udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 97 találat lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-97

Névmutató: Gábor Dénes

2013. január 8.

Kolozsvári mérnök-tanár a Gábor Dénes-díjjal elismertek között
Imecs Mária villamosságkutatással nyerte el a kitüntetést
A hivatalos laudáció szerint a villamos hajtások, a kalickás aszinkron motoros hajtások kettős mezőorientációs, vektoriális struktúrájának továbbfejlesztéséért és implementációja terén elért eredményeiért vehetett át nemrég rangos elismerést Imecs Mária villamosmérnök, a Kolozsvári Műszaki Egyetem professzora, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára. Laikusan fogalmazva a villamosmotorok modern szabályozása és számítógépes vezérlésének továbbfejlesztése, illetve gyakorlatba ültetése terén elért eredményeiért ítélték neki az első ízben kiosztott Gábor Dénes Energetikai Nemzeti Díjat, amelyet Budapesten, az Országházban vett át Kövér László országgyűlési elnöktől, Gyulai Józseftől, a Novofer Alapítvány kuratóriumi elnökétől és Baji Csabától, a Magyar Villamosművek vezérigazgatójától. Lapunk megkeresésére a kitüntetett úgy vélte: vannak még olyan szakemberek Erdélyben, akik megérdemlik a díjat.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár),

2014. június 4.

Együvé tartozunk (A Nemzeti Összetartozás Napja )
Trianon vad kegyetlenséggel, bosszúsággal, rosszindulattal darabolta fel anyaországunkat, és szórta szét nemzetünket.
Azóta a tenyérnyire összezsugorított anyaföld igyekszik összetartani az árnyékába került, s ott meghúzódott nemzet részeit. Nem könnyű feladat. Őseink nem az égből jöttek, nem hoztak magukkal angyali ajándékokat, csak az istenadta tehetséget, rátermettséget, észjárást hozták magukkal, s ha élni akartak a történelem viharaiban, boldogok lenni, akkor megteremtették, megalkották maguknak a boldogulás eszközeit, megkeresték s megtalálták a módját annak, hogy megőrizhessék elődeik hagyományait, azokat új és új elemekkel gazdagítsák. A tudományok terén például olyan nevezetességeket sorakoztattak fel, mint a „svéd” Bárány Róbert orvos, az „angol” Gábor Dénes fizikus, az „amerikai” Békésy György fizikus, Hevesy György kémikus, Szilárd Leó fizikus, Teller Ede atomfizikus, Oláh György kémikus, Neumann János matematikus, Wigner Jenő fizikus, az erdélyi Bolyai János és Farkas matematikus, az anyaországi Szent-Györgyi Albert orvos, biokémikus...; a művészetek világában: Liszt Ferenc, Kodály Zoltán, Erkel Ferenc, a nagyszentmiklósi Bartók Béla, a márkosfalvi Barabás Miklós...; az irodalom területén: Ady Endre, Arany János, Petőfi Sándor, József Attila, Tamási Áron, Benedek Elek... Hogy csak néhány nevet említsünk a hosszú névsorból... És végül jöjjön a sport, melynek nagyjai beírták nevüket a „halhatatlanok”, az örökké élő legendák névsorába: Hajós Alfréd, Gerevich Aladár, Rejtő Ildikó, Gyarmati Dezső, Székely Éva, Egerszegi Krisztina, Darnyi Tamás, Kubala László, Bozsik József, Puskás Ferenc... az erdélyiek közül: Balázs Jolán, Jencsik Katalin, Orbán Olga, Bölöni László, Pecsovszky József, a zágoni Szabó Katalin, a teleki Nagy Irén, az imecsfalvi Kicsid Gábor, a baróti Derzsi Ede... Valamennyien a magyar nemzet tagjai, függetlenül attól, hogy hol éltek, élnek, milyen ország színeiben léptek küzdőtérre. Csak a testük viselte az illető ország címeres mezét, a lelkük mélyén valamennyien magyarul éreztek, szívük magyarul dobogott, hiszen a vér, mely ereikben csörgedezett, csörgedezik, soha nem változott vízzé, s nem változik ma sem. Igen, a magyar nemzet tagjai ők. Éppen ezért kötelességünknek érezzük megőrizni s feleleveníteni világraszóló győzelmeik, tetteik emlékét, s ily módon is példát szolgáltassunk gyermekeinknek, fiainknak, leányainknak. És még valami: jó, ha tudják, mi, magyarok együtt jöttünk a Kárpát-medencébe, s bár külön-külön élünk, mégis együvé tartozunk!
Áros Károly. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. december 19.

Gábor Dénes-díjat kapott Bitay Enikő kolozsvári kutató
Tizenegy tudóst és kutatót, fejlesztőt és feltalálót tüntettek ki kiemelkedő teljesítményének elismeréséül idén a Gábor Dénes-díjjal csütörtökön az Országházban – köztük Bitay Enikő kolozsvári mérnök-informatikust.
A kutatót a határon túli magyar tudományos műhelyek vizsgálata, a technikatörténeti örökség feltárása, kutatása és védelme, a fiatal műszakiak tudományos találkozóinak létrehozása és az eredmények közreadása területén elért eredményeiért tüntették ki.
„A tudósok, az idei díjazottak nemcsak megálmodják és megtervezik, majd létrehozzák a jövőt, hanem fel is találják azt, új távlatokat nyitnak meg új eszközökkel, új eljárásokkal, amelyek révén eddig ismeretlen lehetőségekhez juthat a magyar állam, az egész nemzet – hangsúlyozta Kövér László, az Országgyűlés elnöke a díjak átadásakor.
Bitay Enikőn kívül Dusza János fizikus és anyagkutató, Solymosi János, Haidegger Tamás és Augusztinovicz Gusztáv Fülöp villamosmérnök, Szikla Zoltán papírgyártó mérnök, Guttman András és Karger-Kocsis József vegyészmérnök, Katona Gergely fizikus, Szelezsán János matematikus részesült az elismerésben, Borbás Enikő vegyészmérnök hallgató pedig Gábor Dénes Tudományos Diákköri ösztöndíjat kapott.
Bitay Enikő Kolozsvári születésű tudományos kutató, egyetemi docens a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának Gépészmérnöki Tanszékén dolgozik többek közt, kutatási területe az anyagtudomány és technológia, alkalmazott informatika.
Krónika (Kolozsvár)

2015. augusztus 29.

A második bécsi döntés
A két világháború közötti magyar politika nem törődvén bele az 1920. június 4-i trianoni diktátum döntéseibe, legfőbb céljának az elszakított területek visszaszerzését tekintette. Ennek lehetősége akkor csillant meg, amikor Németországnak a versaillesi békeszerződés rá vonatkozó határozatait – így a Saar vidék visszacsatolását, a Rajna-vidék újbóli felfegyverzését – sorra sikerült megmásítania. A több német–magyar és olasz–magyar kormányszintű egyeztetés után létrejött két bécsi döntés értelmében Magyarország 1920-ban elveszített területeiből kapott vissza magyar többségű régiókat.
Az 1938. november 2-i első bécsi döntés az anyaországhoz csatolta az 1920-ban Csehszlovákiához került Felvidék 87 százalékban magyarlakta déli sávját, majd 1939. március 15–18. között, feszültségek és ellenkezések dacára, Magyarországhoz csatolták a többségében magyarok és ruszinok által lakott Kárpátalját. Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés a trianoni diktátum által Romániának ítélt erdélyi és partiumi régiókból mintegy 42 százaléknyi részt juttatott vissza Magyarországnak. 1941 áprilisában megtörtént Délvidék (Bácska, baranyai háromszög, Muraköz) visszacsatolása is. Az ily módon visszaszerzett területekkel az ország revíziós törekvései ha nem is valósultak meg teljesen, de a Kárpát-medence magyar etnikumának többsége újból az anyaország szárnyai alá került.
A rövid történelmi összegező után nézzük meg kissé részletesebben a második bécsi döntés körülményeit. „E történelmi jelentőségű esemény a 20. századi magyar–román kapcsolatok egyik kulcsfontosságú mozzanata, hatását tekintve pedig a mai napig jelen van, ha eltérő mértékben és ellenkező előjellel is a két nép kollektív emlékezetében” – állapítja meg L. Balogh Béni a Román–magyar kapcsolatok 1938–40-ben és a második bécsi döntés című munkájában. Az erdélyi magyarság számára a változás reménye 1940 tavaszán csillant fel, amikor a Wehrmacht 1940 nyugat-európai katonai sikerei valamennyi, Magyarországgal szomszédos közép-kelet-európai ország politikai és katonai reakcióit kiváltotta. Részleges mozgósítások történtek Romániában is, így e katonai intézkedések hatására 1940. május 13-án a magyar politikai és katonai vezetés is hasonló lépésre szánta el magát. Amikor a Harmadik Birodalom irányába megnyilvánuló határozott román közeledés miatt Erdély fegyveres visszaszerzésének lehetősége ismét bizonytalan időre tolódott ki, újabb, magyar szempontból kedvező esemény történt a térségben. Június 26-án a Szovjet­unió jegyzékben szólította fel Romániát a besszarábiai és bukovinai területek „visszaadására”. Ekkor a magyar kormány úgy határozott, hogy szintén területi igényekkel lép fel Romániával szemben. Románia engedett a szovjet követelésnek és előzetes tanácskozást ajánlott, a magyar Legfelső Honvédelmi Tanács hozzájárulásával a kormány elrendelte a honvédség – mintegy 550 ezer fő – mozgósítását. Miután a tengelyhatalmak nyomására augusztus 16. és 24. között Turnu Severinben megtartott román–magyar tárgyalások a határozott nézetkülönbségek miatt eredménytelenül zárultak, megszakadásuk előtt egy nappal a magyar kormány elhatározta, hogy döntésre viszi a dolgot. A csapatoknak augusztus 26-ról 27-re virradóan kellett a támadáshoz felfejlődniük és elfoglalniuk a keleti határon megjelölt indulási körzeteiket, hogy 28-án hajnalban a Honvéd Vezérkar főnöke parancsára a támadó hadműveletet a határ teljes hosszá­ban megkezdhessék. A magyar–román fegyveres összecsapásra végül nem került sor, mert a berlini román követ tolmácsolta kormányának a döntőbíráskodás iránti hajlandóságát. A Belvedere-palotában 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés véget vetett az észak-erdélyi és székelyföldi magyarság majd huszonkét éves elnyomásának. Az utólagos kiigazításokkal Romániának 43 492 négyzetkilométer területet kellett átengednie Magyarországnak. Az 1941 évi népszámlálás alapján Észak-Erdély lakossága 2 460 000, melynek 56,6 százaléka magyar, 43,5 százaléka román és 1,9 százaléka német. (A bécsi döntés idején ezek az arányok kissé a románság javára tolódtak, hiszen mintegy 100 000 román menekült át Dél-Erdélybe, onnan pedig ugyanannyi magyar Észak-Erdélybe.) A Romániánál hagyott Dél-Erdélyben mintegy félmillió magyar ajkú lakos kényszerült maradni. A végleges déli határvonalat Kötegyán–Nagyvárad–Jádremete–Gyalu–Kolozsvár–Mezőbánd–Marosvásárhely–Nyárádtő–Nagykend–Székelyhidegkút–Fiatfalva–Székelyzsombor–Felsőrákos (majd Háromszékre érkezve:) Köpec–Miklósvár–Nagyajta–Bölön–Előpatak–Illyefalva–Kökös–Bikfalva–Nagypatak–Zágon–Kommandó–Lakóca–Sósmező vonalon jelölték ki.
„A rádió pontosan bemondta a határokat, mégpedig így: Bölöntől nyugatra, Zágontól délre. Milyen szomorú érzés volt, hogy Aldoboly oda esik, mert így részletezték: Illyefalvától délre, azaz Aldoboly, Árapatak, Hidvég elestek” – olvashatjuk Czikó Árpád visszaemlékezését B. Kovács András Szétszabdalt Székelyföld című könyvében. Kökös, sőt, Bikfalva hovatartozása pár napig vita tárgyát képezte, így a lakosság egy része meg is kezdte a magyar részekre való átmenekülést. A két települést a határmódosító bizottság utólag Magyarországnak ítélte. Íme, hogyan emlékezik az árapataki Dénes János az új határ meghúzásáról: „Úgy értelmezték egyesek, hogy az Olt folyó a határ. Ebből esszevesztek a románokkal. Úgy esszementek, hogy sógorom is két nagy pofot kapott a szomszédjától. Gábor Dénes s ezek azt erősítették, hogy Illyefalván s Dobolyon alól Vágó es a mienk. De a határ Bölönnél kiment az Oltból, s akkor át az erdőn. Hidvég, Árapatak s Erősd es idemaradt Romániához. De azért mi elmentünk a sógorommal, itt, Erősdnél elmentünk Kökösig. Ott volt a határőrség. Eleget mondtam, hogy engedjenek oda, mert ott volt túlfelől a leánykám. Engedjen oda! Nem engedett.” (Gazda József: Vissza­csatolás, Székelyföld, 2004. április)
Az örömhír futótűzként jutott el a megye legeldugottabb helységeibe is. Jellemző példa erre Kisbacon és Bölön, ahol már augusztus 30-án a fényképezőgép lencséje elé állt a falu apraja-nagyja. Szombaton, augusztus 31-én a lakosság nagy része nem vette fel a munkát, népviseletbe öltözve, mellükön a fiókok mélyéről előkerült kokárdákkal, kezükben a húsz évig félelmek közt rejtegetett nemzeti lobogókkal jelentek meg az utcán, még az épületeken is feltűnt egy-egy nemzeti színű zászló, a román rendőrség határozott közbelépésére azonban kénytelenek meghátrálni. Kisebb kilengésektől sem mentesek ezek a napok, rövid ideig húzódó letartóztatások is előfordultak. Megszólal az (Erdélyi) Magyar Párt háromszéki vezetősége. Báró Szentkereszty Béla, a párt megyei elnöke kijelenti, hogy pártja él az 1937-ben a magyarság által kinyilvánított közbizalommal, így megbízatását továbbra is érvényesnek tartja, és pártját az észak-erdélyi magyarság hivatalos képviselőjének tekinti. Felhívást tesz közzé, melyben higgadt, fegyelmezett magatartásra szólítja fel a lakosságot. Az esetleges ellenséges megnyilvánulások elkerüléséért betiltják a szeszes italok kimérését és éjszakai kijárási zárlatot rendelnek el. Zömmel első világháborús katonákból, altisztekből és tisztekből megalakítják a polgárőrséget. A tagok karjára fehér karszalag, a tisztekére egy fekete, az altisztekére két fekete csík kerül. Járőrözésüket a román hatóságok elfogadták, sőt, néhol együtt is működtek velük a túlkapások elkerülése érdekében. Kézdivásárhelyen dr. Sólyom Vilmos, Molnár Józsiás és Bálint Vince ugyancsak falragaszokon intik józanságra a város és a vidék lakosságát. Közben megindul a román karhatalom, a tisztviselők és katonatisztek eltávozása, s ezzel egy időben a magyarok „népvándorlása” a visszacsatolt részekre, nemcsak Dél-Erdélyből, de Románia más területeiről is. Ők részben rokonoknál, ismerősöknél találnak szállásra, másokat iskolai internátusokban és különböző intézmények vendégszobáiban helyeznek el. Pompiliu Georgescu alezredes, vármegyei prefektus Szentkereszty Béla báróval és Lazăr csendőr­őrnaggyal szeptember 7. és 10-e között vidéki körútra indul, melynek során több ízben kijelenti a lakosságnak, hogy ezzel az úttal szimbolikusan átadja a megye fölött gyakorolt hatalmát Szentkereszty bárónak. 8-án körrendeletet intéz a főszolgabírói hivatalokhoz, polgármesterekhez, a csendőrséghez és rendőrséghez, melyben bejelenti, hogy a magyar hadsereg 12-én veszi át hivatalosan Háromszék vármegye területét. Továbbá felszólítja az illetékeseket, hogy 10-én a rendelkezésükre bocsátott autóbuszokkal Brassó irányában hagyják el a megye területét. 12-én, csütörtökön a délelőtti órákban Georgescu ünnepélyes búcsúbeszéd kíséretében adja át a megyeházát Szentkereszty bárónak, aki válaszbeszédében megköszöni azt a méltányos magatartást, melyet a megye lakossága, különösen a bécsi döntés után, a prefektus részéről tapasztalt. Itt említjük meg, hogy a magyar kormány rádió útján felkérte a román vasúti és postai tisztviselőket, hogy a cserénél lehetőleg az utolsó pillanatig maradjanak a helyükön és végezzék munkájukat. A magyar hadvezetés a bevonuló honvéd csapatok magatartására nézve előírta, hogy egyrészt azok „fellépése legyen imponáló, tekintélyt kiváltó és tetszetős”, másrészt pedig, hogy „a fontosabb műtárgyak, üzemek stb. őrzésére visszahagyott román katonákat meg kell óvni a lakosságban 22 év alatt felgyülemlett bosszúvágy esetleges kirohanásaitól, gyalázkodástól, bántalmazástól” és „a visszavonuláskor megbecsülő bánásmódban kell részesíteni” őket. (Román–magyar viszonnyal kapcsolatos iratok jegyzéke, 1938–1945. Hadtörténelmi Levéltár, Budapest) (folytatjuk)
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. november 21.

A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése (Ötvenhat Erdélyben)
A román kommunista hatalom által a Bolyai Tudományegyetem ellen indított per szerves részének tekintjük a Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet (ez volt a hivatalos megnevezése!) hallgatói és tanárai megfélemlítésére, ellehetetlenítésére kezdeményezett retorziót, a letartóztatások, bebörtönzések 1958. március 15-e és 1959 novembere közötti sorozatát. Összesen huszonegy teológust, illetve időközben felszentelt fiatal lelkészt ítélt el a Kolozsvári Katonai Törvényszék. Négy csoportban ítélték el őket.
Az első csoport ellen az volt a vád, hogy a kolozsvári gimnazista Burchard Márta „rendszerellenes” verseit terjesztették. Alig töltötte be a tizenhetedik életévét, amikor 1959. március 15-én (a Securitate kéjes élvezettel választotta a letartóztatás időpontjaként március 15-ét! – T. Z.) a diáklányt letartóztatták. Két hónapi vizsgálati fogság után tiltott dokumentumok őrzésének, terjesztésének vádjával tizenkét év börtönbüntetésre ítélték. A nők számára kijelölt csíkszeredai és arad-gáji börtönben raboskodott. Az utóbbiból szabadult 1962. szeptember 27-én. Szabadulása után érettségizett, két éven át egyetemre is járt, majd fényképészként választotta a kitelepedést Németországba. Burchard Márta ötvenhatos versei jelentették az ürügyet a kiváló kolozsvári tanárnő, Imre Magda letartóztatására. Valójában e letartóztatás, majd a súlyos börtönbüntetés is az erdélyi református egyház ellen irányult: Imre Magda édesapja, az 1947-ben a román állam által nyugdíjba kényszerített, sziklaszilárd és megingathatatlan jellemű Imre Lajos harminc éven át a gyakorlati teológia tanszékének nemzetközi hírnevű, korszak-meghatározó professzora volt, életművében az elmélet és a gyakorlat, a tudományos munka és a lelkipásztori szolgálat szorosan összefonódott. Nem véletlen, hogy egyetemes mércével mérhető munkásságáról, életművéről a holland Magda van der Ende írt nagyszerű doktori disszertációt!
Imre Magdát, Oláh Tibor színházi kritikus, műfordító feleségét 1959. április 4-én azért tartóztatták le, mert nem jelentette fel Burchard Mártát ötvenhatos versei miatt. A vád ezúttal is: tiltott írások, dokumentumok őrzése, terjesztése. S tíz év börtönbüntetés. Imre Magda nemcsak a csíkszeredai és aradi börtön embertelen világát ismerte meg – miközben a kosárfonást tanulgatta –, hanem a nagyváradi fegyház egyedi „atmoszféráját” is. Az 1964/411-es, amerikai nyomásra született törvényerejű rendelet alapján a szabadulásakor – 1964. április 15. – a büntetés le nem töltött részét ugyan elengedték, de a tanügybe soha nem kerülhetett vissza. Előbb fizikai munkásként, majd a kolozsvári Carbochim vállalat műszaki rajzolójaként, 1976-tól pedig az Erdélyi Református Egyházkerület nyugdíjpénztárának tisztviselőjeként kereste a kenyerét.
A teológuscsoport elsőrendű vádlottja a kiváló szónokként, tollforgatóként, professzorként ismert, nemrég elhunyt Péter Miklós biharvajdai helyettes református lelkész volt, akit 1959. március 22-én tartóztattak le. A Kolozsvári Katonai Törvényszék tiltott dokumentumok, iratok terjesztése vádjával tizennégy év börtönbüntetésre ítélte. Péter Miklós végig a szamosújvári börtönben raboskodott. A már említett 1964/411-es törvényerejű rendelet alapján szabadult 1964. augusztus 2-án. Belényesen, Érselinden, Mónospetriben, Sütő András szülőfalujában, Pusztakamaráson volt helyettes lelkész, majd Pankotán és Bethlenben parókus lelkész. Az 1989. decemberi rendszerváltás után 2001-ig vallástanár a kolozsvári Református Kollégiumban, 2002-ben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem protestáns teológiai karán, 2002-től a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen docens, tanszékvezető tanár. Börtönemlékeit az Akik imádkoztak üldözőikért. Börtönvallomások, emlékezések című, 1996-ban megjelent kiadvány második kötetében közölte.
A protestáns teológusok második csoportjának perében az elsőrendű vádlott a rendszerváltás után a Hazáért és a Szabadságért 1956-os Emlékéremmel, a Bethlen Gábor- és Julianus-díjjal, posztumusz Magyar Örökség-díjjal kitüntetett, alsósófalvi származású Fülöp Gábor Dénes református lelkész volt. Ebben a perben ítélték el Adorjáni Dezső evangélikus teológust és Böjte Sándor kolozsvári szerszámlakatost, Böjte Csaba édesapját. A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában őrzött P(enal) 3427-es jelzetű perirat dokumentumait abszurd drámaként kell olvasnunk! 1959. július 7-én tartóztatták le Fülöp Gábor Dénest, a marosvásárhelyi Vártemplom akkori segédlelkészét. Kezét, lábát megbilincselve külön repülőgéppel (micsoda „luxus”!) szállították a kolozsvári repülőtérre, onnan a Securitate Árpád utcai börtönébe. A marosvásárhelyi Vártemplom lépcsőjén a letartóztatást Fényes Ferenc százados vezényelte le, aki a református felekezetű gyanúsítottak vallatására „szakosodott”.
„A Teológiát nagyon nagy ellenségnek tartották. Vallatóim kitaláltak egy hazug történetet, melyben valódi emberek szerepeltek, a barátaim és én is. Például Adorjáni Dezső teológustársam, zseniális zenészember, jó barátom volt. Azzal vádolták, hogy 1957. március 15-én a teológusok reggeli áhítatán a magyar himnuszt játszotta az orgonán. Valójában azon a reggelen a Farkas utcai világhírű műemlék templomban kántorizált. Hét évet kapott, csak azért, mert el akarták ítélni. A letartóztatások másik ürügyéül szolgált, miszerint a Nagy András teológiai professzor házában tartott bibliakörön a forradalom napjaiban állítólag arról beszéltünk, hogyan lehetne kiszabadítani a magyarországi foglyokat, akiket Budapest felől Kolozsváron át szállítottak a Szovjetunióba. Az én vádpontjaim között is szerepelt ez a bibliakör. Én viszont soha nem jártam Nagy András házában! Soós Ferencet, akit korábban iszonyú kínzások után halálra ítéltek, rá akarták venni, hogy tanúskodjék ellenem. Kicsikartak belőle egy hamis tanúvallomást, de amikor megbilincselten megjelent a tárgyalásomon, visszavonta azt, és védőtanúmmá lett. A fő vádpont ellenem az volt, hogy 1957. március 15-én imádkoztam a magyar népért és az októberi foglyokért azon a reggeli áhítaton, ahol Adorjáni Dezső a magyar himnuszt játszotta. Tizenegy év börtönbüntetésre, teljes vagyonvesztésre s ráadásul tízévi teljes társadalmi jogvesztésre ítéltek. Valójában 21 év büntetést kaptam” – mondta el e sorok írójának Fülöp G. Dénes. Sajnos, a per tárgyalásán Péter Miklós a vád tanúja lett!
A periratból egyértelműen kiderül: Fülöp G. Dénes ellen az egyik fő vádpont az volt: 1956. december 13-án részletes feljegyzéseket készített a már letartóztatott, később hét év börtönbüntetésre ítélt Balázs Imre és Tirnován Vid nyilvános tárgyalásán. Már-már röntgenszerűen beszámolt a koncepciós és magyarellenes perek döbbenetes hangulatáról. Bodor Ádámmal, a későbbi Kossuth-díjas íróval ketten vállalták – a megfélemlítések ellenére! – a tárgyaláson való részvételt. Fülöp G. Dénes pontosan lejegyezte az 1956. október 24-i, Mátyás király szülőházában megfogalmazott ötpontos diákszövetségi követelést is, így válik az általam megtalált dokumentum kortörténeti jelentőségűvé.
TÓFALVI ZOLTÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. július 4.

Születésnapi beszélgetés Nagy Antal tanárral
Szenvedélyem a tudomány népszerűsítése
Hetvenöt éves születésnapját ünnepelte június 22-én Nagy Antal, az egykori Csíkszeredai Matematika–Fizika, mai Márton Áron Gimnázium nyugalmazott fizikatanára, aki máig sem hagyott fel hivatásával, a tudomány népszerűsítésével. Ezúttal egy hosszabb beszélgetésből közlünk részleteket.
– 75 év. Sok ez vagy kevés?
– Attól függ, hogy miként vesszük. Kozmikus időszámításban, csillagászatban kevés, emberi életben sok. Sok minden történt ez alatt a 75 év alatt, jó is rossz is, minden…
– Melyik éveket nevezné meg, mint legszebbeket?
– Nagyon szépek voltak a diákévek, az itthoni – lévén Csíkszeredai születésű vagyok – és a Kolozsvári évek. Utána az volt a probléma, hogy sok olyan dologgal is kellett foglalkozzak, amit most visszatekintve a magam szempontjából fölöslegesnek tartottam. Voltam hét évig tanfelügyelő, nem nagyon tetszett az a munka. Amikor oda becsaltak, ’68-ban, a megyésítéskor, akkor azt hittem, hogy Isten tudja, milyen nagy dolgot lehet tenni mint tanfelügyelő. De odakerülve az ember rájött, hogy sokat nem tehet, megvannak a tanügynek a lassan őrlő kövei. 1975-ben visszamentem az iskolába. Három év után megválasztottak aligazgatónak. Az sem az volt, amit szerettem volna. Aztán 1986-tól kezdve dolgoztam teljes egészében tanárként, s azt végeztem, amit tényleg szerettem. Bár én a középiskola elvégzésekor nem tanárnak készültem, habár édesapám tanár volt, mert én akkor úgy képzeltem, hogy a mérnökség jobb. Végül nem bántam meg, mert nincs nekem annyi gyakorlati érzékem és olyan vénám, ami szükséges egy mérnöknek. Jobban megtaláltam a helyemet mint tanár. Ebbe közrejátszott a környezet is, mert a feleségem szintén tanár. Az iskolában is rendkívül jó kollégákkal dolgoztam együtt. Főleg az idősebbektől sokat tanultam. Akkor az volt a fokmérője a tanári munka sikerének, hogy ki hány gyereket tudott főiskolára, egyetemre küldeni, és ilyen szempontból is eredményes voltam. Nem bántam meg, hogy végül is így alakult.
– Miért éppen fizika?
– Ez a lényemmel összefügg, mindig is ez érdekelt. Gyermekkoromban is a természettudományoknak egyik szelete, a csillagászat kezdett nagyon érdekelni, és megint csak a körülményeknek nagyon rossz közrejátszásának az eredménye volt, hogy nem hivatásos csillagász lettem. Amikor végeztük az egyetemet, egy nagyon súlyos betegségen mentem keresztül. Több mint két hónapot kórházban voltam, mondhatni az orvosok lemondtak rólam. Nem tudtam elmenni a betegségem következtében a kihelyezésre, csak annyit tudtam megtenni, hogy a kar prodékánjának egy kérést adtam, hogy engem Csíkszeredába helyezzenek, de tulajdonképpen a Kolozsvári Csillagvizsgálónál szerettem volna elhelyezkedni. De mert én ezt kértem, ezért a bizottság nem azt adta, hanem azt, amit kértem. Lehet, ha később utánajártam volna, elmehettem volna, de közben megszerettem a tanári munkát is, meggyökeresedtem Csíkszeredában, ez így elmAradt. De azóta is különleges passziómmá vált, hogy a természettudományokat, s ezen belül a csillagászatot népszerűsítsem, előadásokat tartsak.
– Mit tartott szem előtt fizikatanárként?
– Arra törekedtem, hogy én is értsem meg és értessem is meg a gyerekekkel a fizikát. Általában a természettudományoktól viszolyognak a gyermekek, hogy nehéz, érthetetlen. Ez nem igaz. Ha próbáljuk a gyerekekkel a természeti jelenségek lényegét megértetni, s nem veszünk el a képletekben, akkor sikerülhet. Láttam egy 1926-os tankönyvet, amely képletek használata nélkül magyarázza meg a természeti jelenségeket. Én ilyen tankönyvet adnék most is, különösen az általános iskolások kezébe. Szerencsém volt azzal, hogy jó növendékeim voltak, akikkel meg tudtam találni a hangot, és különösen szerencsés voltam, hogy olyan növendékem volt, mint Barabási Albert-László. (…)
– Több kitüntetésben is részesült az évek folyamán…
– Valóban, különböző fórumokon értékelték a munkámat, azt, hogy próbáltam úgy tanítani meg nevelni is, hogy annak eredménye, látszata legyen. A legnagyobb, amit kaptam, az egy rendjel, a „Meritul pentru Învățământ” rendjelnek a lovagi fokozata. Magyarországról kaptam a Fényes Imre-díjat, a Gábor Dénes-díjat, itthoni az Ezüst Gyopár-díj, a Pro Urbe-díj, Hargita Megye Tanácsának az Életmű-díja… mindez elégtételt jelent.
– Úgy tudom, hogy szigorú tanár volt…
– Nem azt mondanám, hogy szigorú, hanem következetes. Nem voltak hullámzások, megvoltak az elveim, így a szigorúság abban mutatkozott meg, hogy egyenletesen ugyanazok voltak a követelmények. Például rögzítettem a diákokkal íratott ellenőrző dolgozatok rendszerét, még most is őrzöm a pontozásokat. Év végén pedig vizsgáztattam: volt egy nap, amikor mindenki kellett az egész évi anyagból feleljen. Az én szigorúságom az volt, hogy mindig minden ismeretet újra és újra kérdeztem. Hát persze ez nem mindenkinél ment, és úgy fogták fel a diákok, hogy túl szigorú vagyok.
– Ezt az egzaktságot, amely magához a fizika tudományához is illik, nem érezhették a diákok merevségnek? – Sohasem voltam olyan, hogy csak a népszerűség kedvéért engedjek a követelményekből. Lehet, hogy merevségnek tekintették, de utólag rájöttek, hogy nem volt rossz dolog, mert amit ők szigorúságnak tartottak, az kamatozódott, kénytelenek voltak tanulni és megtanulni a dolgokat. Kányádit parafrazálva, próbáltam megérteni és megértetni. Sohasem egy leckében gondolkoztam, nem az volt a cél, hogy óráról órára kikérdezzem a leckét. Nem az volt a cél, hogy óráról órára tanuljon, hanem hogy a tanulóban kialakuljon egy egységes kép, hogy mit kell fizikából tudni, s ehhez azt is kellett tudni, amit ezelőtt két hónappal tanultunk.
– Mai napig foglalkozik a tudomány népszerűsítésével…
– Igen, az utóbbi két évben a megyei könyvtárban előadássorozatot tartottam, amelyre nemcsak diákok jöttek, hanem felnőtt érdeklődők is. Még egy ciklust szeretném folytatni az előadásokat. Ennek most nem lesz meghatározott témája, hanem inkább érdekességek tudományos magyarázatát ismertetném: a betlehemi csillagról és hasonló jelenségekről beszélnék. Úgy látom, sok a hiányosság a tudományos ismeretterjesztés terén. Tavasszal volt például az erdélyi kiadók könyvmustrája. Nézegettem a sok szép könyvet, de egyetlenegyet sem találtam természettudománnyal kapcsolatban. (…) Egyébként Bay Zoltán jelmondatát magaménak érzem: Sic itur ad astra – Egészen a csillagokig. (Dante: Isteni színjáték).
– Milyen viszonyban van a számítógéppel?
– Én a számítógéppel sokáig semmiféle viszonyban nem voltam. A szükségességét belátom. Munkám során megtanultam türelemmel végezni a számításokat. Megírtam egy többkötetes fizika példatárat, és annak a mintegy 1600 példáját többször is megoldottam: egyszer, amikor megírtam a kéziratot kézzel, s aztán amikor átmásoltam – mert annyit azért megtanultam, hogy beépítettek a számítógépembe az iskola informatikusai egy matematikai nyelven író programot, a Mathtype-t, és azt használom – és még egyszer megoldottam az egész 1600 példát, amikor újranéztem. Volt egy szerződésem a Kolozsvári Ábel Kiadóval, de közben nyugdíjba ment az az illető, akivel egyeztettem. Most itt Csíkszeredában keresek kiadót a példatárra, és úgy tűnik, a Gutenberg kapható lesz rá…
– Milyen viszonyban van a Fennvalóval?
– A Fennvalóval, azt hiszem, jó viszonyban vagyok. Annak idején az egyetemen egy csomó politikai jellegű előadásunk volt: politikai gazdaságtan, tudományos szocializmus, filozófia, nyomták belénk a tudományos és történelmi materializmust, és nem mondom még azt sem, hogy kételkedő voltam, hanem inkább átbillentem a materializmusnak az oldalára. Például akkoriban Somlyón laktunk albérletben, és a háziasszonyunk, aki rendkívül vallásos volt, jó kapcsolatot tartott P. Daczó Árpáddal, Lukács atyával, aki akkor a somlyói rendházban élt. Én mindig szerettem volna, hogy a háziasszonyunk hozzon össze vele, hogy egy kicsit vitatkozzak vele a materializmusról és a vallásról. Nagyon fiatal tanár voltam, azt hittem, hogy amit nekünk tanítottak, az igaz kell hogy legyen, de fokozatosan rájöttem, hogy a fizika nem összeegyeztethetetlen a vallással, csak az embernek meg kell találnia a kapcsolatot a vallásosság és a fizikai szemléletmód között. Valamikor azt bizonygatták nekünk, hogy a vallás, az egyház mennyire tudományellenes volt, lásd Copernicus, Galilei, Giordano Bruno esetét, habár akkor is rájöhettem volna, hogy kizárólag a tudományos elveiért soha senkit ki nem végeztek. Sem Giordano Brunót, sem Galieit, és most próbálom az emberekben tudatosítani, hogy pl. Galiei saját magára hozta a bajt az ő lehetetlen természetével… Ma már tudom, hogy a valódi életnek két oldala van: vannak a fizikai világ ismeretei, és a fizikán túli, a metafizikai világnak a megállapításai. A kettő nem egymással ellentétben van, a kettő egymást kiegészíti. Mert már maguk a legnagyobb fizikusok is mondják, hogy a fizikával nem lehet bizonyítani, hogy van Isten, s azt sem lehet bebizonyítani, hogy nincs. A kettő külön dolog. Nem szembeállítani kell a kettőt, hanem egymás mellett elfogadni, hogy van egy olyan világ, amelyet az istenlét kormányoz, és van egy olyan világ, amit a természet kormányoz. A kettőt nem összekeverni és egymással szembeállítani, hanem elfogadni kell.
– Mivel tölti a napjait?
– Az említett tudománynépszerűsítésen kívül mindig szerettem a sporteseményeket követni, és a mai napig is szenvedélyes sportrajongó vagyok, ez az egyik. A másik a klasszikus zene iránti szeretetem. Nagy klasszikus zenei lemezgyűjteményem van, mostanában több időm van, rengeteg zenét hallgatok, nagyon szeretem. Emellett a feleségem, a gyerekek, az unokák foglalnak le, a hat unoka főleg nyaranta érkezik, van egy kicsi házunk Piricskén, sokat időzünk ott. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a feleségem és a családom nélkül nem lehettem volna az, aki lettem.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

2016. augusztus 6.

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 21.
Az 1931-es választásokon a Magyar Párt tíz képviselői és két szenátori helyet szerzett a parlamentben, ez a korábbinál kevesebb volt. Mégis a magyarok Bitay Árpád személyében egy minisztertanácsosi álláshoz jutottak; a kisebbségekkel foglalkozó államtitkár a német Rudolf Brandsch lett.
A magyarok egy része nem nézte jó szemmel, hogy a románbarát Bitay Árpád (1896–1937) 1931 és 1932 között Iorga miniszterelnök kisebbségügyi tanácsosaként a kormánycsapat tagja lett. A rendkívüli memóriájú, több nyelven beszélő (17 élő és holt nyelven tudott), berlini és lipcsei romanisztikai és szlavisztikai végzettségű Bitay energiáját és idejét az országszerte megtartott kulturális témájú előadásokra és különféle lapokban megjelenő fordításokra pazarolta; megmAradt mindvégig a Gyulafehérvári katolikus teológiai intézet román-, latin-, német- és történelemtanárának. Rossz csillagzat alatt született. Középiskola után besorozták, és az olasz fronton harcolt 30 hónapig; gázmérgezés miatt szívelégtelensége és magas vérnyomása lett, ez okozta korai halálát is. Az 1919-ben szerzett debreceni jogi diplomájának a megváltozott történelmi helyzetben nem sok hasznát vehette, így pályaváltoztatás mellett döntött. 1922-ben tanári diplomát szerzett a Kolozsvári egyetem román–történelem szakán. Még abban az évben kiadta a román irodalom történetéről szóló első magyar nyelvű könyvet, amelyet aztán magyar diákok generációi használtak; egy évre rá román nyelvtankönyvet jelentetett meg. Iorga is felfigyelt rá, akinek felesége nagyon jól tudott magyarul. Megkérte Bitayt, tartson pár előadást a magyar irodalomról Vălenii de Munte-i nyári egyetemén. Ugyancsak Iorga felkérésére részt vett a suceavai kulturális liga munkálataiban, és az ország több városában tartott előadást a magyarok és románok közötti kulturális kapcsolatokról. Rövid miniszteri tanácsossága alatt sikerült néhány konkrét kérdést megoldania a magyar iskolák ügyében: segített az Aradi katolikus iskolának megszerezni nyilvánossági jogát, illetve neki köszönhetően elismerték a külföldön szerzett orvosi és mérnöki diplomákat. Bukaresti tartózkodása alatt nem kapott fizetést, csak 500 lejes napidíjat, és elszámolták vasúti menetjegyeit. Iorga nagyra becsülte, úgy látta, megvan benne az abszolút lojalitás, amit elvárt minden magyartól. Magyar nyelv és irodalom katedrát kívánt létrehozni számára a Bukaresti egyetemen; erre a javaslatot már 1927-ben benyújtotta Sándor József képviselő, Bitay ugyanis a Magyar Párt tagja volt. A Iorga-kormány bukása után Maniu kormánya megszüntette a tanácsosi állást.
Al. Lapedatu miniszter felkérésére 1934-ben lefordította Kristóf György Magyar irodalomtörténetét, amely a magyar irodalmat mutatja be a kezdetektől (1205) a jelenkorig, és amely azóta is az egyetlen ilyen jellegű, román nyelven is megjelent alkotás. A könyvben sokkoló a magyar keresztnevek románra fordítása. Erre magyarázat, hogy a magyar nevek kötelező románosítását előíró törvény már 1927-ben megjelent, és ahogy az a korabeli iratokból is kitűnik, a románoknál amúgy is bevett szokás volt az idegen nevek románosítása. Mivel Bitay keresztnevét nem tudták románosítani – az Árpád-ház megalapítója közismert volt –, keresztnevének csak kezdőbetűjét tüntették fel, és azt is ékezet nélkül. Szó volt arról is, hogy megírja román nyelven a magyar irodalomtörténet egy többkötetes változatát, ám erre nem került sor, és mind a mai napig nem akadt egyetlen magyar szakember sem, aki ezt megtegye. Bitayhoz hasonlóan, a román–magyar kulturális kapcsolatok kutatásának szentelte életét Iorga egyik másik munkatársa, a román Avram P. Todor is. Lefordította Petőfi összes versét (ami sajnos kéziratban mAradt), doktori dolgozatát pedig a magyar irodalom Eminescu-képéről írta. Ő is tartott előadásokat 1930–1939 között Vălenii de Muntében, az Antonescu-diktatúra alatt Tudor Vianu egyetemes irodalom kurzusának volt társtanára a Bukaresti egyetemen, ahol Madách művészetét mutatta be. 1950–1959 között börtönben ült hazaárulás vádjával.
A kommunistákat sem a szocialisták, sem a többi párt nem szerette, 1924-ben a nemzeti kérdésben vallott álláspontja miatt be is tiltották. Beke György szerint a Román Kommunista Párt Budapesten született 1919-ben a Magyar Kommunista Párt egyik tagozataként. A párt 1921-es Bukaresti kongresszusán az erdélyi küldöttek többsége magyar és zsidó volt, nem is igazán tudtak románul, az Internacionálét két nyelven, románul és magyarul is elénekelték.
A Bukaresti magyar kommunistákról elég keveset tudunk. Egyik meghatározó személyiségük Kun Endre (Ludovic Andrei Kun), Temesvári zsidó textilmérnök volt. Különlegesen értékesek azok az adatok, melyeket egy interjúban közölt, mivel 1935 és 1937 között részese volt a Bukaresti textilipar létrehozatalának. A román textiliparba az olasz és francia, illetve a zsidó és örmény tőke fektetett be; megépült a Román Pamutfonoda, a pantelimoni Román Pamutgyár és a chiajnai fonoda. A gépeket külföldről hozták, külföldi szakemberekkel szereltették föl, és Erdélyből is érkeztek mesterek, köztük több magyar. Sőt, még azt is mondták, hogy Pantelimonnak ebben a nyomorúságos negyedében, a gödrökkel teli poros vagy sáros utcákban, a csatornázás nélküli nádfedeles házakban lakott talán a legtöbb magyar Bukarestben.
Tehát 1935 után vélhetően jelentősen megnőtt a textiliparban dolgozó magyarok száma (1930-ban 2317-en voltak). Nem véletlen az sem, hogy ezekben az években nyílt meg a református egyház Pantelimon úti irodája, később a Vatra luminoasă utcában imaház és iskola is épült. Párizsi tanulmányai után Kun Endre az Aradi textilüzemnél dolgozott, ahonnan elbocsátották, mert részt vett a munkások sztrájkjában. 1935-ben Bukarestbe költözött, felvették az olasz Dunărea fonoda építéséhez. Megismerkedett egy buhuşi-i zsidó vállalkozócsoporttal, akik egy pamutgyárba akartak befektetni Pantelimonban. Kunt nevezték ki műszaki vezetőnek. A gyártelep terveit Bécsben készítették, a Németországból hozatott gépek és berendezések felszerelése a németek dolga volt. Kun két mestert hozott Aradról, akiknek szállást, kosztot és jó fizetést biztosítottak, feladatuk volt a munkások betanítása. 1940-ben Kun elköltözött fonodai lakásából, mivel félt a szomszédos Malaxa gyár vasgárdistáitól. Rengeteg röpcédulát nyomtatott, és 1944-ben a bevonuló Vörös Hadsereget a Colentina úton üdvözölte, 1944 után a műszaki egyetemen oktatott. A kommunista hatalom a Gyapot, Len és Kender Hivatalának igazgatójává nevezte ki.
Gyakorlatilag semmit sem tudtunk meg Bukaresti magyar kapcsolatairól, csak pártvonalon tárgyalt néhány magyar zsidóval, például Ambrus Bélával, akit közvetlenül a háború után (?) a pártbizottság kutatásokért felelős igazgatójává neveztek ki, feleségét pedig a Politikai Kiadó káderosztályának főnökévé. Más forrásból tudjuk, hogy 1935/36-ban megjelent a Steagul Roşu lap magyar változata Vörös Zászló címmel; az illegális lap szerkesztője a majdani román miniszterelnök apja, Valter Roman volt.
Nagy veszteséget jelentett a Bukaresti magyarság számára, hogy az Erdélyből érkezett magyar zsidók nem vállaltak részt életükben. Mintegy 1200 család költözött Bukarestbe, és 1928-ban hitközösséget alapított. Kezdetben egyházi és kulturális tevékenységeik anyanyelvükön, magyarul folytak, később inkább a németet választották, magyarul csak a családban beszéltek. A magyar zsidók alapította Pax Klub alapszabályzatában még csak meg sem jelenik a magyar szó, bárki tag lehetett, nem foglalkoztak vallási, politikai vagy nemzetiségi kérdésekkel. Gyermekeiket sem küldték magyar iskolába, ezek színvonalát ugyanis túl alacsonynak találták. Csak akkor fordultak a keresztény magyarok felé, amikor már a zsidóellenes törvények fenyegették őket. Ezek miatt 1937 és 1941 között mintegy 300 Bukaresti család átkeresztelkedett reformátusnak; más családok a katolikus vallásra tértek át. A kommunista mozgalomhoz több magyar is csatlakozott, köztük a munkás Regdon Imre, aki az illegalitásban a Scânteia lapot nyomtatta, vagy a tatrangi Fóris István és családjának több tagja. Fóris (1892–1946) jómódú családból származott, szüleinek tégla- és cserépgyára volt. Elvégezte a Budapesti egyetem matematika szakát, 1921-től tagja volt a kommunista mozgalomnak. Bukarestben a Munkás lap munkatársa volt (1925-ben), és egyike a Scânteia alapítóinak. Más magyar kommunistákhoz hasonlóan, ő is raboskodott a Văcăreşti-i és a doftanai börtönben 1931–1935 között. Nagynénje, a gazdag Arsenovici Vilma, egy ékszerész felesége, a Victoria passzázsban lakott; étkezdét tartott fenn az Academiei utcában, ahol ingyenebéd járt a bebörtönözött illegalista harcosok gyermekeinek. Fóris Istvánt 1940-ben választották az illegális román kommunisták vezérévé, 1946-ban Gheorgiu-Dej kezdeményezésére meggyilkolták.
Az egyesülés eufóriája után a románok hamarosan szembesültek „a honos román elem megsemmisítően alacsonyabb rendű helyzetével a kisebbségi elemekhez képest”, ahogy azt a Politica lap 1934. április 10-i száma írta Pamfil Şeicarunak a Curentulban zajló vizsgálódása margójára. Keresték a különböző megoldásokat a helyzet javítására. George Brătianu történész románokat védő protekcionista törvényeket javasolt, például az ingatlanok birtoklásával kapcsolatosan vagy a nagyvállalatok alkalmazási stratégiáját illetően, de felmerült a határon túli románok betelepítése is. Erdélyben már megjelentek a szélsőséges jobboldali mozgalmak, amelyek szerették volna elérni a magyarok elbocsátását az összes állami és magánvállalattól.
1935-ben Alexandru Vaida-Voievod javasolta a numerus valachicus bevezetését, amely védelmet nyújtott a nemzeti munkaerőnek és korlátozta a kisebbségiek alkalmazását. Bukaresti útja alkalmából Németh László egy magyar mérnöktől értesült arról, hogy milyen következményekkel járt a törvény alkalmazása az itteni magyarokra nézve: míg azelőtt nagyon sokan elhelyezkedhettek az építőiparban, most arányukat legtöbb 20 százalékra korlátozták, még akkor is, ha a vállalkozó maga is magyar volt. Fokozatosan eltávolították a magyar értelmiségieket, de a munkásokat is, így a magyarok számára csak a szolgáltatásokban mAradtak állások, és ez a társadalom perifériájára sodorta őket. A román társadalom frusztrációinak és kisebbségi komplexusának megszólaltatója Mircea Eliade, az egyik legnevesebb fiatal román értelmiségi, aki azokban az években egyetemi tanársegéd volt. Bár elismerte, hogy Erdélyben létezett két, a románokéhoz képest „egyértelműen felsőbbrendű kultúra”, vagyis a német és a magyar, mégis Magyarországot és a magyarokat „a bolgárok után a legidiótább népnek” tartotta. Pedig akkor a magyarok már három Nobel-díjassal büszkélkedhettek, és a negyedik, Szent-Györgyi Albert a következő évben kapta meg az orvosi Nobel-díjat. Az elkövetkező évtizedekben a díjat további kilenc magyar származású személyiségnek ítélték oda, köztük Gábor Dénesnek, a holográf elméleti megalkotójának, vagy a közgazdász Harsányi János Károlynak. Eliade a Földes Jolánnak Londonban egy nemzetközi regényíró versenyen megítélt díját is kétségbe vonta, annak ellenére, hogy a versenyre Románia még csak be sem nevezett. A díj nagy összegű, 13 millió lejes volt, több, mint ami a Nobel-díjjal járt. Eliade azzal vigasztalta magát, hogy „mi egy nagy történelmi nép vagyunk – ők egy középkori sziget, jövő és reménység nélkül”. A Magyarország és Románia jövőjéről szóló jóslatai azonban még háromnegyed évszázaddal később sem váltak be. Eliadet az is felháborította, hogy a románok „tudatlanságukban” megengedték, hogy a Bukaresti színházakban „a magyar vulgaritás előtti hódolatként” három magyar komédiát is játszanak egyszerre, ugyanakkor két olyan filmet is vetítettek, melyek Erdélyt magyar tartományként mutatták be: „hogy tűrhette a cenzúra, hogy ilyen filmet levetítsenek?”. A filozófus Eliade megoldást is vizionált: „varázslatos lett volna, ha egy diákcsapat szétzúzta volta a filmet és a berendezést”.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-97




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék