majd a biografikus verseit, ami azt jelenti, hogy a versei levezethetők az életrajzából. Egész jó viszonyban vagyunk egymással, időnként az az érzésem, hogy ténylegesen él, vele álmodom. Tíz éve betölti a mindennapjaimat.
– Az 1990-et megelőző időkben írt regényei hőseinek nagy részét különösebb zökkenő nélkül átköltöztethette az új világba. Ennyire a jövőbe látott?
– Nem, a kommunista időkben úgy éreztem, hogy amúgy is az íróasztal fiókjának írok, s ezért kikapcsoltam az öncenzúrát. A cenzúra meg, gondoltam, amúgy is azért van, hogy ha valami nem tetszik neki, akkor kivágja. A Helyszínkeresések forgatáshoz című regényemmel például a magam ámokfutó, dilettáns módján Bukarestben elkezdtem keresni valamit, s a mai szent napig azt folytatom. A négy, hősök és helyszínek megidézése tekintetében részben összefüggő regénnyel – Az ördög Háromszéken, Drakula megjelenik, Bűbájosok és Hutera Béla utolsó utazása – azonban lezártam annak a világnak a megidézését. A Tatjánával, a Ricardo Reisszel és Vaszilij Bogdanovval másik korszak kezdődött, amikor kiléptem a világba. A Tatjána-trilógiában ugyan rengeteg erdélyi részlet van, de egy hajón játszódik, és esetenként már nem lehet tudni, hogy elképzeli-e a szerző, vagy játszanak vele a földönkívüli halhatatlanok.
– Reálisnak tartja a saját életét?
– Egyáltalán nem, ezen sokat gondolkoztam. Ha a hetvenes években elmegyek az országból, minden bizonnyal meg sem születik az irodalmi életművem, vagy egészen más lesz. A regényeimben amúgy alig van önéletrajziság, annál több van viszont a verseimben. A költő mindig magáról ír.
– Nemrég jelent meg a Ha mégis visszamennék című verseskötete. Ki? Hová?
– Oda, a hetvenes évekbe. A kötet részben olyan verseket tartalmaz, amelyek még nem jelentek meg a saját könyveimben, részben olyanok, amelyeket Bogdanov írása közben írtam, főleg felkérésre. Az Álarcosbál című záróciklust viszont direkt ide írtam, abban végigmegyek az alakmásaimon. – És a többiek, a kortársak, az erdélyi magyar irodalom merre tart?
– Egészen 2012-ig, nyugdíjazásomig írtam a céhnek lektori véleményeket. Az utolsóban egyszerre írhattam Márton Evelin, Potozky László és Hercza Mikola köteteiről, meg is jegyeztem: ritkán volt olyan éve az irodalmunknak, amikor három ilyen tehetség egyszerre jelentkezett. Előbbi kettő azóta ezt igazolta is, de meggyőződésem, hogy Mikola is fogja. A „régebbiek” közül nagyon szeretem KAF, Fekete Vince, Lövétei Lázár László verseit, Orbán János Dénest, Sántha Attilát, László Noémit. A nyolcvanas években azt gondoltam, hogy minden elapad, vége lesz az erdélyi irodalomnak. És nem lett vége.
Csinta Samu
Bogdán László
Költő, író, újságíró, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Sepsiszentgyörgyön született 1948. március 8-án. Iskolai tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban végezte, érettségi után segédraktárnok, állategészségügyi munkás, keramikus, nevelő, művelődési aktivista, majd 1969-től a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör belső munkatársa volt. Első verse az Ifjúmunkásban jelent meg. 1987-től A Hét című bukaresti hetilapnál dolgozott. Az 1990-es évektől a Háromszék napilapban politikai, kulturális és művelődéspolitikai cikkeket közöl. VERSESKÖTETEI: Matiné (1972), Ingaévek (1984), Az erdélyi kertmozi (1995), Átiratok múzeuma (1998), Argentin szárnyasok (2001), Az erdélyi Madonna (2004), P. a ketrecben (2004), Fogolyvadászat (2005), A démon női alakot ölt (2006), Szindbád a taligán (2007), Felröppenő flamingó (2009), Ricardo Reis Tahitin (2009), Vaszilij Bogdanov: Arcok a forradalmi menetoszlopból (2012), Vaszilij Bogdanov: A végzet kirakós játékai (2013), Vaszilij Bogdanov: Az illuzionista és a szörnyeteg (2014), Vaszilij Bogdanov: Ricardo Reis Szibériában (2015), Ha mégis visszamennék (2016). PRÓZA: Helyszínkeresések forgatáshoz (1978), Címeremben két hattyú (1980), Luca-napi időjóslások (derűs ufós történet, 1985), Promenád, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1989), A késdobáló, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1991), Eltűnés, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1994), Agitátorok éjszaka (1996), Az ördög Háromszéken (1997), A szoros délben (2002), Drakula megjelenik (2002), Hol vagytok, ti régi játszótársak (2003), Bűbájosok (2005), Hutera Béla utolsó utazása (2007), Tatjána (A kintrekedtek I., 2008), A polinéziai útvesztő (2009), A vörös körben (A kintrekedtek II., 2010), A két boldog fénygombolyag (A kintrekedtek III., 2011). Elbeszéléskötetek: Játék, mozgó tükrökkel (1983), A bőrönd elföldelése (1986), Szentgyörgyi Demokritus (1999), Ház a kopár hegyen (2000), Öt korsó sör a Golgotában (válogatott elbeszélések, 2000), A felesleges utazás (2008), Az önpusztítás módozatai (2016), MŰFORDÍTÁS – Petre Stoica: Nyulak és évszakok (versfordítások, 1978). DÍJAK, ELISMERÉSEK: Látó-nívódíj (1992, 1998), Füst Milán-díj (1993), MÚRE-nívódíj (1995), Déry Tibor-jutalom (1999), Arany János-jutalom (2000), Márai Sándor-díj (2008), József Attila-díj (2010), a Román Írószövetség prózadíja (2000, 2010).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. február 8.
Fordulatra várva III.
Azt kérdeztem legutóbb, milyen belső átrendeződés, koncepcióváltás zajlik érdekvédelmi szervezetünk berkeiben, s a nyilvánosságra jutott hírek alapján bajos lenne kielégítően válaszolnom rá, ezért inkább az általam kívánatosnak tartott irányokról írnék.
Az anyaország határok fölötti nemzetegyesítési törekvése felerősödőben, ez szavatolna egy olyan új helyzetet, melyben a belső érdekvédelemnek is váltania kellene, hogy megfeleljen küldetésének. Pillanatnyilag ígéret van – hányadszor már? – a meglehetősen kilúgozott kisebbségi törvénytervezet naprendre tűzésére és elfogadására, s az a kulturális önigazgatás némi előképével kecsegtet. Székelyföldön nyilvánvalóan távolról sem lenne elegendő, itt ugyanis kollektíve nagyobb a mozgástér, s éppen ez ütközik állandóan, már rendszeres vegzálásnak minősíthetően, korlátokba.
Mert mi ma a Székelyföld és rajta a mi 80 százalékos többségünk, a legutóbb összeszámolt közel hétszázezer lélek, aki szinte ötszáz településén éli ezeréves hagyományra visszamenően a maga tömbszerűen szervezett és megalapozott, nagy arányban még mindig öntörvényű, bár jogilag nem kellőképpen kanonizált életét? E szinte 13 ezer négyzetkilométer sajnos máig kibocsátó területnek számít, ami magyarán azt jelenti, hogy különben évszázadok óta több itt az ember, mint akit e terület társadalma eltartani tud. Most nem Pesten és Kolozsváron cselédkednek, napszámoskodnak kivándorlói, a Regátban sem, inkább Magyarországon, illetve annak érintésével vagy a románság különben ijesztő exodusától is sodortatva, még nyugatabbra keresi e sajnálatosan felesleges többletnek minősülő tömeg a maga boldogulását. Kelet-Európában persze általános jelenség, legfeljebb fékezni lehet, s még közép távon sem felszámolható. Lassítani és megfordítására törekedni viszont kötelesség, mert gyengíti az itthoniak helyzetét, bár időszakosan hasznát is láthatják az itthoniak. A folyamat kimeneteléről jósolni még korai, de a belső munkahelyteremtés és életnívó emelés annál parancsolóbb követelmény. Kellő ütemben és források birtokában folyik-e ez? Erről a vélemények nagyon eltérőek, de hogy többet is tehetnénk, mindenki elismeri. Hát még ha átfogó társadalomépítés is kezdetét vette volna?
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. február 9.
„Mintha egy megműtött betegben benne maradt volna a szike”
Láng Orsolya két éven belül két kötettel jelentkezett, egy kisregénnyel és egy versessel. Az utóbbiról beszélgettünk.
Nemrég arról beszélgettünk, hogy nem tudod, egyáltalán miért érdekled az embereket, honnan tudják, hogy te ki vagy, miért jelennek meg sokan egy kötetbemutatódon. Én is úgy gondolom, hogy valamiképpen furcsa, hogy annak ellenére, hogy a mostanság annyira fontosnak tartott önmarketinget mellőzve ilyen erős a jelenléted az irodalmi életben, ennyien tudnak rólad Erdélyben, ennyire várják a szövegeidet. Bárkivel beszélgettem az elmúlt években, hogy kitől várnának mostanság verseskötetet, a te neved mindig felmerült, ehhez képest elég sokat kellett rá várni. Miért most jött meg? Láng Orsolya: – Ez a történet Gáll Attilához kapcsolódik, tavalyelőtt kért kéziratot, akkor volt körülbelül négyszer ennyi verses anyagom, de úgy éreztem, hogy ezt még alaposan meg kell rostálni, és még nem volt kész, amikor kérte. Viszont volt már egy olyan elindított munkám, amivel kapcsolatban úgy éreztem, hogy ha nem szorít valamilyen határidő, akkor sosem fogom kiadni, ez volt a Tejszobor, ami végül az első kötetem lett. Ez körülbelül egy fél év alatt készült el, mert ez nagyon prés alatt levő szöveg volt, a határidő mellett belső prés alatt is, és úgy éreztem, hogy jó dobbantó lenne. Sokan kérdezték ezután, hogy miért nem verseskötetem jelent meg, mert többen olvastak verseket tőlem, mint amennyien prózát. Tulajdonképpen ez valamiféle demonstráció volt, vagy valamiféle ellenállás, hogy ne azt csináljam, amit elvárnak tőlem. Utána már egy jól működő együttműködés jött létre a kiadóval, és Attila kérdezte, hogy „na de most akkor már jöhetnének a versek?” Körülbelül így jött össze ez a kötet, már én magam is jobban szelektáltam, párat kidobtunk útközben, de nem volt „verekedés” belőle, hogy mondjuk ő akart volna, én meg nem, eléggé konszenzuálisan jött létre. A címen vacilláltunk kicsit többet.
És végül ki választotta azt? – Én, de már nem tudom, hogy hogyan, lehet, hogy megálmodtam, egyik reggel úgy ébredtem fel, hogy akkor ez a Bordaköz legyen a cím, valamilyen anatómiai kifejezést kerestem, és úgy gondoltam, úgyis annyi versemben szerepel a szív szó. Sokszor volt az, hogy éreztem, hogy fáj a szívem tájékán, és mondtam édesanyámnak, aki orvos, hogy fáj a szívem, mire ő rendszerint azzal válaszolt, hogy biztos csak egy bordaközi ideg, így adta magát ez a szekularizáltabb eufemizmus. Attila ugyan ajánlott másokat, de ezt találóbbnak éreztem. Kicsit olyan, mintha helységnév lenne, találtam hozzá egy fotót, amit nagyon szeretek, és ami a címoldalra került. Amikor kézbe vettem a kötetet, akkor láttam, hogy Kovács András Ferenc írta a fülszöveget, ezen azért lepődtem meg kicsit, mert úgy gondolom, hogy versnyelvben és stílusban is távol állsz tőle. Miért őt kérted fel erre? – Többek között Kovács András Ferenc volt az, aki szorgalmazta ennek a kötetnek a megjelenését, Ő nagyon régen elmondta már, hogy kellene foglalkozni ezekkel a versekkel, össze kellene szedni őket, azt mondta, hogy minden más, amit a versíráson kívül csinálok, az időpocsékolás. Gondoltam, akkor visszafordítom ezt rá, és megkérem, írjon egy fülszöveget, amit meg is tett, sőt, ő vezette a marosvásárhelyi könyvbemutatómat is.
Érdekelne, hogyan érzed, ez hányadik köteted? – Ez a második kötetem. Jó, de ez ilyen egyszerű? A kérdésem számomra úgy értelmezhető, hogy te azért sok dologban "önkifejezel", nem tudom hogyan működteted ezt, van-e valamiféle elsődleges forma számodra? – Ezek az érzékelési területek, amikről beszélsz, valahogy teljesen párhuzamosan történnek bennem, és azért merem bátran kijelenteni, hogy ez a második kötetem, mert így érzem. Az első kötetemmel az olyanféle számonkéréseket, amik arra vonatkoztak, hogy miért nem verseket adtam ki, azért nem érzem megalapozottnak, mert sokan azt kifogásolták a prózakötettel kapcsolatban, hogy nagyon lírai. Ez a fajta sok síkon való mozgás nekem egyszerre rejtőzködés és kitárulkozás, voltak olyan versek, amikről úgy éreztem, hogy versekként nem fogják megállni a helyüket, ezeket meghúzva és sorvégig kitolva prózává alakítottam. Viszont akik lírainak nevezték a Tejszobrot, arra ráéreztek, hogy el lehetne különíteni tőle egy verseskötetet. Ebben a kötetben szintén vannak olyan versek, amelyekből lehetne rövidprózát csinálni, de úgy érzem, hogy szükségem van ezekre a párhuzamosan futó síkokra. Nem érzem azért ezeket a síkokat egymástól távolinak, végül is ugyanazokkal a dolgokkal foglalkozom lírában, prózában, filmben, animációban, és saját magamat szórakoztatom azzal, hogy különböző testet adok a bennem megfogalmazódó kérdéseknek. Ezek az emberi történetek, a tájban történő átalakulások nagyon foglalkoztatnak. Szerintem mindenen nyomon követhető ez az egységes nézőpont. A kötet tematikailag nagyon változatos, miből gondoltad, hogy "szerelmi",öregség- és "térversek" kell egymás mellé kerüljenek? – Az volt az érdekes, hogy próbáltunk mindenféle koncepciót ráerőltetni erre az anyagra, próbáltuk azt is, hogy fejezetekre osszuk, de végül is ezeket ledobta magáról. Először megpróbáltam kronologikusan összeállítani a szöveget, de ez nem nagyon működött, tematikusan csoportosítva pedig nagyon elhatárolódtak egymástól a szövegek, ez sem működött, aztán próbáltunk egy ívet kialakítani hozzá, de aztán azt láttuk, hogy megképződik magától egy ilyen ív, tényleg sok vers kirostálódott, de az már eleve. Az a furcsa, hogy amikor ír az ember, akkor az aktuális szövegről nem tudja eldönteni, hogy az most jó-e. Nem tudja, hogy öt év múlva az egy nagyon fontos mérföldkő lesz-e az életében, vagy elmulasztható dolog. Végül azok a szövegek maradtak ki, amelyek nagyon emlékezetesek voltak, ez a markáns vonulat maradt ki az anyagból, mintha egy megműtött betegben benne maradt volna a szike, valahogy kivetette magából ez a közeg azokat a verseket, amiket felindultságból írtam. Kellett ez a távolság, az idő, amíg lesz elég önuralmam kihagyni őket, mondhatnám azt is, hogy a "hisztérikus versek" kimaradtak a kötetből.
A kötetben sok a "térvers", amelyekben a versbeszélő részéről nagyon kevés reflexió érkezik a tájra nézve, mintha fotografikus, vagy operatőri szerkesztés történne. Mit gondolsz, mennyire képezik az identitás részét az általunk belakott, beélt terek, illetve a tárgyak, amelyek körülvesznek minket? Van olyan szöveged, amikor egy szoba tárgyaiból rekonstruálsz életeket, képzel erős hangulatokat. – Sokféle térben, emberek által elhagyott, és emberek által betöltött terekben mozogtam, mindig is foglalkoztatott az, hogy milyen nyomot hagy az ember maga után, a jelenlévők is hogyan töltik be a tereket, hogyan tölti ki az emberi kommunikáció a teret, milyen jelek maradnak a halott emberek után. Úgy gondolom, ezek a térversek erőteljesen én-versek is, nagyon meghatározó, hogy ugyanazt a látványt ki hogyan fogalmazza meg, érzi otthon magát benne. Ez az objektivitás-szubjektivitáskérdés mindig nagyon eldöntetlen, hogy az emberben éppen melyik kerekedik fölül. Most eszembe jut Mészöly Miklósnak az a mondata, hogy "az objektív igazán, akinek nagy oka lenne a szubjektivitásra". Van így, amikor önmagunkat rákényszerítjük a távolságtartásra, ez nagyon sokat elmond arról, hogy mennyire implikálódunk egy helyzetben, például amiben nagyon is érintettek vagyunk, abból megpróbálunk sokszor kívül keveredni ahhoz, hogy lássuk a saját helyzetünket, hogy megoldást találjunk egy problémára; szerintem a terek nagyon jó fogódzók ehhez. Ugyanakkor azt vettem észre, hogy az ember bárhová megy, ugyanazok a dolgok kezdik érdekelni, ugyanazokat a dolgokat gyűjti, ugyanolyan típusú kapcsolatai alakulnak ki, a szubjektum nem tud szabadulni önmagától, mégis érdekes játék ez, hogy egy teljesen idegen térben hogyan találja föl magát az ember. A vásárhelyi novemberi könyvbemutatón hangzott el, hogy gyakran azt csinálod, hogy közel kerülj egy szöveghez, hogy újrafordítod magadnak, például Rilkét. Sok ilyen szöveg van,illetve akkor miért nem közlöd ezeket az újrafordításokat? – Ritkán szoktam, Rilkével az volt, hogy volt egy ilyen Őszi nap című kétnyelvű kötet, valamikor a nyolcvanas években jelent meg, nagyon vékonyka kötet, Kányádi Sándor fordította, ez nekem ilyen nyári vakációs projekt volt, azaz egyszerűen elvettem a könyvespolcról és elkezdtem lefordítani, mert úgy láttam, hogy Kányádi néhány sorban a rímek kedvéért teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy Rilke mit is akart közölni. Aztán Stănescut is elkezdtem fordítani, pont amiatt, mert meg akartam érteni. Amikor az ember műfordítást olvas,akkor eleve olvassa a fordítónak is a versét, ez már egy ráncba szedett szöveg, ami sokszor mást mond, mint az eredeti, így néha szükségem van ezekre az egyszerű ujjgyakorlatokra. Van-e valami, amit hamarosan láthatunk tőled így egy kisregény és egy verseskötet után? Láttam már novelládat is nemrég, esetleg egy novelláskötetet? – A diplomafilmemet kellene befejeznem. Ez egy emberi kapcsolatról szól, egy szezon utáni tengerpart a helyszíne, ahonnan már minden turista elment, és a helyi lakosok a szereplők. Két főszereplő van, egy munkájába belefáradt bódés néni és egy tinédzser fiú kapcsolata, egy tíz perces animációban. Láng Orsolya 1987-ben született Szatmárnémetiben. Filmrendezésből diplomázott, jelenleg animáció szakon mesterképzős hallgató. Kötetei: Tejszobor (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2015), Bordaköz (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2016)
"Ahogy elomlani tűnnek, habár kíméletlenül pontosra húzva megfeszülnek a sorok, ahogy a képsorok, képvesztések, az apró képek rejtett balladái hosszú versekké állanak össze, mintha történésekké válnának, ahogy megtörténnek a szavak, szerelmek és egyéb szerepcserék nyitott könyvben, szemekben, felnézett világban, ahogy a pillantás, a figyelem közelre távolítja, vágja, tagolja versek beláthatatlan anyagát – szép billegtetésben, titkos lebegtetésben, ahogy a lét szürrealista kamerái pásztáznak hűvös posztokat, tájat, játékot, arcokat, megosztott hiányt, félmosolyt, beszédbe foszló dallamot, ahogy szín és hang földereng, hordozható lesz, hallható, ahogy Láng Orsolya, és amiképpen verseket ír." (Kovács András Ferenc fülszövege)
Kulcsár Árpád
Transindex.ro2017. február 9.
Fordulatra várva IV.
Mit szeretünk a Székelyföldben? Sokféle válasz adható rá, én a magamét úgy fogalmaznám meg: teljes értékű emberi és magyar életet szeretnék itt élni minden minőségemben. Az egyén a viszonylag szerény életfeltételekkel, a polgárosodás alacsonyabb fokával is megbékél, ha alapvető emberi igényei bár részben vagy belátható jövőben, vagy akár valós remények formájában kielégülnek, ha nem a maga, legalább közvetlen utódai életében.
Nem dicsekedhetek páli fordulattal, nem Damaszkusz felé tartva tértem meg a Székelyföldre, ugyanis sosem kerültem, mi több, riporterként kimondottam kerestem a székely témákat és helyszíneket, és egyre közelebb sodródtam hozzájuk. Szárhegyről és Bözödújfaluból elszármazott székely őseim azonban Kolozsváron keresték a maguk megélhetését, szüleim itt találtak egymásra, én Kolozsvárott nőttem fel, s az ántivilág kihelyezési körhintájáról pottyantam le Brassóba tanári pályámat elkezdendő. Riporterként már Bukarestből utaztam Szatmártól Udvarhelyig végig Erdélyt, s amikor tíz év után ismét választani kellett, nem akaratom ellenére döntöttem Sepsiszentgyörgy mellett, ahol családalapítási terveim valóra is váltak a szakmaiakkal egyetemben. Nem bántam meg, most azonban azzal szembesülök, hogy itt nevelt fiaim esetleg másutt telepednek meg, a székely vándorsors mintegy folytatódik bennük. No de annál székelyebbek leszünk, vigasztalom majd magam, ha valóban úgy lesz. Én, miután végiglaktam az ország pár vidékét, állítom: magyarnak még mindig itt érdemes a leginkább élni. A székely tömb ugyanis mindenképpen marad, és számára új reményt kellene nyújtani.
Ez lenne a következő évtizedek nemzeti és székely feladata, egy intenzívebb gazdaságfejlesztési gyakorlattal megtámogatva, melyet összhangba kell majd hozni az etnikai arányok megtartásának feladatával, mert ha azok ellenünkre alakulnak e többségi, egyelőre fölöttébb tökéletlen demokráciában, az jogfosztáshoz vezetne, márpedig itt joggyarapításra, sőt ún. pozitív diszkriminációra van szükség, pontosan a teljes értékű, asszimilációmentes emberi lét megélése érdekében.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. február 15.
Fordulatra várva V.
A ma tévében és politikában bőven tenyésző többségi előítéletek és burjánzó tévtanok, elfogultságok leküzdése nélkül persze nem fog sikerülni a teljesértékű emberi és magyar létezés feltételeinek biztosítása Romániában. No de javult-e a magyarság megítélése a román közvélemény szemében, miután két és fél évtizedig, a kis lépések politikáját követve, ott ültek képviselőink a parlament mindkét házában?
Be kell ismerni, nem sokat, sőt talán egyáltalában nem. Már csak ezért is váltani kellene. Mi több, valóságos politikai prostitúcióval vádolták meg az RMDSZ-t, mint olyan szervezetet, mely minden kormányban ott volt, mindenkivel ágyba bújt a román pártok közül, s a hatalomért mindenre képes volt. Holott minden azon múlik, milyen feltételeket szabunk a támogatásért cserébe, s azokból mennyi teljesül. Egy kisebbségnek totális ellenzékbe vonulnia, ha nem muszáj, sosem tanácsos különben. Én nem hibáztatnám ezért az ilyen politikai szerepvállalást, legfeljebb annak stílusán kellene változtatni. Ráadásul más a napi közéleti politizálás akár kormányban is, és más a nemzetépítés stratégiája. A legfőbb baj eddig az volt, hogy ez utóbbi alárendelődött az előbbinek, s ez vonta maga után a vádat, hogy egy tál lencséért a jövőnket adtuk/adták el.
A lökés belülről is érkezhet, de geopolitikai súlyú váltások várhatók a nagyvilágban, szűkebb kelet-európai világunkban nemkülönben. A nagyhatalmak, a másod- és harmadrangú erőközpontok is új alkukat kötnek majd, átstrukturálódnak a régiókon belüli viszonyulások. Országunk, benne Erdély és Székelyföld, új lehetőségekhez jut, régi kényszerei lazulnak, mások most erősödnek fel. Az RMDSZ bel- és külföldi partneri köre bővülhet, az anyaország fele nyitnia kell, ennek előszelét már érezni, alighanem egy húszéves, szűkös időszak lezárul, és nagyobb mozgástér nyílik meg a nemzetépítés előtt is, melyről 1992 után úgyszólván lemondani kényszerült. Az a pártszerű működés, amit amolyan kényszerzubbonyként adtak rá, maholnap levethető lesz. Egy kisebbségi érdekvédelmi szövetséget nem szabad párttá lefokozni, jóval több annál, állami pótléka az állammal nem rendelkező nemzetrésznek. Erdély egy megmaradt népe kér itt magának méltó egyéni és közösségi életlehetőséget, neki kedvező új közigazgatási, fejlesztési régiós formákat, amelyeknek mind az önrendelkezés elviekben kidolgozott feltételeihez kell minket közelebb vinniük.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. február 16.
A nagy verslista – Jelenkor-szavazás kortárs magyar versekről
A Jelenkor szerkesztősége szerette volna felmérni, hogy mi számít ma legfontosabbnak a kortárs magyar irodalomban, ezért kritikusokat kértek fel, hogy „szavazzanak műnemenként, műfajonként művekre, árulják el, szerintük melyik a harminc legfontosabb regény, vers, verseskötet, novelláskötet, színpadi mű, értekező próza, műfordítás, magyar nyelven megjelent populáris mű az utóbbi három évtizedben”, olvasható a Jelenkor irodalmi és művészeti folyóirat online kiadásában (www.jelenkor.net)
Arról, hogy miért az elmúlt harminc évet veszik figyelembe, és miért harmincas a lista, a Jelenkor szerkesztősége így vélekedik:„Mivel a »kortárs« nem pontosan meghatározható időkeret, ezért úgy döntöttünk, az utóbbi harminc évet tekintjük az irodalomtörténet jelenkorának, és szimbolikus gesztussal az 1986-os évet, Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba és Nádas Péter Emlékiratok könyve című műveinek megjelenési évét tekintjük fordulópontnak. Szavazni tehát a következő évtől, azaz 1987 januárjától 2016 decemberig tartó időszakban megjelent művekre lehet. És azért 30 legjobb, mert az első tízet talán könnyebb megsaccolni-kitalálni, a második, harmadik tíztől több meglepetés várható”.
Megjegyzik továbbá, hogy természtesen tudják, „a kanonikus listák és rangsorok csak arra jók, hogy vitatkozzanak velük, és azt is, hogy az évszámhoz kötött korszakhatárok mindig megkérdőjelezhetők”, és azzal is tisztában vannak, hogy az esztétikai érték nem dönthető el szavazással. Mint írják, ajánlatnak, nem verdiktnek tekintik a listákat, és „a szavazások eredményét természetesen lehet bírálni, kiegészíteni”.
A „kiszámolás” módszeréről is megtudunk részleteket, e szerint „a kritikusok úgy szavaznak, hogy a 30-as listákat értéksorrendbe rendezik: kinek-kinek a listáján az első helyezett 30, a második 29 pontot kap stb., a szerkesztőség pedig egyszerű összeadással hozza létre az összesített listákat”.
A szerkesztőség arra is kitér, hogy miért kritikusokat kértek fel a szavazásra. Mint írják, „írókat, költőket, szerkesztőket, műfordítókat vagy éppen nem az irodalmi élethez tartozó jeles művészeket és értelmiségieket is felkérhetnénk szavazásra. Továbbá csinálhatnánk teljesen nyitott, internetes közönségszavazást. Elvégre a kortárs irodalom az olvasóké, nem a kritikusoké. Mi mégis kritikusokat kértünk fel, mert úgy gondoljuk, a kritikus az, akitől a leginkább elvárható, hogy szükség esetén esztétikai érvekkel is alá tudja támasztani értékítéleteit, és ő az, aki hagyományosan feladatának tekinti az irodalmi szempontokra tekintő, független műbírálatot. Szerintünk tehát az efféle ajánlatok összeállítása elsősorban a kritikusok dolga”.
A napokban megjelent az induló sorozat első darabja, íme tehát a 30 legjobb kortárs magyar vers a kritikusok szavazata alapján. (Megjegyzés: A 30/30-as verslista végül nem harminc, hanem harminckilenc címet tartalmaz. „Ez azért alakult így, mert sok lett a megosztott helyezett. Ha meghúztuk volna harmincnál a vonalat, akkor nem lehetett volna eldönteni, több egyforma pontszámú vers közül melyiket hagyjuk le a listáról”, olvasható a szerkesztői magyarázat a Jelenkor online-on).
Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig (418)
Parti Nagy Lajos: Rókatárgy alkonyatkor (200)
Kemény István: Egy nap élet (187)
Tandori Dezső: Londoni Mindenszentek (181)
Tandori Dezső: A Semmi Kéz (139)
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén (106)
Tolnai Ottó: Mi volt kérded a legszebb Dániában (94)
Tóth Krisztina: A világ minden országa (93)
Kemény István: Fel és alá az érdligeti állomáson (84)
Kántor Péter: Megtanulni élni (83)
Rakovszky Zsuzsa: Decline and fall (82)
Márton László: Bowen monológja sötétben (80)
Kovács András Ferenc: És Christophorus énekelt (67)
Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca (64)
Szabó T. Anna: Elhagy (64)
Borbély Szilárd: Hosszú nap el (63)
Baka István: Farkasok órája (62)
Sziveri János: Bábel (60)
Tóth Krisztina: Kutya (58)
Térey János: A gyönyörű gyár (56)
Kemény István: A néma H (54)
Varró Dániel: Minden olyan mint minden (53)
Borbély Szilárd: Tenger könnyek csillaga (52)
Orbán Ottó: A magyar népdalhoz (52)
Kukorelly Endre: Azt mondja aki él (50)
Oravecz Imre: Közelítő nap (49)
Tóth Krisztina: Havak éve I-III. (48
Kukorelly Endre: Kicsit majd kevesebbet járkálok (47)
Kántor Péter: A könyvespolc előtt (45)
Parti Nagy Lajos: A Csorba-kert (45)
Tóth Krisztina: Kelet-európai triptichon (45)
Borbély Szilárd: Karácsonyi szekvenciák (44)
Borbély Szilárd: A tízezer (43)
Kemény István: Célszerű romok (43)
Petri György: Sár (43)
Tandori Dezső: Szakadj ki (43)
Térey János: Fagy (43)
Borbély Szilárd: Pegazus, szárnyak (40)
Parti Nagy Lajos: Nyár, némafilm (40)
A verslista az alábbi kritikusok szavazatai alapján jött létre: Balázs Imre József, Bedecs László, Bozsoki Petra, Csehy Zoltán, Csuhai István, Fekete Richárd, Görföl Balázs, Halmai Tamás, Harmath Artemisz, Károlyi Csaba, Kálmán C. György, Keresztesi József, Kőrizs Imre, Krupp József, Lapis József, Mekis D. János, Mohácsi Balázs, P. Simon Attila, Sántha József, Szénási Zoltán, Tarján Tamás, Turi Tímea.
Szabadság (Kolozsvár)2017. február 17.
Erdélyi versek a jelenkori költemények élmezőnyében
Az elmúlt harminc év terméséből válogatták ki irodalomkritikusok a 30 legszebb kortárs magyar verset a pécsi Jelenkor folyóirat kezdeményezésére. A zsűri tagja volt Balázs Imre József kolozsvári költő, kritikus, a Korunk folyóirat főszerkesztő-helyettese, aki a lista kialakulásáról, a kortárs irodalom népszerűsítéséről beszélt a Krónikának.
Irodalomkritikusok állították össze azt a listát, amelyen a 30 legszebb kortárs magyar vers szerepel, a válogatás a Pécsett szerkesztett, Jelenkor című irodalmi és művészeti folyóirat honlapján jelent meg. Az online induló sorozat az elmúlt harminc év legjobb magyar műveit keresi, a szerkesztőség szeretné felmérni, hogy mi számít ma legfontosabbnak a kortárs magyar irodalomban.
„Kritikusokat kérünk fel, hogy szavazzanak műnemenként, műfajonként művekre, árulják el, szerintük melyik a harminc legfontosabb regény, vers, verseskötet, novelláskötet, színpadi mű, értekező próza, műfordítás, magyar nyelven megjelent populáris mű az utóbbi három évtizedben. Mivel a „kortárs" nem pontosan meghatározható időkeret, ezért úgy döntöttünk, az utóbbi harminc évet tekintjük az irodalomtörténet jelenkorának, és szimbolikus gesztussal az 1986-os évet, Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba és Nádas Péter Emlékiratok könyve című műveinek megjelenési évét tekintjük fordulópontnak. Szavazni tehát a következő évtől, azaz 1987 januárjától 2016 decemberéig tartó időszakban megjelent művekre lehet" – olvasható az irodalmi folyóirat közleményében
Kányádi Sándor és Kovács András Ferenc verse is a listán
A Jelenkor 22 kritikust kért fel, hogy szavazzanak, köztük Balázs Imre József kolozsvári irodalomkritikust, irodalomtörténészt, költőt, a Korunk folyóirat főszerkesztő-helyettesét. Balázs Imre József a Krónika megkeresésére kifejtette, az 1986 és 2016 közötti magyar irodalom termését rendkívül gazdagnak tartja, így ő maga igyekezett egy szerzőtől mindössze egy verset válogatni. A zsűritagok azonban egy költőtől több verset is megjelöltek, így a felsorolásban több szerző is szerepel több verssel, például Petri György, Parti Nagy Lajos, Tandori Dezső, Borbély Szilárd vagy Tóth Krisztina.
A végleges listán két erdélyi költő egy-egy verse sorakozik: Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén és Kovács András Ferenc: És Christophorus énekelt című költeménye. Balázs Imre József elmondta, ő több erdélyi költő alkotásait is javasolta, például Szőcs Géza, Lövétei Lázár László vagy László Noémi verseit. „A válogatáskor továbbgondoltam a Bob Dylan irodalmi Nobel-díja kapcsán felmerült kérdéskört is, így dalszövegírók alkotásaira is javaslatot tettem, itt Bereményi Gézát említeném, Cseh Tamás dalainak szövegíróját és a Quimby együttes frontemberét, dalszövegíróját, Kiss Tibort. A végeredmény, a 30-as lista tulajdonképpen közös részhalmaza a kritikusok véleményének, amely természetesen szubjektív" – mondta az irodalomkritikus.
Kitért arra is, hogy a Korunk folyóirat 2001–2002-ben hasonló játékot indított, akkor a huszadik század legszebb magyar verseit keresték költők és kritikusok, a válogatás meg is jelent A teremtmények arca című antológiában, a lista élén pedig Kosztolányi Hajnali részegség című verse végzett. A 40 verset és szubjektív esszéket tartalmazó kötet anyaga 104 költő és irodalomkritikus szavazatai alapján állt össze. Balázs Imre József kitért arra is, a Jelenkor által felkért zsűri korosztályok és régiók szempontjából is megosztott volt, a sorozat következő részében a legszebb verseskötetek, regények, stb. kiválasztására más-más kritikusokat hívnak majd. „Az efféle ajánlatok összeállítása elsősorban a kritikusok dolga. Ami a kritikusok kiválasztását illeti, reprezentativitásra törekszünk, elismert kritikusokat kérünk fel lehetőleg úgy, hogy minél inkább paritásos legyen az összetétel. Legyenek köztük nők és férfiak, határon túliak és magyarországiak, budapestiek és vidékiek, »nagy öregek« és újoncok" – fogalmaztak a Jelenkor szerkesztői.
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén valaki jár a fák hegyén ki gyújtja s oltja csillagod csak az nem fél kit a remény már végképp magára hagyott én félek még reménykedem ez a megtartó irgalom a gondviselő félelem kísért eddigi utamon valaki jár a fák hegyén vajon amikor zuhanok meggyújt-e akkor még az én tüzemnél egy új csillagot vagy engem is egyetlenegy sötétlő maggá összenyom s nem villantja föl lelkemet egy megszülető csillagon valaki jár a fák hegyén mondják úr minden porszemen mondják hogy maga a remény mondják maga a félelem 1994
Útmutató a nagyközönségnek
Balázs Imre József úgy vélekedett, az effajta válogatás üzenetértékű lehet, és hasznosnak bizonyulhat a nagyközönség számára, hiszen az olvasók a bőség zavarával küzdenek, útmutatást várnak, a lista pedig arra bátorítja őket, lehet barátkozni a kortárs művekkel. „Én magam határozottan kortársirodalom-párti vagyok, úgy vélem, fontos ráirányítani a fiatal generáció figyelmét arra, hogy az irodalmi művek nem afféle »múzeumi darabok«. Természetesen egyensúlyt kell teremteni a klasszikus és jelenkori irodalom között, nyilván előbbit is meg kell ismernie a fiatal generációnak, de azt hiszem, elsősorban az a fontos, hogy pozitív élménye szülessen a gyereknek az olvasással kapcsolatban. És a kortárs – akár könnyedebb, szórakoztatóbb – műveken keresztül vezethet az olvasóvá nevelés útja a klasszikus irodalom, az irodalom egésze felé" – mondta Balázs Imre József.
A válogatásokat kezdeményezők a besorolásról úgy fogalmaznak, az irodalom nem lóverseny, a kanonikus listák és rangsorok csak arra jók, hogy vitatkozzanak velük, az évszámhoz kötött korszakhatárok pedig mindig megkérdőjelezhetők. „Azzal is tisztában vagyunk, hogy az esztétikai érték nem dönthető el szavazással. Ennek ellenére fontosnak érezzük, hogy a Jelenkor, amely minden egyes számával válogat és tartalomjegyzékével havonta értékjavaslatokat kínál, ebben a végletekig leegyszerűsített formában is orientációs alternatívát nyújtson egy szakmailag mégiscsak védhető ajánlattal. Írókat, költőket, szerkesztőket, műfordítókat vagy éppen nem az irodalmi élethez tartozó jeles művészeket és értelmiségieket is felkérhetnénk szavazásra. Továbbá csinálhatnánk teljesen nyitott, internetes közönségszavazást. Elvégre a kortárs irodalom az olvasóké, nem a kritikusoké. Mi mégis kritikusokat kértünk fel, mert úgy gondoljuk, a kritikus az, akitől a leginkább elvárható, hogy szükség esetén esztétikai érvekkel is alá tudja támasztani értékítéleteit, és ő az, aki hagyományosan feladatának tekinti az irodalmi szempontokra tekintő, független műbírálatot"– írták a kezdeményezők. A 30 legszebb kortárs vers listája, a válogatás mikéntjéről és a sorozatról részletek a Jelenkor.net honlapon találhatóak.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)2017. február 25.
Előkészületek és fotógyűjtés Marosvásárhelyen
Színházi világnapi rendezvénysorozat
Március Marosvásárhelyen többszörösen is a színház hava. A Nemzetközi Színházi Intézet bécsi közgyűlése által 1961-ben elfogadott határozat alapján március 27-e lett a színházi világnap. A világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet – és tágabb értelemben a kultúra – fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét és támogatását.
Ugyancsak márciusban ünnepli a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház két társulata a születésnapját: a Tompa Miklós Társulat 71 évet, a Liviu Rebreanu Társulat 55 évet tölt.
Ennek alkalmából a színház világnapján március 27-én képzőművészeti és fotókiállítás megnyitójára kerül sor, melynek anyagát elsősorban különleges archívumi fotók képezik, de a nagyközönségtől is gyűjtene régi fotókat a színház – áll a marosvásárhelyi Nemzeti közleményében.
A tárlat kivitelezői várnak:
– minden olyan régi fényképet, melyen a társulatnak egykor otthont adó, azaz színházként is működő Kultúrpalota, valamint a Nemzeti Színház új épülete látható
– egykori színészekről, illetve a jelenlegi társulat színészeiről készült régebbi fényképeket
– egykori előadásokról készült (tiltott! J) fotókat.
Az adományozókat – mint ahogy a közönség minden tagját – szeretettel várják az ünnepélyes megnyitóra, továbbá a színházi világnap összes eseményére, az alábbi műsorrend szerint.
Március 27., hétfő: 16 óra – nagytermi előcsarnok – képzőművészeti- és fotókiállítás a színház világnapja alkalmából / kiállításmegnyitó / és a világnapi üzenet felolvasása.
17 óra – Kisterem – Ophelio Barbaro búcsúzik / A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Fiatal Írok Szövetsége irodalmi szimpóziuma Kovács András Ferenc teátrumi verseiről / A belépés díjtalan.
20 óra – Kisterem – Kovács András Ferenc: Theatrum Mundi / költői est / Az előadás időtartama: 1 óra 50 perc (egy szünettel).
22 óra – a Nemzeti Színház belső terei – A színház éjszakája / rendhagyó eseménysorozat.
A kiállításhoz felajánlott fotókat be lehet adni a színház titkárságára vagy levéltárába, de szükség esetén a szervezők a [email protected] e-mail-címen, a 0365 806 862-es telefonszámon vagy a társulat Facebook oldalán: www.facebook.com/tompamiklos történő értesítés alapján a helyszínre mennek értük.
A fotókat a tulajdonosok szkennelés után visszakapják, a kiállításon újranyomtatott változatban fognak szerepelni a képek.
Népújság (Marosvásárhely)2017. február 26.
A székely haza
3. Vizek és hegyláncok
Hegy-vízrajzilag a székelyek földje alig pár főbb vonással felvázolható, olvasom a háromkötetes história bevezető fejezetei egyikében, hogy tulajdonképpen a Maros és az Olt vízgyűjtőit a Szeretétől elválasztó Keleti-Kárpátok (a Gyergyói- és Háromszéki-havasok, valamint társhegységeik), illetve az Olt és Maros medencéit egymástól elhatároló Hargita vulkanikus hegyláncolat jön itt szóba mindenekelőtt, azok peremfennsíkjaikkal együtt, ahonnan ugye olyan varázslatos kilátás nyílik a völgyekre és a szemközti magaslatokra. Az erdőkről persze az erdőlő székelyek jutnak eszembe, nagyszüleim és felmenőik közbirtokossági vagyona, s az a csepegési jog, melynek jövedelmét ma is kiosztják a borszéki fenyvesekben forrást birtokló tagoknak.
Riporterként kellett megosztanom egy plébános afölötti felháborodását, hogy a valamikori tilalmas erdőt letarolták a tájidegen állami érdeket képviselők, és onnan emiatt pusztító árvizek rontanak időről időre a falura. Emlékszem továbbá, hogy az erdőlés rendjét, a tilalmas és nem tilalmas bükkösök és fenyvesek használatának mikéntjét falutörvények szabályozták a közép- és újkorban, Imreh István dolgozta fel az évszázadok alatt racionálisan és tapasztalatilag kidolgozott helyi rendtartás történetét, mit a mai törvényeknél szigorúbban betartatott a falu, mert ezer árgus szem figyelte az azokat megszegni akarók minden lépését.
Mennyivel másabb volt az a rend, amit Bélafalván – de hol nem? – meséltek, ahol is az ötvenes–hatvanas években a rendőrt kellett kijátszani ahhoz, hogy pénzbevételhez és tüzelőhöz juthasson a család a kollektív egyenlősdi idején! „Lezergettünk egy üres szekeret az egyik hegyi utcán, közben a másikon a megrakott szekerek nyugodtan lejöhettek.” Ezt is összefogással hajtották végre, már szinte kalákában. És nem tudom ide nem sorolni, amit kolozsvári nyári diákmunkám alkalmával mesélt székely bácsi munkatársam: „Az volt a szép a negyvenes években, amikor elloptam a zsidó fáját, és utána eladtam neki pénzért.”
Igen, az aranykorba valahogy mindig ifjúságunkban ízleltünk bele
B. Kovács András
Erdély.ma2017. március 4.
Amikor a Szent Mihály-templom tornya is kilengett…
Negyven éve, 1977. március 4-én több mint másfél ezer halálos áldozatot követelő földrengés pusztított Romániában, az 55 másodpercig tartó rengés leginkább Bukarestet érintette. A földmozgást Kolozsváron is lehetett érezni, különösen a tömbházak felső emeletein lakók körében keltett riadalmat. Az egykori Igazság napilap szerint voltak olyanok is, akik látták, hogy a rengés másodpercei alatt a főtéri Szent Mihály-templom tornya kileng. „Lesznek nemzedékek, amelyek már csak hírből, leírásból, dokumentum-film összeállításból, talán éppen játékfilmből tudnak a március 4-i szerencsétlenségről” –olvastuk egy jegyzetecskében ugyancsak az Igazság hasábjain. Szerencsére az azóta felnőtt generációk valóban csak hírből ismerik az ilyen erősségű földrengéseket, nem kellett átélniük hasonló természeti katasztrófát itt, az országban. Számukra készült alábbi összeállításunk az egykori kolozsvári napilap számaiban tallózva.
A román köztévé silány kínálatának Édeskeserű című bolgár filmje sokunk számára emlékezetes maradt, és nem elsősorban művészi értékéért: este 9 óra 22 perckor a kolozsváriak többsége először adáshibára gyanakodva, majd a félbeszakadt közvetítésből, a csillárok lengéséből, poharak koccanásából következtethettek valami rendellenesre. Bukarestben viszont más volt a helyzet, a fővárosban és környékén hatalmas pusztítást végzett a földrengés. Az 1.578 halálos áldozatból 1424-et a Bukarestben regisztráltak. A sebesültek száma országszerte 11.300 volt, 32.900 épület súlyos kárt szenvedett. A pusztítás ereje felért az 1945-ben Hiroshimára dobott atombomba tízszeresével – írta annak idején a France Press, amelyet az Adevărul idéz az évforduló alkalmával készült összeállításában. A Világbank 1978-as jelentése kétmilliárd dollárra becsülte az anyagi károkat.
„Kiakadt az egész hálózat”
– Azon a napon, ügyeletes szerkesztőségi titkárként a nyomdában irányítottam a tördelést, szerkesztettem az Agerpres hírügynökségtől telexen érkező híreket-anyagokat – emlékezik vissza az akkori eseményekre Dózsa Sándor kollégánk.
– Úgy este kilenc óra körül hirtelen elsötétült a tv-készülék és leálltak a telex gépek. Az áramszolgáltatás nem szakadt meg. Azonnal hívtam a postai telex-ügyeletet. Kérdésemre, hogy miért állt le az adás, ők sem tudtak válaszolni. „Kiakadt az egész hálózat”, mondta a telex-műhely főnöke. A kolozsvári telefonok működtek, de Bukarest nem válaszolt. A făcliás kolléga a brassói lapot csengette, azok telefonon válaszoltak ugyan, de a telex-tv-hálózat ott sem működött, viszont az ottani szerkesztő jelezte, hogy valami nagy baj lehet a Kárpátokon túl, mert ők is éreztek valami rezgéseket.
Máskor is előfordult rövidebb-hosszabb adásszünet, de hogy telefonálni sem lehetett, az Agerpresnek, arra nem volt rá példa. Megpróbáltam telefonálni Mag Máriának, az Agerpres magyar adása vezetőjének a lakására, de minden telefon néma volt.
Közben valami rádióhírből kiderült, hogy a fővárosban hatalmas földrengés pusztított. Ez már nagy gond volt. Minket annyiban érintett, hogy félig üres volt az első oldalunk és a külpolitikai hírek is hiányoztak. Átgondoltam a helyzetet, átcsoportosítással, képekkel be tudtam volna fejezni a lapot, de még korán volt, tehát várakoztunk. A Honvéd utcai katonai parancsnokságon nagyon jól ismertem még lugosi sorkatonaságom idejéből egy hiradós vezérkari századost. Hirtelen ötlettel felcsengettem otthonában telefonon és röviden elmondtam, mi a problémám, vagyis, hogy szeretnék telefonálni az Agerpresnek. Meghallgatott, azt mondta visszahív. Meg is tette, úgy negyedóra múltán közölte: a hadsereg rádió-telefonján kapok öt percre egy vonalat, azon hívhatom az Agerpres számát. Néhány perc múlva csengett a telefon és bejelentkezett egy híradós, hogy beköt a vonalba. Én máris hívtam az Agerprest, de nem válaszolt.
Erre gondoltam egy merészet és felhívtam volt főszerkesztőm, Kovács András Drumul Taberei utcai lakását. Ő jelentkezett. Azt kérdeztem, ÉLTEK? – Igen, élünk – mondta csak apróságok törtek össze, az óriási robaj azonban nagy bajt jelezhet, de.....és itt megszakadt a beszélgetés. Én ennek a röpke szóváltásnak is nagyon örvendtem, megbizonyosodtam, hogy Kovácsék túlélték a katasztrófát – elevenítette fel a negyven éve történteket Dózsa Sándor.
Szükségállapotot vezettek be
Az Igazság másnap végül címoldalán közölte öles betűkkel az elnöki rendeletet a szükségállapot bevezetéséről. A Ceauşescu-házaspárt nigériai látogatásán érte a tragédia híre, értesülések szerint a vizitet azonnal félbeszakítva indultak haza. „Tekintettel az 1977. március 4-én este történt földrengésre, amely emberi áldozatokat és jelentős anyagi veszteséget okozott, annak érdekében, hogy biztosítsák a földrengés következményeinek felszámolását és meggátolják újabb károk keletkezését, az egész gazdasági-társadalmi tevékenység normális feltételeinek megteremtése érdekében, Románia Szocialista Köztársaság Alkotmánya 75. szakasza 13. pontja alapján, Románia Szocialista Köztársaság elnöke, a Fegyveres Erők főparancsnoka kihirdeti a szükségállapotot” – állt a rendeletben.
Az Agerpres tájékoztatása szerint, amelyet az Igazság is átvett, a földrengés epicentruma Vrancea térségben volt, a rengésfészek körülbelül 100 km mélységben helyezkedett el a földkéreg alatt. A kéregmozgás erősségét a Richter skála szerint 7,2 fokozatra becsülték, ami azt jelenti, hogy a legerősebbek közé tartozott Romániában. A földrengés érezhető volt az ország egész területén, de még a szomszéd országokban is, Bulgáriába 120 halottja volt a katasztrófának. Utórengéseket regisztráltak március 5-re virradó éjjel, ez a szakemberek véleménye szerint azt jelenti – idézzük továbbra is a négy évtizeddel ezelőtti hírügynökségi jelentést -, hogy a földkéregben és a kéreg alatt felgyülemlett és a március 4-ei földrengést előidéző energia legnagyobb részt felszabadult, hasonló földrengés tehát nem várható. Egyébként a világszerte regisztrált hasonló kéregmozgások vizsgálata azt mutatja, hogy az erős rengéseket rendszerint nem követik újabb rengések – igyekeztek valamelyest megnyugtatni a pánikban levő lakosságot az idézett szakemberek.
Kolozsváron a toronyházakban csaknem mindenki érezte
Bár Kolozsváron is lehetett érezni a bukaresti földrengés jellegzetes kísérőjelenségeit, sérülések, anyagi károk nem keletkeztek. A csillárok, a falra akasztott lámpák ingaszerűen mozogtak, az ingaórák megálltak, a vitrinekben elhelyezett edények, üvegpoharak összekoccantak, a falon levő képek kissé elmozdultak. Erre az erősségi fokra az is jellemző – olvasható dr. Xantus János ismert földrajztudósnak a kolozsvári lapban közölt cikkében –, hogy az utcán járók nem észlelik, a házakban tartózkodók, különösen a magas emeleten lakók, vagy fekvő helyzetben lévők azonban igen. Ezért a toronyházakban csaknem mindenki érezte. Sokakon szédülés vett erőt, mások hányingerre panaszkodtak. A kolozsvári földmozgások erősségének érzékelését az egyéni érzékenység is befolyásolta, emellett pedig az is számított, hogy az illető épület milyen altalajra épült. A laza szerkezetű kavicsos-homokos rétegek veszedelmesebbek – írta.
„Igen érdekes egyik olvasónknak az a megfigyelése – folytatja a szerző –, hogy Szent Mihály-templom tornya kilengett. Az ablakkerethez viszonyítva észlelte többekkel együtt ezt. Ingaórájának elmozdulásából, illetőleg megállásából igen helyesen három szeizmikus hullámot állapított meg”.
Romániában hasonló intenzitású földrengés csak 1802-ben és 1940-ben történt (mindkét esetben 7,4-es erősségű), több utórengéssel, az utóbbinál ezek hetekig tartottak, de a lakosság már nem érezte meg. Erdély területén 1170 és 1909 között 127 földrengésről számolnak be a krónikák, ezek közül Kolozsvárt csak egynéhány érintette komolyabban, annál több azonban Brassót és a Barcaságot. Néhány példa: az 1620. november 8-i, majd 1782. február 15-i rengés során templomtornyok dőltek le, épületek omlottak le. Az 1802-es és 1832-es rengések erőssége meghaladta az 5-6-os fokozatot. 1880. október 3-án a rengések a Szilágyságra is kiterjedtek, akárcsak az 1885. május 26-i földmozgások, amelyeknek központja Zsibó környékén volt.
Tíz nap után is találtak túlélőket
A tragédiát követő napokban a lapban is kezdtek megjelenni a Bukarestben élő kollégák – rádiósok, tévések, újságírók – személyes beszámolói annak az 55 másodpercnek egy életre szóló rémületéről: „A föld bömbölt, ijesztően dübörgött aztán csend lett, bántóan nagy csend és nyugalom, sötétség” – olvasható az egyikben. A szerző megjegyzi: a földrengés nyomai jobban megrendítették a bukarestieket, nagyobb hatással voltak mindenkire, mint a közel egy percig tartó hánykolódás, amikor az ember tudja, hogy menekülni kéne, de nincs hova.
A mentések több mint tíz napig tartottak – nem hiába. Egy 58 éves tanárnőt tíz nap után találtak meg élve a romok alatt. A nő egy zsebrádió segítségével értesült arról, hogy a mentési munkálatok folynak, ezt tartotta benne a lelket, a reményt, hogy őt is kimentik. Szerencséje volt, még időben érkeztek a mentőalakulatok. Keringtek történetek olyanokról is, akik csodával határos módon menekültek meg. Egy egyéves kisfiú például az összeomlott épület hetedik emeletéről szánkózott le ágyacskájának matracán és a romok közt téblábolt az éjszakában. Később anyját és apját is megmentették. Sok gyerek azonban árván maradt. A sajtóban is megjelent a felhívás, amelyben örökbefogadásra buzdítja azokat, akik segíteni akarnak a kicsiken.
Érkeztek azonban más hírek is: az Igazság halálozási rovatában A Hét munkatársától, Dankanics Ádámtól és kisfiától búcsúztak a megrendült hozzátartozók, ismerősök, mindketten a bukaresti katasztrófában vesztették életüket.
A Ceauşescu-házaspárnak a mentési akciókban és a nyugalom helyreállításában kifejtett „fáradhatatlan, önzetlen” tevékenységéről a pártpropaganda ontotta a dicshimnuszokat a javából, ezeknek az „árnyékában” azért meg-meghúzódott egy-két emberibb hangú jegyzet, amely a bukarestiek tragédiáját átérző szolidaritásról szólt. Az egyik ilyen írás például arról szólt: Gy. Szabó Béla a legelsők között volt, aki adományt ajánlott fel. Nem kis összeget, hanem tízezer lejt. Akárcsak az 1970-es árvíz pusztítása idején …
Székely Kriszta
Szabadság (Kolozsvár), 2017. március 13.
Vélemény
A kiváltságos népelem
A háromkötetes mű rendkívül részletesen taglalja a székelyek etnikai és szakmai eredetének kérdését, az erről zajló évszázados vitának rendkívül alapos ismertetése található meg benne. A kérdés a rendelkezésre álló gyér adatok és a hipotézisek nagy száma miatt rengeteg történész érdeklődését ébresztette fel, még többek fantáziáját gyújtotta fel, erről nemrég lapunk is közölt egy izgalmas dolgozatot Sántha Attila tollából. Bizonyosra vehetjük, nem ő lesz az utolsó, aki a saját hipotézisével áll elő.
Mai jelentősége sem akármekkora annak, hogy a székelység a középkorban sajátságos joghelyzetű és szerepű népcsoportja volt a Magyar Királyságnak, mely akkoriban Európa keletén nagyon jelentős államnak számított. Mai jogérvényesítő törekvéseink szempontjából sem mindegy, hogy a székelyek Erdélybe telepített része a középkori értelemben vett önkormányzatiság legmagasabb szintjét érte el, olyan kiváltságokat szerzett, melyeket később tovább is tudott fejleszteni – gondoljunk arra, a három erdélyi „nemzet” egyike volt a fejedelemség korában. A középkori autonómiák dolgában a legtöbbre sikerült vinnie, nem utolsósorban ennek köszönheti megerősödését és azt, hogy ma jogállami keretek közt lép fel hasonló, de ezúttal polgári igénnyel. Kordé Zoltán fejezet-író szerint népelem egyedeit már nem katonáskodási kötelezettségeiben gyökerező kiváltságai, hanem a székrendszerben testet öltött önrendelkezés kapcsolta egymáshoz, és tette közösségként fellépő erővé. Az önrendelkezést pedig mai szóhasználatban autonómiának nevezzük.
A Magyar Királyságban nem egyedi megoldás volt a kiváltságoknak az a rendszere, melyet élveztek. Kezdetben a többi szabad jogállású és különféle kötelezettségű népelemmel mutattak hasonlóságot, így a magyar törzsszövetséghez csatlakozó kabarokkal, majd a bekérezkedő besenyőkkel, az ismaelitákkal és kálizokkal. Előbbiek iszlámhitűek voltak, utóbbiak iráni származásúak és szintén iszlámhitűek, illetve kisebb részükben zsidó vallásúak lehettek. Fontosabbak számunkra a széki önkormányzatiságig eljutott népcsoportok, így a szepesi és erdélyi szászok, a kunok és a jászok. Utóbbiak elmagyarosodtak a középkorra, a székelyeknek erre akkor már „nem volt szükségük”.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. március 17.
Egy főszerkesztő halálára
Az utóbbi hatvan év egyik legjelentősebb erdélyi magyar kultúrpolitikusa hunyt el a napokban Budapesten. Bodor Pál az anyaországban is rendkívüli pályát futott be, számunkra az azt megelőző kolozsvári és bukaresti évtizedei teszik igazán emlékezetessé. A kiváló tollú publicista és író tulajdonképpen főszerkesztői tevékenységével emelkedett a kisebbségi politikusok első sorába, része volt a legfontosabb döntésekben, ezek talán legjelentősebbike az az alku volt, amit a történelem egy kivételes pillanatában, a hatvanas évek végén a román pártvezetéssel sikerült kötnie a belőle, Domokos Gézából, Huszár Sándorból és pár társukból álló magyar értelmiségieknek a másfél milliós népcsoport képviseletében. Az egy-két évig tartó olvadás, eredményei révén, két évtizeden át tartotta a lelket az erdélyi magyarokban, ezért voltak a diktatúrák idején oly létfontosságúak eme kivételes pillanatok. (Tán három-négy volt belőlük eddig a román impérium alatt.)
Én itt mint volt munkatársa, aki sajtós pályára lépésemet is részben neki köszönhetem, kivételes főszerkesztői teljesítményéről szeretnék megemlékezni. Azzal állította ugyanis a maga meggyőződése mellé az embert, hogy hagyta, tehetségét bontakoztassa ki szabadon, ezzel a tévé magyar adásának alapítójaként és vezetőjeként jó évtizeden át kiváló riporterek sorát nevelte fel. A hétfő délutáni tömbösített adás nézői – akkor szó szerint százezrek ültek a képernyők elé – emlékezhetnek Aradits László, Csáki és Boros Zoltán, Huszár Irma és sok más riportjaira, műsoraira, filmjeire, interjúira stb.
A szabad választás kötése a legerősebb közéleti meggyőződés dolgában. Azt, ami megyénkben megtörtént, hogy nem író csellel családi tulajdonba vesz egy eredetileg közösségnek alapított lapot, egzisztenciális kényszerhelyzetet teremt, majd funkcióval vásárol meg publicistát, és teszi a maga mondanivalójának szócsövévé, botrányosnak tartotta volna, mint ahogy az is. Az autonóm egyéniségek lehetnek igazán meggyőzőek a nemzeti önrendelkezésért folyó küzdelemben is, mert nem szajkóként mondanak fel egy leckét, hanem saját szabadságukat vívnák ki és osztanák meg olvasóikkal.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. április 1.
Kányádi Sándor szavalóverseny Vajdahunyadon
Rigófüttynek lenni
A dévai, vajdahunyadi, szászvárosi és csernakeresztúri magyar oktatás képviseletében negyven kisdiák vett részt csütörtökön a Kányádi Sándor szavalóverseny Hunyad megyei szakaszán, a vajdahunyadi Matei Corvin Kollégiumban. Kiss Mihály András aligazgató bátorító szavai után népdaltanulással oldották a gyermekek a verseny izgalmait. Lengyel Izabella tanító, zenetanár a Tavaszi szél vizet áraszt ismert népdallal nyitotta meg a kis gyermekszájakat és -szíveket, majd egy tréfás csángó bolhadal következett, amitől a kísérő tanítóknak is kisimult és mosolyra derült az arcuk.
A tulajdonképpeni verseny szintén üdítőleg hatott gyermekekre, pedagógusokra, szülőkre egyaránt. Már a költemények – Kányádi Sándor, László Noémi, és Kovács András Ferenc játékos rímbe szedett sorai – jó kedvet sugároztak, ehhez jött még a sok csengő gyermekhang, bátortalan vagy épp önfeledt mosoly, ragyogó szemecske. Az elemista kisdiákok meglepően nagy figyelemmel kísérték egymás szavalatát és őszinte elismeréssel tapsolták meg társaikat. A zsűrizés időben szinte felülmúlta a versenyt. A Vajdahunyadon betanító magyar szakos tanárnők – Kun Gazda Kinga Viola, Dulinszky Izabella és Mészáros Enikő – saját bevallásuk szerint meglehetősen nehezen rangsorolták a kis előadókat. A díjkiosztás előtt Kun-Gazda Kinga zsűrielnökként szólt a gyermekekhez, felemlegetve a Kányádi Sándorral való személyes találkozás feledhetetlen élményét. Majd sor került a részvételi oklevelek, dicséretek és díjak kiosztására, utóbbiakhoz a Corvin Kiadó jóvoltából könyvjutalom is társult. A zsűri döntése nyomán a versenyen meghirdetett három korcsoportban Casian Enric, Boboc Eduard és Székely Beatrice nyerte el az első díjat és ezzel együtt a Varsolcon megrendezendő országos döntőn való részvétel jogát.
Gratulálunk a nyerteseknek és minden kicsi versmondónak, felkészítőiknek, illetve a lelkes szervezőknek, Bíró Czeczília és Pampu Anna vajdahunyadi tanítóknak.
Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)2017. április 1.
Főszerepben Kovács András Ferenc
Költő és költészet a színházban? Mi sem természetesebb, bár ha színházról beszélünk, nem feltétlenül a lírára gondolunk. Ezúttal viszont bármennyire színes, változatos és mozgalmasan játékos volt is a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kétnaposra nyúlt világnapi eseménysora, annak valódi rangját, súlyát egy poéta, Kovács András Ferenc adta meg. KAF-ra főszerepet osztottak a szervezők, többes szerepet. Teátrumi verseiről irodalmi szimpóziumon értekeztek, interjúban faggatták a nagy nyilvánosság előtt, majd kivételes színészi erőpróbának is beillő egyéni előadóestjén bizonyíthatta, hogy verseinek ő maga a legértőbb, legihletettebb tolmácsolója. A szélesebb közönséget megcélzó rendezvények között ez a több epizódra tagolt, késő estébe nyúló, lírai központú kistermi délután mély benyomást keltve tárta fel Thália és a költészet múzsáinak szoros kapcsolatát.
A szerepköltészet mindig izgatta a kritikusokat, a jelek szerint a legifjabbak is így vannak vele. Kovács András Ferenc eddigi életművét, pontosabban a KAF-féle „poétika és gondolkodásmód szerepjátszó és emlékezettechnikai alakzatainak vizsgálatát” a Fiatal Írók Szövetsége, illetve ennek az írói tömörülésnek néhány olyan magyarországi képviselője is felvállalta, akik közül Mészáros Márton, Pataki Viktor és Porczió Veronika be is mutatta dolgozatát a Korpa Tamás vezette Ophelio Barbaro búcsúzik című, március 27-i szimpóziumon. Nem könnyű, ha a közönség csak a fülére alapozva próbál figyelemmel követni három nagy igényű, szakértelemmel és szakmai nyelvezettel felvértezett tudományos értekezést, de az irodalomtörténészek elemzése KAF költői alteregóiról, Caius Licinius Calvus, Jack Cole, Kavafis, Alekszej Pavlovics Asztrov, Lázáry René Sándor és a többiek helyéről, szerepéről olvasva is érdekesnek bizonyult. Mintegy három és fél évtized gazdag lírai termését vizsgálták meg a fiatal irodalomtörténészek az első kötettől, a Tengerész Henrik intelmeitől a legfrissebb sokadikig, meggyőző volt az eszmefuttatásuk. A rejtőzködő lírikus önvallomása, amely ez alkalommal a jóval fiatalabb költő, kritikus, szerkesztő Korpa Tamással folytatott beszélgetésből kerekedett ki, már oldottabban tükrözte KAF költői alapállását, színházi vonzatait.
A Theatrum Mundi verscímet költői estjének is kölcsönző százperces összeállítás pedig már teljes pompájában, sokszínűségében, többhúrúságában megcsillogtatta azt a szépséget, amit a világ színpadszerűsége s az emberi színjáték, az örök komédia meg tragédia Kovács András Ferenc lírai megjelenítésében felmutat. Az előadóest már többfelé magával ragadta a hallgatóságot, a költő is szuggesztíven gazdagította versei lehetséges olvasatainak bőséges halmazát.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)2017. április 7.
Vidám Versek Versmondó Versenye
Díjak a háromszéki diákoknak
Szatmárnémeti adott otthont a Vidám Versek Versmondó Versenye országos szakaszának. A rangos megmérettetésen több mint száz elemista és gimnazista vett részt. A háromszéki tanulók egy első, két második díjjal, három dicsérettel és három különdíjjal tértek haza.
Idén 17. alkalommal szervezte meg a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum a Vidám Versek Versmondó Versenyének országos döntőjét, ahol 15 megyéből 134 tanuló vett részt. Kovászna megyét 15 diák képviselte, 8 alsó tagozatos és 7 felső tagozatos tanuló. A gyerekek kitűnően szerepeltek, sok díjat szereztek: első helyezett Rancz-Gyárfás Hanna (VII. osztály, Petőfi Sándor Gimnázium, Kézdivásárhely). A Napsugár gyermekfolyóirat különdíját kapta Dancs Máté (I. osztály, Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy), a Szatmárnémeti Római Katolikus Püspökség különdíjában részesült Szöllősi Kriszta (I. osztály, Trefán Leonárd Általános Iskola, Kézdiszentkereszt) és Rancz-Gyárfás Gergő (III. osztály, Petőfi Sándor Gimnázium, Kézdivásárhely) – számolt be Füleki Katalin tanítónő, a verseny megyei szervezője.
A legfiatalabb versenyző, Fülöp Eszter kifejező előadásmódjával, tiszta, szép beszédével érdemelte ki a zsűri elismerését.
– Eszter nagyon tehetséges kislány, érzi a verset. Szépen, artikuláltan, hangsúlyosan szaval. Már a tanévnyitón is felfigyeltem rá, hogy milyen természetesen mondja a verset – mesélte Kisgyörgy Katalin tanítónő. Az előkészítő osztályos kisdiák a mesemondó-verseny körzeti szakaszán is részt vett, ahol dicséretben részesült, egy kicsit csalódott volt, jobb eredményre számított, de a szatmárnémeti vetélkedőn elért második helyezéssel elégedett.
– Nagyon örvendett, boldog volt. Nehéz verset mondott, Kovács András Ferenctől a Futokoda Cukijó, a japán csodaegér címűt, de nagyon ügyesen megoldotta a feladatot – mondta tanítója.
Kolcza Nikolett nagyon szereti a verseket, több alakommal vett részt a Kányádi Sándor Versmondó Verseny országos szakaszán, és mindig a díjazottak között szerepelt. A Vidám Versek Versmondó Versenyén első alkalommal képviselte megyénket.
– Nagyon ügyes, szorgalmas, tehetséges lány. A felkészülés sarkalatos pontja a vers kiválasztása. Nemes Nagy Ágnes Kéményről kéményre című, szolidan vidám versére esett a választásunk. Örülünk a lehetőségnek és az eredménynek. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy egy ilyen tehetséges gyerek került hozzám, nincs más dolgom, mint féltve ápolni, gondozni a tehetségét, és segíteni őt a kibontakozásban – mondta Egyed Ildikó tanítónő.
Rancz-Gyárfás Hanna rutinos versenyzőnek számít, több megyei és országos versenyen nyert díjakat, elismeréseket. Szatmáron Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek prózájából egy részletet mondott el.
– Hanna előadónak született. Tehetséges, szorgalmas, szépen, érthetően beszél, jó az arcmimikája. Édesanyja magyar szakos, így két tanártól kap hasznos tanácsokat. Én versenyek előtt mindig elmondom neki, ha díjazzák az nagyon jó, de már a részvétellel is nyer, hiszen tapasztalatot szerez – fogalmazott tanára, Peti Botond.
Gratulálunk a diákoknak és felkészítő tanáraiknak!
Némethi Katalin / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. április 10.
Jubileumi ünnepség Szentivánlaborfalván
Nemesebb, jobb és szebb eseménnyel nem lehetett volna megnyitni Jókainé Laborfalvi Róza, másképpen Laborfalvi Benke Judit jeles magyar színművész születésének 200. évfordulóját, mint a kisiskolások vers-, népmese-, népmonda- és prózavetélkedőjével, amelynek logója örök érvényűen szól: Szépen magyarul.
Maroknyi pedagógus, Kelemen Tünde, Mikola Éva és Kisgyörgy Tünde ötletgazdák és szervezők fogadták Kézdi-, Orbai- és Sepsiszék tizenhat településéről és Csíkszeredából a szépen beszélő kisiskolásokat, akik rangos zsűri előtt felejthetetlen napot varázsoltak pénteken a résztvevőknek. Sziporkázóan szépen, fergeteges gyorsasággal mutatták be nekünk az előkészítősök és az I–IV. osztályosok Kányádi, Móricz, Kovács András Ferenc, Móra Ferenc, Benedek Elek és sok más szerző műveit, népmeséket és népmondákat. Hatvan kisgyerek remek seregszemléjét kellett mérlegelnie a zsűrinek – Tapodi Zsuzsa irodalomtörténésznek, Nemes Levente színművésznek, Dimény Árpád költő-szerkesztőnek –, a szép magyar beszédet, a művészi teljesítményt, a technikai eszközöket és a vezető pedagógusok szöveg-megválasztását. A jelenléti emléklap és az ajándékok kiosztása közepette Tapodi Zsuzsa szólt a gyerekekhez, tömören értékelve munkájukat: „Látjátok, gyerekek, az ünnepért is meg kell dolgozni!” Az előkészítősök első díját a kovásznai Pătrunjel Viktória, az elsősökét a sepsiszentgyörgyi Pálffy Apor, a másodikosokét a csíkszeredai Jánó Andrea, a III–IV.-es tanulókét a kovásznai Tompa Izabella, illetve Blága Izabella, a zágoni Mikes Kelemen-iskola tanulója érdemelte ki. A vetélkedőn jelen levő Matekovicsné Kóródi Mária, a település szülötte az újonnan alapított Kóródi Hajnal-díjban részesítette a vetélkedő három szentivánlaborfalvi kisiskolását, Kóródi Hildát, Stanciu Györgyöt és Zsigmond Anitát.
Másnap, virágvasárnap előtti szombaton a Berde Mózsa-iskolában népes közönség és gyereksereg hallgatta Mikola Éva tanítónő Laborfalvi Benke Juditról, vagyis Laborfalvi Rózáról szóló vetített képes előadását, a realista magyar színjátszás úttörőjéről, aki kiemelkedő drámai színésznőként beírta magát a magyar színház történetébe. A jubileumra emlékeztető márványtáblát helyeztek az iskola épületére, és felavatták az iskola új, kis méretű bejárati székely kapuját. Az avatón Balázs Antal faragómester, egykori laborfalvi tanító elmondta, hogy a kapuoszlopokat szülőfaluja több mint 200 éves kapufájának faragászati elemeivel díszítette. Kelemen Alpár mérnök, a rendezvény egyik ötletgazdája és szervezője kiemelte, hogy a diaszpórában élő és a szentivánlaborfalvi iskolához kötődő félszáz személy anyagi segítséget küldött, az uzoni központi iskola vezetősége és további negyedszáz személy nyersanyaggal és munkájával segített, amiért köszönetét fejezte ki. „Folytatni szeretnénk a jövőben a Szépen magyarul vetélkedőket – hangzott el –, valamint a település más jeles személyiségeinek való emlékállítást.” Ilyen például a tudós-akadémikus Berde Áron (1819–1892) – két év múlva lesz születésének ugyancsak 200. évfordulója. Fellépett a helybeli férfikar, áldást mondott Bartos Károly komolló–szentivánlaborfalvi református lelkipásztor.
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. április 11.
Újjáéled a szórványszínjátszó fesztivál Fehér megyében
„… legbelül ég a láng”
Demény Piroska kolozsvári egyetemi tanár kezdeményezését a nagyenyedi Bethlen-kollégium közössége és környéke sohasem felejti el: enyedi magyartanárként tizennyolc évvel ezelőtt kitalálta a szórványságban, a többségi nyelv szorításában élő diákok számára a diákszínjátszás fesztiváljait. Az írók ismerik igazán nyelvünk szépségeit, a tisztán kiejtett szavakat, a szófordulatokat, amit az olvasással és a színpadon lehet leginkább tetten érni. A szórványban különös jelentősége van a színjátszásnak, ahol együtt követhetjük a „mese kerekét”, a közönség pedig – miközben figyel a jelenetekre, a szereplőkre, a szép magyar szóra – akaratlanul is részese lesz anyanyelve gyakorlásának.
A nagyenyedi kollégium régi „függönyös” színpada sok szép emléket rejteget, a sikeres diákprodukciók mellett a hajdani tanári előadásokat is. Visszaemlékszünk a fóti Kovács Éva és Kiss Tibor drámapedagógusok (a Magyar Drámapedagógiai Társaság képviseletében) nagyszerű szakmai segítségére, ami hozzátartozik a nagyenyedi diákszínjátszás újkori sikertörténetéhez. Akkor is játék, tehetség és fantázia kellett a jó eredményhez. A 11. fesztivál alkalmából Szőcs Ildikó igazgató köszöntötte a szórványszínjátszás nagyenyedi fórumát és örömét fejezte ki, hogy a „stafétaváltás ellenére is összehozták a találkozót” és igazi színházat teremtettek. (Korábban a Szabadság 2010. 06. 02-án számolt be róla.) A kollégiumi színjátszás töretlenül fejlődött egészen 2011-ig, amikor az épületfelújítás miatt hirtelen megszakadt, mert már nem lehetett elszállásolni a sokfelől érkező vendégeket. A megszakítás után egy közeli vidéki iskola, a Magyarlapádi Általános Iskola vállalta át és szervezi ma is a diákszínjátszást, sikeresen megoldva az ezzel járó problémákat.
Fesztivál két helyszínen
Közben a kollégiumban is újra fellángolt a színjátszó kedv, ezúttal egy gyökeresen átalakított, nyitott színpadon léphettek fel a műkedvelők. Megtudtuk és meggyőződtünk róla, hogy létezik eltökéltség és akarat a folytatásra. Így az idén váratlanul két helyszínen tartották meg Fehér megyében a diákszínjátszás fesztiválját, közös plakáton hirdetve a két, egymás utáni napon bemutatott műsort.
A felújítás első főszervezője Gábor Ella angol szakos tanárnő, aki szívesen vállalta a nem könnyű feladatot. Az igazgató üdvözlő szavai után hat előadást láthatott a főleg diákokból és egyelőre kevés felnőttből álló közönség. Horváth Piroska szavaival: „Létünknek színpadán csengettyű csilingel, előadás indul – vágyakhoz bilincsel, jelmezek színesek, arcunkon színes máz, tapsvihar lelkesít – legbelül ég a láz”.
A kollégiumi színpadon a nagyenyediek és az ilyefalviak is három-három darabot adtak elő. A közönség tapsviharral fejezte ki tetszését. Elsőnek a nagyenyedi vár őrei a Hinni a Fényben című igen látványos, hangulatos előadást mutatták be (felkészítő tanár: Fodor Elemér). Nem először léptek fel ezzel a sajátos hangulatú előadással, és ezúttal is sikert arattak. A Kis herceget az ilyefalvi Bicebóca színjátszó csoport adta elő (felkészítő tanár Henning Emese). A Márciusi ifjúság jelenet a nemrég ünnepelt március 15. emlékét idézte. A kitűnő produkció a kollégium 7.-es tanulóinak köszönhető (tanáruk Fodor Brigitta). A Virágot Angélának című színdarabot szintén az ilyefalviak mutatták be, A bolond falu című darab igazi bemutató volt, hiszen először került színre (Kovács Kinga tanár vezetésével). Végül az Az amerikai rokon című jelenetet az ilyefalvi Já(t)cint színjátszó csoport adta elő (tanáruk Henning Emese). Mindegyik bemutató élvezetes, szórakoztató, magas színvonalú volt.
A belső „láng” nem aludt ki Magyarlapádon sem. Aludtunk egyet a kollégiumi élményekre, és nézőként folytattuk a mindössze tíz kilométerre fekvő „lapádi nagyhegy” alatt. A lelkes és kitartó ilyefalviak ide is eljöttek, hogy bemutassák színjátszó tudásukat. Tanáruk, Henning Emese már tizenegy éve töretlen lelkesedéssel és türelemmel tanítgatja diákjait a színjátszás rejtelmeire. Elkísérte diákjait és a bemutatókat Szőcs Ildikó igazgató is végignézte.
A szervezést a helyi kultúr-életben jeleskedő óvó- és tanítónő Szilágyi Andrea, Székely Melinda, valamint Kovács András matematika- és Szabó Dániel testnevelőtanárok végezték. Szilágyi Andrea a lapádi fesztivál megnyitóján elmondta: a játék és a mese szebbé teszi életünket, játékkal ismerjük meg barátainkat. A lapádi fesztiválozást színesítette egy meghívott vendég, Demeter Ferenc bábjátékos színész, aki a János vitéz című bábjátékkal bűvölte el a lapádi tanulókat és a felnőtt közönséget. Ezután nyolc előadás következett, ahol a lapádiakon kívül a nagyenyediek, az ilyefalviak és a torockóiak is felléptek. Sorba színre került: A walesi bárdok(Lapád), A nagyenyedi két fűzfa (Nagyenyed), A kis herceg(Ilyefalva), Legyünk jók, de hogyan? (Torockó), Virágot Angélának(Ilyefalva), Bolond falu (Nagyenyed), Az amerikai rokon (Ilyefalva), A pletyka (Magyarlapád). Ez utóbbi kettő osztatlan sikert aratott különösen jól megjelenített, a közönség által is díjazott sajátos humorával.
A közösen elfogyasztott nagyszerű ebéd után rövid kiértékelőt tartottak. Demeter Ferenc jegyzeteiből sok minden kiderült: főleg dicséretek az igyekezetért, de megszívlelendő kritikák is, amelyek a továbblépést szolgálják. Végül a tanulókat kivétel nélkül oklevéllel és szép díszes, faragott emléktáblákkal jutalmazták.
Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)