udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
236
találat
lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 ... 211-236
Névmutató:
Balogh Edgár
2001. január 22.
Gaál György folytatásokban közölt kronológiájában /Kolozsvári kronológia/ 1944 októberéig ért: 1944. október 12-től 1945. március 13-ig Kolozsvár - Észak-Erdéllyel együtt - szovjet fennhatóság alatt autonóm terület volt, március közepén kebelezte be a román közigazgatás. 1944 októberétől a szovjet parancsnokság Tudor Bugnariu tanárt Kolozsvár polgármesterévé, Demeter János ügyvédet pedig alpolgármesterré, Teofil Vescan tanárt a megye prefektusává, Csőgör Lajos fogorvost pedig alprefektussá nevezi ki. 1944 decembere és 1948 februárja között Erdély címmel szociáldemokrata napilap, 1944-1952 között Világosság, a Magyar Népi Szövetség napilapja /szerk.: Balogh Edgár/, 1945 márciusától az Erdélyi Szikra című hetilap /Kommunista Párt Kolozsvár Kerületi Bizottságának lapja/, mely rövidesen Igazság címen napilapként jelent meg 1989 decemberéig. /Gaal György: Kolozsvári kronológia. Kolozsvár kétezer esztendeje dátumokban. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 22./ Kolozsváron tehát 1944-1948 között három magyar napilap jelent meg. Azóta évtizedekig egy napilap volt /1989 december vége óta Szabadság néven/. Második magyar nyelvű napilappal Szőcs Géza akart indulni, azonban az Új Ezrednek csak négy száma jelent meg /1993. jan. 15-19./. A Krónika 1999. október 30-i indulása sikeres volt: azóta két magyar napilap létezik Erdély fővárosában. 2001. június 30.
Az erdélyi művelődéstörténet újabb harminchat személyisége nyert bebocsáttatást az Erdélyi Panteonba, amely a kezdetektől majdhogynem napjainkig leltározza föl nagyjainkat. A marosvásárhelyi Mentor Kiadónál Jánosházy György szerkesztésében megjelent sorozat első két darabja után a huszadik század művelődési életében jelentős szerepet játszott, zömében írókról, költőkről írott tanulmányokkal 2001-ben napvilágot látott a harmadik kötet is. Az Erdélyi Panteonba legfrissebben bejutottak között van Szentgyörgyi István, Bánffy/Kisbán Miklós, Tompa László, Kós Károly, Kuncz Aladár, Áprily Lajos, Berde Mária, Reményik Sándor, Tamási Áron, Balázs Ferenc, Báró Kemény János, Szemlér Ferenc, Balogh Edgár, Szabó T. Attila, Dsida Jenő, Szabédi László, Wass Albert, Jékely Zoltán, Bözödi György, Bajor Andor és Szilágyi Domokos. /Németh Júlia: Belépő az Erdélyi Panteonba. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 30./ Az Erdélyi Panteonba helytelen volt beemelni Gaál Gábort.2001. augusztus 1.
Adrian Nastase miniszterelnök Tusnádfürdőn júl. 28-án kijelentette, hogy a romániai magyarság sorsáért egyedül a román kormány felel. Nemzetközi fórumokra is csak az emberi jogok durva megsértése esetén tartoznék a kérdés. Ez az elmélet nem új. Ceuasecu fogalmazta meg, hogy a nemzeti kisebbségek jogainak szószólója és védelmezője - egyedül a Román Kommunista Párt. Minden külföldi beleszólás csak "durva beavatkozás" lehet - az ország belügyeibe. Fodor Sándort meglepte, hogy Németh Zsolt államtitkár üdvözli a tényt, hogy a román fél kimondta: az erdélyi magyarság sorsáért egyedül a román állam felel, sőt államtitkár úr még hozzá is tette: "Ha csak ennyi haszna lenne a vitának, hogy ez kimondatott, már akkor is megérte volna." Fodor Sándor szerint ez Balogh Edgáros optimizmus. A román fél által kifejtett gondolat másik része az, hogy a nemzetiségi kérdés kezelése minden ország szigorúan vett "belügye". /Fodor Sándor: Kezdődik...? = Szabadság (Kolozsvár), aug. 1./2001. november 17.
Kolozsváron a Lázár utca 30 szám alatt 1999. óta Szabédi László Emlékház működik, ahol több erdélyi magyar író könyvtári hagyatékát őrzik. Az emlékházban őrzik a Szabédi kézirat- és könyvtári hagyatékon kívül Balogh Edgár, Méliusz József és Kacsó Sándor hagyatékát is, számítógépes rendszerbe szedve. A cél az, hogy a romániai magyar irodalom személyiségeinek a hagyatékát tárolják az emlékházban, olyanszerűnek, mint a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum. A könyvtár létezése megkönnyíti a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztőinek munkáját, délutánonként ugyanis itt gyűlhetnek össze, hiszen nagyon sok kézikönyv, lexikon és folyóirat áll rendelkezésükre egy helyen. Fellelhető a Kriterion irattára, a régi Kriterion-kéziratok, van Gaál Gábor kézirat-hagyaték, az egyetemi jegyzetei, és a Kriterion-levelezés. /(köllő): Írói hagyaték. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 17./2002. május 8.
Kolozsvárra a szovjet csapatok 1944. október 11-én hajnalban vonultak be, gyakorlatilag harcok nélkül. Megkezdték a zsákmányolást. Óra, töltőtoll, fényképezőgép, feltört üzletek apró árui mind-mind zsákmánynak számítottak. A fosztogatásban leginkább a kolozsvári lumpenek s a környékbeli falvak lakói jeleskedtek. Szovjet járőrök próbálták akadályozni a fosztogatást, de nem sok eredménnyel. A román hadsereg egységei 12-én vagy 13-án érkeztek meg. Veress Pál mesélte Nagy Istvánnak, hogy valamilyen rejtélyes lista alapján román–szovjet járőrök magyar értelmiségieket tartóztattak le, jogászokat, újságírókat, tanárokat, köztük kommunistákat is. Elhurcolták többek között a Református Kollégium több tanárát is. Egeresen román csendőrök és Maniu-gárdisták megkínozták és kivégezték azt a 12 bányászt és erőművi munkást, akik fegyverrel akadályozták meg, hogy a németek az egeresi villamosművet felrobbantsák. A Monostori úton magyarfenesi Maniu-gárdisták lemészárolták az Óvári családot, amely 44 nyarán részt vett az ellenállási mozgalomban. A gyilkosságot tehát nem szovjet katonák követték el. Következett aztán Szárazajta, Csíkszentdomokos, Belényes és más gyilkosságok, amelyekről Balogh Edgár, Demeter János, Kovács András visszaemlékezéseikben már hírt adtak. Ekkor, valamikor október közepén jelent meg Malinovszkij marsallnak, az Erdélybe bevonult II. ukrán front parancsnokának a rendelete, amelynek értelmében a román adminisztrációnak, a rendfenntartó erőknek, a gárdáknak és a hadseregnek 24 óra alatt el kellett hagynia Észak-Erdély területét, s azon csak a frontra menő alakulatok haladhattak át. – Nagy István megbízta fiát, ezt az emlékezést író Nagy Károlyt, hogy gyűjtsön anyagot önéletrajzi regénye 5. kötetéhez. Nagy Károly 1969 őszén Moszkvába utazott tudományos dokumentáció céljából. Borisz Polevoj 1967-ben egy íróküldöttséggel Kolozsváron járt, és elmondta, hogy 1944 őszén a kolozsvári szovjet parancsokságon dolgozott elhárító tisztként, alezredesi rangban. Nagy István kérte fiát, Hogy beszéljen Polevojjal, hogy megtudjanak részleteket a civil férfilakosság ’44-es elhurcolásáról. Nagy Károly beszélt is Polevojjal. Azt válaszolta, hogy a hadijog értelmében munkára vitték őket, hogy újjáépítsék azt, amit a tengelyhatalmak leromboltak. Polevoj kérte, keresse fel újra, addig előszedi az 1944-es feljegyzéseit. Polevoj a következőket mesélte el: A román hadsereg vezérkari főnöksége úgy tájékoztatta a szovjet hadsereg vezérkarát, hogy a magyar hadsereg helyben mozgósítással sok férfit hagyott hátra Észak-Erdélyben és Kárpátalján azzal a megbízatással, hogy a front átvonulása után folytassanak diverziós és partizán tevékenységet, akadályozva ezzel a szovjet hadsereg előnyomulását. Ugyanakkor átadták nekik a legveszélyesebb fasiszta elemek névsorát is. Ezért a bevonulás után városon a szovjet hadsereg járőrei, falun pedig a román csendőrség megkezdte a férfi lakosság összeszedését. Később fény derült arra, hogy a románoktól kapott lista nem a legveszélyesebb fasiszták nevét és a címét tartalmazta, hanem többségükben haladó szellemű magyar értelmiségiekét, sőt kommunistákét is. Ugyanebben az időben tájékoztatták a szovjet szerveket a román csendőrök kegyetlenségeiről, sőt nagyszámú gyilkosságról is. Ekkor a szovjet vezetés leállította a férfiak összeszedését, s Malinovszkij marsall parancsára a román hatóságoknak, a rendfenntartó erőknek és a Maniu-gárdáknak el kellett hagyniuk Észak-Erdély területét. Az elfogottak közül azokat, akik még a II. ukrán front hadműveleti területén voltak, szabadon bocsátották, de akiket már elszállítottak, azokon nem tudtak segíteni. Visszatekintve ezekre a szomorú eseményekre, nyilvánvaló, hogy a szovjet katonai hatóságok egy súlyos és aljas provokáció alapján jártak el. Ezt tudta meg Borisz Polevojtól. /Nagy Károly: Felszabadulás!? = Szabadság (Kolozsvár), máj. 8., A kulisszák mögött. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 9./2002. június 3.
Máj. 31-én és jún. 1-jén tartották a Szabédi-napokat nevű rendezvénysorozatot, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Korunk Stúdió, valamint az Anyanyelvi Konferencia közös szervezésében. A Házsongárdi temetőben a koszorúzásnál Fodor Sándor mondott beszédet. Kolozsváron, a Tranzit Házban a jelenlévők megtekinthették a Felmentő levél című dokumentumfilmet. A film forgatókönyvét Csiki László írta, Kántor Lajos Erdélyi sorskerék című kötete alapján, a költő szerepében pedig Bíró József színművészt láthattuk. A Szabédiről szóló film után levetítették a Video-Pontes Filmstúdió Wass Albertről szóló dokumentumfilmjét is. Jún. 1-jén megkoszorúzták a Szabédi Emlékházat. Az emlékház az EMKE tulajdonában van, és a Szabédi László kéziratos hagyaték mellett itt őrzik a Méliusz József, Balogh Edgár, és részben a Kacsó Sándor írói hagyatékát is, számítógépes rendszerbe szedve. Kötő József, az EMKE elnöke, hangsúlyozta: napjaink kisebbségi önépítésének egyik legfontosabb problémája az intézményépítés. Az emlékházban levő közgyűjtemény évenként gazdagodik, és "erre nagy hangsúlyt kell fektetni, hiszen a múltunkat eltüntették a levéltárakban, a jelenünket nem gyűjtik, és ezáltal elvesztődik a jövőnk is", mondotta Kötő József. Kántor Lajos szerint ha arra a kérdésre kellene válaszolni, hogy ki képviseli méltóképpen a magyarságot, akkor a Szabédi-féle tanulságok, törekvések — negatív és pozitív értelmükben is — értékben a legfontosabbak. /Köllő Katalin: Véget értek a Szabédi-napok. Eszmeiségét minden időben a magyarság sorsához kötötte... = Szabadság (Kolozsvár), jún. 3./2002. július 20.
Czine Mihály 1999-ben elhunyt, már nem vehette kezébe a 70. születésnapjára készült tisztelgő kötetet (In honorem Czine Mihály, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1999, szerk.: Görömbei András és Kenyeres Zoltán), hatalmas űrt hagyott maga után, a magyar irodalom határok nélküli terein. Nem örülhetett A kálvinizmus vonzásában című könyve megjelenésének sem, ugyancsak 1999-ben, amit a Kálvin János Kiadó juttatott el az olvasók asztalára, valamint a Kós Károly levelezése Czine Mihállyal című válogatásnak /Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága - Anyanyelvi Konferencia, 2000/, és nem lehetett része abban a kései elégtételben sem, hogy több mint három évtizeddel előbb megírt műve, A magyar irodalom a huszadik században című könyve 2001-ben végre napvilágot látott a Kortárs Kiadónál, egykori hűséges tanítványa és eszmetársa, N. Pál József szöveggondozásában. Végh Károly nemrég adta ki a Czine Mihály-monográfiát /Pro Literatura Alapítvány, Budapest, 2002/. Czine Mihály egyetemi tanárként, irodalomtörténészként, kritikusként, különféle összejövetelek, találkozók hatásos előadójaként egyaránt elsőrendű feladatának tekintette a felvilágosító szolgálatot. Mélyen elkötelezett népi-nemzeti gyökerű tájékozódásában Ady és Móricz, Illyés Gyula és Németh László, Kós Károly és Tamási Áron volt az iránytű, a sorskérdések hivatott értelmezője. Kós Károllyal folytatott levelezése páratlan értékű dokumentáció a közelmúlt irodalmi viszonyait illetően. Czine Mihálynak Veress Péterről, Szabó Pálról, Sinkáról, Áprilyről, Reményikről, Nagy Lászlóról, Csoóri Sándorról, Horváth Istvánról, Balogh Edgárról, Kacsó Sándorról, Bözödiről, Sütő Andrásról, Dobos Lászlóról, Farkas Árpádról volt mindig tartalmas mondandója. Az MSZMP Központi Bizottsága 1958-ban elítélő állásfoglalást tett közzé a népi mozgalomról; a "kispolgári, harmadikutas nacionalizmus" vádját hangsúlyozva súlyos bírálattal illette Németh Lászlót, Illyést, Tamásit is. A Király Istvánék által megfogalmazott tézisekről vitát rendeztek a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében, ahol jelen voltak ezúttal a korabeli kommunista hatalom ideológiai vezérei is, élükön Aczél Györggyel. Egyedül Czine Mihály fejtette ki ellenvéleményét. Az ellenvéleményének kifejtésén túl pedig nyíltan megkérdőjelezte a Nagy Imréék kivégzésének szükségességét. Ilyen nyílt kijelentést az akkori idők "elvtársai" mindig retorzióval büntettek. Czinénél ez nem jelentett börtönt, de tudományos, szakmai pályájának megtörését igen. 1958 után súlyos támadások érték, méltatlan mellőzések akadályozták Czine Mihály irodalomtörténészi, tanári pályájának alakulását. A huszadik századi magyar irodalom történetét tárgyaló munkáját a hatvanas évek végén készítette el Czine, azonban csak jóval később (1976-ban) s csak szerb-horvát nyelven láthatott napvilágot Újvidéken - jócskán megcsonkítva. Czine életművében kiemelkedő fejezet a határokon kívül élő magyarok iránti figyelme. Felejthetetlen vándorutakat tett az erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai tájakon, baráti találkozásai voltak Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Pozsonyban, Újvidéken, Kassán élő pályatársakkal. 1972 októberében Czine az Írószövetség választmányi gyűlésén szenvedélyes hangon emelt szót az erdélyi magyar irodalom sokasodó gondjairól, a könyvkiadás területén mutatkozó hiányosságokról. Nem sokkal ezek után pedig Ilku Pál, az akkori művelődésügyi miniszter levélben kért tőle magyarázatot az elhangzottakkal kapcsolatban. Czine 56 (!) oldalas levélben válaszolt az aggodalmaskodó miniszternek. Ez a levél mindezideig nem került nyilvánosságra; könyvében Végh Károly azonban idézett belőle. Czinét dékáni "fejmosásban" részesítették, a Rádióban szerepléseit letiltották (nem beszélhetett Sütő Andrásról sem), a Kossuth Klubban törölték a Tamási-estet, ahol ő tartott volna bevezetőt /Nagy Pál: Irodalmunk igehirdetője: Czine Mihály. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 20./2002. október 31.
Elhunyt Balogh Ferenc (Kolozsvár, 1941. márc. 9. - Kolozsvár, 2002. okt. ), akinek a közügyek intézése életeleme volt, ami, talán családi örökség /apja Balogh Edgár volt/. 1989 után, felhagyva tervezőmérnöki állásával, belevetette magát a közösségi munkába. A rendszerváltás első hónapjaiban elvállalta Kolozsvár alpolgármesteri tisztségét, közben civil szervezetet alapított, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságot, az erdélyi magyar műemlékekre gondolva. 1993-tól az RMDSZ új önkormányzati struktúrájában is munkát vállalt, közben négy évig Kolozs megye tanácsosaként, később pedig az Unitárius Egyház főgondnokaként szolgálta magyar közösségét. Vezetőségi tagja lett az EMKE-nek, tagja volt az EME-nek, s amikor megalakult az Illyés Közalapítvány romániai alkuratóriuma, akkor évekig titkára volt a Közművelődési Szaktestületnek. Aktív szerepet vállalt abban a munkaközösségben is, amely előkészítette a dokumentációt, hogy Kolozsvár központját a világörökség részévé nyilváníthassák. Balogh Ferencet elvitte a gyilkos kór. /Dáné Tibor Kálmán: Balogh Ferenc (1941-2002). = Szabadság (Kolozsvár), okt. 31./ Balogh Ferenc megjelent munkája: Debreczeni László (Monográfia, 1983).2002. november 1.
Húsz esztendeje, 43 évesen lett öngyilkos Bölöni Sándor, a nagyváradi Állami Színház magyar tagozatának irodalmi titkára. Egyszemélyben volt újságíró, műfordító, irodalom- és művelődésszervező, egyszemélyes intézmény, akire két évtizeddel halála után azt mondják: nélküle más lett volna, nélküle szegényebb lett volna Nagyvárad magyarságának szellemi élete azokban a nehéz években. Bölöni Sándort zaklatták, feljelentették mint újságírót, mint az irodalmi Kerekasztal intézményesítőjét, mint irodalmi titkárt. Egyszer csak azt mondta: "Elég volt!" Nagyon is úgy, mint a barátai: Szilágyi Domokos, Szőcs Kálmán, Nagy Kálmán... Halálának hírére Balogh Edgár a következőket vetette papírra: "Vannak sarkcsillag emberek, akikhez igazodni lehet, akik meghatározzák környezetünket. Választott emberek ezek, akikre szükség van, mert lényegük szerint egy-egy sorsképlet kulcsai. Nagyváradra gondolva, a Holnapok városára, új viszonyok között, új összefüggésrendszerek szövevényében Bölöni Sándor volt a kiválasztott, minden dolgaink intézője, sorsoldó és sorsot sodró, beteljesült holnapok után a holnaputánok kicirkalmazója. Elment, s mert a fejlődés logikáját képviselte, nem űrt hagyott maga után, hanem kereteket és tartalmakat, folytonosságra ingerelve..." Most, halálának 20. évfordulóján, nov. 1-jén Bölöni Sándor sírjánál megemlékezés lesz. /Nagy Béla: Bölöni Sándor emlékezete. = Bihari Napló (Nagyvárad), nov. 1./2002. november 4.
A súlyos betegségben szenvedő Balogh Ferenc 63 évesen elhunyt. Az aradiak, a művelődési élet szervezői önzetlen barátot vesztettek. Mert 89 előtt és után, Kolozsvárott, Aradon vagy Budapesten találkozva első kérdése a Nepomuki Szent János szobor volt, majd a Szabadság-szobor, melynek restaurálási terv készítésében aktív szervezői munkát vállalt. Balogh Ferenc ott bábáskodott minden kulturális mozzanat mellett. Szerepe volt az EMKE újraindításában, részt vett az RMDSZ művelődési és egyházügyi vezetésében is. Édesapja, Balogh Edgár szellemét érvényesítette a XX. század végi Erdélyben. /Az EMKE Aradi Szervezete nevében Matekovits Mária, elnök: Szobrainkért a Legfelsőbbnél. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 4./2003. január 6.
Tibori Szabó Zoltán képzőművész-monográfiájáról /Ferenczy Júlia, Minerva Művelődési Egyesület, Kolozsvár, 2000. és Balázs Péter, Komp-press, Kolozsvár, 2002./ írt a legnagyobb elismeréssel Szabó Csaba. Tibori Szabó Zoltán egyúttal korképet is adott. A Ferenczy Júlia-monográfiát évtizedes kutatómunka előzte meg. A Balázs Péter-monográfia sem mentes az empatikus megközelítésektől. A szerző az erdélyi közelmúlt történéseit boncolgatja, ezt mutatták korábbi munkái /Teleki Béla erdélyisége -1993, Élet és halál mezsgyéjén - 2001/ is. Tibori számára a Trianon utáni erdélyi sors egy nagy folyó, amelyben a megmaradottak csónakélethez vannak kötve; a sorsszabadság szegényes: kievezni jobbra, kievezni balra, majd visszaülni - vagy egyszerűen már startból bevonni az evezőket. Nem tudna például teljes képet alkotnia az olvasó Balázs Péterről, ha nem ismerné meg a művész reakcióit a kor által kreált igencsak prózai helyzetekben. "Balogh Edgár szinte utasításként rám parancsolt, hogy a jövőben legyek elővigyázatosabb, mert ha egy váratlan ellenőrzés során megtalálják nálam a kilopott iratot, fejbe lőnek érte...". A csónaksors szétszórta a 20. század erdélyi magyar utasait, és a jobb és bal partnak ma is megvannak a szekértábor-maradványai. /Szabó Csaba: Csónaknyira a harmadik parttól. Tibori Szabó Zoltán tényregény-vázlatai. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 6./2003. február 22.
Közel kerek évtizeddel a III. kötet után nemrég megjelent a Romániai magyar irodalmi lexikon IV. kötete is: az N-R betűs címszavak 787 könyvoldalnyi gyűjteménye. (Kiadta az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Kriterion). Már 1981-ben, az első kötet előszavában megfogalmazta Balogh Edgár, ennek a nagyszabású vállalkozásnak mindenes irányítója, hogy ez a lexikon "a romániai magyar nemzetiség írásbeliségének címszavait foglalja magába". Balogh Edgárék a romániai magyar "írásbeliség" egészére gondoltak 1968-ban, amikor hozzákezdtek a munkához. Menet közben alapvetően megváltozott a szerkesztőbizottság, a szakszerkesztők, a helyi szerkesztők népes csapatának személyi összetétele. A IV. kötet munkálatai idején a 82 munkatárs közül 22 hunyt el. Nincs a világon olyan tökéletes lexikon, melyből valami vagy valaki ki ne maradt volna. Szükséges, hogy a már formálódó V. kötet után kiegészítésként számba vegyék az erdélyi magyar irodalom teljes értékállományát. /Nagy Pál: A negyedik. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 22./ 2003. február 26.
Balogh Edgár a hatvanas évek végén hozzáfogott a romániai magyar irodalmi lexikon elkészítéséhez, előbb természetesen kiépítette munkatársi gárdáját, szerkesztőségét. A hatalmas, munkát Balogh Edgár vállalta, mint ahogy vállalta Dávid Gyula is, a lexikon negyedik kötetének főszerkesztője. Dávid Gyula Marosvásárhelyen, február 24-én a Diakóniai Házban elmesélte a lexikon eddig megjelent négy kötete kiadásának zaklatott történetét. A lexikon első kötete 1981-ben, a második kötet 1983-ban jelent meg. A második kötetnél a cenzúra Kós Károlyt kitiltotta az irodalomtörténetből. 1994-ben kijött a lexikon harmadik kötete. A szerkesztők úgy gondolták, nem csak irodalmi szócikkeket vesznek fel a lexikonba, hanem a romániai magyar művelődéstörténet, orvostörténet és egyéb ágazatok is helyet kapnak a kötetekben. A negyedik kötetben benne van a romániai magyar egyházi irodalom is. Az ötödik kötet anyaga is kiadásra készen áll, a nyolcvanas, kilencvenes években felbukkant, az előbbi kötetekből kimaradt szerzőkről szóló szócikkek is helyet kapnak benne. Szó van pótkötetről is. /Lokodi Imre: A romániai magyar Noé bárkájában. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 26./2003. június 7.
Húsz éve halt meg Kurkó Gyárfás erdélyi magyar író, újságíró, politikus /Csíkszentdomokos, 1909. dec. 2. - Brassó, 1983. máj. 21./ Szászrégenben lett lakatosinas, majd 1927-ben Brassóban telepedett le, ahol később lakatos- és asztalosműhelyt nyitott. Műveltségét autodidakta módon szerezte meg. Bekapcsolódott az erdélyi politikai mozgalmakba, 1934-ben részt vett a Magyar Dolgozók Szövetségének (MADOSZ) alapításában, a szervezet Brassó megyei, majd országos elnöke lett. 1937-ben jelöltette magát a parlamenti választásokon, de választási visszaélések miatt nem nyert mandátumot. A politikai pártok 1938-as feloszlatása után a MADOSZ az ő vezetésével illegálisan folytatta tevékenységét, 1940-ben népi találkozót szervezett Brassóban. Ezután az Antonescu-diktatúra Caracalba internálta, majd a második bécsi döntés (1940 augusztus 30.) után Magyarországra toloncolták. A magyar hatóságok azonban nem fogadták be, Brassóba visszakerülve egy ideig a fellegvárban tartották fogva. A háborús munkaszolgálattól csak súlyos gyomorműtéte miatt menekült meg. 1944. október 16-án az újra megalakuló MADOSZ, majd az örökébe lépő Magyar Népi Szövetség (MNSZ) elnöke lett. 1946-ban parlamenti képviselővé választották. Az egypártrendszer kialakulásának idején kezdődött el a politikai életből való kiszorítása: 1947-ben a temesvári pártkongresszuson a szélsőbal frakció nyomására leváltották. Ekkor kezdett neki - Gaál Gábor biztatására - önéletrajzi regényének. Az 1944-1947 közti időszak publicisztikája virágkora: írásai az általa alapított brassói Népi Egységben (melynek két évig főszerkesztője is volt), valamint Balogh Edgár kolozsvári Világosságában jelentek meg. Lapjában, cikkeiben igyekezett megvédeni a magyarságot a román nacionalizmus támadásaitól, a kollektív bűnösség vádjával szemben. Szót emelt az anyanyelvi oktatásért, a magyar művelődési intézményekért. Nem értett egyet a magyar szövetkezetek államosításával, ezért azzal vádolták, hogy az erdélyi magyarságot "elvtelen magyar egységben" tömöríti az MNSZ köré. 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták, és Márton Áronnal, Venczel Józseffel, Lakatos Istvánnal együtt elítélték. A börtönévek egy részét a dicsőszentmártoni elmegyógyintézetben töltötte. 1964-es szabadulása után szellemileg megrokkanva tért vissza Brassóba, ahol 1974-ig, nyugdíjazásáig egy textilgyárban dolgozott. 1968-ban a Román Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta. Híres önéletrajzi regénye a Nehéz kenyér, ez a szociológiai értékű alkotás először 1949-ben jelent meg, majd 1970-ben a bukaresti Kriterionnál. Szülőfaluja, Csíkszentdomokos parasztságának nehéz életét, munkáját, a székely fortélyosságot és ügyességet nagy nyelvi erővel, az erdélyi irodalmi hagyományokhoz méltóan ábrázolta. Szabadulása után Kurkó tovább írta élete történetét, ebből csak egy töredék jelent meg a Korunkban, Inasévek 1933 címmel. Publicisztikájából 1987-ben jelent meg egy válogatás Magyarországon. /Fábri Ferenc (MTI-Sajtóadatbank): A mozgalmi élet, a publicisztika és az irodalom keresztútjánál. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 7./2003. június 26.
A rettegett Securitate feljegyzéseket készített Gáll Ernőről, naplójának most megjelent posztumusz első kötetének budapesti bemutatásakor ebből idézett Pomogáts Béla irodalomtörténész: "Gáll Ernő, született 1917. április 4-én Nagyváradon, Jenő és Helén fia, magyar-zsidó nemzetiségű, román állampolgár, jogot végzett, a Korunk folyóirat főszerkesztője, a Társadalomtudományi és Politikai Akadémia tagja, az RKP (Román Kommunista Párt) tagja, kolozsvári lakos. Beszélgetéseiben, amelyeket Balogh Edgár nyugdíjas publicistával (...), Teleki Béla volt gróffal, Kányádi Sándor költővel, valamint más személyekkel folytatott, azt sugalmazza, hogy szükség volna bizonyos lépésekre az együttélő magyar nemzetiség megmentése érdekében, azzal indokolva, hogy az egy erőszakos románosítási és elnemzetietlenítési folyamatnak volna alávetve. Úgy véli, hogy az együttélő nemzetiségeknek ki kellene használniok bizonyos politikai konjunktúrát, amely különböző időkben adódik annak érdekében, hogy fel lehessen vetni a nemzeti jellegű sérelmeket. Különböző alkalmak során Gáll Ernő rágalmazza pártunk bel- és nemzetközi politikájának bizonyos vonatkozásait, és erre ösztönöz más, hozzá hasonló megnyilvánulású személyeket." Gáll Ernő volt a Korunk folyóirat főszerkesztője 1957 és 1984 között. 1977-től jóformán haláláig vezette naplóját. /Baracs Dénes: A kisebbségi lét, mint mentőöv: Gáll Ernő naplója. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 26./2003. július 29.
Kedvenc szerzője-írója Beke György, vallja Ferenczy L. Tibor. "Ő a székelység Egon Erwin Kische, a Kárpát-medence szórványmagyarságának, Erdély és Moldva csángóságának, történelmének, múltjának és jelenének legaktívabb búvárlója, kutatója, képviselője. Szomorú, de igaz történelmet lehet tanulni könyveiből, önazonosság-tudatot minden írásából." Beke segített eloszlatni a Petru Grozához fűződő mítoszt. A 2002/4-es sz. Hitelben megjelent Groza faluja című irodalmi riportjában írt Grozáról. A Ceausescu-diktatúra idején a Groza-kormány idejének állapotai, amelyek azért elég sanyarúak voltak, kezdtek idealizálódni. Ferenczy L. Tibor felidézte, hogy Kolozsvárott Balogh Edgárral is vitatkozott Grozáról. Balogh Edgár szerint az akkori állapotokkal szembe kellett állítani egy más valóságot, amelyik kedvezőbb volt a magyarok számára, és ez Groza-korszak. "Részünkről ez önvédelem", tette hozzá Balogh Edgár. Azonban Groza olyan kormány élén állt, mely intézkedett, hogy elvegyék a magyar egyházak és felekezeti iskolák vagyonát, miáltal létalapjaiktól fosztották meg a magyar oktatást és közvetve a művelődést, tudományt, szellemi életet... Államosították a magyarság szövetkezeti vagyonát. Egyedül Márton Áron püspök emelte fel a szavát Groza kormányának azon intézkedése ellen, mely az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Intézet néven a magyarság teljes vagyoni kirablását volt hivatott végrehajtani. Ezzel szemben a Magyar Népi Szövetség vezetői Groza-kultuszt alakítottak ki a magyarság körében. Beke kifejtette, hogy Groza megjátszotta a magyarbarát színész szerepét. A kaméleoni arcát az MNSZ akkori baloldali vezetői vagy nem ismerték fel, vagy nem akarták észrevenni. /Ferenczy L. Tibor: Ledöntettek mítosznak szobrai. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), júl. 29./2003. október 21.
Néhány hónapja jelent meg Gáll Ernő (1949-től 1989-ig a Babes-Bolyai Egyetem professzora, 1957-84 között a Korunk főszerkesztője) titkos naplójának első kötete az 1979- 1990 közötti évekből /Polis Kiadó, Kolozsvár/, következik majd a második kötet az 1990-2000 közti eseményekről. Gáll Ernő /sz. Nagyvárad, 1917/ az egyetemet a magyar időkben végezte be filozófia szakon, a hírhedt numerus clausus dacára. 1944-ben Buchenwaldba deportálták. 1945-49 között a kolozsvári Igazság főszerkesztője volt; 1949-től a Bolyai (majd Babes-Bolyai) marxizmus-leninizmus katedrájának professzora. 1957-től az újraindította Korunk folyóirat főszerkesztője volt 1984-es nyugdíjazásáig. 1989 után is aktív közéleti férfi, sokat közöl, szerepelt 2000-ben bekövetkezett haláláig. A napló írásának kezdése egybeesik a "hivatalos" cenzúra megszüntetésével; ezt egy súlyosabb, képmutatóbb, fenyegetőző irányítás váltotta fel, a Központi Bizottság "magyar bizottsága" részéről, akik az ún. magyar vezetőket sakkfiguraként tologatták. Ezek közül a naplóban igen elítélően Koppándi, Pezderka, Szász Béla, Vincze, Szilágyi Dezső elvtársak neve szerepel. A naplóban a legmeglepőbb az a kommunizmussal szembeni, szokatlanul élesen kritikus és önkritikus hang. Ilyen az egyenlőségjel, amely a szerző szerint a kommunizmus és fasizmus közt létezik (a holokauszt és Gulág összehasonlíthatósága). Ilyen Izrael állam szellemiségének (bigott, primitív) elítélése. Sokkoló azok (köztük önmaga) elítélése, akik még a háború előtt léptek be a sztálini kommunista pártba, noha (az újságokból stb.) ismerték a szovjetunióbeli rémségeket; bevallása szerint ezen híreket betegesen elhessegették maguktól. "Mennyire tekinthető erkölcsi értéknek a bátorság, helytállás, a szenvedések hősies elviselése - egész a mártíromságig -, ha ez utópisztikus, téves politikát szolgált?" - kérdi önmagától is, lefokozva a nem valló Józsa Béla mártír voltát - betyárbecsületté. Az illegális pártról: "Megdöbbentő a zsidók, értelmiségiek részaránya (66 százalék) a mozgalomban, kiknek a pártja a kommunista párt, mely társadalmi csoportnak a rendszere?" Talán saját magára és mai többi "damaszkuszi utasunkra" gondolva: "Ha abszolút elutasítjuk a marxizmus korszerűsítését, miért honorálni egy marxista állandó önrevízióját?" Mindig is divat volt, hogy egy-egy folyóirat főszerkesztője a humánértelmiség vezetője szerepében tetszelegjen. Az Utunk főszerkesztőjének, az uralkodói-inkvizítori megnyilvánulású Gaál Gábornak voltak ilyen allűrjei. A napló idején négy lap főszerkesztője küzdött e főkolomposi pozícióért: Gáll Ernő (Korunk), Létay Lajos (Utunk), Huszár Sándor (A Hét), Hajdu Győző (Igaz Szó), egymással sokszor feszült viszonyban. Szellemi vezetői ambíciói következtében G. E. igen sok "értelmiségivel" tartott kapcsolatot, munkáit dedikálta nekik, könyveiket ismertette: a naplóban ezek neve száz felett van. Különös társaság: céljuk az állandó önmutogatás, "közlés", ha van érdekes téma, ha nincs. Gáll nem kivétel, pályatársaival hol összevész, hol kibékül. Naplójában nem fukarkodik ilyenkor a jelzőkkel, mint például: Bretter Zoltán pökhendi, Balogh Edgár demagóg, naiv, képmutató, irreális, Benkő Samu sértődős, gőgös, arisztokratikus, Herédi Gusztáv bárdolatlan, felületes, Kántor Lajos szürke, fumigáló, Jordáky Lajos becsvágyó, gyűlölködő, Létay Lajos pitiáner, surmó, Méliusz József paranoiás, dühöngő, rigolyás, Panek Zoltán pimasz, patologikus, Huszár Sándor aljas, pimasz fickó, hiú, Sütő András fölényeskedő, lefitymáló, nem él a közéletben, Tóth Sándor intoleráns, Heller Ágnes és Tamás Gáspár Miklós tenyérbe mászó, pökhendi stb. Akad, akiket csak dicsér (például az Ilie Verdetnek súgó Gálfalvi Zsoltot, Lászlóffy Aladárt, Szász Jánost, sőt az ifjú Salat Leventét stb.). Két legkiválóbb költőnk (Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos) jellemzésétől tartózkodott. Egyértelműen gonosz G. E. szerint Rácz Győző, utóbb a Korunk főszerkesztő-helyettese. G. E. sajnálatraméltó megnyilvánulása, mikor 1989 őszén (a magyarországi, bulgáriai stb. rendszerbukások hatására) így írt: "Magyarországon a baloldal diszkreditálva, elanyátlanodva, magatehetetlenül számolja fel önmagát, mindez az én további ellehetetlenedésemet jelenti, csak az itthoni peremélet marad számomra - pillanatnyi távlat nélkül". Korainak bizonyult a magyar kommunisták siratása, csak átmeneti volt "elanyátlanodásuk"... Az 1989. decemberi fordulatkor felismerte. lehetséges a kommunizmus túlélése, elég, ha Ceausescut áldozzák fel. Barátaival részt vett a mai RMDSZ megalakítására szólító felhívás (Hívó szó) megfogalmazásában-aláírásában. E kiáltványban Gáll és társai elítélik Ceausescut és klikkjét, de a kommunizmust nem. Az embernek az az érzése támad Gáll Ernő naplóját olvasva, jegyezet meg Nagy László, hogy a Ceausescu-rezsim politikai rendőrsége, a Securitate hülye volt, mert a politikai és kulturális kulcspozíciókban (az örökös bűnbakká tett Hajdu Győzőt kivéve) mind ellenállók ültek, és nemcsak a folyóiratok szerkesztőségeiben, de minden intézménynél (például: rádió - Csép Sándor, televízió - Bodor Pál, Kriterion Kiadó - Domokos Géza), ahol még magyar főnökök egyáltalán megmaradhattak. /Nagy László, Kolozsvár: Gáll Ernő meglepő naplója. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 21., újraközölte: Szabadság (Kolozsvár), okt. 29./2003. november 7.
1989 után tovább dicsérgettek egyes illegalista kommunistákat, ezért 1993-tól Nagy László kénytelen volt ezt-azt egyoldalúan cáfolni Luca László, Balogh Edgár, Méliusz József, Gaál Gábor és Gáll Ernő esetében. Fey László vádolta Nagy Lászlót, hogy véleménye túl határozott. Ez igaz, ismerte be, hisz ezt kizárólag az illegális kommunisták írásaira, emlékirataira alapozta (Nagy István, Balogh Edgár, Kacsó Sándor, Robotos Imre, Méliusz József stb.), Gaál Gábor esetén Tóth Sándor könyveire is. Nagy László mentségére elmondta, hogy audienciát kért a fenti illegalistákkal kapcsolatban (levél útján) pl. Balogh Edgártól (majd fiától), Gáll Ernőtől, Dávid Gyulától, Lászlóffy Aladártól, Bodó Barnától, Bodor Páltól stb., sőt Muzsnay Magdától is. Ki udvarias, ki udvariatlan levélben utasította el. /Nagy László: Egyoldalúság. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 7./2003. december 11.
Ötvenöt évvel ezelőtt 1948. dec. 11-én kezdetét vette a sétatéri színházban a kolozsvári magyar Népopera intézmény megnyitó díszelőadását megelőző ünnepség. Az ünnepi estén jelen volt dr. Groza Péter miniszterelnök, valamint kormányának pénzügyminisztere Luka László is, Miron Constantinescu társaságában. A Népopera célkitűzéseiről Eisikovits Miksa - az opera igazgatója, zeneakadémiai tanár - mondott megnyitó beszédet, őt követte Balogh Edgár nemzetgyűlési képviselő beszéde. A Népopera Eisikovits Miksa egyéni ambíciójának köszönheti létrejöttét. Az alapítási szándékot Balogh Edgár hozta Groza Péter tudomására. Az első bemutató Kodály Zoltán daljátéka, a Háry János volt, Rónai Antal karmester vezényelt. 1948. dec. 17-től a Népopera törvénymódosítással Kolozsvári Állami Magyar Opera néven önálló intézményként folytatta tevékenységét. A 2002-2003-as évadtól hivatalos elnevezése Kolozsvári Magyar Opera. /Turánitz J. Lajos: A Kolozsvári Magyar Opera születésnapjára. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 11./2004. február 18.
Felnőtt egy nemzedék, amely aligha tud valamit Nagy Istvánról. Sokak számára egyszerűen egy író, mások magyar Makszim Gorkijnak, ismét mások a letűnt rendszer kiszolgálójának, haszonélvezőjének tartják. Mi hát az igazság? – tette fel a kérdést Nagy Károly, az író fia. Termékeny alkotó volt, több mint 30 kötete (regények, novellák, gyűjtemények, színdarabok, szociográfiák) látott napvilágot, publicisztikai írásait pedig még senki sem vette számba. Talán az egyetlen olyan kelet-európai író, akit mind a három rendszer cenzúrázott, s időnként üldözött. A királyi Romániában a sziguranca a szó szoros értelmében, majdnem agyonverte első kisregényéért, a bécsi döntés után a szamosfalvi börtönbe került. Nagy István a szocialistának induló társadalmi rendszer fegyelmezett katonája volt. Ahogy szaporodtak az aggasztó jelek, úgy vált a magatartása mindinkább kritikussá. Először 1952 januárjában került szembe a hivatalos pártvonallal. Arra próbálták rávenni, hogy mint a Bolyai Tudományegyetem akkori rektora, kezdeményezze a Bolyai és a Babes egyetemek egyesítését. Ezt elutasította, ezért úgynevezett "jobboldali elhajlás" címén leleplezték, mint jobboldali nacionalistát, s leváltották rektori tisztségéről (amelyet csak pártutasításra vállalt). Egy hónapig kényszerlakhelyen volt Bukarestben, s azzal vádolták, hogy Balogh Edgárral, Jordáky Lajossal s Teleki Béla gróffal együtt összeesküvést szőtt Észak-Erdély elszakítására. Szabadlábra helyezték, de titokban kizárták a pártból. Nagy István élete végéig megőrizte marxista meggyőződését. A hetvenes évekre már szilárd meggyőződése volt, hogy Kelet-Európában lényegileg letértek a marxi útról. /Nagy Károly: Ki is volt Nagy István? = Szabadság (Kolozsvár), febr. 18./