udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
260
találat
lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 ... 241-260
Névmutató:
Ferenc József /osztrák császár/
2011. augusztus 12.
Negyedszerre állítanák vissza az eltűnt Széchenyi-emléktáblát a Kazán-szorosban
Most az eddigieknél lényegesen nagyobb méretben állítanának emléktáblát az Al-Dunán Széchenyi Istvánnak. A kétszer egyméteres márványlapot magyar hajósok készülnek kihelyezni a Kazán-szoros romániai oldalának sziklafalára. Az utóbbi hat évben kitett emléktáblák sorra eltűntek, noha a hely sem autóval, sem gyalogosan nem megközelíthető. Hamarosan negyedszerre is visszakerül a Duna Kazán-szoros szakaszára a Széchenyi István-emléktábla. A legnagyobb magyar tiszteletére először 1885-ben állítottak emléket, de az a folyam vaskapui szabályozásával mélyen a víz alá került. Az utóbbi években lelkes budapesti hajósok több ízben is kihelyezték a márványtábla kicsinyített mását, azonban az mindannyiszor nyomtalanul eltűnt.
A tábla a 973,3 folyami kilométernél kap helyet, az 1885-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia idejében állított eredeti fölött. A 125 évvel ezelőtt sziklába helyezett márványlap a Duna vaskapui szabályzásakor mélyen a víz alá került.
Miközben a szerb oldalon a két évezredes Tabula Traiana feliratot gondosan fennebb helyezték, Széchenyi emlékét a román hatóságok hagyták a hullámok alá veszni. A tíz négyzetméteres márványlap a néhai magyar közlekedési miniszter által épített, sokakban máig is Széchenyi-útként élő szakasszal együtt a vaskapui vízi erőmű építésekor a 60-as évek végén, a 70-es évek elején a folyam mélyére került. Ma már csak akkor bukkan fel, ha valamilyen okból kifolyólag a víz szintje közel tíz métert csökken. A környék megfogyatkozott magyarsága több ízben is Markó Béla segítségét kérte az eredeti tábla másának kihelyezése érdekében, de az RMDSZ politikusa nem tette meg a szükséges lépéseket.
Magasabbra helyezik a táblát
„Igazság szerint az ország területén lévő emlékművekről a romániai hatóságoknak kellene gondoskodniuk. Látván, hogy ez nem történik meg, mi, magyarországi hajósok tettük ki az eredetinél jóval kisebb márványtáblát. Ahányszor eltűntették, annyiszor helyeztük ki újra. Most is erre készülünk, csakhogy ezúttal nagyobb hajóval és létrával érkezünk, hogy csónakból már ne legyen elérhető és leszerelhető” – számolt be terveiről a Krónikának Varga István budapesti hajós.
Több mint százhuszonöt évvel ezelőtt a magyar kormány azért állított emléket Széchenyi Istvánnak, mert közlekedési miniszterként ő volt az első, aki az Al-Duna szabályozásával foglalkozott. Először 1830-ban szakértők kíséretében a Desdemona nevű hajón utazta végig a folyamot. Ekkor a Kazán-szoros még átjárhatatlan volt a nagyobb áruszállító hajók számára. A szabályozási tervet Vásárhelyi Pál mérnök dolgozta ki, a kivitelezéshez alig négy évre, viszont rengeteg pénzre volt szükség. Úgy oldották meg az áruszállítást, hogy a hajók rakományát kocsin szállították a Kazán-szoros fölötti és alatti szakaszok között. Ehhez viszont utat kellett építeni a folyam mellett. A Báziás és Orsova közötti – helyenként sziklába vájt – utat 1837-re fejezték be. Ennek az útnak ma már csak egy kis szakasza – Lászlóvára térségében – maradt a víz fölött. A szorost jóval később, 1890 és ’98 között sikerült hajózhatóvá tenni.
A határrendészekre gyanakszanak
A kisebb méretű táblák sorozatos eltűnésével kapcsolatosan az RMDSZ Mehedinţi megyei elnökének, Molnár Endrének van egy sejtése. „Mivel a szikla, melyen a tábla állt, csak a vízről érhető el, tudvalévő, hogy csak olyan távolíthatja el, aki csónakkal közelíti meg a partot. Sorozatos eltávolításáért eddig senki nem vállalta a felelőséget, de meg merem kockáztatni, hogy csakis a határrendészek idejéből és fejéből telhet ilyesmire” – állítja Molnár. Rájuk gyanakszik Nyisztor József Orsován élő fogorvos is. „A gond csak az, hogy tippelni könnyen lehet, bizonyítani nehezebben” – mondja lapunknak. A gyanúsítottak tagadják, hogy bármilyen közük is lenne a táblák leszereléséhez vagy széttöréséhez. Molnár Endre szerint talán az lenne a legjobb megoldás, ha a kezdeményezők nemcsak magyar, hanem kétnyelvű szöveggel tisztelegnének Széchenyi emléke előtt.
Az igazgató segítene, de nincs képben
Kérdésünkre, hogy az RMDSZ által vezetett Környezetvédelmi és Erdőgazdálkodási Minisztérium alárendeltségébe tartozó országos vízügyi hatóság (ANAR) hajlandó lenne-e támogatni a Széchenyi-tábla hivatalos visszaállítását, az intézmény vezetője, Dávid Csaba beismerte, nincs tudomása semmiféle magyar vonatkozású emlékről az Al-Dunán.
A víz alá került eredeti Széchenyi-táblán kívül Lászlóvára határában – jól látható helyen – egy másik magyar vonatkozású tábla is van. Ez Baross Gábornak állít emléket, megemlítvén, hogy a vasminiszternek is nevezett kereskedelmi tárcavezető I. Ferenc József uralkodása idején, gróf Szapáry Gyula miniszterelnöksége idején kezdte el a szoros hajózhatóvá tételét. Orsovától mintegy 18 kilométerre egy 1889-es, mára megrongálódott tábla Erzsébet királynénak, a magyarok Sissijének állított emléket. A Szinice nevű település közelében, a Duna medrében található három darab háromszöget alkotó, toronyszerű építmény szintén magyar vonatkozású.
Az először 1428-ban említett Háromtorony (más néven: Trikule vagy Tri Cule) az egykori magyar határvédelmi rendszer maradványa. A történészek szerint több al-dunai várhoz hasonlóan ezt is Zsigmond király építtette. A tornyok a duzzasztás nyomán mindig vízbe kerültek, de még mindig láthatók. Továbbhaladva Báziás irányába, Drenkovánál, szintén a vízben pillanthatjuk meg Drankó várának a romjait. A Szörényi bánság fontos erődítményét a 14. században építhették, 1432-ben a törökök elfoglalták, és feltehetőleg le is rombolták. A régi, szintén víz alá került Orsován állt az a kápolna, amelyet 1855-ben a Szent Korona ittlétének emlékére emeltek. A magyar forradalom bukása után 1849-től 1853-ig ide ásták el a fővárosból elmenekített koronát. Az újjáépített Orsova modern katolikus templomának fala 2004 óta egy olyan márványtáblát őriz, mely a Szent Korona történetét írja le.
A vízügyi hatóság igazgatója, Dávid Csaba lapunknak megígérte, utánanéz a dolognak, és amennyiben a hatáskörébe tartozó kérdésnek ítéli, minden támogatást megad a tábla hivatalos elhelyezésére. Krónika (Kolozsvár)2011. augusztus 12.
Negyedszerre állítanák vissza az eltűnt Széchenyi-emléktáblát a Kazán-szorosban
Most az eddigieknél lényegesen nagyobb méretben állítanának emléktáblát az Al-Dunán Széchenyi Istvánnak. A kétszer egyméteres márványlapot magyar hajósok készülnek kihelyezni a Kazán-szoros romániai oldalának sziklafalára. Az utóbbi hat évben kitett emléktáblák sorra eltűntek, noha a hely sem autóval, sem gyalogosan nem megközelíthető.
Hamarosan negyedszerre is visszakerül a Duna Kazán-szoros szakaszára a Széchenyi István-emléktábla. A legnagyobb magyar tiszteletére először 1885-ben állítottak emléket, de az a folyam vaskapui szabályozásával mélyen a víz alá került. Az utóbbi években lelkes budapesti hajósok több ízben is kihelyezték a márványtábla kicsinyített mását, azonban az mindannyiszor nyomtalanul eltűnt. Most az eddigieknél lényegesen nagyobb méretben állítanának emléktáblát az Al-Dunán Széchenyi Istvánnak. A kétszer egyméteres márványlapot magyar hajósok készülnek kihelyezni a Kazán-szoros romániai oldalának sziklafalára. Az utóbbi hat évben kitett emléktáblák sorra eltűntek, noha a hely sem autóval, sem gyalogosan nem megközelíthető. A tábla a 973,3 folyami kilométernél kap helyet, az 1885-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia idejében állított eredeti fölött. A 125 évvel ezelőtt sziklába helyezett márványlap a Duna vaskapui szabályzásakor mélyen a víz alá került. Miközben a szerb oldalon a két évezredes Tabula Traiana feliratot gondosan fennebb helyezték, Széchenyi emlékét a román hatóságok hagyták a hullámok alá veszni. A tíz négyzetméteres márványlap a néhai magyar közlekedési miniszter által épített, sokakban máig is Széchenyi-útként élő szakasszal együtt a vaskapui vízi erőmű építésekor a 60-as évek végén, a 70-es évek elején a folyam mélyére került. Ma már csak akkor bukkan fel, ha valamilyen okból kifolyólag a víz szintje közel tíz métert csökken. A környék megfogyatkozott magyarsága több ízben is Markó Béla segítségét kérte az eredeti tábla másának kihelyezése érdekében, de az RMDSZ politikusa nem tette meg a szükséges lépéseket. Magasabbra helyezik a táblát „Igazság szerint az ország területén lévő emlékművekről a romániai hatóságoknak kellene gondoskodniuk. Látván, hogy ez nem történik meg, mi, magyarországi hajósok tettük ki az eredetinél jóval kisebb márványtáblát. Ahányszor eltűntették, annyiszor helyeztük ki újra. Most is erre készülünk, csakhogy ezúttal nagyobb hajóval és létrával érkezünk, hogy csónakból már ne legyen elérhető és leszerelhető” – számolt be terveiről a Krónikának Varga István budapesti hajós. Több mint százhuszonöt évvel ezelőtt a magyar kormány azért állított emléket Széchenyi Istvánnak, mert közlekedési miniszterként ő volt az első, aki az Al-Duna szabályozásával foglalkozott. Először 1830-ban szakértők kíséretében a Desdemona nevű hajón utazta végig a folyamot. Ekkor a Kazán-szoros még átjárhatatlan volt a nagyobb áruszállító hajók számára. A szabályozási tervet Vásárhelyi Pál mérnök dolgozta ki, a kivitelezéshez alig négy évre, viszont rengeteg pénzre volt szükség. Úgy oldották meg az áruszállítást, hogy a hajók rakományát kocsin szállították a Kazán-szoros fölötti és alatti szakaszok között. Ehhez viszont utat kellett építeni a folyam mellett. A Báziás és Orsova közötti – helyenként sziklába vájt – utat 1837-re fejezték be. Ennek az útnak ma már csak egy kis szakasza – Lászlóvára térségében – maradt a víz fölött. A szorost jóval később, 1890 és ’98 között sikerült hajózhatóvá tenni. A határrendészekre gyanakszanak A kisebb méretű táblák sorozatos eltűnésével kapcsolatosan az RMDSZ Mehedinţi megyei elnökének, Molnár Endrének van egy sejtése. „Mivel a szikla, melyen a tábla állt, csak a vízről érhető el, tudvalévő, hogy csak olyan távolíthatja el, aki csónakkal közelíti meg a partot. Sorozatos eltávolításáért eddig senki nem vállalta a felelőséget, de meg merem kockáztatni, hogy csakis a határrendészek idejéből és fejéből telhet ilyesmire” – állítja Molnár. Rájuk gyanakszik Nyisztor József Orsován élő fogorvos is. „A gond csak az, hogy tippelni könnyen lehet, bizonyítani nehezebben” – mondja lapunknak. A gyanúsítottak tagadják, hogy bármilyen közük is lenne a táblák leszereléséhez vagy széttöréséhez. Molnár Endre szerint talán az lenne a legjobb megoldás, ha a kezdeményezők nemcsak magyar, hanem kétnyelvű szöveggel tisztelegnének Széchenyi emléke előtt. Az igazgató segítene, de nincs képben Kérdésünkre, hogy az RMDSZ által vezetett Környezetvédelmi és Erdőgazdálkodási Minisztérium alárendeltségébe tartozó országos vízügyi hatóság (ANAR) hajlandó lenne-e támogatni a Széchenyi-tábla hivatalos visszaállítását, az intézmény vezetője, Dávid Csaba beismerte, nincs tudomása semmiféle magyar vonatkozású emlékről az Al-Dunán. A víz alá került eredeti Széchenyi-táblán kívül Lászlóvára határában – jól látható helyen – egy másik magyar vonatkozású tábla is van. Ez Baross Gábornak állít emléket, megemlítvén, hogy a vasminiszternek is nevezett kereskedelmi tárcavezető I. Ferenc József uralkodása idején, gróf Szapáry Gyula miniszterelnöksége idején kezdte el a szoros hajózhatóvá tételét. Orsovától mintegy 18 kilométerre egy 1889-es, mára megrongálódott tábla Erzsébet királynénak, a magyarok Sissijének állított emléket. A Szinice nevű település közelében, a Duna medrében található három darab háromszöget alkotó, toronyszerű építmény szintén magyar vonatkozású. Az először 1428-ban említett Háromtorony (más néven: Trikule vagy Tri Cule) az egykori magyar határvédelmi rendszer maradványa. A történészek szerint több al-dunai várhoz hasonlóan ezt is Zsigmond király építtette. A tornyok a duzzasztás nyomán mindig vízbe kerültek, de még mindig láthatók. Továbbhaladva Báziás irányába, Drenkovánál, szintén a vízben pillanthatjuk meg Drankó várának a romjait. A Szörényi bánság fontos erődítményét a 14. században építhették, 1432-ben a törökök elfoglalták, és feltehetőleg le is rombolták. A régi, szintén víz alá került Orsován állt az a kápolna, amelyet 1855-ben a Szent Korona ittlétének emlékére emeltek. A magyar forradalom bukása után 1849-től 1853-ig ide ásták el a fővárosból elmenekített koronát. Az újjáépített Orsova modern katolikus templomának fala 2004 óta egy olyan márványtáblát őriz, mely a Szent Korona történetét írja le. A vízügyi hatóság igazgatója, Dávid Csaba lapunknak megígérte, utánanéz a dolognak, és amennyiben a hatáskörébe tartozó kérdésnek ítéli, minden támogatást megad a tábla hivatalos elhelyezésére.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)2011. augusztus 29.
Kilencvenöt esztendeje indultak Erdély elfoglalására a román csapatok
forrás: Magyar Nemzet
A hadüzenet hivatalos átadása előtt, 1916 augusztusának végén keltek át a Kárpátok hágóin a magyar határra felvonult 1., 2. és 4. román hadsereg csapatai. A mintegy 440 ezer fős román haderő a tíz nappal korábban aláírt bukaresti szerződés értelmében – mely Romániának ígérte Bukovinát, Erdélyt, a Partiumot és a Bánságot – a Máramarossziget–Vásárosnamény–Debrecen–Szeged–Belgrád vonal elfoglalására indult. Míg az Al-Dunánál álló 3. román hadsereg a bolgár határon védekezett.
Románia az első világháború kitörésekor a fegyveres semlegesség álláspontjára helyezkedett. Bukarest hadba lépésének árát kívánta így felsrófolni, és abban bízott, hogy antantgyőzelem esetén megkaparinthatja Kelet-Magyarország Tiszáig terjedő részét, míg a központi hatalmak sikerei esetén az akkor orosz kézben lévő Besszarábiával gyarapodhat.
A formálisan a központi hatalmakkal szövetséges Románia alig leplezett területi törekvései arra intették Tisza István magyar miniszterelnököt, hogy az 1914. júliusi válság idején fenntartásokkal fogadja a Szerbia elleni katonai akció tervét. Álláspontját a magyar kormány feje csak akkor módosította, amikor Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök ígéretet tett Erdély védelmére.
Tisza István az első pillanattól számolt a román területi követelésekkel, ezért ellenezte 1914 végén, hogy az olasz semlegességet területi engedményekkel vásárolja meg a Monarchia, mert úgy vélte, ilyen lépés veszélyes precedenst teremtene Bukarest számára. Az óvatosságot Románia és Olaszország szeptember 23-án aláírt megállapodása indokolta, melynek értelmében a két ország megegyezett háborús politikájuk összehangolásában. Ráadásul Bukarest október 1-jén egyezményben biztosította „jóindulatú semlegességéről” Oroszországot. Ebben Szentpétervár elismerte Románia jogát, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó azon területeket annektálja, „amelyen románok is laknak”.
Ezzel párhuzamosan a magyar kormány 1914 őszén tovább szélesítette a román nyelvhasználat lehetőségét a közoktatásban és a közigazgatásban. Tette ezt annak ellenére, hogy Tisza tudta: „Románia nem azért fordul el tőlünk, mert az erdélyi románoknak rossz a sorsuk, hanem mert Erdély birtokára áhítozik.” Ami annyit jelentett, hogy az erdélyi magyar határ csak addig van biztonságban, amíg a Monarchia elég erősnek tűnik ahhoz, hogy elrettentsen egy román támadást.
A Schlieffen-terven alapuló eredeti német hadműveleti elgondolás, mely a Franciaország feletti győzelmet követően a nyugatról átdobott csapatokkal kívánta stabilizálni a keleti frontot, és megsegíteni az Osztrák–Magyar Monarchiát, már 1914. szeptember elején megbukott a marne-i csatában. 1914 őszén a keleti fronton harcoló Paul von Hindenburg vezette német egységek képesek voltak ugyan megállítani a sokszoros túlerőben lévő cári csapatokat, Oroszország végleges meggyengítésére azonban kevésnek bizonyultak. Amíg a német szárazföldi erők új vezérkari főnöke, Erich von Falkenhayn tábornok továbbra is nyugaton igyekezett kivívni a döntést, addig Hindenburg és vezérkari főnöke, Erich Ludendorff már 1914 őszétől javasolta a hadműveletek súlypontjának keletre helyezését.
Véleményük szerint a gyenge hadiiparú, antantszövetségeseitől elszigetelt Oroszország legyőzése egyszerűbb. Ellentétben a nyugati fronttal, keleten végig megmaradt a mozgó háború, így a németek érvényesíteni tudták katonáik jobb kiképzettségét. Ráadásul az első háborús év végére világossá vált: a Monarchia rászorul Németország katonai segítségére. Végül Falkenhayn álláspontja győzött, így a központi hatalmak 1915-ben csak visszaszorították az orosz egységeket, Szentpétervárt nem sikerült különbékére kényszeríteniük.
Az 1916 júniusában a keleti fronton megindított Bruszilov-offenzíva sikerei láttán Bukarest úgy vélte, elérkezett a kedvező időpont a hadba lépésre. A románok döntését megkönnyítette, hogy feltételezhették: a verduni és a somme-i harcok nyugaton lekötik a német egységeket, így azok képtelenek lesznek megerősíteni a keleten állomásozó csapataikat. A Monarchia erőit megosztotta az olasz fronton a 6. isonzói csata, ahol az osztrák–magyar egységek 1916. augusztus 8-án kénytelenek voltak feladni Görzöt.
Ilyen előzményeket követően kötötte meg az antant és Románia augusztus 17-én a bukaresti titkos szerződést, melyben a román kormány vállalta, hogy legkésőbb augusztus 28-ig hadat üzen a központi hatalmaknak, és támadást indít Magyarország ellen. A bukaresti vezetés vállalta azt is, hogy a koalíciós háború időtartama alatt nem köt különbékét. A hadüzenetért cserébe Romániának felajánlották egész Kelet-Magyarországot. (Az már későbbi konfliktusok magvát rejtette magában, hogy Romániának ígérték az egy esztendővel korábban Szerbiának is felkínált Bánságot.)
A Monarchia jól működő hírszerzésének figyelmét nem kerülte el, hogy Románia június végétől titokban mozgósított. A budapesti kormány a Bruszilov-offenzíva első sikereit követően számolt a román támadással, amit Tisza István 1916. július 7-i, Ferenc Józsefnek címzett memoranduma is jelzett. Ebben a magyar miniszterelnök úgy fogalmazott, az adott helyzetben az Erdély elleni román támadást „a legbiztosabbnak kell tartani”. S Erdély – akár ideiglenes – elvesztése a Monarchia nagyhatalmi státusának végét jelentené.
Tisza felhívta az uralkodó figyelmét arra, hogy azonnal fel kell készülni Kelet-Magyarország védelmére. Felszólította a közös hadvezetést, hogy az ellenlépésekről rögvest kezdjen tárgyalásokat a szövetségesekkel. Tisza István a román haderő lekötésében számolt Németország mellett Bulgáriával, a dunai, illetve a dobrudzsai ellentámadásokon túl elképzelhetőnek tartotta bolgár csapatok felvonultatását a Kárpátokban. A magyar miniszterelnök alig két héttel később, július 22-én újabb emlékiratban fejtegette Erdély esetleges elvesztésének várható politikai következményeit. Úgy vélte, ez igen kedvezőtlenül hatna az ottani román értelmiség magatartására, gazdasági szempontból pedig főként a petrozsényi szénbányák és a határ menti területek állatállományának elvesztése okozna súlyos károkat.
Tovább bonyolította a magyarországi belpolitikai helyzetet, hogy 1916. augusztus 23-án az Andrássy Gyula és Apponyi Albert vezette mérsékelt ellenzék kijelentette, nem kívánják a Tisza-kormánnyal vállalni a külpolitikai felelősséget, követelték a delegációk összehívását, hogy személyesen vitázhassanak a közös külügyminiszterrel. Egyúttal bejelentették a háború kezdetekor meghirdetett pártközi béke végét, valamint hogy a kormány szigorú ellenőrzésére törekednek. A radikális függetlenségiek – alig 20 képviselővel – még július közepén Károlyi Mihály vezetésével új pártot alapítottak. Ezen alakulat külpolitikai analfabetizmusról tanúskodó programját többek között a Németországgal kötött szövetség felmondása, az antanthatalmakkal kötendő annexiómentes különbéke képezte.
A Monarchia saját erő híján csak minimális, elsősorban a többi frontszakaszról pihentetés céljából kivont erőket, mintegy 34 000 katonát és alig 76 löveget tudott a román támadás előtt Erdélyben összpontosítani. Ezeket az egységeket az augusztus 17-én megalakított, a nagyszebeni születésű Arthur Arz tábornok vezette 1. osztrák–magyar hadseregben egyesítették. A román betörés után két nappal II. Vilmos császár leváltotta vezérkari főnökét, Erich von Falkenhayn tábornokot, és helyére a keleten már bizonyított Paul von Hindenburgot nevezte ki, aki helyetteseként magával vitte főszállásmesteri címmel Erich Ludendorffot. Az új német vezérkari főnök a számos más szorongatott frontszakasz ellenére legsürgősebb feladatának Erdély visszafoglalását és a román hadsereg szétverését tekintette. Ezért a felmentett Falkenhaynt kinevezte az Erdélyben felállított 9. német hadsereg élére, és a birodalom mozgósítható tartalékait azonnal Magyarországra irányította.
A mintegy 600 kilométeres frontszakaszon megkezdett augusztus 27-i román támadás viszonylag lassan haladt. Annak ellenére is, hogy a hágókon beszivárgó román csapatok nem ütköztek ellenállásba, hiszen csak néhány határőr és vasutas állta útjukat. A román előnyomulást az óvatosságon túl a világos hadászati elgondolás és a súlypontképzés hiánya jellemezte, s már az első napokban súlyos fegyelmi problémákat jelentett a haderő minden szintjén megjelenő fosztogatás.
A román egységek az elfoglalt települések legtöbbjében túszokat szedtek, hogy így kényszerítsék ki anyagi követeléseik teljesítését. A megszállók viselkedése elidegenítette az erdélyi románság többségét, csak a kisajátítandó vagyonra áhítozó nacionalista értelmiség kemény magja, főként a pópák és a tanítók láttak „felszabadítókat” a bevonuló csapatokban. Ők többnyire a menekülő román csapatokkal közösen október közepéig elhagyták az országot. Nem véletlen ugyanakkor, hogy az ország belseje felé hömpölygő menekültáradatban – mely jelentősen akadályozta az osztrák–magyar és német erősítések beérkezését – a német mellett éppen román szót lehetett leggyakrabban hallani.
Szeptember közepéig az Oláhtoplica–Parajd–Székelyudvarhely–Fogaras– Nagyszeben–Petrozsény–Orsova vonalig jutottak a román egységek. Az 1. osztrák–magyar hadsereg eredményes halogató harcai eddigre szinte megállították a román előnyomulást, és megteremtették az ellentámadás feltételeit. Az első ellencsapás szeptember elején a dobrudzsai fronton érte Bukarestet, ahol a Mackensen tábornok vezette német–bolgár–török erők Tutrakannál szétverték az ott állomásozó 3. román hadsereget. Ezzel megakadályozták, hogy a Bukarest közelében állomásozó két hadosztálynyi román tartalékot Erdélybe küldjék.
A központi hatalmak ellentámadását az Erdély déli részén felvonuló 9. német hadsereg kezdte meg, mely a szeptember 26–29-e közötti nagyszebeni csatában gyakorlatilag szétverte a Vöröstorony-szoroson benyomuló 1. román hadsereg egységeit. Az addig lassan mozgó román csapatok gyors menekülésre fogták a dolgot. A Barcaság felé visszavonuló 2. román hadsereg egységeit a Persányi-hágó közelében sikerült utolérniük az őket üldöző német csapatoknak, majd október 5-én és 6-án szétszórniuk.
A másnap megkezdett brassói ütközetben alig két nap alatt kiszorították a románokat Dél-Erdélyből. Az október elején ellentámadásba lendülő 1. osztrák–magyar hadsereg alig egy hét alatt megtisztította a Székelyföldet, ezzel október közepére véget értek a magyarországi a harcok.
Megállapítható, hogy az Erdély felszabadításáért harcoló osztrák–magyar és német csapatok teljesítménye minden tekintetben felülmúlta ellenfeléét. Külön említést érdemelnek tiszteletet parancsoló teljesítményükért és bátorságukért a magyarországi feltöltésű alakulatok, közülük is kiemelendő a 82-es székelyudvarhelyi hősiessége.
Keresztes Lajos
Magyar Nemzet, 2006. szeptember 2. tortenelemportal.hu2011. szeptember 7.
Kit akarnak itt felszámolni?
Bekapcsolom a tévét, hallgatom, nézem Corneliu Vadim Tudor és eszmetársai újabb hőbörgéseit Székelyföldről, amelyről mint ősi román földről papolnak. Az elszánt "vitézek" épp a románság felszámolásáról adnak hírt, riogatják az ország jobb sorsra érdemes lakosságát. Úgy tűnik, hogy az agresszív magyar nacionalizmus miatt a székelyföldi román kisebbség megtűrt "elemmé" vált "ősei földjén". Ezt hallhatja, láthatja az elképedt tévénéző, hazafiságtól duzzadó keblű, elkeseredett román honfitársunk. Mindezt teátrális, szörnyű mimika kíséretében, indulatokkal felkorbácsolt hadonászással, kellő hangorgánummal hozzák a tudtára!
Vadimék újabb sérelmei
Vadim Tudor és hasonszőrű társai legújabb felfedezése szerint a Kovászna megyei rendőrség címere egy magyar kezet és egy átszúrt román szívet ábrázol. A 2009-es kormányrendelet alapján készült címer megalkotására, amint a megyei rendőrség szóvivője, Buzsi Andrea is elmondta, egy bukaresti heraldikust, Ştefan-Laurenţiu Szemkovicsot kérték fel. A szakember a megyei címerből vette át az átszúrt szívet tartó páncélos kart. A rendőrség címerét mind az országos heraldikai bizottság, mind a belügyminisztérium jóváhagyta. E címer 2011 júliusában vált hivatalossá, amikor megjelent a Hivatalos Közlönyben.
A kifogásolt, kardot tartó páncélos kar az itt élő lakosság határvédő hősiességét szimbolizálja, míg a szív nemcsak az áldozatkészséget, de a szülőföld szeretetét is. Mivel e szimbólumok a székely nemzet legrégibb címerének jelképei, így a 600–700 éves címerjelképek nem gyalázhatják a helyi románokat. Ezt már azért sem tehetik, mert az első román csoportok sokkal később jelentek meg Székelyföld területén. Mindazok, akik a helyi román közösség elleni merényletről beszélnek, megnyugodhatnak. Sepsiszentgyörgyön az első két román család oklevelekben való első említése 1614-ből származik. A székely nemzet említett címerét már 1438-ban új címerrel cserélték fel, így ennek is immár 573 éve! Tehát e szimbólumok – a XIV. és a XV. században – nem sérthettek egy olyan lakosságot, amely nem e tájak lakója! Ezt azért kellett leírnom, mert az említett címer elfogadása ellen több hazafias szellemiségű román szervezet tiltakozott. Ők úgy vélik: e jelképek a helyi román közösséggel szembeni intolerancia jelképei. Nem, uraim: ezek a legrégibb székely címer szimbólumai! Kétnyelvűségért ötezer lejes büntetés
Olvasom, hogy dr. Szász János főorvost – a dicsőszentmártoni kórház igazgatóját – 5000 lejes büntetés kifizetésére kényszeríthetik, mert kétnyelvű tábla hirdeti a kórház nevét. Ilyen aljasság, mármint kétnyelvű táblát kitenni egy kórház falára a huszonegyedik század Európájában, valóban vérlázító, tűrhetetlen! E demokráciát gyalázó tett nemcsak arcátlanság, de kimeríti a szelíd, a béketűrő román nacionalizmus toleranciájának tele kosarát is! Ilyen bűnt elkövetni az "ősi román földön"! Nem csoda, ha ily nagy összegű büntetést helyeztek kilátásba! E főbenjáró szemtelenséget, gyalázatos fondorlatot, provokációt csakis komoly büntetéssel lehet helyére tenni! Muszáj gyökereiben meggátolni a békés együttélést, a tiszta egynyelvűséget zavaró akciót. Időben kell dobbantani! Ha nem teszik, soha nem lehet tudni, elkanászosodnak ezek a magyarok, és holnapután már egész Erdélyben követelni fogják a magyar nyelv hivatalossá tételét! Ha a magyar lakosság számaránya Dicsőszentmártonban húsz százalék alá esett, tessék tudomásul venni, nincs helye a magyar szónak! Nincs apelláta! Az ítélet jogerős. A román törvényeket tiszteletben kell tartani! Kit érdekel olyan apróság, hogy Dicsőszentmárton, akárcsak Erdély legtöbb városa, magyar többségű volt? Kit érdekel az, hogy 1910-ben a románság aránya alig 21 százalékot tett ki! A lényeg az, hogy most túlhaladja a 80-at. Bár mindez a 91 éves toleráns román uralomnak, a masszív betelepítésnek, az etnikai arányok erőszakos megváltoztatásának köszönhető, az már nem érdekes! Az csak természetes, hogy a kisebbség nyelve is másodrangú! Teljesen lényegtelen, említésre sem méltó, hogy a helyi magyarság nem kérte a tömeges román betelepítést az ősei által alapított városba, nem kívánta a kisebbségi sorsot. A törvény, az törvény!
Hófehérke helyett Fluieraşul fermecat
Arany János szülővárosában, Nagyszalontán, a Bocskai István fejedelmünk által letelepített hajdú utódoknak az óvodaközpont Hófehérke nevétől kell búcsúzniuk. Helyette nagylelkűen kárpótolták őket, megkapták, akár akarták, akár nem, a varázslatos furulyahangra emlékeztető Fluieraşul fermecat nevet. Mindezt egy olyan óvodában, ahol a 18 csoportból 11 magyar. Az csak természetes, hogy egy kalap alatt eltávolították a korábbi kétnyelvű óvodatáblát is. A mesegyűjtő Arany László nevet óhajtó magyar szülők csak az óhajjal, a sóhajjal maradtak, mivel hiába vannak többségben, ők másodrangú állampolgárok, akár bevallják, akár nem. Ők olyanok, akiket meg lehet félemlíteni, mert nem az uralkodó nemzet tagjai! Ők csak megtűrtek a saját szülőföldjükön, amelyért elődeik annyi véráldozatot hoztak. Még hogy Arany János városában Arany Lászlóról óvodát nevezzenek el! Ugyan már! Még mit nem! Hisz a közmondás is azt mondja, nem minden arany, ami fénylik. Diszkrimináció ellen tüntetnek
1941-ben az alig 3,9 százalékarányban románok által is lakott hajdani Székelyvásárhelyen, az 1616-ban Marosvásárhely névre keresztelt magyar királyi jogállású városban, ahol az 1948-as tanügyi reform után létrehozták a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemtől független Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, ma is dühöng a csodálatos tolerancia! Itt a hatvanas évek derekáig (jórészt) magyar orvosképzés folyt, majd fokozatosan beindult a magyar egyetem elrománosítása. Az intézet 1991-ben vette fel a mai büszke nevet: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem megnevezést. Az egyetemen az egyetemesség egyre inkább csak a román etnikumhoz tartozókat jelenti. Jó példa arra, hogy miként lehet fokozatosan visszaszorítani, törpe kisebbséggé, megtűrtté tenni a magyar többséget! Immár több hete zajlik a békés tüntetés azért, hogy a hajdani magyar egyetem keretében – a diszkrimináció megszüntetésére – engedélyezzék az önálló magyar tagozatok létrehozását. Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja szerint évente mintegy nyolcezerre tehető a Romániában magyarul érettségiző diákok száma. Ezek egynegyede anyanyelvén, másik negyede román nyelven tanul tovább. Ez a magyar állami egyetem hiányával (is) magyarázható! Jó lenne, ha a magyar adófizető pénzéből jutna az önálló állami magyar egyetemre is. Azonban lehetséges az is, hogy e sorok írója túlzásba esett. Mindazoknak, akik a nagy tolerancia szellemében nem teszik lehetővé egy másfél milliós magyar közösségnek az önálló magyar állami egyetemhez való jogát, igazuk lehet! Báthory István erdélyi vajda, később a lengyelek (egyik) legjelentősebb királya és erdélyi fejedelem 430 évvel ezelőtt, 1581-ben tévedésből alapított egyetemi képzést Kolozsváron, akarám mondani, a Ceauşescu által elkeresztelt Cluj-Napocán. Ez utóbbi megnevezést a román "barátaim" nagy bánatára azért nem használhatom, mert a jelzett korban e várost felerészt magyarok és felerészt szászok lakták. Annak ellenére, hogy az egykori kolozsvári bíró, Gheorghe Funar szerint a románság tízezer éves múltra tekint vissza, a kincses városban 1941-ben a románság számaránya mindössze 8,9 százalék volt. Ennek ellenére az 1871-ben alapított Ferenc József Tudományegyetemet az új, a toleráns hatalom jóval a trianoni békediktátum előtt, már 1919-ben felszámolta! Az 1947-es párizsi békedöntés pozitív befolyásolására 1945-ben megalapították a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet. Ez azonban még tacskó korában, alig tizennégy éves létezés után kimúlt. Megszűnt az önállósága! Miután a párizsi békediktátum Észak-Erdély magyar többségű területeit Romániához csatolta, megkezdték a magyarság intézményeinek szétverését. 1959-ben a Bolyait olvasztották be a ma is működő Babeş–Bolyai Tudományegyetembe. Eredménye: ma Romániában a magyar egyetemista diákok fele nem tanul anyanyelvén.
Kinek a nyelvét akarják eltüntetni?
Immár a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy a magyarnyelv-használat visszaszorítása elleni küzdelem már Sepsiszentgyörgyön is hatalmas energiát emészt fel. Büszkén használhatjuk az önkormányzat szót, de még egy utcanévről szóló helyi döntést is törvényszék semmisíthet meg, ha az magyar! Oda jutottunk, hogy Sepsiszentgyörgyön olyan "polgártársaink" élnek, akik a békés együttélés megteremtése érdekében bűnvádi feljelentéseket tesznek, ha a magyar nyelv ellen kell fellépni! Gondoljunk csak arra, hogy a megyei könyvtár igazgatójának kinevezése immár negyedik éve törvényszéki ügy. Nem csoda! Hogyan képzelte el a megyei tanács azt, hogy egy 85 százalékban magyar intézmény élére olyan személyt nevezzen ki, aki ismeri a helyi lakosság nyelvét?! Helyesebben: hogy merték a poszt elnyerésének feltételéül a magyar nyelv ismeretét szabni?! Egyértelmű, a román nyelvi hegemónia megszállottjai nehezen viselik el az egyenrangúság gondolatát. Már most másodrangúként szeretnének kezelni bennünket azok, akiknek elődei az elmúlt évtizedekben érkeztek e tájakra. Kérdem én: ki kit számol fel? Kinek a történelmét, nyelvét akarják eltüntetni? Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. szeptember 21.
Magyar érdemek és vétkek (Vendégünk volt Raffay Ernő történész)
A Gelencén megszervezett negyedik Jancsó-napok egyik jeles és nagy érdeklődéssel várt meghívottja és előadója dr. Raffay Ernő történész, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem előadótanára, volt országgyűlési képviselő, az Antall-kormány politikai államtitkára.
Kutatási szakterülete Erdély és a román–magyar kapcsolatok, valamint Trianon és az elszakított területek magyarságának története. A Trianon Társaság alapító tagja, később társelnöke, rendszeresen közölt cikkeket és tanulmányokat. Több könyv szerzője, társszerzője. Trianon titkai című könyvének jelentős szerepe volt a rendszerváltás időszakában, hogy a közfigyelem a határon túli magyarokra irányult. 2007-ben Szidiropulosz Archimédesszel létrehozta a Trianon Kutató Intézetet, mely Trianoni Szemle címmel jelentet meg történelmi folyóiratot 2009 januárja óta. Dr. Raffay Ernő a Jancsó Benedek emlékezete című kötet társszerzőjeként vett részt a könyv gelencei díszbemutatóján. – Professzor úr, mit kell tudni az ön által közölt tanulmányról? – Jancsó Benedek a huszadik század első éveiig azt gondolta, hogy a magyarországi románokkal, 1910-es adat szerint az ország összlakosságának 14,1 százaléka, 2,9 millió volt román nemzetiségű, kulturálisan meg lehet egyezni, be lehet valahogy integrálni őket a magyarságba, ha kulturális engedményeket kapnak iskolaügyben, színház és könyvkiadás tekintetében. Viszont 1907-ben, amikor a gróf Apponyi Albert-féle első, három részből álló, ún. Lex Apponyi iskolatörvény-csomagból megjelent az első, az elemi népiskolákról szóló törvény, amit 1907. április 25-én fogadtak el, kiderült a magyarországi románok számára, hogy csak románul tanító iskoláikban, a mai általános iskoláknak megfelelő tanodákban be kell vezetni heti négy órában a magyar nyelv oktatását, amiből nemzetközi botrány lett. Több magyarországi román nemzetiségű politikus, közöttük Alexandru Vaida-Voievod durván megtámadta Magyarországot a francia, angol és német sajtóban. Jancsó Benedek volt az, aki ezekre a támadásokra válaszolt a Rákosi Jenő által főszerkesztett komoly, nagy példányszámú Budapesti Hírlapban. A lapban Jancsó Benedek Politikai hullámok címmel közölt cikksorozatot, és mint a román kérdés akkor már ismert szakértője, egyik írásában megtámadta a románokat, tényekkel bizonyítva, hogy a románok Erdélyre fenik a fogukat. Válaszként egy Iustus álnéven író, művelt, sok nyelven beszélő, ógörögül és latinul idézni tudó ember megjelentetett egy 25–30 oldalas kis füzetet, s ezáltal vita keletkezett Jancsó Benedek és a Iustus nevű, nem tudni, kicsoda között. Jómagam ezt próbáltam a kötetben megjelent írásomban összefoglalni. A lényeg az, hogy Iustus a Jancsó Benedek meglátásaira tud ugyan válaszolni, de hogy ők Erdélyre törnek, ezt kifelejti, erre nem ad semmiféle választ. A hallgatás beleegyezés elv alapján gyakorlatilag Jancsó Benedek diadalmaskodott ebben a vitában.
– Mikor ismerkedett meg Jancsó Benedek életművével?
– 1973-ban vagy 1974-ben a szegedi József Attila Tudományegyetemre jártam, ahol volt egy professzorom, Csatári Dániel, akitől azt a feladatot kaptam, hogy egy szemináriumi dolgozatot, egy kis előadást készítsek Erdélyről, ami az akkori Kádár-rendszerben számomra nagyon szimpatikus volt. Őelőtte legutóbb a nagyapám, aki "Horthy-fasiszta katonatiszt" volt, beszélt nekem Erdélyről. Elmentem a szegedi egyetemi könyvtárba dokumentálódni. 1919-ben, amikor a román hatóságok megszállták Kolozsvárt, és kidobták az 1872-ben alapított I. Ferencz József Magyar Királyi Tudományegyetemet, az akkor magyar királyi kormány döntése értelmében az egyetem Szegedre került. Amit Márki Sándor és történész tanártársai tudtak, átmentettek a kolozsvári egyetemi könyvtár állományából Szegedre. Kikértem a katalógus alapján Jancsó Benedek könyveit, és elolvasva azokat megdöbbenve tapasztaltam, hogy azzal a szemlélettel közelíti meg a magyar területeket megszálló románokat, mint az én nagyapám. Ezért számomra egyből szimpatikussá és hitelessé vált Jancsó Benedek. – Hogyan látja a Székely Nemzeti Tanács autonómiatörekvéseit? Lát-e reális esélyt annak megvalósítására? – Az autonómiatörekvés egy rendkívül szép dolog, egyetértek vele, de a realitásával vannak gondok. Én nagyra értékelem a Székely Nemzeti Tanács elnökét és társait, de nem látok reális esélyt az autonómia kivívására. A személyi elvű és a kulturális autonómia szerintem hülyeség, a területi autonómia helyi kormánnyal, helyi közigazgatással, iskolarendszerrel stb., az a járható út, de a bukaresti törvényhozásban, ahogy én látom, nincs egyetlen román képviselő vagy szenátor sem, aki ezt megszavazná. Székelyföld területi autonómiája nagyon fontos lépés lenne, de kérdem én, mi történne a magyar szórvánnyal? Ennek realitását végig kell gondolni. – Milyen újabb, Trianonnal foglalkozó Raffay-kötet megjelenése várható? – Trianont próbálom feltérképezni, de ez kimeríthetetlen feladat. Tavaly decemberben jelent meg egy hét alatt két könyvem, az egyiknek a Balkáni birodalom. Nagy-Románia megteremtése a címe. Ebben Trianon belső okait vizsgálom, hiszen a magyarok nagyon sok hibát követtek el, ami Trianonhoz vezetett. Az utóbbi időben ez érdekel engem a legjobban. A másik kötetnek, melynek harmadik kiadását készítik elő, Szabadkőművesek Trianon előtt a címe. Körülbelül két hét múlva jelenik meg ennek a második, négyszáz oldalas, levéltári források alapján megírt kötete Harcoló szabadkőművesek címmel és Támadás a római katolikus egyház ellen alcímmel.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. október 4.
Kisebbségi könyvismertetők a kultúraközi térben
Recenzió
Az „új könyvek”, „friss szerzemények” könyvespolcán a legutóbb érkezett művek is több időt kívánnának, mint amennyi dukál. Olyik nem is tegnapi, hanem szinte múlti dejű opusz, egymás mellé kívánkozásuk csupán a recenzens ördögi trükkje által hiteles (valamelyest). De talán megbocsátásra érdemes, ha a könyvek lajstroma nem a kiadói idő, hanem az olvasói találkozás keretébe illeszkedik.
Így is több hely, s még több idő kellene, hogy méltó gazdagsága mindegyik műnek úgy bontakozzon ki az értékelő sorokban, szinte ne is kelljen már végigolvasni őket. De hát ez (köztünk szólva is) lehetetlen, sőt hamis játék lenne, hisz a „méltó” kultúraközi jelentéstér nem is mindig mutatkozik azon frissiben, csupán az idő öblében és lassú mozgásának folyamatában.
A kapkodós recenzió, avagy a puszta címlajstrom helyett inkább a műveket egyberendező kontextus kapjon helyet, a részkultúrák folyamata, harmóniája és konfliktusaik, ez most itt a cél. A kultúrák közti áthallások, kölcsönhatások vonzzák talán szűkebbre a kört, ide illő művekkel, alkotókkal, továbbgondolandó hatásokkal. Kisebbségkutatás, kulturális sajátságosság, értelmezések és megértések, újraolvasatok és kontextusok tehát a hívószavak, melyek az alábbi válogatást eredményezték. A kapkodó szemléért megbocsátást remélve – merthogy csak töredék tanítások surranhatnak át a közvetítő szándékán is, miképp a művek mélyebb tartományaiban nemegyszer...
Alapítók, közdők, vitatkozók
Mindjárt az első opusz is durva kontrasztot tükröz a kultúraközi (avagy inkább a rokon kultúrák, szomszédos világok közti) miliőből. Címe: Fehér könyv az erdélyi magyar felsőoktatás kálváriájáról... (Balázs Sándor és mtsai szerk., Kolozsvár, 2009, 204 oldal). Méltatlan kontraszt, hogy a durva tetteket, bornírt döntéseket, megfontolatlan kivagyiságokat és strukturális gyalázatot a színek pompázatos világáért felelős „fehér” szóval szokás illetni.
E rejtjelezett üzenet dokumentumokat, kiadatlan, átbeszéletlen, sérelmesnek tekinthető otrombaságokat tartalmaz – kisebbségi környezetben. Közrebocsátója a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete, mely testület a magyar universitas ügyét veszi szemügyre az európai univerzumban, az impériumváltások során, az egyetemépítési kísérletek és kudarcok historikumát végigkövetve. A szerkesztőbizottság (Balázs Sándor, Bodó Barna, Csetri Elek, Gaál György, Kónya-Hamar Sándor, Somai József) egyfajta mai és történeti értelemben fontossá vált (vagy csak jelen volt) multikulturalitás értékelve alapján ad képet az 1581-ben Báthory István idején alapított első magyar egyetemről, a Mária Terézia által ismét Kolozsvárott telepített karokról, melyek 1872-ben mint újfent megnyitott állami magyar egyetem intézményei karoltak össze, hogy a Ferenc József alatt megizmosodott intézményt azután a román hatóságok 1919-ben ismét bezárhassák.
A háborús idők még olykor kedveztek is, 1946-ban például őrizni is kellett a látszatot, hogy a magyarok egyetemmel bírnak kisebbségi jogaik méltánylása ürügyén, de legott felszámolták a látszatokat 1956-ban, mihelyt az „eseményekkel” szolidáris diákság és tanári kar a „nacionalizmus veszélyét” rejthette magában. A pártállami időkben „népi kezdeményezésre” hallgatva megszüntetett intézmény egy minisztériumi rendelet alapján egyesítésre került, s ha utóbb majd ’89-ben úgy hihette az erdélyi magyarság, hogy a rendszerváltó demokrácia engedi kiteljesedni az önállóságot, tévedett: a kétezres években talpra állott Kezdeményező Bizottság ismét megkapta a vádat, hogy a kétnyelvű feliratokkal többségellenes lázításba és illegális kalandorságba fog.
A kronológia, a dokumentummellékletek, a historikus szigorúsággal követett interpretáció egésze azt sugallja: az egyetem mint intézmény eredendően az ókori szellemi kincsek összegyűjtésének, rendszerezésének, univerzális feltárásának és értelmezésének iskolája volt a 10. században (studium generale néven), s az európai felfogásban az emberi értelembe vetett hit, a megismerő nyitottság és az értelmes gondolkodás rangja eleve hozzátartozott az intézményes tudásátadáshoz. Párizs vagy Bologna, a platóni akadémia vagy épp az erdélyi tudásátadás műhelyei nemcsak universitasok voltak, hanem a tanár és tanítvány protestáns eszmeiségét követő kultuszhelyek, a közös munkára épülő tudás topológiai esélyei. Ehhez már a teológiai és morális fennség többleteként járult a bizánci túltengést ellenpontozó európai szellem követése, az etnikai közösségek harmóniájára törekvés, a nyelvek bűvkörét átölelő tudás és gyakorlat.
A kötet egyes írásainak (összesen tíznek) aprólékos ismertetése egy kisebb tanulmány vagy kiadósabb feljegyzés volna, ezt szívesen hagyom az Olvasóra. Amit a kötet egésze üzen 240 oldalon: a társadalom relatív teljességének viszonylag komplex értelmezésére és megértésére elszánt törekvés kitartó volta. Ezt tanulhatjuk az alapítóktól, a küzdőktől, a vitatkozóktól, kármentőktől, kálváriajáróktól, az erdélyi magyar felsőoktatás egész históriájából, példázatából... Talán nem is először, de (sajnos, vélhetően) nem is utoljára.
Súlyos vétek
Tudás és társadalom elméleti viszonyrendszere, a megfigyelés, megértés, élmény szemantikai probléma-tára ugyanakkor jól láthatóan nemcsak az erdélyi világot vagy a tudástermelő intézmény szekuláris világát jellemzi, de a tudni-nem-érdemes dolgok és a tudottan is kételyekkel körülvehető értelmezések harmóniájának európai vagy még egyetemesebb létfelfogásait szintúgy.
Ugyanez igényt, mintát angolszáz, de elsősorban német és angol típusú kisebbségkorrajzot adja a megannyi össze-nem-hasonlítható módszerrel és szemléletmóddal tárgyalt konferencia-kötet, melyet a kolozsvári Sapientia adott ki 2008. márciusi tudományos találkozójának anyagából. Ez a nemzeteket és kisebbségeket határokon belül, határok alatt és határok fölött is szemügyre vevő szövegválogatás a kisebbségiséget mint uniós kihívásnak és ugyancsak uniós újításnak is szerepet adó tüneményt járja körül.
A Bodó Barna és Tonk Márton szerkesztette kötet (Nations and National Minorities in the European Union. Sapientia – Hungarian University of Transylvania, Cluj-Napoca, 2009, 263 oldal); nyelvek, identitások, kistáji és interetnikus kapcsolatok, kultúraközi játszmák megannyi verzióját vonultatja föl tizenhét szerzői-előadói anyagban, s ha szabad az interkulturális sugallatokra hallgatni, röviden úgy fogalmaznám: uniós félszekkel tálalja azt, amit a kutatók széles köre, diákok és egyetemi oktatók, cigánykutatók és erdélyi politológusok, történészek és nemzetközi jogászok szinte egybehangzóan úgy értelmeznek, mint Európa felkészületlenségét az újonnan csatlakozó országok kisebbségi közösségeinek befogadására.
Csupán néhány névvel jelezve a tematikákat: Bodó Barna nemcsak kutatói és tudományos sorsával, de a Babeş–Bolyai Egyetem historikumával is illusztrálja, milyen befogadáshiány ül még mindig a magyar népességen Kolozsvárott...; Vizi Balázs a regionális és etnikai kisebbségi mozgalmak európai állapotával igazolja a felmerülő kételyeket, Christoph Pan a minoritások uniós játszmáinak esélytelenségeiről értekezik, Vasile Docea egyenesen a történeti értelmezések tüzébe engedi a kisebbségtematikákat, Binder Mátyás hasonló alapon történeti, de a magyarországi cigányságkutatásban már empirikus élmény révén igazolja a képességhiányt, mely a magyar társadalom befogadáshiányos felfogását jellemzi, Nádor Orsolya az egy-, két- és többnyelvűség esélyeit latolgatja az uniós dilemmák közepette, Egyed Péter számára a liberális jogszemlélet és a kisebbségpolitikák sutasága nyújt kritikai felszínt, Szoták Szilvia pedig egy magyar–osztrák kisrégió határdiskurzusaival illusztrálja a közeledés és távolságtartás esélyeit.
A könyv német és angol nyelvű írásai (román összefoglalókkal) éppen a kisebbségi tudásterületek közelségét és egyben távolságtartási stratégiáit jelzik, nemcsak egymástól, hanem az uniós egységesülési játszmák árnyékában is... Olvasata(i) ma már nemcsak a határainkon túli szférákban, hanem a hazai tudományelméleti és interdiszciplináris közegben is kötelező lenne, ha komolyan tudnánk venni a korszakos kihívásait mindezen társadalmi téteknek és játszmáknak. Szinte kézenfekvő, hangsúlyozást sem igénylő, hogy itt a kultúrák közötti kontextus nemcsak határok között, etnikai kontaktuszónák között, korok és körök között, hanem nemzeti, nemzetközi, interkulturális és multinacionális dimenziók között hat, az értelmezés, belátás, elfogadás, kritika és interpretáció annyiféle, ahány európai nézőpontot csak felvesz a gondolkodó egyed.
Súlyos vétek, parttalan kontraszt lenne arra tenni a hangsúlyt, mennyire interdiszciplináris ma már minden belátás, s mennyire nem „valakiknek” van „igaza” vagy tévedése... – hanem éppen ellenkezőleg: minél kevésbé komplex egy etnikumközi vagy kultúrák közötti kölcsönhatás-elemzés, annál kevésbé érvényes bárminő megállapítás róluk mint öntörvényű elemekről. De hisz ezt voltaképpen tudjuk is, csak éppen a megjelenésmódok és mutatkozások sokszínűsége vakít el néha, midőn a komplexitást hangsúlyozva látszólag feledjük az egyedit, vagy fordítva, méltán sokra tartva a másságot, a hasonlóság érdeme halványodik el pillantásunk előtt.
Hasonló kétes komplexitással üzen a Balázs Sándor nyolcvanadik születésnapjára szerkesztett kötet is, amely Bodó Barna, Bakk Miklós és Veress Károly szerkesztők jóvoltából Kisebbségben, közösségben címmel (Politeia Egyesület – Bolyai Társaság – Communitas Alapítvány, Kolozsvár, 2008, 400 oldal) jelöli az illúziók, nosztalgikus elvágyódások és misztikus megváltások képzeletvilágán túli cselekvő közösséget, melynek a létige, a hogyanlét módja, a kitartó feladatvállalás tisztessége adja ellenpontját azok számára, akik nem kilépni próbálnak az alkalmazkodás kényszereiből, hanem együtt létezni azokkal.
A tizenhét szerző fölsorolása nem adott lehetőség itt, a tárgyalt tematikák sokszínűsége pedig az ünnepelt iránti elkötelezett kapcsolatot, szellemi örökségvállalást, mintakövetést tükrözi, ezekből néhányat fölidézni viszont mind gyakrabban figyelembe venni volna érdemes: az „identitástudatunk zavarait” már a nyolcvanas években megkomponáló Balázs Sándor filozófiai, történeti, szociológiai, demográfiai, jogi, pszichológiai alapozással él, s az üdvözlő írások is ezekről a tudásterületekről hoznak megvilágosító fényeket.
A romániai tudományosságban kivételes fontosságú iskolát nyitó Dimitrie Gusti szellemét idéző és munkásságát tolmácsoló Balázs Sándor a tisztelgők körétől nem ok nélkül kap filozófiai realitásfogalmakról, angolszász kisebbségfelfogásokról, jogi autonómiákról, iskolai motivációról, multikulturális egyetemépítésről, a román demokrácia rendszerváltás-kori jellemzéséről, nemzetdefiníciókról, politikai aktivizmusról, geopolitikai szinergiáról, nemzeti kisebbségvédelmi gyakorlatról, kétnyelvűségről, uniós jogrendről szóló tanulmányokat... – mindezek éppen a multikulturális kisebbségi létformák, alapjogok és létvalóságok felől nézve taglalják azt az állapotot, amelyben a klasszikus erdélyi kérdés: „lehet, vagy nem lehet” megmaradásra törekedni, nem csupán megerősítő választ nyer, de a nemzetközi (térbeli) és történeti (időbeli) harmóniakeresés példái révén olyan visszaigazolást is, melynek épp az ünnepelt életművében gyökereznek sorskérdései.
S nem azért, mert akár a román tudományosság, akár az interkulturális párhuzamok oly kézenfekvővé teszik (ezért is!), de szinte kézre jön az a kötet, amelyet a 2007-ben rendezett Valorile multiculturalităţii című konferencia anyagából állított össze Brassai László és Victor Sibianu, azonos kötetcímmel, a multikulturalitás értékeit követve és felmutatva (Alteris – Státusz Kiadó, Árkos–Csíkszereda, 2007. 400 oldal).
A konferencia-előadásokat tartalmazó kiadvány az uniós befogadás határpontját tekintve oly kapacitásokkal, készségekkel, nyitottságokkal és zárványokkal foglalkozik, melyek az interetnikus disputákban (Miklósné Zakar Andrea), helyi nyelvjátszmákban (Bodó Barna), szabályozott tudástörténeti terekben (Dorel Marc, Ioan Popa, Rákóczi Zsuzsa, Diana Dumitru), területi identitásokban (Bugovics Zoltán, Minorics Tünde, Ionan Marian Ţiplic, Simon Zoltán, Mazzag Éva, Lavinia Bârlogeanu), és etnikai vagy vallási mezőben (Grosz Irma Emese, Csomortáni Erika, Oláh József, Florentina Harbo, Szász Antónia) keletkeznek.
A szövegválogatás nem óhajt politikai konfrontáció eszközévé válni, de kölcsönös tanulsággá igen, miként is beszélhetők el a politikai, érzelmi, származási és műveltségi közösségek konfliktusai a történő történelem múltjában vagy jelenében. Éppen a multikulturalitás mint érték, a többrétegű identitás mint helyzet, a többnyelvűség mint állapot és esély a meggyőző ezekben a dolgozatokban, melyek egyébiránt egy kivételesen tudományáhítatos kis kollektíva apró szentélyében (Árkoson) zajló nemzetközi konfrerencia előadásai voltak, a hazai (és talán nemzetközi) tudományos közéletben rendkívül ritka gesztussal, mindjárt a regisztrációnál kézbe kapott kötetként, s kiegészítve egy másikkal (ALTERIS – Asociaţia Multiculturală, Anuar, vol. I.), mely hasonlóképp a meghívott előadók írásaiból vett mustrával nyitott azonnal nemzeti és tudásterületi, nyelvi és kultúraközi kölcsönhatások felé.
Az árkosi konferencián lezajló miliő-építés, műhelyszervezés, értelmezési konstrukcióformálás talán rögtön a konferencia közegében még nem annyira, de hosszabb távú hatásában a mélyebb átlátás, az európai párhuzamokra és nemzet- vagy közösség-építési stratégiákra vonzotta a figyelmet, magyar és román cigánykutatás, szubkulturális politikai mozgalmak, kisebbségi kommunikációk, együttélési és határformálási tétek ismertetései révén.
Kisebbség, ha relatív többséggé lesz, vagy ha környezetében a vesztességtudat egyéb külső okok miatt eluralkodik, és helyzetét a mindenkori mennyiségi/demográfiai kontraszt formálja, mindig és mindenhol szükségképpen kell tapasztalnia hajlamok megnyilvánulását a sztereotipizálásban és előítélet-formálásban. A megoldásokról, mintákról és példázatokról számos klasszikus mű forog közkézen, de bizonnyal méltó jelentősége van (vagy lehet) a kortárs felfogásokból, jelenkori interpretációkból származó áttekintéseknek is.
Ezek egyikeként hiánypótló szerepet kap az a kötet, melyet Dranik Réka formált Sztereotípiák és előítéletek címen a Kolozsvári Egyetemi Kiadónál (BBTE, Kolozsvár, 2008, 177 oldal), hogy tankönyvvé válva a megismerés, a belátás, a reprezentációk, a sztereotípia- és előítéletkutatás története, módszertana, valamint több mint száz évre visszatekintő példatára segítségével a kortárs gondolkodási sémák felé vezesse az érdeklődőt. A cigány, zsidó, magyar, szőke nő és boszorkány-sztereotípiák jókora gyűjteménye a kötet mintegy harmadát adja, megannyi illusztrációval, szövegidézettel, hogy az elméleti eligazító és a kutatásmódszertani zárófejezet közötti összefüggések harmonikussá válhassanak.
A szerző érzékenysége oktatási gyakorlatra vall, vagyis arra a rutinra, amely a környező világban elfoglalt hely, a megszerzett ismeretek és az egyén, illetve csoport viszonyrendszerében kialakult-megerősödött eligazodáskészség alapján határozza meg az előítéletek életvezetési értékké váló funkcióit: ennek alapján megkülönböztet perceptív (megismerési) besorolást, önmeghatározási motiváltságot, a különbözőség előnyéből fakadó és a csoport-hovátartozási gyakorlat szerinti, illetve ideologikus-érdekérvényesítési dominanciát, melyeket ha nem is felment, de árnyaltan helyére tesz és elősegíti a sztereotípiák nem sztereotipikus belátásának megoldásait.
Átmeneti rítusállapot
A tudni érdemes tudások közé tartozik ugyanakkor egy terület, amely éppúgy, mint a „nép művelésének” egyik technológiája, s épp az utóbbi időkben sokkal sikeresebb is, mint a tudományos felöltözködés igénye és értékrendje, vagyis a vásárlás és a korszakunkra jellemző új „aranyláz” legmérvadóbb formája: a fogyasztói magatartás. A versengés, a bőség, a marketing uralma, a társadalmi együttműködési és kizárási formák új hatásmechanizmusai ma már vitathatatlanná teszik, hogy a zsákmányolók egyik, a termelők másik, a kisajátítók harmadik és az újraelosztás új korszakaira jellemző további, jóval „betegesebb” életvilágok ezen felüli sajátos keretéről van szó, mely éppúgy összefügg kultúraközi kapcsolatokkal, hardverrel és szoftverrel, mint életvezetési értékek válságával, kapcsolathiányokkal és kiszolgáltatottságokkal.
Magát a konzumálás jelenséget nemcsak érzékeljük, de a mindennapi lét szinte minden alakzatában és minden jelenségében jelen van maga a fogyasztás, tekintve a sajtót, reklámokat, utcai figyelemfelkeltést, promóciós kínálatot, on-line keresgélést és informális gazdaságot egyaránt sorra vevő rendszerben. A tünemény nemcsak megismerésre, de kulturális értelmezésre szorul (tegyük hozzá, a tudományos elemzést régóta – mondjuk nem tekintve messzebb, mint Simmelig vagy Weberig, Marxig vagy Veblenig – egyformán izgatva), s épp ezért tanításra, megértésre is érdemesíthető.
E célra készült az az egyetemi jegyzet (Gagyi József: Fogyasztói magatartás. Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Scientia kiadó, Kolozsvár, 2009, 192 oldal), melynek a szerző által adott horizontja nem „a szervezetek világának” makrogazdasági, bankpolitikai vagy tőkekonverzációs szintjén definiálható, hanem épp ellenkezőleg, a szerző antropológiai alapállásából fakadó természetes meghatározottsággal: az emberi dimenziók általi behatároltsággal.
A kötet három nagyobb fejezetének (fogyasztás fogalma, elvek és tartalmak; társadalom mint kooperáció és dominancia terepe; mai feltételek, fogyasztási gyakorlatok rendszere) szinte mindegyikét a kulturális antropológia fókuszpontjai között hangsúlyos termelés, felhalmozás, csere, többlet koncepciójára, a Polányi-féle „nagy átalakulás” és archaikus gazdasági-elosztási viszonyok forradalmi átalakulására vezeti át/vissza/tova. Az emberi tevékenységek praktikus és szimbolikus formái, a társadalmi kommunikáció sodrában zajló elosztási és részesedési viszonylatok, valamint a ragadozói létre kárhoztató modern árucikk-birtoklási lázak fajtái és értékelvei olyan jól tagolt rendben mutatkoznak a kötetben, hogy az vaskos nagy műveket pótol – bár ez nem célja, sőt, ezek felé csak terelgetni próbál.
A „nagy értékváltás” időszakának, századunk elejének alapmozgásait rögzítő zárófejezetében ezt a társadalmilag szervezett átmeneti rítusállapotot, a szolgáltatások és fogyasztási felelősségtudatok nagy komplexitás-dilemmáit, valamint a mindennapi életet átszövő kiszolgáltatódás feszültségeit feloldani képes emberi reflexiót akként értékeli, mint (talán egyetlen, csekélyke eséllyel kecsegtető) mérlegelési feltételt, amely az elemzés biztosítékát még nyújtani tudja. E belátások nélkül a tömegtermelésbe sodródó és java produktumát a szolgáltatások végtelen cserehálózatával helyettesítő korszakos kultúra szomorú végóráit lehet csupán nekrológba foglalni. Ha még lesz ki megírja, hiszen az már nem piaci termék, s lesz ki elolvassa vagy átérezze, hisz erre mind kevesebb az esély...
Brassai példája
Hasonlóképp merész, a szerző-gyűjtő-harácsoló-fogyasztó lények természetrajzával kapcsolatos kérdésfelvetéssel él Brassai László is, aki Válasz a kockázati társadalomra: az élet értelmességébe vetett hit című kötetében (T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010, 176 oldal) az önazonosság-építés és értelemkeresés alternatíváit veszi sorra rövid eligazító elemzésében.
Az „élhető élet” perspektíváját a rizikó-központú gondolkodás helyett az erőforrás-alapú válaszokban és reflexekben nevezi meg, a védőhatások társadalmi tereit és az élményhatásokra pozitív válaszokat adni képes „elköteleződő személyek” biztató életmintáit véve alapul. A relatíve vékonyka kötet (170 oldal) utolsó harminc oldala a felhasznált szakirodalom jegyzéke, ami nem a tájékozatlanság sepsiszentgyörgyi bizonytalankodását mutatja, hanem épp a magatartástudományok roppant széles viselkedési és értelmezési horizontjának átfogási kísérletét, a lehetséges válaszok keresésének végtelen tartományából kimetszett kört, amely attrakcióra sokszor éppen az erdélyi tudományosság volt képes impozáns példáival az elmúlt néhány évszázadban is.
Brassai a perszonális és közösségi fejlődésfogalmak áramából indul ki, s a huszadik századi pszichológiai paradigmaváltás kérdésén átvezetve az életvezetési kérdések korszakos gondjaiig, vagy a lehetségesen időszerűnek tekinthető válaszokig ívelő problematikát abba a bizalmat sugárzó tartományba kalauzol, amelyben a bontakozó lélek és a társas terében eligazodára képtelenné vált ember talán még meglelheti minimális kapaszkodóit. Persze – s ez a kötet fő vállalása – ehhez éppen azoknak kéne az élet értelmességébe vetett hitet úgymond „kézbe adnia”, akik sokszor maguk sem birtokolják, nem látják át vagy nem kezelik reflexíven a kor kulturális és pszichés sodrásainak gondjait.
Kisebbségek-e a fogyasztók, sztereotípiagyártók, kultúraközi határokon mozgók, európai sodrásokba kerültek, egyetemfenntartó vehemenciák, avagy a mindenkori többséggel interakcióban álló, létfeltételeiket etnicitásuk vagy hozott és gyarapított kultúrájukban védeni próbálók? Nem többségiek-e épp ebben a kulturális interferenciavilágban? Nem a többségben lévőkhöz hasonlóan óvják, tartósítják-e a maguk túlélési esélyeit, s viszik tovább örökségeiket...? A válasz sosem egyértelmű – közelítésmódoktól, belátásoktól függ. Mert valahol, valamiben, valakikkel szemben, valamikor mindenki kisebbségi. Minden többség is kisebbségekből áll. Amíg áll...
A. Gergely András
Új Magyar Szó (Bukarest)2011. október 19.
Megalakult a Magyar Földrajzi Intézet
Híres tanárelődökre emlékeztek
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karának idei tanévnyitója egyben a Magyar Földrajzi Intézet megalakulásának első ünnepsége volt. Az ezen alkalomból meghívott előadók megemlékeztek karuk magyar tanárelődeinek, Tulogdy Jánosnak és Incze Andornak születési évfordulójáról. A 120 éves évfordulóján, Tulogdy Jánost volt diákjai, majd később tanárkollegái, Balás Árpád és Nagy Arisztid méltatták.
A geográfus, egyetemi tanár, Tulogdy János 1891. október 12-én született Tordán. 1912–14 között a kolozsvári Tudományegyetem Bölcsészeti Karának földrajz–természetrajz szakán gyakornok. A galíciai harcokban súlyosan megsebesült, combcsontlövés éri, több mint két és fél éven keresztül ágyban fekvő beteg volt, de felépült és merev lábbal is megtanult járni vaskos turista botja segítségével. Az egyik fő munkája a Földrajzi Kislexikon, amelynek megírásában két tanítványa segítette, Balás Árpád valamint Madarász Antal. 1918–1945 között elfogadta a kolozsvári református kollégium földrajz és természetrajz tanári állását. 1945-től a Bolyai Tudományegyetem földrajz–földtan karán a földrajz tanszék vezetésére nevezték ki, ahol nyugdíjazásáig, 1959-ig volt tanszékvezető. Oktatómunkája mellett értékes tudományos megfigyelésekkel gazdagította az Erdélyre, ezen belül Kalotaszegre és Kolozsvárra vonatkozó földrajzi ismereteket. Szakmai publikációinak száma megközelíti a háromszázat. Tagja, majd a harmincas években alelnöke volt az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek, ugyanakkor felelős szerkesztője az Erdély című lapnak, amelyben a természetjárással és természetvédelemmel kapcsolatos cikkeinek nagy részét megjelentette. Kolozsváron hunyt el, 1979. október 1-jén.
Incze Andort születésének 100 éves évfordulóján, a Földrajz Kar nyugdíjazott tanára, Hantz Lám Irén méltatta. A geográfus, egyetemi tanár Kolozsváron született 1911. február 25-én, földrajz–földtan felsőfokú tanulmányait a prágai német egyetemen folytatta, de diplomát a kolozsvári román Ferdinánd Tudományegyetemen szerzett. 1940 és 1943 között középiskolai tanár volt, majd tanársegéd lett a Ferenc József tudományegyetemen. A Bolyai Tudományegyetem Közgazdasági Karán gazdaságföldrajz, gazdasági földtan és a társadalomföldrajz tárgyakat tanította. Mind a természet, mind a gazdaságföldrajz tárgykörében kiváló szakember, Amerika-kutató, legismertebb munkái Észak-Amerika, Közép-Amerika és Dél-Amerika. Kolozsváron hunyt el 1986. január 9-én.
Szabadság (Kolozsvár)2011. november 16.
A római katolikus egyház szerepe Kolozsvár építészettörténetében
Sas Péter-könyvbemutató a katolikus nőszövetségnél
Korabeli épületek tervrajzai, föld alatti kripták, színes és fekete-fehér fotók, mindezekhez érdekességekre is kiterjedő részletes leírások tárják fel előttünk a római katolikus egyháznak a Kolozsvár építészettörténetben játszott szerepét Sas Péter budapesti művelődéstörténész legújabb, kétnyelvű – román és magyar – kötetében. A Szent Mihály római katolikus plébánia szervezésében a Római Katolikus Nőszövetség Szentegyház utcai dísztermében hétfő este bemutatott kötet kétnyelvűségének célja megértetni a többségiekkel is a kolozsvári ingatlanok megőrzésének rendkívüli jelentőségét. A római katolikus egyház szerepe Kolozsvár építészettörténetében szövegét román nyelvre fordította Korom Imre, a gyulafehérvári kisszeminárium lelkiigazgatója, Guttmann Szabolcs műépítész, Guttmann Emese építész hallgató és Fodor György piarista konfráter.
Már több Kolozsvárhoz kötődő könyv jelent meg az elmúlt években Sas Péter tollából, fejtette ki bevezetőjében Fábián Mária nőszövetségi elnök, ez pedig azzal magyarázható, hogy Kovács Sándor főesperesnek szívügye lett a város és az egyház történeti mozzanatainak bemutatása. Kovács Sándor főesperes az egyik legsikerültebb műnek nevezte a bemutatás előtt álló könyvet, amely azt tanúsítja, hogy egy nép sem élt vallás nélkül. Mondandója alátámasztására Cicerót és Plutarkhoszt idézte.
– Minden közösség életében fontos szerepet tölt be a templom. Annak megépítése és ápolása a közösség lelkületéről tanúskodik. Azonban mégse a templom a legfontosabb a vallásos életben, hanem az Istenhez fűződő lelkület, melynek fontos tényezője a templom. Minden magán- és közösségi imának, áldozatnak az Istenhez fűző szeretet ad értéket – nyomatékosította a főesperes hiánypótlónak, jól dokumentált, igényes kivitelezésű munkának nevezve a Sas-könyvet. – Kolozsvár, Erdély szíve a történelem folyamán sok fontos esemény tanúja volt. Olyan eseményeknek, amelyek meghatározóak nemcsak a város, hanem az erdélyi közösség számára is. A katolikus egyház kétezer esztendős történelme folyamán mindig a keresztény értékeken alapuló kultúrát mozdította elő. Ezen értékeket szolgálták a tulajdonunkban levő kolozsvári ingatlanok az évszázadok során, és reményeink szerint a továbbiakban is – összegzett a főesperes.
Kötet készül a plébánia könyvtáráról
Sas Péter szerint e kötet megírása volt a főesperes legnagyobb igényű felkérése, majd vázolta, hogy további köteteken dolgozik, amelyek a Szent Mihály plébánia adattárát, könyvtárát mutatják be, továbbá egy monográfia elkészítését is tervezik.
– Szent István királyunk komoly erődítményt, illetve várat építtetett a bányák, így a tordai sóbánya környékén is. Könyvemet a létesítésének 950. évfordulóját már betöltött bencés apátság épületének bemutatásával kezdtem. Az egykori templomot az 1241-es tatár betörés elpusztította ugyan, ám a bencések meghatározó hatást gyakoroltak a környék kultúrájára. A városban észlelhető nehézségek miatt a lakosok eltávolodtak a bencések pompás szertartásaitól. Ennek tulajdonítható a domonkosok és a ferencesek iránti érdeklődés, ezek az úgynevezett kolduló rendek ugyanis az életformájuk miatt közelebb kerültek a kolozsváriakhoz – tájékoztatott Sas Péter, majd kitért a Farkas utcában létesített minorita templomra, amely szintén az egykori várfal mellett épült fel. A szerző egy érdekességre is felhívta a jelenlevők figyelmét: a Farkas utcai református templom homlokzati falán felfigyelhetünk egy ablakra, amelyre nyílást is vágtak, ez pedig ismeretei szerint egyedülálló. – Még mindig léteznek megoldásra váró kérdések – hangoztatta a művelődéstörténész, majd kitért a Szent Mihály-templom XIV. századi építésének történetére is. A Szentpéteri templomot illetően már a középkorban is állt ott egy templom, ám az az 1241-es pusztítás áldozatává vált. – A középkori templom maradványai a mostani altemplomban találhatóak – magyarázta az előadó, majd folytatta: – Mivel a minoriták a katolicizmus XVIII. századi újabb térhódítása után sem kapták vissza Farkas utcai templomukat, ezért a mostani Deák Ferenc utcában telket és házat vásároltak. Ott építették fel azt a templomot, ami ma is áll. Az 1924-es konkordátum értelmében a templomot a görög katolikus egyház használatára bocsátotta a Vatikán, tehát elvileg még mindig ennek a tulajdonában van.
Száz éve „látható” a főtéri templom
A Szent Mihály-templom kapcsán a kötet szerzője megemlítette, hogy a XIX. században az akkori plébános, Kedves István kezdeményezésére épült fel a torony közadakozásból. – A Szent Mihály-templomot teljes pompájában csak 1899-ben láthatták a kolozsváriak, hiszen addig körül volt építve. Ekkor nyitották meg a Szentegyház utcát is a Főtér felé. A Főtér nyugati oldalán négy házat bontottak le – a Gyergyai-házat, a Tivoli-házat és két Radák-házat –, ezek helyén építették meg a Szentegyház utcában az úgynevezett Státus-palotákat. A nagypolgári, 4-5 szobás lakásokat Alpár Ignácz építész tervezte, a város tehetősebb rétegének képviselői – orvosok, ügyvédek, vállalkozók – számára. Az építkezést a XX. század elején Hirschler József plébános folytatta, akinek a nevéhez nem csak a Ferenc József/Horea úti Marianum létesítése, hanem a sétatéri bérpaloták építése is fűződik. A Marianum kapcsán Sas Péter kifejezte abbéli reményét, hogy az ingatlan mihamarabb visszakerül a római katolikus egyház tulajdonába, és ekkor lehetővé válik egy Hirschler-emléktábla elhelyezése is. Szó esett még a kolozsvári katolikus – a minorita, a piarista, a ferences rendi – templomok alatt húzódó kriptákról is.
A könyvben nem csak a fentebbi épületek szövegszerű bemutatása található meg, hanem az egyes épületek korabeli tervrajzainak fényképe, illetve az épületeket bemutató fekete-fehér és színes fotók is.
Sas Péter megjegyezte: a könyv szövege és a képaláírások magyarul és románul is olvashatóak, hiszen a többségnek meg kell értenie, hogy miért fontosak számunkra ezek az épületek, és miért fáj, ha ezeket nem rendeltetésszerűen használják, illetve nem fordítanak kellő gondot karbantartásukra azok az intézmények, amelyek jelenleg ott székelnek. Ehhez kapcsolódóan Sas Péter Kelemen Lajost idézte, aki már közel száz évvel ezelőtt szintén épített örökségünk ápolására szólította fel a kolozsváriakat.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)2011. november 19.
A lámpás-ember (Csutak Vilmos-évforduló)
Készül a szobor Petrovits István műtermében. Középen a háttérben Bocskay Vince szobrász, a zsűriző bizottság elnöke
Csutak Vilmos alakja kiesett közösségünk, Sepsiszentgyörgy történelmi tudatából. A nagy többség – talán a Mikó Kollégiumban végzetteken kívül – vagy semmit nem tud róla, vagy csak hallotta a nevét.
Ez a felismerés késztette Keresztes Lászlót, a Mikó Kollégium nyugalmazott aligazgatóját, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány kuratóriumának titkárát és Incze Sándor nyugalmazott esperest, az alapítvány elnökét, hogy a Székely Nemzeti Múzeum Alapítványával közösen kezdeményezze Csutak Vilmos egész alakos szobrának felállítását az egyre szépülő városközpontban, az iskola épületének közelében. Az alapítvány ebbéli szándéka szerencsésen illeszkedik a polgármesteri hivatal minden fontosabb magyar kulturális intézmény elé tervezett szoborállítási programjába, ugyanis Antal Árpád András polgármester elképzelése az, hogy a szobrokat a kapcsolódó intézmény közelébe állítanák, s ezek mintegy őrködnének ezen intézmények szellemisége, szellemi öröksége fölött. (A képtár bejáratához állított Gyárfás Jenő már példázza a fenti elképzelést.)
Pedig "Csutak Vilmos nagy fejezetet írt... a Székely Mikó Kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum történetébe. Bár mindkét intézményt elődeitől örökölte, azokat megtartva, továbbfejlesztve hagyományozta az utána következő nemzedékekre. Mindkét intézmény magán viseli... egykori nagy hírű rektor-igazgatójának, illetve igazgató-őrének markáns kézjegyét. S bár ideje nagy részét a nevelői és igazgatói teendők vették igénybe, a történetírásban is maradandót alkotott" – olvashatjuk a Kriterion Kiadó 1993-ban megjelentetett, Csutak Vilmosnak emléket állító Közösség és művelődés című kötetének Egyed Ákos akadémikus által írt előszavában. Az egyre apadó emlékezet frissítésére elevenítsük fel Csutak Vilmos alakját, életpályáját, szerteágazó tevékenységét.
Zágon szülöttjét tanítójának biztatására az elemi osztályok elvégzése után a Székely Mikó Kollégiumba íratják. Az érettségin történelemből és latinból adott kitűnő feleletei arra késztetik az elnöklő Szádeczky Kardoss Lajost, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem tanárát, hogy rábeszélje a jogásznak készülő diákot elképzeléseinek megváltoztatására. Így történt, hogy 1898 őszén már a kolozsvári egyetem bölcsészkarán találjuk. Történelem-latin szakos oklevéllel a kezében 1903-tól alma materében vállal tanári állást. 1916-ban kinevezik az intézmény igazgatójává, melyet húsz éven át, 1936-ban bekövetkezett haláláig odaadással, szakértelemmel és bölcsességgel irányít. Ez az időszak egybeesett az első világháború román betörést hozó heteivel, nélkülözésekben és kilátástalanságban őrlődő utolsó hónapjaival, az 1918-as impériumváltozás elkeseredettségével, a kisebbségi oktatásra ránehezedő Anghelescu-féle oktatási törvény nemzetiségpusztító paragrafusainak alkalmazásával. Ilyen körülmények között Csutak Vilmosra hárult, hogy a hajlék nélkül maradt elemi, valamint polgári fiú- és leányiskolák tanulói előtt megnyissa a Mikó Kollégium kapuját, vállalva a túlzsúfoltság okozta nehézségeket és a felekezeti alapon való újjászervezés kivitelezését. Kezdeményezésére 1926–27-ben Kós Károly tervei alapján közadakozásból felépítették a Székely Mikó Leánygimnáziumot (ma Kós Károly Iskolaközpont), majd 1935-ben az internátust. Kós Károly az építkezésről értekezve arra a kérdésre, hogy Csutak honnan vette a szükséges pénzt, így válaszolt: "Előteremtette. A semmiből. A háromszéki székelyektől szedte össze krajcáronként. Három és fél milliót." Csutak Vilmos pedagógusi munkássága mellett a helytörténeti értékek kutatójaként vált ismertté. Kedvelt kutatási területe a kuruc kor helyi vonatkozásainak feltárása, amelyek a Háromszék felkelése a Rákóczi-szabadságharc idején, Az utolsó gyulafehérvári országgyűlés, Bujdosó kurucok Moldovában és Havasalföldön 1707–1711-ben című tanulmányok megírásához vezettek. Élete harminc éven át egybefonódik a Székely Nemzeti Múzeuméval, melynek őrévé 1908-ban nevezik ki. 1911–12-ben jelen van a múzeum új hajlékának építésénél, s berendezését tudós kollégájával, dr. László Ferenccel kezdi meg. A világháború alatt az épületet katonai kórháznak foglalták le. Az 1916. évi román betörés nem okozott kárt a gyűjteményben, hála Csutak kitűnő diplomáciai érzékének és Alexandru Tzigara Samurcaş európai gondolkodású tudós közbelépésének (a háború és a politikai változások miatt a teljes bebútorozásra csak az 1921–22. évi gyűjtés után kerülhetett sor). László 1925-ben bekövetkezett halála után az intézmény minden gondja-baja az ő vállára nehezedett. Csutaknak köszönhetően maradt az intézmény "az erdélyi magyarság egyetlen igazán élő, sőt, határozottan fejlődő kulturális intézménye... egyetlen realitása nemcsak a székely, de az egész romániai magyar kultúrának." (Sas Péter) A pénzhiány mérséklésére tett intézkedéseiről Kós Károly említett írásából idézünk ismét: "a két múzeumőri lakásba két kollégiumi tanárt költöztetett (egyik ő maga); a tanári lakbért a múzeum kapja, a múzeumkertben teniszpályát építtetett, és azt bérbe adta, a múzeumőri fizetést megtakarítja: nem ád fizetést saját magának, a múzeum szolgáját, illetve kapusát nem pénzzel fizeti, de a szuterénban lakást és műhelyt ad neki, megengedi, hogy önkéntes adományokat adjon bárki a múzeum számára." Múzeumi és tudományos munkásságának fő műve s egyben betetőzője az általa szerkesztett és 1929-ben megjelent Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára, melyben olyan ismert kutatók, a művelődés jelentős személyiségei közöltek írásokat, tanulmányokat, mint Kodály Zoltán, dr. Roska Márton, Keöpeczi Sebestyén József, Huszka József, Lyka Károly, dr. Szádetzky Kardoss Lajos, Al. Tzigara Samurcaş vagy Childe V. Gordon, akik abban az időben valamilyen vonatkozásban a Székelyfölddel és annak népeivel foglalkoztak. A múzeum építési munkálatainak történetét 1933-ban Kós Károly és a Székely Nemzeti Múzeum címmel megjelent tanulmányában tette közzé. Sokirányú munkálkodása közepette sem feledkezett meg egyházáról. Mint az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának tagja hosszú éveken át eredményes egyházépítő tevékenységet fejtett ki. Az erőltetett munkaütem, az állandó feszültségben élés azonban végül is felőrölte szervezetét, és 1936. május 14-én agyvérzés következtében váratlanul elhunyt. Sepsiszentgyörgy városa sem azelőtt, sem azután nem látott akkora, végtisztességre összegyűlt tömeget, mint 1936. május 16-i búcsúztatásán. A szemerjai református temetőben alussza örök álmát. A legtöbb erdélyi folyóirat és újság megemlékezett a szomorú eseményről. Már 1936 májusában Csutak Vilmos Emlékbizottság alakult öröksége ápolására. "Csutak Vilmos lámpás-ember volt, aki akkor vállalta a Székely Nemzeti Múzeum vezetését, amikor a legnehezebb volt. Amikor mások kitelepültek Erdélyből, ő itthon maradt, azokkal együtt, akik éppen hazatértek, akár Benedek Elek, vagy Kós Károly. Nemcsak Csutak Vilmos, hanem szülőfaluja, Zágon is példája annak, hogy következetességgel és kitartó munkával jelentős eredményeket lehet felmutatni" – jellemezte Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szülőfalujában 2010-ben leleplezett mellszobrának avatóünnepségén. A Mikó Kollégium déli szárnya mellett felállítandó egész alakos szobra Petrovits István munkája.
A szobor avatása november 19-én lesz.
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. január 6.
Helytállt tavaly a kolozsvári magyarság, de nehéz év jön
Összességében pozitív előjellel zárta 2011-et Kolozsvár, de kellemetlenségek is adódtak szép számban: EU-s pénzek lehívásának tekintetében az ország legjobbja a város, de a korrupciós botrány térképén is előkelő helyet foglal el. Radu Moisin ideiglenes polgármester tegnapi évértékelő sajtótájékoztatóján látványos előrelépésekről számolt be, László Attila alpolgármester pedig elégedetten nyilatkozott lapunknak a kolozsvári magyarság elmúlt évéről. A Kolozsvári Magyar Napok példaértékű minőségről tanúskodik, a Brassai-ügy megoldása „régi i-re” tett pontot, az alpolgármester pedig határozottan ígéri a Mátyás-szoborcsoportról a Iorga-tábla eltávolítását – amely ugyancsak 2011 terméke. Az idei esztendőt nagyobb költségvetéssel kezelheti az önkormányzat, a fejlesztésekre elkülönített összeg 2012-re először emelkedett 40 százalék fölé. Mégis László Attila szerint naiv gondolat optimizmusra buzdítani a lakosságot.
Első helyen az EU-s pénzek tekintetében
Románia fejlesztési pólusai közül jelenleg Kolozsvár áll a legjobban uniós pénzek lehívásának tekintetében: hét EU-s finanszírozású program kivitelezése folyamatban van, további ötre benyújtották a kérelmet, újabb három pedig előkészítési fázisban áll – összegzett Radu Moisin a 2011-es esztendőt értékelő tegnapi sajtótájékoztatóján.
Az önkormányzat rendelkezésére álló összegek 87 százalékára már letették a pályázatot – közölte lapunkkal László Attila alpolgármester.
A villamosvonal két szakaszban történő korszerűsítése, a Sétatér és a Kaszinó épületének felújítása, az ötvenállomásos kerékpárkölcsönző-rendszer kiépítése, az Albac utcai szociális lakások kialakítása, az e-alapú közintézés létrehozása, valamint a turisztikai fejlesztést szolgáló Séta a kincses városban elnevezésű program futtatása az a hét EU-s projekt, amelyek megvalósítása már folyamatban van.
A kreatívipari képzőközpont, a városi közszállítás új jegyrendszerrel való felújítása, az ipari negyed úthálózatának korszerűsítése, további szociális lakások, két multifunkcionális szociális ellátó központ kialakítására benyújtották a pályázatot (32 millió euró vissza nem térítendő támogatás).
A városháza három további EU-finanszírozású program előkészítésén dolgozik: üzletkötési központ, öregotthon, valamint hajléktalanok ellátását biztosító központ valósulhat meg EU-s pénzekből a közeljövőben.
Látványos előrelépések oktatás terén
A városháza három bölcsődét bővített, így 210-zel növekedett a szóban forgó intézmények befogadóképessége. 78 iskolában végeztek felújítási munkálatokat, és szakértők bevonásával javították az iskolák étkezdéjében felszolgált étrend minőségét.
Az új tanügyi törvény lehetőségeivel élve szorosabb együttműködést szorgalmazó iskolai vezetői tanácsokat alakítottak szülők, tanárok és városi tanácsosok bevonásával.
Emelkedett továbbá az iskolai érdemi, a tanulmányi és a szociális ösztöndíjak értéke is, ugyanakkor a támogatottak száma is növekedett.
Nem utolsósorban az egészséges életformára való nevelés terén is előremutató programokat indítottak – például a középiskolák közti labdarúgó- és kosárlabda-bajnokságot.
Magyar vonatkozásban 2011 legnagyobb eredménye a Brassai-kérdés megoldása, de a zeneiskola helyzetének orvoslása is fontos fejlemény. „Idén már egyetlen magyar gyermek sem jár délután iskolába, és egyetlen magyar diák sem marad ki a magyar nyelvű oktatásból” – nyilatkozta László Attila alpolgármester. „Újraindult a Ferencz József (Horea) úti magyar nyelvű oktatás is, 2012-ben pedig továbbfejlesztenénk ezt a rendszert – gondolok elsősorban a kerekdombi magyar tagozatra”.
Zöldültek és „megvilágosodtak” a közterek
Az elmúlt év során négy új parkot avattak: kettőt Monostoron (a Mehedinţi utcán és a Unirea Sporttelep mellett), egyet a Karjala (Coastei) utcán, egyet pedig a Tóközi negyedben. Felújították továbbá a Györgyfalvi negyedi Detunata-parkot.
Ezek zömét felszerelték szabadtéri fitneszgépekkel is, így szinte minden lakónegyed rendelkezik a szabadtéri mozgást szorgalmazó berendezésekkel. A Munka út környékén 12 ezer csemetét ültettek el, és menhelyet hoztak létre nagytestű állatok számára. Ezek megvalósulását különböző zöldszervezetekkel való együttműködés segítette.
Közvilágítás terén is fejlődést könyvelhetett el a városvezetés: 103 utcán és sétányon több mint 2500 villanyoszlopot szereltek fel, míg a régiek egy részét kicserélték. A közvilágítás egyik gyöngyszeme az Erzsébet-híd díszkivilágításának megoldása.
Két többéves útfelújítási program is folyamatban van. Ezeknek keretében 36 utcát, illetve 180 sétányt aszfaltoztak újra és építettek újjá, ezen felül több mint 100 utcán végeztek karbantartási munkálatokat.
Felújították a Malomárok egy részét, sétálóutcákat alakítottak ki a várfal és az óvár bizonyos részein. Az esztétikai értéket növeli hét belvárosi homlokzat helyi pénzekből való felújítása is.
Gördülékenyebb közlekedés
A közúti forgalom terén is javult a helyzet: városszerte 2682 parkolóhelyet létesítettek a parkolóházak megnyitásával, illetve az utcák menti parkolók átszervezésével. További három parkolóház épülőben van, összesen közel 800 új parkolóhellyel.
Kiterjesztették a kelet-nyugat irányú „zöldhullámot”, négy körforgalmat létesítettek a gyorsabb haladásért, ugyanakkor térfigyelő biztonsági kamerákkal szerelték fel a legforgalmasabb kereszteződéseket, útszakaszokat. A kamerák felszerelése óta 19 százalékkal csökkent a balesetek száma. A biztonságot növeli a helyi rendőrség újraszervezése is.
2011-ben a kulturális és sportrendezvények is javultak minőségi szempontból, és hogy ez a jövőben sem változik, azt mi sem igazolja jobban az épülő sportcsarnoknál vagy a filharmóniának is otthont adó Transilvania Kulturális Központ hamarosan elkezdődő építésénél.
Öregedünk és fogyunk
Kevesebb születésről és házasságkötésről, viszont több halálesetről tanúskodik az a statisztika, amelyet László Attila alpolgármester mutatott be Radu Moisin ma déli sajtótájékoztatóján.
Az adatok 5801 újszülöttet, 2055 házasságkötést, valamint 4133 elhalálozást jegyeznek. Ezek a számok 2010-ben 6363-at, 2280-at, illetve 4095-öt mutattak.
2757 lány és 3044 fiú született, de fontos tudnivaló, hogy ezek a számok nem feltétlenül kolozsvári gyermekekről árulkodnak: a Kolozsváron született környékbeli gyermekeket is ide sorolják. A kifejezetten kolozsvári újszülöttek száma kétezer körül mozog – tudtuk meg az alpolgármestertől.
Lakosság-nyilvántartás szempontjából természetesen az október végi népszámlálás a legjelentősebb esemény, ezek eredményeire további fejlemények után térünk vissza.
Rekordarányú fejlesztési alap 2012-re
Kolozsvár 962 millió lejből gazdálkodhat, tehát 13,14 százalékkal nagyobb pénzkeretet használhat fel, mint 2011-ben. Ez az emelkedés annak köszönhető, hogy egyes nagy horderejű uniós alapokból finanszírozott programok idei lezárása miatt több EU-s pénzt hívhat le a polgármesteri hivatal.
Az általános költségvetés több mint 43 százaléka fejlesztési alapokat szolgál: a 415,194 millió lej 59,38 százalékos növekedést jelent a tavalyi 260,51 millió lejhez képest. Az összeg részben amiatt emelkedett 154,6 millió lejjel, mert a működési alap egyes fejezeteiből egy-egy százalékot átcsoportosított a városháza fejlesztésekre.
A korábbi évekhez képest 2011-ben emelkedett a helyi adókból befolyt összeg is: magánszemélyektől 29,46 millió lej, jogi személyektől pedig 50,44 millió lej gyűlt a város kasszájába – tudtuk meg Radu Moisintól a tegnapi sajtótájékoztatóján.
Magánszemélyek 2008-ban még „csak” 19,7 millió lejt, 2009-ben 20,3 milliót, 2010-ben már 27,09 millió lejt fizettek be, a jogi személyek esetében pedig az utóbbi négy év leforgása alatt 38,7 millió lejről nőtt 50,4 millióra az összeg.
László Attila: prioritás a munkahelyteremtés
Sok tekintetben nem egyezik Radu Moisin és László Attila álláspontja a 2012-es prioritások kapcsán, Moisin ugyanis kevésbé foglalkozik munkahelyek biztosításával, illetve a metropoliszövezet felkarolásával. „Az első számú prioritás a munkahelyteremtés. Külön munkacsoport működik azért, hogy befektetést ösztönző csomagot ültessünk gyakorlatba, amely segítséget nyújt a munkahelyet teremtők számára, illetve lakhatási feltételeket biztosít a dolgozóknak” – mondta az alpolgármester, hangsúlyozva, hogy a villamos-felújításhoz vagy a stadionépítéshez hasonló beruházások szép számban biztosítanak munkahelyeket, de ezek hosszú távon nem kötik Kolozsvárhoz a dolgozókat.
A prioritások sora László Attila szerint a szociális ellátás hálózatának fejlesztésével, a közoktatás rendszerének fenntartásával, a kulturális élet fejlesztésével, valamint a temetők bővítésével folytatódik. „Az évszázadok során kialakult oktatási rendszer egyre nagyobb figyelmet és ráfordítást követel a városházától a gyermeklétszám csökkenése miatt” – nyilatkozta az alpolgármester.
2012 és az elkövetkező évek egyik legnagyobb kihívása László Attila szerint Kolozsvár metropoliszövezetének kiépítése. „Meg kell tanulnunk együttműködni a környező településekkel, mert oktatás, közlekedés, katasztrófavédelem terén rengeteget kell fejlődnünk. Naponta 75 ezer ember ingázik Kolozsvárra” – közölte.
Meg vannak számlálva a Iorga-tábla napjai?
„Jogalkotás és tanácsi határozatok terén – annak ellenére, hogy csupán öten vagyunk magyarok egy 27 tagú tanácsban – a legtöbb esetben sikerült érvényesítenünk az akaratunkat. Ritkán kerültünk olyan helyzetbe, hogy a véleményünk ellenére történt bármi is” – nyilatkozta lapunknak László Attila alpolgármester, nem titkolva, hogy Sorin Apostu tisztségéből való felfüggesztését követően meglehetősen kellemetlen helyzet alakult ki a városházán az adminisztrációs tevékenységek szintjén. „Több mint 10 ügyosztályt kellett átvennem szakbizottságokkal együtt, kb. a ’40-es évek óta nem volt magyar tisztviselő Kolozsváron ehhez hasonlóan szerteágazó feladatkörrel” – jegyezte meg élcelődve az alpolgármester.
Az RMDSZ véleményének ellenére került a szintén 2011-ben felújított Mátyás-szoborcsoport talapzata elé az ominózus Iorga-idézetet tartalmazó tábla. László Attila ígéri: kezeskedik afelől, hogy a tábla hamarosan eltűnik az emlékműről.
KOVÁCS HONT IMRE
Szabadság (Kolozsvár)2012. február 23.
Az erdélyi magyar összefogás esélyei
Több mint tíz évig úgy tűnt, hogy – ellentétben a felvidéki és a délvidéki nemzettestvérekkel – a legszámosabb elszakított nemzetrész, az erdélyi magyarság egységben tudja tartani politikai érdekképviseletét. Nem kétséges, azok számára, akik látták, hogy az immár két népszámlálás által is visszaigazolt drámai fogyás csak politikai áttöréssel állítható meg, a magyar nemzetpolitikai célokat pedig nem a vélelmezett román tűrőképességhez, hanem a magyar létérdekekhez kell igazítani, egyre szűkebb volt az RMDSZ-es zubbony az 1996-os kormányzati szerepvállalás után. A szakítás mégis egyre halasztódott, az autonomisták inkább lenyelték a Petőfi–Schiller Multikulturális Egyetem címszó alatt jegyzett kommunikációs cselt és az ultimátumok visszavonását, a belső törvénytelenségeket, a 2000-es választás előtti machinációkat mindaddig, amíg esély volt arra, hogy rászorítsák a csúcsvezetést a brassói program kiteljesítésére.
Amikor 2003-ban kongresszusi határozattal fordított hátat az RMDSZ a nemzeti önkormányzat modelljének egyrészt az alapszabályzat pártosításával, másrészt pedig azzal, hogy az általános magyar belső választásokat részleges tisztújítással „helyettesítette”, akkor a Kolozsvári Nyilatkozat szellemét s a brassói kongresszus határozatainak lényegét komolyan vevő autonomista erők külön szervezetek alapításába kezdtek. Mára az RMDSZ mellett működik két civil szervezet, a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, valamint két politikai párt, a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt.
A nagy kérdés, amire egyelőre nem tudjuk a választ, az, hogy az erdélyi magyar pártaréna három politikai szereplője képes lesz-e megegyezni a közösként tételezett nemzeti érdekek mentén olyan helyzetekben, amikor ez nélkülözhetetlennek látszik. Magyar többségű székelyföldi városokban a verseny nemzetpolitikai szempontból nemcsak megengedhető, hanem kívánatos is. A „pártokrata” oligarchia, az egypártrendszer által kialakított nómenklatúraszerű, bebetonozott helyi vezetés kialakulása bármely társadalomban, bármely kisközösségben veszélyes és nemkívánatos jelenség. Különösen ott, ahol a helyi vezetés ki van téve a központi idegen elit korrumpáló szándékának. Vannak viszont olyan léthelyzetek, amikor a megegyezés szolgálná a közös érdekeket. A probléma az egyes pártok közötti összeférhetethetlenséghez hasonló ellentét. Mert azért spóroljunk a végső és kategorikus ítélet kimondásával, láttunk már a politikában olyan kiegyezéseket, melyeknek sok esélyt nem adtunk volna korábban. (Hogy messzebb ne menjek, 1867-ben a szabadságharcos gróf Andrássy Gyula lett a 13 aradi vértanú haláláért felelős véreskezű császár, Ferencz József első magyar miniszterelnöke.)
Az RMDSZ vezetésével szemben hatalmas és megalapozott bizalmatlanság van az autonomista szervezetekben, hiszen hozzá kötődik a „modellértékű román kisebbségpolitika” hamis mítoszának kialakítása és életben tartása, az önálló külpolitika feladása, az autonómiaprogram félretétele, a helyzetteremtő nemzeti irányzat és azon belül a kommunista rendszerrel szembeni ellenállók kiszorítása az egykori egységes szervezetből. Most pedig hallhattuk, hogy Tőkés László szervezetének nemzetstratégiai célú anyaországi támogatását a ciánszennyezéshez hasonlították, miközben ők maguk egy környezeti katasztrófával felérő ciánszennyezéshez készülnek zöld utat adni. A másik oldalon viszont az EMNP nem szívesen egyezkedik az MPP-vel, hiszen épp az MPP elnökének törvénytelenségei tették szükségessé egy saját szervezet megalakítását. S ez nem elég, de azzal, hogy Szász Jenő Tőkés László magánéleti ügyeit próbálta felhasználni politikai lejáratásra, egyértelműen szalonképtelenné tette magát.
Ellentétben a megválasztott politikusokkal, akiknek többsége helyettesíthető, Tőkés László legitimitását, hitelét, közéleti státuszát a saját helytállásának és a történelemnek köszönheti, ő minden funkció nélkül is a magyar szabadságvágy, a magyar helytállás szimbóluma marad. S aki ellene nemtelen eszközökkel támad, hitelét roncsolni akarja, legyen az a román titkosszolgálat, Nagy Benedek, Szatmári Tibor, Bárányi Ferenc, vagy Szász Jenő, az egyben a közösség ellen is cselekszik. Félreértés ne essen: nem politikai bírálatról beszélek. Tőkés László éppen úgy bírálható politikai alapon, mint bármely más közéleti szereplő. Hogy Kovács Péter pártfőtitkár nem fogadja el, hogy Tőkés László azért nem vállalt még egy alelnöki mandátumot az Európai Parlamentben, mert energiáját az erdélyi magyar önépítkezésre kívánja fordítani és a magyar, illetőleg német néppártiak támogatását azok hivatalos nyilatkozatainak dacára is kétségbe vonja, az belefér a politikai diskurzusba, még ha nevetséges is, hogy az RMDSZ főtitkára jobban tudja, hogy mit gondol, mondjuk, Szájer József Tőkés Lászlóról, mint Szájer maga. Az viszont, hogy a privát szférát idecibáljuk csak azért, hogy ártsunk a másiknak, az nem fér bele. Elgondolkodtató az is, hogy Markó Béla válásából a belső ellenzék nem próbált politikai tőkét kovácsolni, s ezt nagyon jól tette. Erdély nem Amerika, a bulvársajtó szellemét ne hozzuk be a politikába, ezzel tartozunk saját méltóságunknak. Mindazonáltal azt mondom: a három szervezet együttműködésének egyetlen mércéje lehet: a nemzeti érdek. Marosvásárhely visszanyerésére esély mutatkozna össznemzeti összefogás keretében, különösen akkor, ha a jelölt függetlenként indul. Pártjelöltekkel az RMDSZ több ízben próbálkozott, s azok rendre kudarcot vallottak. Marosvásárhely mellett vannak még kisebb települések, ahol esély lenne a változtatásra magyar összefogás esetén. Ami pedig a parlamenti választásokat illeti, egy ésszerű és méltányos kompromisszum esetében félre kell tenni mind a jogos eszmei fenntartásokat az RMDSZ-szel szemben, mind az erkölcsieket az MPP-vel szemben. Ez esetben is csak az lehet a mérce, hogy sikerül-e a parlamenti választások ürügyén rendet tenni az erdélyi magyar közéletben, a közösséget illető anyagi támogatások igazságos szétosztásával és egy közösen létrehozott, illetve közösen működtetett szervezeti keret létrehozásával.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2012. március 2.
A MOGYE története és mai vitája
Hajthatatlanoknak mutatkoztak álláspontjuk képviseletében a Cătălin Baba oktatásügyi miniszterrel folytatott tárgyalások során a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem vezetői, továbbra is elutasítják a magyar tagozat létrehozását az intézményben. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának összeállítását adjuk közre a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) történetének főbb állomásairól és a kialakult konfliktusról:
1872-ben alakult a Kolozsvári Egyetem 258 beiratkozott diákkal és négy egyetemi karral: Bölcsészettudomány és történelem, Jog és politikatudomány, Matematika és természettudomány, továbbá Orvostudomány. Az oktatás nyelve magyar volt. 1881-ben felvette a Ferenc József Tudományegyetem nevet. 1918-ban – Erdély egyesülése Romániával – a hatalom véget vetett az egyetem kolozsvári működésének, s megkezdődtek a tárgyalások egy román egyetem felállításáról. 1919. szeptember 1-jén megalakult a román tannyelvű I. Ferdinánd Tudományegyetem, a Ferenc József tudományegyetem pedig Szegeden folytatta működését.
A második bécsi döntés értelmében Erdély északi része visszakerült Magyarországhoz. 1940-ben visszaköltözött Kolozsvárra és újraindult a Ferenc József Tudományegyetem. Törvényerejű rendelet értelmében 1945. június 1-jei hatállyal Kolozsvárott magyar tannyelvű Állami Tudományegyetem létesült négy tudományos karral, és felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet.
Az orvostudományi kart Marosvásárhelyre költöztették, majd 1959-ben a két egyetem összeolvadt. Az így keletkezett Babeş–Bolyai Tudományegyetemen fokozatosan megszűntek a magyar csoportok. 1948-ban a marosvásárhelyi orvosi kart különválasztották a Bolyai Egyetemtől, és létrehozták a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet.
1962-től, pártutasításra, az előadásokat magyarul és románul, a gyakorlati órákat csak románul tartották. A hallgatói részarány fokozatosan a román hallgatók javára billent.
A 90-es években a magyarul tanulók aránya 20 százalék alá csökkent. 2008-ra ez 50 százalékra emelkedett, de a magyar oktatóké nem haladja meg a 30 százalékot.
A jelenleg is tartó vita a következőképpen alakult ki: 2011 januárjában életbe lépett az új tanügyi törvény, amely multikulturális egyetemként határozza meg a MOGYE-t is, s kötelezi az intézményt a kisebbségi nyelvű oktatás fejlesztésére, önálló tanulmányi vonal vagy tagozat létrehozására. (Ilyen tagozat már létezik a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen és a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen.)
Az egyetem román többségű szenátusa (legfőbb döntéshozó szerve) olyan egyetemi chartát fogadott el, amely továbbra is szakonként, és nem tannyelv szerint alapította meg az új egyetemi intézeteket, vagyis egy, már létező törvényt hagytak figyelmen kívül.
Az egyetem szenátusa arról is döntött, hogy a 65. életévüket betöltött és nyugdíjazott professzorok óraadó tanárként sem folytathatják tevékenységüket. Ez érzékenyen érintette a magyar nyelvű oktatást, a magyarul oktató professzorokból hiány van az egyetemen és utánpótlásuk véletlenszerűvé vált. Az egyetem szabályzatát a román oktatási minisztériumnak is jóvá kell hagynia, ezért a magyar oktatók és a politikai szervezetek abban reménykedtek, hogy a minisztérium visszautasítja a chartát, és felszólítja az egyetemet a jogszabály betartására.
2011 októberében az intézmény történetében először külön tanévnyitót tartottak a magyar tanárok és a diákok, illetve a román tanárok és diákok. Constantin Copotoiu rektor „politikai problémának” nevezte az egyetemen kialakult konfliktushelyzetet. A kormány megyei képviselője, a prefektus a város polgármesterével, Dorin Floreával együtt intézményi összevonást javasolt, ugyanis az oktatási törvény lehetővé teszi a kisebb egyetemek összevonását.
2011. október 5-én az oktatási minisztérium átiratban kérte a MOGYE vezetőségét, hogy maradéktalanul érvényesítse a multikulturális jelleget az intézmény egyetemi chartájában. A javasolt szövegváltozat leszögezte, az egyetemen zajló elméleti oktatás, valamint a klinikai és szakmai gyakorlatnak román, magyar és angol nyelveken kell történnie.
A magyar diplomácia 2011. október 18-án tett lépést, amikor Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet Zsigmond Barna csíkszeredai főkonzul társaságában egyeztetett Constantin Copotoiu rektorral. Az intézmény rektora ígéretet tett, hogy a törvények biztosította kereteken belül megmarad az egyetemen a magyar oktatás.
2011. október 25-ére egyetemi szenátusi ülést hívtak össze, hogy döntsön a charta módosításáról, de a testület döntésképtelen volt. 2011. november 22-én Kincses Előd a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) nevében eljáró ügyvéd beperelte a MOGYE-t, hogy nyilvánítsák semmissé az egyetemi chartát, mivel az nem felel meg a tanügyi törvény előírásainak. 2011. december 6-án az oktatási minisztérium arra kérte az egyetem vezetőségét, hogy érvényesítse az adott évben hatályba lépett oktatási törvény multikulturális egyetemekre vonatkozó előírásait. 2012. január 13-án ismét ülésezett az egyetem szenátusa, de nem szerepelt napirenden a magyar intézetek/főtanszékek létrehozása.
2012. február 22-én Leonard Azamfirei korábbi dékánt választották meg az egyetem rektorának, a választást a magyar oktatók bojkottálták.
Ugyanazon a napon a MOGYE rektori hivatala és szenátusa beperelte az oktatásügyi minisztériumot, hogy a tárca nem fogadta el az egyetem chartáját. 2012. február 27-én Markó Béla a kormányból való kilépését helyezte kilátásba, ha az elkövetkező hetekben nem rendeződik a MOGYE magyar tagozatának az ügye. Újabb tárgyalásba kezdett Cătălin Baba oktatási miniszter a marosvásárhelyi orvosi egyetem vezetőségével, hogy meggyőzze az egyetem szenátusát. Ha ez nem sikerül, a román kormány határozatot fogad el a magyar tagozat megalapításáról.
Szabadság (Kolozsvár)2012. március 29.
Előkerült Kossuth mellszobra
(vajda)
Szenzációs alkotásra bukkantak a megyei múzeum munkatársai a néprajzi részleg felújítási munkálatai közben. Tekintettel arra, hogy a tatarozás során az épület helyiségeit is átrendezik, a raktárakban és a pincékben évtizedekig heverő tárgyakat is elköltöztették. Így fedezték fel Kossuth Lajos 1892-ben készített mellszobrának gipszmintáját, amely Pokorny Attila restaurátor műhelyébe került.
A szobrászművész lapunknak elmondta, a kiváló alkotás siralmas állapotban volt. Avatatlan kezek barbár módon megrongálták. A feje le volt törve, a szemét kiszúrták, a ruha díszítőelemei hiányoztak, a patinája is igen megkopott. Alig néhány napja fogott hozzá a restauráláshoz. A megtisztítás után kiderült, hogy a szobrot 1892-ben az 1852–1919 között élt Kiss György készítette. A művésznek olyan alkotásai ismertek, mint a budapesti Hősök terén álló Millenniumi emlékmű Károly Róbert király szobra. Ő volt az, aki az Országház Építési Bizottságának megbízásából mintázta meg a Parlament számos kül- és beltéri szobrát, többek között a Képviselőház társalgótermének több mesterségszobra is neki köszönhető. A Parlament külső szobrai közül a Zrínyi Miklósról, III. Ferdinándról, Jurisits Miklósról és Erdődy Tamásról megmintázott alkotásai is jelentősek. Nagy valószínűséggel az Iparművészeti Múzeum tetején lévő apródszobrokat is ő készítette. Gyakran nyúlt történelmi jellegű témához, kiemelkedők alkotásai Vörösmarty Mihályról, Kossuth Lajosról, Zrínyi Miklósról, Szondi Györgyről, továbbá Berzsenyi Dániel, Arany János és Kisfaludy Károly mellszobra, melyet a Magyar Tudományos Akadémia felkérésére készített el. Budapesten kívül jelentős műveket alkotott Ausztriában, Olaszországban, Horvátországban, Szlavóniában, Felvidéken és Erdélyben. Hogy miként került a gipszminta Marosvásárhelyre, nem lehet tudni, valószínű, hogy a köztéri szoborpályázat egyik alkotása lehetett.
A néhány napja napvilágra került műről restaurálás után szilikonminta készül, majd Pokorny Attila szerint jó lenne, ha kerülne anyagi támogató ahhoz, hogy akár bronzba is kiöntsék a mellszobrot. A helyreállított gipszmunka mindenképpen a megyei múzeum kiállítótermébe kerül majd, Ferenc József és Sissi mellszobra mellé.
Népújság (Marosvásárhely)2012. április 5.
Tarló(s)hántás
Pistinek nem tetszik Attila. Igaz, nincsenek is egy súlycsoportban. Pistinek és pajtásainak nem tetszik Mihály sem. A pajtások Pistivel a púpjukon sem nyomnak annyit a latba, mint Mihály egymagában. Pistinek sok minden nem tetszik, de mit tegyünk, ő csak egy szürke inzsellér, akit a városi csínytevések löktek a felszínre, meg az, hogy a városnak már nagyon nem tetszett Gábor, aki legalább húsz évig volt osztályelső.
Mielőtt valaki nekilátna azonosítani (nem beazonosítani, ahogyan most Pistiéknél divat mindenhez hozzácsapni a be igekötőt), vajon melyik bolyais vagy dögis osztályról van szó, elárulhatom, hogy nem a barátságos erdélyi tájakon játszódik a történet. Kissé odébb, ahol plagizálnak. Nem mintha nálunk nem lenne elég plágiumvád, elég, ha csak a MOGYErósban bóklászunk, de most a székesfővárosra gondolunk, ahol plagizálnak a fiúk. Más szóval: megismétlik az 1945-1948-as, 1989-90-es döntőket.
Vágod már, haver? Megvilágosodott már a burád? Igen, arról beszélek, hogy a Pisti mérnök tarol. Szobrot irtogat, akár a gyomot. Térrendezés ürügyén elszállíttatta József Attilát, elhurcolta, máshová kívánja áthelyezni gróf Károlyi Mihály szobrát. (Akit mellesleg Trianonért okolnak, holott a szerződés megszületésekor már régen száműzetésben élt, éppen Horthy Miklós kormánya írta alá a szégyenletes okmányt nemzetközi kényszer hatása alatt.) Szóval fontos, hogy a székesfővárost ne rondítsák el a magyar haladás és demokrácia jelképes alakjai. A jó irodalomé sem. Gondolom, nemsokára eltávolítják Raoul Wallenberg szobrát Budáról, majd József Attilát kiemelik a tankönyvből és száműzik a tantervből, helyette p.o. beteszik Vízváry Mariskát, aki mégiscsak művészember volt, színésznő és az össznépi zabát jobbnál jobb (nem balnál balabb) falatokkal gazdagította, hadd Kövéredjen a nép s az ország.
Ha már a pártpolitika belekottyintott a szellemi életbe, a történelmet és jelképet átrendezi, miként a komcsik is tették hét évtizeddel ezelőtt, ne feledkezzünk meg Kossuth Lajos szobrának eltávolításáról sem. Miként azt Gerő András történésztől is tudjuk, nem ez a szobor állott a keresztény kurzus idején a parlament előtt. És egyáltalán Kossuth gyanús, ugyanis nem vett részt a magyar életben 1849 után, hanem élte nagyobbik felét a szabadkőműves, rohadt liberális Nyugaton töltötte, az emigrációból agitált a kiegyezés és a fennálló Ferenc József-i rendszer ellen. Ha már akkor lett volna IMF, nos, minimum annak az elnöke lett volna.
Szóval tarolós Pisti szoborritkításba fogott, amit más hasonló akciók is követni fognak, amivel helyreáll a régi rend a székesfővárosban, és végre megszabadulhat Pest, Buda és Óbuda a bűnös jelzőtől.
Bár én tamáskodom: József Attila szobra újra méltó helyen fog állni nemsokára, miközben régészek azért túrják fel a Kossuth teret, hogy kiderítsék, ki is az Tarlós Pisti, a kultúrbarbár?
Sebestyén Mihály. Népújság (Marosvásárhely)2012. május 8.
MOGYE ügye
Ha történelmi perspektívából tekintjük a MOGYE ügyét, akkor az csupán pillanatnyi megoldás volt. A háború utáni zűrökben született, amikor Groza és a király ki akarta húzni a párizsi béketárgyalások előtt a kisebbségi kérdés méregfogát. Másfelől a kommunista párt, amely még mindig jelentős magyar és zsidó tagsággal rendelkezett – hiába volt jelzője és csakis jelzője a román –, ott állott szovjet támogatással szügyig a hatalomban, a polgári ellensúlyok már nem is számítottak. Az egész ügyben az erdélyi magyarság akkori vezetői voltak érdekesek, fölöttébb bölcsek és bátrak.
Hiszen egy vesztes háború után azonos megszállás alatt éltek Magyarországon és itt. Mégis mertek tenni, lépni, egyetemet, specifikus nemzetiségi (egyen)jogokat követelni. Nem érezték magukat egynek/azonosnak a vesztesekkel, nem keresték a folytonosságot a volt „kis magyar világgal” és annak politikai elitjével – s nem csak azért, mert baloldaliak voltak. Egyszerűen tudták, hogy más időszámítás kezdődik. Csak azzal nem voltak tisztában, a moszkovitákon kívül, hogy jobb vagy rosszabb lesz-e ez a kronológia.
A király és Groza is okosan politizált. Ők sem akartak folytonosságot a Ferenc József tudományegyetem és karai, valamint a létesítendő állami magyar egyetem között, ezért is bocsátottak ki egy új egyetemalapító okmányt, amit bármikor visszavonhatnak. Pillanatnyi megoldás volt. S mert Románia felfegyverzését, miután nem számított győztes hatalomnak, korlátozták, nem volt szükség kadétiskolákra sem, a vásárhelyi gyorsfegyvernemi altisztképző épületei üresen álltak. A visszatérő kolozsvári román egyetem bosszúért lihegett, a komcsik fogták vissza őket, s inkább elfogadták, hogy legyen magyar orvosi kar Vásárhelyen. (A Kolozsvárott maradt többi kar esetében a magyar egyetem járt természetesen rosszabbul, egy nemzetállamban, az épületek szempontjából is.)
Az alapcél mindenki számára – a magyarok kivételével – világos volt: nem fog egy nemzetállam, még ha szocialista mezben tetszeleg is, a saját kebelén egy másik nemzet számára értelmiségieket képezni. Különösen nem szakértelmiségieket. Ezért halt hamvába a műszaki képzés, és 1961-ben eljött a perc, amikor az engedményekből vissza kellett venni. Fokozatosan, a szoc. humanizmus jegyében – de kíméletlenül. A folyamat csak elakadt, de nem állott le 1989/1990 fordulóján. Ami most Turgumurgun történik, amelyet már kirántottak a Székelyföld forrósodó serpenyőjéből és most nyílt lángon forgatják, az a befejezés. Ennek lehetnek állomásai, a szakács kiemelheti, megforgatja, borral locsolgatja, a lényeg, hogy el lészen fogyasztva kormányzatilag.
Hacsak...
Sebestyén Mihály. Új Magyar Szó (Bukarest)2012. május 12.
Személye példát mutat számunkra és a román politikum számára is
Felavatták Erzsébet királyné kolozsvári mellszobrát
„Hazatért a királyné, Erzsébet!” – köszöntötte az ünneplőket Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök Erzsébet királyné mellszobrának tegnapi avatásán. „Védelmező, erős vár volt számunkra, aki arra tanít, hogy ha akarjuk, megtaláljuk a közös utat. Meg lehet egyezni, ki lehet békülni” – fogalmazott a püspök.
Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára – az Alexander Dubček által 1968-ban megalkotott kifejezés, az emberarcú szocializmus apropóján – az asszonyarcú dualizmus megtestesítőjének nevezte Erzsébet királynét: „A magyarság számára elfogadhatóvá varázsolta a dualizmust, amely nem volt könnyű munka, ismerve azt, hogy férje, Ferenc József hogyan kezdte az uralkodását”. Az államtitkár szerint Sissi megtalálta a kulcsot a magyar szívekhez, emiatt példamutató a személye a román aktuálpolitika szereplőinek is. „Az elmúlt években kibontakozott, de az utóbbi napokban elhalványodott emberarcú romániai magyarságpolitika folytatható és folytatandó” – üzeni Sissi Németh Zsolt szerint.
Kötő József RMDSZ-es parlamenti képviselő nem a „kedvenc” megvilágításban értekezett a bajor származású királynéról, hanem a látnoki erővel rendelkező személyiségét domborította ki beszédében. „Hitt a magyarság országépítő erejében, európai küldetésében, a nemzeti emelkedettségben, és arra sarkall, hogy megfogalmazzuk a magunk hitvallását is. Sajnos önpusztító csatározások korát éljük itthon és Európában, a királyné pedig azt üzeni ennek a kornak: emberi magatartásunk emelkedettsége a gyakorlatban a közösség javára fordított cselekedetekben érhető tetten” – mondta a képviselő.
Gergely Balázs, a szoborállítás kezdeményezője ünnepi beszédében elmondta: egy évvel ezelőtt döntöttük el, hogy hazahozzuk és ismét közkinccsé tesszük. „Reméljük, hogy egy újabb szakaszban a Kolozsvári Művészeti Múzeumban időközben megtalált eredeti Sissi-szobrot visszaállíthatjuk majd az eredeti helyére, a Fellegvár alá” – közölte az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) országos alelnöke, a párt kolozsvári polgármesterjelöltje.
Az evangélikus-lutheránus püspökség udvarán leleplezett Sissi-szobor a miskolci Erzsébet-szobor mása. A másolatot Gergely Zoltán szobrászművész készítette, a padot is magába foglaló talapzat pedig Cini László műve. A leleplezést követően Adorjáni Dezső megáldotta a szobrot, és talapzatánál elhelyezte a magyarság és az egység koszorúját. A szoboravatásról készített fotóriportunkat megtekinthetik portálunk (www.szabadsag.ro) Riport menüjében.
K. H. I. Szabadság (Kolozsvár)2012. május 16.
Frigyre lépni a szülőfölddel – Szobordöntő Trianon
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) háromszéki csoportja sepsiszentgyörgyi kiállítás megnyitóra invitált azzal a felkéréssel, hogy a kiállított fotóreprodukciók mintegy kiegészítéseként mondanék néhány szót az általam ismert háromszéki szobordöntésekről, mert a székelyföldi képanyag meglehetősen hézagos.
A felkérés, amelynek örömmel tettem eleget kedvemre való volt. Fodor András kolozsvári szobordöntéses fotógyűjteményét felette értékesnek tartom. Mindenek előtt a hatalommal szembeforduló civil kurázsiért, amellyel ezt az imponálóan gazdag képanyagot összehozta, közel félszáz olyan év alatt, amelynek többségében a fotódokumentáció egyetlen darabjának beszerzéséért és megőrzéséért bírság, rosszabbik esetben börtönbüntetés dukált, amire, sajnos, van elegendő históriai példánk.
Erdélyben a szobor- és emlékműdúlások több hullámban következtek be. Ezekre tömegesen Trianon, illetve Erdély román megszállása után kerül sor, de a históriának vannak ezt megelőző markáns eseményei is. A Brassó fölötti Cenk Millenniumi Emlékművét (1898-ban állították) már 1902-ben megrongálják a román diákok, 1913-ban robbantásos „merényletet” hajtanak végre a köztudatban „Árpád-szoborként” ismert emlékmű ellen, s 1916-ban, „az első román betörés” napjaiban ágyútűz alá fogják a hatalmas méretű alkotást.
A Cenk Millenniumi Emlékműve –Bereczky Gyula és Jankovits Gyula alkotása – a történelmi Magyarország délkeleti „határköve” volt, a kő- és ércszobor tárgyi mivolta, szimbolikus üzenete egyaránt sértőnek bizonyult a románság számára, s amint erre alkalom adódott, a romboló nemzeti indulat már Trianont megelőzően nekirontott a magyar államiság jelképének.
A nemzeti jelképek elleni harc számos esetben emberi életek kioltásával párosult, de az elszabadult szenvedélyek a szó fizikai értelmében a múlandó emberi életnél maradandóbb emlékművekre csaptak le. Az első világégés háborús kataklizmájában a csehek elvakult dühvel estek neki a dévényi Várhegy honalapító Árpád-emlékének ott, ahol a Duna átlépte Magyarország nyugati határát.
A zimonyi ezredéves emlék a szerbek bosszújának áldozata lett.
Később, Magyarország keleti őrvidékén eltüntették a Vereckei turulmadarat.
A Szobordöntő Trianon képanyagát összehozó Fodor András a négy égtáj határőrszobrai és millenniumi emlékművei által körülölelt Kárpát-medence egykori emlékműveit eleveníti elénk. A legteljesebb az erdélyi vonatkozású gyűjteménye. A kiállítási anyagban szegényesebben reprezentált Székelyföld nem irritáló, a tömbben élő magyarság históriája és a vonatkozó emlékek ma is hozzáférhetőbbek, mint Erdély magyar szórványterületeinek emlékanyaga.
A gyűjtemény rendkívüli érdeme, hogy éppen erre az anyagra, a szórványvidékekre összpontosít. A gyűjteményben megtalálható az aradi vesztőhelyen álló obeliszk korabeli képe. Az aradi Kossuth-szobor – Margó Endre és Pongrácz Szigfrid alkotása – hányatott sorsát a feliratozásból ismerjük. 1919-ben az aradi lakosság megvédi, de a nacionalista román hatalom berendezkedése után, 1922-ben kötéllel akarják ledönteni, dorongokkal feszegetnék le a talapzatról. Előbb bedeszkázzák, majd 1925-ben eltávolítják.
Buziásfürdőn a Trefort Ágoston szobrát tüntetik el, Karánsebesen I. Ferenc Józsefet „fosztják meg trónjától”, Kolozsváron a Kárpátok őre című emlékművet takarítják el, Marosvásárhelyen Köllő Miklós Kossuth-szobrát, a Bem apóét, II. Rákóczi Ferencét, áldozatul esik a Püski csata emlékére állított Bem-szobor is, Nagyváradon Szent László szobrát kell a Püspöki Palota belterületére menekíteni, Nyárádszeredából kiűzik Erdély fejedelmét, Bocskai Istvánt, Segesváron nem tűrik meg Petőfit – a szobor később Kiskunfélegyházára kerül –, Székelyudvarhelyen ledöntik a Vasszékelyt, Zilahon a Tuhutum emlékművet.
A felsorolás szemelvényes és hézagos.
A kiállítás gazdag emlékanyagot mutat be Felső-Magyarországról. (Felvidéken az elpusztított Kossuth-szobrokról külön kiadvány is megjelent.) Található néhány emlékfotó Délvidékről és Kárpátaljáról is.
Mindez azt is jelzi, hogy a képanyag tájegységenkénti kiegészítésre ösztönöz. Ezt, minden bizonnyal szívesen fogadná a gyűjtemény tulajdonosa, akit abban is támogatni kellene, hogy az erdélyi vándorkiállítás anyaga megfelelő szöveges környezetben kötetbe – albumba – foglaltassék. Ez a gyűjtemény kiegészítését is serkentené, és magyarországi körbeforgatása talán segítene visszafogni a magyar nemzeti szimbólumok ellen a kormány-, és balliberális pártkörökben keltett ostoba indulatokat. ( A XII. kerületi Turul-szobor, Teleki Pál szobra, Wass Albert szobra stb)
Erről jut eszünkbe, hogy Fodor András gyűjteményében alig reprezentált a kommunista rezsim alatti szobor- és emlékműrombolás, amely a román nacionalista elemekkel kollaboráló magyar „elvtársak” közös műve volt. Ez, meglehet, tárgyi vonatkozásban és művészi értékét tekintve nem volt olyan méretű pusztítás, mint a két világháború közötti román (cseh, jugoszláv stb) roham a magyar tárgyú emlékművek ellen, de lélekben rombolóbb volt, mert amíg a Trianon utáni brutális szobordúlások közvetve a magyar nemzettudatot erősítették, addig a kommunista éra „testvéri egységben” végrehajtott rombolásai bizonyos rétegek esetében a magyarságtudatot kezdték ki, és rokkantották meg.
Fel kellene figyelnünk arra is, hogy a II. világháború után az újra elszakított magyar területeken a „kicsi magyar világ” térplasztikai alkotásainak mi lett a sorsa. A magyar jellegű emlékművek zömét lebontották, elpusztították ugyan, de számos példa van arra, hogy a szövegeket, címereket és más jelképeket nem tüntették el, hanem vakolattal, egyébbel befedték, eltakarták. A turulmadarakat, címereket elrejtették.
Erdélyben kialakult egy sajátos térplasztikai forma is. Az Országzászló talapzatokat többségében nem bontották le. A „kényesebb” szövegeket takarták, levakolták, átfestették, a zászlótartó oszlopot lefűrészelték, s volt eset rá, amikor a zászlórúd, vagy a turulmadár helyébe egy vörös csillag repült fel. A nagy térfogatú talapzat és az apró vörös csillag a jelképi üzenettől eltekintve is groteszk térplasztikai formákat eredményezett.
A Szobordöntő Trianon kiállítás megnyitóján a nagy számú sepsiszentgyörgyi érdeklődő előtt a két világháború között elpusztított és a kommunista éra áldozatául esett és általam visszaállíttatott szobrokról és emlékművekről szóltam. A kézdivásárhelyi Gábor Áron szobor hazamentéséről, a sepsiszentgyörgyi 1848/49-es Honvédemlékmű oroszlánjainak kalandos visszaszerzéséről, az Erdővidéken lerombolt Véczeri Emlékmű „illegális” visszaállításáról, amiért megyei „kultúrmindenesi” tisztségemtől megfosztottak és a szobrok, emlékművek tájékáról arrébb parancsoltak.
A kiállítást szervező Erdélyi Magyar Ifjak kezdeményezése nem remélt visszhangra talált. Bíztató jel, hogy a mostani huszonévesek a középgenerációhoz tartozók közömbössége és letargiája után, többnyire a nagyapa-korúakkal összefogva képesek a kiállítás megnyitóéhoz hasonlatos népességet összehozni.
A Szobordöntő Trianon kiállítás sajtóvisszhangja is figyelemre méltó volt. Persze voltak – vannak esetek, amikor a tájékozatlanság kilóg a fogalmazásból, de már az is jó, ha beszélünk ezekről a dolgokról. Az egyik erdélyi lap azt írta például, hogy „Bevezetésképpen Sylvester Lajos újságíró röviden ismertette a háromszéki szoborrombolásokat és a kommunista szoborállításokat.”
Természetesen voltak „kommunista szoborállítások” is, Sepsiszentgyörgyön és Kovászna-Vajnafalván a román katona szobra, ugyancsak Sepsin Mihai viteazul többalakos emlékműve stb. Én ezekről nem szóltam.
A „kommunista szoborállításokra” mondok viszont egy velem megesett történetet.
A csernátoni tájmúzeum létrehozása után képzőművésztábort is működtettünk. Az ajánlott témák között a háromszéki jeles személyiségek emlékének megörökítése is szerepelt. Diénes Attila, akkor még Marosvásárhelyen élő képzőművész – ma magyarpolányi illetőségű, az 1956-os budapesti emlékmű egyik sikeres pályázója -, szóval a szobrász azt mondta, hogy neki elege van a felpödört bajszú, huszáros Gábor Áronok megjelenítéséből. Az őrnagy értelmes székely ezermester volt, s nem egy incifinci huszár.
„Megszoborta” az őrnagy fejét, s a pödrött bajusz helyett vastag, lecsüngő férfiékességet faragott Áron felső ajka fölé.
Mikor a hatóságok az erdővidéki ’48-as emlékművet buldózerrel lerombolták, s az általam – szerintük illegálisan – visszaállított szobrok ellen hajtóvadászatot indítottak, s ennek során eljutottak Csernátonba is. Előbb a Bod Péter és Gábor Áron ágyúöntő főmesterének, Végh Antalnak a szobrát akarták eltávolíttatni. Mikor ez nem sikerült – az intézmény belterületén voltak és nem köztéren, amihez nem volt szükséges a bukaresti engedély – akkor észrevették a Dienes Attila Gábor Áron szobrát. Bajusza csüngött az orra alatt, akárcsak az enyém akkoriban.
„Még él, s már szobrot faragtatott magának” – kiáltott fel az egyik elvtárs. Magyarnak mondta magát ő is. És harcsafűrészt kerítve bosszúálló kéjjel jeles személyiségekkel fűrészeltették le a vélt fejemet, amely ma is ott látható a Csernátoni Tájmúzeum az egyik épület eresze alatt, a csepegésben. A „testemet” – a portré talapzatát – elásták.
Ilyenek valának a „kommunista szoborállítások.”
2006. jún.23.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma2012. június 2.
Helyére kerül Erzsébet királyné 130 éves emlékköve
Az illetékesek nem restaurálják a megrongálódott feliratot
A magyarok iránti rokonszenve miatt nagy tiszteletnek örvendett annak idején – és örvend a mai napig is – Erzsébet királyné: az utóbbi másfél században Magyarország-szerte utcákat, utakat, sétatereket, szállodákat, fürdőket, hidakat stb. neveztek el róla. Nem volt ez másképp Kolozsváron sem, ahol a napokban ismét előkerült egy Erzsébet királynét idéző emlék. A megviselt állapotú, szögletes emlékkő a Sétatéren állt, húsz éve még olvasható volt rajta a dátum. Az öt betű és két szám azonban a föld szintje alá került, és szétmállott, így csak az évszám maradt épen. Most viszont kiásták a követ, és ismét a régi helyén áll – de korántsem a régi „pompájában”. Sőt, a jelek – és a Sétatér felújítását felügyelő építész – szerint nem is fogják restaurálni, így továbbra is csak az évszámot olvashatják le róla azok, akik észreveszik a Rákóczi (Napoca) hidat az egyetem Vegyészeti Karának Arany János utcai épületével összekötő sétány mellett.
Erzsébet királyné sokat tartózkodott Magyarországon, jó kapcsolatokat tartott fenn a magyar arisztokratákkal, politikusokkal, művészekkel. Megtanult magyarul. Személyi kapcsolatai révén igyekezett elősegíteni a kiegyezést, és ebben jelentős szerepet játszott. Népszerűsége 1867 – a kiegyezés – után tovább nőtt. Magyarország-szerte utcákat, utakat, sétatereket, szállodákat, fürdőket, hidakat stb. neveztek el róla, ezek egy része Magyarországon napjainkig fönnmaradt. Mivelhogy Kolozsvárt 1920-ban, majd 1947-ben Romániához csatolták, a királynéhoz kötődő elnevezéseket hivatalosan törölték. De számos, hozzá fűződő emlék a magyarság körében máig megőrződött.
Így a Sétatéren, a Rákóczi-hidat az egyetem Vegyészeti Karának Arany János utcai – a Bolyai Egyetem egykori – épületével összekötő sétány mellett, a híd felől jövet 50–60 méter távolságra, baloldalt, egy pad mögött szerény, kb. 30 cm magas, megviselt állapotú, szögletes emlékkő állt. László Csabának az 1990-es évek elején készült felvételén a hónap és a nap is látszik. Rohonyi D. Iván 2005 szeptemberében készített fotóján az alsó sor már olvashatatlan: a két felvétel közötti idő alatt a nedves földben az öt betű és a két szám szétmállott.
A kő megállíthatatlanul, egyre mélyebbre süllyedt a földben. A Sétatér tavaly tavasszal kezdődött általános rendezése során el is tűnt, a talaj szintjének kiegyenlítésekor földet hordtak rá. Nemrég a munkálatok irányítói kiásták az emlékkövet, amely még rosszabb állapotban van, mint hét évvel ezelőtt.
Eredeti felirata: 1879/APRIL 24. Az uralkodó, Ferenc József és felesége, Erzsébet királyné ezüstlakodalma alkalmából Magyarország-szerte faültető mozgalom kezdődött. A Sétatéren Zobátz Ferenc kertész kis halmot emelt, amelyre gróf Esterházy főispán két fát ültetett. Ezt jelöli ez a kő. A kis halom rég eltűnt, nyoma már az 1990-es évek elején sem látszott.
Adrian Borda építész, aki a Sétatér és a Kaszinó épületének felújítási munkálatait felügyelte, érdeklődésünkre elmondta: a követ nem kell restaurálni, így otthagyják eredeti helyén.
– A Sétatér felújítási munkálatai során figyelmeztettem az egyik mestert, hogy ügyeljen a kőre. A munkások ezért földet hordtak rá, hogy ne szenvedjen semmilyen károsodást. Most pedig, a munkálatok végeztével újra kiásták a követ. A közelben levő fa pedig továbbra is védelmet biztosít a több mint százharminc éves kőnek – magyarázta az építész, majd hozzátette: nem hiszi, hogy a kő közelében lévő fa azonos lenne az 1879-ben ültetett fával.
ASZTALOS LAJOS, NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár) 2012. június 28.
Az unió kimondására készülnek az unitáriusok
Kolozsváron a Bel-Magyar utcai unitárius templom június 28-án ad otthont az egyházegyesítő zsinatnak. Az ünnepi eseményen hosszú évtizedek álma válik valóra, s az unió kimondásával az Erdélyi Unitárius Egyház újraegyesül a Magyarországi Unitárius Egyházzal. A 16. században alakult egyház négy és fél évszázados viszontagságos története új szakaszához érkezett. Az unitárius egyház, miként a többi protestáns felekezet, a reformáció eredménye, és az egyetlen olyan antitrinitárius irányzat, amely Közép-Kelet-Európában, pontosabban Erdélyben és Lengyelországban intézménnyé tudott szerveződni. A lengyel közösségek a 17. században a katolikus reformáció következményeként megsemmisültek, míg a Kárpát-medencében a magyar unitárius közösségek napjainkig fennmaradtak. (Az erdélyi és lengyelországi fejleményektől függetlenül a 18. század végén Nagy-Britanniában, a 19. század első évtizedeiben pedig Észak-Amerikában alakultak unitárius egyházközségek. A magyarok tengeren túli hittestvéreikkel 1821 után vették fel a kapcsolatot.)
A hagyomány a kolozsvári születésű Dávid Ferencet tartja az unitárius egyház alapítójának. Dávid Ferenc és munkatársai az 1568. évi tordai országgyűlést követően fejedelmi támogatással szervezték első unitárius közösségeiket. A János Zsigmond és az ország rendjei által is pártfogolt mozgalom nem csak Erdély magyarok lakta falvaiban és városaiban talált követőkre, hanem a Partiumban és Baranya megyében is (pl. Nagyvárad, Belényes, Simánd, Temesvár, Pécs stb.). Ezek az előretolt unitárius helyőrségek a 17. század végéig fennmaradtak. Dávid Ferenc püspöksége alatt 12 egyházkör (egyházmegye) működött, élükön egy-egy esperessel. János Zsigmond fejedelem halálát (1571) követően Dávid Ferencet az országgyűlés vallásújítás vádjával elítélte és Déva várába záratta, ahol 1579. november 7-én meghalt. Az unitárius szuperintendens mártíriuma után a felekezet meghasonlott. A Dávid Ferenc hitét követők kisebbségben maradt radikálisabb csoportja a Simándon működő Karádi Pált választotta püspöknek, a mérsékeltebbek pedig a Kolozsvárt székelő és a fejedelem támogatását is élvező Hunyadi Demetert. A hitelvi kérdésekben egyet nem értő közösség vezetői ádáz dogmatikai harcokat vívtak egymással. A szellemi csatározások során Blandrata György és Hunyadi Demeter eltávolították állásaikból a velük egyet nem értő papokat és elkezdték az unitárius egyház szervezeti és dogmatikai egységének megteremtését. Karádi Pál és Hunyadi Demeter halála után az ún. alföldi püspökséghez tartozó közösségek visszatértek a kolozsvári szuperintendens fennhatósága alá. Enyedi György püspök bölcsességének és türelmének köszönhetően nem szakadt frakciókra az unitárius közösség. Báthori Zsigmond uralkodása alatt az ellenzékinek számító unitárius elitet likvidálták (a kivégzéseknek nem vallási, hanem politikai okai voltak), és ezzel olyan csapást mértek az unitárius egyházra, amelyet a következő évszázadokban sem tudott kiheverni.
A református fejedelmek természetesen saját felekezetüknek kedveztek. A vegyes lakosságú városokban egyre befolyásosabbak lettek a reformátusok, így a Rákócziak alatt, az addig unitárius többségű Kolozsvár felekezeti összetétele is megváltozott. Az önálló erdélyi fejedelemség megszűnése a katolikus restaurációnak kedvezett. A 18. században az Erdélyen kívüli unitárius központokat teljesen felszámolták, ekkor szűntek meg pl. a Baranya megyei unitárius közösségek. A türelmi rendeletet követően (1781) szabadabb idők következtek. A felekezet összegyűjthette megmaradt erőit, hatalmas külső és belső építkezésbe kezdett. Új templomok és iskolák épültek, újra kiadhatták kátéikat és énekeskönyveiket, lassan felkészültek a reformkorra. Az 1848−49-es forradalom és szabadságharc, majd az ezt követő politikai elnyomás során az unitáriusok is túlélésre rendezkedtek be. A kiegyezés már Kriza Jánost találta a püspöki székben, és a tapasztalt egyházvezető mindent megtett azért, hogy az általa vezetett felekezet kikerüljön az elszigeteltségből. Nemcsak az angol és az amerikai unitárius közösségekkel vette fel a kapcsolatot, hanem arra is volt gondja, hogy az egyre sűrűbben Pestre rajzó unitáriusok egyházi életét megszervezze. A különféle minisztériumokban elhelyezkedő unitárius értelmiségiek Magyarország fővárosában kis szórványt alkottak, pap és templom nélkül. Az első nyilvános unitárius istentiszteletet Pesten 1869. június 13-án Ferencz József, a későbbi püspök tartotta. Két héttel később a Kolozsváron tartott főtanácsi ülésen határozatba foglalták: mivel Erdély egyesült Magyarországgal, az addig használt hivatalos Erdélyi Unitárius Egyház vagy Vallásközönség helyett a Magyar Unitárius Vallásközönség nevet használják. A magyar unitárius vallásközönség az angol és az amerikai hittestvérek segítségével 1881-ben Budapesten egyházközséget szervezett. 1889-ben a kolozsvári rendkívüli főtanácsi ülésen kimondták, hogy az unitárius egyház neve Magyarországi Unitárius Egyház.
1890-re Budapesten a Koháry utcában (ma Nagy Ignác) felépült az új templom, 1902-ben pedig megszervezték a Duna−Tisza menti egyházkört, amely a Királyhágón túli egyházközségeket tömörítette. A Magyarországi Unitárius Egyházat az első világháború végéig kilenc egyházkör alkotta, 1914-ben a Monarchia 81 401 alattvalója vallotta magát unitáriusnak. A trianoni békeszerződés Erdélyt Romániához csatolta, és ezzel új fejezet kezdődött az egyház történetében, hiszen az addig egységes Magyarországi Unitárius Egyház területileg két részre szakadt. A Románia új határai között maradt nagyobbik egyházrész az 1889 előtti állapotokhoz igazodva újból Magyar Unitárius Egyházként határozta meg önmagát. A püspöki székhely továbbra is Kolozsvár maradt, itt működött az egyik gimnázium és a Teológiai Akadémia. A Duna−Tisza menti egyházkör Józan Miklós budapesti esperes-lelkész vezetésével ideiglenesen létrehozta a Magyarországi Igazgató Tanácsot, és az esperest vikáriusi joggal ruházta fel. A világháborút követő impériumváltás következtében megnőtt a Magyarországra repatriált unitáriusok száma. Az 1920-ban tartott népszámlálás csak Budapesten 2828 unitáriust regisztrált. A megváltozott életkörülmények új feladatok elé állították az egyházvezetést. Az országhatárokon belül széleskörű belmissziói munka kezdődött. Újjászervezték az egyháztársadalmi egyleteket, gondoskodtak a hitoktatásról és a karitatív tevékenységeket is folytatták, ahogy lehetett… A budapesti lelkészi állást is átszervezték és Józan Miklós esperes mellett hamarosan fiatal erők gondoskodtak a misszióról. 1923-ban az amerikai és az angol unitáriusok anyagi támogatásával Budapest déli részében egy bérházat vásároltak. Ez lett az ún. Unitárius Missziói Ház, amelyben bentlakás és gyülekezeti terem működött. A Duna−Tisza menti egyházkörben a világháború előtt szervezett eklézsiák mellett (Hódmezővásárhely, Füzesgyarmat, Polgárdi stb.) újabb egyházközségek és szórványgyülekezetek alakultak (Debrecen, Kocsord, Pestszentlőrinc, Orosháza, Dévaványa, Mezőtúr, Szombathely, Miskloc stb.).
A háború alatt megszakadt külföldi kapcsolatok megújításáért és az erdélyi magyarság sérelmeinek orvoslásáért több angol−amerikai delegáció látogatott Romániába. Bukarestben az illetékes minisztériumokkal folytatott tárgyalás nem sok eredményt hozott, de 1924-től minden erdélyi unitárius egyházközséget egy-egy amerikai egyházközség fogadott testvéréül.
1940-ben a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz és ezzel ismét új helyzet állt elő. Hatvanöt egyházközség, harminchárom elemi-, két közép- és egy gazdasági iskola, illetve a Teológiai Akadémia visszakerült Magyarországhoz, de Dél-Erdélyben maradt 53 eklézsia és tíz elemi iskola. A Magyarországi Unitárius Egyház ezúttal Dél-Erdélyben foganatosított rendkívüli intézkedéseket. Tordán az esperes és a főgondnok vezetésével ideiglenesen megszervezték a rendkívüli Egyházi Képviselő Tanácsot. A világháborút lezáró békeszerződések Észak-Erdélyt Romániának ítélték és így visszaálltak az 1940 előtti állapotok. 1949-ben a „Román Népköztársaság-i Unitárius Egyház” új alaptörvényében, érthető politikai okokból, már meg sem említhették a Duna−Tisza menti egyházkört. A magyarországi unitáriusok területileg elszakíttattak az erdélyiektől, de szervezeti szempontból mégiscsak Kolozsvárhoz tartoztak. Az egyházkört esperesi, illetve püspöki helynöki minőségben Budapestről irányították, az elszakadást egyik fél sem mondta ki. Magyarországon az Állami Egyházügyi Hivatallal folytatott tárgyalások következtében 1968-ban megkezdődött a Duna−Tisza menti egyházkör felszámolása és önálló egyházzá szervezése, 1971-ben pedig Magyarországi Unitárius Egyház néven teljesen különálló egyházszervezetet hoztak létre és püspököt választottak. Az új Szervezeti Törvény nem csak azt mondta ki, hogy a magyarországi egyházrész önálló, hanem azt is, hogy a lelkészutánpótlást a Budapesti Unitárius Teológiai Intézet biztosítja. (A magyarországi unitárius lelkészek két kivétellel a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet unitárius karának végzettjei.) 1971-ben tehát megalakult a Magyarországi Unitárius Egyház, így az a paradox helyzet állt elő, hogy a Kárpát-medencében két, szervezetileg is különálló magyar unitárius egyház működött: a romániai mintegy 70 ezer egyháztagot és a magyarországi kb. 10 ezer lelket számlálva. A két egyház egyesítésének gondolata 1989 után sokakban felmerült, de csak az utóbbi évek fejleményei vezettek el az egyházegyesítés megvalósulásához. 2010. november 4-én született meg azon egyezmény, amely előkészítette az egyházrészek újraegyesülését. A zsinat feladata tehát azon túlmenően, hogy kimondja az egyházegyesítést az, hogy elfogadja a közös alaptörvényt, majd ezt követően a Főtanács ún. Szervezeti és Működési Szabályzatot alkot.
A Magyar Unitárius Egyház feladata az elkövetkező években is − a minden határon átívelő − Isten- és emberszolgálat, az evangélium hirdetése, a vallásoktatás, közösségeink szolgálata és keresztény unitárius hitben való megerősítése. A teljes körű egyházszervezeti egység helyreállításával reményeink szerint nem csak lélekszám-növekedést könyvelhetünk el, hanem lelkesedésünk és közös tenni akarásunk is megkétszereződik. Az új alaptörvény, a szervezeti és működési szabályzat keretül szolgál, azt tartalommal csak gyülekezeteink tudják megtölteni, éppen ezért szükségünk van Jézus tanításának szellemében a gyökeres belső megújulásra. Meg kell változnunk, és hinnünk kell az evangéliumban. Nagyon fontos, hogy a valláserkölcsi nevelést az eddigieknél jobban és hatékonyabban végezzük, sokkal erőteljesebb belmissziói munkát kell folytatnunk. Fontos teendőnk a szórványok gondozása és új egyházközségek alapítása. Támogatnunk kell a kis létszámú egyházközségeket. Jobban kell hogy gondozzuk műemlékeinket, könyvtárainkat, levéltárainkat. Létesítenünk kell végre egy egyházi múzeumot kallódó értékeink, műemlékeink megőrzéséért.
Törekvéseinkben „legyen velünk Istenünk az Úr, ahogyan őseinkkel volt. Ne hagyjon el bennünket, és ne vessen el magától! Hajlítsa magához szívünket, hogy mindig az ő útjain járjunk, és megtartsuk parancsolatit, rendelkezéseit és végzésit, amelyeket őseinknek parancsolt.” 1Kir 8,57−58.
Kovács Sándor teológiai tanár. Szabadság (Kolozsvár)2012. augusztus 25.
Széki cselédsors a szakember szemével
Beszélgetés Pozsony Ferenc egyetemi oktatóval, néprajzkutatóval
A Kolozsvári Magyar Napok keretében külön programpontként szerepelt a széki táncosok bemutatkozása. Az eredeti helyszín a Posta mögötti park lett volna, ahol régebb a Kolozsváron szolgáló széki lányok és fiúk táncoltak szabadnapjukon. A mostani eseményre technikai okok miatt végül a Farkas utcában került sor. A széki táncosokra a kolozsvári középnemzedék minden bizonnyal jól emlékszik még. Pozsony Ferencet, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóját, néprajzkutatót a jelenség kialakulásáról, jelentőségéről és befejezéséről faggattuk.
– Mikorra vezethető vissza a széki lányok kolozsvári cselédeskedése?
– A cselédeskedés ősi foglalkozásnak számít. A középkor idején a szolgák száma több tízezer volt, míg a polgári korban már több százezret is elért. A széki lányok kolozsvári cselédeskedése is elsősorban a város polgáriasodásához kapcsolódik. A XIX. század második felében kibontakozó vasútépítés, iparosítás csakhamar gazdag polgári réteg kialakulását tette lehetővé. Annak eredményeképpen a tehetősebb családokban a háztartással kapcsolatos munkák (takarítás, rendteremtés, tüzelés, fűtés, bevásárlás, főzés, mosogatás, mosás, vasalás, gyermekek pesztrálása stb.) jelentős részét cselédlányok végezték. Rendszerint falusi, szegényebb rendű, fiatalabb lányokat fogadtak fel cselédnek, akik a befogadó család otthonában (rendszerint konyhájában) laktak, élelmet, ruhát és kevéske pénzt kaptak munkájukért. Ezek a lányok aztán – függetlenül attól, hogy Székről vagy például Székelyföldről jöttek, hiszen székely lányok is jöttek Kolozsvárra szolgálni – fokozatosan elsajátították az igényesebb, polgári jellegű háztartás csínját-bínját. Az sem ment ritkaságszámba, hogy kolozsvári cselédségük alatt keresték meg a hozományra valót. Mind a XIX., mind a XX. században Erdélyben az volt a felfogás: abból a vidéki lányból lesz igazán ügyes feleség, aki legalább egy évet szolgált városon, úri házaknál. Korabeli levelek, önéletleírások, szépirodalmi művek azonban azt is jelzik, hogy közülük sokan teherbe estek, prostituálódtak, lecsúsztak, s utána már elég nehezen tudtak visszailleszkedni az őket kibocsátó szülőfalu társadalmába. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg a széki legényekről sem, akik főleg építkezéseknél meg a vasútnál helyezkedtek el különböző nagyvárosokban, például Kolozsváron is. Azt kiemeljük, hogy a hazai urbanizációval egy időben fokozatosan csökkent a férfi cselédek száma, s látványosan növekedett a lányoké. A férfiak esetében a néprajzkutatók feltérképeztek egy másféle szolgatípust is, aki egy-egy tehetősebb falusi gazdálkodó családhoz szegődött el, hogy ott jobban elsajátíthassa a földművelés és az állattartás „titkait”. Erről Ráduly János írt Mikor a szolgának telik esztendeje (A kibédi gazdai szolgák életéből. 1987) című könyvében. Kolozsváron, hangsúlyozom, a széki legények inkább az építkezéseknél helyezkedtek el. Ma is ez az a mesterség, amelynek ismeretében például Magyarországon vagy Nyugat-Európában vállalnak munkát, különösen az 1989-es romániai rendszerváltozástól kezdődően.
– Egy ilyen hosszú, több mint egy évszázados múlttal rendelkező folyamat nem jöhetett volna létre bizonyos szabályok nélkül…
– Természetesen. A cselédsorsot már a XIX. században pontosan szabályozták. Például 1876. április 3-án Ferenc József császár szentesítette a parlament által az év március 24-én elfogadott cselédtörvényt, amely rögzítette a gazdák és a cselédek jogait és kötelességeit. Hasonló jogszabályokat fogadtak el 1898-ban és 1907-ben, amikor Darányi Ignác (1849–1927) volt a mezőgazdasági tárca vezetője, és az ő hatáskörébe tartozott e jogszabály létrehozása. De hogy valami kézzelfoghatóbbat említsek: minden cselédnek volt könyve, egyfajta munkakönyve, melyben pontosan rögzítették kötelezettségeit és jogait, egészségügyi biztosítást kellett fizetnie, és orvosi felügyelet alatt is tartották őket.
– Szamosújvár sokkal közelebb van Székhez, mint Kolozsvár. Miért jött akkor ide a legtöbb széki leány?
– Székiek Szamosújvárra is mentek gazdagabb örmény családokhoz cselédeskedni, de nyilvánvalóan kevesebben. Kolozsvárnak e téren is jóval nagyobb volt a vonzereje.
– Hogyan lett a széki cselédlányok kedvenc kolozsvári találkahelye a mostani Posta, azaz a ferences kolostor környéke?
– A kincses város Posta-palotája 1898-ban épült fel a Híd utcában. A tőszomszédságában folyó Malomárok fölé hajdanán hatalmas fűzfák hajoltak. Kimenős napjaikon, csütörtök és vasárnap este itt gyűltek össze a városban dolgozó széki legények és cselédlányok beszélgetni, énekelni és táncolni.
– Hogyan ért véget ez az évszázados folyamat?
– Az 1980-as években a hatalom már nem nézte jó szemmel azt, hogy a széki, magyar viseletbe beöltözött lányok-fiúk közösségként élik meg hetente kétszer szabad óráikat. Továbbá az erőszakos gazdasági, társadalmi átalakulások is mind hozzájárultak a jelenség felszámolásához. Később a Malomárkot is befedték, s fölötte parkolót alakítottak ki.
N.-H. D.
Szabadság (Kolozsvár)