udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
121
találat
lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-121
Névmutató:
Bajor Andor
2014. augusztus 30.
25. éve jelenik meg a folyóirat
Hazanézőben Korondon
A Hazanéző című, hungarológiai folyóiratként meghatározott kiadvány huszonötödik évfolyamának ünnepe csütörtök délután a korondi unitárius templomban kezdődött. A negyedszázados évfordulón a szerzőkkel negyven budapesti egyetemista ünnepelt együtt. A Firtos Művelődési Egylet egyike a legelső székelyföldi civil szervezeteknek (1990. április 11-én jegyezték be).
A családias összejövetelen Lázár Levente unitárius lelkész elsősorban a 14. században épült, katolikus kápolnából átalakított templom történetét mutatta röviden az egybegyűlteknek, majd felesége, Demeter Erika lelkész Király László Hazabeszélő című versét olvasta fel. A magyarországi Bolyai Önképző Műhely kórusa néhány dalt énekelt, majd Ráduly János, a lap munkatársa a Júlia szép leány című népballadát olvasta fel, végül Ambrus Lajos főszerkesztő köszöntötte a jelenlévőket. A templomi ünnepség után a vendégek átvonultak az imaházba, ahol borral, ordás buktával kínálták meg őket. Ezt követően megtekintették a tájházat, illetve a képtárat, utóbbi anyagát Józsa János keramikus adományozta a községnek. A találkozó közös vacsorával zárult. Hűek maradtak a laphoz
Korond már a hatvanas-hetvenes években érdekes hely volt irodalmi és kulturális szempontból. Talán éppen a fazekasság és a piacozás révén voltak nyitottabbak és tájékozottabbak az átlagnál. A helyben létrejött líceum fennállásának rövid ideje alatt (1962–1973) igen jó képességű fiatal tanárok kerültek az intézményhez: Czegő Zoltán, Beder Tibor, Tófalvi Zoltán, Pászka Imre, Ambrus Lajos, Bölöni Domokos. Mellettük a helyben élő, szociográfiával, néprajzzal és irodalommal foglalkozók – István Lajos, Szőcs Lajos, Páll Lajos – is meghatározó szerepet játszottak. Az a tény, hogy Molnos Lajos is korondi illetőségű, hogy a sóváradi, de Korondhoz is kötődő Király László gyakran fordult meg a községben, magával vonzotta a második Forrás-nemzedék többi tagját, akik a hetvenes években több alkalommal is bemutatkoztak az itteni olvasóközönség előtt: Magyari Lajos, Farkas Árpád, Szávai Géza, Tömöry Péter lehetett azokban az években a korondiak vendége. A nyolcvanas évek elején Bölöni Domokos, a körzeti iskola igazgatója gondoskodott arról, hogy irodalom, könyv iránt ne csak az iskolai tevékenység keretében érdeklődjenek a korondi gyermekek. A felnőttek számára irodalmi esteket, humoristatalálkozókat szerveztek. Annak ellenére, hogy akkortájt eléggé beszűkítette a rendszer a kereteket, a korondi kezdeményezés kiválóan működött, egészen a rendszerváltásig. Többek között Bajor Andor, Zágoni Attila, Gelu Păteanu, Csifó János, Ráduly János neve bukkan fel azokból a sötét nyolcvanas évekből. Bölöni Domokos 1990 tavaszán visszaköltözött ugyan ifjúkora kedves városába, Marosvásárhelyre, ahol két évtizeden át volt a Népújság munkatársa, de soha nem szűnt meg benne a „korondiság”, továbbra is sóvidéki írónak számított, hiszen alkotói indulása a Kalonda alatt zajlott, olyannyira, hogy a témái még ma sem költöztek teljesen át Vásárhelyre. A Hazanéző negyedszázados létét Ambrus Lajos határozta meg, ő az a főszerkesztő, aki azóta is töretlen lendülettel ír, szerkeszt, szervez. Elmondható, hogy a felsorolt szerzők, akik életük egy szakaszában itt éltek, illetve innen származtak el, a lap munkatársai maradtak, szívesen közöltek és közölnek a kiadványban. Páll Lajos képzőművészeti munkái, páratlan stílusa ma is meghatározza a lap küllemét. Ráduly János néprajzi dolgozatokkal és verssel állandó munkatárs, de igen meghatározó személyiségek a holdudvarban Deák-Sárosi László költő, nyelvész, Majla Sándor költő, szerkesztő, Tófalvi Zoltán történész, Lőrincz György író, Simó Márton író, P. Buzogány Árpád költő, illetve Józsa Judit szobrászművész, Józsa János műgyűjtő és keramikus, Józsa László keramikus, Vinczeffy László képzőművész.
„Az írás hőskora lezajlott”
„Már 1973-ban szerettem volna egy kiadványt megjelentetni, de akkor még nem lehetett. Ki is nevettek, amikor előálltam az ötlettel” – emlékszik vissza a hetvenes évekre Ambrus Lajos főszerkesztő. – Már akkor sok kéziratot összegyűjtöttünk, ami ott lapult az asztalfiókban. Eljött a változás ideje, s rátaláltam a régi kéziratokra. Elsőként hoztuk létre ’90-ben a kulturális egyesületet, s úgy terveztük, hogy negyedévenként jelenjen meg a Hazanéző című lap. Végül félévente adtuk ki, 1993-tól pedig minden két lap között egy Hazanéző könyv is napvilágot látott. Korondon könnyű volt lapot szerkeszteni, hiszen a világon nincs még egy olyan hely, ahol ilyen sok a költő, író. Mindenki lelkesen írt, és idővel csatlakoztak a lap szerzőgárdájához olyanok is, akik nem korondiak. A kezdetekkor ötezer példányban jelentünk meg, ami szabadeladásban el is fogyott. Most ötszáz példányszámú a lap-, és többnyire barátok terjesztik. Külföldi és hazai barátok támogatták a kiadvány megjelenését, de idővel a megyei, illetve a helyi tanács is mellénk állt. Szerencsénk volt, hiszen olyan baráti hálózatot sikerült kiépítenünk magunk körül, akik mindig mellettünk álltak.”
Ambrus Lajos szerint az írás hőskora lezajlott. – Amikor mi fiatalok voltunk, aki meg akart nyilatkozni, írt. Jót, kevésbé jót, de írt. Emlékszem, amikor megjelent az első kötetem, a faluban úgy mentek el mellettem az emberek, mintha valakivel találkoztak volna. Ma már nem adják meg az alkotó embernek ezt a tiszteletet.
Közlési lehetőséget biztosított a lap
Ráduly János neve már az első lapszámban megjelent, jelenleg is tagja a szerkesztőbizottságnak. „Amikor a rendszerváltás után létrehozták a lapot, nagy hiányok voltak irodalmi folyóiratok és könyvkiadók terén. A Kriterion Könyvkiadó bukdácsolni kezdett, a Dacia és a Ion Creangă megszűnt. Azért említem ezeket, mert itt jelentek meg első meséskönyveim. Tehát nem volt közlési lehetőség az alkotó ember számára. Éppen akkor jött létre a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó és a Hazanéző, mindkettőhöz hűséges maradtam mindvégig. A Hazanéző Könyvek sorozatban három kötetem jelent meg, minden anyagomat lehozták a lapban. Ennél nagyobb megbecsülést nem kívánhatnék” – fogalmazott a korondi születésű Ráduly János.
Szakmai tanulmányúton a budapesti diákok
Deák-Sárosi László tanítványai nem először járnak a fazekasság szülőfalujában. „Egy éve tanítok a Bolyai Önképző Műhelyben, és fontosnak tartottam elhozni ide a fiatalokat, hogy lássák, milyen a népi kultúra, személyes kapcsolatokon, találkozásokon keresztül hitelesítsük mindazt, ami a könyvekből nem jön át. A Bolyai Műhely Alapítványt a Magyar Tudományos Akadémia támogatja, és tehetséges, kiemelkedő teljesítményű fiatalokat gyűjt össze, akiknek hároméves humán képzést biztosít ingyenesen. Örülök, hogy négy év után én hozhattam el a csapatot erre a szakmai tanulmányútra. Ambrus Lajos volt olyan kedves, és úgy időzítette az ünnepség időpontját, hogy mi is részt vehessünk” – mondta Deák, aki szintén a Hazanéző szerkesztőbizottságának tagja, ’92 óta szerzője a lapnak. Ő volt az, aki két, nagyon fontos antológia létrehozásában vett részt társszerkesztőként, az első hangos, megzenésített versgyűjtemény a húszéves évfordulóra jelent meg, két éve pedig az Üzenet másképp címűt szintén hanglemezzel együtt adták ki. Az udvarhelyi szerzők közül P. Buzogány Árpád a Hazanéző által meghirdetett verspályázat révén került a lap alkotói közé, majd idővel részt vállalt a könyvek szerkesztésében is, közös rendezvények szervezésében. Simó Márton író, újságíró, szerkesztő versekkel kezdte a Hazanézőben való jelenlétét, még az 1990-es hőskorban. Bár később bő másfél évtizedig nem Erdélyben élt, majdhogynem rendszeresen küldött kéziratokat Ambrusnak. A vers valahogy kimaradt, de jöttek helyette a „komolyabb” műfajok, a széppróza és a tanulmányok. Több Hazanéző-kötetnek szerkesztője, szerepelt az egylet által kiadott vers-, próza- és interjúantológiákban is.
Kedei Zoltán marosvásárhelyi képzőművész egyetlen évet lakott Korondon, mégis ide kötődik a legjobban. „Amikor Ambrus Lajos felkért, hogy rajzoljam meg a Hazanéző tollforgatóit, azt hittem, megőrült. Végül elvállaltam a huszonhat szerző portréjának elkészítését, amely múlt év végén jelent meg egy antológiában” – mondta. Ez a negyedszázados fennállás ma már az erdélyi magyar kultúrtörténet része, egy jól körvonalazódó folyamat, amely – hála az egylet körül működő civileknek és alkotóknak – akár útmutató, példaértékű is lehet ebben az elanyagiasodott világban.
Nagyálmos Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)2014. október 18.
Otthon – Erdélyben
Beszélgetés a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
– Budapesten született a két világégés között, nehéz gazdasági időszakban. Milyen volt a gyermekkora?
– Gyermekkorom viszonylag békés volt, szüleim értelmiségi emberek voltak, apám építészmérnök, anyám orvos. Budapest egyik külső negyedében, Pestújhelyen laktunk, ezt annak idején anyai nagyapám, aki neves ügyvéd volt, alapította, róla nevezték el a főutcát. A Balatonra jártunk nyaralni, ezek ma is szép emlékeim. De a háború végén minden összeomlott, apámat katonának hívták be, majd orosz fogságba került, és csak 1945 őszén tért haza.
– Milyen emlékei vannak a második világháborúról és a háború utáni évekről, amikor a területileg és szellemileg megcsonkított magyar nemzet a talpra állás lehetőségét kereste?
– Jól emlékszem a második bécsi döntés idejére, ez adta vissza Magyarországnak Erdély északi és keleti részét. Az első mozifilm, amit életemben láttam, e visszacsatolás dokumentumfilmje volt. Nagy hatást tett rám, bizonyára szerepet játszott Erdély iránti érdeklődésemben. Katonaként apám részt vett a visszacsatolásban, Szatmárnémetibe és környékére került. A háború után nagy reménységekkel vártuk az új korszak eljövetelét, szüleim a kisgazdapárt hívei voltak, számos barátjuk, például idősebb Antall József játszott szerepet ennek a pártnak a vezetésében. 1945-től a piarista általános iskolában tanultam, 1948-ban az iskolát szétzilálta az államosítás, majd 1950-ben, midőn a rend visszakapta az iskolát, visszatértem a piaristákhoz. Ott is érettségiztem 1953-ban.
– Az '56-os forradalom idején bölcsészhallgató, s bár nem volt nagy szerepe az események alakulásában, később mégis lecsukták...
– Nem volt nagy szerepem a forradalom eseményeiben, mint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság munkatársa bent tartózkodtam a bölcsészkaron, majd november 3-án a bizottság képviselőjeként Győrbe utaztam, ott ért a szovjet invázió. Nagyon sok barátom és évfolyamtársam menekült Nyugatra. A letartóztatások és az ítéletek a Kádár-rendszer hatalomra jutása után megkezdődtek, és folytatódtak az 1961-es amnesztiáig. 1959-ben tartóztattak le, miután nem voltam hajlandó engedni egy beszervezési kísérletnek. Hat hónapig voltam internálótáborban, majd egy évig rendőri felügyelet alatt, és csak a '60-as évek közepétől kaphattam értelmiségi állást.
– 1965-ben kerül az Akadémiához. Kikkel dolgozott, mi volt a megbízatása?
– Amikor az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé kerültem, már jelentek meg tudományos publikációim. Nagyon ösztönző baráti kör volt, olyan kollégákkal, mint Bodnár György, Czine Mihály és Rába György, valamennyien a magyar irodalomtörténet-írás független szellemet képviselő jeles egyéniségei. Részt vettem az akkoriban készülő, hatkötetes magyar irodalomtörténeti kézikönyv munkálataiban. 1968-ban megjelent első, Kuncz Aladár munkásságát feldolgozó könyvem, ez eredetileg egyetemi szakdolgozatnak készült. Meglehetősen sok tanulmányom, kritikám jelent meg ezekben az években Magyarországon, később már Erdélyben is.
– 1983-ban jelent meg A transzilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája c. kötete, melyben a Helikon kisugárzását és – többek között – a román és magyar irodalom kölcsönhatását taglalta. Hogyan látja ezt 30 évvel a kötet megjelenése után?
– Ma is büszke vagyok arra, hogy ez a könyv elkészülhetett, és hálás vagyok Bodnár Györgynek, hogy az általa szerkesztett könyvsorozatban megjelent. Úgy gondolom, semmit sem kell visszavonnom a könyvben leírtak közül. Ez a könyv hívta fel először a figyelmet a két világháború közötti erdélyi irodalom transzszilván irányzatára, és ennek nagy hatása volt Erdélyben is. Midőn 1969 januárjában első alkalommal Erdélybe utazhattam, mindenki – Kós Károlytól Balogh Edgárig, Beke Györgytől Kántor Lajosig – baráti szövetségesként fogadott.
– 1997-ben ír egy másik Magyarországról. Milyennek képzelte el EZT a Magyarországot?
– Nagyon megragadott Erdélyi Jánosnak egy metaforája, amely a nemzetet mint egy "nagy családot" határozta meg. Szerettem volna, ha ennek a gondolatnak a közösségteremtő és szolidaritásra nevelő ereje érvényesül. Nem így történt, csalódnom kellett, ma a magyarság sokkal gyilkosabb belső viszályoknak van kiszolgáltatva, mint korábban. Ráadásul az irodalom nemzetnevelő, közösségteremtő szerepe radikálisan leértékelődött, így remény sincs arra, hogy a pártpolitikai küzdelmeket valamiképpen a szellem, a kultúra enyhíthetné.
– 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke, amelynek fő célja a magyar nyelv ápolása és a kortárs magyar irodalom támogatása volt. Ma már alig hallani AK-rendezvényekről...
– Az Anyanyelvi Konferencia Egyesületet még a hetvenes évek végén hozták létre olyan nyelvészprofesszorok, mint Bárczi Géza és Lőrincze Lajos. Én a kilencvenes évek elején lettem Lőrincze utóda, és egészen az idei év elejéig töltöttem be az elnöki szerepet. Mindig azon fáradoztam, hogy az anyanyelvi mozgalom a magyarság kulturális és lelki összefogásának, gazdagodásának a műhelye legyen. Szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy az anyanyelvi mozgalom szinte teljesen elvesztette állami támogatását, és csak vezetőinek és néhány tagjának anyagi áldozaTőkészsége révén működhet tovább igen szerény körülmények között. Évente három-négy alkalommal tudunk valamilyen programot szervezni, a legnevezetesebb ezek közül a minden júniusban megrendezett sátoraljaújhelyi Kazinczy Napok.
– Hat évig vezette a Magyar Írószövetséget, olyan időkben, amikor a magyar könyvre mind kevesebb és kevesebb pénz jutott az államháztartásból. Mit szeretett volna megoldani még elnöksége idején?
– Ez a hat esztendő sok szép és talán ugyanannyi szomorú emléket hagyott hátra maga után. Három dologra törekedtem: hogy az irodalom nagyobb megbecsülést élvezzen, hogy minden akadály nélkül megjelenhessenek az arra érdemes irodalmi alkotások, és hogy fennmaradjon az írótársadalomnak az a szolidaritása, amely a korábbi évtizedekben érvényesült. Tulajdonképpen egyik törekvésemet sem tudtam maradéktalanul érvényesíteni, az irodalom társadalmi szerepe erősen csökkent, és az írótársadalom pártpolitikai érdekek nyomán szakadt darabokra. Mindazonáltal úgy érzem, hogy érdemes volt végigcsinálni ezeket a küzdelmes esztendőket.
– Nagy családi könyvtárral rendelkezik, sok dedikált kötettel.
– Valóban sok könyvet gyűjtöttem össze, nagyjából 34 ezer kötetet. Ezt szeretném majd valamelyik erdélyi könyvtárra hagyni. Nagyon sok dedikált kötet is található közöttük, hogy csak néhány magyarországi írót említsek meg, Illyés Gyula, Déry Tibor, Weöres Sándor, Vas István, Takáts Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor és mások dedikációit őrzöm. Erdélyből pedig Szemlér Ferenc, Méliusz József, Sütő András, Kányádi Sándor, Székely János, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Kántor Lajos és mások dedikálták számomra könyveiket. Ezek a dedikált példányok is egy kisebb könyvtárat tesznek ki.
– Manapság fölöttébb elszaporodtak a memoárirodalom, a valóságleírás kötetei. Jó az, ha ezen a téren is gazdagodik irodalmunk tárháza?
– A memoárirodalmat sokra tartom, hiszen ebből az irodalomból lehet életközeli és tárgyszerű ismereteket szerezni az elmúlt évtizedek valóban zaklatott történelméről. A memoárirodalom a magyar nemzeti kultúra régi hagyományát jelenti, talán elég, ha Mikes Kelemen leveleire, Rákóczi Ferenc emlékirataira hivatkozom, egyáltalán az erdélyi magyar irodalmi kultúra egyik legfontosabb területe a memoár, ezek nemcsak Erdély történetét világítják meg a mai olvasó előtt, hanem egyszersmind szépirodalmi értékekben is gazdagok.
– Alig van esemény Erdélyben – de másutt is –, ahol ne venne részt személyesen. Fontos az, ha az irodalom apostolai ott vannak az eseményeken, találkoznak az olvasókkal, megbeszélik a szakmai teendők részleteit?
– Számomra mindig rendkívül fontosak voltak a személyes kapcsolatok, nemrégiben némi elégtétellel állapíthattam meg azt, hogy a Kárpát-medencében talán én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen. A személyes jelenlét fontosságát tanultam meg irodalmi mestereimtől: a Nyugat és a magyar népi mozgalom, vagy éppen az erdélyi irodalom klasszikus egyéniségeitől. Ma is az a véleményem, hogy az irodalmi élethez hozzátartozik a személyes jelenlét, a személyes kapcsolatok rendszere.
– Nyirővel többször foglalkozott élete folyamán.
– Nyirő József munkásságát mindig nagyra becsültem, egy egész könyvre való tanulmányt írtam róla, szeretném, ha egyszer ezekből valóban könyv lehetne. Kétségtelenül az erdélyi irodalom nagy értékei között van a helye, de talán Tamási Áron, Áprily Lajos és Kós Károly után. A búcsúszertartáson nem voltam jelen, különben is az a véleményem alakult ki, hogy ez a szertartás méltatlan volt Nyirő József egyéniségéhez és örökségéhez: napi politikai cirkuszt rendeztek egy méltó megemlékezés helyett.
– Kik voltak azok az erdélyi írók, akikkel már az iskola padjaiban "találkozott", s kik azok, akiket a későbbiekben ismert meg személyesen, jó, baráti kapcsolatot ápolva?
– Már a gimnáziumban igen sok erdélyi író munkásságával ismerkedtem meg, olyanokéval, mint Tamási Áron, Nyirő József, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő. Később sok erdélyi íróval kerültem baráti kapcsolatba, jó viszonyt ápoltam Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Áprily Lajossal, Kacsó Sándorral, Jancsó Elemérrel, Bartalis Jánossal, Szemlér Ferenccel, Méliusz Józseffel, Jékely Zoltánnal, Kemény Jánossal, majd Sütő Andrással, Beke Györggyel, Kányádi Sándorral, Gálfalvi Györggyel, Gálfalvi Zsolttal, Kántor Lajossal, Gáll Ernővel, Deák Tamással, Bajor Andorral és másokkal. Jó barátom volt Pusztai János is, akit szeptember 30-án temettünk a Farkasréti temetőben.
– Ön szerint kinek kellett volna még Nobel-, illetve Herder-díjat kapnia a magyarok közül az elmúlt évtizedek során?
– Fájdalmas számomra, hogy olyan sok magyar író maradt ki a Nobel-díjasok közül. Gondolok Babits Mihályra, Móricz Zsigmondra, Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Weöres Sándorra, Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre, és természetesen Sütő Andrásra. A Herder-díjat is számos erdélyi író érdemelné meg, így Benkő Samu, Dávid Gyula, Markó Béla, Kántor Lajos, Szilágyi István. A díjakat azonban nem "megérdemelni", hanem "kapni" szokták, így aztán a legérdemesebbek közül is sokan maradnak azok nélkül.
– Szeret utazni; merre járt a nagyvilágban?
– Természetesen szeretek utazni, és amióta világútlevéllel járhatok külföldre, sok helyen megfordultam, hozzávetőlegesen ötven országban jártam. Nemcsak Európában, ahol szinte mindenütt tehettem látogatást, hanem Ázsiában, Afrikában és Észak-Amerikában is. Ezek az utazások hatalmas szellemi élménnyel és tapasztalattal ajándékoztak meg. Legtöbbször mégis a szomszédos országok magyar közösségeinél szoktam látogatást tenni, otthon érzem magam Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a Délvidéken is.
– Díjak, elismerések.
– Hosszú életem során szinte egy ládára való díjat és oklevelet kaptam, ezek között a Széchenyi-díj volt a legfontosabb, de megkaptam a Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a József Attila-díjat és számos más díjat is, illetve Erdélyben és a Felvidéken is kaptam irodalmi elismeréseket. Büszke vagyok rájuk, mégsem ezek számomra a legfontosabbak. Inkább a könyveim, az utazásaim, a barátaim – és a macskáim.
– Mi van a fiókban, mit szeretne letenni az olvasók asztalára a közeljövőben?
– Jó pár könyvem került az utóbbi egy- két évben kiadókhoz, várom ezeknek a megjelenését, az idén valószínűleg négy-öt könyvem is a közönség elé kerül. És szeretném befejezni az erdélyi irodalom történetéről írott művemet. Még egy kötet van hátra, ezt remélhetőleg a jövő év elején át tudom adni a kiadónak.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely) 2014. november 8.
Emlékezés Illyés Kingára
Aznap halt meg édesapám, amikor Illyés Kingát temettük, 2004-ben. Haláluk egybeesésének furcsa véletlene folytán az emlékezésben is együtt jelennek meg. Egyik erősíti a másik hiányát. Hiányzik Illyés Kinga, hiányzik a művészete, tanácsai, segítsége. Színpadi szerepeinek különlegessége, ahogyan hallgatni és szólni, átélni és jellemet formálni tudott. Sokan emlékezünk még nagyszerű alakításaira, azokra, amelyeket a kritika kiemelt és azokra is, amelyekről keveset és méltatlanul írtak. Sokan emlegetik alakítását a Mamlock professzor című előadásban Kovács György partnereként, sokan emlékeznek rá Albee Mindent a kertbe című darabjának női főszereplőjeként, ahol Ferenczy Csongorral és Kőszegi Margittal felejthetetlen élményt nyújtottak. És micsoda Egérke volt abban a parádés szereposztású Macskajátékban, ahol Tanai Bella és Szamossy Kornélia voltak közvetlen partnerei! De ki ne emlékezne a méltán nagy hírű Özönvíz előtt című előadás Sárijára? Kallós Zoltán válogatta azokat a gyönyörű erdélyi népdalokat, amelyeket ott énekelt.
Tanárom volt a színművészetin, és kollégám, segítőtársam, amikor rövid ideig én is tanítottam, az akkor Szentgyörgyi István nevét viselő, ma Művészeti Egyetemen.
Illyés Kinga monumentális alkotása a versmondás volt, mely a maga szerkesztette egyéni estjeiben csúcsosodott ki. Művelt, okos asszony volt. Filigrán termete erős, bátor szívet takart. Előadóestjeinek témaválasztása nem véletlenszerű, hanem átgondolt, megfontolt volt. Mondanivalója volt a világról, lázadt és lázított, mint kortársa, Visky Árpád, aki szintén 1940-ben született, mint Illyés Kinga. Fagyöngy című műsorával nemcsak a jelenkor gazdag költészetét akarta bemutatni, hanem a rendszerről is szólott. A kis herceg előadása fölülmúlhatatlan. A Lírai oratórium című előadása Szilágyi Domokos költészetének gondolati és érzésgazdagságát úgy mutatta be, hogy közben a vívódó, a társadalommal és önmagával is perben álló zseniális költővel azonosulva minket is együtt- és továbbgondolkodóvá tett. Mennyi feljelentés, gáncsoskodás érte! Hogy történtek ennél nagyobb tragédiák is? Lásd Viskyt. Valóban döbbenetes, hihetetlen, hogy egy művésszel, egy színésszel úgy elbántak, mint Viskyvel. Visky Árpádot 1983-ban zárták be. 1986-ban temettük. Kinga nem ijedt meg, nem hallgatott el, az 1990-es változásig még két előadást mutatott be. Miután előadta az Oriana Fallaci műveiből szerkesztett A nő, aki virágot akart szakítani című estjét, valaki egyenesen Fallaci-nak írt, jelezve, hogy a színház nem fizetett szerzői jogdíjat ezért az előadásért. Románia akkor éppen a sokoldalúan fejlett kommunista társadalom megvalósításán dolgozott, és nem fizetett szerzői jogdíjakat, főleg ha azok a valutaigényesek közé tartoztak, mint Fallaci esetében is. Hiába írt Fallaci-nak Illyés Kinga és magyarázta el az előadás fontosságát a megmaradásunkért vívott harcban, Fallaci hajthatatlan volt, és az előadást letiltatta. De Kingának volt ereje egy újabb rendkívül érdekes, izgalmas előadással közönség elé lépni. Bajor Andor humoreszkjeiből Hantafű címen szerkesztett és Kovács Levente rendezte műsorának is mostoha volt a sorsa. Az előadást a Consiliul culturii si al educatiei socialiste elvtársai a vizionáláson (mennyi rémületet terjesztő intézmény megnevezése hullott ki szótárunkból, remélhetőleg mindörökre) megfelelőnek találták. Ők nem értették, nem hallották, amit mi értettünk, amit Kinga a szavak mögött mondott nekünk. Azt a virágnyelvet csak mi beszéltük. De akadt közülünk valaki, akinek fájt ez az égő élet, a Kinga emberi és művészi nagysága, és szakmai féltékenységből feljelentette a műsort mint irredenta, a román nemzeti államot és a kommunista eszméket sértő előadást. Újravizionálták. Nem hallottak semmi gyanúsat. Újból előadhatta Kinga. De a feljelentő nem nyugodott, erélyesebben, részletesebben, szájba- rágósabban jelentette fel, politikai státusának teljes tudatában. És a rossz, mint annyiszor, most is győzött. A Hantafű című nagyszerű előadást végleg letiltották. Ahogyan az előadáslapra Székely Ferenc, a színház akkori irodalomtitkára írta: "ezt az előadást megtépázta a történelem". Nincs nagyobb tragédia annál, mint amikor a szót fojtják beléd, mert akkor nem vagy szabad.
1990 után beszélt nekünk Kinga a törékeny szabadságról és demokráciáról, amely nálunk karácsonytól húsvétig tartott. Beszélt az emigráció rettenetéről Márai San Gennaro vére segítségével, hiszen 1990 fekete márciusa után tömegesen hagyták itt szülőföldjüket marosvásárhelyi magyarok. És beszélt a Szent Erzsébetről szóló előadásával a hit, az Isten által kijelölt út követéséről, arról, hogy csak a szeretetből jövő áldozat hozhat megváltást, arról, hogy büszkék lehetünk történelmünkre, azok hőseire, életük példamutató, még ha a régmúltban zajlott is le. Kemény küzdelmet vívott a betegségével, de volt ereje megszépíteni, tartalmassá tenni a közönség mindennapjait. És arról nem is beszéltünk, hogy közben két nagyszerű gyermeket nevelt fel.
Hálával gondolok Illyés Kingára. Első előadóestemnek ő adta a címét – Ágról szakadt madár – ballada a csángó sorsról –, és ő indította el, úgy hogy több száz előadást érhetett meg. Illyés Kinga most is tanít. Arra int, hogy teljes erőnkből, teljes elménkből népünknek, anyanyelvünknek szolgáljunk, félelmet nem ismerve, mindig jobbra, mindig többre, mindig tökéletesebbre törekedve, úgy, ahogy ő is tette, ahogy örökségként meghagyta utolsó videó- és hanganyagában, az Útravalóban.
Kilyén Ilka
Népújság (Marosvásárhely2014. december 13.
Végtelen farsang… Székely Szabó Zoltánnal
December 9-én a marosvásárhelyi Spectrum Színházban került sor Székely Szabó Zoltán színművész- író könyvbemutatójára. A sikeres esten a szerző dedikálta Végtelen farsang és egyéb politikai szatírák című új könyvét, valamint a korábban megjelent köteteit. Anekdotázva beszélt pályájáról, írásaiból adott elő néhányat. Egykori egyetemi tanára, Kovács Levente rendező közvetlen, humoros laudációt mondott róla. Közreműködött két színészkollégája, Kárp György és Szélyes Ferenc. Bölöni Domokos összeállítását szólaltatták meg, Székely Szabó Zoltánról írt szövegeket olvastak föl. Az est hangulatát emelve, fellépett a Cantuale énekegyüttes. Az alábbiakban részleteket közlünk a szerzőt méltató összeállításból.
Az élet – körben, mindenütt
(Tutuka hazatért)
Konok székely kivagyokságom keményen ráfizetéses, lyukas zsebű luxus, de legalább e tekintetben mindig frissen mosott a lelkiismeretem.
Voltam első- és utolsószülött a Mezőségen, anyuci tajdagra tutujgatott Tutukája, majd bávatag, balek büszkesége a Nyárád mentén, méla kamasz a 2. számú középiskolában (Bolyai líceum) Marosvásárhelyen, notórius egyetemista (kilenc évig) Marosvásárhelyen és Kolozsváron, tanár (másfél hónapig) Kézdikőváron, kultúr-szakirányító (két hétig) Kézdivásárhelyen, színész (tíz éven át) és firkász (hat évet) Sepsiszentgyörgyön; kényszer-szalmaözvegy, Krisztus- és angyalmázoló, díszletmunkás, házmester, színpadmester szexipari kombinátban, könyvkötő, szállodai portás, üzleti raktáros, kő- és szőlőműves (az utóbbi Tatán), szervező, szerkesztő, újság- és könyvírogató, szerető férj és szerető, apátlan-anyátlan- testvértelen-gyer-mektelen feleségtemető Bécsben.
Én nem beilleszkedni akartam a más hazájába – nem vagyok "hegyen túli" –, hanem kiilleszkedni kényszerültem a sajátomból. Tulajdonképpen nem is szándékoztam kinn maradni, de ’86-ot írtunk, s a béna agyam mellé állt a lábam, megmeredt visszakullogni abba a skizofrén börtönbe, amelyből szabadulási kegyet mímeltek nekem, csak húzzam el a pörös pofámat.
Vagyok színházzal áldott és vert, betűvel ölelt és sújtott, hontalan kesergő, helyét nem lelő taxisofőr – ugyancsak Bécsben.
Az egészben az a trükk, hogy nem értek semmihez. Mai napig megesik, hogy a taxióra helyett a rádiót kapcsolom be, mert az eszem minduntalan máshol mászkál: hol otthon, hol két jelző között. (Népújság, Múzsa, 2009. augusztus 29.)
"Inkább vagyok Bécsben taxis az első sorban, mint könyörületstatiszta valamelyik magyarhoni vidéki színházban a nyolcadik sorban. Nekem éppenséggel jól jön a taxizás, mert rengeteget olvashatok, írhatok, szervezhetek munkaidőben, és még a könyveim kiadására is futja a borravalóból" – nyilatkozta Szucher Ervinnek adott interjújában (Krónika, 2013. január 25.)
– Nem elírás, ezzel a mondattal kezdődik a Tutuka: – Én már megittam a kenyerem javát – kezdi recenzióját Gergely Tamás a "taxínész" Székely Szabó Zoltán: Tutuka avagy az utolsó Szabó című, 2009-ben, Bécsben, magánkiadásban megjelent könyvéről (Megitta már a kenyere javát). – És ez a haldoklót is megkacagtató humor megy az utolsó mondatig, mindössze a fajtája változik. Mint ahogyan a lappoknak száz szavuk van a hóra, mert százféle állapota van magának a hónak, a diktatúra szülte kínkeserves helyzeteknek nincs se szeri, se száma. A szójátékot sem veti meg, a kabaré sem áll távol szerzőnktől, a magánélet simogató anekdotái egyre gyakrabban adják át a helyüket az iróniának, a szatirikus hangnak. Ahogy Ceausescu személyes hatalma erősödik, indul be gyomoridegünk. Heherészünk, miközben halántékunkon kidagad az ér. Még csak a lemondás kínos mosolya az ilyen mondat: "Amikor Velence helyett ismételten Lisznyót választottuk üdülőhelyül". Azon is csak nevetünk kínunkban, hogy: "A korabeli divat szerint a román szekusok magyar nőt viseltek".
Viszont már a szívbe markol a kérdés: "Hogy miért éppen Viskyvel üzentek nekünk félelmet?" Visky Árpádról van szó, arról a színészről, akiről már sosem tudjuk meg, hogy öngyilkos lett vagy felakasztották: "A tetemrehívás a mai napig elmaradt, marad tehát a kérdés: fel is akasztották, vagy csak le?"
Hát szabad mindennel viccelni? Úgy tűnik, igen, ha ízléssel csinálják, s ha önmagát is célpontul választja az emlékező. Márpedig "nyílt színen" vesézi Tutukát, vagyis önmagát, a hozzá legközelebb állók megrökönyödésére. Hitvallását így fogalmazza meg a könyvben: "Komoly ember vagyok, heccben nem ismerek tréfát".
(Megitta már a kenyere javát – Székely Szabó Zoltán kötetéről)
Legújabb könyve a szerző szatirikus vénáját mutatja, mint azt a címe is tükrözi: Végtelen farsang… és egyéb politikai szatírák (1989–2014 között).
A beszédes kötetcím után még beszédesebb címek alatt sorjáznak az 1989-től napjainkig terjedő időszak terméséből válogatott, többnyire rövid, csattanósra hegyezett írások, ilyenek például: Kergekóros évszázadom, avagy Nincs Erdély elveszve – csak nem a mienk; Mi mindig tapsoltunk; A bukaresti utólogika, avagy a dák szupermodell; Vátra arc! Betelt a cujkáspohár; Európa-házunk: Nagy-Románia; Ki a király Kolozsváron?; Neoszocreál; Házasság roman módra; Vátrapillantó tükör; Vízum a családfára; Bekerített paradicsom; Oltyán imázs. Kedvence, éppen közvetlensége miatt, a párbeszédes vagy megszólításos (levél)forma, a szövegek igen jelentős részét jelenet formájában írta meg, ami természetes is, hiszen előadó, színész az alkotójuk. Ilyen a címadó írás is, amelyben találhatók egyebek mellett az alábbi hasznos tanácsok külföldre utazóknak: 1. Bármerre jár a kontinensen, legyen rá büszke, hogy az új pénznem felerészt a mi nevünket viseli: EU, azaz Európa+RO, azaz Románia = EURÓ. 2. kivinni nincs mit, behozni Svájcot kellene.
A diktatúra és az átkos korszak korlátlan ura iránti ellenszenv nem ritkán leplezetlen gyűlöletbe és szókimondó gúnyolódásba csap át, ehhez azonban a hazai állapotok pontos ismeretére volt szüksége, s egyből kiderül, hogy a bécsi taxis voltaképpen mindvégig itt élt, Erdélyben, Romániában –, vigyázó szemét egy percig sem vette le szülőföldjéről, hazájáról. Látás- és gondolkodásmódja csaknem hajszálra egyezik a mindvégig idehaza, Marosvásárhelyen élő, a diktatúra bukása után is élesen támadott, állásából felfüggesztett, pereskedni kénytelen képzőművész-tanár, grafikus, a karikaturistaként Démol néven közismert, sajnálatosan rövid életű alkotó Molnár Dénesével (Vadasd, 1947. július 22 – Marosvásárhely, 2000. február 19.). A ’89 után ismét leplezetlenül feltörő nacionál-sovinizmus őt is kikezdte, megpróbálták ellehetetleníteni. Ugyanis nyíltsága, szókimondása, őszintesége bántóan szúrt szemet; elkergetik katedrájáról, emberségében mélyen megalázzák.
Az újabb diktátorok ellen születtek 1989 utáni karikatúrái Démolnak, és Székely Szabó Zoltán szerencsés ráérzéssel kér kölcsön egyet a kötetborítóra és több másikat a könyvbe, szatirikus szövegeinek nyomatékosítása végett.
És hogy mennyire időszerűek ezek a szövegek ma is, arra nézvést hadd álljon itt egy rövid idézet:
"– Másutt is folyik a reprivatizáció, de merőben más logika szerint…
– Minket nem érdekel mások logikája. Mi a sajátosság elvét valljuk. Mindenki abban gondolkodik, amije van.
A magyaroknak Mátrájuk,
A szlovákoknak Tátrájuk,
A románoknak Vátrájuk."
Ha itthon ír vala ilyesmiket, Székely Szabóért sem állhatott volna senki jót.
Vallomásos ember, bukolikus természet, kissé melankolikus. Öt városnak is udvaroltam, mégis Bécset vonatjegyeztem el, sóhajtja rezignáltan.
A román nagynemzeti színjáték megértésében a boldog emlékezetű Bajor Andor segített neki, mondja a kötet fülszövegében: "…a komédiázás akkor igazi – idézi a nagy elődöt –, ha van a mélyén tragikum."
És ennyit tehet hozzá: – Huszonöt éve írom róla a "színibírálataimat". Szatírába mártott golyóstollal. Szatírok.
Székely-Szabó Zoltán néven.
Fájdalmas-vidáman ajánlom e nevet,
Hisz az ember olykor kínjában is nevet.
Hát itthon vagy, Tutuka. Itt van még majdnem mindenki, aki ismer és becsül téged.
Itt, Erdélyben. Körben – baráti körben is: majdnem mindenütt!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)2015. január 12.
Lapszerkesztés mint „kincskeresés”
Interjú Zsigmond Emesével, a Napsugár és Szivárvány gyermeklap főszerkesztőjével.
– Jubilál a Kolozsváron megjelenő országos gyermeklap, a Szivárvány. Miként értékelné a legkisebbeknek szánt, színvonalas irodalmat nyújtó kiadvány 35 évét?
– Ünnepi évünk kezdődött 2015-tel, hiszen 35 éves idén januárban kisebbik gyermeklapunk. Hiába keresnénk azonban az archívumban a 35 évvel ezelőtti Szivárványt – a szerkesztőség 1980-ban elindította a kis lapot, viszont az akkori rendszer kommunista cenzúrája nem engedélyezte a javasolt Szivárvány címet, és kötelezően a Haza sólymainak kellett keresztelni a Napsugár „szárnyai alatt” induló, kisebbeknek szóló kiadványt.
Zsigmond Emese
1955-ben született a Hargita megyei Szentkeresztbányán, Marosvásárhelyen érettségizett 1974-ben, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett magyar–francia tanári oklevelet 1978-ban. Tíz évig a kolozsvári 5-ös Számú Általános Iskolában tanított magyar irodalmat. 1989 őszétől a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok szerkesztője, 1992-től főszerkesztője. A 2013-ban indult Tanítók Lapjának rovatvezetője, számos gyermekirodalmi kötet szerkesztője.
A kényszerű-kényszerített nevet aztán 1989 decemberében azonnal lecseréltük az eredetiként javasolt Szivárványra. Tehát nincsenek bekötött Szivárványok ebből az időből a szerkesztőségben sem: 1980-tól 1989-ig Haza sólymai-példányok jelentek meg. A két lapnak – a Napsugárnak és Szivárványnak – természetesen nemcsak a szerkesztősége volt ugyanaz, hanem a szellemisége, célja is.
Ez pedig a kezdetektől máig lényegében változatlan: az alapvető emberi értékek, a magyarság történelmi, művelődési hagyományainak szellemében akarjuk nevelni a gyerekeket.
A célkitűzés azonos, csak az változott, hogy 1989 decembere óta szerzőinknek nem kellett „madárnyelven” beszélniük, ha történelmünkről, erdélyi magyarságunk sorsáról írtak.
– A Haza Sólymainak olvasói emlékeznek arra, hogy 1989 előtt is próbálta becsempészni a szerkesztőség a sok hazafias, kommunista hangvételű, kötelező írás közé a színvonalas irodalmat. Miként történt ez?
– Ami jogi helyzetünket illeti, 1989 decemberéig a Román Kommunista Párt gyermekszervezete, a Pionírtanács adta ki lapjainkat. Ez tartalmilag szigorú politikai cenzúrát jelentett, de a becsempészés mondhatni inkább fordítva történt. A lap nagy része színvonalas irodalomból és művészi értékű grafikákból állt, ezenkívül egy-két oldalnyi kötelező politikai jellegű vagy a rendszernek tetsző vers meg mese jelent meg.
Egy-egy vezércikk vagy román versfordítás tartozott a kötelező anyagok közé – ezeket a szerkesztők kényszerű feladatként osztották ki egymás közt, és természetesen nem szívesen végezték el, de hogy a lap megjelenhessen, vállalni kellett ezt a kompromisszumot. A kötelező propagandisztikus szövegeket a lap elején elintézték, és aztán jöhettek az igazi, gyermekeknek való szövegek, a népmesék, népköltészeti alkotások.
– Kortárs irodalmi művek is bekerültek természetesen a lapba. Ha a Haza Sólymaiban közlő szerzők nevével kellene fémjelezni ezt a korszakot, kiket sorolna fel?
– A szerkesztőség a Napsugáréval közös volt, és az erdélyi magyar irodalom legjobbjai voltak a lap főmunkatársai. Sokan munkahelyüket illetően is, de más lapok szerkesztői szintén gyakran „menekültek” hozzánk – merthogy itt lehetett a szívnek tetsző, nem „nem elkötelezett” irodalmat közölni. Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár, Jánky Béla – ők mind belső munkatársak voltak, a lap szerkesztőségében dolgoztak. Szilágyi Domokos és Bajor Andor például külső munkatársként vett részt a lap szerkesztésében, de szinte havonta közölt verset vagy mesét Veress Zoltán is.
A grafikusok közül az akkori alkotók színe-java rajzolt a lapba: Deák Ferenc, Cseh Gusztáv. Soó Zöld Margit. Utóbbi belső munkatárs volt, és a kezdetektől, a Napsugár alakulásától napjainkig munkatársunk. (A Napsugár első száma 1957 januárjában jelent meg Asztalos István író, alapító főszerkesztő irányításával – szerk. megj.)
Unipan Helga grafikus szintén a mai napig rajzol nekünk. Aztán ahogy teltek az évek, úgy kapcsolódtak be a fiatal szerzők – akik akkoriban még egészen fiataloknak számítottak. Például Markó Béla, Kovács András Ferenc is a mi oldalainkon indult gyermekversköltészetével. Amire szerfölött büszkék vagyunk, hogy minden író-, költő- és grafikusnemzedékből megkerestek és megkeresnek a legfiatalabbak.
– Ezek szerint egyfajta szerkesztési elve a lapnak, hogy teret ad az induló ígéretes írók, költők, grafikusok alkotásainak?
– Igen. Ugyanakkor fontos megemlíteni azt a tényt is, hogy a gyermekirodalmi lapnak főként manapság igencsak akad konkurenciája Erdélyben. Nagy számban jelennek meg ugyanis itthon és Magyarországon is az inkább magazinjellegű, gyerekeket célzó kiadványok. Ezek mutatósak, piacosak, felkeltik a gyerekek érdeklődését, de velük ellentétben a mi legfontosabb érvünk és értékünk az, hogy rangos irodalmat és képanyagot jelentetünk meg. Nemcsak tetszetős a lap ily módon, hanem esztétikai mércével mérve is értékes szövegeknek és rajzoknak ad helyet. És ezt nem mondhatja el magáról egyetlen más, itthon kapható gyermeklap sem.
Az is beszédes lehet, hogy a nálunk közlő szerzők érdekes módon egyetlen konkurens lap szerkesztőségéhez sem kopogtatnak be, hogy közöljék a munkáikat, egyedül a Napsugárt és a Szivárványt keresik meg. Olyan sokan, hogy nem is jut minden hónapban rajzolnivaló mindenik nagyszerű grafikusunknak, és nem is tudjuk mindenik szerző művét megjelentetni. Így megengedhetjük magunknak azt a szerkesztői luxust, hogy válogassunk még a legjobb művek között is. A válogatás ugyanakkor nem gyengébb vagy jobb művek közt történik, hanem téma szerint.
– A Szivárvány is országos terjesztésű lap, akárcsak a Napsugár, és állandó, élő kapcsolatot tart fenn olvasóközönségével…
– Igen, a moldvai, magyarok lakta megyékbe is eljut, s a határon túlra is, de Bukarestbe is. Akik megismerik a lapot, azok hűségesek maradnak hozzá. Például amerikai magyar édesanya fedezte fel boldogan a világhálón a Napsugárt és a Szivárványt, és azt szerette volna, hogy gyermekei kezükbe vehessék a lapot. Óriási lelkesedéssel és elismeréssel írta, hogy megkapták az első csomagot, és ez valóságos kincs számukra.
Az interaktivitást is fontosnak tartjuk: a gyerekek állandóan visszajeleznek, és rendezvényeink révén is megszólítjuk az olvasókat, de természetesen szót kapnak azok a pedagógusok, akik a mi lapjainkra irányítják a gyerekek figyelmét. Mondhatni belső munkatársaink a tanítók és óvónők – több százukat személyesen is ismerjük annak köszönhetően, hogy meghívjuk őket nyaranta tanácskozásra és gyermektáborba.
A gyermekcsoportokat a táborokba elkísérik a tanítók, akikkel baráti viszonyt tartunk fenn, és akik nélkül a lapok nem jutnának el a gyerekekhez. Kell ugyanis valaki, aki felhívja a szülők és gyerekek figyelmét az értékeinkre – a hídszerepet pedig a pedagógusok töltik be.
– Ennek a hídszerepnek köszönhető, hogy a pedagógusok a Napsugár és a Szivárvány segítségével a kortárs gyerekirodalomra hívják fel a diákok figyelmét…A fiatalabb kortárs írók, költők közül kik munkatársai a két lapnak?
– Állandóan jelentkezik verseivel László Noémi, Balázs Imre József, Nagyálmos Ildikó, Bertóti Johanna, és nagyon büszkék vagyunk arra, hogy mi fedeztük fel a gyermekirodalom számára Máté Angit. Ő közben Magyarországra telepedett át, úgyhogy mostanában kevesebb mesét küld, de azért nem mondtunk le róla.
És mi fedeztük fel Szőcs Margitot, aki a Napsugárban közölte első gyermekverseit és meséit – biztosak vagyunk benne, hogy nemsokára megismeri a szélesebb olvasóközönség is. Tehát ugyanaz a kincskereső munka zajlik a Napsugárban és a Szivárványban, ami több mint 50 évvel ezelőtt kezdődött. Az akkori fiatalokból a legnevesebb tollforgatók lettek, s a majdani nagyok pedig most is a mi lapjainkon közlik írásaikat.
– Ez a képi világ, az illusztráció tekintetében szintén megmutatkozik?
– Igen, most már a legnagyobb neveket sorolhatjuk fel. Az idősebb nemzedékről volt már szó, de hadd említsem meg Keszeg Ágnes, Kürti Andrea, Bak Sára, Szilágyi Tosa Katalin nevét – a fiatal művészek állandóan rajzolnak a lapokban.
– Miként ünneplik a Szivárvány jubileumát?
– Az Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett kolozsvári adventi sokadalom keretében tartottuk az ünneplés nyitányát: író-olvasó, felolvasó, dedikálós találkozót rendeztünk szerzőkkel, gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal. Szeretnénk még hasonló, szélesebb körű találkozót szervezni Kolozsváron és Erdély több városában – mivel ehhez a korosztályhoz a játék illik leginkább – játékosan.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)2015. január 15.
Bajor-ügy: halasztottak a váradi utcanévperben
Február közepére halasztotta a nagyváradi ítélőtábla szerdán annak az ügynek a tárgyalását, amelyben az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) két évvel ezelőtti döntését támadta meg magánszemélyként Kristófi Kristóf, Bősze László és Kolozsi Árpád.
Az Erdélyi Magyar Néppárt által alapított Bihar megyei magyar jogvédő bizottság tagjai közül utóbbi ügyvédként is képviseli a felpereseket, akik azért kértek jogorvoslatot, mert a diszkriminációellenes tanács korábban elutasította a Bajor Andor utca átnevezésének kivizsgálását, arra hivatkozva, hogy a panasz benyújtói nem közvetlenül érintettek és érdekeltek a városi tanács erre vonatkozó határozatában.
Kristófi, aki egyben az EMNP váradi szervezetének elnöke, emlékeztetett, miután kézhez kapták a CNCD döntését, előbb a helyi törvényszékhez fordultak, ám onnan elutasították őket, és az ítélőtáblát jelölték ki illetékes hatóságként. A három magánszemély mellett az EMNP váradi szervezete is csatlakozni akart a perhez, ám ezt a talárosok legutóbb elutasították, csakhogy a székhelyváltoztatás miatt az erre vonatkozó értesítést csak tegnap kapták kézhez, a fellebbezési időszak miatt pedig halasztani kellett.
Kristófi tájékoztatása szerint öt napjuk van a döntést megtámadni, de várhatóan ezzel most nem fognak élni, hanem hárman magánszemélyként viszik tovább az ügyet. „Alapos kivizsgálást szeretnénk, ellenkező esetben az európai emberjogi bírósághoz fordulunk” – szögezte le a néppárti vezető.
Mint beszámoltunk, két évvel ezelőtt a partiumi megyeszékhely Bajor Andor utcája lakóinak kérésére a helyi tanács – beleértve az RMDSZ-frakciót is – polgármesteri ajánlással, egyhangú szavazással Veteranilor névre keresztelte az említett külvárosi utcát.
A Váradon született író, publicista nevét egy biharpüspöki utca vette fel. Kolozsi Árpád korábban kijelentette: a lakosoknak jogukban áll aláírásgyűjtéssel kérni utcájuk nevének megváltoztatását, de diszkriminációnak minősíthető az, ahogyan Ilie Bolojan polgármester és az önkormányzat helyt adott ennek a nyilvánvalóan etnikai indíttatású kérésnek.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)2015. február 12.
Huszonöt éve indult újra Erdélyben a katolikus sajtó
Huszonöt évvel ezelőtt, 1990. február 12-én indult újra negyvenkét esztendő után a katolikus sajtó Erdélyben.
A Jakab Antal Keresztény Kör közleményében rámutat, Dr. Jakab Antal püspök, aki abban az időszakban a Gyulafehérvári Egyházmegye főpásztora volt, mindent megtett annak idején, hogy az új idők szavára megfelelő válaszokat adjon, ennek a törekvésnek az eredményeként indulhatott újra a katolikus sajtó.
A második világháború után is fennmaradt katolikus sajtót Erdélyben 1948-ban, az egyházi intézmények államosításakor szüntette meg a politikai hatalom, még az egyház nyomdáit is elkobozták. Az addig létező újságokat, folyóiratokat – Erdélyi Iskola, Erdélyi Tudósító, Zászlónk, Apostol –, ahogy Jakab Antal fogalmaz, „a történelem rossz ekéje gyökerestül kifordította a földből. Idegen világnak magvait szórta szét, s termése se lehetett más, mint bogáncs".
Az egyház évtizedeken keresztül – ismét Jakab Antalt idézve – „csak az élőszó bizonytalan sorsú eszközével szólhatott a Teremtő Istenről és a helyesen értelmezett világról". De még azt is kísérték „az evangélium példabeszédének verebei, akik a féltékenység sürgősségével kaparták szét a jó magot".
E hosszú, gyötrelmes időszak alatt Erdély egyházmegyéinek egyetlen rendszeres, államilag engedélyezett katolikus nyomdatermékét az éves falinaptár jelentette, s a hatalom egy-egy imakönyvön kívül semmilyen más alkalmi kiadvány megjelentetését sem engedélyezte.
Lap- és könyvkiadásra negyvenkét év elteltével, a rendszerváltozás hajnalán nyílt lehetőség. A kezdeményezés, hogy az egyházmegye indítson útjára egy keresztény alapokon álló hetilapot, amely a római katolikus vallásúak mellett más felekezetekhez tartozó szerzők előtt is nyitva áll, az azóta elhunyt Bajor Andor író, költő, Fodor Sándor író, műfordító, Keresztes Sándor, Magyarország későbbi vatikáni nagykövete, továbbá a jelenleg nyugalmazott Czirják Árpád, a kolozsvári Szent Mihály-templom akkori főesperes-plébánosa és Jakab Gábor Kolozsvár-kerekdombi plébános nevéhez fűződik.
Az egyház- és sajtótörténeti szempontból is nagy jelentőségű esemény, a lapalapítás 1990 januárjában történt a kerekdombi plébánián. Keresztes Sándor, arra hivatkozva, hogy a szerzői kör mellett minden bizonnyal a lap olvasótáborát is szélesítik majd más vallású olvasók, javasolta, hogy a tervezett újság címében ne a „katolikus", inkább a „keresztény" fogalom jelenjék meg. Így lett a lap neve Keresztény Szó és került címlapjára a kereszt jele, alatta a felirattal: „In hoc signo vinces", vagyis: „E jelben győzni fogsz."
Az első lapszám 1990. február 12-ére, Márton Áron püspökké szentelésének 51. évfordulójára jelent meg. Másfél év tapasztalatait és az olvasói igényeket figyelembe véve a kiadó a Keresztény Szót – a formátumát is megváltoztatva – havonta megjelenő katolikus kulturális folyóirattá módosította, ezzel egy időben pedig, 1991 októberében elindította a Vasárnap katolikus hetilapot.
Napjainkban meglehetősen széles a katolikus sajtó- és médiaorgánumok köre. Az említett lapok – Keresztény Szó, Vasárnap – mellett megjelenik a Krisztus Világa, az erdélyi katolikus családok lelkiségi havilapja és ugyancsak szerkesztenek egy időszakos periodikát a gyulafehérvári kispapok MégIS címmel.
A Csíksomlyói Ferences Rendház húsvét, pünkösd, Mária neve és karácsony ünnepére a Csíksomlyó üzenete folyóirattal örvendezteti meg olvasóit. Plébániai értesítő szinte mindenütt van, ha papír alapon nem is, de a világhálón bizonyosan. Elsősorban a kolozsvári Verbum, de más kiadók jóvoltából, illetve magánkiadásban számos katolikus tartalmú könyvkiadvány lát napvilágot.
Krónika (Kolozsvár)2015. február 20.
Hatvanöt éves a kolozsvári bábszínház. A király pedig meztelen
Ünnepelt a kolozsvári bábszínház: pontosan 65 évvel ezelőtt, 1950 februárjában nyert hivatásos státuszt az a lelkes szakszervezeti kezdeményezés, amelyik bábelőadások bemutatására jött létre pár évvel korábban, pontosabban 1948-ban.
Az emlékünnepséget a társulat két vezető egyéniségének, Kovács Ildikónak és Mona Mariannak szentelték. Az eseményről akkor melegében több beszámoló is megjelent, most csak egy személyes tapasztalattal járulnék hozzá a teljes kép kialakításához.
Sokan voltunk a bábszínházban aznap este. Kovács Ildikó és Mona Marian emléke előtt tisztelegtünk az ünnep kapcsán. Kár is lenne az ünnepet elrontani sötét gondolatokkal, mégis bevallom: kicsit megdöbbentett a nagy hűhó. Míg itt volt közöttünk, és minden igazgatónak, minden rendezőnek és minden fiatal alkotónak felajánlotta segítségét, tudását, tapasztalatát és pedagógiai, művésznevelési módszereit, sokan hátat fordítottak neki. Olyanok is, akik most szót kaptak, és dicsérték.
Igen, erről is kellett volna beszélnem, hiszen nagyon szívesen mondtam igent, amikor telefonon arra kértek, én is szóljak pár szót Kovács Ildikóról, az előcsarnokban emlékére elhelyezendő portré avatásakor. Pár perces összefoglalóra készültem, amit végül nem mondtam el, nem olvastam fel. Zavarba hozott a nagy tömeg, a sok politikus és illusztris személyiség, a teltház, a konferálás, a reflektorfény és mindenekelőtt az előttem felszólalók egy-egy megjegyzése.
Például Marcel Muresanunak, a színház egykori igazgatójának megszólalása, aki azt hangoztatta, hogy az intézményigazgatók méltatlanul mellőzött figurák egy egy színház történetében...
Vagy a bábszínház alkotóinak felsorolása: az „aranycsapat” felének neve, olyanoké sem például, akik a nézőtéren ültek, nem hangzott el. Viszont felsorolták a jelenlegi társulat legfiatalabb tagjait is. Nagy bakinak érzem a szervezők részéről, hogy nem gondolták végig: ilyen keretek között, szűkre szabott időben milyen kritériumok szerint sorolnak fel neveket (utólag rájöttem, az intézmény honlapján található összefoglaló hangzott el, amely sajnos nagyon hiányos).
Most is lesütöm a szemem, ha arra gondolok: itt volt a lehetőség, hogy méltó hangon emlékezzünk Kovács Ildikóra, de nem így történt. Talán azért, mert én sem készültem fel. Mire szót kaptam, már csak hebegni és habogni tudtam zavaromban, pancserül rögtönözni arról, hogy milyen nagyszerű mester volt Kovács Ildikó, hogy bűvkörében sok alkotó gyarapodott, hogy mindenki tanult tőle. Nyitottságot, őszinteséget, kíváncsiságot, hivatástudatot. És még valamit, amit most, így utólag, szeretnék hozzáfűzni nyekergésemhez: bátorságot. Például azt, hogy ilyen ünnepeken, a nagy és zavarba ejtő nyilvánosság előtt is pont arról beszéljünk, amit el kell mondani. Mert a művészetnek az a dolga, többek között, hogy elmondja: a király meztelen.
*
És most idemásolom, mit szerettem volna Kovács Ildikóról elmondani.
Világteremtő, az élettelen anyagot életre keltő játék és mágia a bábszínház. Sokan gyermeteg műfajnak gondolják, de ők semmit, vagy nagyon keveset tudnak róla. Nem láttak jó bábelőadást. Nem sejtik, hogy korlátokat nem ismerő művészet, színészet és képzőművészet, de zene és mozdulat is. Totális színház és mágia, a szó csoda értelmében.
Kovács Ildikó egész életműve erről szól, a varázslat művészetéről: országszerte ismerték, hiszen Konstancától Nagybányáig tizenegy bábszínházban rendezett, Magyarországon hétnél, és ezeken kívül meg kell megemlítenünk az Európa-szerte, fesztiválokon bemutatott és díjazott előadásait. De ami a legfontosabb: számtalan gyermeket ejtettek ámulatba előadásai, kolozsvári és nem kolozsvári felnőttek ma is úgy emlékeznek egy-egy előadásra, mint meghatározó gyermekkori élményre.
Fegyelemmel, szakmai alázattal alakította ki és irányította azt az „aranycsapatot”, amely hírnevet szerzett a társulatnak. Az Állatmesék, a Négy évszak, az Eljöhetnél hozzám, A haza olyan előadások, amelyeket nemcsak a kis nézők díjaztak, hanem a nemzetközi szakmai találkozók bírái is.
Felnőtteknek is játszott csapata. A Bajor Andor Paródiák, a Szentivánéji álom, a Karnyóné csak a legfontosabb produkciók, amelyeknek fergeteges humorát elsősorban a bábozási és pantomim technikák ötvözése segítette. Az utóbbi majdnem 100 előadást ért meg, ami szokatlanul magas széria Csokonai vígjátéka esetében. Alfred Jarry Übü királyát külön kell említenünk, ugyanis a kolozsváriak 1980-tól 1985-ig játszhatták, egy olyan korban, amikor ez a diktatúra-ellenesként is értelmezhető darab tiltott mű volt országszerte. (Erről az előadásról az évfordulós rendezvényen sok szó esett.)
Kovács Ildikó, aki mindezeket rendezte, ahányszor tehette, elmondta, hogy kiváló alkotótársai nélkül nem jöhetett volna létre az a sok nagyszerű előadás. Szerény ember volt, soha nem hangoztatta, hogy ő tanította őket az érzékenységre, a figyelemre, a szakmai etikára. És tette mindezt akkor is, mikor akarata ellenére nyugdíjba kellett mennie, és tette ezt alkotótáborokban, ahol sok mai sikeres bábost fedezett fel, és tette mindig, élete utolsó éveiben is, amikor Kolozsváron vagy máshol hagyták dolgozni, alkotni, tanítani.
HEGYI RÉKA
Szabadság (Kolozsvár)2015. március 20.
Hitélet – Bajor Andor barna pokrócától a mai Keresztény Szóig
Bajor Andor, Fodor Sándor, Sütő András, Cs. Gyimesi Éva veretes szövegeit, Egyed Emese-, Szabó Lőrinc-, Kovács András Ferenc-verseket is hallgathattunk a Keresztény Szó katolikus havilap létesítésének negyedszázados évfordulójának ünnepségén, amelyet a római katolikus nőszövetség Szentegyház utcai székhelyén tartottak március 16-án, hétfőn. Szőcs Csaba plébános, a Keresztény Szót megjelentető Verbum Kiadó igazgatója moderálásával Jakab Gábor plébános, a lap egykori főszerkesztője, Bodó Márta jelenlegi főszerkesztő felelevenítette az elmúlt 25 évet, rávilágított a jelenre és a jövőre is. Lokodi Anna és Böjte Csongor verseket mondott, a lapban megjelent írásokból olvasott fel. Közreműködött Török Szilvia (ének) és Potyó István (zongora).
Szabadság (Kolozsvár)2015. április 6.
Negyedszázad tapasztalatai
A Kolozs – Dobokai Római Katolikus Főesperesség és a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület meghívott a Keresztény Szó katolikus kulturális folyóirat fennállásának 25. évfordulóján szervezett emlékező ünnepségére.
Köszöntőt mondott Kovács Sándor főesperes, a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület kuratóriumának elnöke.
Jakab Gábor Kolozsvár- kerekdombi plébános, a lap korábbi főszerkesztője az indulás körülményeit elevenítette fel. Az elmúlt negyedszázad sajtós tapasztalatait a jelenlegi főszerkesztő Bodó Márta kimerítően ismertette.
A zenei műsorban közreműködött Potyó István karnagy (zongora) és Török Szilvia (szoprán). Az est moderátora Szőcs Csaba, a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület igazgatója. Ft. Kovács Sándor főesperes felhívta a figyelmet, napjainkban hajlamosok vagyunk elfelejteni, hogy a tömegtájékoztatást gúzsba tartották. A keresztény sajtó feladata megszerettetni a keresztény értékeket az emberekkel, elősegíteni a családok lelki és szellemi tájékozódását ebben az egyensúlyt vesztett világban. A tömegtájékoztatás arra szolgál, hogy elmélyítsék a közösségi tudatot. Az emberek így tevékenyebben veszik ki részüket a történelem alakulásában. Azonban az egyházi tömegtájékoztató munkája nem pótolja a személyes lelki gondozást. Ezt valósítja meg mindkét katolikus kiadvány. Az egyházi média feladata a jó példa, a keresztény értékek bemutatása. Erkölcsi kötelességnek tartja a katolikus sajtó támogatását. Emlékeztetve arra, hogy Márton Áron a sajtó szerepét hangsúlyozta. A leírt szó vonzása
1990. februárjában jelent meg a Keresztény Szó első száma. Az első példányban idézték dr. Jakab Antal püspök szavait: „Elindítjuk a Keresztény Szó című hetilapunkat. A leírt szó vonzásával és erejével akarjuk fenntartani, erősíteni, öntudatosítani katolikus hitünket.”
A lap születéséről és a kezdeti évekről Jakab Gábor, a volt főszerkesztő, akkor és most is a kerekdombi plébános beszélt, rámutatva arra, hogy hosszú időn keresztül, 1948 és 1990 között, az Erdélyi Magyar Katolikus Egyháznak nem volt sajtója. A protestánsoknak volt. Csak azzal a kikötéssel lehetett volna sajtója, ha elfogadják a cenzúrát. Márton Áron püspök nem volt hajlandó kompromisszumot kötni, az állami cenzúrát elfogadni.
1990. január 6.-án a kerekdombi plébánián Czirják Árpád plébános, Keresztes Sándor, a Vatikán magyarországi nagykövete, Jakab Gábor plébános, Bajos Andor, Fodor Sándor azzal a szándékkal gyűltek össze, hogy beindítsák az új katolikus kiadványt. Keresztény Szónak nevezték, Keresztes Sándor ajánlatára. Lehetővé téve, a kiadványt más vallásúak is olvassák. A hangsúly a keresztény szón van. A lap főszerkesztője Bajor Andor volt, 1991 januárjában bekövetkezett haláláig. Jakab Gábort nevezték ki a lap főszerkesztőjének. 16 éven át, töltötte be ezt a nem könnyű funkciót. Úgy tervezték, hogy az első lapszám Márton Áron püspökké avatásának évfordulójára jelenjen meg. Valójában 1989. február. 12-én szerették volna megünnepelni Márton Áron püspökké szentelésének 50. évfordulóját. Az előkészület ellenére az évforduló ünneplésére nem került sor. Az akkori körülmények között a templomban még a nevét sem ejthették ki.
Xantus Gábort kérték meg, a Márton Áronról szóló dokumentumfilm elkészítésére. A film forgatása a szülőföldjén, Gyulafehérváron, Bécsben, Rómában, Vatikánban történt. A filmnek az a nagy erénye, hogy olyan személyiségeket szólaltattak meg, akik ma már nem élnek.
A dokumentumfilm címét Illyés Gyula által Márton Áronnak dedikált írása inspirálta: „Emelt fővel”. Szövegkönyv: Jakab Gábor és Xantus Gábor. Rendező- operatőr: Xantus Gábor. 1994 februárjában a Román Televízió magyar adásában mutatták be a Márton Áronról készült dokumentumfilmet. A Keresztény Szó először hetilap volt, egy idő után havi lapként jelenik meg. A szerkesztői munka során nagyon sok pozitív érték halmozódott fel. A lap ma már a kulturális életre is fókuszál. A Vasárnap című katolikus lap az egyházmegyék mindennapjaival foglalkozik.
2006-tól kezdve a Keresztény Szó és a Vasárnap című folyóiratok főszerkesztője Bodó Márta. Aki visszaemlékezett a kezdeti nehézségekre, javasolta, lapozzuk együtt a Keresztény Szót. A válogatása szubjektív jellegű. Első írásokról, a jelenről és távlati lehetőségekről értekezett. Megjegyezte, hogy 1991 októberében jelent meg a Vasárnap című katolikus családi hetilap. Bevallása szerint a szerkesztői munkát a szerkesztőségben tanulta meg. Felfedezte a szavak súlyát. 1994-ben a Keresztény Szó színes borítót kapott. Sikernek tartja, hogy a két lapot ilyen körülmények között fenn tudják tartani. Van olyan fiatal, aki megtisztelőnek érzi, ha Keresztény Szóban közlik írását. Észrevehető, hogy a folyóirat tudományosabb irányt vett. A jövőben publicisztikai, illetve szépirodalmi írásokat is szeretnének közölni.
Az est folyamán a lapban közölt írásokból készült összeállítás hangzott el.
A Keresztény Szó és a Vasárnap tartalmi gazdagsága, sokszínűsége révén felkelti az olvasó figyelmét, alakítja a keresztény értékrendszerét.
Csomafáy Ferenc2015. június 10.
Harag György kolozsvári rendezései
Elmaradt bevezető a színház büféjében látható kiállításhoz
Harag György idén, június 4-én lett volna 90 éves. Margittán született 1925-ben. 19 éves korában, 1944-ben, családjával együtt deportálták.
Szilágysomlyóra, Auschwitzba, Mauthausenbe, majd Ébensee-be kerültek, itt látta utoljára a szüleit és két fiútestvérét. Ő csodával határos módon megmenekült a haláltól, és 1945-ben hazatért.1 Miután felépült, jelentkezett a kolozsvári Zene- és Színművészeti Akadémiára, színészhallgatónak. Két év múltán a rendezői szakra is felvételt nyert, így 1950-ben diplomás színész, majd 1952-ben rendező lett. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban 1953-ban rendezte első darabját, a C. Constantin–A. Rogoz: Martin Rogers felfedezi Amerikát című színművet, Jánosházy György fordításában. Ez a kezdete annak az együttműködésnek, amely a kolozsvári színház és Harag György közt kisebb nagyobb megszakításokkal a rendező haláláig tart majd.
Harag György összesen 29 darabot rendezett Kolozsváron, de akár harmincra is kerekíthetnénk, hiszen ő fejezte be Szigligeti Ede Fenn az ernyő, nincsen kas című darabjának a színrevitelét is, 1981-ben, Horváth Béla elkezdett munkáját, ennek váratlan halála miatt, bár ez nem jelenik meg az előadás dokumentumaiban. Ezenkívül további két darabot állított színre közös rendezésben, egyiket Taub Jánossal, a másikat Márton Jánossal. A Kolozsváron rendezett darabok közül 13-at 1975 előtt, meghívott rendezőként, 16-ot pedig azután vitt színre, hogy 1975-ben a színházunkhoz szerződött. Ezek időrendi sorrendben a következők: C. Constantin–A. Rogoz: Martin Rogers felfedezi Amerikát (1953), Al. Kornejcsuk: Ukrajna mezőin (1953), Marcel Pagnol: Topaze tanár úr (1958), Konsztantin Szimonov: Egy szerelem története (1959), Molière: Tartuffe (1963), Földes Mária: Baleset az Új utcában (1963), Pavel Kohout: Ilyen nagy szerelem (Taub Jánossal közösen) (1963), Pagogyin: A Kreml toronyórája (1963), Paul Everac: Láthatatlan staféta (1964), Camil Petrescu: Erős lelkek (1965), Deák Tamás: Demetrius (1965), Victor Hugo: Királyasszony lovagja (1968), Páskándi Géza: Tornyot választok (1973), Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (1975), Asztalos István: A fekete macska (Márton Jánossal közösen) (1975), Sütő András: Csillag a máglyán (1976), Eugene Gladstone O’Neill: Vágy a szilfák alatt (1977), Csiki László: Öreg ház (1978), Sütő András: Káin és Ábel (1978), Mihnea Gheorghiu: Pathetica 77 (1978), Gorkij: Éjjeli menedékhely (1979), Bajor Andor: Egy szürke délután (1980), Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül (1980), Huszár Sándor: A mennybemenetel elmarad (1981), Sütő András: Szúzai menyegző (1981), Labiche–Michel: Olasz szalmakalap (1982), Lőrinczi László: A szerető (1982), Tomcsa Sándor: Műtét (1983), Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (1984).
Salat-Zakariás Erzsébet, a kiállítás kurátora
Szabadság (Kolozsvár)2015. június 20.
Bornak jó hazája Erdély (Beszélgetés a 90 éves Csávossy György borász-íróval)
(Sz. 1925, Temesvár) költő, színműíró. Temesvári iskolai tanulmányai után a kolozsvári mezőgazdasági főiskolán végzett, mezőgazdasági középiskolákban tanított, Csombordról ment nyugdíjba, európai hírű borász. 1955-től jelennek meg versei, vígjátékai. A romániai magyar civil társadalom egyik vezető alakja, Nagyenyeden él.
– A bor vagy az irodalom volt először életedben? – Mindenképp a bor; első versem 1955-ben jelent meg. – Hát akkor kezdjük a borral. Hol találhatók Erdélyben a legjobb borok, és mi ennek a titka? – A legjobb borszőlők Erdélyi-Hegyalján, Arad Hegyalján és a Küküllő mente borvidékén teremnek. Ebben az éghajlat, a fekvés és a talaj összetétele játssza a legfőbb szerepet. – Már Vergilius, a nagy ókori költő megírta, hogy Bacchus szereti a dombokat. Ha Bacchus Erdélyben élt volna, a legjobb borok hazájának kiáltotta volna ki a Kárpát-medence ezen tájait? – Bacchus valóban kedvelte a dombokat, az erdélyi borvidékek koronagyémántja Csombord, ahol minden karó egy napóra pálcájának felel meg, a nyár nem égeti el a zamatokat, az Érchegység koronája védi a vidéket, a Maros párája kedvezően hat a szőlőre, a hosszú ősz pedig mézesre érleli a bogyókat. – Igaz, hogy a jó bor nemcsak jókedvűbbé teszi az embert, de a szívünket is megnyitja? Egy szép nőt még szebbnek látunk, a bensőnkben lakozó szürke lélek pedig átlényegül… – A jó bor derűlátóvá teszi az embert, gyógyítja a keserű csalódások sebeit, szeretetet és megbocsátást csepegtet szívedbe, a legjobb múzsa, mert ihletet ad és csodás igék kimondásának a képességével ajándékoz meg.
– És az is igaz, hogy titokcsaló? – A bor beszédessé teszi az embert, és így titkokat is kimondat a borozóval. – Mennyi az a bormennyiség, amit naponta el lehet fogyasztani? – Hét deci. Persze nem egyszerre! – Melyek a legrégebbi szőlészeti és borászati irodalmi emlékeink? – Azok igen gazdagok. A római birodalom kultúrtörténetével foglalkozó szakírók Probus császárt (270–282) említik előszeretettel. Ibn Roszteh arab író a X. században leszögezi, hogy a magyarok már az őshazában is foglalkoztak szőlőműveléssel. A honfoglalás után az arad-hegyaljai szőlők terméséből V. István alatt már az egri és csanádi püspökök szedik a tizedeket, melynek kitűnő voltáról 1175-ből és 1196-ból eredő oklevelek tanúskodnak. A Küküllő menti borvidék Bethlen Miklós önéletrajzában is szerepel. 1377–1439-ből való a közel százéves per anyaga Kolozsvár város és a kolozsmonostori bencés apátság között. Apafi Mihálynak már „Egy új főzésről való könyv” szerint készítették a fejedelmi lakomát, amelynek ételeit gyakran borban főzték meg. Apafiné Bornemissza Anna fejedelemasszony szakácskönyvének függelékeként az alighanem első kéziratos magyar borászati munkára bukkanunk, melynek Kultsármesterség a címe (1680). Fontos még megemlítenünk Pápai Páriz Ferenc szótárát (1690), melyben 109 szó ismertet szőlészeti és borászati fogalmakat. – Melyek Erdély legjobb szőlőfajtái, amelyek híressé tették borkultúránkat? – Leghíresebb szőlőfajtáink a szürkebarát, fehér leányka, olasz rizling, rajnai rizling, piros tramini, fűszeres tramini, királyleányka, kövér, furmint, sauvignon és Arad-Hegyalján a kadarka, melyből egykor aszút is készítettek. – Te milyen fajtát kísérleteztél ki? – Több elitet és három közkedvelt fajtát állítottam elő ivaros keresztezés útján. Ezek a rozé bornak való alkony (amurg), a Közép-Erdély legjobb vörösborának bizonyult herkules, és az aromás fehérborfajta, a bodzavirág illatú nauszikaa. – Erdélyben van só útja, borvíz útja, tovább nem sorolom, hol van a bor útja? – A bor útja létezik, mi létesítettük Erdélyben. Ez valóban egy vendégfogadó hálózat, mely a borturizmust szolgálja. Hogy hol található? A legtöbb a régi via magna mentén, de nem csak ott. – Gyakran neveznek borköltőnek, kitől, mikor és miért kaptad ezt a megtisztelő címet? – Valószínűleg a közölt borverseimért kaptam, és az irodalmi szöveggel tartott borbemutatókért. – Visszaemlékezéseidet Cseke Péterrel és Fülöp Istvánnal közösen szerkesztett kötetben írtad meg, Volt egyszer egy iskola cím alatt. Miről szól a kötet? – Ez a csombordi Kertészeti iskola története. 53-ban létesült. A tanintézetet Mezei Sándor igazgató és az általa szervezett aranycsapatnak nevezett tanári kar fémjelezte. Új szakkönyvet írni már nem számítok, amit szükségesnek tartottam, megírtam. – Térjünk át irodalmi munkásságodra. Verssel vagy prózával kezdted? – Verssel. Sokat olvastam Áprilytól, az enyedi tájról, később össze is barátkoztunk. Jó barátságban voltam Jékely Zolival, a fiával. Ő Szent György napján született, s az ő tiszteletére írtam egy négysoros verset: „Ki Szent György napján született / Sárkányölőnek álmodta magát / A költő mindent tud már / Elviselte a glóriára kötött zabolát.” Elküldtem Létay Lajosnak, aki közölte az Utunkban. Felhívattak az Utunkhoz, ahol Kiss Jenő fogadott, ő volt a versszerkesztő. Vittem néhány verset magammal. „Fiatalember, magának meg kell tanulnia a poétikát. Nem mindegy, hogy a jambust a trocheussal keveri.” Később írtam időmértékes klasszikus verseket is. – A vers után jött a színműírás. Mi adta az ötletet?
– Volt Magyarbecében – itt van Magyarlapád mellett – egy tanító, akit kirúgtak a színiakadémiáról, mert állítólag bement a lányok hálójába, Komzsik Istvánnak hívták. Többször eljött Csombordra, beszélgettünk, s egyszer azt mondta: – Te Gyuri, gyere írjunk ketten egy színdarabot. Akkor írtam le, hogy milyen tolvajlások mennek végbe a kollektív gazdaságokban. Ez volt A fül. Ő is tett hozzá, én is, s beküldtem a Szatmári Északi Színházhoz, Kovács Ferenc dramaturghoz. Nem lett semmi belőle. Újraírtam, s beadtam Hunyadi Andrásnak Marosvásárhelyre. Ők elfogadták, de a bemutatót Székelyudvarhelyre tervezték, ez ’67-ben volt, mert féltek a bukástól. Hatalmas sikere volt, több mint 150 előadást ért meg.
– És ezután?
– Később írtam az Édes méreg című darabot, amely a bor felfedezéséről szól, egy perzsa legenda alapján. Ez tulajdonképpen a Ceauşescu-korszak parodizálása volt, de a cenzorok, a hivatal nem vette észre, átengedték. 1970-ben, amikor lementem a bemutatóra Sepsiszentgyörgyre – akkor Dukász Anna volt az igazgató – kit látok az első sorban? Egy szekusezredest öltönyben. Szünetben felszaladok a színfalak mögé, s mondom: mi lesz itt, fiúk, né, ki van itt! „Nyugodj meg, Gyuri bátyám – csitítottak –, ez csak egy színházbolond, aki nem tud otthon ülni.”
– Tudom, hogy szíved melegével őrzöd a Csombordi Pincekönyvet, ez volt az ide látogató írók, művészek vendégkönyve. Kérlek, olvass fel néhány bejegyzést a megsárgult lapokról. – Székely János ezt írta a könyvbe: „Hasas hordók, bordó borok. / Egyik fanyar, másik édes. / Biz itt elélnék vidáman / Én is, nemcsak Diogenes.” Bajor Andor bejegyzése: „Óh, ha élhetnék Csombordon, / Itt ülnék én a Nagy Hordón, / S szegény boldogtalan elmém / Jó borokkal kiművelném.” Alája Fodor Sándor, aki szintén jelen volt, odabiggyesztette: „Tudja fene, én is.” Létay Lajos itt is remekelt: „Csombordon, hol annyi bor van, /Farkassal, Bajorral voltam, / Kányádival, Fodor úrral. / Biza tele lettünk borral.”
– Díjak, elismerések, kitüntetések...
– Megkaptam a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét, díjazott a Magyar Borakadémia, továbbá a Magyar Kulturális Szövetség. Több helységnek vagyok díszpolgára.
– Elnyerted a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Aranytollát. Teher ez vagy inkább igényesség-kényszer? – Az anyanyelv a legnagyobb kincsünk, nemzeti létünk megőrzője, utolsó menedékünk kisebbségi sorsunkban. Őrizzük meg tisztaságát! Ez főparancs!
– Mivel ajándékozod meg magad és családod 90. születésnapodon? – Megízlelek néhány jó bort családom körében, van már három dédunokám, szerencsére nem vagyok egyedül, 88 éves feleségem, múzsám és irodalomkritikusom is mellettem van...
Amikor felkerestem nagyenyedi lakásán az ünnepeltet, hogy kismagnós beszélgetést rögzítsek, egy 2004-es évjáratú nauszikaa borospalcakból töltött, koccintottunk, s megkért, hogy többé sohase magázzam. Megígértem!
Isten éltessen, Gyurka Bátyám!
Székely Ferenc
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. június 20.
Szeretet és megbocsátás
Születésnapi beszélgetés a 90 éves Csávossy György borász-íróval
– Mi volt hamarabb az életedben: a borászat, a bor vagy az irodalom?
– Mindenképp a bor; első versem 1955-ben jelent meg az Utunkban.
– Akkor kezdjük a borral. Hol találhatók Erdélyben a legjobb borok, és mi ennek a titka?
– Erdélyben a legjobb borok Erdélyi-Hegyalján, Arad-Hegyalján és a Küküllőmente borvidékén teremnek. Ebben az éghajlat, a fekvés és a talaj összetétele játssza a legfőbb szerepet.
– Már Vergilius, a nagy ókori költő megírta, hogy Bacchus szereti a dombokat. Ha Bacchus Erdélyben élt volna, a legjobb borok hazájának kiáltotta volna ki a Kárpát-medence ezen tájait?
– Bacchus valóban kedvelte a dombokat, az erdélyi borvidékek koronagyémántja Csombord, ahol minden karó egy napóra pálcájának felel meg, a nyár nem égeti el a zamatokat, az Érchegység koronája védi a vidéket, a Maros párái kedvezően hatnak a szőlőre, a hosszú ősz pedig mézesre érleli a bogyókat.
– Igaz, hogy a jó bor nemcsak jókedvűbbé teszi az embert, de a szívünket is megnyitja: egy szép nőt még szebbnek látunk, a bensőnkben lakozó szürke lélek pedig átlényegül...
– A jó bor derűlátóvá teszi az embert, gyógyítja a keserű csalódások sebeit, szeretetet és megbocsátást csepegtet szívedbe, a legjobb múzsa, mert ihletet ad, és csodás igék kimondásának a képességével ajándékoz meg.
– Mennyi az a bormennyiség, amit naponta el lehet fogyasztani?
– Hét deci. Persze nem egyszerre!
– Melyek a legrégebbi szőlészeti és borászati irodalmi emlékeink?
– A legrégibb szőlészeti és borászati irodalmi emlékeink igen gazdagok. A Római Birodalom kultúrtörténetével foglalkozó szakírók Probus császárt (270-282) említik előszeretettel. Ibn Roszteh arab író a X. században leszögezi, hogy a magyarok már az őshazában is foglalkoztak szőlőműveléssel. A honfoglalás után az arad-hegyaljai szőlők terméséből, melynek kitűnő voltáról 1175-ből és 1196- ból eredő oklevelek tanúskodnak, V. István alatt már az egri és csanádi püspökök szedik a tizedeket. A küküllőmenti borvidék Bethlen Miklós önéletrajzában is szerepel. 1377-1439-ből való a közel százéves per anyaga Kolozsvár város és a kolozsmonostori bencés apátság között. Apafi Mihálynak már "Egy új főzésről való könyv" szerint készítették a fejedelmi lakomát, amelynek ételeit gyakran borban főzték meg. Apafiné Bornemissza Anna fejedelemasszony szakácskönyvének függelékeként az alighanem első kéziratos magyar borászati munkára bukkanunk, melynek Kultsármesterség a címe (1680). Fontos még megemlítenünk Pápai Páriz Ferenc szótárát (1690), melyben 109 szó ismertet szőlészeti és borászati fogalmakat.
– Melyek Erdély legjobb szőlőfajtái, amelyek híressé tették borkultúránkat?
– Erdély leghíresebb szőlőfajtái a szürkebarát, fehérleányka, olasz rizling, rajnai rizling, piros tramini, fűszeres tramini, királyleányka, kövér, furmint, sauvignon, és Arad-Hegyalján a kadarka, melyből egykor aszút is készítettek.
– Te milyen fajtát kísérleteztél ki?
– Több elitet és három közkedvelt fajtát állítottam elő ivaros keresztezés útján. Ezek a rozé bornak való alkony (amurg), a Közép-Erdély legjobb vörösborának bizonyult Herkules és az aromás fehérborfajta, a bodzavirág- illatú Nauszikaa.
– Erdélyben van só útja, borvíz útja, tovább nem sorolom – hol van a bor útja?
– A bor útja létezik, mi létesítettük Erdélyben. A bor útja valójában egy vendégfogadó-hálózat, mely a borturizmust szolgálja. Hogy hol található? A legtöbb a régi via magna mentén van, de nem csak ott.
– Gyakran neveznek borköltőnek: kitől, mikor és miért kaptad ezt a megtisztelő címet?
– A borköltő címet valószínűleg a közölt borverseimért kaptam és az irodalmi szöveggel tartott borbemutatókért.
– Visszaemlékezéseidet Cseke Péterrel és Fülöp Istvánnal közösen szerkesztett kötetben írtad meg, Volt egyszer egy iskola címmel. Miről szól a könyv?
– Ez a csombordi kertészeti iskola története. '53-ban létesült. A tanintézetet Mezei Sándor igazgató és az általa szervezett, aranycsapatnak nevezett tanári kar fémjelezte.
– Térjünk át irodalmi munkásságodra. Verssel vagy prózával kezdted?
– Verssel. Sokat olvastam Áprilytól, az enyedi tájról, később össze is barátkoztunk. Jó barátságban voltam Jékely Zsolival, a fiával. Ő Szent György napján született, s az ő tiszteletére egyik nap írtam egy négysoros verset: "Ki Szent György napján született/ Sárkányölőnek álmodta magát/ A költő mindent tud már/ Elviselte a glóriára kötött zabolát". Elküldtem Létay Lajosnak, aki közölte az Utunkban. Felhívattak az Utunkhoz, ahol Kiss Jenő fogadott, ő volt a versszerkesztő. Vittem néhány verset magammal. "Fiatalember, magának meg kell tanulnia a poétikát. Nem mindegy, hogy a jambust a trocheussal keveri." Később írtam időmértékes klasszikus verseket is.
– A vers után jött a színműírás. Mi adta az ötletet?
– Volt Magyarbecében – itt van Magyarlapád mellett – egy tanító, akit kirúgtak a színiakadémiáról, mert állítólag bement a lányok hálójába. Komzsik Istvánnak hívták. Többször eljött Csombordra, beszélgettünk, s egyszer azt mondta: – Te Gyuri, gyere írjunk ketten egy színdarabot. Akkor írtam le, hogy milyen tolvajlások mennek végbe a kollektív gazdaságokban. Ez volt A fül. Ő is tett hozzá, én is, s beküldtem a Szatmári Északi Színházhoz, Kovács Ferenc dramaturghoz. Nem lett semmi belőle. Újraírtam, s beadtam Hunyadi Andrásnak Marosvásárhelyre. Ők elfogadták, de a bemutatót Székelyudvarhelyre tervezték (ez '67-ben volt), mert féltek a bukástól. Hatalmas sikere volt, több mint 150 előadást ért meg. Később írtam az Édes méreg című darabot, amely a bor felfedezéséről szól, egy perzsa legenda alapján. Ez tulajdonképpen a Ceausescu-korszak parodizálása volt, de a cenzorok, a hivatal nem vette észre, átengedték. 1970-ben, amikor lementem a bemutatóra Sepsiszentgyörgyre – akkor Dukász Anna volt az igazgató –, az első sorban egy szekusezredest láttam öltönyben. Szünetben felszaladok a színfalak mögé, s mondom: mi lesz itt, fiúk, né ki van itt! "Nyugodj meg, Gyuri bátyám – csitítottak –, ez csak egy színházbolond, aki nem tud otthon ülni."
– Tudom, hogy szíved melegével őrzöd a Csombordi pincekönyvet, ez volt az ide látogató írók, művészek vendégkönyve. Kérlek, olvass fel néhány bejegyzést a megsárgult lapokról.
– Székely János ezt írta a könyvbe: "Hasas hordók, bordó borok./ Egyik fanyar, másik édes./ Biz itt elélnék vidáman/ Én is nemcsak Diogenes". Bajor Andor bejegyzése: "Óh, ha élhetnék Csombordon,/ Itt ülnék én a Nagy Hordón,/ S szegény boldogtalan elmém/ Jó borokkal kiművelném". Alája Fodor Sándor, aki szintén jelen volt, odabiggyesztette: "Tudja fene, én is". Létay Lajos itt is remekelt: "Csombordon, hol annyi bor van,/Farkassal, Bajorral voltam,/ Kányádival, Fodorúrral./ Biza tele lettünk burral".
– Díjak, elismerések, kitüntetések?
– Megkaptam a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, díjazott a Magyar Borakadémia, továbbá a Magyar Kulturális Szövetség. Több helységnek vagyok a díszpolgára.
– Elnyerted a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Aranytollát. Teher ez vagy inkább igényességkényszer?
– Az anyanyelv a legnagyobb kincsünk, nemzeti létünk megőrzője, utolsó menedékünk kisebbségi sorsunkban. Őrizzük meg tisztaságát! Ez főparancs!
– Június 20-án leszel 90 éves. Mivel ajándékozod meg magad és családod?
– Születésnapomon megízlelek néhány jó bort a családom körében. Van már három dédunokám, szerencsére nem vagyok egyedül, 88 éves feleségem, múzsám és irodalomkritikusom is mellettem van...
Amikor felkerestem nagyenyedi lakásán az ünnepeltet, hogy kismagnós beszélgetést rögzítsek, egy 2004-es évjáratú Nauszikaa borospalackból töltött, koccintottunk, s megkért, hogy többé sohase magázzam. Megígértem.
Isten éltessen, Gyurka bátyám!
Székely Ferenc
Szabadság (Kolozsvár), 2016. január 25.
Bajor Andorra és Bárdos Lajosra emlékeztünk
A Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) nyolcadik alkalommal ünnepelte kórushangversennyel a Magyar Kultúra Napját (MKN) szombaton délután, a Törökvágási Református Egyházközség Donát úti templomában.
A hagyományhoz hűen a kerek évfordulóhoz érkezett személyiségek – Bajor Andor (1927–1991) kolozsvári író, szerkesztő és a magyarországi Bárdos Lajos (1899–1986) zeneszerző – emlékét elevenítették fel. Vasárnap délelőtt a besztercei római katolikus templomban szerveztek kórushangversenyt az MKN tiszteletére. Szabadság (Kolozsvár)2016. január 27.
„Bajorra nem csak az évfordulókon, hanem mindennapjainkban is szükségünk van”
Én már messzire járok… címmel szervezett emlékestet Bajor Andor író, szerkesztő halálának huszonötödik évfordulójára a Szent Mihály-plébánia és a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület. Bajor Andor életútját, aki az 1989-es rendszerváltást követően létrejött katolikus folyóirat, a Keresztény Szó főszerkesztője is volt, Kovács Sándor római katolikus főesperes, a Verbum Egyesület kuratóriumának elnöke, irodalmi munkásságát pedig Dávid Gyula irodalomtörténész méltatta. A rendezvényre január 25-én került sor a római katolikus nőszövetség Szentegyház utcai dísztermében, a zenei műsorban közreműködött Török Szilvia és György Róbert énekművész, zongorán kísért Potyó István.
– Méltó és igazságos, hogy ez a díszterem olyan kimagasló íróra való emlékezésnek ad otthont, mint Bajor Andor. Számára gyerekkorától lelki szükséglet volt a templom. Jakab Antal Gyula megyéspüspök nem véletlenül bízta meg őt 1990-ben a Kolozsváron megjelenő Keresztény Szó római katolikus hetilap főszerkesztői feladatával. Életműve, több mint 40 éves munkássága elismerésre és hálás kegyeletre kötelez mindenkit. Szeretetéből és igazságérzetéből fakadó humorával lenyűgözte az olvasót. Belelátott a társadalmi és az emberi viszonyokba, a testet-lelket sorvasztó nyomorúságokba. Érezte a nyomasztó kommunista cenzúrát, tudta, hogy sok mindent nem írhat meg úgy, ahogy szeretné. A mi feladatunk az, hogy a tőle kapott szellemi örökséget továbbítsuk a fiatal nemzedékeknek – mondta Kovács Sándor.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)2016. február 29.
Megszólalás és elhallgatás
Elsőéves egyetemi hallgatóként 1973-ban jelen voltam azon a kolozsvári szabadegyetemi előadáson, amelyen a jeles költő és nagy tekintélyű irodalmi szerkesztő, Székely János beszélt a költészet haláláról. Élő szóban előadott esszéjét a következő szavakkal fejezte be: „Ars poeticám a hallgatás. Versem – hallgassák meg, kérem –, versem: a csend.” A hallottak mondhatni váratlanul érték, valósággal megdöbbentették a nagyszámú közönséget, majd élénk vita következett, emlékezetem szerint elsőként Bajor Andor kért szót...
Belátom, Székely János nem az egyedüli volt, aki költőként az elhallgatás mellett érvelt adott helyzetben. A 125 évvel ezelőtt született Olosz Lajost ugyancsak olyan költőként tartja számon az irodalomtörténet, aki az elhallgatás kísértésével küzdött folyamatosan. Nem könnyű ennek teljes magyarázatát adni, annyi bizonyos, hogy verseiben például a végzet motívuma mondhatni kezdettől jelen van, de ez nem közvetlenül az első világháború és az azt követő összeomlás, valamint a magyarságot súlyosan érintő békediktátum okozta traumával magyarázható, sem a költő elszigeteltségével, a periféria, a kultúrközpontoktól távoli Kisjenő visszahúzó erejével. Ennek a tragikus világlátásnak a gyökerei bizonyára mélyebben keresendők, éspedig Olosz Lajos személyiségében és az eszmei fejlődését meghatározó metafizikai nézetekben. A fiatalkorában radikális elveket valló lázadó költő harmincéves korára már olyan életérzéseknek adott hangot verseiben, amelyek a 19–20. századi modern európai gondolkodás és költészet – koztük a modern magyar líra – ismertetőjegyei voltak.
Olosz Lajos verseiből nem valamilyen meghatározott dologtól vagy eseménytől való félelem gondolatát lehet kiolvasni, hanem a szorongásét, az ő sorai az ismeretlen, illetve a meghatározhatatlan veszélytől való félelemnek a megszólaltatói. A költő magányérzete sem valamiféle kiközösítésnek vagy a kietlen környezetnek tudható be egyértelműen. Amit ő megél, az tulajdonképpen egy egzisztenciális magány, minthogy azt kell tapasztalnia, hogy „beleég az iszonyú való, / hogy hiába ölelne, minden hiába, / mind-mind egyedül van, / amíg él, magában.” (Egyedül, 1920) Ebből a versbeszédből még a személyesség is hiányzik, távolságtartóan, egyes szám harmadik személyben esik szó a lírai alanyról: „Egyedül érzi magát, aki megy”; „Körültekint”; „Hívna valakit, / aki segítne talán csak neki.” Az Éjjel című versben (1921) ugyan közvetlenül, egyes szám első személyben nyilatkozik meg a lírai én, de a sivár és az elmúlást idéző külső környezet, valamint a kiúttalanság és a reménytelen várakozás ugyancsak szorongást szül benne. Létköltészet tehát, amit Olosz Lajos művelt a huszadik század harmadik évtizedében, amelynek tárgya az emberi egzisztencia, s ilyen tekintetben különbözik az ő lírája a korabeli erdélyi magyar lírának a Reményik vagy Tompa által képviselt változataitól.
Egyik emblematikus versét, a Gladiátorarcot 1921-ben írta Olosz Lajos. Visszautal ebben egy előző korra, amelyben még távlatok nyíltak az ember előtt, s ugyanakkor számot vet azzal, hogy saját jelenében minden bezárult, csak egy kegyetlenségig szigorú, zord arccal, a marcona Életével találja szemben magát a lírai hős, mi több, még fel is veszi vele a harcot. Később viszont az efféle heroikus, eleve kudarcra ítélt küzdelmet is feladja a költő, eluralkodik rajta a reményvesztettség. Erről tanúskodik az ugyancsak 1921-ben írt Végzet. A címül választott fogalmat, a végzetet megszemélyesítve, merev arcúnak festi a költő, s kimondja, hogy ennek megjelenése egyetemes fenyegetettséggel jár.
Mély pesszimizmusát és végzettudatát nem sikerült leküzdenie Olosz Lajosnak, ami azzal járt, hogy egy jó évtizednyi költői jelenlét múltán már az elhallgatást mérlegelte, kijelentvén másik jelképes versében, a Barlanghomályban (1930), hogy „maholnap már semmit sem mondok.” Azt is tudjuk azonban, hogy egy álombeli, végveszélyt vizionáló költeményének, a Beomló tárna címűnek (1931) a záró szavai szerint élt benne a vágy egy szabad és emberi élet után. Úgy érezhette viszont, hogy ennek valóra váltásához nem a költészet viszi közelebb. Elhallgatott tehát. A költői megszólalást ezután már ritkán vállalta.
Borcsa János. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. március 31.
Atlantisz 16. alkalommal harangoz
A kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium és a kolozsvári Phoenix Könyvház 2016. április 1. és 3. között 16. alkalommal szervezi meg az Atlantisz harangoz országos versmondó vetélkedőt, amelyre az ország több magyar oktatású középiskolájából közel 40 diák jelentkezett be.
Az idei tematikát Kifordított világ címmel határozták meg, a versenyzők kötelező versként a 25 éve elhunyt Bajor Andor költő, író, humorista: Harun al Rasid beszéde című versét mondják el, valamint egy másik, általuk választott, a tematikához illő verset. Szabadság (Kolozsvár)2016. június 27.
Beszélgetés Fekete Vince költővel, a Székelyföld folyóirat szerkesztőjével
A Székelyföld folyóiratot szerkesztő Fekete Vincét legalább annyian ismerik költőként, mint tehetséggondozóként: a Helikon Serény Múmia rovatában számos, ma már elismert költő-író pályáját egyengette. Legutóbbi kötete, a Vak visszhang, a kisebbségi irodalmak kategóriában idén májusban elnyerte a Romániai Írók Szövetsége díját.
– Frissen jelent meg az Ahonnan a nagy-nagy kékség című verses meseregényed. Az ajánlásban azt írod, nagy elődök nyomdokain lépdel hősöd, Cincogósi Elemér. Milyen irodalmi előzmények mentén született meg a verses meseregényed?
– Visszamehetnénk hirtelen Csokonai Békaegérharcáig, Arany Bolond Istókjáig, A nagyidai cigányokig, Petőfitől A helység kalapácsáig, mint nagyon erős előzményekig, sőt mintákig vagy a vígeposzokig, eposzparódiákig, de akár magáig „Dante apóig” is, ahogy „meg is idéződik” ő (is) a föld gyomrába alászálló Cinben (fejezetben).
De maradjunk csak a legközvetlenebbeknél, akiket a könyv elején fel is tüntettem két mottó erejéig: ők Bajor Andor és Veress Zoltán. Bajor bátor egeres művére gondolok (Egy bátor egér viszontagságai) és Veress Zoltán felező nyolcasban írt verses meséire: az Irgum-burgum Benedek, Pinduri, a kis csuri, Tóbiás és Kelemen, Rongy Elek, a példakép és Veszedelmes Jeromos című, mára nagyjából elfelejtett, de igen kitűnő munkákra.
– Az erdélyi gyerekirodalom hagyományaira támaszkodsz. Honnan jött az ötlet, hogy verses formát válassz az egértörténetednek? Jobban működik versben egy ilyen történet, vagy inkább az határozta meg a formát, hogy bár írsz tárcákat, mégis elsősorban költő vagy?
– Verses forma volt a Veress Zoltáné is, bár ő nem vitte végig hosszabban, egy-egy „regényen” keresztül a sztorijait. Ez a fajta verses minta tehát innen, távolabbról Aranytól, közelebbről meg Veress Zoltántól jön, amúgy pedig kihívás is volt, ki akartam próbálni magam, hogy lássuk, meg tudom-e írni a legkritikusabb közönségnek, a számítógépes generáció gyermekeinek úgy, hogy élvezetes, érdekes, fordulatos, az „agyacskát” állandóan újabb és újabb impulzusokkal „bombázó” munka legyen.
– Az említett kötet mellett Vak visszhang címmel megjelent a tavalyi évben egy válogatásköteted is, amelyért a Romániai Írók Szövetségének a díját is elnyerted. Miért érezted szükségét válogatáskötettel előrukkolni?
– Ez nemcsak válogatáskötet, mert a könyv végén egy szinte teljes verseskönyvnyi új vers is van benne. Számvetés, visszanézés, előretekintés, kijelölés stb. Ilyen közhelyeket lehetne mondani, merthogy ez (ezek) is egy kicsit a Vak visszhang. Le akartam tisztázni a magam számára is, hogy mi az, ami számomra vállalható, mi az, ami egy bizonyos léc fölé megy ebből a bő húszévnyi termésből. Ezek és ennyi, ahogy Székely János is mondta a Semmi – soha című kötete kapcsán.
– Az elmúlt időszakban sok szó esett az Előretolt Helyőrségről a magyar médiában – a különféle kultúrpolitikai belharc mellett hogy látod, mennyiben járulhat egy ilyen vita hozzá ahhoz, hogy a Helyőrség elmúlt huszonhat évét, a sorozatban megjelent köteteket, szerkesztőket a magyarországi közönség is jobban megismerhesse?
– Szerencse, hogy mi, erdélyiek, határon túliak vagy határon inneniek felülről, kívülről láthatjuk az egészet: kultúrpolitikai belharc, hisztériakeltés, nevezzük akárminek. De ha valaki egyáltalán emlékszik még arra (egypár, különben kitűnő név mellett), hogy kik is voltak még valamikor az Előretolt Helyőrség tagjai, szerzői, és érdekli is az egész, hát nézzen utána, olvassa el a könyveiket, a verseket, prózákat, mindent. Nem hiszem, hogy ennél jobb, átfogóbb „megismerés” lehetne.
– A kilencven után induló írónemzedékhez tartozol, sokáig a Helikon Serény Múmia rovatában tehetséggondozással is foglalkoztál, kezdő szerzők útjait egyengetted. Az elmúlt huszonöt évben elindult több tucat szerzőt átnézve látsz-e olyan típusú nemzedéki rétegződést, mint például a Forrás-sorozat nemzedékei? Vannak-e az erdélyi magyar kortárs lírának nagyobb „vonulatai”, sajátos arcai?
– Természetesen odafigyelek mindenre, amire tudok. A lírára azonban – talán – nagyobb a rálátásom. (Közelebb is áll a szívemhez.) Nem látok a Forrás-generációkéhoz fogható nemzedéki rétegződéseket. Talán csak kisebb, ad hoc csoportocskákat. És – visszatekintve – inkább nagyon erős, majd fokozatosan gyengülő koncentrikus köröket érzékelek az Erdélyi Híradóval kapcsolatban is. A közepén nagyon erőteljes volt a „csobbanás”, de ahogy haladt a nagyobb, kiterjedtebb körök, a szélek felé, egyre gyengült, halkult, halványodott. A mai kortárs lírában sem nagyobb vonulatokat, hanem egyes, nagyon erős alkotókat látok, a holdudvarukkal együtt, természetesen. Akik, az itteniek – többnyire – vigyázó szemüket Budapestre vetik. Onnan várva a visszaigazolást, az elismerést, ha úgy tetszik: a kanonizálást.
– Több, ma már Magyarországon is elismert, ismert író, költő említi neved, mint olyanét, aki úgymond elindította a pályáján, felfedezte a tehetségét – hogyan működik ez a folyamat, megkeresnek a szerkesztőségben, írnak neked?
– Megkeresnek, írnak, beküldik vagy behozzák az anyagaikat. Akkor aztán leülünk, vagy visszaírok nekik, sokáig levelezgetünk stb. Újabban vannak, érdekes módon, akik házi feladatot is kérnek, hogy miket/kiket olvassanak. Persze korábban is voltak hasonló dolgok, amikor – hogy most csak a prózáról beszéljünk – egy-egy kezdő, írogató kezébe adta az ember Tar Sándor, Szilágyi István, Bodor Ádám munkáit.
– Mint Székelyföld-szerkesztő, teret is adsz munkáiknak a lapban?
– A pályakezdő szerzőknek, ha jók, a legnagyobb teret tudjuk biztosítani. Kivételes öröm mindig, ha egy-egy újabb szerzőt fedezhetek fel, akiben érzem-látom a spirituszt, az erőt, a tehetséget, a kitartást.
– Udvartér címmel megjelent tárcanovelláid Háromszékhez kötődnek, Kézdivásárhelyhez. A bennük felvonultatott helyi pillanatképeket mi hívta életre? Nem tartottál attól, hogy esetleg magukra ismernek bennük az emberek, és megneheztelnek?
– Háromszékhez, Kézdivásárhelyhez kötődnek, de nemcsak, hanem az egész Székelyföldhöz – én inkább ezt mondanám. Életre hívójuk pedig talán az érintettség(em)ben keresendő. Foglalkoztattak, nem hagytak nyugton ezek a témák. És nem tartottam attól, hogy magukra ismernek vagy sem valakik. Ha tartottam volna, akkor nem publikálom őket. Volt, aki egy-egy típusban magára vélt ismerni, volt, aki valaki nagyon közelire. De többnyire szerették, értékelték a történeteket, hiszen belülről szólnak, mind róluk, mind rólam is: ha kell keményen, kegyetlen őszinteséggel, iróniával, humorral, de mindig valami belülről fakadó szeretettel is.
– A Székelyföld folyóirat szerkesztője vagy, de Kézdivásárhelyen élsz, most éppen Pestről tértél haza, nemrég Kolozsváron voltál – ez az utazó életforma mintha állandósult volna miután elhagytad Kolozsvárt. Jövő-menő ember vagy, vagy inkább ez a munkád folyománya?
– Én inkább itthon szeretnék üldögélni, szülőfalumban, ahol házunk van, az udvaron, írni, olvasni, kertészkedni, vagy csak nézni egyszerűen a felhők vonulását, a kertünkből jól belátható Háromszéki-medencét. És amikor már túl sok lenne ebből a csendből és a magányból, mint egykor Berzsenyi, felugrani egy kicsit a fővárosba. De – sajnos – a munkám, az elkötelezettségeim azt követelik meg, hogy nagyon gyakran utazgassak, jöjjünk-menjünk, nemcsak én, de a szerkesztőtársaim is.
Fekete Vince
József Attila-díjas költő, szerkesztő.
1965-ben született Kézdivásárhelyen. Felsőfokú tanulmányait 1989–1994 között a kolozsvári Babeș– Bolyai Tudományegyetemen, majd 1996–1999 közt a József Attila Tudományegyetem bölcsészettudományi karán folytatta. 1993–tól a Helikon irodalmi folyóirat Serény Múmia című rovatát szerkesztette, 1996-tól az Előretolt Helyőrség, 1999-től pedig a Székelyföld című folyóiratok szerkesztője. 1995-ben Soros-, 1997-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjas, 2005-ben megkapta az Erdélyi Magyar Írók Ligájának nagydíját. Fontosabb kötetei: Ütköző (1996), A Jóisten a hintaszékből (2002), Lesz maga juszt isa (2004), Csigabánat: gyermekversek (2008), Piros autó lábnyomai a hóban (2008), Udvartér (2008), Védett vidék (2010), Vak visszhang (2014).
Demeter Zsuzsa
Krónika (Kolozsvár)2016. július 11.
Elhunyt Varga Vilmos, a Temesvári magyar színház örökös tagja
(Hegyközkovácsi, 1931. december 9.–Nagyvárad, 2016. július 9.)
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy 2016. július 9-én, szombaton életének 85. évében elhunyt Varga Vilmos színművész a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház örökös tagja.
Varga Vilmos 1931. december 9-én született a Bihar megyei Hegyközkovácsi településen. A Nagyváradi Kereskedelmi Líceum elvégzése után a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Jog- és Közigazgatási szakán kezdte meg egyetemi tanulmányait, majd 1957-ben végül a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán diplomázott. Frissen végzett főiskolai hallgatóként a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházhoz szerződött, amelynek több mint egy évtizedig meghatározó személyisége volt. 1968-ban átszerződött a Nagyváradi színházhoz, melynek 27 évig vezető színésze volt. Közben 1983–85-ben a Bukaresti I. L. Caragiale Film- és Színművészeti Akadémia Rendezői Karán rendezői diplomát is szerzett.
Színpadi sikereit nemcsak országos szinten, de külföldön is elismerték: 1977-ben a magyar kormány Ady-emlékplakettel jutalmazta, 1985-ben elnyerte a Dénes Zsófia Alapítvány Ady-díját. 1999-ben Páskándi Géza Kérjük a lábat letörölni c. szatírájának, majd Kocsis István Bolyai János estéje c. monodrámájának előadásáért neki ítélték a Rövid Darabok Színházi Fesztiválján a legjobb férfialakítás díját. Az országos elismerést színházi alakításain kívül egyéni irodalmi estjeivel szerezte.
1994-ben Kiss Törék Ildikó színésznővel Kiss Stúdiószínház néven létrehozta Erdély első magán pinceszínházát. 1995-ben Bajor Andor-válogatásokból készült irodalmi műsorukkal (A humor látóhatárán), majd 1996-ban a millecentenáriumot köszöntő „Megfogyva bár, de törve nem…” című összeállítással elnyerték a Budapesti Litera-Turné-díjat.
Széles körű színházi és irodalmi munkásságát igazolják a Nagyváradi Fáklya című lapban megjelent Színházi noteszlap cím alatt megjelenő glosszái, valamint a 2000-es évek elején megjelent kötetei is (A Pece-partról jöttem. Regényes önéletírás színészi érzületekkel. Nagyvárad, 2006; Szót fogadtam Madáchnak. Adalékok a Nagyváradi magyar színjátszás történetéhez. Nagyvárad, 2009; Magyar színész vagyok Erdélyben. Nagyvárad, 2014.)
Varga Vilmos 2013 óta a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház örökös tagja.
Részvétünk a gyászoló családnak és kollégáknak.
Nyugodjon békében.
Nyugati Jelen (Arad)2016. július 11.
Elhunyt Varga Vilmos Nagyváradi színművész, rendező
Életének nyolcvanötödik évében elhunyt Varga Vilmos Nagyváradi színművész, rendező, a Szigligeti Társulat Örökös Tagja – adta hírül honlapján a Nagyváradi színtársulat.
Mint olvasható, az erdélyi színjátszás emblematikus alakjára kegyelettel emlékezik a Szigligeti Színház teljes munkaközössége. Varga Vilmos 1931-ben született a Bihar megyei Hegyközkovácsiban, a Nagyváradi Kereskedelmi Líceumban érettségizett, majd beiratkozott a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetemtől átmenetileg leválasztott jog- és közigazgatási egyetemre. Főiskolai tanulmányait a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán folytatta.
A diploma megszerzése után 1957-ben a Temesvári színház magyar tagozatához szerződött. Innen került 1968-ban a Nagyváradi színházhoz, amelynek 27 évig vezető színésze volt (1968–95). 1983–85-ben a Bukaresti I. L. Caragiale Film- és Színművészeti Akadémiám rendezői diplomát is szerzett. Az országos elismerést színházi alakításain kívül egyéni irodalmi estjeivel szerezte. Az Országos Színházi Fesztivál I. díját a Maszek ballada hozta 1969-ben. Ezt a műsort, amelynek keretében a második világháború utáni romániai magyar költőnemzedék legjobbjait szólaltatta meg, az Electrecord nagylemezeken jelentette meg 1980-ban.
Nagy sikerű stúdió-előadás volt Páskándi Géza abszurd drámája, A bosszúálló kapus, amelyben Szakáll Danit alakította 1970-ben. Az Én, François Villon című egyéni előadóestje 1973-ban a bákói Előadóművészek Országos Fesztiválján Ex egno-díjat nyert. Ady-előadóestjének műsora szintén megjelent nagylemezen is, s a művész népszerűségét a határon túl is növelte: 1977-ben a magyar kormány Ady-emlékplakettel jutalmazta, 1985-ben elnyerte a Dénes Zsófia Alapítvány Ady-díját.
1999-ben Páskándi Géza Kérjük a lábat letörölni című szatírájának, majd Kocsis István Bolyai János estéje című monodrámájának előadásáért neki ítélték a Rövid Darabok Színházi Fesztiválján a legjobb férfialakítás díját. 1994-ben Kiss Törék Ildikó színésznővel Kiss Stúdió Színház néven létrehozta Erdély első magán pinceszínházát. 1995-ben Bajor Andor-válogatásokból készült irodalmi műsorukkal, majd 1996-ban a millecentenáriumot köszöntő „Megfogyva bár, de törve nem..." című összeállítással elnyerték a Budapesti Litera-Turné-díjat.
2003-ban bemutatták Madách Imre Az ember tragédiája című drámájának nyolc színészre átdolgozott változatát, valamint az Üzenet az otthoni hegyeknek című, Wass Albert emlékének szentelt előadást. Mindkettővel bejárták Németország magyarok lakta városait is. Süss fel nap címmel CD-n is megjelent zenés gyermekműsort, középiskolások számára irodalomismertető sorozatot (Olvassuk együtt Adyt; Olvassuk együtt Babitsot) is összeállítottak.Varga Vilmos színházi írásokat közölt a helyi napilapokban, visszaemlékezéseit három kötetben foglalta össze. A Nagyváradi Fáklyában a nyolcvanas évek derekától Színházi noteszlap címmel jelentek meg glosszái.
Krónika (Kolozsvár)