udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
140
találat
lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-140
Névmutató:
Kerekes Edit
2014. október 13.
Magyarderzse elárvult templomát takarítottuk
Tavasszal Aranykút a cél, szabad csatlakozni
tavaszi páncélcsehi templomtakarítás után szombaton Magyarderzsére került sor – mintegy 60 önkéntes vállalta az újabb szomorú, mégis erőt adó feladatot.
A magyarderzsei középkori református templom állapota még a páncélcsehinél is siralmasabb. Ugyanaz a vihar, amely 2001-ben levitte a páncélcsehi templomtorony sipkáját, a derzsei templomot teljesen kifedte, a tetőtlenül megélt évek súlyos nyomait viseli az épület. 2008-ra mentő megoldással újrafedték, hogy legalább az esőtől védjék. Alighanem az új tetőszerkezet súlya is hozzájárult, hogy egyik oldala megdőlt. Szószékére még fel lehet menni, de vakolat szinte semmi, kő köszön vissza mindenhonnan. Tornyát az utolsó átfogó felújításkor építették, 1889-ben. Két idős református asszony él még a faluban, hosszú évek óta először hallhatták ismét templomuk harangjait megkondulni. A Kolozsvári Református Egyházmegye kezdeményezésének következő állomása a tervek szerint Aranykút lesz.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)2014. október 16.
Szórvány-eutanázia?
Százával pusztulnak Erdélyben ezeréves, sokszáz éves magyar épületek, templomok, amelyekből kifogyott a gyülekezet, százával fordulnak elő falvak, ahonnan elfogytak-elfogynak a magyarok.
Egyetlen nyolcvanéves férfi, két betegágyas asszony, egy félig magyar család – több száz településen már csak ennyit számlál a magyar. Vagy ennyit se. Érdemes küzdeni az egyre inkább megállíthatatlannak látszó elfogyás ellen? Szabad-e erőltetni emberekre a közösség megtartására, értékeinek megmentésére irányuló próbálkozások lelki terheit? Kell-e egyáltalán valamit kitalálni, és konokul, csakazértis hordani a cseppeket az óceánba? Érdemes? Szabad? Kell? Vagy csak egyszerűen élni kellene, túlélni, a nehézségeket amúgy is minduntalan szülő hétköznapokban, anélkül, hogy a szórvány megmentését szolgáló szélmalomharc keserű piruláit nyelnénk öklendezve?
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár)2015. február 21.
Családi kör – Házasság heti családi nap mindenféle magyarokkal az Országházban
Nyolcszázadmagammal – a Kárpát-medence minden tájáról érkezett magyar családokkal együtt – volt szerencsém életemben először belépni a budapesti parlamentbe a Házasság Hete zárórendezvényén.
Több volt ez szabályos országház-látogatásnál: gyerek- és felnőttprogramokkal mintegy négy órán át belakhattuk a méltóságteljes pompájában is otthonos épületet.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár)2015. február 27.
Magyartanár Frumószán – Máthé Kriszta varázsráncos szeretetszoknyája
Ha Máthé Krisztát olvasod, amint a csángó hétköznapokról ír, azonnal autóba vetnéd magad, hogy meglásd, megtapasztald, megéld azt a csodát. Pedig moldvai éveik alatt sokszor a folyóból merték a vizet, gyertyával világítottak, és félméteres hóban kifogyott a tüzelőjük. Apróka leányecskájukkal sokszor hazafutottak volna abból az életből. Aztán mégis visszatértek, és otthonukká varázsolták. Máthé Kriszta titka alighanem éppen abban rejlik, amit ő maga írt le egyszer: van neki egy varázsráncos szeretetszoknyája...
Írásait – melyekből péntekenként lapunk Apróka eszponka című rovatában olvashatnak – százak megosztják, kedvelik, és a hozzászólásokban elismerés, már-már áradozás, sok szeretet és biztatás áramlik felé, meg valamiféle sóvárgás is, ami talán a leginkább annak szól, hogy minden küzdelem ellenére úgy tűnik, Kriszta a helyén van Frumószán – amire mindannyian vágyunk a saját életünkben. De idáig hosszú és göröngyös út vezetett 2006-tól. A mélységekről és magasságokról Krisztával e-mailben „beszélgettünk”.
Tíz nap alatt változott az életünk
– Magyartanár voltam Egerpatakon, Sepsiszentgyörgy mellett egy pici faluban, kemény munka volt, kezdő tanárként megfeszített tempóban okosítottunk maréknyi gyereket, hogy bejussanak a városi iskolába továbbtanulni. Két év után váratlanul behívtak Sepsiszentgyörgyre egy líceumba, nem volt kihívás. Tanév végére kezdtem azon gondolkodni, hogy az újságírói diplomámmal is kezdenem kellene valamit, mert nem éreztem jól magam a bőrömben, bántott, hogy júniusban sem tudtam még az összes tanítványom nevét. Szeretetre és megbecsülésre vágytam, szabad munkára, messze a papíron előre gyártott válaszoktól. 2006. augusztus végén egy kedves kis sepsiszentgyörgyi iskolai munkaszerződéssel a zsebemben találkoztam egy régen nem látott lánnyal, aki a kosteleki életükről mesélt, a varázslatról, a munka értékéről, a szabadságról. Bőszen emlegette Hegyeli Attilát, aki összetartja a csapatot.
Aznap délután kihívtam a páromat, Neagu Adriánt, egy pizzára a városba, elmeséltem a vágyamat, hogy menjünk Csángóföldre. Ő erről úgy mesél, olyan komolysággal kezdtem a mondandómba, hogy azt hitte, el akarom hagyni. Másnap Hegyeli Attila hívott, majd találkoztunk. Hamarosan ellátogattunk Frumószára, majd felmondtam a szentgyörgyi munkaszerződésemet, és 2006. szeptember elsején szó szerint kutyástól-macskástól Frumószára költöztünk. Tíz nap alatt változott az életünk.
Teljes gyerekkoromat átölelte egy gyimesi csángó származású fiú barátsága, ismertem hát ezt a temperamentumot, ami rám várt itt Moldvában. Ismertem, szerettem, értékeltem és tudtam kezelni.
Presztízskérdést a magyarórákból!
– Nem vártam semmire, én csak azt éreztem, hogy jó lesz. Otthon tömbházban laktunk, itt egy apróka szolgálati lakást kaptunk, fával fűtött világ ez, jó erős is a melege. Egy csapathoz tartoztunk, amit Hegyeli Attila vezetett a maga utánozhatatlan módján. Én védve éreztem magam, aminek a mozgatórugója nem volt más, mintsem annak a felismerése, hogy mindenkinek nehéz, külön kihívás a moldvai magyar oktatás. Akkoriban tanártalálkozók voltak havonta, összeültünk, jókat panaszkodtunk, sírtunk, nevettünk, barátok lettünk, elosztottuk a javainkat, segítettünk egymáson. Jó volt.
A frumószai román iskolában nem örvendtek nekem. Most már pontosan értem is az okát. Én magától értetődőnek kezeltem, hogy ha jövök, akkor végzem a dolgomat, de nem kaptam bizalmat, teret ahhoz, hogy dolgozhassak. Én lassan mérgelődök, sokáig bírtam a mellékszerepet a saját életemben, aztán egyszer kiborultam, hazamentem, majd azzal a világos tervvel tértem vissza harmadnap, hogy presztízskérdést varázsolok a magyarórákból. Vagyis hogy kiemelő, felemelő legyen magyarórára járniuk a gyerekeknek. Sikerült! Így aztán lassan termem is lett, elismerést is hozott iskolán belül a kitartó és érthető mód, ahogy én tanítok.
Út a feketelistára
– 2012 tavaszán váratlanul kipenderítették Hegyeli Attilát a csángó oktatási programból. Én még gyermeknevelésin voltam, akkor másfél éves volt a leányecskánk. El sem tudtam képzelni, mit csinálhatott, azt sem értettem, miért nem áll ki a maga igaza mellett.
Gyorsan lépett színre a RMPSZ (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége) Csíkszeredából, jó szándékkal jöttek, kineveztek egy koordinátort, az egyetlent, aki vállalta, hogy Hegyeli nyomába lép(ne). Kemény munka a miénk, amit a fűtött irodákból nem lehet látni, főleg a Kárpátok másik feléről. Az új vezetőség soha nem jött ki a helyszínekre, a kommunikáció gyakorlatilag megszűnt, nem figyeltek oda ránk, úgy éreztük, értéktelennek tekintik a munkánkat. Voltunk páran, akiknek ez nem tetszett, s ennek hangot is adtunk, ez meg nekik nem tetszett.
Gyorsan kerültünk fel a feketelistára, nem csak mi ketten Adriánnal. A régi csapat két részre szakadt, egyesek alkalmazkodtak az új rendszerhez, a másik része pedig vagy harcolt, vagy szép csendben befejezte a tanévet és hazament, csömörrel, fájdalommal a szívében. Fájdalmat okoznánk a részletekkel, hogy mi lett a falujukból, hogy egyre kevesebb a gyerek, nincsenek új helyszínek, kevesebb az iskolai óraszám. Minek bántani a lelküket, minek? Persze papíron minden rendben van…
Nincs tűzifa
– Megszorítások következtek. Nem érkezett ki a frumószai tanároknak a házfenntartási támogatás, nem rendezték a ház adóját. Én nem szóltam bele sokáig, hiszen gyereknevelésin voltam, míg az első télen meg nem éreztem a csontig hatoló fagyot és annak a riasztó érzését, hogy nem lesz tűzifánk. Akkor hívtam fel az RMPSZ titkárnőjét és kiáltottam ki a lelkemet, rúgva egy jó nagyot önbecsülésemen azzal, hogy követeltem a jussunkat, a száraz tűzifát.
„Nem volt fánk, amivel tüzeljünk. Hetekig nem ’utalódott’ át a pénz, amivel venni kellett volna.
Hétköznap volt, Adrián Bákó városába ment intézkedni, Attila az iskolában volt.
Megállt egy szekér a kapunk előtt. Hosszú, havas fával volt megrakva. Kabátot, sapkát, sálat adtam a lányomra, majd az ölembe vettem és kimentünk az udvaron toporgó két ember (értsd: férfi) elé.
Mondom, hogy nincs pénzünk, nem tudunk fizetni és ígérni sem tudok semmit, így megértem, ha máshova viszik a fát. Egy szuszra mondom, valahogy túl kell esni a dolgon. Mindkettőjük gyerekei járnak magyarórára. Közben süllyednék el szégyenemben, de elvonja figyelmemet a kicsi ház tornácán árválkodó csutak. Az egyetlen fadarab, amivel rendelkezünk… Átszalad az agyamon, hogy nem voltam-e túl bátor az előbbi kijelentéssel, mi lesz, ha tényleg továbbállnak a fával?
– Majd fizetnek, mikor tudnak! – mondja foga közt az egyik ember, a másik nyitja a kaput.
– Isten fizejse! – mondom s indulok be a házba, mert nagyon hideg szél fúj, kicsi lányom orra meg nagyon piros.
Beérve a házba arra gondolok, hogy haza kéne menni. Elmenni innen, de azonnal, nem szégyenkezni. S cseng a telefon, s most is, mint annyiszor, egy épp jókor hívó keresztszülő hallgatja végig, hogy bizony olykor nem könnyű az életünk Moldvában. A beszélgetés végére megnyugszom, csendben nézem az ablakból a lerakott fákat, pár centi hó hullt már rájuk.
Megint csepegni fog a tűzben a fa, s lassan sötétedik, fel kéne vágni még…
2012 decembere
Frumósza”
Magyartanárok bolti hitellel
– A házfenntartási pénz gyakori elmaradozása miatt mindkét magyartanár bácsi hitelre vásárolt a helyi boltban. Megesett, hogy a teljes fizetést elvitte a bolt, másnap ismét hitelre vásároltunk. Akkor gondolkodtam azon, hogy haza kéne menni. Lejárt a gyereknevelési itthon töltendő időm, nem tudtam, hogy akarok-e vagy fogok-e tudni ilyen körülmények között dolgozni. Aztán betértek a csillogó szemű gyerekek a magyar házba, s nem volt szívem azt mondani nekik, hogy mennék, messze mennék innen.
Lányunk kétéves születésnapján 13 órát utaztam a kollégámmal, O. Attilával, hogy munkaszerződéssel térjünk vissza mindketten a nagy Csíkszeredából. December 7-én. Kisbusszal, vonattal, stoppal, gyalog, barátot megkérve, hogy Csicsóból hozzon be, mindennel mentünk, hogy mindkettőnknek munkája legyen legalább júniusig. Fájdalmasan megalázó volt. Mi úgy indultunk neki az útnak, hogy ha nem kapunk mindketten munkaszerződést, akkor együtt mondunk fel. Megtettük volna. Nagy összetartó erő a közös nyomor.
2012. december 8-tól mindhárman dolgoztunk, így: jómagam a támogatási háttérrel és az újonnan érkező gyereket tanítottam a magyar házban, Adrián a gyakorlati órákat végezte: bútorfestés, filmklub, internet óra, O. Attila az iskolában tanította szakképzetlen tanárként a magyart heti 18 órában, és szakképzett kémia szakosként a kémiát 6 órában. A faluban szerettek, mint mindig.
2013 nyarán O. Attila elment Frumószáról, ismét én lettem a szakképzett magyartanár a frumószai iskolában, továbbra is heti 18 órával, a magyar terem visszajárt, ismételten, kérés nélkül kaptam meg, szeretettel fogadtak.
Se villany, se víz – meséssé változtattuk az életünk
– 2013. augusztus utolsó napjaiban érkeztünk vissza Frumószára a nyári vakáció vége felé, kíváncsian vártuk az új életünket, kisleánykánk óvodába készült, én iskolába, nagy változás ez egy életben. Festeni akartunk, rendbe rakni a házat, ahogy ilyenkor szokás. Megérkeztünk, s nem volt villany, de villanyóra sem. Jeleztük az RMPSZ könyvelőjének, hogy oldják meg a dolgot, hiszen nekünk nem jár a házfenntartási pénz, így ők kellett volna a számlákat intézzék. Hazamentünk.
Szeptember 1-jén visszatértünk, de nem volt villanyóra, sem másnap, sem harmadnap, 22 napig… Se villany, se víz. De volt egy óvodába készülő lányecskánk. Az első nap rendkívüli feszültségben telt, akkor éjjel nem aludtam. Másnaptól pedig meséssé változtattuk az életünket. Nagyokat nevettünk a nagy mosdótálban fürdetett lánykánkkal a nagyszoba közepén, nevettünk az autónk akkumulátorára csatlakoztatott két pici égő mellett a vacsora alatt, megtanultunk hamar feküdni, zseblámpával a kézben olvasni az esti mesét, a Tázló patakára járni vízért. Nem tehettük rá ezt a súlyt egy pici gyerekre, ezt nem érdemli egy sem a világon. Képzeld, mosolygok, amikor ezt írom, életem egyik legnagyobb feladata volt ép ésszel kimászni ebből.
Amikor már két hete nem volt villany és víz a magyar házban, s már óvodába-iskolába jártunk, körlevelet írtam magyarországi támogatóinknak, hogy azonnal állítsák le a támogatásukat irányunkba, hiszen nem ér át a Kárpátok ezen felére a frumószai gyerekek magyar oktatására szánt támogatásuk. Hirtelen és azonnal megapadt a támogatás.
2013 őszén Adriánnak postai úton felmondtak, akkor már megkezdte a nyolcadik tanévét itt a frumószai magyar házban. Így maradtunk egy állami fizetéssel és egy RMPSZ-essel, amit én kaptam, házfenntartási pénz nem járt, de volt 100 gyerekünk, akik szerettek hozzánk járni, és volt tiszta lelkiismeretünk, nem csak papíron.
2014 júniusában közölte az RMPSZ vezetősége, hogy nem kíván velem együtt dolgozni. Máig nem tudom, miért. Így kerültünk Budapestre, született meg a Frumószai Magyar Oktatásért Nonprofit Kft., saját könyvelővel, könyvvizsgálóval, kell ez egy Moldvában magyarul tanító párnak, ha csak így lehet dolgozni, hát így lehet.
2014 szeptemberében egyikünknek sem volt munkaszerződése, kilencedik évünket kezdtük, folytattuk Moldvában. Életemben először a helyi román tannyelvű iskola igazgatónőjétől kértem segítséget, hogy vizsgázhassak a magyartanári helyre. Sikerült.
Sokáig Luca négyéves koráig terveztem az ittlétet. Azóta látom, hogy simán maradhatunk, ami kimarad a román tannyelvű iskolából, azt pótoljuk itthon. A mi leányecskánk kétesztendős korától átjár magyarórára, ami nem nehéz, hiszen egy küszöb választja el a gyerek- és hálószobánkat az osztályként szolgáló szobától. Ha valaki tudja, az én vagyok, hogy milyen könnyen okosítható.
– Pillanatok, amikor úgy érezted, ezt nem szabad tovább csinálni...
– Pillanataink, amikor menni akartam… 2012 telén szülői felelőtlenségnek tartottam, hogy tűzifa nélkül ért a reggel, ölemben egy kisgyerekkel, míg otthonomban minden adva lett volna, ami kell. Az Adrián felmondásának érkezésekor, mikor kezembe nyomta a postás a felmondólevelet október 15-én. 2014 szeptemberében a villany-víz nélküli 22 napos időszak első napján, akkor… Utoljára akkor. Érkezett egy hét akkor az életemben, amit nem ismétlek meg soha. Meg akartam mozgatni a világot, hogy a ránk mért igazságtalanságokat számon kérjem. Szinte hároméves volt akkor a lányunk, egy hét alatt tanult meg számítógépen játszani, egyedül aludni el, míg az anyja épp fájdalmát kiabálta szanaszét az éterben telefonját szorongatva. Épp egy hét volt… Látod, most nem mosolygok…
Egyszer csak kinyomtam a telefonomat s többet nem kértem segítséget. Ölembe vettem a lánykánkat, egy mozdulattal kikapcsoltam a számítógépet, ágyba vittem, mesét olvastam, aludva hagytam az ágyunkban, útban az iskola felé pedig megfogadtam, hogy soha többet nem engedem, hogy más vezethesse a mi életünket.
Szeretem, ha mosolyognak a gyerekek az óráimon
– Én érzésből tanítok, nagyon szeretem, ha mosolyognak a gyerekek az óráimon, én is gyakran mosolygok. Szeretem a magyar nyelvet tanítani a gyerekeknek, ezt mind érezzük. Itt Frumószán más világ van, az esetek nagy részében a gyerek kéri szüleit, hogy írassák be magyarórára, mert szeret járni, nem a szülő óhaja ez. Épp ezért tartós is ez a kötődés. Érzik, tudják az anyanyelvük értékét.
A moldvai magyar nyelvű oktatás két formában történik. Az egyik a falvakban házakban, magyar házakban történő magyarórák. A nagyobb falvakban pedig, illetve ahol lelkesebbek, kitartóak a gyerekek és a tanárok, van a hivatalos román tannyelvű iskolában is magyaróra, amit pontosan magyar anyanyelvi órának nevezünk.
Fontos, rendkívül fontos a magyarországi civil szféra támogatása, ami a keresztszülős program keretén belül bonyolódik. Önállósodásunk óta rengeteget írok az itteni életünkről, egyre többen tudnak rólunk, sok új támogatónk lett, megtiszteltetés ez számunkra.
– Mi lenne most a néhány legsürgősebben szükséges segítség?
– Az RMPSZ érkezése után Adrián kitalálta, hogy meg kéne építeni a kinti osztálytermet abból a faanyagból, amit az előző években érkezett támogatásokból vásároltunk. Fel is húzta az épületet, ami jelenleg egy fedett színpadnak néz ki, tavasztól késő őszig ott tanulunk a gyerekekkel. Kicsit szellős ugyan, de nem volt más megoldás. Ezt a termet szeretnénk ezen a nyáron befejezni, hogy fűthető legyen, és rendes osztálykinézete legyen. Megérdemlik ezek a gyerekek, hogy végre többen beférhessenek az iskolán kívüli órákra, hogy táncolhassunk a teremben, hogy ne tapossunk folyton egymás lábára.
– Meddig lehet folytatni ezt a munkát?
– Ameddig hisz még az ember lánya, fia a valódi értékekben, s azoknak befogadásában, átadásában, addig.
Luca lányunkat figyeltem a hétvégén, bárhol megélünk vele, olyan lett, pont amilyenre számítottam a frumószai élet összes hozadékával. Ez neki alap, nekem, nekünk szülőknek pedig végtelen öröm.
A velünk megesett történetek, tapasztalatok követni fognak minket bárhova, ahova eljutunk. Képzeld el, amikor Lucának arról mesélünk majd nagykorában, hogy milyen volt az első napja az óvodában. Egy életre erőt adunk neki, erőt és hitet önmagában. Szülőkként ennél nagyobb feladatunk nincs is.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár)2015. május 29.
Kinyílt A dzsungel könyve
Igencsak el vagyunk kényeztetve – jutott eszembe, amikor a Kolozsvári Állami Magyar Színház beharangozta A dzsungel könyve musical bemutatóját (Dés László–Geszti Péter–Békés Pál, rendező: Puskás Zoltán). Világvárosok vannak abban a helyzetben, hogy ugyanazt a darabot több helyi társulattól, különböző rendezői világokból fakadó többféle koncepcióban lássák, alig pár százezres lakosú erdélyi városok nemzeti kisebbségeinek többnyire nincs ilyen kiváltságos szerencséjük.
A dzsungel könyve igencsak népszerű Kolozsváron. Évekkel ezelőtt a magyar iskolák közösen mutattak be részleteket a musicalből. Az utóbbi egy évben szintén amatőr diáktársulattól, az Apáczai-líceum vegyeskara tinédzsereinek alakításában láthattuk több alkalommal a sétatéri színpadon, legutóbb az opera karácsonyi előadásaként, nagy sikerrel. Jó néző-bemelegítés volt ez a színházi produkcióra, sokan kívülről fújják már a dalokat – nagyon vártuk a dzsungelt úgy, ahogyan profi színésze(in)k tudják tálalni.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)2015. augusztus 19.
Kolozsvárt vissza!
Színt vallott a kolozsvári román nyelvű sajtó a jegyautomatákon (egyelőre homályos körülmények között) elhelyezett magyar felirat kapcsán: a helyi média (végre) úgy értékeli, nem ördögtől való magyarul kiírni, hogy Kolozsvár. Csakhogy a román sajtó által is normalitásnak tekintett Kolozsvár-felirat kamu. Van is, pontosabban volt is, nincs is. Ha közelebbről megnézzük, kiderülhet, hogy igencsak gyanús körülmények között került oda. Netán valakinek a súlyos mulasztása miatt. A nyulat viszont kiugratta: úgy tűnik, a többség annak örült volna a legjobban, ha a Kolozsvár felirat marad.
Szombaton a Musai–Muszáj örvendező közleményt küldött szét a sajtónak, amiért a polgármesteri hivatal a Kolozsvár feliratot is kihelyezte a város új jegyautomatáira. Pedig dehogy. Vagyis felirat volt, de minden jel arra utal, hogy nem a városháza gondoskodott azokról. Az alpolgármester asszony is azt mondja, erről nem született döntés, a helyszíneléseinkből pedig az látszik valószínűnek: a plakátra a magyar városnevet utólag ragasztották fel – az eredeti reklámfelület nem sérült az eltávolítás által, és világosan látszik Kolozsvár betűinek a nyoma. A helyi román sajtó kiemelten közölte a hírt, többen a normalizálódás jeleként értékelték. Azért egyelőre csak óvatosan örülnék annak, hogy egyes lapok még az ékezetet is előkeresték Kolozsvár á betűjére...
Csak találgathatjuk, hogyan kerültek oda Kolozsvár betűi is Cluj alá. Amelyeket aztán a helyi közszállítási vállalat egy túlbuzgó alkalmazottja a rendőrség szeme láttára végtelen türelemmel lekapargatott. Tavaly a Most–Acum Mozgalom a szabad nyelvhasználatért civil szervezet hasonló eljárással egy szintén tiszavirág életű Kolozsvár-Klausenburg feliratot helyezett el a város bejáratánál, és egy Kolozsvár Polgármesteri Hivatala feliratot a sétatéri házasságkötési filagóriában. Ezúttal még az sem biztos, hogy nem valami partizánakció során került be a balkáni „alapossággal” megszerkesztett, sietősen aláírt hivatalos dokumentumokba Kolozsvár. Akár még az sem zárható ki teljesen, hogy éppen a közszállítási vállalat rendelte volna ilyennek a feliratot, elvégre állítólag a jegyautomata menürendszere magyar nyelven is elérhető lesz, ám a szállítók igazgatója egyelőre bosszankodik és óvatoskodik, vagyis nem tisztázta a felirat ügyét. Nem lehetetlen, hogy utólag észrevették a Kolozsvár felirat hiányát, és – az önkormányzat? a megrendelő? az alpolgármester? – elrendelte a pótlást.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár)2015. szeptember 8.
Tanévnyitó Nagyenyeden: létrák, törmelék és munkások közt
Egyelőre raktáron marad a kéttucatnyi interaktív tábla
Csupán hat tanterem áll teljesen készen az iskolakezdésre Nagyenyeden, ám a kollégiumba hétfőn hétszáz diák érkezik – sorolja Szőcs Ildikó iskolaigazgató.
A közel négyszáz éves iskolaépület általános felújítására 2012-ben aláírt kivitelezési szerződés teljesítésének határideje október közepe, ám a hátralévő munkálatok mennyiségét tekintve igen kétséges, hogyan sikerül azt betartani. Bár az épület külseje tetszetősen megújult, nyáron alig haladtak a munkával: már a kapu alatt botorkálni kell, a lépcsőfeljárók megépítése folyamatban van, a tölgyfalépcsőkhöz még hozzá sem nyúltak, tizenhárom tanteremben egyáltalán nincs villanyáram. Az oktatásnak alig egy hét múlva el kell kezdődnie. A bentlakást felújították már, a református egyház által végeztetett munkálatok is megfelelően haladnak, ám mindez nem elég. Kerekes György projektmenedzser abban bízik, nyomásgyakorlással sikerül maximális teljesítményt kipréselniük a kivitelezőből.
BAKÓ BOTOND, KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár)2015. november 20.
Templom, mint épület, avagy templom, mint Isten háza. Hol a határ?
Válasz Kerekes Edit Divatbemutató a templomban, avagy miért mondjon le Kató Béla? című írására
A Farkas utcai templomban szervezett divatbemutatóról olvasva, és az ott készült fényképeket végignézve az első reakcióm az volt, hogy a történteket nem szabad szó nélkül hagyni. Vállalva, hogy egyesek rám sütik a jól ismert billogok bármelyikét – netán az összest –, úgy döntöttem, hogy hozzászólok a témához.
Miközben megpróbáltam összeszedni az ide vágó gondolataimat, a Facebookon kitört egy virtuális magyar–magyar szópárbaj, amelyben egyesek a verbális fegyverarzenáljuk minden létező eszközét bevetették. A briliánsabbnál briliánsabb címkézések csattogása-ropogása közepette lassan elvesztettem az ihletet, és jobb belátásra térve, letettem a hozzászólásról. Minek belekeveredni egy olyan vitába, amelyben a velem hasonlóképpen gondolkodók egy része is Isten nevében, de istentelen módon üti-vágja a másikat, hiteltelenné téve ezáltal az amúgy helytálló véleményét? Jobb ebből kimaradni – mondtam magamban, majd elül ez is, mint annyi más csörte, és akinek van hozzá elég esze és érzékenysége, levonja majd a megfelelő következtetéseket. Ennyiben is hagytam volna a dolgot, ha nem kerül a kezembe a Szabadság keddi lapszáma, benne Kerekes Edit ide vonatkozó írásával.
Mindamellett, hogy több ponton vitathatónak tartom a szerző megállapításait, a cikk egyetlen igazán visszatetsző gondolatának a bevezetőben megfogalmazottakat tartom, amelyben a Kerekes Edit sommásan „kommenthuszároknak” aposztrofálja mindazokat, akik a közösségi hálókon hangot adtak nemtetszésüknek. Nem tett különbséget stílus és mondanivaló alapján, nem próbált a felháborodás mögé nézni, csak általánosított. Ez az, amit nem tartok helyénvalónak. Túl sok őszinte, jó szándékú, és joggal felháborodott embert mosott össze a valóban elmarasztalható hőbörgőkkel.
Meggyőződésem szerint a szerző sem gondolhatja komolyan, hogy a nemtetszésüknek kulturált módon hangot adók „csak egy apró lépésre vannak attól, amit az ortodox egyház a bukaresti Colectiv-tragédia kapcsán mondott az áldozatokról, akik a pópák szerint megérdemelték a sorsukat, mert sátáni rockzenét hallgattak”. A teljesen megalapozatlan párhuzam kapcsán megjegyzem, hogy számomra legalább annyira evidencia az, hogy a papoknak – templomon belül és kívül – a szenvedők mellett a helye, mint az, hogy a templom – mint Isten háza – összeférhetetlen bizonyos tevékenységekkel, és engedtessék meg sokunknak, hogy a magunk szubjektív módján a nevezett divatbemutatót is ide soroljuk. Itt jutunk el ahhoz a ponthoz, amely miatt mégis írni kezdtem.
Kerekes Edit egy másik gondolatában a következőket írja: „A néhány évtizede gyakorló lelkész talán mégis jobban ismeri az egyház megannyi írott törvényét és etikettjét, sokkal illetékesebb átérezni és eldönteni, hogy milyen rendezvényt enged be abba a templomba, amelynek alighanem minden egyes kövét bármelyikünknél jobban ismeri.”
Nos, ezzel a megállapítással tökéletesen egyetértenék, ha a felsorolásból nem hiányozna egy kihagyhatatlan elem: a gyülekezet. A gyülekezet, azaz az egyházközséghez tartozó hívő emberek közössége nélkül értelmét veszti az Isten háza. Értük írattak törvények, s értük rakattak egymásra a kövek. A templom mindenekelőtt az övék. Nem utolsósorban a lelkész is értük van, hogy a nyájat jó pásztorként összetartsa. Fazekas Zsolttal, az egyházközség lelkipásztorával és Nagy Péter főgondnokkal meglehetősen közeli – mondhatnám, baráti – viszonyban vagyunk, és az őszinte barátság jegyében jegyzem meg, hogy véleményem szerint ezúttal tévedtek. Nem azért, mert rábólintottak egy szokatlan megkeresésre (az elnökségnek joga van hasonló döntések meghozatalához), hanem azért, mert egy kiszámíthatóan kényes és megosztó kérdésben nem voltak elég körültekintőek, és nem kérték ki a presbitérium, netán a gyülekezet véleményét. A döntésüket kétségtelenül a jó szándék vezette, de a gyülekezet jelentős részét mégis megbotránkoztatta az, ami történt. A várható következményeket kellett volna az elöljáróknak alaposabban felmérni, és az udvarias megkeresést nem kevésbé udvariasan visszautasítani, vagy a presbitérium elé terjeszteni. Egy esetleges visszautasítás esetén sem dőlt volna össze a világ, s a rendezvényt is megtartották volna más, arra alkalmas helyen. Felháborodás ide, megbotránkozás oda, most kellene higgadtan újragondolni a történteket, és a tévedéseken – a megfelelő tanulságokat levonva, és egymásban minél kevesebb kárt okozva – túllépni.
Fazekas Zsoltot a Farkas utcai gyülekezet elöljáróival egyetemben sokkal inkább segíteni, mintsem támadni kellene. Meglehet, hogy ezúttal hibáztak, de kötve hiszem, hogy bárki komolyan gondolná, hogy a döntésüket rossz szándék vezérelte. Az egyházi szolgálaton túl számos alkalommal nyitották meg a templom kapuját, és teljes odaadással segítették különböző közösségi rendezvényeink megszervezését, legyen az komolyzenei koncert, felolvasóest, vagy – horribile dictu – ruhakiállítás a Farkas utcai templomban, amelynek magam is szervezője voltam.
Igen. 2011. áprilisában, a frissen restaurált Mátyás-szobor átadásának alkalmából szervezett rendezvénysorozat keretében reneszánsz ruhakiállításnak adott otthont a Farkas utcai református templom. Igaz, modellek helyett bábuk viselték egy régmúlt kor divatos ruhakollekcióját, és a magyar nemzetiségű ruhatervező sem számolt be másnap az eseményt és a templomot összekötő erotikus fantazmagóriáiról, de a lényegen ez semmit sem változtat: ruhabemutató helyszíne volt a Farkas utcai templom. Számos aggály vetődhetett volna fel a rendezvény kapcsán, de nem tudok róla, hogy bárkiben visszatetszést keltett volna a kiállítás. Pedig a mostani közfelháborodásból kiindulva, talán akkor is megfogalmazódhattak volna az aktuális alapkérdések, kritikák. Mi köze van egy ruhakollekciónak az Isten házához?
Számos egyéb kérdés, vélemény és felháborodott megjegyzés mellett úgy érzem, a lényegi kérdés a következő: hol a határ? Minek van, és minek nincs helye a templomban, amelyre nem pusztán egy monumentális, ritka szépségű, ódon műemlékként, vagy egyszerű, belakható épületként, hanem Isten házaként tekintünk. A kultúrának, a művészeteknek helye van – mondják egyesek, szerintem túlságosan nagyvonalúan. Kétségtelen, hogy vannak olyan kulturális, művészeti értékeink, amelyeknek – akár kizárólagosan is – a templomban van helyük, de vannak mások, nem kevésbé fontosak, amelyeknek nem. A kultúra és művészet fogalma egyaránt túlságosan tág ahhoz, hogy egy világos választóvonal szerepét betöltse. A botrányt kavaró ruhakollekció is a modern kultúránk része, sőt, amennyire laikusként, a fotók alapján meg tudom ítélni, az ott bemutatott alkotások semmiképpen sem sorolhatók a bóvli kategóriába. Mindezek ellenére a templomban – amennyiben arra Isten házaként tekintünk – véleményem szerint nincs helyük, mint ahogy – utólag belátom – normális körülmények között az általunk szervezett reneszánsz viseletbemutatónak sem. Fontos hozzátenni, hogy az elutasításnak semmi köze a tervező, a szervező, vagy éppenséggel a közönség nemzetiségéhez. Játszottak már nem egyszer román orgonaművészek a templomainkban, és tartott már közös koncertet a Kolozsvári Református Kollégium és az Ortodox Szeminárium énekkara is a Farkas utcai templomban anélkül, hogy bárkinél kiverték volna a biztosítékot. Az, hogy az úrasztala köré koreografált divatbemutató túlságosan világi, és a hívők jelentős részének öszszeegyeztethetetlen az Isten házával, nem mond ellent, inkább egybecseng a keresztény tanítással. Vajon nem elegendő érv ez ahhoz, hogy a jövőben a hasonló rendezvények kimaradjanak a repertoárból? Csendben jegyzem meg, hogy érzésem szerint a sokak által lesajnált egyszerű emberek számára – legyenek hívők, vagy sem – ez a válasz sokkal természetesebb, mondhatni evidencia, mint a globális értékváltságot jóval nehezebben emésztő elitnek.
És minek van helye a Templomban?
Szerencsénkre, ezt a kérdést továbbra is legilletékesebbek fogják eldönteni, a történtek után várhatóan még nagyobb körültekintéssel.
A krisztusi tanítás alapján, a gyülekezetek érdekében.
Végezetül, appendixként:
A templomok hajdanán gyakran töltöttek be védelmi funkciót. A „vártemplom” összetett szavunkat, akárcsak annak funkcióját, a kényszer szülte. Gyakorta megesett, hogy a faragott kövek nem csupán szemeket gyönyörködtettek, hanem védelmeztek nyíltól, golyótól. Templomokba menekült a közösség, ha jött a tatár, a török. Sajnos nem túlzás: olyan világot élünk ma is Erdély-szerte, amelyben a kultúránknak nem mindig akad otthona, s annak hiányában sokszor az egyházainkra támaszkodunk, templomokba menekítve a közösségünket összekötő értékeket. Világi értékeket is, amelyeknek nem feltétlenül ott a helyük. Pozitív diszkrimináció ez, amelyet egyházaink a mostoha helyzetre való tekintettel alkalmaznak. Nem más, mint egy természetes és életszerű önvédelmi reflex, amely azonban nem válhat általánossá. Épp ellenkezőleg: jó lenne olyan államban, olyan törvényi környezetben élni, amely minden tekintetben szavatolja a közösségeink létének biztonságát, kulturális kiteljesedését, s megteremti egy közel másfél milliós őshonos nemzet számára a továbbfejlődés lehetőségét, templomon kívül és belül egyaránt.
Gergely Balázs
Szabadság (Kolozsvár)2015. november 20.
Kiegészítés Gergely Balázsnak
Nagyon örülök, hogy Gergely Balázst írásra késztették soraim, és ezáltal bemutatásra kerül egy olyan, az enyémtől (és a velem egyetértő sokakétól) részben eltérő vélekedés, amely pontosan az általam kommenthuszároknak aposztrofált hőbörgők szélsőségességétől mentes mértékletességgel ismertet egy jogos viszonyulást a történtekkel szemben.
Mert természetesen nem tartom kizárólagosan helytállónak a saját vélekedésem. Ami nálam „kiverte a biztosítékot”, és a téma (a Gergely Balázséhoz hasonló okok miatt fontolgatott) ejtése helyett írásra késztetett, az a sokak álszenteskedése, az a felháborító viszonyulás, amely odáig jut, hogy „keresztre feszíti” a lelkészt, a püspököt.
Akinek nem inge, ne vegye magára. Nem állt szándékomban mindenkit egy kalap alá venni, cikkemben kifejtettem, hogyan értem a kommenthuszárkodást (akik nem is vettek részt az eseményen, nincsenek is tisztában a részletekkel, mégis lemondásért kiabálnak, akik úgy értelmezik a véleményszabadságot, hogy bármit mondhatnak bárkiről).
Még túl elegánsnak érzem a kommenthuszár megnevezést azon hozzászólók túl népes tömegének esetében, akik – sajnos most is és oly sokszor máskor – úgy osztják egyedüli üdvözítőként a válogatatlan hangvételű véleményüket a közösségi hálón, hogy csak egy mondatot olvastak a témáról, esetleg egy írásnak a címét, csak ontják a verdiktumokat, axiomatikus észrevételeket, még akkor is, ha a vádak egy részét az egyház cáfolta már. Ma, amikor a véleményformálás sokkal inkább a közösségi hálókon történik, a társadalmi élet oda költözött, a kommentelés hatalmas felelősség, amit sajnos, a tömegek nem éreznek át. Ha őket megsértettem, nem bánom. Bárcsak ettől cseppet megváltoznának. (Nem fognak.)
Tulajdonképpen részben örülök annak, hogy a téma ilyen port kavart. Hiszen ez azt jelezheti, hogy azok is, akik soha egyetlen istentiszteleten részt nem is vesznek, egyetlen orgonakoncertre el nem látogatnak, egyetlen lejt sem hagynak a perselyben, ha úgy érzik, hogy támadás éri templomukat, védelmükbe veszik. (Ne érjen az általánosítás vádja, itt is érvényes, hogy akinek nem inge, ne vegye magára). Bár, Balázs, sajnos akadnak olyanok, akiknek inkább csak az fáj, hogy ortodoxok, románok „az elkövetők” (ez egy hozzászóló szóhasználata, olvasható a kommentekben).
Hogy a határok hol vannak? Azt hiszem, Gergely Balázs is érzi, hogy vitatható helyen húzódnak. A határ rugalmas, képlékeny, nem rögzített. Tértől és időtől, világnézettől, vallási-politikai meggyőződéstől, kulturális közegtől, a szocializáció jellegétől, az adott emberek személyiségétől, sorsától stb. függ, hogy kinek hol húzódik a határ – és egyik sem jobb, jogosabb vagy értékesebb a másiknál, semmiképpen sem az egyedüli üdvözítő. És ez, mint korábban is írtam, így van jól. Így jó, ha többféle vélemény, viszonyulás van. Azt nem tudom elfogadni viszont, hogy egy ilyen ügy miatt akkora felháborodás gerjedjen, ami a püspök fejének követelésében kulminál. Egy templomi divatbemutató miatt (amelynek odavalósága vagy oda nem valósága is vitatható) felborítani egy jól működőnek bizonyuló egyházi struktúrát? Amely minden esetleges hibájával együtt olyan eredményekkel büszkélkedhet, mint egy széki, egy Farkas utcai templom restaurálása, a kolozsvári református kollégium folyamatos javítása, a magyar nyelvű szakiskola létrehozása, református sajtóközpont kialakítása, tekintélyes kolozsvári műemlék ingatlanok egész sorának felújítása, és még sok más – még ha mindez nem (is lehet) kizárólagosan egyházi teljesítmény. Mindez nem számít? Mindez mit sem ér? Menjen a püspök, vezekeljen a lelkész? Mert a templomba „engedett” egy nem szokványos divatbemutatót? Amelyet, már csak a korábbi reneszánsz ruhakiállítás kapcsán sem érzékelhettek oly egyértelműen „kiszámíthatóan kényes és megosztó kérdésnek”. De, mint az egyházközség jelezte, az engedélyezésre uniós támogatással kapcsolatos szerződésbeli vállalásai is kötelezték.
A mérlegelés teljes mellőzését jogtalannak, felháborítónak és egész közösségünkre nézve kifejezetten károsnak érzem, azt, hogy semmi ne számítson, sem korábbi megvalósítások, sem tervek, sem semmi, amit az ügyben elmarasztaltak valaha tettek, csak és kizárólag ez az egyetlen történés. Arról nem is szólva, mennyire keresztényi, felebaráti az a viszonyulás, amely nem bocsát meg, nem szeretettel bírál, nem ad második esélyt. De úgy látom, hogy tulajdonképpen ilyen értelemben (is) sokban egyezik a véleményünk a Gergely Balázséval. (Az erotika-nyilatkozatot a divattervező számlájára írom, azért legfeljebb ő maga marasztalható el, hiszen kijelentése az esemény után hangzott el, így hát nem róható fel az egyháznak, hogy lám, ennek ismeretében és ennek dacára beengedte a rendezvényt a templomba.)
Még egy szót a határokról, bármily képlékenyek is. Nemcsak azért vannak, hogy segítsenek az eligazodásban. Azért is vannak, hogy lehessen feszegetni őket, és ezáltal sokszor különleges, világraszóló dolgokat megvalósítani, a fejlődést, haladást szolgálni. Millió példa van rá, most csak egyet mondok: Kolozsvári Magyar Napok. Köszönöm, Gergely Balázs, hogy feszeget(t)ed a határokat!
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)2015. december 10.
Tízéves Kolozsvár első tömegfesztiválja: az adventi sokadalom
Hannovertől gyerekműsoros vásáron át a sokadalomig
Képzeljék el Kolozsvárt, amikor még nem voltak Kolozsvári Magyar Napjai. Nem létezett még a kincses városban egyetlen fesztiválméretű, nagyszabású rendezvény sem, amely magyar bábelőadásokat, magyar koncerteket, a magyar kultúrkörre, hagyományokra jellemző, ünnepekhez kapcsolódó szabadidős foglalkozásokat kínált volna. Ma már szinte furcsálljuk, hogy alig egy évtizede még nem volt ilyen fesztiválja Kolozsvárnak – bár a heltaisok Szent István napi néptánctalálkozója akkor már a nyár kedvelt színfoltját képezte. Az első adventi gyermekfesztivál Adventi Vásár néven 2006-ban zajlott. Azt követően nagyon gyorsan egymásra talált a Szabadság napilap és az Életfa Családsegítő Egyesület közös álma, amelynek megvalósításához aztán együtt láttunk hozzá: 2007-ben már „magyar” gyermeknapot is szerveztünk. Most szombaton pedig itt a tizedik adventi gyermekfesztiválunk. Kezdetekről és a holnaputánról olvashatnak.
Félpénzzel az Adventi Vásárban
2006-ot írtunk, amikor Adorjáni Katalin úgy tért haza a németországi Hannoverből, hogy ott meglátogatott egy adventi bazárt: – Egy nagy csarnokban mindenféle foglalkozás zajlott, a templom bébibazárt szervezett, ahol az anyukák eladhatták gyerekeik kinőtt ruháit, az asztalfoglalóként kért tálnyi házisüteményt pedig a nagyközönség félpénzért megvásárolhatta. Itthon az IKE a Kétágú templomban szerette volna megszervezni a gyerekcsoportok karácsonyi műsorait bemutató Várom az urat fesztiválját, akkor felvetettem, hogy egészítsük ki egy bazárral a közeli Apafi kollégiumban. Az ötlet aztán tovább szülte a jobbnál jobb programokat az Életfa önkénteseinek sorában. A hannoveri példából mára a mi fesztiválunkon sütiverseny lett, a „mesterszakácsok” által otthon megsütött finomságokat félpénzért megvásárolhatja a fesztiválközönség, majd értékeléseik alapján díjazzuk is a legízletesebbet – mondta Adorjáni Katalin.
Így született meg az Adventi Vásár meseolvasással, barkácsolással, játékkal dalolással, tombolával és kirakodóvásárral. Ehhez az Ifjúsági Keresztyén Egyesülettel léptek partnerségre, jó kiindulópontot adott az IKE Várom az urat című gyermekfesztiválja, amelynek a kisebb gyerekeknek szánt változatában ovis-iskolás csoportok mutattak be adventi, karácsonyi, téli műsort, ám akkoriban úgy tűnt, magában már nem nagyon maradna meg ez a rendezvény. Rögtön az első vásárról beszámoltunk a Szabadság hasábjain, és vérszemet kaptunk: az Életfával összefogva együtt akár még utcai gyermeknapi fesztivált is szervezhetnénk! És az akkor még igencsak vakmerő álom megvalósult. Az egykori Adventi Vásárból pedig mára a hagyományos adventi ünnepkörhöz kapcsolódó nagyszabású rendezvény lett, állandó helyszíne pedig az Apáczai-líceum, amely mindig készségesen megnyitotta kapuit az adventezőknek. – Ezeknek a rendezvényeknek az az éltetője, hogy többen fognak össze, többféle csapat, többféle intézmény, akik többféle szempontból látják a témát, így színesebbé tehetik a kínálatot – mondta Adorjáni Katalin.
Az első adventi vásár óta eltelt tíz évben a legkülönfélébb módszereket találtuk ki a fesztivál szervezéséhez szükséges minimális anyagi háttér előteremtésére, a pályázatoktól a cégek megkeresésén át a kisebb támogatók felkutatásáig. A kolozsvári magyar vállalkozóknak tetszett az ötlet, általában nyitottak voltak, ki-ki azzal (pénzzel, termékkel) támogatta ezt a teljesen önkéntesek által szervezett, abszolút profitmentes rendezvényt, amivel éppen módjában állt.
Mi vár ránk szombaton?
Az idén tobzódunk majd a betlehemesekben, kettő is lesz belőle: a Sétáló bábszínházzal délután, este pedig Vincze Lászlóval nevethetünk a muris jeleneteken. Árgyélus királyfi is eljön hozzánk, a magyar opera művészei ugyanis ropogós frissen alig az elmúlt hétvégén mutatták be legeslegújabb zenés mesedarabjukat. Most szombaton pedig nagyon-nagyon közelről láthatjátok-hallhatjátok őket, veletek együtt énekelnek majd. Aki szombaton eljön, az napkeleti bölcsekkel és angyalokkal találkozhat – igazán!! Az egész nap egy nagy játék lesz, a Tízcsillagpróbán ugyanis majd pontosan tíz csillagot kell a gyerekeknek gyűjteniük úgy, hogy mindenféle segítséggel tíz tevékenységben részt vesznek. Ha ez mind kigyűlt, akkor a Tízcsillagtanyán ajándékot kapnak. Ehhez majd a földszinti standnál keresni kell a gyűjtőfigurát, lépten-nyomom kifüggesztjük a Tízcsillagtanya rövid, de velős törvénytárát, hogy mindenki felhőtlenül tudjon szórakozni és játszani – no meg ráérősen, ahogy ajánljuk minden kedves 0–99 éves vendégünknek! És ezek csak a legeslegeslegújdonságosabb újdonságok, hogy még mennyi minden fog történni, az megtalálható a részletes programban a Szabadság honlapján (www.szabadsag.ro), a keddi lapszámban, illetve az Életfa honlapján (www.eletfa.ro).
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár)2016. január 13.
Kolozsvár szupertitkos vakolathadjárata
Az emberélet fontosabb. Első helyen áll. Téged is aggasztana, ha tudnád: a városban sétálgatva vagy sietve, a járdán lépten-nyomon fejedbe eshet egy tégla. Egy gipszszobor. Egy gyámkő. Legyen akármilyen díszes. Akármilyen régi. Bármily értékes. Akármennyire történelem. Bármennyire egyedi. Pótolhatatlan. Sorsokat, történeteket, titkokat hordozó. Hiszen minden emberélet is pótolhatatlan. Megismételhetetlen lehetőségeket, ígéreteket, megváltásokat hordoz.
A megfelelő törődés hiánya áldozatokat szed. A virág elpusztul, ha nem öntözöd. A gyermek elsorvad, ha nem szereted. A kapcsolatok megbomlanak, ha nem figyelsz a másikra. Ha soha nem keresik egymást, szétsodródnak az egykori barátok. A kopjafák eltűnnek, ha soha nem mész a temetőbe, és idegen fejfák nőnek a helyükbe. A házak elromosodnak, ha nem javítgatjuk.
Van visszaút. Van utolsó pillanat. Amikor éppen még minden visszafordítható.
Megmenthető. Ha fontos neked. Nekünk. És nekik is.
Európa, a vén kontinens, tele van nagyvárosokkal, nem száz, nem ötszáz, de sokszor ezer, kétezer éves kövekkel, díszes épületekkel, emlékekkel, amelyeknek sok romboló viszontagságot kellett túlélniük, s lyukasra rágta őket az idő. Mégsem bontották el tömegesen egy öreg település díszeit. Nem tették tucatjával feketelistára Európa épített örökségét egy angol, német, olasz városban. Nem kezdték el a sérült épületeket helyrehozhatatlanul lecsupaszítani a veszélyesen meglazult „felesleges sallangoktól”. Nem. Bécs, Berlin, London, Róma tatarozott. Megmentett. Kijavított. Akár a sajátjaik voltak azok, akár a háborús határmódosításokkal örökül kapott „idegen” kultúrák emlékei, egykori uralkodó fennhatóságok által létrehozott műemlékek – mint például Kolozsvár belvárosa. Annál inkább így kellene lennie az emberiség legbőségesebbnek ítélt 21. századában, a feltétlen jólét évtizedeiben.
Az emberéletek védelmére való törekvés nem jelenthet egyet a megoldások, eszközök válogatatlanságával. Nem zárja ki a megfontoltságot. A szakmai gondoskodást. Nem egyenlő az elhamarkodottsággal. A kolozsvári önkormányzat ilyetén megoldását nem értékelhetjük másnak, mint egyértelmű kampányfogásnak. Sajnálom, de teljesen annak látszik. Választási évben egy kétségtelenül súlyos gondot azonnali megoldással kezel – többéves vérszegény kezdeményezéseket, megoldási próbálkozásokat felgyorsítva.
A gyorsaság dicséretes. Az eljárás szakmaisága nulla.
Ami az épületen rozoga, azt eltávolítják. Akár a jégcsapokat – nyilatkozta egy illetékes… Azt mondják, eltávolítás előtt fénykép készül a veszélyes épületelemekről. Tényleg készül. Szerény fényképezőgépekkel, tíz-húsz méter távolságról, alulnézetből. Azt mondják, ami menthető, azt tárolják, majd rekonstruálják és visszahelyezik az eltávolított elemeket. Amire állításuk szerint még a pénzük is megvan – Romániában ez igen fontos részlet. Ha nem lettünk volna tanúi, mi zajlott műemlékileg Kolozsváron az utóbbi huszonöt évben, akkor mindezt szikrányi gyanakvás nélkül elhinnénk, nyugodtan hátradőlnénk, és örvendezve várnánk a restaurálást.
KEREKES EDIT. Szabadság (Kolozsvár)2016. február 8.
Farsang Sztánán államtitkárral és varázsgömbbel
A templomtorony tatarozására gyűjtenek adományokat
A számok, az otthon és a megmaradás bűvkörében startolt a tizenhatodik sztánai farsang pénteken. Bár az esti hétórás kezdésből nyolc óra lett, a szobamelegségűre befűtött művelődési otthonban összegyűltek addig legalább bemelegíthettek: ráérős beszélgetések az ismerősökkel-ismeretlenekkel, egy kis vagy egy kicsit több sörrel, de az otthonról hozott szilvóriumot is körbekínálták falubelinek-idegennek egyaránt. Sztánaiak, de környékbeliek is jöttek szép számmal, sőt Debrecenből, Csabacsűdről is érkeztek vendégek. Díszvendégként egy hús-vér államtitkár és a kolozsvári főkonzul is farsangolt, de volt kiállítás, népszínmű, operett és táncház is. A háromnapos dínomdánom során az idén adományokat gyűjtöttek a sztánai református templom szinte százötven éves tornyának felújítására, e célt szolgálta a Debreceni Népi Együttes tegnap este Kolozsváron előadott táncjátéka, Táncos Csuda Mózsi hiteles története.
KEREKES EDIT. Szabadság (Kolozsvár)2016. február 8.
Aláírásgyűjtés az Apáczai-líceum képzőművészeti osztályáért
Tavaly létszám miatt megszüntették, idén „elfelejtették” az 5. osztályt
Miután 2015 őszén minden próbálkozás ellenére sem engedélyezték a képzőművészeti tagozatos 5. osztályt az intenzív angol mellé, a kolozsvári Apáczai-líceum most ismét ugyanezzel a gonddal szembesül.
Míg tavaly létszámhiányra hivatkozva szüntette meg az osztályt a minisztérium, addig az idén egyszerűen csak a tavalyi gyakorlat érvényesül, bár már az iskola negyedik osztályában is több gyermek tanul. Nem újdonság ez az eljárás, egész sor magyar osztály szűnt már meg így 1990 óta. Egyesek tudni vélik: az évek óta létszámhiánnyal küzdő román tannyelvű képzőművészeti iskolát próbálnák az intézkedéssel megmenteni. A 16 évvel ezelőtt létrehozott képzőművészeti tagozat Közép-Erdélyben az egyetlen magyar nyelven, amelynek infrastruktúráját sok áldozat árán sikerült felépíteni: a szülők, szponzorok jóvoltából kerültek állványok, festékek, papír. Az iskola most aláírásgyűjtéssel próbálná jobb belátásra bírni a minisztériumot.
KEREKES EDIT. Szabadság (Kolozsvár)2016. július 3.
Ahol a víz szabja a határokat
Áradás pusztított vasárnap délután több udvarhelyszéki településen, a víz kerteket, utakat mosott el, Kányád és Felsőboldogfalva községekben legalább öt településen okozott károkat, Petket pedig órákra elzárta a külvilágtól. Áradás pusztított vasárnap délután több udvarhelyszéki településen, a víz kerteket, utakat mosott el, Kányád és Felsőboldogfalva községekben legalább öt településen okozott károkat, Petket pedig órákra elzárta a külvilágtól.
Teljesen lebontotta a víz a miklósfalvi Hodgyai Szabolcs udvarának patak felőli kerítését. Ottjártunkkor a falubeliekkel elkeseredetten próbálták menteni a még menthetőt. Petek Kányád felőli bejáratánál a hidat is elárasztotta a víz, teljesen elzárva a települést. A kint rekedt emberek nem tudták megközelíteni otthonaikat, a Petken mAradtak pedig elhagyni nem tudták a települést. A falu egyik lakosa, Tóth Emma sem tudott hazajutni gyermekeivel, több mint két órát várakozott az úton, miközben otthonról kapta a híreket, hogy víz alá került a portája. Az aggódó családanyát és gyermekeit végül a kiérkezett tűzoltók vitték haza.
Sikerült elérnünk a petki Kerekes Editet, akinek pincéjét és kertjét is elárasztotta a víz. „Ilyen ítéletidőt még nem láttak a falu idősebb lakói sem. Egy óra leforgása alatt a patak kilépett medréből a lezúduló esőtől, és az áradás elöntötte a kerteket, a hidakat, a pincéket, elvitte a kerítéseket, néhol még a házakba is befolyt. A mi kertünket is teljesen elárasztotta, a pityókát a víz felszínéről szedtük össze, a pincéből pedig vedrekkel merjük ki a vizet” – mesélte el a történteket. Mint mondta, Petekre nem lehetett bejutni az áradás miatt, így beszélgetésünkkor még senki sem volt a helyszínen, aki segíthetett volna a károsultaknak
György Sándor, Kányád község polgármestere a vasárnapi áradással kapcsolatban elmondta, hogy megyei és községi utak, házak, pincék kerültek víz alá a község több településén, továbbá Kányád és Derzs között mintegy 400 méteres útszakaszon az aszfalt is megrongálódott. Információink szerint az áradás vasárnap Kányád, Petek és Derzs mellett Székelydályát, Égét, Miklósfalvát és Ócfalvát is érintette.
2010-ben volt az utolsó nagy árvíz Ócfalván, és az akkori vízszint a mostanitól csak 20 centivel volt nagyobb, tehát azonos méretű katasztrófa történt, ami mindenkit érint a faluból – fogalmazott Tókos László, Felsőboldogfalva község ócfalvi önkormányzati képviselője. Ott is sok házba, pincébe, kútba folyt be a víz. A falusiak lassan két hete rettegésben élnek az árvízveszély miatt, Tókos szerint komoly árvízvédelmi intézkedésekre lesz szükség a településen.
Az áradás által sújtott helyszíneken a Székelyudvarhelyi hivatásos tűzoltók segítettek a károk elhárításában, ebbe a székelykeresztúri Villám Önkéntes Tűzoltó-egyesület is bekapcsolódott.
Dávid Anna Júlia, Veres Réka
Erdély.ma2016. július 12.
Ahol a kövek is visszaénekelnek
Angoltanár, zenészként amatőr szerelmes, farsangszervező, táborvezető, és azt vallja: az embert ahova az öregisten leteszi, ott dolga van.
Kós Károly nagy tisztelőjeként András Sándor úgy érzi, őt éppen Sztánára tette le. Amikor 1999-ben Papp Hunor lelkipásztor lett Sztánán, igen sok mindent hozott magával, többek között a barátját, András Sándor angoltanárt, aki azóta Zsámbékról rendszeresen jár a kalotaszegi kis faluba. Papp Hunorral szövődött barátsága Sepsiszentgyörgyön kezdődött, egy református bibliakörön, ahova Sándort közös barátjuk elhívta gitározni („merthogy éppen megtanultam 3 akkordot”, mondja). Mára nagyon sokat dolgoznak együtt, a híres sztánai farsangokat is közösen szervezik, második éve pedig már egy kamarazenei mesterkurzust is. Az idei éppen vasárnap ért véget.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár)2016. július 28.
Létrehoznák a bor utcáját a Nagyenyedi kollégium jövőjéért
Megújult a Bethlen Gábor, Erdély „legamerikaibb” iskolája
Öt év után végre elmondható: a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium restaurálási munkálatai véget értek. Kívül-belül teljesen megújult épület fogadott, csiszolt padló, mozgássérülteknek feljáró, új bútorzat a tantermekben, az utolsó részletig kidolgozott udvarkép kockakővel, rövidre nyírt üdezöld pázsittal, akárcsak Oxfordban járnánk.
De nemcsak külsőleg újult meg a kollégium, az oktatás módszertana és eszköztára is teljesen megváltozott: mind a 32 tanteremben interaktív táblát használnak már február óta, a diákok pedig a legújabb technológiákkal felszerelt laboratóriumokban tanulhatnak. Igen, úgy, mint Amerikában: óránként váltogatják a tantermeket, és közben alaposan megismerik iskolatársaikat – mondta Szőcs Ildikó igazgató. A tulajdonos Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Kató Béla a korszerű épület és a minőségi oktatás mellett a megélhetési stratégia fontosságáról is beszélt, hogy „megérje Erdélyben magyarnak lenni”.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár)2016. augusztus 29.
Lukács Évával a tűzpiros szoknyától Provance-ig
Szerdán délben Dés központja olyan, akár egy réges-régi Kolozsvári vasárnap délután: forró napsütés, a sokévszázados főtéri templom parkjának fái hűs árnyékot adnak, alattuk üldögélnek, sétálgatnak, mintha mindenki ráérne, a gyér forgalomtól és elnéző gépkocsivezetőktől akár jelöletlen helyen is átbattyoghatunk az úttesten, a szenvedő kőfal mellett a stílusosan pazar kisvendéglő megtelik ebédelőkkel, az egykori református iskolaépületből nyíló sarki cukrászdába anyukák érkeznek csivitelő gyerekekkel, a ferences szerzetesek katolikus templomából orgonaszó és énekhang szűrődik ki a stációábrázolásokkal díszített falak között haladó sétányra. Lukács Solymossy Éva festőművész egyéni kiállítását jöttünk megnézni a Művészeti Galériában.
A templomot körülvevő kőfalhoz építészeti elemeiben is illeszkedő szomszédos galériaépületet felújították, az önkormányzat így nehezen mondana le róla, a református egyház által megfogalmazott visszaigénylés ügye már Hágába is eljutott. Lukács Éva úgy tudja, az épületet eredetileg mészárszéknek szánták – hatalmas ablakokkal ellátott tágas termei éppen alkalmassá teszik mai szerepére, bár a kivágott fák árnyékát időnként hiányoljuk. Négy terem falain sorakoznak Éva munkái, akad köztük harmincéves is, többet dési, Kolozsvári tulajdonosoktól kölcsönzött a kiállítás kedvéért – külföldre vitt munkáiból nem kért haza. Színei ezúttal is rabul ejtenek, a sok levendula és kék árnyalattal a pirosak éppen olyanok, mint alkotójuk személyisége: sokoldalú, vidám, szenvedélyes, érzékeny, törődő – amilyennek szerkesztőségünkkel fennálló több mint másfél évtizedes együttműködése során volt szerencsénk megismerni.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár)2016. október 12.
Levél Annának
Nyolc éve beszéltünk először. Bukarestben hívtalak, akkor még a minisztériumban dolgoztál, és pompás pályázat nyílt a láthatáron, amely egy kolozsvári magyar iskolának segíthetett volna tatarozásban, épületbővítésben.
Információk végett kerestelek, mert már akkor is igen zavarosak és átláthatatlanok voltak a szabályzatok, törvények, rendelkezések. Ismeretlenül is örömmel derítettük ki, hogy szülőtársak leszünk, gyermekeink osztálytársak. Hány szülői értekezletet ültünk végig, aztán később, amikor alpolgármester lettél, hányszor kellett hiányolnunk pragmatikusságodat, gyakorlatias megoldásaidat, ötleteidet, korrekt törődésedet. Azt csak a családod tudhatja, hányszor hiányoltak ők téged. A nagyvilág annyit lát, hogy az alpolgármesterhez biztos dőlnek a százezrek („hja, persze, hogy csak pár ezres a fizetése”), jól megszedi magát, mindenféle érdekes rendezvényre meghívják, ingyen utazgat, megannyi kedvezményben és figyelmességben részesül, egész rakás ajtó kinyílik előtte csak azért, mert ő az, amit a névjegyén ír. Azt már nem látják, amikor fáj a fejed, tűvel a karodban mégis dolgozni kell, amikor hajnalban kelsz és éjfélkor fekszel, amikor telefonon sincs időd a szeretteiddel beszélni. Ha mégis sejtik, szinte vádlón harsogják: neki kellett, erre szerződött, tudta jól, mit vállal, biztos megéri neki...
Igen, bizonyára tudtad. Jogászként annál inkább. És mégsem tudtad. Mert arra senki sem készülhet fel, ahogyan ennek az országnak a jogrendszere működik. Arra, hogy annak megvalósulásáért, amiről maga a jog rendelkezik, sokszor oda kell szólni, „befolyást kell latba vetni”. Törvényes határidők betartása nem magától értetődő a közigazgatás számára, és törvény ide vagy oda, nagyon sok ügy zökkenőmentes intézése még mindig a hivatalnokok jóindulatán múlik, csakúgy, mint az irodák közötti bürokratikus rohangászás megspórolása is. Mindenki (de legalábbis nagyon sokan) magának akart egy darabkát belőled, a hatalom rád hulló fénykarikájából egy picikét elcsalni. Lehetetlen kérésekkel fordultak hozzád ismerősök, idegen városlakók, te pedig, ha csak egy mód volt rá, senkit sem hagytál segítség, útbaigazítás nélkül. Városunkban sok hátráltató, nehéz csatározás zajlik, és neked nemcsak városvezetőként, de a város „magyar” színű ügyeiért sokszor az önkormányzattal szemben is ki kellett állnod, gyakorta csendben eredményesen, talán még többször nagy dobra veretve sikertelenül, hadd szidhassanak nemzettársaid. (Mert természetesen – hangoztatják néhányan – a te hibád a kétnyelvű helységnévtáblák hiánya, és most ne gyere azokkal a szerény feliratokkal a műemléképületeken...) Azokkal együtt, akik hálával gondolnak rád, egyenes arányban nőtt az ellenségeid száma, akiket az úton helyreutasítottál, akiknek a személyes érdekeit nem szolgáltad. Valaki előbb-utóbb lám, benyújtja a számlát.
Ma már ellened sülhet el, ha csak egyszer is megkérdeztél egy ügyosztályt arról, hogy az X számmal iktatott okiratnak mi az állása. Elég, ha csak emlékeztettél egy szabály betartására. S amit például bűnödül felrónak: egy tanácsülés napirendjén szereplő, építkezési engedély jóváhagyását célzó határozattervezetnek a sorrendben előbbre hozását kérted. Értsük meg jól: nem a határozat elfogadását kérted, hanem, hogy hamarabb sorra kerüljön, vagyis ugyanazon a gyűlésen tárgyalták, mint egyébként is tárgyalták volna, csak valamivel előbb. Ha innen nézem: teljesen jogszerű fellépés, az alpolgármesteri munka része. Ha onnan nézik, befolyással való üzérkedés. Mint a pajzán viccben Kohn és Grün, meg az egyikük felesége és az ablak, amelyen be lehet ugorni...
Nagy Zsoltok és Markó Attilák és mások óta tudjuk, hogy senki sem lehet nyugodt. És nem, nem mind arany, ami magyar – ahogyan sokan felrótták a kivizsgálás alá vetett magyar közéleti személyiségek, politikusok „szerecsenmosdatóinak”. Nem csoda, ha lassan a városházákon senki nem mer okmányokat aláírni, vaktában felelősséget vállalni, a bőrét vásárra vinni a közösségért, amelynek egy része aztán a mostanihoz hasonló esetekben lelkiismerete megnyugtatására elkezdi majd mondogatni, hogy szél fúvatlan nem indul, meg hogy nem zörög a haraszt, és hasonló bölcsességeket. Csak nézzük meg közelebbről a leleplezett korrupciós ügyeket: míg a nagykutyáknak eurómilliók sikkasztását, eurómilliós csúszópénzeknek a saját személyes gyarapodásukra való követelését és elfogadását rótták fel, addig Markó Attila bűne az volt, hogy aláírt egy papírt, amivel visszaszolgáltattak egy ingatlant a magyar közösségnek, Máté Andrásnak az volt a vétke, hogy parlamenti irodájába minimálbérrel alkalmazta a feleségét, amiért jogosan meg is kapta megérdemelt büntetését. Nincsenek bocsánatosabb bűnök, ám ez akkor is eltörpül a nagy ügyek mellett, és túl nagy a lendület, amellyel az ilyenformán hitelüket vesztő korrupcióvadászok ráhajtanak.
Nem irigyeltük aranyketrecedet. Minden vélt vagy valós előnyével együtt sem. Ez nem nyolcórás és nem tizenkét órás munka, és szombaton és vasárnap is rád van varrva-ragasztva. Ez a munka soha nem ér véget. Bekúszik a nappalaidba és az éjszakáidba, a hétvégéidbe és a vakációidba, a hajad szálába, a konyhádba, az álmaidba, a könyvespolcodon sorakozó verseskötetek metaforáiba, a családod, a gyermekeid életébe, ott lapul a kötelesség miatt elmulasztott mérföldkövek mellett, a buksifejekről elmaradt cirógatások hűlt helyében, a telefonon elmondott esti mesékben, a gyermekkönnyekben, az elszalasztott mosolyokban, késleltetve megosztott örömökben. Ezt senki sem fizette, nem fizetheti meg, ugye ti is tudjátok, irigyek?
Igenis van olyan, hogy valaki arra születik. Hogy valaki egész egyszerűen nem tehet mást, mint közösségi feladatot vállal teljes szakértelmével, adottságaival, elkötelezettségével, empátiájával, idejével. Ahogyan reggel fel kell ébredni, olyan természetes némelyeknek, hogy a közösségért kicsiben vagy nagyban cselekedniük kell. Akkor is, ha sokszor csak elégedetlenség, számonkérés jön cserébe, vagy inkább csak ez látszik. Túl sok embert veszítettünk, üldözött már el ez a rendszer. Ha nem vigyázunk, lassan elfogynak.
Most nyomozás folyik, egyelőre nevetséges okok miatt. Tisztségedet nem gyakorolhatod, az országot el nem hagyhatod. A hivatalnak a közelébe sem mehetsz, potenciális érintettekkel nem találkozhatsz. (De kik is ezek pontosabban? Hiszen mint kiderült, a megfelelő belemagyarázással bármilyen történet összefüggésbe hozható bármilyen történettel, és az összeesküvés-elméletek gyártói most joggal irigykedhetnek a korrupcióellenesekre.) Annál jobb. Ha nem lenne a nyugtalanság, aggodalom, ez maga volna az ajándékba kapott szabadság. De csakazértis: kapj magadra meleg sálat, burkolózz puha pokrócba, ülj ki az otthonod teraszára, s fűszeres forralt bort szürcsölgessetek kettesben, a gyerekek csintalankodása kiszűrődik a szobákból, aláperdülnek a hatalmas fáról a levelek, arcokon könnyek, amíg kisüt a nap, felderül az ég, és beköszönt az öröm. Szabad neked egy kicsit a világot elfelejteni. Mert a nap végén mégis csak az a fontos, hogy a szemedbe nézhess. Egyébként is már száz éve tudjuk: Anna örök.
KEREKES EDIT Szabadság (Kolozsvár)2017. január 6.
Erdélyben nem mindenki láthatja
Megnyitják a reformáció emlékévét Budapesten
Erdélyben nem minden érdeklődő követheti végig a reformáció emlékévének központi megnyitóját, azt ugyanis csak az M5 és a Duna World közvetíti – előbbi műsora nem, utóbbié csak bizonyos szolgáltatók esetében fogható. Kövér László és Balog Zoltán beszédét az M1 is sugározza.
A nagy érdeklődés miatt a belépők elfogytak, csak azok vehetnek részt az eseményen, akik jóelőre gondoskodtak jegyük beszerzéséről - tájékoztat a reformacio.ma.
A kilencvenperces, több művészeti ágat felvonultató ünnepség ma 17 órakor (Erdélyben 18 óra) kezdődik Budapesten a Művészetek Palotájában (Müpa), és 17.30-tól (Erdélyben 18.30 óra), csúsztatott élő adásban lesz követhető. A rendezvényen ünnepi beszédet mond Kövér László, az Országgyűlés elnöke, felszólal Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Mindkét beszédet élőben közvetíti az M1 csatorna – írja az MTI. A műsort ugyanakkor a Bartók rádió is közvetíti, ezt itthon is hallgathatjuk, és az interneten is be lehet kapcsolni.
Az est moderátorai a közmédia műsorvezetői, Gundel Takács Gábor és Bényi Ildikó lesznek. Fellép mások mellett a Nemzeti Filharmonikusok Zenekara, a Lutheránia Énekkar, a Budapesti Vonósok, a Baptisták Központi Énekkara, a Debreceni Református Kollégiumi Kántus és a Psalterium Hungaricum Kórus. Az esten részlet hangzik el Georg Friedrich Händel Messiás című oratóriumának modern, rock-átdolgozásából, melynek bemutatója – szintén az emlékév programjaként – április 25-én lesz a Müpa Bartók Béla Hangversenytermében. A pénteki műsorban lesz tánc, versmondás, filmvetítés, közös éneklés is.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)2017. január 19.
Rajzos búcsú adventtől, máris itt a Szilágyság
Körösfőtől Vajdakamarásig mintegy 200 alkotás érkezett a kolozsvári Apáczai-líceum decemberben zárult, Adventi várakozás című rajzpályázatára. Ebből nyílt tárlat az iskolában tegnap. A pályamunkáknak közel egynegyedét díjazták, az Encyclopaedia Alapítványhoz érkezett bőkezű adománynak köszönhetően.
A megnyitón elhangzott a magát daloló vallástanárként meghatározó Miklós György minikoncertje. Székely Géza képzőművész-tanár meggyőződéssel hirdette, hogy előbb-utóbb a képzőművészeti oktatást akadályozók is belátják e szak fontosságát, és elmondta: az Apáczai-líceum ötödik osztályának megszüntetése kapcsán megnyilvánuló tiltakozás nagy haszna, hogy a köztudatba vitte, miszerint a gyermekeket nem lehet sablonszerűen nevelni. Örömmel számolt be az Apáczai-líceum diákjainak nemzetközi képzőművészeti sikereiről.
Az Adventi várakozás témában érkezett pályamunkák leleményesen használták a karácsonyi témakör jellegzetes elemeit, de több tucatnyi alkotás kilép a tipikus karácsonyi motívumok köréből, így láthatunk hátán ajándékkal vágtázó szarvast, de pálmafákat is. Az Apáczai-líceum első emeletén megtekinthető tárlat alkotóinak legfiatalabbja hároméves. Szép számmal láthatunk a tapasztaltabb diákok részéről különleges technikákkal készült műveket is. Aranyosegerbegyről, Vajdakamarásról, Körösfőről, a kolozsvári belvárosi iskolákból, a kerekdombi iskola magyar negyedikeseitől, a hallássérültek iskolájából is érkeztek pályamunkák.
Az iskolában éppen a napokban kapták kézhez a hírt, miszerint az Apáczai-líceum diákjai szép elismeréseket arattak az Európai Parlament magyar tájékoztatási irodájának pályázatán, a szabadkai Ex libris nemzetközi pályázaton és a budapesti Szenczi Molnár Albert Református Gimnázium Jézus élete című pályázatán, amelynek apáczais díjazottai közül itt csak a megszüntetett ötödik osztálybelieket említjük, akik e munkáikat már a megszűnés híre utáni lelkiállapotban kényszerültek véglegesíteni: Váradi Ákos (2. díj), Imre Szilárd, Tóth Szonja és Boda Orsolya (dicséret).
Az Apáczai-líceum legközelebb január 27-én lép ismét a nagyközönség elé szilágysági néprajzi kiállításával, ahol népművészeti tárgyakat csodálhatunk majd meg (többek közt a zilahi múzeum jóvoltából), másnap pedig a témához kapcsolódó konferenciával. Ez lesz az első egy 8-10 eseményt felölelő rendezvénysorozatból, amely az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatának idei témaköréhez kapcsolódik. Ez a hetedik tematikus év, eddig jártak már ecsetjeikkel és kirándulásokon a Kalotaszegen, Székelyföldön, bebarangolták a Mezőséget és a csángók vidékét is, az idén a diákok a Szilágysággal ismerkednek.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)