udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
216
találat
lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 ... 211-216
Névmutató:
Kemény Zsigmond
2008. június 4.
Györfi Dénes Régi kéziratos kollégiumi diáklapok a Bethlen Könyvtárban címmel tartott előadást Nagyenyeden. A Bethlen Gábor Kollégiumban korán elkezdődtek az önképzőköri tevékenységek, már 1630–ból, a gyulafehérvári korszakból vannak adatokat az ilyen jellegű rendezvényekről, később, az Enyedre való áthelyezést követően egyre inkább virágzott ez a fajta tevékenység. 1791–től rendszeresen összegyűlt a Magyar Társaság, nyelvművelési kérdéseket megvitatni. A viták eredményeként jelent meg a Próba című kiadvány 1792–ben, 1837–ben a Virágkosár, 1847–ben pedig Korány címmel publikálták a diákok irodalmi jellegű próbálkozásait. A kiadványok között ritkaságnak számít az 1838-ban REG, azaz Reggel cím alatt megjelent kéziratos önképzőköri diáklap, amely egyetlen példányban lelhető fel a könyvtárban. Ez a folyóirat indította el a kritikus gondolkodást, amelynek eredményeként a következő évben Villám címmel egy kritikai lap is napvilágot látott. 1842-ben a kollégiumi önképzőkör már egy 276 oldalnyi kéziratos könyvet publikált Munkatár címmel. A szabadságharc okozta pusztítás után lehetetlen volt a tevékenység folytatása, de viszonylag hamar talpra álltak: tíz év múlva működött az önképzőkör. Ennek eredménye volt 1864–ben megjelent Jelszó: ELŐRE című gyűjtemény. A református teológia diáksága Theológiai Közlöny című kiadványának 1888-as második évfolyamából is fennmaradt néhány szám. 1892 decemberében indult be az Ifjúsági Közlöny. Az önképzőköri munka alkotásai díszes kötetben jelentek meg: Ifjúság 1916–1917. A háború utáni megváltozott helyzetben évfolyamonként alakultak önképzőkörök, a legtermékenyebb a korábban alakult, Kemény Zsigmond nevét viselő kör volt, amely a Haladjunk című lapban közölt. /Dvorácsek Ágoston: Aranylapok a Bethlen Könyvtárban. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 4./2008. július 3.
A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság öt évvel ezelőtt kérte meg a Duna Televízió vezetőségét: engedélyezze, hogy időnként „bitorolják” a Lyukasóra irodalmi fejtörő műsor címét és ötletét. Azóta már képzőművészeti és színháztörténeti tárgykörben is tartottak vetélkedőt. Az idei évad irodalmi Lyukasórával zárult július 1-jén, a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében. A „vizsgabizottság” elnöke, Kovács András Ferenc költő és tagjai – Balási András dramaturg, író, Gyéresi Júlia színművész, Kovács Levente professzor, színházi rendező, Farkas Ernő magyar szakos tanár, Káli Király István kiadóigazgató és Láng Zsolt író, költő – rendre versfeladványokat adtak a közönségnek. Akiknek sikerült megfejteniük az irodalmi talányokat, azok a Káli Király István vezette Mentor Kiadó jóvoltából könyvjutalomban részesültek. /Máthé Éva: Évadzáró Lyukasóra. = Krónika (Kolozsvár), júl. 3./2008. szeptember 27.
Székelyhidi Ágoston író, történész, politikus az Arad megyei Medgyesborzáson született 1935-ben, a nagyváradi premontrei gimnáziumba járt 1946-ig, amíg családját ki nem utasították Romániából. Debrecenben járt egyetemre. 1956-ban részt vett a forradalomban, ezért börtönbe zárták. 1987-ben vezető szerepet játszott az ellenzéki mozgalmakban, az MDF alapító tagja, s 2004-ig egyik vezető politikusa volt, majd 2005-ben kilépett a pártból. Az Erdélyi Szövetség alelnöke, majd elnöke, az 1956-os Emlékbizottság elnöke. Számos díjat, kitüntetést kapott, többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. 1955-től jelennek meg írásai – regények, elbeszélések, tanulmányok. Legutóbbi munkái: Nemzet és demokrácia (1998), Magyar századvég (2002), Nemzet és rendszerváltozás (2007). Vizsgálódásai középpontjában a nemzeti önazonosság és önrendelkezés kérdései állnak. Szeptember 29-én tartandó előadásában is (Nemzettudat és nemzetpolitika) ezeket a kérdéseket taglalja majd a Kemény Zsigmond Társaság összejövetelén Marosvásárhelyen, a Kultúrpalotában. /Fülöp Géza, a KZST titkára: A KZST vendége: Székelyhidi Ágoston. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 27./2008. szeptember 30.
Közgyűlés előzte meg a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság első előadását. Fülöp Géza, a társaság titkára üdvözölte a megjelenteket, majd Csíky Boldizsár elnökkel, illetve az ott lévő tagokkal egyetemben körvonalazták a KZST idei évadi rendezvénysorozatának tervezetét. Fülöp Géza titkár felvetette a társaság újkori fennállásának 20. évfordulójára egy ünnepi kiadvány ötletét, majd Csíky Boldizsár elnök javasolta egy újabb Lyukasóra, ezúttal képzőművészeti ki mit tud? megszervezését. Felmerült a Recski Szövetség elnökének meghívása, aki előadást tartana az egykori hortobágyi haláltáborokról – 78 volt belőlük. Ennek kapcsán került szóba a földvári koncentrációs tábor, amelyről Boross Ernő írt könyvet. A javaslatok között volt a rovásírásról szóló est, Ráduly János vagy Friedrich Klára előadásában. A régi, meg nem valósított tervekből is felolvastak a résztvevők: az erdélyi kastélyok, a Mezőség, a szórvány, a régi templomok. /n. b. : Évadkezdő ötletbörze a KZST-nél. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 30./2008. október 8.
Szeptember 29-én tartotta idei őszi évadja első összejövetelét Marosvásárhelyen a Kemény Zsigmond Társaság. A mai magyar nemzettudatról beszélt felkészülten Székelyhidi Ágoston Nemzettudat és nemzetpolitika 1988-2008 című előadásában. Az előadó aktív résztvevője volt az 1956-os forradalomnak, ezért börtönbe is került. A kilencvenes években kétkötetes munkában dolgozta fel a forradalmat. Az 56-os Emlékbizottság elnöke, a rendszerváltás előkészítésében is részt vett, a Magyar Demokrata Fórum alapító-tagja. 1956-ban a debreceni egyetem volt az első, amely meghirdette a forradalom húsz pontját. Ebben először és ott egyedül szerepelt az a követelmény, hogy a mindenkori magyar állam vállaljon felelősséget a határon túli magyarokért. Székelyhidi Ágoston Kiss Ferenccel és Für Lajossal állította össze 1956-ban a húsz pontot. Az '56-os forradalom talán a világ első és egyetlen konzervatív forradalma volt. A magyar öntudat helyreállítását tűzte ki célul, valóban népi-nemzeti forradalom volt. -1988 fordulópont volt a magyar történelemben és a magyar öntudat történelmében. 1956 után először erdélyi menekültek tudatosították azt, hogy ez nem Magyar Népköztársaság, hanem Magyarország. Ez a felismerés az erdélyi menekülthullámnak köszönhető. A vesztesek győzelme volt, a korszaké, amely felrázta a magyar öntudatot. Most, 2008-ban, Európában is nagy kérdésre készülünk. Jövőre dől el, hogy Európa a '92-es egységesítés után föderáció lesz-e, vagy konföderáció? Ha nem az államok együttműködő szervezete akar lenni, az számunkra hátrányos. Most az amerikai válság miatt Európa birodalommá akar válni. Ez pedig rossz lesz a nemzeteknek– mondta az előadó. „Magyar az, aki vállalja” – mondta Illyés Gyula. 1992 óta a nyugati magyarság körében a közösség- és nyelvvesztés 22 százalékos. A szórványmagyarság világában a közösségvesztés 18 százalékos, a nyelvvesztés 20. A magyarság által összefüggően lakott területeken is megjelentek a szórványosodás jelei. A nemzettudat és a nemzetpolitika kölcsönhatásban működik. A nemzetpolitika rosszabbul áll, mint a nemzettudat. Antall József nemzetpolitikai kiállása és akarata néhány hónap után puccshoz vezetett, amit annak idején taxisblokádnak neveztek. 1988 után a magyar nemzetpolitika hamis alternatívákat állított fel. Ezek arra valók, hogy a nemzetben gondolkodó fiatal nemzedéket eltávolítsa a felelősségtől és a magyarságot szembeállítsa Európával. A szembeállított tételek hamis alternatívák: centrum a periféria, modernség a hagyományelvűség, piaci sikeresség a szellemi érték ellenében. Ezen hamis alternatívák a nemzettudatot cselekvésképtelenné változtatják. Intézményes nemzetpolitikára van szükség. A nemzetvesztés közösség- és intézményvesztés, és mint ilyen: halálos. Ezért kell a nemzettudatot megőrizni, helyreállítani. Nem szabad elveszítenünk az intézményeinket. /Nagy Botond: Szerves folytonosság: a vesztesek győzelme. Lebilincselő előadás a Kultúrpalotában. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 8./2008. október 28.
Életének 93. évében elhunyt Jakó Zsigmond /Biharfélegyháza, 1916. szept. 2. –Kolozsvár, 2008. okt. 26./, az MTA tiszteleti tagja, a magyar történettudomány kiemelkedő egyénisége, az erdélyi tudományosság doyenje. A budapesti egyetemen tanult, 1939-től a Magyar Országos Levéltárban dolgozott, 1941-től a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárának munkatársa, majd 1950-ig vezetője, közben 1942-től a kolozsvári Ferenc József, majd Bolyai (utóbb Babes–Bolyai) Egyetemen tanít, 1947–1981 között professzori minőségben. 1949–1981 között, nyugdíjazásáig, a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetének is munkatársa. Jakó Zsigmond professzor szervezte újjá 1990-ben az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, melynek négy évig (1990–1994) elnöke volt, ő irányította az EME kutatócsoportjait megalakulásuktól az utóbbi időkig. A Magyar Tudományos Akadémiának 1988-tól volt tiszteleti tagja, 1990-től a Magyar Történészek Világszövetségének társelnöke, az ELTE tiszteletbeli doktora. Számos magyar tudományos kitüntetés (Pro Cultura Hungariae, Széchenyi-díj, Kemény Zsigmond-díj stb.) birtokosa. /Elhunyt Jakó Zsigmond. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./2008. október 31.
A Kemény Zsigmond Társaság összejövetelén, október 29-én a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében Ráduly János tanár, néprajzkutató tartott előadást A székely (magyar) rovásírás emlékanyaga címmel. Ugyanabban az órában a nagyteremben az úgyszintén „kibédi” Madaras Gábor emlékére szervezett dalest műsorának tapsolt a nézősereg. A mindkét rendezvény iránt érdeklődő fájó szívvel választotta vagy egyiket, vagy a másikat. A rovásírás irodalma gazdag. Ráduly János egymaga kisebb könyvtárra rúgó cikket, tanulmányt írt 1990 óta. Kötetei nagyon kis példányszámban jelennek meg, a kereskedelmi forgalomban gyakorlatilag elérhetetlenek. Neve mégis „forog”, szakmai körökben és a világhálón egyaránt. Ha beütjük, cirka 1600 „találatot” jelez a masina. Ráduly kitért arra is, hogy a szakirodalomban volt olyan vélekedés, amely szerint a rovásemlékek zöme az egykori Udvarhelyszéken keletkezett. Ez az előítélet már a múlté. A szerző hosszan sorolta az egykori Marosszéken jórészt őáltala föllelt és leírt rovásemlékeket, azok feliratait. Ráduly is azt vallja, hogy a rovásírás egykori ismerete jóval szélesebb körű, „összmagyar” volt, amint azt a nagy turkológus, Németh Gyula jelezte: szerinte ugyanis a „székely írás” általános magyar „termék”, tehát más honfoglaló törzsek is ismerhették. Ráduly, „a kibédi remete” nem néz tévét, nincs telefonja, őt a világméretű energiaválság nem fogja sokkolni, mert a tudatos nemzetgyarapító szellemi munkát emelte életcéllá. /Bölöni Domokos: Kibéd üti Kibédet. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 31./2009. február 26.
A barcaföldvári megsemmisítőtábor történetét ismertette a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság rendezvényén Benkő Levente történész. A kolozsvári meghívott felidézte a túlélők visszaemlékezéseit, amelyekből Székely Golgota címmel 2003-ban kötetet jelentetett meg. Benkő beszélt az internáltak embertelen életkörülményeiről, nem engedték meg a családtagoknak, barátoknak, hogy élelmiszerrel és gyógyszerrel segítsék őket. A civil társadalom több fórumon megfogalmazott felháborodását követően a hatalom engedélyezte segélyszállítmány küldését. /Antal Erika: Emlékezni és emlékeztetni. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 26./ Benkő Levente beszélt a romániai internálótáborok létrejöttének előzményeiről, történelmi hátteréről és a korabeli társadalmi viszonyokról is. Az internálások időpontja négy nagyobb hullámra tehető: 1941-ben az Ukrajnában elfogottakat, ‘42-’43-ban a második magyar hadsereg tragédiájának túlélőit, ‘44-’45-ben a román átállást követően a Kárpát-medencében élő kisebbségeket szállították a táborokba. A negyedik hullám áldozatait a polgári személyek teszik ki, akiket szintén az átállást követően hurcoltak el. 1943 júniusában Sztálin levelet írt a brit kormánynak, amelyben kifejtette, hogy a háborús politika következményeit nemcsak a magyar kormánynak, hanem a magyar népnek is viselnie kell. Molotov szerint „a magyarokat meg kell büntetni”, a kollektív bűnösség kimondatott. A Sanatescu-kormány rögtön teljes amnesztiát hirdetett és megígérte az internálótáborok felszámolását. Elengedték a szovjet hadifoglyokat, helyükbe viszont a magyarokat és a németeket hoztak. A korabeli, magyarokhoz való viszonyt az uszító hadjáratok jellemezték, amelyek következményeként történtek meg többek között a szárazajtai, csíkszentdomokosi vérengzések. A negatív magyarságkép nem volt új keletű. A Trianon utáni, önszervező, politikai úton jogaiért harcoló magyar és német kisebbségi egyesületeket revizionista szervezeteknek tekintették. Ennek következményeként jöttek létre Kelet-Európában az első, háború utáni internálótáborok is. A Sanatescu-kormány a táborok feloszlatása után egy nappal adta parancsba, hogy le kell tartóztatni a német és a magyar kisebbség vezetőit. A korabeli román hatóságok saját akaratukból döntöttek. Parancsba adták, hogy az észak-erdélyi magyar és német nemzetiségű embereket internálni kell, a fegyverszüneti egyezménytől függetlenül. 1944. október 19-én határozták meg, hogy a háborúból hazatérő magyar és német nemzetiségű szökevények hadifoglyoknak tekintendők és internálandók. A földvári tábor nyolcvan százaléka ilyen foglyokból állt. Átmeneti tábor volt, az erősebbeket, munkabíróbbakat onnan vitték a focsani-i munkatáborba vagy a Szovjetunió különböző haláltáboraiba. /Nagy Botond: Kisebbségi fogolysors és munkatáborok. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 27./2009. március 14.
Már életében fölmerült az igénye annak, hogy életműsorozatban gyűjtsék egybe Sütő Andrásnak, az erdélyi magyar irodalom egyik legjelesebb alkotójának műveit. A Szépirodalmi Könyvkiadó által 1989-ben fölvállalt munkát – az intézmény megszűnését követően – előbb az Akadémiai Kiadó (1994), majd a Helikon Kiadó (1998), végül a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó vállalta fel, illetve folytatta azt (2001), de a sorozat megszakadt. Tavaly ismételten a Helikon Kiadó, jelesül pedig Ablonczy László irodalomtörténész, a Sütő-életmű kiváló ismerője karolta fel újra a gondolatot, s az eddigiektől eltérő, teljesen új koncepció alapján – Sütő András összes művei gyűjtőcímmel – indította (újra) útjára a sorozatot, melynek első kötete /A készülődés éjszakái/ tavaly ősszel jelent meg. A Készülődés éjszakái Sütő András gyermek- és ifjúkorát, emberi, alkotói formálódását idézi fel a hetvenes évekig. Az 1963–as Önéletrajz helyett… című kötetnyitó vallomás a pusztakamarási indíttatásról szól. Onnan, a mezőségi „holttengerből” indult útjára, nagyenyedi kitérővel jutott Kolozsvárra, lett a politikai fordulatot követően az újraszerveződő erdélyi magyar irodalom ígéretes ifjú alkotója. Kolozsváron Balogh Edgár irányítása alatt, „a népi hatalom reggeli óráiban” maga is hitte: „a világ teremtésének vagyunk a részesei”. A szerző korabeli írásai és a későbbi felismerések visszavetítődése révén válik teljessé kibontakozása. „Magam is Árkádiában éltem” – mondja később –, azaz a torzulások tapasztalása ellenére is hitt a rendszerben. A Lantosok és kritikusok című önvizsgálat 1957-es megszületése rendkívüli jelentőségű fordulat munkásságában. Elismerte, hogy addigi írásaiban „a fekete felhőt sokszor magam is rózsaszínűnek láttam (…) Sok győzelemről írtam. (…) Hamisnak bizonyult kinyilatkoztatások az én szememre is hályogot vetettek (…) ott is lantosok voltunk, ahol kritikusnak kellett volna lennünk.” A rendszer korlátai és tiltótáblái megmaradtak, de a későbbiekben „csipetnyi vigaszok élesztették naponként újjá bennem a szándékot: tíz körömmel ragaszkodni a megtalált igazsághoz – a kitalált igazságok nagy vásárterein.” Jött a Félrejáró Salamon, a Tékozló szerelem, jött a Pompás Gedeon. A szellemi tájékozódás igénye jut kifejezésre a honi és külföldi utazásokban, hova – a Rigó és apostol című könyve Előhangjában olvashatjuk – „a mezőségi asszonyok ősi példája szerint az úti reménységgel együtt magával vitte itthoni fonnivalóját”. Elsőként mindjárt szülőfalujába, Pusztakamarásra, Kemény Zsigmond báró sírjához, „leróni az utókor tartozásait”, fölemlíteni azt a „szellemi öncsonkítást”, amelyet művei kiadásának elmulasztása okoz. „Ha alapos munkát akar végezni, bármely hódító hatalom a leigázottnak először a hadseregét, utána rögtön a történelmi múltját fegyverezi le, közösségi szimbólumait tünteti el.” – írta Sütő. Megfogalmazódott benne az írói hitvallás, melyhez élete végéig hű maradt: „… oda fordítja fejünk, ahol a szívünket hagytuk volt, a közösség felé, amelyből vétettünk (…) nem fordulhatunk el tőle, amiként ember – Illyés Gyulával szólva – nem hagyhatja útszélen veszni az anyját.” Erre a hitvallásértékű írói programra épült Sütő András életművének az a korszaka, amely az Anyám könnyű álmot ígér naplójegyzetekkel kezdődőleg, remekművek sorában öltött testet. /Máriás József: „Magam is Árkádiában éltem” – Sütő András: A készülődés éjszakái – = Népújság (Marosvásárhely), márc. 14./2009. március 30.
Selmeczi György zeneszerző, karmester, zongoraművész, operarendező, a Budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem zenei tanszékének vezetője a háborús és békeidők dalairól tartott előadást Marosvásárhelyen, a Kemény Zsigmond Társaság vezetőjének, Csíky Boldizsár zeneszerzőnek a felkérésére. /Máthé Éva: Selmeczi György: „Mindez giccs” = Krónika (Kolozsvár), márc. 30./2009. április 30.
Szilágyi István író, a Helikon főszerkesztője volt Marosvásárhelyen a Kemény Zsigmond Társaság meghívottja, aki regényeiről, szerkesztői munkájáról beszélt. A Bernády Házban Csíky Boldizsár mint házigazda beszélgetett a prózaíróval. /Antal Erika: A regény íratja magát. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 30./2009. május 5.
Jó hangulatú estet szervezett a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság a múlt héten. Csíky Boldizsár zeneszerző beszélgetett Szilágyi István kolozsvári íróval, a Hollóidő, a Kő hull apadó kútba szerzőjével. A diktatúra idején jelentős művek születtek, ma azonban nem születnek azoknál jelentősebbek. Az olvasáskultúrából a szenzációhajhászás maradt, aminek tökéletesen megfelelnek a mai, írói dossziéügyek – mondta Szilágyi István. /Nagy Botond: Alkotói párhuzamok. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 5./2009. május 25.
A magyar irodalom nem egy alkalommal éppen a nagy történelmi vereségek és tragédiák után, mintegy ezeket gyógyítandó és ellensúlyozandó, bontakozott ki igazán – írta Pomogáts Béla. Ilyen módon emelkedett fel az 1848–1849-es szabadságharc leverése után az a klaszszikus magyar irodalom, amelyet például Arany János, Madách Imre, Jókai Mór, Kemény Zsigmond és Eötvös József munkássága képviselt, vagy a trianoni nemzeti tragédia után az az irodalom, amelynek Magyarországon Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, majd Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc és József Attila, Erdélyben Kós Károly, Tamási Áron, Áprily Lajos, Reményik Sándor (és mások) voltak a nagyszabású alkotó egyéniségei – folytatta a tanulmány írója. Ez határozta meg a magyar irodalom identitását az 1956-os magyar forradalom leverése után, a példa nélkül álló megtorlások idején is. az irodalom világában született meg a magyar forradalom egyik legfontosabb szellemi dokumentuma: az Irodalmi Újság november 2-i száma, ebben szerepelt Németh László Emelkedő nemzet, Déry Tibor Barátaim, Füst Milán Emlékbeszéd Thukididész modorában az elesett hősök sírja felett, Szabó Lőrinc Ima a jövőért, Tamási Áron Magyar fohász, Örkény István Fohász Budapestért című írása, és itt jelent meg Illyés Gyula még 1951-ben írott nagy költői műve: az Egy mondat a zsarnokságról. 1956 decemberétől az 1957-es esztendő első napjaiig az írószövetségnek kellett vállalnia a forradalom eszméinek erkölcsi védelmét. Az írószövetség december 28-án tartott közgyűlése kifejezésre juttatta a magyar írók hűségét a forradalom eszményei iránt, és Tamási Áron szövegezésében elfogadta a Gond és hitvallás címet viselő nyilatkozatot. Ebben olvasható: „keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. ” „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmai egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. ” Pomogáts Béla a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetének (Mefesz) képviselőjeként jelen volt a nevezetes írószövetségi közgyűlésen. Ezután a hatalom felfüggesztette a Magyar tevékenységét, majd a forradalomban való szerepvállalás vádjával több író, közöttük Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Fekete Gyula, Molnár Zoltán, Varga Domokos, Lengyel Balázs, Gáli József, Obersovszky Gyula, Eörsi István, Buda Ferenc, Csurka István és sokan mások börtönbe kerültek, Pomogáts Béla a tököli internálótáborba került. Elsősorban azokat börtönözték be, akik korábban a kommunista párt harcos tagjai voltak, a forradalomban vállalt elkötelezettségüket a hatalom „árulásnak” tekintette. Más írók, közöttük Illyés Gyula, Tamási Áron, Kodolányi János, Sinka István, Örkény István, Benjámin László és a fiatalabb nemzedékek köréből Nagy László, Juhász Ferenc, Fodor András, Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Moldova György a kényszerű, vagy az önkéntes hallgatást választották. Ugyanakkor, bizonyára a hatalom engedékenységének bizonyítékaként, 1957-ben Heltai Jenő, Németh László és Szabó Lőrinc is Kossuth-díjat kapott. A következő esztendők díjazottjai között a kommunista rendszer mellett kiállók voltak, mint Darvas József, Dobozy Imre, Hidas Antal és Mesterházi Lajos. A díjazás ellenére Németh László Galilei című drámáját levették a Katona József Színház műsoráról, Magyar műhely címmel tervezett tanulmánykötete nem jelenhetett meg, és tanulmányainak Sajkódi esték című kötete is csak 1961-ben juthatott el az olvasó elé. A forradalom leverése után években az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, de az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a nyilvánosság elé. „A forradalom leverése és a hatvanas évek első fele közötti jó félévtizedben az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, semmiféle bénultság nem volt érzékelhető, igaz, az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a szélesebb nyilvánosság elé” – állapította meg Pomogáts Béla. /Pomogáts Béla: Az irodalom (látszólagos) veresége – a magyar forradalom után. = Erdélyi Helikon (Kolozsvár), 2009. máj. 25. – 10. sz. / Emlékeztető: Tamási Áron Gond és hitvallás című nyilatkozata nem jelenhetett meg, azonban kézzel másolva terjesztették éveken át.2009. június 6.
Veress Dániel nyolcvan esztendeje született, hosszú évek óta nincsen köztünk, emlékezett az íróra Bogdán László. Veress Dánielről /Sepsiszentgyörgy, 1929. jún. 1. – Sepsiszentgyörgy, 2002. márc. 29./ is elmondható, hogy alkotóereje teljében, ,,tele bőrönddel” ment el. Voltak nagy, visszatérő témái, mindenekelőtt Mikes Kelemen életműve, akiről drámát, kismonográfiát, egy Magyarországon kiadott, gyönyörűen illusztrált biográfiát és több kötetre menő résztanulmányt írt, bábáskodván a hazai Mikes-kiadásoknál is. Másik nagy visszatérő hőse Kemény Zsigmond volt, drámát és kismonográfiát írhatott róla, de élénken foglalkoztatta a politikus és író Wesselényi Miklós életműve, a dráma után néhány évtizeddel, halála előtt, már nyugodtabb körülmények között írhatta Wesselényi-könyvét, érdekelte az erdélyi memoárirodalom is, a Vékára tett mécses /Pallas-Akadémia Kiadó, 1998/ című könyvnyi esszéje az emlékirat-irodalomról élete utolsó éveiben jelent meg, akárcsak fontos, sok levelet, dokumentumot tartalmazó Németh László-könyve, a Benned róvom erdélyi adómat – Németh László és Veress Dániel levélváltása 1959–1975 /Pallas-Akadémia Kiadó, 2001/ S ugyancsak a kilencvenes években jelentette meg levelezését és emlékezéseit Cs. Szabó Lászlóról és Illés Endréről a kecskeméti Forrásban. Noha írt nagy sikerrel játszott drámákat, elsősorban mégis esszéírónak hitte magát, joggal. Első nagy esszégyűjteményével, a Vándorútonnal /1971/ tette le névjegyét, itt főként világirodalmi tárgyú írásait tette közzé. Veress Dániel a nyolcvanas években borúlátóan ítélte meg a romániai magyarság helyzetét, az események alakulása legborúlátóbb jóslatain is túltett. /Bogdán László: Veress Dániel emlékezete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 6./2009. június 9.
135 éve született, 60 esztendeje hunyt el Sényi László császári és királyi kamarás, a Kemény Zsigmond Társaság „ingyenes és mindenes” főtitkára. A marosvásárhelyi református temetőben nyugszik felesége, gr. Toldalagi Anna és több más jeles helybeli személyiség társaságában. A KZST hőskorának meghatározó egyénisége, a két világháború közötti időszak markáns vásárhelyi alakja síremlékén megkopott a felirat. Adamovits Sándor, a Helikon – Kemény János Alapítvány elnöke kezdeményezte, a Kemény Zsigmond Társaság és a Castellum Alapítvány vezetősége felkarolta az ötletet, hogy újrafestessék a sírkő feliratát, és közösen idézzék fel Sényi emlékét. A bensőséges megemlékezésre június 5-én került sor. A sírnál Csíky Boldizsár, a megújult KZST elnöke és Fülöp Géza, a társaság titkára méltatta Sényi László érdemeit. /Sényi Lászlóra emlékeztek. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 9./2009. július 2.
Marosvásárhelyen a Kemény Zsigmond Társaság júniusi, évadzáró rendezvénye keretében zajló Lyukasórát Kovács András Ferenc költő, a Látó főszerkesztője vezette. Irodalmárok és irodalomtanárok olvastak fel verseket vagy versrészleteket, a közönségnek pedig fel kellett ismernie a szerzőt. /A. E. : Költészet a lyukasórán. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 2./2009. október 1.
Demény Péter kolozsvári írót, szerkesztőt, egyetemi tanárt faggatta a költői inspirációról és az alkotási folyamat műhelytitkairól Csíky Boldizsár, a Kemény Zsigmond Társaság elnöke az évadnyitó találkozón, a marosvásárhelyi Bernády Házban. Demény elsősorban a költők egymás közötti viszonyáról beszélt, példaként Babitsot említve, aki a fiatal költők és írók számára afféle ítélkező pulpitust is jelentett, mert hozzá vitték, neki mutatták meg legelőször zsengéiket, és vakon bíztak értékítéletében, ízlésében. A huszadik század második felében alkotó írók számára szerinte már nem adatott meg egy ilyen patrónus. Illyés Gyula vagy Tamási Áron még maga köré gyűjthetett az akkori fiatalokból néhány tollforgatót, de a romániai magyar íróknak erre már nem futotta, nem voltak mestereik. Demény meggyőződése, hogy az írás magányos művészet. Ennek látszólag ellentmondva azt állítja, hogy az írás kollektív eredetű is, hiszen minden leírt mondatnak van valahol egy szellemi előzménye, és ilyen szempontból senki sem először ír le valamit. /Antal Erika: Az író magányossága. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 1./2009. október 20.
Sebestyén Mihály egyetért azzal, hogy Marosvásárhelyen a Városházát nyilvánossá kellene tenni. Jelenleg a látogató, akinek nincs ügyes-bajos dolga a hivatali középületekben, nehezebben jut be nézelődni. A látogató nem a Bernády-hangulatot fogja az épületekben találni, ennek oka a táblaszaggató és táblaállító igyekezet, amellyel a (magyar) múltat végképp eltörölni volt a cél. Jó lenne, ha a Városházában ne csupán a tanácsok ülésezzenek, hanem legyenek különféle civil és kulturális összejövetelek is. Helyet adhatna a Városháza a Kemény Zsigmond Társaságnak, a pártok által szervezett nyilvános vitáknak, összejöveteleknek is. /Sebestyén Mihály: Továbbá. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 20./2009. október 29.
A Magyar Autonóm Tartományról és ezen belül a székelység helyzetéről tartott előadást Marosvásárhelyen, a Kemény Zsigmond Társaság október 27-én tartott rendezvényén, Stefano Bottoni, a bolognai és budapesti egyetemek előadótanára. A félig magyar, félig olasz származású kutató külföldiként szinte az elsők között jutott be a Szekuritáté levéltárába, és 2003–2007 között a téma avatott kutatójává vált. Előadásában a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) lakosságának, székelyeknek, magyaroknak az életerejéről, vitalitásáról, rendteremtéséről és életstratégiáiról beszélt. Összehasonlította az 1919–1940 közötti román állami magatartást és stratégiát, illetve az 1945–48 és 1949–1990 közötti román attitűdöket és a román kormányok székelységpolitikáját. Hangsúlyozta: annak ellenére, hogy a MAT külső, idegen konstrukció volt, amit Sztálin és tanácsadói ráerőszakoltak a román pártvezetésre, ezt a székelység meg tudta tölteni élettel, tartalommal, kialakított egy sajátos romániai székely–magyar kulturális identitást, és mindezt Magyarország segítsége nélkül, ugyanis Magyarország felé egyszerűen lezárták az utat a határok és politikai ellentétek. Bottoni ugyancsak egyedi példaként említette, hogy 1990-ben a marosvásárhelyi etnikai konfliktus nem fulladt polgárháborúba, felléptek olyan józan erők, amelyek a két etnikumnak megálljt tudtak parancsolni. /A. E. : A székelyekről, másként. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 29./2009. december 21.
A magyar nyelv éve alkalmából hirdetett pályázatot iskolásoknak 2009 őszén a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság. Két témakörben várták a pályamunkákat a fiataloktól: egyrészt 5–10 oldal terjedelmű értekezéseket kértek arról, hogy Apáczai Csere János, Bod Péter, illetve Aranka György miként látták Erdély szerepét a magyar nyelv és művelődés történetében, másrészt a magyar nyelvhez írt szonetteket vártak az iskolásoktól. A felhívásra 13 szonett, illetve 7 esszé érkezett. /Máthé Éva: Kiosztották a KZST-pályázat díjait Marosvásárhelyen. = Krónika (Kolozsvár), dec. 21./