udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
217
találat
lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 ... 211-217
Névmutató:
Kádár Gyula
2012. november 29.
December elsejére emlékezve
Mi történt Gyulafehérváron?
Az erdélyi román politikusok politikai propaganda céljából szervezték meg a gyulafehérvári nagygyűlést. Céljuk meggyőzni a világot arról, hogy a románság egyöntetűen kiáll Erdély Romániához csatolása mellett. 1228 küldött, öt román püspök, 129 esperes, a megszálló román hadsereg egységei, valamint nagyszámú ideutaztatott tömeg jelenlétében az ünnepi mise után meghallgatták Vasile Goldişt, aki felolvasta a korábbi éjszaka megszerkesztett határozatot.
Elmondta, hogy 1800 év után a románság ismét visszaállítja Dácia határait, így Erdély, a Bánság ismét Románia része lesz. Olyan apróságról már nem szólt, hogy a követelt területen a románság csupán 43 százalékarányt alkot. Kimondják az „ideiglenes autonómiát”, demokratikus szabadságjogokat ígérnek, azaz „teljes nemzeti szabadságot”. Megígérik, hogy „mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által”.
Bár Románia nem kapta meg a Magyar Alföld nagy részét is, de a neki ajándékozott területen sem alkot túlnyomó többséget. Számarányuk az elcsatolt területeken 53 százalékra emelkedett, azonban Erdély lakosságának közel 47 százalékát alkotó más nyelvű népek véleményére senki nem volt kíváncsi nemcsak Gyulafehérváron, de Párizsban sem! Az Apponyi Albert vezette magyar küldöttség hiába kérte a népszavazást. Nem engedélyezték, mert jól tudták, hogy az erdélyi románok polgári demokráciához szokott része nem adná voksát az elmaradott, félfeudális Romániához való csatlakozásra. Annak ellenére, hogy nemzeti egyenlőséget, arányos képviseletet, anyanyelvű közigazgatást, oktatást ígértek, már ekkor látható volt a kisebbségek sanyarú jövője. Az egyik román politikus, Ştefan Cicio Pop 1918. december elsején kijelentette: tiszteletben fogják tartani a kisebbségi jogokat, még akkor is, ha valaki „piros-fehér-zöld ruhát” hord.
„Nem az én programom”
1918-ban sokan féltették az erdélyi demokráciát és az itt kialakult életminőséget. Nagyon sokan tudták azt is, hogy Erdély Romániához csatolása békétlenséget teremt Erdély népei között. Többen hangot is adtak ennek, hisz mindenki számára érzékelhető volt az a gazdasági pezsgés, az a liberális polgári társadalom, amelyben a háború előtt éltek. Ez még távolról sem volt összehasonlítható az elmaradott gazdasági és politikai fejlettségű romániai viszonyokkal. Azonban a nagy román egység színes fátyla miatt sokan abban a hitben ringatóztak, hogy Erdély fel fogja emelni Romániát. Nem tudhatták, hogy a jogállamiság egy fanarióta szellemiségű országban nem könnyen teremthető meg. Amint megtapasztalhatták, még 93 év után is Románia Európa egyik legszegényebb országa, amely a közösségi jogok elismerése helyett a nemzeti beolvasztás politikáját folytatja. A románokat továbbra is az elképzelt dákoromán történelmi maszlagon nevelik, hogy képtelenek legyenek a másság elismerésére.
Erdélyben a jogállamiság intézményrendszere már korán kiépült. A 17. században a híres török utazó, Evlia Ĉelebi azt írta, hogy az erdélyi románok „mind azt mondják, hogy a »jog és igazság« Erdély országában van”, mert odahaza, Iflak (oláh) tartományban az uraik „szerfölött” erőszakoskodnak. Az Erdélybe betelepülő románság a települések szintjén helyi önkormányzattal rendelkezett. Számukra már a 16. század második felében püspökséget szerveztek, a 17. században román iskolákat alapítanak, ösztönzik a román nyelvű oktatást. Magyarországon a magyar államnyelvet is csak 1880 táján kezdik tantárgyként oktatni, akkor, amikor a románok alig 6 százaléka ismeri az államnyelvet.
Az erdélyi románoknak 1900 táján több ezer iskolájuk működik, több, mint a Kárpátokon túl. Egy gazdaságilag erősödő, fejlődő román nép él Erdélyben, amely 1848 és 1918 között a földbirtokait megtízszerezte. Mindezt akkor, amikor Óromániában a tömegek, köztük a parasztság sorsa katasztrofális. A román hatóságok az 1907-es éhséglázadás idején tankokat, katonaságot küldenek a felkelés leverésére, mintegy 11 000 román parasztot gyilkoltatnak le.
A 20. század elején Romániában a középkori büntetés, a botozás a mindennapi élet része. Ezt az erdélyiek is megismerhették, mert az Erdélybe bemerészkedő román hadsereg első dolga ennek bevezetése. Az új helyzetben, amikor a nagy egyesítés tündéri fátyla mögül egyre jobban előtűnt a zord valóság, egyre több erdélyi román is rájött arra, hogy az erdélyiség érték. 1918 őszén Jászi Oszkár és más magyar vezetők felajánlották Erdély nemzetiségi alapon való átszervezését, olyan kerületek, kantonok rendszerének kialakítását, amely lehetőséget teremt a két-, sőt, háromnyelvűség biztosítására svájci minta alapján. A kantonokban a különböző nemzetiségűek, köztük a románok, helyi területi önkormányzatuk keretében nemcsak kulturális, hanem az összes ügyük rendezésére is jogot kaptak volna. Elmondható: a nagy román egyesülésnek az erdélyi románok is vesztesei. Ennek következménye a mai alacsony életszínvonal is.
Alig vonult be a román hadsereg a védelem nélkül hagyott Erdélybe, már sok román rádöbbent arra, hogy „nem ilyen lovat” akart. Ezek közé tartozott dr. Coriolan Pop, a Nagyváradon élő politikus, a Bihar megyei Román Nemzeti Tanács elnöke. Ő nyilatkozatban tiltakozott a román testvérek által megteremtett feudális demokrácia ellen. Neki már két hónap után elege lett Romániából. 1919. február elején minden tisztségéről lemondott azzal az indoklással, hogy: „a románoknak és magyaroknak jó barátságban, testvérként kell egymás mellett élniük”. Ehelyett egyéb történik „azt látom, hogy… ez nem az én programom” – írja. Ezt elmondhatja minden józan gondolkodású erdélyi, függetlenül attól, milyen nyelven beszél.
Székelyeknél nem ünnep
A románság nemzeti ünnepe az 1918-ban meghonosított erőszakos nemzetpolitika, a szélsőséges nacionalista magyarellenesség, a székelység provokálása, megfélemlítésére való törekvés miatt – jogosan – nem vált a székelyek ünnepévé. Gondoljunk csak arra az ellentmondásra, hogy amíg a gyulafehérvári határozatok alapján a románság a 43 százalékaránya alapján jogot formált Kelet-Magyarország Romániához csatolására, a 76 százalékarányú székelységnek megtagadják azt is, hogy hivatalos okmányokban használhassa Székelyföld nevét, zászlaját pedig üldözik, miközben a Románián belüli belső önrendelkezéséről, a területi autonómiáról még hallani sem akarnak. Némely román politikusnak az a véleménye: nincs olyan román ember, aki e kérdésről hajlandó lenne tárgyalni. Újabban akad felelős beosztású politikus is, aki még polgárháborús feszültség keltésének a lehetőségét is emlegeti, azaz a románok autonómiaellenes tüntetését. Mindezt akkor, amikor a román hatalom lázasan készül arra, hogy régiósítás leple alatt Székelyföld népét kisebbséggé degradálja, beolvassza egy nagyobb tartományba, ahol a döntés kikerül a helyi, a választott képviselet kezéből. Így érthetetlen az elvárásuk, hogy a közösségi jogoktól megfosztott székely magyar e napon velük ünnepeljen. Mindezt akkor, amikor a gyulafehérvári ígéreteket máig nem alkalmazzák. December elseje így vált a székely nép számára a kiszolgáltatottság, a másodrangú állampolgári státus szimbólumává.
Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma2012. november 30.
Tankönyv, kézikönyv, segédanyag? Kapható A székelység története című könyv!
A székelyföldi történészek által írt, az idén ősszel megjelent, illusztrációban gazdag kötetet tankönyvnek szánták. Miután a tanügyminisztérium középiskolai oktatásért felelős államtitkára számára szálka lett a szemben, a szerkesztőbizottság koordinátora, Ferencz S. Alpár azt nyilatkozta, hogy közoktatásjogi szempontból a kiadvány tulajdonképpen nem tankönyv, hanem a választható tantárgyak esetében, illetve szakköri tevékenységeken használható kézikönyv, segédanyag. Hogy micsoda valójában, bízzuk a szakemberekre! Nekünk a lényeg, hogy van, és hogy megvásárolható.
„Egy tankönyv egy adott tudomány, tudományág, illetve egy tudományág részterületének a célzott korosztály (jelen esetben elsődlegesen a VI-VII. osztályos tanulók) értelmi szintjének megfelelő összefoglalója. Ebből következik, hogy szigorúan tudományos (mondjuk ki: akadémiai) alapokon kell állnia, a vitás kérdéseket is ebből a nézőpontból kell megközelítenie. Ugyanakkor, tekintve a célzott csoport életkori sajátosságait, egy székely történelem-tankönyvnek tartalmaznia kell azokat a hagyományokat, mondákat, mítoszokat, amelyeknek történeti hitele ugyan kétes, sőt egyértelműen cáfolható, de élnek a székelység emlékezetében...
A székely történelemben (...) nem csupán a mítoszokat lehet szeretni. A székely történelem önmagában, puszta és cicomázatlan valóságában is szép, és büszkeséggel tölthet el valamennyi székelyt. Csodálatra méltó a székelységnek a keleti végek őrzésében tanúsított kiállása, a társadalmi jellegzetességei és közigazgatási önkormányzata védelmében vállalt áldozata, magyar nyelvének megőrzése, mégpedig tömbben – eltérően az Erdélyben élő többi magyar közösségtől. Büszke lehet a székely egyszerűségében is szép, méltóságot sugárzó népviseletére, egész népi kultúrájára, a házak előtt sorakozó, az európai műveltség és régen volt keleti kultúrák elemeit ötvöző gyönyörű faragott kapukra, ősrégi balladáira. És büszke lehet arra is, hogy az írásbeliség – az írni-olvasni tudás – népi rétegekben való korai elterjedése a Székelyföldön magasabb szintű volt, mint a magyar nyelvterület egyéb részein! Tankönyvünk ezekre is igyekszik felhívni a figyelmet” – áll a kötet előszavában.
Az elmúlt időszakban a könyvet számos székelyföldi helyszínen bemutatták, és mindenhol hatalmas érdeklődés övezte, nemcsak a pedagógusok, szakemberek részéről, hanem a székelyek múltja iránt érdeklődő „civil" olvasók részéről is.
A kötet végén egy fogalomtár és egy, a történelmit tájékozódást segítő időtáblázat is helyet kapott, amelyek lényegesen emelik annak értékét.
Szerzők: Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József; szerkesztői Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt; illusztrálta Gyöngyössy János.
Kovács Csaba P.
A székely történelem-oktatás terén mérföldkőnek számító kötet a Székely Termékek Webáruházában önköltségi áron, 23 lejért vásárolható meg.
Erdély.ma2012. december 4.
Múltunk kötelez (Megjelent)
Kádár Gyula legújabb könyvét* holnap kora este mutatják be a Székely Nemzeti Múzeumban. A sepsiszentgyörgyi történész, a Történelmi Magazin kiadója-főszerkesztője, a Háromszék állandó külső munkatársa az utóbbi két évben három kötettel jelentkezett.
A két esztendeje megjelent Székelyföld határán című könyvét az autonómiaharc bibliájaként méltattuk, s a szentírási párhuzamnál maradva, a tavaly kiadott, Székely hazát akarunk címűt az autonómiaharc újszövetségeként jellemeztük. Vártuk a sorozat harmadik kötetét, az ki is jött a nyomdából, de címében nem találjuk sem Székelyföldet, sem a székely hazát. A Biblia is két részből áll, de továbbgondolásra késztet. Így Kádár Gyula sorozatának harmadik kötete is túllépett a szűk hazán, s az államalapítás korába kalauzol, Szent István királyunkat és művét mutatja be. Míg az első könyv a történelmi publicisztika eszköztárával igyekezett az autonómiaharc fontosságára rávezetni az olvasót, a két részből álló másodikban a publicisztikai gyűjtemény mellett megjelent a történelmi tanulmány is, a hadtörténet kiegészítéseként népességtörténettel is találkoztunk, a friss könyv kizárólag történelmi szaktanulmány, de az olvasmányosság érdekében nem láb- vagy végjegyzetekkel ellátott, hanem zárójelben diszkréten jelzett forrásjegyzetekkel tűzdelt szöveg. A magyar múltat sokan sokféleképp ismerik. Nagyon sokan büszkék történelmünkre, de sokan meg sem ismerhették, míg akadnak olyanok, akik szerint fölösleges a múltismeret. Kádár Gyula szerint történelmünk, kultúránk ismerete nemcsak szükséges, de felelősségvállalásra is kötelez. A szerző ezért is adta könyvének a Múltunk kötelez címet.
A könyv két külön részből áll. Az első Szent Istvánt és korát mutatja be, s ezért is került a borítóra a magyar Szent Korona képe, a második Erdély gyógyítástörténetébe nyújt betekintést.
Az államalapító üzenete
Az első fejezet – István király és kora (997–1038) – az államalapító munkásságát ismerteti. Nem egyszerű életrajz: első királyunk történelmi szerepének bemutatása mellett a szerző felvázolja Erdély alig ismert 10. századi politikatörténetét is. Így megismerkedünk Erdély magyar fejedelmeivel: Bogát, Zombor és Prokuj gyulával, valamint a dél-erdélyi bolgár autonóm területet irányító Keánnal is. Kádár Gyula szavaival, István királyunk olyan Magyarországot teremtett, amely „a középkori Európa legegységesebb” államaként, „a Bizánci Birodalom méltó ellenfele” volt, a magyar királyság „az angol és a francia királysággal mérhető” hatalommal rendelkezett. A szerző rámutat arra, hogy a magyar állam biztosította azt a politikai keretet, amelynek köszönhetően a magyarság nem tűnt el a történelem színpadáról, mint „a hajdanán itt letelepedett dákok, gótok, gepidák”. A történész nem véletlenül ismerteti István király Intelmeit is, melyekben a nagy király ezer évvel korábban, fontos kormányzási alapelvként határozta meg azt a ma is időtálló gondolatot, hogy tiszteletben kell tartani az ország területén élő más nemzeti közösségeket, mert „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”.
Erdély gyógyítástörténete
A könyv második fejezete úttörő jellegű. A szerző úgy véli, hogy e téma megérdemli a további kutatást, mert még sok a fehér folt, a feltáratlan ismeretanyag. Erre példaként említi a régészet ilyen jellegű feltárásait. László Gyula professzor leírása szerint „egyre több sírból kerültek elő olyan honfoglalás kori műtött, lékelt koponyák, amelyek azt igazolják, hogy a honfoglalók túlélési esélyei összehasonlíthatatlanul jobbak voltak, mint az újkor hajnalán, a 18. század végén, a modern kor küszöbén operáltaké”. Kádár Gyula rámutat arra is, hogy népünk évezredes tapasztalatai az egészség megóvásában népi kultúránk megbecsült értékét képviselik. E tanulmányból az olvasó megismerkedhet a népi orvoslással, az első ismert erdélyi orvosokkal, az intézményesített orvosi ellátás kialakulásával, a sepsiszentgyörgyi kórházi ellátás kezdeteivel. Külön fejezet foglalkozik a himlő elleni védekezéssel, az első védőoltások bevezetésének kérdésével, a pestisjárvány elleni kíméletlen küzdelemmel, a karanténok megszervezésével, az első erdélyi patikák, orvosi egyesületek alapításával. A szerző olyan kérdésekre is keresi a választ, hogy milyen volt az orvosok megbecsülése, az anyanyelvhasználat a gyógyításban, az anyanyelven történő képzés. Ugyancsak külön téma a bábaképzés, eleink tisztaságra, egészséges életmódra törekvésének bemutatása, a szegényekről és az árvákról való gondoskodás és Erdély jeles orvosainak – György, Pápai Páriz Ferenc, Mátyus István, Nyulas Ferenc, Gecse Dániel, Szotyori József – bemutatása.
(A kötet megvásárolható a H–Press-lapterjesztő standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, az Ex libris és a Litera könyvüzletben, illetve megrendelhető a 0740 026 450-es telefonon vagy a [email protected] e-mail címen.)
* Kádár Gyula: Múltunk kötelez, Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. január 11.
Múlt nélkül nincs jövő
Múltunk kötelez /Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2012/ címmel jelent meg Kádár Gyula történész legújabb könyve, melyet ma 18 órától
a csíkszeredai városháza gyűléstermében mutatnak be, a Veress Dávid által szervezett Honfoglalás
előttől az Európai Unió utánig című előadássorozat keretében.
A könyv témáját, formátumát, alakját, terjedelmét tekintve a Székelyföld határán és a Székely hazát akarunk kötetekhez hasonlít. Két év alatt három könyv jelent meg ebben a sorozatban, de lesz még folytatás – tudtuk meg a szerzőtől.
Míg Kádár Gyula előző két kötete a publicisztika eszköztárát felhasználva – persze hiteles történelmi adatokra alapozva – indokolja Székelyföld autonómiája létrehozásának fontosságát, a jelenlegi kötet jobban kötődik a történészi szakmához, úgymond szaktanulmány.
Szűcs Lóránt
Csíki Hírlap (Csíkszereda), 2013. február 5.
Száz gyermekkel kevesebb (Mikóújfaluban járt a Háromszék)
A konzervatív újságolvasónak is az a fontos, hogy a lap róla szóljon – indította a múlt heti laptalálkozót házigazdaként Nyáguly Vilmos, Mikóújfalu polgármestere, aki szerint községükben azért olvassák szívesen a Háromszéket, mert megtalálják benne mindazt, ami a háromszéki embert manapság foglalkoztatja.
Azt követően, hogy lapunk jelen lévő munkatársai – Farcádi Botond, Fekete Réka, Ferencz Csaba, Kádár Gyula, Kisgyörgy Zoltán és Kuti János – bevezető felszólalásukban szót ejtettek a Háromszék küldetéséről, a jelenkor különböző gondjairól-bajairól, történelemről, a művelődési házban összegyűlt kéttucatnyi érdeklődő vetett fel témákat, köztük kiemelten a román nyelv oktatásának kérdését. Mint mindenütt, Mikóújfaluban is aggasztó a népességfogyás, az elmúlt tíz évben folyamatosan csökkent a lakosság száma. 2007-ben olyan mélypontra jutott a természetes szaporulat, hogy míg negyvenhat temetést jegyeztek, csupán tizenhat keresztelőt tartottak a faluban. Mostanra változott valamennyit a helyzet, tavaly először annyi születést iktattak, ahány temetést, de a gyermeklétszám még mindig igen alacsony, az óvodában és iskolában százzal kisebb a létszám (jelenleg 194), mint tíz esztendővel ezelőtt. A 2011-es népszámlálás szerint Mikóújfalu lakosainak száma 1831, ebből 1824 állandó, heten Izraelben dolgoznak, de a választói névjegyzékben 1538-an szerepelnek, ami azt bizonyítja a 0–18 év közöttiek (286 fő) aránya a természetes 33 százalék helyett csupán 16 százalék. A kétszázas létszám alatti iskola csak azért őrizheti meg függetlenségét, mert a községben egyedüli tanintézmény.
Idegen nyelvként a románt
– Tizenegyedikes gyermekeim jövőben érettségiznek, és alig tudnak románul, ami nem csoda, mert az iskolában rosszul tanítják, a hétköznapokban pedig a székelyföldi gyermekek nem találkoznak a román nyelvvel, ezért mindenképpen változtatni kellene az oktatás módszerén – vezette fel a témát Száfta Csilla, akinek véleményét többen osztották. Nyáguly Dávid elmondta, gyermekként ő sem tudott románul, és a szakiskolában sem a tanóráknak köszönhetően tanulta meg a nyelvet, hanem román nemzetiségű évfolyamtársaitól, és unokái révén most is azzal szembesül, hogy a magyar gyermeknek képtelenség úgy tanulnia a románt, mintha anyanyelve lenne. Nagy Sándor iskolaigazgató szerint a jelenlegi módszer nemcsak a diákokat nyomorítja meg, de a pedagógusokat is, akik tudják, hogy egy idegen nyelvet nem lehet anyanyelvként tanítani, ideje volna ezen változtatni. Az igazgató a folytonosan változó törvénykezést is okolja a záróvizsgákon tapasztalt gyenge eredményekért, és szerinte a nagymértékű pedagógusvándorlás is árt a rendszernek, nincs folytonosság, olykor évenként változik egy-egy osztályban az adott tantárgyat tanító pedagógus, de azt sem tartja jónak, hogy aki egyszer címzetességet nyer, az nyugdíjas koráig töltse be ugyanazt a katedrát függetlenül attól, hogyan végzi munkáját. Az iskolavezető kérdésre válaszolva elmondta: nem tartja helyesnek, hogy azoktól az óvónőktől, tanítóktól, akik középfokú végzettséggel rendelkeznek, most azt követelik, hogy egyetemet végezzenek. Szerinte sokan inkább más munka után néznek, ami érthető, mert ha húsz-huszonöt évig taníthattak azzal a tudással, amit a középfokú tanítóképzőben szereztek, igazságtalanság azt kérni, hogy szerezzenek magasabb szintű diplomát. Ami ráadásul nem garancia arra, hogy ettől eredményesebben fognak oktatni – vélekedett. A Háromszék mikóújfalusi laptalálkozóját némileg uralta az oktatás jelenlegi szétziláltságáról szóló beszélgetés, hisz a jelenlévők gyermekük, unokájuk révén nap mint nap érintettek ezekben a kérdésekben, a komorabb hangulatot oldották azonban a Szász István helyi állatorvosnak, Kisgyörgy Zoltánnak és Kuti Jánosnak köszönhető humoros pillanatok.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),2013. március 9.
Volt egyszer egy Makk-féle összeesküvés, és mártírokká lettek hőseink
Az erdélyi magyarság nem csak az 1848–49-es forradalom és szabadságharc mártírjainak emlékét őrzi kegyelettel. Mikor a nemzet porba hullt, reményt vesztett, székely hősökben lobogott fel újult erővel, hatványozottan a szabadságvágy. A ’49-es kegyetlen megtorlások dacára volt merszük, bátorságuk szervezkedésbe, harcba kezdeni. Ők a Makk- féle összeesküvők. Székely vértanúkként eddig hármukat ismerte jobban a világ. A Marosvásárhelyi Rádió szorgalmazására újabb nevek, történetek kerülnek be a köztudatba. Az ott elhangzott műsor szerkesztett változatát most olvasóink is kézbe vehetik. A szerzők: Bakó Zoltán, Gáspár Sándor, Kádár Gyula, Ötvös József és Vajda György.
Bágy leghíresebb szülötte
Pár évvel ezelőtt Papp Vilmos, Budapest-Kőbánya református lelkipásztora könyvet írt a nevezetes magyar református presbiterekről Őrállók címen. Akkor keresett meg engem is, hogy esetleg valamilyen festményt, rajzot, esetleg kőlenyomatot ismerünk-e Török Jánosról, a székely vértanúról, marosvásárhelyi presbiterről. Könyvekben és a Teleki Tékában való utánajárás nyomán szomorúan állapítottuk meg: nem maradt róla semmilyen rajz, de személye és emléke mégsem ment feledésbe.
A marosvásárhelyi Postaréten álló emlékmű felirata utal székelyföldi származására. Bágy a Homoród mente székely unitárius falvai között ma is élő református közösség. A közel kétszázan ott élő bágyiak ma sem felejtették el falujuk leghíresebb szülöttjét, az iskola előtt egy kopjafa emlékeztet: itt született 1806-ban Török János.
Korának jól bevált gyakorlata szerint a szorgalmas székely fiút tízévesen beíratták a székelyudvarhelyi református kollégiumba, ahol előbb szolgadiákként, később pedig magántanítványok oktatójaként végezte tanulmányait. Tizenhat évig volt a kollégium tanulója, majd az erdélyi négy református kollégiumban tett sikeres vizsgája nyomán külföldi tanulmányútra mehetett. Berlini peregrinációja után hívják meg a marosvásárhelyi református kollégiumba történelemtanárnak, majd a teológia professzora lesz itt haláláig.
Az 1848-as magyar szabadságharc megosztotta a kollégium tanárait. A császárhű tanárok – köztük Bolyai Farkas – ellenezték a fiatalok hadba vonulását. Török János harcra, szabadságharcra buzdította tanítványait. 1848 őszén Gedeon tábornok könnyen bevette Marosvásárhelyt, és Török János professzort több társával együtt túszként Nagyszebenbe záratta, ahonnan csak féléves rabság után Bem József tábornok honvédjei szabadították ki.
Világos nem ölte meg a szabadságvágyat
A levert forradalom után a nép egy részében még ott égett a szabadság vágya. A Makk József ezredes által szervezett mozgalom egyik erdélyi összekötője és irányítója lett bágyi Török János. A Makk-féle összeesküvés leleplezése után, 1852-ben Gálffy Mihály sógorával és Horváth Károly nevű tanítványával együtt letartóztatják, újból Nagyszebenbe zárják, ahol a haditörvényszék 1853. október 11-én kötél általi halálra ítéli őket.
1854 márciusában hozzák vissza Marosvásárhelyre, és március 10-én a Postaréten kivégzik. Halálával megszűnik Marosvásárhelyen a teológiai oktatás, azaz a lelkészképzés. Bágyi Török János nemcsak azért volt a marosvásárhelyi református kollégium egyik híres és nevezetes tanára, mert 48 évesen vértanúhalált halt a magyar szabadságért, hanem az ötödfél évszázadnál is öregebb székelyföldi kollégium jól képzett nevelője volt. Nyomtatásban megjelent tankönyvei mellett 33 műve maradt kéziratban. Egykori tanítványa, Deák Farkas így emlékszik vissza rá: "Mindenkivel tudott a maga nyelvén beszélni. Sok szegény székely fiú megkönnyezte, meggyászolta, kiknek ő atyja volt. Nem egy özvegy nő kereste fel és öntözte könnyeivel sírját, kiknek gyermekeit atyai gyámsága alá vette és embert csinált belőlük".
Visszacseng a múlt
Magyar és szűkebb hazánk, Erdély történelmében is vannak, akik megérdemlik, hogy nemzeti panteonba kerüljenek, és ne csak ünnepekkor, megemlékezésekkor említsék a nevüket. Ezt érdemeli a firtosmartonosi Gálffy Mihály is, akinek élete, tragédiája példaértékű a mai és a jövőbeli fiatal generációknak is. Elemi iskoláit szülőfalujában, Firtosmartonosban, a gimnáziumot Székelykeresztúron, jogi tanulmányait Kolozsvárt végezte. 1843-ban az alma materében rendezett nagyszabású vívóversenyen mindenkit, még két vívómestert is maga mögé utasítva győzedelmeskedett. Előbb Székelykeresztúr szolgabírája lett, majd 1848-ban ügyvédi irodát nyitott Marosvásárhelyen. Itthon alapozta meg tudását és indult el a fényes karrier útján. Igazságérzete ösztönözte arra, hogy részt vegyen az 1848-as szabadságharcban. Mi sem lehet nemesebb eszme, mint az idegen elnyomás és hatalom ellen küzdeni, olyan egyetemes polgári értékek mellé szegődni, mint a szabadság, egyenlőség, testvériség, a prosperitás, amelyet egy új világrend megteremtése jelentett volna. De mint oly sokszor, a történelem most is megismételte önmagát. A nagyhatalmak összefogtak, hogy az "ősi rendet" megvédjék: katonai túlerővel, cselszövéssel, árulással, az együtt élő nemzetek összeugrasztásával. Visszacseng a múlt most is, amikor azon vitatkozunk, hogy ki a létjogosultabb a Kárpátok ölében, kinek a szimbólumai erősebbek, s azokat kiáltják ki hősöknek, akik a nagyhatalmak játékában arra kényszerültek, hogy békésen együtt élő nációk húsába harapjanak.
Mi lett volna, ha sikerül?
A marosvásárhelyi Postaréten felállított obeliszk felkiáltójel. Üzenet a múltból a jelennek, s iránymutató a jövőnek. A Makk-féle összeesküvésben résztvevők hittek abban, hogy meg tudják fordítani a történelem kerekét, hogy mindenek fölött győz az eszme, amely tiszta, őszinte s haladó, hittek Kossuth Duna menti köztársaságában, s abban, hogy az emigrációba menekült politikus visszatérte elég lesz ahhoz, hogy a kioltott forradalmi láng újra, lobbanjon. Gálffy Mihály nem kevesebbet vállalt magára, mint azt, hogy a száműzetésből hazatérő Kossuth Lajost erdélyi hatalomra juttassa. El lehet játszadozni a gondolattal: mi lett volna, ha sikerül? Milyen gazdasági fejlődés indulhatott volna be a szabad és független Erdélyben, ha Kossuth, Széchenyi és a kor haladó magyarjainak eszméi megvalósulnak? De a nagyhatalmi érdekek nem ezt akarták. A franciák, akiktől az összesküvők segítséget kértek, elárulták őket. 1918-ban, 1956-ban is hiába várta e kis ország(rész), hogy melléálljanak. Az árulást követően kémek hálózatával ásták alá azt a szervezkedést, amely nemcsak egy szűk körű csoport érdekeit szolgálta volna. S került Júdás elég, pl. a kisgörgényi Bíró Mihály földbirtokos, aki az összeesküvőket kiszolgáltatta az akkori hatóságoknak. Sorsuk megpecsételődött, és azt hiszem, büszkén vállalták a kihallgatás, a nehéz börtön kálváriáját, a halálos ítéletet.
Amikor 1854. március 10-én a székely vértanúkat Marosvásárhelyen keresztül állig felfegyverzett katonák a postaréti vesztőhelyre kísérték, a lakosok tiltakozásul fehér szalagot tűztek ki ablakaikba. A béke szimbólumát egy olyan városban, amely, ha nem esik az árulás áldozatául, talán az új forradalom központjaként eltörölhette volna Világos szégyenét. Ezt a gesztust sem szabadna felednünk, s most is eszünkbe juthatna, amikor javában dúl a "zászlóháború". Jó lenne, ha 159 évvel a szomorú esemény után úgy emlékeznénk Marosvásárhelyen a mártírokra, hogy fehér szalagokat fonunk együtt: magyarok, románok, szászok és zsidók, azoknak a leszármazottai, akiket évszázadokon keresztül a nagyhatalmak átvertek. Gálffy Mihály és a névtelen hősök áldozata csak akkor nem volt hiábavaló, ha tanulunk végre sorsukból.
Gálffy Mihály drágán megfizetett az eszméért. Feleségét, Rozáliát is halálra ítélték, végül a kufsteini várbörtön hűvös falai között végezte. Két árvát hagytak maguk után. Nem világra szóló történet, de tanulságos. Tanulságos?
Hol zsarnokság van...
Jó száz évvel a székely vértanúk kivégzése után fogalmazta meg az önkény, a zsarnokság lényegét Illyés Gyula. Mert a Habsburg ugyanolyan kegyetlen és öntörvényű volt, mint a későbbi kommunista. Olykor még ismétlődtek is a történések. Mert hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.
Horváth Károly fiatal földbirtokos teleki házába vezetett Rózsafi útja, amikor a Makk- féle összeesküvés szálait kezdték bogozgatni. És hová máshová mehetett volna nagyobb biztonsággal, mint az alig huszonhárom éves székely birtokoshoz, akinek zsenge kora ellenére már komoly forradalmi tapasztalat állt a háta mögött. Ahhoz a Horváthhoz ment, aki a forradalom kitörésekor azonnal nemzetőr tisztnek jelentkezett, s amikor az oroszok betörtek, a Kossuth-huszárokkal vágta a rendet az ellenség soraiban. S aki Kazinczy tábornok oldalán állt akkor is, amikor Zsibónál le kellett tenni a fegyvert. Ahhoz a fiatal földbirtokoshoz ment, aki nem menekült sem török, sem olasz földre, de a külföld felé igyekvő menekvőket segítette, hogy átjussanak a határokon. Tudta-e, hogy rá itt még szükség lesz, sejtette-e, hogy még egyszer el kell mennie iskolái városába, arra az utolsó, vissza nem forduló útra?
Ma már talán senki nem tudja, hol van az a szőlős Balavásáron, a Horváth Károly szőlőse, ahol a bukás elindult. Vagy folytatódott? De azt tudjuk, hogy hol volt Nagyszebenben a székely vértanúk fogdája, tudjuk, hogy hol volt Vásárhelyen az utolsó éjszakájuk, mint ahogyan tudjuk azt is, hogy mit mondott Horváth az őt szólásra bírni akaró Tapfernernek. Azt mondta: "Hiszem, hogy találtak önök most is árulót, de azért apportírozni ezt a becsületes székely népet a német nem fogja megtanítani soha."
Huszonöt éves volt Horváth Károly, amikor a vásárhelyi Postaréten kivégezték. Elfogatásakor az osztrák törvények értelmében még kiskorúnak számított, hisz nem töltötte be a 23. életévét. Kijárt volna neki a kiskorúakat illető mentesség. De nem járt ki. Mint ahogyan valamivel több mint száz évvel később nem járt ki Mansfeld Péternek sem. Mert hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.
Várady József és társai…
A Makk-féle összeesküvés külön fejezete volt a Várady József vezette mozgalom. Várady akkor vállalja a fegyveres ellenállás szervezését, amikor a Marosvásárhely központú székely összeesküvés már elbukott. Ekkor vakmerőségre, bátorságra, makacsságra, nagy elszántságra és önbizalomra volt szükség. Várady épp ilyen adottságokkal rendelkezik. Az alig 26 éves bánpataki, Hunyad megyei ügyvéd, negyvennyolcas huszár a legalkalmasabb személy egy székely szabadcsapat szervezésére.
Várady 1852. július közepe táján érkezik Háromszékre. Kezdetben a Sepsiszentgyörgy környéki falvakból szervezi a mozgalmat, majd az erdővidéki Bibarcfalván. A később vértanúságot szenvedő bibarcfalvi Bartalis Ferenc mint levélhordó kétszer jár Makk ezredesnél Bukarestben, írásbeli és szóbeli utasításokat közvetít. A titkos mozgalom Háromszéken eredményesebben működik, mint más régiókban. Így például a mátisfalvi Benő Miklós egymaga félszáz fős szabadcsapatot fegyverez fel. Várady kapcsolatot létesít a csíki vezetőkkel is. 1853. október 2-án Bibarcfalváról – ötvenfős csapata élén – Csíkba indul. Terve az, hogy a csíkszentkirályi erdőkben bevárja a háromszéki és a csíki szabadcsapatokat, majd egyesült erővel megtámadja a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi adóhivatalokat. A pénztárakban talált pénzzel tovább növeli és erősíti az önkéntes alapon szerveződő székely haderőt, majd egyesül a külföldről érkező, a Makk ezredes vezette sereggel. Mivel a táborozók összeütközésbe kerülnek a helyi lakossággal, mert azok nem ismerik a szabadcsapat céljait, a csíkszeredai katonai kerület parancsnoksága hamar tudomást szerez róluk, és 1853. október 6-án nagyszámú katonaságot küld ellenük. A hadsereg meglepetésszerű támadása miatt a szabadcsapat felbomlik.
Várady és társai fölött a marosvásárhelyi haditörvényszék 1854. április 6-án mondja ki a döntést, a 16 fővádlottból tizenkét személyt halálra, négyet pedig sáncmunkára ítél.
Akik nélkül nem teljes a kép
Bertalan Lászlóról és Benedek Dánielről ritkán szólunk, pedig nélkülük nem teljes a kép, áldozatuk éppoly nemes és éppoly mérhetetlen, miként Török János, Gálffy Mihály és Horváth Károly áldozata. Közkatonái voltak a szabadságharcnak, közkatonái az összeesküvésnek, mártírjai a szabadság iránti küzdelemnek.
Életükről, halálukról alig tudunk valamit, pedig fordulatos sorsukról, jelkép értékű életükről még ma is filmet forgathatnánk.
Május 27-én Marosvásárhelyen végezték ki őket, csaknem egy hónappal katonai parancsnokuk, Várady József kivégzése után.
Bertalan László katona volt, szökött katona. A Coronini gyalogezredből szökött meg 1853 március 4- én, és Várady József alig jelent meg Erdővidéken, Bertalan Lászlót máris ott találjuk a csapatában, amely arra készült, hogy kirobbantsa a fegyveres felkelést, de legalábbis kiszabadítsa az összeesküvés fogságba került vezetőit.
Bertalan László Bibarcfalván született 1830-ban, nőtlen, református vallású – ennyit sikerül néhány könyvből és internetes publikációból megtudni róla.
Vajon hogyan került a Coronini gyalogezredbe, amelynek egyik százada Szentágotán állomásozott?
Büntetésből besorozott honvéd lett volna, ahogyan még sok százan a szabadságharc leverése után évekig a császár katonái lettek? Életkora alapján Bertalan Lászlóról leginkább erre gondolhatunk. Hiszen a forradalom lendülete sok fiatal legényt vitt a szabadságharc zászlói alá.
Ráadásul Erdővidéken, Bodvajon öntötték Gábor Áron több ágyúját is, az erdővidékiek ugyancsak szép számban voltak jelen a szabadságharc egységeiben. Tán legnagyobb Bibarcfalván volt a szabadságvágy. Várady szabadcsapatában a legtöbben bibarcfalviak voltak. Úgy tűnik, ebben az erdővidéki faluban sokkal nagyobb volt a változás iránti vágy, hiszen szinte önálló egységet lehetett volna szervezni a bibarcfalviakból, akik bekapcsolódtak a szabadságharc újraindításáért megkezdett szervezkedésbe.
A Coronini gyalogezredet különféle helyszíneken említik a hadtörténeti utalások, szegény Bertalan László összejárhatta a Habsburg birodalom több országát-tartományát, amíg fátuma Szentágotára nem vezérelte. Innen már megszökött. Két nap gyaloglás árán is hazajuthatott az erdővidéki medencébe.
Szökött katonának bujkálnia kell, de Bertalan nyugodtan meghúzódhatott volna a havason, pásztorként, amíg lecsendesedik a világ. De Bertalan László mindjárt az elején belép a szabadcsapatba, sőt felelős megbízatásokat is vállal – élelmet rekvirál a bajtársainak.
Bár a székelység is forrongott, a krími háborúban az oroszok és törökök szembekerülése azzal a lehetőséggel kecsegtette a szabadságharc híveit, hogy itt az alkalom újrakezdeni a harcot, de a szerveződő csapat mégsem kapott tömegtámogatást. Néhány hét után már nehéz volt adományokból élelmezni is a kis sereget, nemhogy tovább fejleszteni. Így az osztrák katonai helyőrség hamar tudomást szerzett az erdővidéki falvakban formálódó kis seregről, körülvették és rövid ellenállás után legtöbbjüket el is fogták. 12 embert ítéltek el, valamennyit halálra, de nyolcnak végül is megkegyelmeztek, 8-10-12 év fogságot kaptak "ke-gyelemből". Az ítéleteket április 6- án hirdették ki, de a négy halálos ítélet közül áprilisban csak kettőt tudtak végrehajtani, mert a két bibarcfalvi legény megszökött börtönéből. Ennek a bravúrnak a részleteiről hallgatnak a krónikák. Egy hónapig is üldözték a szökevényeket, amíg sikerült újra elfogni őket és végrehajtani rajtuk az ítéletet.
Bertalan László is Marosvásárhelyen halt meg, 1854. május 27-én, 159 évvel ezelőtt.
Halálos ítéletét kétszeresen is példastatuálásnak tekinthetjük, hiszen fegyveres fellépése neki sem volt súlyosabb, mint társainak. De ő szökött katona volt – valószínű, hogy erőszakkal sorozták be, de ez nem lehetett mentsége a hadbíróságon. Az erőszakos vagy csalárd toborzás megszokott módszer volt abban az időben a világ legtöbb abszolutista hadseregében. Ugyanakkor fegyverrel rekvirált élelmiszert – egy ökröt – a csapatnak, tehát az állami hatóságok hatáskörét sértette. Ezt pedig nem tűrték.
24 évesen akasztották föl.
Alig fél esztendeig tartott a vitézi élete
A székely vértanúk közül Benedek Dánielről tudunk a legkevesebbet. 26 éves volt, amikor meghalt. Petőfi 26 évesen egész életművet hagyott maga után, Benedek Dániel talán ezután mutathatta volna meg, mire képes.
Bibarcfalvi legény, a szökött katona, Bertalan László kenyeres pajtása. Miután Bertalan hazaszökött az osztrák seregből, együtt állnak be Váradyhoz. Benedek Dániel fiatal feleségét és pici gyermekét is otthon hagyta.
Számára alig fél esztendőt tartott a vitézi élet – hacsak nem volt ő is azelőtt a nemzetőrségnek vagy a honvédségnek katonája. De erről nem szólnak a források.
Csak arról, hogy a halálos ítélet végrehajtása elől megszöktek, és csak alig egy hónap után tudták csak elfogni őket.
Hogy sikerült megszökniük? Sokatmondó az a csend is, amely ezt a történetet övezi.
Legényes dac, vagy a remény tartotta őket a környéken? Nem tudni már, pedig a hegyeken át a két legény átjuthatott volna Moldovába, s ahogyan sok ezren, a száműzetés éveit ők is átvészelhették volna.
De maradtak.
Benedek Dánielt is utolérte a végzete, április 20-án megszökött ugyan, de május 19-én újra elfogták, láncra verve, szigorú őrizet alatt Mrosvásárhelyre hurcolták, és május 27- én már pergett is a dob, a hóhér végezte feladatát.
Máig rejtély, hogy miért hiányzik nevük is az obeliszkről, hiszen áldozatuk ugyanakkora – életükkel fizettek a szabadság álmáért. Katonának szegődtek – de odaadásuk, helyzetfelismerő képességük mutatta, hogy tehetséges, többre hivatott emberek voltak – ám sorsuk másként fordult.
Árulóvá, esküszegővé viszont nem váltak soha.
Bibarcfalva három vértanút is adott a magyar szabadságnak. Mindhárman Székelyföldön nyugszanak – ketten Marosvásárhelyen, Bartalis Ferenc Sepsiszentgyörgyön.
És mennyi mindent nem tudunk meg
Az elítéltek között sok volt a mai Maros megye területéről származó. Íme, néhányuk: Bereczky Sándor torboszlói (12 év), Albert János sáromberki, Musnay Pál szentistváni, Gál Antal szentgericei (10-10 év), Kenderessy Elekné Boér Anna mikefalvi (ő az egyetlen női halálraítélt, aki április 12-én szintén kegyelmet kapott), Bitai Mihály mezőcsávási, Dózsa Sándor makfalvi (10-10 év), Demjén (Dimény?) Lajos marosvásárhelyi, Nagy Dániel mezőbándi, Horváth Gáspár vajai, Deák Farkas marosvásárhelyi (5-5 év), Hajnal Róza marosvásárhelyi (Hajnal József marosvásárhelyi városi hivatalnok leánya), neki 12 évre csökkentették az ítéletét 15- ről, Albert Márton vajai, Sófalvi József nyomáti (6 év), Szentkirályi Zsigmondné Berzenczey Erzsébet marosvásárhelyi (8 év), s a désfalvi Boncza Imre, Ady Endréné Boncza Berta nagybátyja, akit 10 évre ítélték.
Emlékük legyen áldott!
Népújság (Marosvásárhely),2013. március 27.
Mi az igazság? – beszélgetés Kádár Gyula történésszel
A román központi hatalom ellenünk folytatott hadjáratának szerves részét képezi A székelység története címet viselő, az általános iskolák VI-VII. osztályos tanulói számára megírt és összeállított kézikönyv ellen indított lejárató kampány is. Ennek hátteréről a kötet egyik társszerzőjét, Kádár Gyula történészt faggattuk.
– Ön szerint mi az oka a szóban forgó könyvet ért nemtelen támadásoknak? – Elsősorban az, hogy Románia még mindig egy nacionalista, központosított és közösségi jogokat korlátozó állam, amely a hivatalos okmányokban nem tűri meg a Székelyföld elnevezést, a megyehatárokon levereti az ilyen feliratú pannókat, és üldözi a székely nép zászlóját. Az alkotmány kimondja, hogy Románia homogén nemzetállam, a szélsőséges román nacionalisták pedig Székelyföld felszámolására törekednek, hiszen jól tudják, hogy e terület román többségű régióba való sulykolásával, a kisebbségbe szorított székely népet előbb-utóbb a beolvadás felé vezető útra lehet kényszeríteni. Mindezt számba véve pedig világossá válik, hogy a román hatalom ellenérdekeltje az erőteljes székely nemzettudat kialakításának, melyben a történelem ismerete nagyon fontos szerepet játszik. Azt a népet ugyanis, mely nem ismeri saját múltját, önazonosságától is könnyebben meg lehet fosztani.
– A könyvet elmarasztalók szócsövévé vált Adevărul nevű lap szerint a románokat a székelyek szolgáiként mutatják be ebben a kiadványban. Van-e valóságalapja ennek az állításnak? – Nincs, ezt az értelmezést a pontatlan fordításból fakadó tévedés okozhatja. Történelmi tény, hogy a török uralom és kegyetlen bojári kizsákmányolás elől menekülő románság szívesen telepedett le a számukra sokkal emberségesebb életkörülményeket biztosító Erdélybe. E hajlandóságukat kihasználva, nemes uraink tömegesen hozták őket a török–tatár és osztrák zsoldosseregek dúlása nyomán elnéptelenedett, így munkáskéz nélkül maradt birtokaikra. Székelyföldre történő érkezésük a 17. század elején kezdődött, Sepsiszentgyörgyön például az első két román családot az 1614-es katonai lustrában említik első alkalommal. A letelepedés a nemes úrral vagy gazdával történő szerződéskötés alapján történt, melyben nem szolgaként, hanem szolgáló emberként emlegetik őket, ami az írásos egyezségbe foglaltak függvényében jobbágy vagy zsellér státust biztosított számukra. – Történelemhamisításnak nevezik a kötet azon állítását, mely a román királyi hadsereg Székelyföldre való betöréséről és ott végbevitt fosztogatásáról tesz említést. Erről mi a véleménye?
– A román hadsereg 1916. augusztus 27-én éjjel valóban betört a vele addig szövetséges, így a határ menti vidéket védtelenül hagyó Magyarország területére. A váratlan esemény hatására a hatóságok elrendelték Székelyföld kiürítését is, s az intézkedés nyomán kiürült lakóházak és üzletek a szabadon garázdálkodó román katonai alakulatok prédájává, több száz idős ember és gyerek pedig áldozatává vált. Éppen ezért, e szomorú események emlékét nem csak a hivatalos feljegyzések és kárfelmérések, hanem családtörténeti dokumentumok is őrzik.
– A vádak között elhangzik, hogy a könyv Budapesten volt kiadva. – Ez is olyan valótlan állítás, mint a többi, ugyanis minden példányt Székelyudvarhelyen nyomtattak. Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,2013. április 6.
Kádár Gyula: Az erdélyi magyarság (1918–2011) 1.
Székelyföld is veszélyben!
Dióhéjba" tömörítve bemutatjuk az elmúlt kilencvenegy év történelmét, a fő hangsúlyt a nemzetiségi elnyomásra, az asszimilációs politikára helyezve. Miért fontos ennek ismerete?
Mert sokan még mindig nem hiszik el, hogy Székelyföld is veszélyben van, ha nem vívjuk ki a belső önrendelkezés jogát. Ha nem harcoljuk ki Székelyföld területi autonómiáját. Nem hiszik el azt sem, hogy nemcsak gyermekeink, unokáink, hanem mi magunk is megtapasztalhatjuk az erdélyi szórványsors szomorú valóságát. Nem szabad ámítanunk magunkat, tudni kell, hogy az erdélyi színmagyar városokat néhány évtized alatt tették román többségűvé. Az olyan régiókban pedig, ahol számottevő magyarság élt, az számszerű kisebbségbe került. Ennek illusztrálására Barcaság etnikai változását mutatom be. A Háromszékkel szomszédos Brassó lakossága 1910-ben még 70 százalékban magyar és szász többségű volt, míg a román számarány mindössze 28,7 százalék. Mára a helyzet drasztikusan megváltozott: az említett két (többségi) népcsoport elenyésző kisebbséggé vált, alig 8 százalék. Ha Brassó város 1910-es népességi arányait hasonlítjuk össze a mai Sepsiszentgyörgyével, azt látjuk, hogy a nem románok számaránya 71,3 százalék, tehát közel azonos! Brassó megye 1910-ben szintén magyar és német többségű, 64,2 százalékkal. Ma már itt sem sokkal jobb a helyzet, mint a városban.
Az elmúlt évszázad alatt az alig néhány százalékéban román lakosságú észak-erdélyi nagy magyar városok népességi arányai szintén megváltoztak. A népességváltozásra elsősorban az 1950-es és az 1960-as években került sor. Néhány példa: az 1941-es népszámlálás szerint a népességi arányok Észak-Erdély néhány nagy városában a következők: Marosvásárhely magyarságának aránya 95 százalék, a románoké 3,9. Szatmárnémeti magyarságának aránya 92,9 százalék, a románoké 4. Nagyvárad magyar népessége 91,8 százalék, a románoké 5,2. Kolozsvár magyar népessége 86,5 százalék, a románoké 8,9.
Hogy ki kit olvasztott be – magyarosított vagy románosított –, bárki megadhatja a választ a kérdésre. A nagy tatárjárás (1241) utáni 639 év alatt az Erdélybe betelepedő románság nemhogy tömegesen elmagyarosodott volna, de 1880-ban is mindössze 5,7 százalékuk ismeri az állam nyelvét, a magyart.
Ne feledjük: az alkotmányban meghirdetett „egységes és homogén nemzetállam" megteremtésének útjában ma már csupán Székelyföld magyar közössége áll! Nem véletlen az, hogy a hivatalos okmányokban, de még a megyehatáron elhelyezett turisztikai táblákon sem tűrik meg a Székelyföld név használatát! Sokan abban a hitben ringatják magukat, hogy ha az elmúlt huszonegy évben alig észlelhető az etnikai arányok megváltozása, akkor az a továbbiakban sem módosul. Elfelejtik azt, hogy ez a rendszerváltás, a volt szocialista vagyon megszerzésével való elfoglaltság, a nagy gazdasági világválság, valamint Székelyföld tudatos elszegényítésének taktikájával magyarázható. De ha Románia gazdaságilag talpra áll, a veszélyérzet és az önvédelem hiányában „békésen álmodozó" székelységet is gőzhengerként fogják kisebbségbe szorítani, etnikailag fellazítani. Tehát addig kell kiharcolni Székelyföld autonómiáját, amíg nem késő! Ha most nem teszünk meg mindent – természetesen törvényes eszközökkel –, akkor számításaim szerint Sepsiszentgyörgyön már a 2020-as választást nem mi nyerjük meg. Márpedig, ha nincsenek választott vezetőink, akkor – amint Marosvásárhely példája is mutatja – szülőföldünkön mások fognak intézkedni, de nem a mi érdekünkben! Ne feledjük, a Székelyföld akkor már nem a mi otthonunk lesz, nem az a hely, ahol jól érezhetjük magunkat! El kell dönteni: mit akarunk?
A román nacionalizmus 1918 előtt
Ahhoz, hogy a mai agresszív, türelmetlen román nacionalizmust megértsük, ismernünk kell annak mély gyökereit. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy a román nacionalizmus csak most, az elmúlt huszonegy évben nehezedik ránk, illetve annak gyökerei csak a Ceauşescu-diktatúráig vezethetőek vissza. A román nacionalizmus már korábban kialakult. Természetesen ennek elemzése nem célunk, csak néhány példával szeretnénk rávilágítani arra, hogy nem új keletű. Az intolerancia, az idegengyűlölet már a Horea vezette parasztzendülés és magyargyilkolás idején is létező valóság. Hasonlóképp az 1848–49-es erdélyi polgárháborús kilengések, magyarmészárlások is erre mutatnak.
A két román fejedelemség egyesítése előtt (1857-ben) a jeles román politikus, Mihail Kogălniceanu a nem ortodox polgárok jogainak biztosítására, a jogfosztottság felszámolására az ideiglenesnek nevezett országgyűlésen 52 javaslatot terjesztett be. Az 1866-os román alkotmány némi könnyítéseket hoz a nem keresztény idegenek számára, de ellentüntetésekre, pogromokra került sor. Az 1878-as berlini kongresszus arra kötelezi az új és független Romániát, hogy a zsidóknak, a mohamedánoknak biztosítsa az állampolgári jogokat. 1879-ig csak keresztények kaphattak román állampolgárságot.
Amikor 1918-ban Románia megkapta Erdélyt, a nemzetiségek felszámolásában már óriási tapasztalatok birtokában volt. Az 1877-ben megszerzett Dobrudzsa etnikai arányait 1900-ig 19 százalékról 48,2 százalékra emelte. Egy 1900-ban megjelent román kiadvány azt állítja, hogy Dobrudzsában még mindig 51,8 százalékban élnek „idegenek". Több módszert alkalmaztak. Nem adtak politikai jogokat a nem román lakosságnak, hivatalt sem viselhettek, tehát érdekeltté váltak abban, hogy a nyilvántartásokban románként szerepeljenek. Ugyanakkor nagyfokú telepítés folyt az etnikai arányok megváltoztatására. Legfontosabb eszköz az iskolai oktatásnak a román nacionalizmus szolgálatába állítása volt. 1897-ben Spiru Haret közoktatási miniszter körrendeletében nacionalista szellemű oktatásra buzdít: „Legyenek rajta, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint más nemzetekét..., higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzetek között. Ne féljenek attól, hogy túlzásokba esnek, sőt mentől tovább mennek, annál jobb lesz."
Az óvodák többségét is a románosítás szolgálatába, a román nyelv terjesztésére állították fel. Az 1911-ig létrehozott 168 óvodából 133-at a csángó magyarok és bolgárok településein alapítottak. 1906-ban Konstancán (Küstende) a gimnázium igazgatója, V. Dumitrescu ezt írja: „Ezen iskolának az oktatáson és nevelésen kívül az ország többi iskoláival együtt az is célja, hogy románokká változtassa át a gyermekeket, akik közül legtöbben otthon a szülőiknél csak görögül, bolgárul, örményül stb. beszélnek."
1900 körül a mintegy 75 000–100 000 főnyi csángó magyarnak nincs egyetlen magyar iskolája. (2011-ben sincs!) Van olyan feljegyzés, amely szerint a csángó gyermek addig ismételte az első osztályt, amíg megtanulta a román nyelvet. Egymás között még a szünetekben sem beszélhetnek magyarul. 1848 után a csángó magyarok közé már olyan papokat küldtek, akik nem ismerték a magyar nyelvet. 1886-tól kezdve a jászvásári papneveldében csak román nyelven oktatnak. Az utolsó magyar papnak, aki még a századfordulón Moldvában működött, a püspök megtiltotta a magyar nyelvű misét. Erdélyben ugyanebben az időben a románoknak több ezer iskolájuk van. Az erdélyi román papok híveikkel nemhogy magyarul nem beszéltek, de 80 százalékban ők maguk sem ismerték az állam nyelvét.
A román nacionalizmus 1913-ban sem esett kétségbe, amikor Romániával „egyesül" a 98 százalékarányban nem románok által lakott Dél-Dobrudzsa. Habozás nélkül fogtak hozzá az új, azaz „ősi román" föld elrománosításához is.
Fegyverszünet és megszállás
Amikor az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. november 3-án Páduában aláírta a fegyverszünetet, elismerték az önálló Magyarországot. Azonban e fegyverszünet aláírását nem tekintették érvényesnek a szövetséges hatalmak, de a magyar területek megszerzését célul tűző országok sem. A történelmi Magyarország és Ausztria területén ekkor még idegen hadsereg nem tartózkodott. Tehát nem beszélhetünk a Monarchia katonai vereségéről. A vereség a fegyverszünet megkötése után alakult ki, amikor a magyar kormány látva a hadseregben terjedő anarchista és bolsevista mentalitást, feloszlatta azt, így akaratlanul lehetetlenné tette az aktív önvédelmet. Az új hadsereg megszervezése azonban nemcsak időigényes volt, de nagyrészt eredménytelen is. Minderre épp akkor került sor, amikor megindult a szerb, a csehszlovák és a román támadás.
A magyar kormány másik nagy tévedése az volt, hogy bízott a győztes nagyhatalmakban, és úgy gondolta, ha Magyarország pacifista magatartást tanúsít, azt a béketárgyaláson méltányolni fogják. A területi egység megőrzésének céljából a magyar államvezetés a bolsevik és a szélsőjobboldali erők szervezkedései között fogott hozzá a svájci mintájú szövetségi államrendszer kiépítéséhez. Erdélyben a román, a magyar, a német és a vegyes önkormányzatú kantonok létrehozása azonban nem érdekelte a Iuliu Maniu vezette Erdélyi Román Nemzeti Tanácsot. De az előrenyomuló román hadsereget sem, sőt, igyekeztek felszámolni minden magyar önrendelkezési jellegű akciót. Ilyen történelmi helyzetben fogalmazódott meg a Székely Köztársaság megteremtésének gondolata. Néhány jeles erdélyi magyar vezető, köztük Paál Árpád politikus és újságíró is – 1918. november derekán, a Székelyudvarhelyen tartott gyűlésen – letette a hűségesküt a Székely Köztársaságra. Azonban a november 28-i marosvásárhelyi székely és a december 22-i kolozsvári magyar nagygyűlés már a magyar állam területi integritása mellett nyilatkozott. E politikai zűrzavarban, amikor az ország hadsereg nélkül maradt, miközben idegen haderők masíroztak, Kratochwil Károly vezetésével létrejött a székely és az erdélyi ezredekből, a székely önkéntesekből az a 12 000 főt számláló Székely Hadosztály, amely kis létszáma ellenére is megpróbálta a lehetetlent, szülőföldje védelmét az idegen hódító hadsereggel szemben. Nekik 1919 januárjában a Királyhágónál sikerült feltartóztatniuk a román királyi hadsereget. A magyarság jövőjének alakítására azonban nagy csapást mért az 1919. március 21-i Magyar Tanácsköztársaság megalakulása. A nagyhatalmak épp akkor vitatták meg a végleges határok kérdését. Úgy tűnik, hogy a bolsevizmus veszélye miatt még jobban büntették a magyar népet, Magyarországot. A székely hadsereggel ellenséges magatartású kommunista hatalom miatt 1919. április 25-én a Székely Hadosztály is feloszlott. A katonák némelyike beállt a Vörös Hadseregbe, és hősiesen harcolt az északi felszabadító hadjáratban, de többségüket a román hadsereg Brassóba internálta. A román hadsereg december 24-én megszállta Kolozsvárt, majd fokozatosan egész Kelet-Magyarországot. A magyarság vezetői hiába követelték Párizsban a határkérdés demokratikus, népszavazás, tehát a helyi lakosság megkérdezése általi meghúzását, kialakítását, hiába ajánlották fel, hogy a népszavazás eredményét, bármilyen is legyen, a magyarság tiszteletben fogja tartani, a magyarság meghallgatása nélkül megszületett a jelenkor történetének egyik legigazságtalanabb békediktátuma. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni szerződés eredménye a kompakt magyar területek, köztük Székelyföld elcsatolása lett.
(folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma.2013. április 20.
A Szent Korona sérülései
Érdekességeket tudhatott meg a közönség kedd este a sepsiszentgyörgyi Székely Akadémia előadás-sorozat részeként tartott előadáson. Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történész, az est házigazdája úgy vezette fel a Szent Korona témáját, mint a Kárpát-medencei magyarság összekötő erejét. Németh Zsolt szombathelyi fizikus – aki az Amerikai Egyesült Államokban, Németországban és Japánban is dolgozott kutatóként – a Szent Korona sérüléseiről és átalakításairól tartott előadást.
Németh azzal kezdte vetített képes előadását, hogy sajnos, nagyon hosszú a sérülések krónikája, majd a közel kétórás, detektívregényszerűen felépített előadás végére kiderült: huszonhárom sérülést és átalakítást térképezett fel. Közöttük három jelentős rongálás érte a koronát: 1790 előtt a hátsó pánt eltörött, valószínűleg 1825-ben a bal pánt törött el, 1853-ban ütés érte a keresztet. Az előadó elmondta, három forrást használt fel: a korábbi hiteles képi ábrázolásokat, az írott dokumentumokat és a szakvizsgálatokat. A történelem folyamán alkotórészek tűntek el, leggyakrabban ékkövek vagy gyöngyök, de zománcképek is, például Szent Bertalan, a Szűzanya képmása, két eredeti uralkodókép. Az is kiderült, hogy az abroncs hátsó részére forrasztott három uralkodókép, köztük a Dukász Mihály bizánci császárt ábrázoló zománckép 1790 után került a koronára, tehát az akadémiai állásponttal ellentétben azok nem alkalmasak a korona datálására. Arra is fény derült, 1849-ben a korona menekítésének története kapcsán: Kossuth Lajos és környezete számára egyáltalán nem volt fontos a Szent Korona sorsa. Akkor Szemere Bertalan belügyminiszter menekítette, és Orsován elásta a koronaékszereket tartalmazó ládát, amit majd négy év múlva talált meg az osztrák titkosszolgálat.
Az előadás végén Boda László, a szombathelyi B. K. L. Kiadó vezetője könyveiket mutatta be, köztük Németh Zsolt több művét: A magyar Szent Korona, A magyar Szent Korona sérüléseinek és átalakításinak krónikája, Fény-templom a Kis-Somlyón – A csíksomlyói Salvator-kápolna titka, Az Őrség Árpád-kori templomai.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).2013. május 18.
Árpád-kori települések Székelyföldön
Honfoglaló magyarok
A régészeti feltárások bizonyítják, hogy Erdély délkeleti régiójában a magyarok már a honfoglalás kezdetén megtelepedtek. Elképzelhető, hogy ezek a magyarok a bolgárok elleni hadjáratból visszatérő Árpád fia, Levente egyik lovas csapatához tartoztak, de nem kizárt az sem, hogy itt vonult be Erdélybe a honfoglalók egyik oszlopa. Egyre elfogadottabbá válik az a felfogás, hogy a magyar honfoglalás nemcsak a Vereckei-hágón, hanem a Keleti-Kárpátok összes átjáróján keresztül történt.
Elképzelni is nehéz, hogy a Kárpátokon az egymilliós lélekszámot meghaladó magyar nép és a többmilliós ló- és szarvasmarha-állomány egyetlen szoroson gyorsan és zökkenőmentesen átkelhetett volna.
Az Ojtozi-szoroson bevonulók egy része Háromszéken maradt. A korai magyar megtelepedést több lovas sír és fegyver bizonyítja. A katonai feladatkört ellátó lovasok az Olt és a Feketeügy völgyében – a 9. század végén, a 10. század első harmadában – több magyar települést alapítottak. Az Ojtozi-szoros előterében fekvő Kézdivásárhelyről zabla és szablya maradt fenn. A Sepsiszentgyörgytől mintegy 15 km távolságra fekvő Maksa községhez tartozó eresztevényi Zádogos-tetőn talált lovas sírból származó fél vaskengyel és egy vaslándzsa a 10–11. századból maradt ránk. De az erdővidéki Köpecen, a Kőcsukk nevű helyen feltárt, honfoglalás kori két lovas sír is lovas őrség jelenlétére utal. Az első lovas sírt – írja Csutak Vilmos, a Székely Nemzeti Múzeum volt igazgatója – még az első világháború előtt találták. Ezt az akkori köpecbányai mérnök, Hoffman Géza elküldte a budapesti geológiai intézetnek vizsgálat céljából. A második lovas sírt ugyanitt tárták fel 1927-ben. A halottat a lócsontokkal együtt helyezték a sírba. Ezúttal egy értékes lópatkó is előkerült. A szakértők véleménye szerint e patkótípus a 10. századi lovas sírokban igen ritka lehetett. A Kézdivásárhely, Eresztevény, Sepsiszentgyörgy, Köpec vonalon feltárt lovas sírok mutatják az Ojtoz irányából érkező lovasok Erdély belseje felé haladó útvonalát. A feltárt régészeti anyag alapján úgy tűnik, hogy ezek a bolgárok ellen letelepített határőrök hagyatékai. Amikor Dél-Erdély a 930-as évek táján Bogát gyula uralma alá került, azonnal hozzáfogott a határvédelem megszervezéséhez. Az ide telepített magyar határőrök feladata lett a besenyő és a bolgár, később úz és kun támadások elhárítása, feltartóztatása. Erre szükség volt, mert e régió a betörések útvonalán fekszik. Itt a Kárpátokon keresztül – a Törcsvári-, a Tömösi-, a Tatár-hágón, a Bodzai- és az Ojtozi-szoroson át – több út vezetett Erdélybe. A magyar védelem megszervezése mélységében széles tagolású volt. E védelmi stratégiával magyarázható, hogy a magyar határőr közösségek miért települtek Sepsiszentgyörgyre és a térség szorosoktól távolabb eső pontjaira is. Védművek Székelyföldön a különböző stratégiai pontokon már a korai századokban erődítések épültek. A letelepedő magyarság átvette a korábbi romba dőlt földvárakat, de ő maga is emelt ilyeneket. Ezek egy-egy nemzetségfő lakhelyeként, menedékhelyeként szolgáltak. A várak egy része a gyepűvédő erődrendszer keretében – a Keleti-Kárpátok mentén – szolgálták a déli és a keleti határvédelmet. A hosszú védelmi töltések, védelmi árkok és a várak, mint például Kustaly, Firtos és Rapsonné vára, az úgynevezett rikai védelmi rendszer részei. Ezek emelésének idejét Ferenczi István régészprofesszor a magyar honfoglalás utáni évszázadokra teszi. A Ferenczi testvérek szerint a Persány-hegységben egy közel 40 kilométer hosszú védelmi töltés, erődítés húzódott. Ferenczi István azt is állítja, hogy Felső- és Alsó-Háromszéket a Piliske-tető és a Feketeügy között húzódó töltésvonal választja el. Ferenczi István „két építési szakaszt különböztet meg: az első, rekeszes-gerendavázast 9. század véginek, 10. századinak tartja, a másodikat, amelynek során csak földből magasították a korábban leégett erődítésvonalat, 11. század véginek”. Az említett védőrendszerekkel kapcsolatban még nem alakult ki egységes álláspont, mert némelyek az építés idejét az Árpád-korhoz kötik, mások szerint az erődítések és várak egy része még korábban épült. Orbán Balázs a Homárkát római eredetűnek tartja. Roska Márton Repertóriumában a következőket írja: „A rétyi Nyír-en vonul végig az alján 3 öl széles s 2 öl magas földtöltés, mely mellett nincs sánc (Homárka, Honárka, Kakasborozda).” Dr. Székely Zoltán, aki egy kutatóárokkal átvágatta a Homárkát, és csak római vízvezetékcsöveket talált, szintén római korinak tartja. Rácz Tibor Ákos szerint a Ferenczi Géza és István által feltárt határvédelmi rendszerek megkérdőjelezhetők, azonban mint belső gyepűk valóban szolgálhatták az adott terület védelmét. E védvonal mellett Erdély-szerte, a Szamos mentén, a Mezőségen is épültek cserépvárak. Rácz úgy gondolja, hogy Háromszék területe a 12. század közepéig gyéren lakott. Azonban az említett védművek léte épp ennek ellenkezőjét bizonyítja. A mélységben tagolt gyepűkre magyar határőröket vezényeltek, akik a székely letelepedés előtt magyar településeket alapítottak a stratégiai pontokon. Magyar települések a székelyek előtt
Az utóbbi évtizedekben egyre több székely településen tártak fel Árpád-kori magyar falvakat, templom- és sírmaradványokat. A Nagy-Küküllő-völgyi Székelykeresztúron a római katolikus templom helyreállításakor a templom alatti sírokban S végű bronz halántékgyűrűket találtak, amelyek 11–12. századi falu létezését bizonyítják. A Nyárád mentén több magyar település került elő. E falvak többségének népessége átlagban ötven fő lehetett. Nyilván voltak nagyobb települések is. Nyárádszentlászlón 2009-ben egy 12. században épült nemzetségi monostor alapjait ásták ki. Marosszéken is kéttucatnyi Árpád-kori magyar templomot, települést tártak fel. Köztük a pókait, a berekeresztúrit, a marosszentgyörgyit és a marosszentkirályit. Az utóbbi két helyen 12. századi halántékgyűrűk is előkerültek. A Maros völgyében, Malomfalván az 1950-es évek elején végzett ásatásokkor 11–12. századi temetőket és településeket hoztak felszínre, köztük a hajdani Csittfalvát, amelynek temetője a 12. századra keltezhető. Udvarhelyszéken szintén igazolt több kora középkori magyar templom létezése. A régészeti feltárások egyértelműen azt bizonyítják, hogy a székelyek előtti kor magyarsága nagyszámú települést alapított.
Példaként a Kányád (és Jásfalva) területén lévőt említjük, ahol 12. századi templom félköríves Árpád-kori szentélye, a szentély déli részéhez épített négyszögletű melléképület, néhány freskótöredék, több mint félszáz temetkezési hely, ékszerek, S végű karikák és még egy egyszerű kőfaragvány került elő.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. május 21.
Külön iskolát Kovásznán!
1990-ben azért küzdöttünk, hogy az óvodától az egyetemig önálló magyar iskolahálózatunk legyen, mert csak így építhető ki a magyarság kulturális autonómiája és szabad anyanyelvhasz- nálata. Akkor még nem egyetemi magyar tagozatért folyt a harc, hanem a Bolyai magyar egyetem visszaszerzéséért.
Ma már ott tartunk, hogy a túlnyomó többségben székelyek lakta Háromszéken is alapfontosságú a magyar iskolához való ragaszkodás. Erre jó példa a 70 százalékban székelyek által lakott Kovászna városa, a Kőrösi Csoma Sándor Középiskola helyzete. Az elmúlt hónapok magyarellenes propagandazuhanya után egyértelmű, hogy a vegyes tannyelvű iskola a konfliktusok forrása.
Mindkét közösség – jogosan – foggal-körömmel ragaszkodik hagyományaihoz, saját személyiségeit szeretné ünnepelni. Két különböző kultúra, két ellentétes gondolkodásmód feszül egymásnak. Az őshonos székelyt jogosan sértené, ha iskolája nevét megváltoztatnák, a románság pedig nem akarja elfogadni, hogy ő a „többségi nemzet fiaként, az ősi román földön” egy „székely-magyarról” elnevezett iskolába járassa gyermekét. Egyértelmű: az elmúlt hónapokban nem (csak) diákcsíny történt!
Ideiglenes jelleggel megoldható, áthidaló kompromisszum lehetne, hogy egy épületben ugyan, de két külön iskola működjék úgy, hogy mindenki külön ünnepeljen, saját iskolanévvel és saját vezetéssel rendelkezzen. Idővel külön épületet kell biztosítani a kisszámú, de egyre erősödő és egyre magabiztosabb román közösségnek, csak így kerülhető el a további gyűlöletkeltés. Aki azt hiszi, hogy van más megoldás, szomorú, de téved. Lehet, de csak a székelység rovására.
Ne feledjük, a kovásznai román közösség e tájon nem gyökértelen. A kovásznai románok egy része már az 1800-as évek elején letelepedett Vajnafalván. Az ottani románok nem két-három generációs múlttal rendelkeznek, mint Marosvásárhelyen és a többi székely városban élő honfitársaik, ők nem az elmúlt fél évszázadban érkeztek e tájakra. Az első román családok több mint 200 éve letelepedtek itt. Ők a székelyek közt otthont, szülőföldet, hazát találtak. Nem is volt gond, de az iskolai oktatás, a média elültette: legalább 2000 éve lakják e tájat, ahol a székelyek betolakodók. Orbán Balázs 1869-ben, 144 évvel korábban azt írta, hogy a mai Kovászna melletti „Vajnafalva keleti részében oláhok [románok] laknak, a kik csak az utóbbi időkben települtek ide. E század elején [19. sz.] csak néhány család lakott ott, ma már a százat meghaladja számuk. Földbirtokuk nem igen van (….) A kovásznai oláhok [románok] férfiai nem igen szoktak otthon lenni, nagy részük a havasokban s benn a Dunafejedelemségekben pásztorkodik.”
Egyértelmű: a román közösség keresi identitását. Ez így van rendjén! Az érettségi tablón olyan személyiséget akar látni, amelyhez kultúrájában, nyelvében kötődik. Ez természetes érzés! Kérésük jogos: készítsenek külön tablót. De miért ne lehetne saját iskolájuk? Miért ne lehetne annak neve Iustinian Teculescu? Tartsuk tiszteletben jogukat ahhoz, hogy ragaszkodjanak saját jeles személyiségükhöz, a Kovásznán született ortodox püspökhöz, persze a kölcsönös tisztelet fejében. A székely diáknak is joga van, hogy egy nemzetközileg elismert „székely-magyar” nyelvtudóst, a tibetológia megalapítóját – a tibeti–angol szótár megalkotóját –, Kőrösi Csoma Sándort tartsa példaképnek.
Akik a közös iskola fenntartása mellett kardoskodnak, nem hallottak arról, hogy a Bolyai Tudományegyetem az 1959-es erőszakos egyesítés után megszűnt, csak nevében létezik. A Babeş–Bolyai Egyetem keretében a román tagozat „felfalta” a magyart. Hasonlóképp járt a magyar Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem: a volt magyar tanintézetben nem lehet önálló magyar tagozatot létesíteni. A román állam 1962-ben minden törvényes szabályozás nélkül alakította át a magyar tannyelvű egyetemet kétnyelvűvé. 1963-ban a 88 végzett diákból még 81 magyar, 2 román és 5 más nemzetiségű, de 30 év múlva, 1994-ben a 240 végzettből már csak 28 volt magyar. Bár azóta emelkedett a magyar diákok száma és aránya, de a magyar csoport háttérbe szorítása nem szűnt meg, hiába a hosszú évek óta folyó tiltakozás.
Hajdanán, a színmagyar Marosvásárhelyen, ahol az 1941-es népszámlálás szerint 3,9 százalékos arányban laktak románok, ma, az erőszakos, tervszerű betelepítés, az 1990. márciusi magyarellenes pogrom után a lakosság alig fele magyar. Miután a város 2002-ben román vezetés alá került, a tolerancia csak propaganda szintjén működik. 2012-ben a közös román–magyar városi ünnepségen már „a Mikulás bácsi” sem tud magyarul, hisz a máshonnan érkezettek számára ez így természetes. Ugyan már, miért is kellene a székely gyermekhez – az elődei által épített városban – anyanyelven szólni?
A Marosvásárhelyen működő román–magyar tagozatú általános iskolákból nyolc román személyiség nevét viseli, miközben a város legjelentősebb személyiségéről, Bernády Györgyről, akinek köszönhetően a városközpont gyönyörű épületeiben grasszálhatnak az új telepesek által választott vezetők, évek óta nem lehet iskolát elnevezni. A példák sora azt mutatja, hogy néhány kivétellel a vegyes tannyelvű iskolákban a magyar tagozatok elsorvadnak, a magyar anyanyelvhasználat háttérbe kerül, a román személyiségek szobrai, emléktáblái előtt a magyar gyermek tele szájjal énekelheti a román himnuszt.
Mindazok, akik tehetnek a kovásznai iskola ügyében, megfontoltan döntsenek, úgy, hogy azzal mindkét közösség elégedett legyen. Ne felejtsük: a felelősséget nem vehetik le magukról, mondván, ez a kovásznaiak dolga, mert az ottani magyar iskola, sőt, a városvezetés is e kérdésben tehetetlen. Ez nem csak helyi probléma! Ne felejtsük el, Gyulafehérváron (1918-ban) a románság vezetői ünnepélyes nyilatkozatban ígérték meg: ezeréves magyar hazánktól való megfosztásunk nem jelenthet tragédiát számunkra, mert az új román állam biztosítani fogja a teljes nemzeti szabadságot. Ma Kovászna városában ennek útja: a román közösségnek önálló román tannyelvű iskolát kell biztosítani! Álságos, azaz hamis propaganda az együtt tanulás jelszava.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. május 23.
Árpád-kori települések Székelyföldön (2.)
Magyar települések a székelyek előtt
A sokáig lakatlannak gondolt Csíki-medencében több település templomáról kiderült: az alapok 11–12. századiak, ezeket a 15–16. században építették át. 1954-ben Csíkszentkirályban olyan magyar településre utaló putrikat ástak ki, amelyek korát egy 12. századi pénzérem is bizonyítja.
Ugyanitt a Darvas Loránd vezette régészek 2007-es ásatásai során 11–12. századi templomszentélyre, freskóra és sírokra bukkantak. Más, Csíkban végzett régészeti feltárás eredményei alapján Botár István megállapítja: a régészeti leletek egyértelműen tanúsítják a magyarok Csíkba való betelepítését, amely „már a 10–11. században megindult, azaz nem a 13. századra keltezett székely beköltözéssel kezdődik. Régészetileg sikerült 12. századi egyházi és közvetve világi berendezkedésre, vármegyére bizonyítékot találni. A korábban ismert lelőhelyek egykori lakói tehát nem a gyepűelvén túli senki földjén, hanem a királyság keleti szélén ugyan, de egyházilag megszervezett vármegyei területen éltek”. Magyar települést tártak fel Alsócsernátonban is, ahol a régészeti leletek a 11–12. századra keltezhetőek. A tájmúzeum kertjében, a Csernáton patak bal partján feltárt települést jelző 3,10x3 m kiterjedésű putri északnyugati sarkában ovális, tapasztott tűzhelyet találtak, amelynek mérete 1,6x1 m. Ez a település korát a 11–12. századra keltezi. A putriban korongolt és hullámvonallal, párhuzamos vonalakból álló szalagok által díszített kerámia és egy rombikus vas nyílhegy is előkerült. A további ásatások során újabb kunyhót tártak fel, amelynek korát a kerámia alapján Székely Zoltán a 10. század második felére, a 11. század elejére keltezi. Ezenkívül más leletek is előkerültek Csernáton területén, köztük több sarkantyú a 12. és a 13. századból.
A falutól északra, a mintegy nyolc kilométer távolságra fekvő Szentkert határrészben egy dombon a Sepsiszentgyörgyi Múzeum régészei 1961-ben kőfallal körülvett templom maradványait tárták fel. A templom egy méter vastag falait faragott, megmunkált kövekből emelték és vakolták. A templomfalakat több támpillér erősítette, a padlózatot téglából rakták. Mindezek mellett két korongolt és hullámvonalas díszítésű edénytöredék is fennmaradt. Egyértelműen bizonyítható, hogy itt 12–13. századi magyar falu állt. Székely Zoltán feltárása által megismerhető az egyik legrégibb román stílusú, megerősített templom. Az apszisa félkörös, a templom kelet-nyugat elhelyezésű, a falak külső szélén mért hossza 13 méter, szélessége 10 méter. A templomot körülvevő fal, kőkerítés négyszög alakú volt, amely lekerekített sarkú területet vett körül. A kőfalat patakkövekből mésszel rakták össze. Egy székelyek előtti korban készült kőfalas templom léte ezen a területen arra utal: a székelyek előtt itt számolni lehet népesebb magyar településekkel. Az első kora középkori magyar lakóház feltárására Székelykeresztúron 1975 táján került sor. A Gyárfás-ház kertjében feltárt lakóház a 12. században épült. A sepsiszéki Rétyen az 1927-es ásatások során a Suvadás határrészben 10–12. századi magyar település létére következtettek. Előkerült egy párhuzamos vonalakkal díszített, jól iszapolt agyagból, korongolással készült kerámia és egy sarkantyú. Ezenkívül egy S végű hajkarika és egy tűzhely maradványa. A földbe vájt lakás mérete 3x2 m volt. Újabb és újabb régészeti feltárások alapján megállapítható, hogy a Székelyföld területén élő magyar lakosság a székelyek előtti korban olyan földbe ásott lakásokban lakott, amelyek falába vájták a fűtést biztosító boltozatos tűzhelyet. Ismert volt még a putri közepén emelt kör alakú tűzhely is.
A zabolai és a petőfalvi 12. századi temetők
Az Árpád-kori települések sorában a legjelentősebb feltárások közé tartozik a zabolai és a petőfalvi. Ezek a települések az ötvenfős Árpád-kori magyar falvak átlag népességéhez mérve nagy lélekszámúak. Lakosságukat dr. Székely Zoltán régész 30–40 családra becsülte. A szokásos ötfős családlétszámmal számolva, a települések lélekszáma 150–200 fő lehetett. E magyar köznépi temetőkben több mint 450 sírt találtak. A temetők közti, alig öt-hat kilométeres távolság azt bizonyítja, hogy a 12. század derekán ezek sűrű településhálózat részei lehettek. Rácz Tibor Ákos szerint a temetők közelsége nem jelenti, hogy sűrűn lakott településhálózat létezett volna. Székelyföld „valószínűleg még a 12–13. század fordulóján sem volt egészen benépesítve” – írja. Rugonfalvi Kis István történészi véleménye szerint, az Árpád-korban Székelyföldön viszonylag sűrű magyar településhálózat épült ki. Székely Zoltán is ez utóbbi álláspontot képviseli. Szerinte Erdély délkeleti részében a „XII. században már jelentős magyar népesség” lakott. A temetőkben előkerült leletek arra mutatnak, hogy magyar köznépi települések voltak. A sírokban talált pénzek a magyar közösségek letelepedését, itt-tartózkodását és elköltözését datálják. II. Géza (1141–1162), III. István (1162–1172), III. Béla (1172–1196) pénzei alapján úgy tűnik, hogy itt aránylag gazdag és egységes társadalmat alkotó közösség élt. Van olyan feltételezés is, hogy e települések népességét az 1241-es tatárjárás sodorta el. Székely Zoltán összefüggést lát abban, hogy e két település élete III. Béla uralkodása végén hirtelen megszakadt, miközben Moldvában új magyar települések jöttek létre. Ilyen volt az általa emlegetett Bâtca Doamnei nevű dombon (Karácsonykő, mai nevén Piatra Neamţ mellett) feltárt magyar település, temető és erődítmény. Az itt talált leletek, magyar település-, temető- és erődítmény-maradvány, lószerszámok, fegyverek, III. Béla király által veretett pénz a település alapítását a 12. század végére helyezi. A bîtca, magaslatot jelentő szó magyar eredetű, a magyarországi Bátka falunévből is levezethető.
Háromszék magyar katonai őrségeinek egy része – királyi parancsra – a 12. század végén telepedett át a Keleti-Kárpátok keleti lejtőjére, mert a magyar királyság védelmi rendszere kiterjedt a Szeret vonaláig. A Moldvába átirányított magyar lakosság hiányában Délkelet-Erdély, azaz Háromszék népessége gyér lakosságúvá vált. Dr. Székely Zsolt a karácsonykői feltárásokkal kapcsolatban írja: „A Kárpátokon kívüli gyepűvonalat a honfoglaló magyarok nagyon korán kiépítették, sőt, soha fel sem hagyták. Amikor a keleti támadások nyomán ez meggyengült, akkor telepítik ki Délkelet-Erdélyből a Kárpátokon túlra a magyarokat, és helyükbe hozzák a székelyeket.”
A meggyérült népességű térségbe, a mai Háromszékre, a Barcaság szomszédságába II. Endre magyar király vezényelte át a sebesi, az orbai és a kézdi székelyeket. Az áttelepítést a Barcaságban a magyar királyságtól független államot tervezgető Német Lovagrend elleni katonai összecsapásra való felkészülés indokolta. Miután a király 1225-ben kiűzte a lovagokat Barcaság területéről, az ország délkeleti határainak védelmére a székelyeket egy tömbbe tömörítve, egy néppé akarta szervezni, akárcsak a szászokat. A székelyekhez hasonló, katonailag szervezett társadalomban élő türk eredetű blakkokat és a besenyő maradványokat is közéjük telepítették.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. május 23.
Sepsiszentgyörgy korai története és népessége (Kádár Gyula új könyve)
Kádár Gyula legújabb kötete Sepsiszentgyörgy korai történetébe nyújt betekintést – Székelyföld akkori történelmébe ágyazva. Sepsiszentgyörgy területén a székely letelepedés előtti évszázadokban a magyarság egyházilag megszervezett településrendszerben élte életét. Kádár Gyula könyvének egyik fő célja beemelni a honfoglalás utáni háromszáz évet a székelység történetébe.
A székely vértanúk
A város korai története Székelyföld történetébe ágyazva mutat rá arra, hogy Sepsiszentgyörgy területén – a székely letelepedés előtti évszázadokban – a magyarság településeket hozott létre. Ezek többsége megérte a székely letelepedést. A kisszámú szláv közösség elmagyarosodott. Az 1220 táján érkező sebesi székelyek Sepsiszentgyörgy mai területén csak magyarul beszélőkkel találkoztak.
Az itt élő magyar közösségek betagolódtak a velük egy nyelvet beszélő székelységbe. Mivel a helytörténeti monográfiák csak a székelyek előtt itt élő szlávokat emlegetik, ezért e könyv* fő célja beemelni a honfoglalás utáni 300 évet a székelység történetébe. Ez jogos, hisz az itt élő magyar közösségek a székely etnogenezis részévé váltak. Mivel a Székelyföldre vonatkozó írott történeti forrásaink többnyire a 14–15. századtól kezdődnek, Sepsiszentgyörgy korai történetének a bemutatása – a honfoglalástól (895-től) 1332-ig – merész vállalkozás. A kötet másik témája: Sepsiszentgyörgy népesedéstörténete. Ennek célja meghatározni, felbecsülni a település népességét egy olyan időszakban is, amelyből alig maradt ránk történeti forrás. A szerző megrajzolja Sepsiszentgyörgy középkori társadalmi rétegződését, röviden ismerteti a népesség számának alakulását a későbbi időszakban is. A Székely vértanúk fejezet elvezet az 1851–1854 között szervezett szabadságmozgalmak történetébe. Miután a Székely Nemzeti Tanács a Székely Vértanúk napját, március 10-ét a Székely Szabadság napjává nyilvánította, egyre nagyobb az igény az említett események ismeretére. A köztudat keveset, illetve egyáltalán nem tud a kivégzett vértanúkról, a nagyszámú börtönre ítéltről, azokról, akik vállalták egy új szabadságharc előkészítésében való részvételt. E tanulmány fő célja rámutatni: Székelyföldön két önálló mozgalom zajlott. Mivel szélesebb olvasóközönség számára készült, kisebb témákra tagolva az átlagolvasó számára is áttekinthető.
Mivel a szerző a Székely vértanúk mellett ismerteti a székely letelepedés előtti kort, a székely településrendszer kialakulását, Sepsiszentgyörgy helyét a székely városok között, e könyv nemcsak várostörténet, hanem része a Székelyföld történetének is. Szükség van a helytörténetre, a régiótörténetre, a székely és a magyar múlt ötvözetére. Szükség van az 1850-es évek szabadságért folytatott küzdelmeinek ismeretére, mert az elődök helytállása kötelez a szabad emberi tartás megőrzésére, a közösségi jogok kivívására. Kádár Gyula 2010 novemberében indított könyvsorozatából röpke bő két év alatt négy látott nyomdafestéket. Az elsőnek, a Székelyföld határán című politikai publicisztikai kötetnek a fő témája a székely autonómia kérdése. Ezt követi 2011 novemberében a Székely hazát akarunk kiadvány, amely bepillantást enged a magyarság honfoglalás kori hadtörténetébe. Tárgyalja a magyarság (1330-ig) és a székelység lélekszámának alakulását (1614-ig), boncolgatja a székely nép megmaradásának kérdését is. A harmadik kötet 2012 decemberében jelent meg Múltunk kötelez címmel. Ez is két külön részből áll. Az első fejezet bemutatja Szent István történelmi szerepe mellett Erdély 10. századi történetét is. A könyv második fejezete Erdély egészségügy-történetét taglalja 1400-tól 1900-ig. Kádár Gyula e könyvsorozatát 30 önálló kötetre tervezte. Sorozatjellegét az azonos kötés, méret és tematika biztosítja. Könyveiben a szerző bemutatja Székelyföld és Erdély történetét, kultúráját. Az ötödik kötet megjelenése novemberre várható, de ez a korábbi kötetek eladásától függ. A könyvek megvásárolhatóak: Sepsiszentgyörgy könyvüzleteiben, a H-Press lapterjesztő standjainál. Meg lehet rendelni a [email protected] e-mail címen és a 0740 026 450-es, 0722 308 635-ös telefonon.
* Kádár Gyula: Sepsiszentgyörgy korai története és népessége. A székely vértanúk. Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó. Sepsiszentgyörgy, 2013.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. május 27.
Könyvkelengye ballagóknak
Sepsiszentgyörgy végzős diákjai egy-egy könyvet kapnak útravalóul a Bod Péter Megyei Könyvtártól és az önkormányzattól. Az ajándékozás a Könyvkelengye program keretében történt.
A hétvégén a Székely Mikó Kollégium és a Mikes Kelemen Líceum egy-egy végzős osztálya vehette át a szimbolikus ajándékot, de a következő hét során minden sepsiszentgyörgyi ballagó kézbe kapja Kádár Gyula Sepsiszentgyörgy korai története és népessége című könyvét. A Mihai Viteazul Főgimnázium diákjai Matei és Florian Filip Băiuţeii című ifjúsági regényét kapták útravalóul.
„Könyvkelengyét mindig jó adni és mindig jó kapni” – hangoztatta Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója a végzősök számára szervezett könyvátadó ünnepségen.
Sztakics Éva Judit alpolgármester az igazi értékek megbecsülésére hívta fel a fiatalok figyelmét. „Ne felejtsétek az igazi értékeket, a gyökereket, ti mindig Sepsiszentgyörgyhöz tartoztok, az egyetemi éveitek után a város visszavár, reméljük, hogy hazatértek, hogy itt fogtok családot alapítani" – hangsúlyozta.
Kádár Gyula a könyvbemutatóval egybekötött rögtönzött történelemóra során röviden ismertette Sepsiszentgyörgy 1332 – a település első írásos említése – előtti történelmét, felhívva a figyelmet arra, hogy fontos tudni, kik vagyunk és honnan származunk.
Hasonlóképpen a múltat mutatja be kritika által Salinger Zabhegyezőjéhez hasonlított Băiuţeii kötet, amely a végzősök által ismeretlen kort elevenít fel, a Ceauşescu-érát. A jelenlévők a regényből egy részletet hallgathattak meg Ianculescu Csilla könyvtáros felolvasásában.
A Könyvkelengye programot eredetileg újszülöttek számára indította a Bod Péter Megyei Könyvtár partnerségben Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalával még 2010-ben, de idén már a második éve, hogy kiterjesztették a kisebb és nagyobb diákokra is. Az elmúlt négy év során 450 család igényelt könyvkelengyét, és több mint 1600 diák kapott könyvútravalót.
Rákosi Katalin
Székelyföld.ro2013. május 28.
Nemzeti autonómiát!
Románia miniszterelnöke – a csíkszeredai RMDSZ-kongresszuson – kerek perec kijelentette: a székelységnek nem jár etnikai alapú régió. De hála neki, akit már magyarbarátsággal is meggyanúsítottak, addig fogják vitatni az RMDSZ vezetésével e kérdést, ameddig mindenki számára kielégítő döntés születik. Ez szép és jó, de ha a régió nem a két és fél, legrosszabb esetben a három megyét jelenti, az csak kárunkra történhet, hisz számunkra csak az etnikai jellegű régió fogadható el!
A korábbi hónapokban kiszivárogtatott legjobb hír az volt, hogy Székelyföld Marosvásárhely központtal nem hat, hanem négy megye régiójához tartozna. Az igaz, hogy a Maros, Hargita, Kovászna és Beszterce-Naszód megyékből kialakuló régióban a székelység már 47 százalékarányt alkotna, és nem 25 százalékot, mint a tervezett nagyrégióban. Kétségkívül, ez sokkal jobb megoldás, mint Szeben és Brassó megye árnyékában lenni. Nos, ha fogadatlan prókátorok meg akarják magyarázni, miért megfelelő a négymegyés régió, akkor tudni kell, hogy nekünk ez sem jó, mert ebben is kisebbségbe, román irányítás alá kerülünk. Igaz, hogy e régióban egy-két évtizeddel később számolódik fel a székely tömb, mint a nagyrégióban. De nem ez a célunk, hanem a székely nép fennmaradása, az autonóm Székelyföld megteremtése!
Barátság ide, a Victor Ponta beszédét követő nagy taps oda, remélni merem, utóbbi az illemet és nem a beleegyezést jelentette. Ha a román politikai elit nem látja be, hogy a félmegoldások hosszabb távon nem teremtenek nyugalmat, ám legyen. De kérdem én: mit írjak azoknak, akik nemcsak őshonosak azon a földön, ahol élnek, de a történelmi jog, a közel 80 százalékos népességarány alapján még független államra is jogosultak lehetnénk? Kérdem én, a továbbiakban mit mondjak népemnek, a székelységnek? Eddig egyszerű volt: tiszta lelkiismerettel, következetesen hirdettem, hogy olyan területi autonómiát kell követelni, amelyben két hivatalos nyelv van, ahol biztosított az etnikai arányosság elve az élet minden területén, és mindez megvalósítható Románián belül. Renegát, hitvány emberré nem válhatok. Nem ösztönözhetem a székely népet arra, hogy nyugodjon bele sorsába, Székelyföld felszámolásába és abba, hogy sorsa fölött mások döntsenek – úgy, ahogy az alig tíz éve kisebbségbe került marosvásárhelyi székely magyarokkal teszik.
A történelem ismeretében állítom, hogy a szűkkeblű nemzetiségpolitika, az álságos taktikázás soha nem vezetett jóra. Higgyék el, a területi autonómiától való megfosztásunk, olyan régióba zötykölésünk, amelyben mások döntenek sorsunkról, nem vezet békéhez! Megéri-e Európa egyik legalacsonyabb életnívóján élő ország többségi népének, hogy – a tudatosan megalkotott álságos régiósítás miatt – a székely nép százezrével kivonuljon az utcákra tüntetni?
Higgyék el, hogy a 750 ezer fős székely nép nem fogja elismerni azt a régiót, amely nem Székelyföldet jelenti. Még akkor sem, ha netalán kerülnének olyan erdélyi megvásárolt, megzsarolt magyar politikusok, akik ezt nevünkben elfogadnák. Ne feledjék, ha tovább folytatódik a székelység heccelése, akkor már nem lesz elég az etnikai régió, a területi autonómia! Felnőtt, szilárd történelmi tudattal bíró nép vagyunk! Ezért mondom, hogy még kér a székely nép, most adjatok önrendelkezést neki!
Higgyék el: a békétlenség fenntartása nem lehet érdek. Az alkotmány paragrafusaiba kapaszkodva törekedni a jogfosztásra, sokáig nem megoldás!
Román honfitársaink! Higgyék el: közös munkával az életszínvonal néhány év alatt látványosan megváltozna, ha mi, itt élő székelyek és románok tesszük közösen a dolgunkat. Mi itt jobban tudjuk, hogy mit kell cselekedni, mint a Bukarestben uralgó korrupt tisztviselőhad. Románok számára is hátrányt jelent, ha nagyrégióba terelnek bennünket, mert a gazdag megyék gazdagabbak, a szegény megyék szegényebbek lesznek. Szegénységben, etnikai feszültségben élni csak azért, hogy megvalósuljon Székelyföld felszámolása, nem lehet célotok. Nem lehet az egyszínű, homogén, tömény és egységes szegénységben gyönyörködni!
Kádár Gyula
Háromszék
Erdely.ma2013. június 8.
Rekviem a Történelmi Magazinért
Tizennyolcadik évfolyamába lépve megszűnt a Sepsiszentgyörgyön szerkesztett, kiadott Történelmi Magazin című folyóirat.
Ezt Kádár Gyula, a lap ötletgazdája, szerkesztője – egyszemélyes „szerkesztősége” –, kiadója jelentette be a Székely Akadémia évadzáró rendezvényén, melyen legutóbbi könyvét mutatta be. A folyóirat utolsó lapszámában Búcsú a Történelmi Magazintól című, az olvasókhoz intézett levelében írta: „nehéz szívvel mondom el, jelentem be, hogy az erdélyi magyarság kultúrája szegényebb lett, mert anyagi háttér hiányában megszűnt az általam szerkesztett és kiadott Történelmi Magazin”.
A lap Történelmünk címmel indult 1996-ban, s független kulturális-történelmi folyóiratként határozta meg magát. A nemsokára Történelmi Magazinra keresztelt lap kinyilvánított célja ,,a helyes magyarságtudat erősítése”. Kádár Gyula sikertörténetnek nevezi a lap pályafutását, s értékelését azzal indokolja, hogy „ennyi időn keresztül eljutott az olvasóhoz egy olyan kulturális folyóirat, amelynek sem székháza, sem szerkesztősége, és semmilyen hivatalos támogatottsága nem volt”. Sok iskolában köri tevékenységeken, történelmi vetélkedők során több ezer gyermek tanult a Történelmi Magazinban közölt anyagokból, számos pedagógus érezte magáénak a lapot. A folyóiratot nemcsak Székelyföldön, Erdélyben, hanem az anyaországban, Nyugat-Európában, a tengeren túl is olvasták és igényelték.
A Történelmi Magazin 2007–2008-ban érte el fénykorát. Akkor ötezer példányban kelt el. Ám a gazdasági válság megjelentével a szám egyre csökkent, míg az utolsó lap már csak ötszáz példányban jelent meg. Ezenkívül a világháló térhódítása és a lapot megrendelő, de ki nem fizető olvasók vagy terjesztők hanyagsága is hozzájárult a megszűnéshez.
Kádár Gyula vallja: egy cél vezérelte, az erdélyi magyar és székely közösség szolgálata. Igyekezett olvasóit rádöbbenteni arra, hogy a csak saját gyökereit ismerő közösség képes az őt megillető kollektív jogokat kiharcolni. A lap mindvégig hirdette, hogy nem szabad lemondanunk a minket megillető közösségi jogokról, a helyi, a kulturális és a területi autonómiáról, szabad teret biztosított a székely önkormányzati hagyományok, az évszázadokon át tartó székely önrendelkezés bemutatásának.
Kádár Gyula, fájó szívvel bár, de lemondott a lapról, a küzdelemről viszont nem. A továbbiakban könyvei révén igyekszik a lap által kitűzött célt megvalósítani.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. június 21.
Könyvvel harcolva autonómiáért, népnevelésért
Beszélgetés Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történésszel, publicistával.
– Amikor pályát választott, nem tartott attól, hogy a kommunista rendszer által meghamisított történelmet kell majd tanítania?
– Számomra ez nem okozott gondot, mert már ötödik osztályos koromban szilárdan elhatároztam, hogy történelem szakra megyek. Gyermekként arról álmodoztam, hogy a Székely Köztársaság első elnöke leszek. Minderre az a magyarázat, hogy anyai nagyapám nagyon szerette a történelmet és a politikát, gyakran beszélt az első világháborúról, a történelmi eseményekről, ezzel felcsigázta az érdeklődésemet. Azon nem gondolkoztam, hogy a kommunizmusban ez számomra mit fog jelenteni.
– Már diákkorában megírta szülőfaluja, Illyefalva történetét. Most, felnőtt fejjel milyennek látja azt a dolgozatot?
– 1970 augusztusába kezdtem el írni a falumonográfiát. Később felrótták nekem: hogy mondhatja Kádár Gyula, hogy Illyefalva város volt, mikor még a nevében is benne van, hogy falu? Az érdeklődés és a tenni akarás indított el, elsősorban Illyefalva temetőit leltároztam fel, a határneveket, a gerendafeliratokat, az utcaneveket írtam össze, nyilván a lehetőségekhez mérten használtam a szakirodalmat, sőt titokban még a levéltárba is beengedtek. Hivatalosan nem lehetett, de kerültek olyan emberek a Székely Nemzeti Múzeumban és a székely levéltárban, akik segítettek. Az anyag szépen összeállt, de egységében még nem került kiadásra. Most már nagyobb témákkal foglalkozom, olyan horderejű anyagok vannak a birtokomban félig kidolgozva, hogy nem tudom, lesz-e idő Illyefalva helytörténeti monográfiájára. Megírtam jeles szülötte, Gál Dániel, az 1848-49-es önvédelmi harc háromszéki forradalmi pártja elnökének és Németh László 1849-es kormánybiztos életrajzát. Ugyanakkor más dolgozataimban is megjelenik Illyefalva, például a nemrég napvilágot látott, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége című kötetemben folyamatosan szerepel az összehasonlításokban, mint Sepsiszék másik városa. A monográfia része ilyen módon beépült a közlésbe.
– Kutatási területe több témát felölel, mégis melyik korral foglalkozik legszívesebben?
– Érdekesen alakult, mert korábban azt hittem, soha nem fogok a klasszikus értelemben vett erdélyi középkor, az írásbeliség 15–18. századánál korábbi korszakot tanulmányozni. Úgy éreztem, ezt a kort tudom megközelíteni az írásbeliség alapján. Aztán rájöttem, hogy a kutatók többsége ugyanígy gondolkodik, nem merészkedik a korábbi korszakokba, ezért alakult úgy, hogy a szerint kezdtem kutatni, amivel kapcsolatban hiányt, űrt éreztem. A már említett legújabb kötetem szintén egy ilyen hiányzó korszakot vizsgál, hiszen a köztudatba úgy épült be, hogy Székelyföldön Sepsiszentgyörgy híres szláv település volt, magyarok nem voltak sehol, jöttek a székelyek és letelepedtek. Pedig sűrű magyar településhálózat létezett, vármegyerendszerbe és egyházi szervezetbe szervezve. Az elmúlt években Sepsiszentgyörgyről több kötet jelent meg, nagyon jó könyvek, monográfiák, ám a legtöbb így kezdődik: Sepsiszentgyörgy első említése 1332, holott ez az jelenti, hogy 540 esztendő hiányzik a város történetéből. Megünnepeltük a város említésének 550 éves évfordulóját, és a köztudatba úgy épült be, hogy a településnek 800 éves története van, holott 1100 éves. Honfoglalás kori sírok kerültek elő, legalább négy magyar, illetve magyar–szláv települést ástak ki a régészek. A szlávok beolvadtak a letelepedő magyarságba, a magyarság aztán beolvadt a székelységbe.
– Milyen munkamódszerrel dolgozik?
– Nem szakkönyveket akartam írni, agyonhalmozva forráshivatkozásokkal, rideg adatokkal, hanem azt gondoltam, szükség van ennek a népnek a nevelésére, hiszen négy-öt nemzedék óta megfosztották saját történetének ismeretétől. Úgy kell írni, hogy megértsék, emiatt hosszú évtizedeken keresztül inkább népszerűsítő jelleggel próbáltam írni, és a forráshivatkozásokat elhagytam. Nem az a cél, hogy negyven év múlva azt mondják: jaj, de ügyes fiú volt ez a Kádár, milyen hatalmas apparátust használt fel. Mégis a legújabb kötetemben úgy éreztem, ez megkerülhetetlen, ezért a Sepsiszentgyörgy korai története és népessége és a Székely vértanúk című könyvek majdnem 40 százaléka hivatkozás. Erre azért volt szükség, mert az említett korszakot be akarom vinni a köztudatba, Sepsiszentgyörgy ürügyén az egész Székelyföldre vonatkoztatva, ezért muszáj volt a hivatkozásokat közölni.
– Tizennyolc évfolyamon keresztül jelent meg a Történelmi magazin című kulturális kiadvány, soha nem volt székháza, szerkesztősége, pénz rá. Miért érezte most mégis, hogy abba kell hagyni?
– A Ceauşescu-rendszerben, kihasználva a húzd meg, ereszd meg időszakokat, történelmi népszerűsítő írásokat közöltem. A rendszerváltás után el kellett döntsem, mit teszek. Akkor Matekovics János volt újságíró kollégánk Varázsszem címmel akart ötventagú szerkesztőséget felállítani, emiatt évekig halogattam az önálló lap indítását. Azt is láttam, hogy gond van a háromszéki történelem szakos tanárok irányításával, kilenc történelemtanár volt Háromszék 69 általános iskolájában, közben hívtak Kolozsvárra is. Mérlegelni kellett, végül elvállaltam a tanfelügyelői megbízatást, és beindítottam a Háromszék az én hazám című vetélkedőt, amit a tanfelügyelőség keretében is partizán módon kellett szervezni, mert a kilencvenes években Bukarestből számon kérték, mi történik. Akkor jelentettem meg a háromkötetes Magyarságtörténetet, Erdély-szerte kezdtek ebből fakultatív módon tanítani. Elsősorban segédkönyveket adtam ki a világtörténelemből Fogalomtárak címen, ebből nyolc jelent meg, ezekbe a szócikkekbe próbáltam bevinni a magyarságra vonatkozó adatokat nevekhez vagy eseményekhez kötve. Mátyás királyról, a fekete seregről jelentek meg kisebb kiadványok, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharccal kapcsolatos könyvek kiadását is vállaltam. 1998-ban úgy gondoltam, a tanügyi munkámat nem végezhetem megfelelően, mert nagy a nyomás, el akarnak hallgattatni. A vetélkedőn több ezer gyerek vett részt, kijöttek a bukaresti ellenőrök, és eldöntötték, hogy nem kapok fizetést, mert nem dolgom, közben én terepen voltam, sokszor az állomáson aludtam, hogy szervezhessem a történelmi versenyt. Lemondtam a tanfelügyelői állásomról, de tudtam, hogy a közösségi munkáról nem mondok le. Éreztem, szükség van egy olyan folyóiratra, mellyel a nemzeti öntudatot alakítani, fejleszteni lehet. Így indult be 1996-ban az a lap, melynek utolsó száma a napokban jelent meg. Először Történelmünk címmel, aztán rájöttem, nem lehet csak történelmet közölni, mert a diákok voltak a célközönség, tehát szórakoztató olvasmányokra is szükség volt. 1998-ban vette fel a Történelmi magazin nevet, legalább 50-60 százaléka mindig népünk történelmével, kultúrájával foglalkozott, vagy ha más népekkel, akkor valahol biztos csatlakozott a téma a magyarság történetéhez. Éveken keresztül sikeres volt a kiadvány, előfordult, hogy húsz-harminc iskolából jöttek a visszajelzések, történelmi vetélkedőket tartottak a magazinban közölt anyagból. Ez elég ösztönző volt arra, hogy hosszú ideig csináljam. Aztán a fiatal tanárok már nem vállalták a nehéz munkát, a lap terjesztését, így lassan csökkent a példányszám, majd a gazdasági válság hatására annyira visszaesett, hogy 2010 körül már ráfizetéses volt. Éreztem, meg kellene szüntetni, de nem vitt rá a lélek, másfél évig húzódott, aztán mégis kijött az utolsó lapszám. Rájöttem, a könyveimet jobban megveszik, mint a folyóiratot. Nem is annyira a pénzről van szó, egyszerűen nincs igény komoly kiadványra. Amikor nemrég egy író-olvasó találkozón bejelentettem, hogy meg lehet vásárolni az utolsó lapszámot, mindössze kettőt vettek, közben meg tucatnyi könyvet. A legutolsó számban is legalább tizennégy olyan dolgozat van, mely egy 120 oldalas könyvnek felel meg, mégsem lehet eladni 5 lejért. De amint az elköszönőben is írtam: a harcot másként, könyvvel folytatjuk. Néhány évvel ezelőtt volt a negyvenéves érettségi találkozónk, mindenki el volt keseredve, hogy megöregedtünk, nyugdíjba megyünk. Én akkor is azt mondtam: még negyven évet fogunk élni, dolgozni kell, és megfogadtam, harminc kötetet írok. Ebből már négy el is készült.
– Elkötelezett autonómiaharcos, több ízben megfogalmazta, hogy az a nép, amelyik nem ismeri a gyökereit, nem tudja kivívni a közösségi jogait. Hogy látja, mennyire eredményes most ez a harc?
– Bennem már rég megfogalmazódott, hogy autonómia nélkül a székelységnek nincs jövője. Világossá vált, hogy a 95 százalékban magyarok lakta Nagyvárad, a 90 százaléknál magasabb arányú magyar lakosságú Kolozsvár, Marosvásárhely, a több mint 70 százalékos magyar–szász lakosú Brassó, a kétharmadnál több magyar és szász lakosú Szeben rövid idő alatt elrománosodott, részben a természetes folyamatok, a politika és a betelepítés által. Ez a sors vár a Székelyföldre, a két és fél megyényi területre, melynek sikerült a történelmi Székelyföld határai között még a román statisztika szerint is a 76-77 százalékos magyar többséget megőriznie. Meg kell teremteni Románia keretén belül azt a területi önkormányzatot, autonómiát, amely lehetővé teszi ennek a népnek a fennmaradását. Látjuk, hogy a román politikai hatalom ennek a közösségnek a felszámolására tör; itt nem történelmi magyarságban, nem Erdélyben kell gondolkodni, hanem azt a maradék területet kell menteni, amit még meg lehet szervezni. Pár évvel ezelőtt mosolyogtak az írásaimon, akkor az RMDSZ csúcsvezetése kormányon, mindenki boldog volt és kövér. Senkit nem tudtam meggyőzni, hogy miért írok folyamatosan az autonómiáról. Hiába magyaráztam, hogy a politika változik, jönnek nacionalista kormányok, pár törvénnyel a kivívott jogokat is visszavonhatják, Székelyföld három-négy nagyobb várost jelent, ezek felszámolása igazán nem nagy dolog. Egyszerűen nem hitték el, hogy sor kerülhet arra, hogy a Székelyföldet feldarabolják, betagolják nagyobb régióba. Ilyeneket mondtak: Gyula, erre nem kerül sor, ha kell, majd kiállunk és tüntetünk. Sajnos a történelem nem ismerete miatt a politikusok nem értik meg, hogy az nem a multikulturalitás, hogy Marosvásárhely 18 iskolájának a fele vegyes, tehát magyar és román, hiszen tizenhatnak román neve van, a megemlékezések, az ünnepségek román nyelven, a román kultúra szellemében történnek. A multikulturalitás azt jelenti, hogy óvodától egyetemig saját intézményrendszerünk van, a falon Ady Endre képe, a gyerekek magyar dalokat énekelnek, megélhetik a magyarságukat. Ez a kulturális autonómia. Amikor néhány hónap múlva arra ébredhetünk, hogy a kormány betagolta Székelyföldet, a magyar média megosztott, a nagy tömegek nem értik, mi a cél, mi a küzdelem, nagyon veszélyes helyzet alakult ki. Az én írásaimat egyenes, határozott stílus jellemzi, nem vagyok szélsőséges. Soha nem mondtam mást, csak azt, hogy az autonómia azt jelenti, az itt élő székelyek és a kisebbségben élő románok helyi erőforrásokra támaszkodva olyan helyzetet teremtenek, hogy néhány év múlva kialakulhasson a magasabb életszínvonal. Másik feladat, hogy a románság kérdését mintaszerűen oldja meg az autonóm Székelyföld, hogy a dél-erdélyi, bánsági, partiumi magyarság érdekében példamutató legyen. A székely autonómia összmagyar érdek, ezért nem tudom felfogni, hogy lehetnek olyan politikusok, akik az autonómia ellen beszélnek, gettósítást emlegetnek. Meggyőződésem, hogy Európa térképe át fog rajzolódni, újabb önálló államok alakulnak ki, Észak-Itália, Bajorország, Skócia, Spanyolországban pár állam. Európai szinten ezt a kérdést rendezni kell, hiszen legalább százmillió fős őshonos nemzeti kisebbség él a kontinensen. Hogy jól érezzék magukat, biztosítani kell számukra az alapvető jogokat. Ebbe a sodrásba kell a következő öt-hat évben Székelyföld népének is betagolódnia.
– Említette, sok feldolgozásra váró anyaga gyűlt össze. Beszéljen a terveiről!
– Novemberi megjelenésre tervezett könyvem politikai publicisztika lesz, fontosnak tartom, mert most kell tudatosítani a székelyekben, hogy mi történik. A nép nyelvén a publicista tud írni, én az vagyok, a történelemtanár általában tudja, mi van a fejekben, én az is vagyok, az adatok ismeretében a történész meri vállalni az egyenes beszédet. Támogatást eddig sem kaptam, de ha addig eladom a korábban megjelent könyveimet, akkor novemberben megjelenhet az új kötetem, ugyanakkor megjelennek érdekes történelmi témák. Írtam például a Basarab-dinasztiáról, amely nem a román történelem része, hiszen a kunok leszármazottai magyarként élnek az Alföldön, Kiskunság–Nagykunságban, a románság kialakulásában is szerepet vállaltak, a Basarab nemzetség az 1700-as évekig uralkodott vajdaként Moldvában, Havasalföldön, a magyar királyság kiegészítő részeként. Benne lesz a székelység sorsfordulója, Madéfalva, a székely gyilkolás, a véres farsang 1596-ban, a nándorfehérvári győzelem. Jövőre 1848–1849-cel kapcsolatos kötetet tervezek, majd a székely várrendszerek kialakulásáról készítek dolgozatot. Erről már kiadtam 1990-ben egy kis füzetet, de szeretném kibővíteni, mert zavar, ha a fogalmakat rosszul használják, például ha székely templomerődökről beszélnek, holott ez a szászokra jellemző. Három székely templomra tudjuk ráfogni, hogy erődítették: a székelyderzsire, a zabolaira és a sepsiszentgyörgyire. Rengeteg anyag van még, haladok előre, meg tudom csinálni. Csak legyen erő, egészség, pénz és érdeklődés!
Kádár Gyula Kádár Gyula történész, helytörténész Illyefalván született 1953. február 18-án. Középiskoláit a sepsiszentgyörgyi 1. számú líceumban végezte, néhány évig helyettes tanár, közben a Babeş–Bolyai Egyetemen történelem szakos tanári oklevelet szerzett. Igazgató és tanár Lisznyóban, Uzonban, tanár Bodokon, majd Sepsiszentgyörgyön. Város- és falutörténeti írásai különböző lapok hasábjain jelennek meg, nagyobb tanulmányait sorozatban közölték. Az 1989-es fordulat után középiskolában tanított Sepsiszentgyörgyön, tanfelügyelői feladatokat is ellátott, sokat tett a történelmi hagyományok ápolásáért, a szülőföld megismertetéséért. Az 1990-es években megalapította és szerkesztette Történelmünk, majd Történelmi magazin című folyóiratát, létrehozta a Scribae Kádár Könyv- és Lapkiadó Kft-t, amely kiadta a korábban tiltott, de hézagpótló történelmi, néprajzi köteteket. 2010 novemberében indított könyvsorozatából két év alatt négyet adott ki. Az első, a Székelyföld határán című politikai publicisztikai kötet témája a székely autonómia, a Székely hazát akarunk kiadvány a magyarság honfoglalás kori hadtörténetét tárgyalja, a harmadik kötet címe Múltunk kötelez, bemutatja Szent István történelmi szerepe mellett Erdély 10. századi történetét, valamint Erdély egészségügy-történetét 1400-tól 1900-ig. A negyedik kötet nemrég látott napvilágot Sepsiszentgyörgy korai története és népessége – Székely vértanúk címmel.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)2013. június 26.
Román nyelvi tolerancia
A prefektusi átirat
Köztudott, hogy a nyelvi tolerancia magas fokon biztosított. Erre jó példa a baróti városvezetőnek küldött prefektusi átirat. Benedek Elek, Baróti Szabó Dávid, Benkő József hazájában, Erdővidék központi településén, Baróton, amelynek neve 802 éve szerepel az okmányokban, jogállamiságot sértő egy háromnegyed részt székely-magyar többségű megye élén álló román prefektus számára, hogy a hivatalos román és magyar megnevezés mellett a polgármesteri hivatal épületén olvasható a Városháza Barót megnevezés is.
Ha egy román településről lenne szó, talán érthető volna a hónapok óta tartó tiltás e két magyar szó miatt. Egy 1100 éve, a magyar honfoglalás óta magyarok által lakott településről van szó. Ezt a régészet is bizonyítja. A közeli Köpecen és Miklósváron két honfoglalói sír és kard került elő. E nagy demokráciában, ahol a „nemzetes székely” nem másodrangú állampolgár, abban a városban, amely népességének 97 százaléka a hivatalos román népszámlálás szerint székely-magyar, alkotmányt, illetve jogállamiságot sért, ha kiírják egy közintézményre a városháza magyar nyelvű megnevezést. Véleményem e kérdésben az, hogy csak azért, mert a véletlen, a forgandó szerencse által Párizsban a félretájékoztatott nagyhatalmak képviselői 1920-ban diktátummal – azaz a nemzetközi jog alapján igazságtalanul – Romániának adományozták az önrendelkezés alapján önálló államalapításra is jogos Székelyföld magyar népét, az nem jogosíthatja fel a román hatalmat arra, hogy a székely népet minden közösségi jogtól megfossza. Két magyar szó használata egy színmagyar településen, egy magyar régióban nem lehet jogsértő! Természetesen, a törvényeket lehet csűrni-csavarni, de egy becsületes, együttélést támogató tisztviselő – a méltányosság alapján, a békés együttélés szellemiségében – ebből nem kavar ügyet. Bizonyára a háttérben meghúzódó nacionalista erők nyomására kénytelen ilyen pitiáner ügyekben is éreztetni a székely-magyar közösséggel, hogy ki az úr Székelyföldön! Az őshonos székely népnek kuss! Még mit nem! Magyarul leírni egy nyolc évszázados magyar településnevet, mindezek mellett azt a szörnyű, Magyarországon is használt megnevezést, hogy városháza! Micsoda szemtelenség! Mindezt akkor, amikor Európában a román törvények példa nélkülien toleránsak, széleskörűen biztosítják a nemzetiségek jogait. Természetes, hogy egy homogén és egységes nemzetállam egy ilyen méretű románellenes jogsértést nem engedélyezhet! A székelység kordában tartására (is) kinevezett prefektus, Dumitru Marinescu, Háromszék – 1968-tól Kovásznára keresztelt – megye prefektusa, a román jogállamiság védelmében kénytelen lépni, mert ő a törvényesség letéteményese! Természetesen, ilyen jogsértést nem tűrhet el! Egyelőre még csak körleveleket küldözget, és arra hívja fel Lázár-Kiss Barna András polgármester figyelmét, hogy hagyjon fel a jogállamiságot sértő magatartásával. Emlegeti is, hogy ő helyesen jár el. Példaként hozza fel, hogy a székely-magyar népességű Maksa község elöljárósága is hasonló bűnben leledzett, mint Barót. Hiába volt minden jó szó, nem hittek neki. De az igazság, azaz a román törvényesség diadalmaskodott a törvénytelen cselekedetek felett. Láss csodát, a pártatlan román törvények helyreállították az arcátlan jogsértést. Maksa vezetősége is pert veszített a brassói táblabíróságon. Marinescu kormánymegbízott ezúttal is toleránsan jár el! Barót polgármesterét már március 18-án figyelmeztette arra, hogy a polgármesteri hivatal homlokzatáról takarítsa el a fránya magyar szavakat. Május 8-án ismételten küldött felszólítást. A kapott választ már csak azért sem fogadhatja el, mert a magyar felirat „sem formailag, sem tartalmilag nem felel meg a jogszabályban foglaltaknak”. Nemcsak az zavarja, hogy e két magyar szó messzire látszik, olvasható. Gondoljunk csak arra, hogy az idegen, ha ezt meglátja, még azt hiszi, hogy nem Romániában, hanem Magyarországon jár, gutaütést kap, és eltéved! A prefektus azért is aggódik, hogy mi lesz a székely atyafiakkal, ha betévednek a polgármesteri hivatalba, és nem ismerik a városháza kifejezést! Szegények, ha nincs náluk Ariadné fonala, elvesznek egy ilyen hatalmas intézményben. Ki tudja, még éhen is halnak, amíg kitalálnak onnan! A polgármester azonban nem ért a jó szóból, mert természetesnek tartja, hogy egy magyar városban magyar felirat (is) állhat egy közigazgatási intézményen. Nos, prefektus úr! Ha a hivatali elődjének köszönhetően a székely szimbólumokat, zászlókat nemcsak az egész ország megismerte, de törvényerőre is emelkedik azok használatának joga, talán az Ön érdeme lesz, hogy Székelyföldön elterjed a városháza, a községháza és a faluháza régi magyar megnevezések használata.
Az 1918-as ígérete
Prefektus úr! Engedje meg, hogy ne a gyulafehérvári ígéreteket idézzem, mert azok közismertek, hanem azok egyik előkészítőjét, szervezőjét, a nagygyűlés szónokát, aki ismertette a gyulafehérvári nyilatkozatot. Vasile Goldiş a Kolozsvári Hírlapban – 1918 novemberében – az erdélyi magyarság sorsa iránt érdeklődő újságírónak a következőt ígérte az erdélyi magyarság román uralom alá kerülésének következményeiről: „Teljes önkormányzatuk lesz. Magyar iskoláikat, magyar közigazgatásukat, magyar bíróságaikat megtarthatják, kulturális intézményeiket fejleszthetik.”
Kérdem, ezt igazolják a baróti polgármesternek, régi magyar szóval, városbírónak küldött átiratai a román alkotmányosságra, törvényességre hivatkozva? Vajon nem a székelység közösségi jogainak korlátozásáról, kordában tartásáról van szó? Az Ön által emlegetett nyelvhasználati törvények toleranciáról tanúskodnak? Figyelmébe ajánlom szélsőségesen nacionalista román honfitársaimnak, hogy tanulmányozzák az 1940-es években használatos magyar pénzeket: csodák csodája, a Horthy-korszakban senkit nem zavart, hogy a pénzekre is hatnyelvű feliratot nyomtattak.
Mivel az 1918-as ígéretek felsorolására és azok be nem tartására egy vaskos könyv sem lenne elég, ezért csak néhány sort idézek abból a levélből, amelyet Ion I. C. Brătianu, Románia több alkalommal regnáló miniszterelnöke írt 1919-ben. E hivatalos levél szerint, amelyet a nagyhatalmak képviselőinek a félrevezetésére, helyesebben ámítására Párizsban felolvastak, szerepel a teljes jogegyenlőség ígérete, amely az új Románia „összes állampolgárának” jár. Ebben a román kormány megígérte, hogy „biztosítani fogja a kisebbségek jogait és szabadságát a közigazgatás tág decentralizációja által, azon kívül idegen lakosságának szabad fejlődést biztosít nyelvi, nevelési és egyházi ügyekben”. Úgy tűnik, hogy ez is átverés, félrevezetés volt! Nem kell csodálkozni azon, ha az ígéretek be nem tartása, a közösségi jogoktól való megfosztás, a nyelvi intolerancia rádöbbenti a székely népet arra, hogy küzdenie kell a területi autonómiáért, a székely régió székely-magyar népének jövőjéért.
A román intoleráns nacionalisták gondoljanak arra is, hogy miért nem kell nekünk az olyan demokrácia, ahol a települések vezetőit törvény elé lehet citálni azért, mert régi és közismert magyar szóval fel merik írni egy intézmény nevét. Ne csodálkozzanak azon, ha a székely-magyarság nem fogadja el a román kormányzatnak azt a törekvését, hogy régiósítás címén kisebbséggé tegye. Ne ámuldozzanak azon, hogy a székelység miért fog hatalmas tömegekben kimenni az utcákra. Ne emlegessék, hogy Európában példa nélküli a román „kisebbségpolitika”. Ne feledjék: a székely nép megunta, hogy őshonosként, többségiként kisebbségként bánnak vele, és azt is, hogy idegenek diktálnak azon a földön, amely az övé, amelyért évszázadokon át elődei ontották vérüket!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. július 3.
Mondvacsinált Székelyföld?
A Sepsiszentgyörgyön élő Rodica Pârvan szociáldemokrata tanácstag azért nem szavazta meg a június 27-i sepsiszentgyörgyi tanácsülésen az Európa kulturális fővárosa címre vonatkozó pályázati határozatot, mert úgy véli, hogy a kezdeményezők ezzel egy mondvacsinált, nem létező Székelyföld megnevezést akarnak belopni a köztudatba. Mindezek mellett még e név használatát is sértőnek tartja.
Kérdem: minket, a székely magyarságot nem sért az, hogy a román állam minimális közösségi jogoktól is megfoszt? Még az önrendelkezés korlátozott formáját, Székelyföld területi autonómiáját sem biztosítja! Teszik mindezt akkor, amikor a honfoglalástól eltelt 981 éven át (1876-ig) a székelység kisebb-nagyobb megszakításokkal, szerényebb-bővebb hatáskörrel, de területi önkormányzattal bírt. Sőt, még a kommunista román állam is autonóm tartományi státust biztosított 1952 és 1968 között.
A székelyek már a magyarokhoz való csatalakozástól kezdve önálló népcsoportként szerveződve éltek, középkori krónikások külön népként emlegették. Aki nem tudná, Székelyföld első ispánjáról már 1235-ből okleveles említésünk van: „comes Siculorum” megnevezéssel. Mindez azt is jelenti, hogy e területet külön kormányozták. Az említett okmányt 778 éve keltezték, akkor, amikor még nem létezett a Moldva (1359) és a Havaselve (1330) néven ismert vajdaság. Székelyföldet még a román tankönyvek sem nyilvánítják nem létezőnek. Amikor az 1437-es bábolnai felkelést tanítják, a székelyeket ott is emlegetik, mint a három nemzet egyikét. Verbőczi István Hármas könyve a székelyek különállását, sajátos jogállását a hun eredettel magyarázza. Törvénykönyve három évszázadon át (1848-ig) Magyarország és Erdély alaptörvénye, alkotmánya. A nem létező, a mondvacsinált Székelyföld székely népe a székely székek keretében gyakorolta az önkormányzatot, az önrendelkezés jogát. Az oklevelekben már a 14. századtól említik Sepsi, Kézdi, Orbai, Csík, Udvarhely, Maros, Aranyos, Gyergyó, Kászon, Keresztúr, Nyárádszereda széket, amelyet a hadnagy és a székbíró vezet. Székelyföld külön igazgatására, saját törvényei szerinti megszervezésére csak egy példát említek: a székelyt le lehetett fejezni, de birtokától nem lehetett megfosztani, míg a főnemes a birtokát is elveszthette. A különálló igazgatás, a kollektív katonai kötelezettség eredményeképp a székelyek általános adófizetésére (is) csak a 16. század közepétől került sor.
Ne feledje senki, idézem Szamosközy Istvánt (1570–1612): „a székelyek lelkületéből adódik”, hogy vágynak a szabadságra és csökönyösek. Bízom abban, hogy épp ezért a területi autonómiát is ki fogjuk harcolni, mert létezett és létezik Székelyföld. Egy történelmileg kialakult nép sokáig nem tűrheti, hogy szülőföldjét nem létezőnek nevezik. Székelyföld nevét a több száz éves oklevelek százaival bizonyíthatjuk, de ez fölösleges. Bárki, aki ismeri e régió történelmét, tudja, hogy létezik Székelyföld.
Nicolae Iorga a román föld fogalmát – egy középiskolai tankönyvben – így határozta meg: „A román föld nem áll csupán Romániából… Román föld minden olyan hely, melyen a mai napig nemzetünk többségben lakik… román föld… Maramureş, Timişiana...”.
A Székelyföld nevet tehát nemcsak azért használhatjuk jogosan, mert történelmileg is létezett mint különálló, külön igazgatott tartomány, hanem azért is, mert a mai napig többségében székelyek lakják. Nem véletlenül akarja a román nacionalista politikai elit betagolni egy nagyobb román többségű régióba. Ők jól tudják, hogy e népet kisebbséggé degradálva könnyebben be lehet olvasztani, szórvánnyá tenni.
A régiósítással tényleg fel akarják számolni szülőföldünket, szülőhazánkat! Márpedig mi, székelyek ezt minden törvényes eszközzel meg fogjuk akadályozni. Lehet mondvacsináltnak nevezni Székelyföldet, de attól még létezik és létezni fog. A három megyében élő őshonos 750 ezer székely magyar ember tudja, hogy az önrendelkezéshez, a területi autonómiához joga van. Minket sértegetni lehet, de ezzel segítenek öntudatra ébreszteni még azokat a székelyeket is, akik eddig közömbösek voltak népük jövőjével kapcsolatban.
Ne feledje senki: autonóm Székelyföld volt és lesz, mert ez bennünket mind az etnikai, mind a történelmi jog alapján megillet!
Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma2013. július 6.
Sepsiszentgyörgy magyar települései (10–13. század)
Sepsiszentgyörgy város kialakulási magja a Debren-patak völgyében, az Őrkőtől nem messze, a templomvár déli tornyának közelében lehetett, ahol magyar település nyomait tárták fel. A korongon készített edények maradványai a magyar népesség 10–12. századi ittlétét bizonyítják. A 10. században itt élt emberek nyomait jelzik a kör alakú gödrök és a kerámia. A helytörténész Bogáts Dénes is a szláv nevek alapján következtet arra, hogy itt volt a mai város magja.
A Vojkán megnevezés utcanévként és határnévként ma is ismert. A magyar határőr közösség rátelepedett a szláv településre, vagy annak közelében alapított saját falut. Az együttélést bizonyítja a Vojkán, Piliske, Debren-patak megnevezés átvétele. Ha a magyarok a szlávoktól távol alapítottak volna külön falut, akkor az utcák nem őrizhették volna meg a szláv megnevezéseket. Bogáts Dénes a legrégibb utcanévként említi a Bolgárszeget és a Vojkánt. A Vojkán név több szláv nyelvben megtalálható. Több jelentése, megfejtése lehetséges. Talán a Vojk, a Vokány, Volkan szláv megnevezésekhez áll a legközelebb. A régészeti kutatás szerint a templomvár környéki magyar település népessége megérte a székely letelepedést. A templomvár, az Őrkő melletti szláv és magyar együttélést a toponímia jelzi, de a régészet ezt egyértelműen nem támasztja alá. A szláv településre való magyar rátelepedést kétséget kizáróan a Sepsiszentgyörgy (Gidófalva) határán, a Bedeházi malomnál feltárt Árpád-kori falu régészeti anyaga igazolja. Itt az „Árpád-kori (magyar) falu alatt fekvő, korai szlávok gödörházait és gödreit” tárták fel. A 11–12. századi putri lakásokban koronggal készült, párhuzamos és hullámvonallal díszített edényeket, edénytöredékeket, köztük agyagból készült bográcstöredékeket és két tüskével ellátott sarkantyút találtak. A Bedeházi település magyar lakói nemcsak megérték a székely letelepedést, de az 1241-es tatárjárást is, amikor áttelepedtek a védett helyen fekvő közeli Árkosra. A Bedeházi határt egy 1575-ben keltezett pereskedési okmány is említi. Bedeháza emlékét ma is őrzik az árkosi Bedőházi nevű családok. Szentgyörgy mai területén, a Kula-kertben (az Olt-hídtól délre, mintegy ezer-ezerötszáz méterre az Olt bal partján) 9–10. századi települést tártak fel. Egyenes és hullámvonalas, hullámvonalköteggel díszített kerámiatöredék jelzi az itt élő közösség létét. E település 10. század végi fennállása történelmi tény. Ugyancsak ebben az övezetben, az Olt bal partján, a folyó és a Brassó irányába haladó főút mellett egy másik települést is feltártak. Cölöpnyomok, téglalap alakú házak, kör alakú tűzhely, agyagüst, vaseszközök, zabla és vaskengyel került elő. A homokbánya területén, az Olt és a Brassó felé haladó út között – Bartók Botond és Bordi Zsigmond Loránd többévi kutatása után – újabb anyag került felszínre. Idézem dr. Székely Zsolt ismertetőjét: a település „leletanyagában téglalap alakú házak, cölöpnyomok, kör alakú tűzhely, vaseszközök, sarkantyú, zabla, agyagüst” került elő. A települést a 13. századra datálják. Ezek a 11–13. századi megtelepülést is bizonyítják. A magyarság korai ittlétét igazoló legértékesebb régészeti leletre 1943-ban bukkantak a sepsiszentgyörgyi Eprestetőn, a Csutakné homokbányájában, a vasútállomáshoz közeli teraszon, a főút mentén. Itt egy olyan lovas sír került elő, amelyben a lócsontok, a vaskengyelmaradvány, a köpűs vaslándzsa-csúcs, vaskésdarabok és a bronz markolatú egyenes vaskard egy 10–11. századi magyar harcosra utalnak. A sírban a lovast hanyatt fektették, kelet–nyugat irányban. Mellette a hosszú, kétélű, Bizáncban készült vaskard. A közeli, mintegy tíz kilométer távolságra, északra fekvő Zalánban és az ugyancsak tíz kilométerre lévő Kökösön is kerültek elő Árpád-kori harcosok temetkezései: csontvázak, fegyverek és pénzérmék. Ezek a 13. századból maradtak ránk. Hogyan képzeljük el a székelyek előtti magyar településeket és lakásokat? E kérdésre a régészeti kutatás ad választ. Idézem dr. Székely Zoltán régész szavait, aki rámutat arra, hogy „a népesség faluközösségben élt. A falvak lakóházainak a formája a földbe mélyített négyszögletű kunyhó volt. Ennek egyik sarkában mindig boltozatos kőtűzhely állott. A kunyhóban talált munkaeszközök a lakosság foglalkozására: halászat, vadászat, földművelés, állattenyésztés, szövés-fonás, edénykészítés, fémek feldolgozása stb.-re adnak felvilágosítást. (…) Ezeknek a kora középkori településeknek a nyomait megtaláljuk egész Délkelet-Erdélyben [Székelyföldön]”.
Részlet Kádár Gyula: Sepsiszentgyörgy korai története és népessége. Székely vértanúk című könyvéből. Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó, 2013
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)