udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
100
találat
lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-100
Névmutató:
Magyari Nándor László
2015. március 24.
Fejjel a nemzetállamnak
A nyavalygáson és a vesszentrianonozáson kívül mit kezdjünk azzal a tragédiával, amellyel nap mint nap együtt élünk? Nézzünk szembe vele – mondja Molnár Gusztáv.
Tényleg minden másképp történt, mint ahogy Molnár Gusztáv 1989 körül megjósolta? Politológusok vesézték ki az 1988-ban országot váltó gondolkodó elképzeléseit. Tömör gyönyör volt hallgatni, hogy létezik még valódi – és nyilvános! – gondolkodás Erdély jövőjéről, a nemzetállami logikákról, magyarok és románok együttélésének mikéntjéről vagy arról, összenő vagy inkább szétfejlődik Európa.
Ami alkalmat adott erre: megjelent és az EME-nél múlt héten bemutatták a harmadik kötetét az Alternatívák könyve sorozatnak, amelyben Molnár Gusztáv, a magát szakcímkék alól kivonó, politikai, politológiai, filozófiai és országhatárok mentén gondolkodó értelmiségi foglalja össze írásait a magyarságról, nemzetpolitikáról, Európáról.
Bretter György tanítványaként az utolsó, még „nemzedékként promotálható” csoport (Bakk Miklós kifejezése) tagja, Molnár Gusztáv a Bihar megyei Szalárdon született 1948-ban, Nagyváradon érettségizett, Kolozsváron végzett 1971-ben a Babeș-Bolyai Egyetem történelem-filozófia szakán. A Kriterion könyvkiadónál dolgozott Bukarestben, a Limes Kör alapítója volt, majd miután az állambiztonsági szervek tettek róla, hogy ne tudjon úgy dolgozni, ahogy szeretett volna, 1988 tavaszán áttelepült Magyarországra.
1991-2003 között a budapesti Teleki László Alapítvány főmunkatársa, 2000-2002 között a Kolozsváron kiadott, regionalizációval és autonómiákkal foglalkozó Provincia lap felelős szerkesztője volt. 2006-tól a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem oktatója, azóta hosszabb időszakokat tölt ismét szülőfalujában, Szalárdon.
A rendszerváltás körüli időszak írásaiból válogatott harmadik kötetnek lesz elektronikus, kiegészített változata is – biztatott a Pro Philosophia Kiadó munkatársa, Ilyés Szilárd, és tervezik a negyedik, esetleg ötödik kötetet is a szerző 1993 utáni írásaiból.
1991-2003 között a budapesti Teleki László Alapítvány főmunkatársa, 2000-2002 között a Kolozsváron kiadott, regionalizációval és autonómiákkal foglalkozó Provincia lap felelős szerkesztője volt. 2006-tól a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem oktatója, azóta hosszabb időszakokat tölt ismét szülőfalujában, Szalárdon.
A rendszerváltás körüli időszak írásaiból válogatott harmadik kötetnek lesz elektronikus, kiegészített változata is – biztatott a Pro Philosophia Kiadó munkatársa, Ilyés Szilárd, és tervezik a negyedik, esetleg ötödik kötetet is a szerző 1993 utáni írásaiból.
Hogy miért olvassunk bő húsz éves „értelmiségi okoskodásokat” (Salat Levente kifejezése), olyan elképzeléseket a múlttá vált jövőnkről, amelyek nem váltak valóra? Ez magukat az „okoskodókat” is foglalkoztatja – fejtegette a kötet első méltatója, Salat Levente politológus, mert jól tudják, hogy a világ nem viselkedik úgy, ahogy a tudós ember szeretné
De néha mégis, jött elő két ellenpéldával Salat: Jean Bodin 1575-ben fogalmazza meg a szuverenitás elméletét, 1648-ban nagyjából eszerint rendezik át Európa térképét, és ez az államiság mai napig érvényes alapelve. John Stuart Mill 1861-ben írta le, hogy a jó kormányzás egyik feltétele az állam és a nemzet egybeesése, Salat szerint Woodrow Wilson 1918-ban épp ennek a javaslatnak megfelelően rendezi át a világot mai napig érzékelhető hatállyal.
Fiatal társadalomkutatók erdélyi csoportja viszont arra a megállapításra jutott – cáfolta saját optimizmusát Salat –, hogy az erdélyi magyarságnak nagyon jólképzett a szellemi elitje, ám a szellemi elit hatása az erdélyi magyar politizálásra nulla, vagy ahhoz nagyon közeli.
Molnár Gusztáv könyve valahol e két szélsőség között helyezkedik el, vélte Salat, aki szerint túloz a könyv fülszövege, hogy a kötet szinte minden bekezdését megcáfolta a történelem. Az Alternatívák könyve szerinte azért is érdekes, mert olyan dokumentumok gyűjteménye, amelyek a rendszerváltás körüli történéseket magyarázzák el a mai olvasónak egy nagyon aktív szereplő szemszögéből.
És a be nem következett jóslatok mellett nagy felismeréseket is tartalmaz, amelyeket az idő igazolt:
lejárt a nemzetállami abszolutizmusok kora,
olyan integrációnak kell jönnie, amely megrendszabályozza valamennyire és összefogja a nemzetállamokat,
a liberális minimum a kelet-európai országok integrációjának feltétele kell legyen (két évvel a koppenhágai kritériumok megfogalmazása előtt),
a térség stabilitása érdekében szükséges a NATO védelmi garanciáinak kiterjesztése,
a kisebbségi kérdés emberjogi kérdésként kell, hogy megjelenjen az integráció folyamatában,
az integráció a megoldás a Kelet-Közép-Európát szétfeszítő feszültségek csökkentésére.
Ami ígéret maradt a kötetben, az egy dráma története,
véli Salat Levente. Az egyik az a gyakori gondolat, hogy az európai integráció lebontja a nemzetállamok kizárólagosságát, centralizáltságát, miközben az Európai Unió működésének perverz következménye ennek épp az ellenkezője: felértékelődött a nemzetállamok szerepe. Salat szerint azért, mert az unióban felmerült problémák kezelésére nincs elég bölcsesség, koncepció.
A nemzetállami logikák felerősödését Salat Magyarországon dupla drámaként érzékeli épp a kötet másik vezérgondolata, a magyar nemzetpolitika szempontjából. Már 1988-ban megfogalmazza Molnár Gusztáv, hogy az összmagyarság gondolatát a kultúrából, a szellemi életből be kell vinni a politikába, és ezt 1992-ben úgy írja le, hogy a magyar nemzet egysége pluralisztikus egység, amely tiszteletben tartja az anyaország és a különböző magyar nemzeti közösségek egymással szembeni autonómiáját.
Ennek a föderatív nemzeteszmének Salat szerint ellentmondanak a legutóbbi nemzetpolitikai döntések, amelyeket az erdélyi magyarság feje fölött hoztak meg Budapesten, és amelyek felrúgják az erdélyi magyarság autonómiáját. Amikor az erdélyi, felvidéki stb. magyar közösségek autonómiát követelnek, írta Molnár Gusztáv 1992-ben, akkor nemcsak a többségi nemzetek állami asszimilációs törekvéseivel fordulnak szembe, hanem a magyar nemzetállam liberális és illiberális hagyományaival is.
Salat szerint nem jött be az a meglátás sem, hogy a fő geopolitikai aktorok a nemzetállamok feletti és alatti szerveződések lesznek, épp hogy visszatérőben van a klasszikus geopolitikai érvelés. Drámai eleme a kötetnek és Molnár Gusztáv habitusának, véli Salat, hogy rendkívül mély és alapos tudása a románság eszmetörténetéről mégsem közelíti, hanem akaratlanul is távolítja a két közösséget.
Az elvesztett illúziók Erdélyről ma stratégiai koncepciók,
emelte ki a kötet másik méltatója, Bakk Miklós politológus azt az 1988-as esszét, amely a magyar-magyar viszonyt tárgyalja. A négy illúzió, amit Molnár Gusztáv szerint már akkor elveszítettünk:
a transzilvanizmus illúziója, hogy Erdély külön entitás és külön identitás;
a politikai realitásokat és a status quókat figyelembe vevő, de az autonóm nemzeti célokat követő politikai beilleszkedés illúziója (M.G. történelmi példája erre az Országos Magyar Párt);
a kommunista (vagy kizárólagos) párttal kötött szövetség illúziója (történelmi példa a Magyar Népi Szövetség);
a minden további nélküli magyar-román barátság illúziója (a civil társadalmon belüli liberális hídépítés illúziója).
Az a dráma, mondja Bakk Miklós, hogy az akkori illúziók ma stratégiai kiindulópontok, koncepciók, ezek éltetik az erdélyi magyar politikai kezdeményezeseket. Elszegényedett a képzelőerőnk, hogy nem tudunk újat megfogalmazni, vagy a történelem logikájából következik, hogy nincs is más stratégiai lehetőség? – késztet szembenézésre a politológus.
A Provincia-körnek és eszmei-politikai műhelynek mindössze kétéves pályája igazolja Bakk szerint, mennyire illúzió volt a transzilvanizmus, sőt még inkább az a tény, hogy a mai transzilvanista szerveződések ugyanabban a körben topognak, amelynek a téziseit már az első Provincia-viták megfogalmazták ezelőtt 15 évvel.
A politikai beilleszkedés illúzióját az RMDSZ képviseli, sőt megalakulásának első, nagyon rövid szakaszában az RMDSZ még a harmadik illúzióval is kacérkodott, mondta Bakk Miklós: 1990 januárjában Domokos Géza fölkérést kapott arra, hogy az RMDSZ szekerét kösse a Nemzeti Megmentési Fronthoz.
Politikai inkonzisztencia jellemzi a negyedik illúziót, amely főleg a blogoszférában csúcsosodik ki olyan kritikai megjegyzésekben, hogy RMDSZ-nek fel kellene hagynia az etnikai politizálással. Ennek az álláspontnak a képviselői viszont – és itt Bakk Miklós Magyari Nándor Lászlót említette –, úgy képzeli el a maga politikai hátországának megszervezését, hogy az valahol RMDSZ-közeli forrásokra támaszkodna.
Egy politikáért élő értelmiségi ujjlenyomata és korképe
a kötet abból az időszakból, amikor a politika még a 9 éves gyerekeket is foglalkoztatta – szűrte át a könyvet saját tapasztalatain ifjabb Toró Tibor politológus. Szerinte Molnár Gusztáv ezekben az írásokban egyszerre próbálja meg megérteni és befolyásolni azt a világot, amelyben él: Magyarországot, Romániát, Közép-Európát és kiemelten Erdélyt.
Egyszerre keres mélyebb összefüggéseket és próbál ideológiát építeni a politikai cselekvéshez: román eszmetörténetből vezeti le, milyen buktatói lehetnek a román-magyar viszonynak, milyen gondolatokon alapul a román nemzetfogalom, és ezeknek milyen kihatásai lehetnek ránk.
Molnár Gusztáv sajátosan erdélyi szemszögből ír – állapítja meg Toró –, Erdély-központúságból léptetné tovább a magyar nemzetkoncepciót, és Erdélyt látja kulcsnak abban, hogy Románia visszatérjen az európai útra. Mindkét lehetőség utólag fokozatosan beszűkült – jegyzi meg Toró.
Az értelmiségi politizálás azért volt bukásra ítélve,
mert túlzott fontosságot tulajdonított az ideológiának, eszmetörténetnek, véli az ifjú politológus. Az értelmiségi politizálás abból indult ki, hogy a politikai cselekvés alapja egy koherens világkép kell, hogy legyen, illetve az ezt irányító értékek. A politikusoknak rendelkezniük kell egy bizonyos ideológiával, aminek formálásában az értelmiségi részt vehet, és ezzel talán befolyásolhatja a döntéseket is.
A posztszocialista térség politikai életében ezek nem számítottak – mondja Toró –, a politikusok már akkor sokkal pragmatikusabbak és cinikusabbak voltak, és ez a pragmatikus és cinikus politizálási stílus honosodott meg mind Magyarországon, mind Romániában. A sikeres politikai pártok csak látszólag szerveződtek ideológiák mentén, valójában érdekek, hálózatok és klientúrarendszerek alapján szervezték meg őket.
Az ideológiák és politikai programok politikai termékké váltak, így ez a típusú attitűd vesztes lett a térségünkben. Toró két ilyen terméket említett:
az autonómiát és a határon átnyúló nemzetegyesítést.
A társnemzet és az autonómia fogalma a '96-os kormányrakerülés után eltűnik, majd kommunikációs sémává válik; az SZNT, EMNT, MPP és EMNP létrejötte után szimbolikus állóháború alakul ki a fogalom körül. Miközben hiányoznak a konkrét lépések, tervezhetőség, előbbre vivő tényezők – bírált Toró.
A határon átnyúló nemzetegyesítés fogalma nagyon hamar a magyar belpolitikai élet egyik bunkósbotjává vált, az ellenfél kiszorításának eszközévé a diszkurzív térből. Amikor a fogalmat a státustörvény behozza, akkor a határon túl való boldogulást is jelentette, ahol partnerség létezik a magyar kormány és a határon túli közösségek vezetői között. A könnyített honosítás bevezetése után azzal, hogy közvetlen közjogi kapcsolatot alakít ki a határon túli magyarokkal, a magyar állam átnyúlik a határon túli politikai vezetők feje fölött.
Ha a fogalomhoz nem társítunk konkrét közpolitikai lépéseket, mondta a politológus, akkor teljesen más típusú nemzetegyesítést is szolgálhat: konkrét jelek vannak arra, hogy nem határon átnyúló nemzetegyesítéssel viszi tovább a trianoni traumából a magyar nemzetet, hanem egy határon belüli nemzetegyesítés is következménye lehet.
A magyar közösségnek Erdélyben tragikus a léthelyzete,
ezt akkor is és most is így gondolja – derült ki Molnár Gusztáv sokfelé ágazó válaszaiból, amelyeket méltatói felvetéseire adott. Már a Limes-körben is a romániai magyarság helyzetével való kíméletlen és ideológiamentes szembenézés volt a célja, mondta, ezért a kötet első esszéje sem épp szívderítő olvasmány.
(Viszont kalandos az írás története: eredeti kéziratát és három gépelt példányát annak idején a Szeku elvitte a szerzőtől, aki a szöveget nem olyan régen a CNSAS-tól – a Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Országos Tanácstól – kapta vissza, a szekus tisztek széljegyzeteivel együtt.)
Molnár akkor még látott politikai kiutat, ma már nem. Evidens volt számára, hogy határrevízióra nincs lehetőség, de a nemzetegyesítést ettől függetlenül és pluralisztikus módon megvalósíthatónak gondolta.
Az identitásválasztás szabadságára épülő politikai filozófiája azért tette lehetővé a pluralisztikus nemzetfogalmat, magyarázta, mert az alapvető emberi jogok közé sorolta a nemzeti identitás választását is. Nemcsak adottságként tekintett a nemzeti identitásra, hanem választottként is, opció jellege megnyilvánul például a népszámláló hivatalnokok kérdésére adott konkrét válaszban.
Ez egy antietatista álláspont, amely szerint a civil társadalom alulról fölfelé szervezi magát politikai társadalommá. Ez főként a közösséggel szemben ellenséges vagy totalitárius állam kikapcsolására, feleslegessé nyilvánítására alkalmas álláspont, de nem számol az állam létével, amelyet nem lehet megkerülni, főleg ha az egy nemzetállam – véli ma már Molnár.
A nemzetállam saját logikája szerint hegemóniára törekszik,
bele van kódolva, hogy ha a nemzet és az állam nem esik egybe, akkor az állam mindent elkövet, hogy essen egybe, erre nagyon hatékony és nem csak erőszakos eszközei vannak. A trianoni utódállamok is nemzetállamok, egyáltalán nem igazságosak, azokban sem esett egybe nemzet és állam – vázolta a politológus.
Az a magyar közösségek tragédiája – véli –, hogy a döntő vonatkozásban ezzel nincs esélyük szembeszállni, bár a kulturális ellenállás eszközeinek széles skálája áll rendelkezésükre, például egy életképes szellemi elit.
Sőt minél demokratikusabb egy nemzetállam berendezkedése, annál nehezebb ezt a hegemóniáját ellenezni, mert az annál félelmetesebb és hatékonyabb. Ez kilátástalan és tragikus alaphelyzetet teremt, amellyel viszont szerinte együtt lehet élni.
Az utolsó erdélyi esély
A Provincia-kört úgy tekinti, mint a nemzeti státus elismertetéséért vívott baráti küzdelem terepe.
„Ha nekem az az őrült ötletem támad, hogy én nemzet vagyok, nem egyszerűen kisebbség vagy nemzetiség, akkor arra vágyom, hogy ezt a státusomat ismerjék el azok, akiket ez leginkább érint. Világos volt, hogy ezt az elismerést országos szinten nem érhetjük el soha, Erdélyen belül viszont volt rá esély: az erdélyi román szellemi elitnek volt egy velünk rokon gondolkodású csoportja, de ott is nagyon rezgett a léc, amikor a magyarok saját közösségükről társnemzetként beszéltek Erdélyen belül” – emlékezett vissza Molnár Gusztáv a kétezres évek elejének nagy vitáira.
„Az volt az utolsó pillanat, amikor ezt megtehettük, de már akkor nagymértékű illúzió volt benne, hiszen az arányok döbbenetesen megváltoztak” – vonta le nem kevésbé tragikus következtetést a politológus.
Tragikus alaphelyzet szerinte, hogy mi ragaszkodunk a nemzet mivoltunkhoz, mert minél inkább ragaszkodunk ehhez, annál fájdalmasabb számunkra látni, hogy a nemzetállam minket nem ismer el ilyenként soha. Ennek a dilemmának a politikai feloldását nem látja, csak a feloldás kulturális stratégiáit.
Aki tehát meg szeretné őrizni az illúzióit, az ne olvassa Molnár Gusztáv írásait. Vagy vállalja az átgondolásuk kockázatát. Mi több, szívesen olvasnánk Molnár Gusztáv mai jóslatait például annak fényében, hogy Oroszország hét éve rendszeresen megszegi Európa másik dédelgetett elvét, más államok szuverenitását.
Sőt még szívesebben néznénk, ha ma mondjuk videóblogot indítana a szalárdi orákulum.
(Bocs, Guszti, ezt nem tudtam kihagyni.)
Szabó Tünde
foter.ro/cikk2015. május 14.
Két társadalomtudományi kiadványt mutatnak be
Csütörtökön kettős könyvbemutatót szervez a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Kiadója és a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézete. Kolozsváron, a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca) Magyari Tivadar (szerk.), Rostás Zoltán, Veres Valér (szerk.), Magyari Nándor, Telegdy Balázs, Tóth-Bartos András Tanulmányok Venczel József munkásságáról. Az erdélyi magyar társadalomkutatás kezdetei című kiadványáról beszél Magyari Tivadar, Pozsony Ferenc és Rostás Zoltán.
Ezt követően Veres Valér Népességszerkezet és nemzetiség. Az erdélyi magyarok demográfiai képe a 2002. és 2011. évi népszámlálások tükrében című könyvét ismerteti Benedek József, Rostás Zoltán és Telegdy Balázs.
maszol.ro2016. február 18.
Kik védik Parászkát?
Elhallgattatnák a „nemzetellenes” erdélyi újságírónőt címmel közölt terjedelmes vádiratot a rendigényű erdélyi magyarok ellen a Budapesten megjelenő balliberális Népszabadság.
Az „összefoglaló” írást az a Szőcs Levente jegyzi, aki a Román Kommunista Párt központi lapjának utódaként megjelenő RMDSZ-es Romániai Magyar Szó és Új Magyar Szó szerkesztője volt éveken át Bukarestben, annak 2012-es megszűnéséig. A pártlap felköltözött a világhálóra, ahol Maszol.ro néven fungál, Kolozsváron szerkesztik, de Szőcs nélkül, aki inkább átnyergelt romániai tudósítónak a Népszabadsághoz. Az erdélyi valóságot a szocialista lap ideológiája és szája íze szerint kozmetikázó újságíró említett cikkében a nemzeti érzésű, keresztény erkölcsi alapon álló erdélyi magyarokat állítja pellengére, miközben a magyar polgári kormány is megkapja a magáét egy füst alatt.
Szőcs azt tartotta fontosnak közölni a Népszabadság olvasóival, hogy „egy újságíró elhallgattatását, illetve a színházi cenzúra visszaállítását követelték az elmúlt napokban Erdélyben.” Ezt a két, egymástól teljesen független „jelenséget” abból szűrte le – nyilván megrendelésre –, hogy valakik internetes aláírásgyűjtés indítottak a „nemzetellenes, bomlasztó és magyargyűlölő Parászka Boróka ellen”, illetve internetes kommentárokban háborodtak fel azon, hogy „Székelyföld kulturális fővárosában” milyen gyalázatos előadásokat produkál a helyi teátrum. A cikkíró amúgy ez utóbbi esetet hamar ejtette, mert kiderült: sokan osztják azok véleményét, akik szerint nem közpénzen kellene trágárkodni az önkormányzati színházban. Ezért inkább a Parászka-ügyhöz keresett magának támogatókat, meg is találva őket Magyari Nándor László, Szász Attila és… Parászka Boróka személyében.
Magyari a balliberális körök jól ismert szószólója, aki szociológus-antropológus létére évek óta afféle politikai megmondóemberként van jelen a kibertérben, miközben a kolozsvári tudományegyetemen csak adjunktusságig vitte. „Elménckedő” okfejtéséből Szőcs Levente és a Népszabadság annyit szűrt le, hogy itt már „jelenségről van szó, amely mögött a Budapestről átszivárgó, irányított kultúra iránti igény állhat.” Magyarán: az „Orbán-diktatúra” keze oly messze ér, hogy a szerencsétlen, félrevezetett, tudatlan erdélyi magyarok már cenzúráért kiáltanak, önként hajtva fejüket… a jobboldali-konzervatív vagy etno-nacionalista, Magyarországról nyakukba öntött kultúrpolitika jármába. Brrr!
Magyari persze csúsztat is egy nagyot, állítván: az újságíró-társadalom végül is kiállt Parászka Boróka mellett. Hogy ezt mire alapozza, nem tudni, de talán arra, hogy a Parászka-ellenes petíció közzététele után a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete egy olyan közleményben ítélt el a „véleménynyilvánítás korlátozására törekvő bármely kezdeményezést”, amelyben egyetlen név sem szerepelt. Még a megfogalmazóé és az érte felelősséget vállalóé sem. A MÚRE tagságát vagy az erdélyi újságíró-társadalom többségét ugyanis senki sem kérdezte meg, a közlemény senki sem szignálta.
Szász Attila, a Marosvásárhelyi Rádió magyar nyelvű adásának RMDSZ-által kinevezett vezetője a pesti lapnak úgy nyilatkozott, hogy Parászka Boróka tökéletes munkát végez a közszolgálati rádiónál. Ennek egyértelműen ellentmond a petíciót aláíró több száz rádióhallgató, valamint az újságírónak mondott politikai aktivista tevékenységét kísérő botrányok sorozata. A szakmaiságából kivetkőzött hölgy gyakran ágált írásaiban és más megnyilvánulásaiban a magyarországi kormányzat ellen is, de jelentett már fel erdélyi magyar papokat is a román hatóságoknál állítólagos antiszemitizmusuk miatt.
Hogy mit mondott maga Parászka Boróka önigazolásként a Népszabadság bukaresti tudósítójának, az irreleváns. A Soros György és más hasonszőrűek nevéhez köthető agymosó- és propagandahálózatok szolgálatában állva mindenesetre kijelenti: „Azon gondolkodom, mit lehet tenni azért, hogy az emberek ne váljanak a propagandahálózatok eszközeivé és áldozatává.”
A cikknek a végkonklúziója viszont már egyenesen elképesztő: meg kell védeni az erdélyi magyar gondolat- és véleményszabadságot, akár a petícióhoz való joggal szemben is. Vagyis Parászka Boróka véleményét kell megvédeni, azoknak a véleménye pedig, akik szerint ő ártalmas munkát végez, az elfojtandó. És azoké is, akik szerint rossz színházat csinálnak Sepsiszentgyörgyön. És hogy kik áskálódnak Parászka és a trágárkodó színháziak ellen? Hát a szélsőjobboldal, az erdélyi magyar nemesség leszármazottai és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom…
Tehát a nácifasziszthorthysták. Megérkeztünk.
R. B. M. itthon.ma//szerintunk2016. február 18.
Elhallgattatnák a „nemzetellenes” erdélyi újságírónőt
Egy újságíró elhallgattatását, illetve a színházi cenzúra visszaállítását követelték az elmúlt napokban Erdélyben. A Népszabadságnak nyilatkozó szociológus szerint jelenségről van szó, amely mögött a Budapestről átszivárgó, irányított kultúra iránti igény állhat.
„Hol van az a kultúrbizottság, amely cenzúrázná, és megkímélne minket, átlag kultúrakedvelőket az ilyen jellegű előadásoktól?" - tette fel a kérdést a Székely Hírmondó olvasója, merthogy túlságosan trágárnak érezte az előadást, melyet a sepsiszentgyörgyi színházban látott. A napilap internetes szavazást is rendezett a problémáról. Kocsis Károly főszerkesztő teljesen legitimnek nyilvánította a kérdésfelvetést, miután a „felkorbácsolt facebookos, véleményfalas indulatokból" leszűrte, hogy az olvasójuk „álláspontja nem elszigetelt".
Pár napja internetes aláírásgyűjtés indult Parászka Boróka, a Marosvásárhelyi Rádió közszolgálati csatorna alkalmazottja, több erdélyi és magyarországi lap munkatársa ellen. A vád: nemzetellenes, bomlasztó és magyargyűlölő. A cél: tűnjön el a nyilvánosságból. Ferencz Zsombor, a petíció szerzője szerint ugyanis megengedhetetlen, hogy valaki a (romániai) magyar adófizetők pénzén „behozott ideológiákat", azaz liberális vagy baloldali nézeteket terjesszen.
Ferencz maga is rendszeresen közöl jobboldali lapokban, köztük az egyetlen erdélyi szórású magyar újságban, a Krónikában, bár nem tartja magát újságírónak. Kedd délutánig a petíciót több mint 1700-an írták alá.
Szász Attila, a Marosvásárhelyi Rádió magyar nyelvű adásainak vezetője kérdésünkre elmondta: Parászka Boróka munkájával kapcsolatban semmilyen konkrét szakmai kifogás nem fogalmazódott meg, akik támadják, azok nem követik és nem ismerik Parászka Boróka újságírói tevékenységét. Azt is egyértelművé tette: nem kifogásolható szakmailag, hogy valaki liberálisnak vagy baloldalinak tekintett személyiségeket hív meg a műsorába. – Nem bűn sem baloldalinak, sem liberálisnak lenni, ahogy nem bűn jobboldalinak vagy konzervatívnak lenni. Az ilyen típusú megbélyegzés, azon kívül, hogy rendkívül primitív és a társadalomra nézve káros, egyben kirekesztő és megfélemlítő – hangsúlyozta hozzátéve, hogy beosztottjának a meghívottai kivétel nélkül elismert szaktekintélyek a saját területükön.
A Parászka-ellenes petíció közzététele után az Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) közleményben ítélte el a „véleménynyilvánítás korlátozására törekvő bármely kezdeményezést", nevek említése más vagy konkrét utalás nélkül. Az állásfoglalás annyira langyosra sikeredett, hogy Ferencz Zsombor úgy értékelte: éppen a petícióját „mint a véleménynyilvánítás egyik eszközét védték meg". Ez is közrejátszhatott abban, hogy több újságíró és kiadvány is védelmébe vette Parászkát, illetve a gondolat- és véleményszabadságot.
A Parászka elleni támadás nem az első. Az újságírót – aki munkája során az erdélyi szélsőjobboldali szerveződésekkel is foglalkozott – többször támadták különféle blogokon, közösségi oldalakon, számtalanszor fenyegették levélben, elektronikus üzenetben, gyakran fizikai, nemi erőszakkal. Viszont Erdélyben többen úgy érzik, hogy ezúttal az agresszorok „szintet léptek" azzal, hogy kirekesztő akciójukkal megpróbálják ellehetetleníteni az újságíró munkáját, amit ráadásul – egy demokratikus jog gyakorlásának leple alatt – igyekeznek legitim állampolgári követelésként feltüntetni.
– Ez egy évek óta folyó nyomásgyakorlás és szervezett megfélemlítési kísérlet egy fejezete – mondta megkeresésünkre Parászka Boróka. Emlékeztetett: az újságírók és általában a nyilvánosságban dolgozók ellen több lejárató kampány is zajlik. Hamis információk, rágalmazások sora jelenik meg az interneten, facebookos platformok, átláthatatlan hátterű blogok, híroldalak terjesztik ezeket. – Akik ezekbe bekapcsolódnak, nehezen tudják követni, hogy mit támogatnak. Azon gondolkodom, mit lehet tenni azért, hogy az emberek ne váljanak a propagandahálózatok eszközeivé és áldozatává. A magam védelmén is gondolkodom, de ez egy csapdahelyzet: egy elmérgesedő, ügyészségi szintre jutó magyar–magyar konfliktus a román nacionalizmus számára kapóra jönne.
Én pedig sem a román, sem a magyar szélsőjobbnak nem akarok muníciót adni – válaszolta a kérdésre, hogy tervez-e válaszlépést.
Magyari Nándor László szociológus, a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa szerint a Parászka elleni petíció ugyanazt a logikát követi, mint a Székely Hírmondóban megjelent felvetés. – Népi cenzúra, amit követelnek ott is meg itt is, átfogó cenzúrát, ami abból fakad, hogy „irányított kultúrát akarunk" – magyarázta. Az indíték kettős: egyrészt sokkal kényelmesebbnek tűnik, ha még azt sem kell eldöntenünk, hogy kit olvasunk, vagy mit hallgatunk, „hanem ezt mondják meg", másrészt ha lehetetlenné teszik a fülünknek idegen hangok létezését, akkor csak az marad, amit mi szeretünk. –Ez az igény (az irányított kultúrára) fogalmazódik meg itt is, csak már nem szocialista-kommunista, hanem jobboldali-konzervatív vagy etno-nacionalista meggondolásból – fűzte hozzá.
Magyari úgy véli, abban, hogy ez az igény felszínre tör, szerepe van a „magasabb" szinten zajló hatalmi-ideológiai harcnak. – Most azért hangosabbak, vagy mernek egyáltalán megjelenni a nyilvánosságban, mert úgy gondolják, hogy hátszelük van, hogy van Magyarországon egy olyan kultúrpolitika, amely ezt támogatja – fűzte hozzá. Úgy látja, ezek az eszmék megvoltak korábban, a kilencvenes években is, de akkor nem lehetett előállni cenzúrakövetelésekkel, miközben mára a társadalom emlékezetéből kitörlődött, hogy mit jelentett a cenzúra. Ugyanakkor pozitív fejleménynek tartja, hogy az újságíró-társadalom végül is kiállt Parászka Boróka mellett, „nincs olyan jellegű megosztottság, amilyet a petíció elindítói feltételeztek".
A „digitális lincselés" a magyarellenesseg.com oldalról indult. Az oldal több cikkében is foglalkozik a „nemzetáruló" Parászka Borókával, akinek felrója, hogy „mérgezi az erdélyi magyarságot a Magyarországról importált nemzetellenes balliberális eszmékkel". Ezek a gondolatok jelennek meg a Parászka-ellenes petícióban, illetve a számtalan megosztásban, amelyek futótűzként terjedtek az interneten. Február elején az Ő is egy magyarellenes címmel közzétett bejegyzés egyik terjesztője a Kemény bárók leszármazottja, Nagy Kemény Géza volt, aki több száz gyalázkodó kommentárt „gyűjtött össze" Facebook-oldalán. A poszt pár nap után eltűnt, bár nem világos, hogy Nagy törölte, vagy csupán a nagyközönség számára tette láthatatlanná.
A magyarellenesseg.com működtetője és cikkeinek a szerzője Varga László Előd, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) sepsiszentgyörgyi szóvivője. A domaint egy nagy-britanniai szolgáltató útján foglalta le, és egyes szám első személyben írott posztjaiban igyekszik azt a látszatot kelteni, mintha külföldről írna, nem Erdélyben élne. A weboldal fenntartására adományokat is elfogad, ennek alapján sikerült azonosítanunk a termékeny „nemzeti érzelmű" bloggert a HVIM sepsiszentgyörgyi szóvivője személyében.
Szőcs Levente. Népszabadság2016. június 15.
Önként vállalt akkulturáció: német iskolába járó románok a 21. századi erdélyi városokban
„A németül tanuló, néha szász ruhába öltöző román ifjak hada nem helyettesítheti az elment szász ifjakat” - kettős közösségi dráma az antropológus szemszögéből.
Az egykori szász városok, elsősorban Nagyszeben és Brassó erős német tannyelvű oktatási hálózattal rendelkezik. Nem azért, mert olyan sok szász család maradt volna az ősi fészekben, hogy utódaik megtöltenék a német anyanyelvű képzést nyújtó középiskolákat, hanem mert nagyon sok román (és esetenként magyar, vagy vegyes házasságban élő) szülő íratja oda a gyerekét.
Ennek a jelenségnek pragmatikus magyarázata is lehetséges: ezekben az iskolákban nagyon jó az oktatás színvonala minden tantárgyból, a gyermek megtanul anyanyelvi szinten beszélni egy világnyelvet, és érettségi után nemcsak a romániai egyetemek szakjaira felvételizhet jó eséllyel, hanem gyakorlatilag a teljes német nyelvterületen nyitva állnak előtte a lehetőségek a továbbtanulásra. A német nyelvű oktatást Romániában a német állam is támogatja (tavalyi hír, hogy a romániai némettanárok fizetésének kiegészítésére750 millió eurót különített el Németország, a kedvezményben részesülő pedagógusok nagy része a német tannyelvű intézményekben oktat).
A brassói Johannes Honterus Gimnáziumban például lehetőség nyílik a diákoknak olyan német nyelvvizsgát tenni, amelyet az egész világon elismernek, és amellyel vizsga nélkül felveszik őket bármelyik német egyetemre. Sok diák ezért valóban ugródeszkának használja a külföldi továbbtanulásra és munkavállalásra a német nyelvű képzést, főképp hogy jó eséllyel kapnak jobban fizető, magasabb képzettségüknek megfelelő állásokat német nyelvterületen, és nem feltétlenül a kelet-európai vendégmunkások cselédsorsa vár rájuk az „anyaországban”.
Ha csak a pragmatikus szempontok érvényesülnének a német iskolaválasztás mellett, akkor nagyjából ennyiben maradna a történet. Ám nem hagyható figyelmen kívül egy német kultúrkörhöz és az erdélyi szász tradíciókhoz való érzelmi kötődés kialakulása sem, legalábbis bizonyos esetekben. Brassói honterusos volt diákokkal beszélgetve időnként meglepő diskurzusokba keveredhetünk, amelyekben ugyanúgy jelen vannak egyfajta „birodalmi nosztalgia” elemei, mint akár egyes magyar diskurzusokban: a gyönyörű épített örökség, a másfajta városszerkezet, munkakultúra és pontosság dicséretétől a „ Regát”-tal és az „onnan beköltözöttekkel” kapcsolatos negatív sztereotípiákig, és a sajátos erdélyi kulturális sokszínűség ideológiájának hangsúlyozásáig.
Bár nem tudunk ezt vizsgáló kutatásokról, az a benyomásunk lehet, hogy a neotranszilvanisták közt szép számmal lehetnek olyan románok, akik családi, baráti kötődéseik révén vagy „egész egyszerűen” egy régi szász város társadalmi-interkulturális közegében szocializálódva egy erős regionális erdélyi és lokális identitást vallanak magukénak, ha pedig ehhez a lokális identitáshoz az egykori domináns (szász) kultúrát „magukra kell ölteni” a hitelesség érdekében, akkor megteszik.
Szebeni németül tanuló diákok a hagyományos, évente sorra kerülő szász Maifest-felvonuláson szász, bajor viseletben vonulnak föl a város központjában, majd az város széli erdőben hagyományos szász táncokat járnak, legtöbbjük sosem tanul meg román táncokat – hívja fel a figyelmet a jelenségre Kató Csilla antropológus, a nagyszebeni Astra Film Dokumentumfilm-fesztivál művészeti igazgatója. Szebenben kb. 4-5000 diák tanul német "anyanyelvi" iskolában, a diákok 99,9%-a román. Az antropológus kérdésfelvető Facebook-posztjához több antropológus hozzászólt, Magyari Nándor László például a „butik-multikulti” kifejezést használta a jelenségre; felhívta a figyelmet, hogy ugyanez aligha működne „román-magyar, és különösen román-roma viszonylatban”, és feltételezte, ennek a praxisnak a kialakulásához Nagyszeben kulturális-történeti-építészeti hagyományai sajátos kontextusként járulnak hozzá.
Az élő, a mindennapiság szervességéből kiesett (szász) kultúra eltűnése-kisajátítása zajlik, ugyanakkor egy oktatási intézmény arculatépítő imázselemeként „teremtődnek újra” bizonyos szimbolikus hordozói, a viselet, a „hagyományos ünnepek” szokásai? A szalon-multikultinak Dobrudzsában láttam néhány szívszorongató példáját: a németnél lényegesen kevesebb erőforrással rendelkező ukrán vagylipován (orosz) közösségek asszimilációja annyira előrehaladott, hogy a fiatalok már szinte egyáltalán nem beszélik a nyelvet (amelyet egyébként csak választható tantárgyként tanulhatnak az iskolában). A népviselet és a szimbólumok viszont akadálytalanul használhatók, a patrónus román állam jóindulatú tekintete vigyázza a tánccsoportok előadásait, fesztivált is szerveznek számukra. A nyelvvesztés azonban, úgy tűnik, megállíthatatlan, és néhány kivételtől eltekintve a fiatalok számára nem vonzó ez a népi-etnikus kötődés, nem menő a vasárnapi iskola. A kultúra és a hagyomány múzeumba kerül, nem él tovább mindennapjaikban. Ezek a kisebbségi közösségekből származó fiatalok nem feltétlenül lesznek többes identitásúak sem, a román identitás fölülírja a származási-családi identitást, utóbbi legföljebb egzotikum marad a furább hangzású vezetéknévvel együtt.
Miben különbözik a német kisebbség helyzete, illetve mivel magyarázható, hogy olyan diákok is, akiknek feltehetően nincs semmi köze a szászokhoz, valamilyen szinten elsajátítják vagy magukévá teszik ennek a kultúrának bizonyos elemeit? Lehetséges az a hipotézis, hogy amikor egy nemzetállamban egy adott nyelvi-kulturális kisebbség lélekszáma olyan kritikus szint alá csökkent, hogy az államalkotó többség azt semmilyen módon nem érzi magára nézve fenyegetőnek, akkor már hajlandó gesztusokat tenni: nemcsak kormányzati politikák szintjén (az adott térség multikulturális jellegének elsősorban turisztikai promóciós célú hangsúlyozása Dobrudzsában is divat már), hanem bátorítja vagy legalábbis nem bélyegzi meg azokat az egyéni döntéseket, amelyek révén valaki a többségi identitása mellé önként felvállal kisebbségi kötődéseket is? Míg ha mondjuk az illető nyelvi kisebbség érdekérvényesítési ereje, pozíciója, intézményhálózata erős (mint a romániai magyarok esetében), akkor már nem tolerálható effajta „árulás” a többségi nemzet „rovására”? További izgalmas kérdések és hipotézisek merülhetnek föl, ezek közül néhányra Kató Csilla reflektált, a Nagyszebenben élő „résztvevő megfigyelő” pozíciójából.
Vajon egy jellegzetesen nagyszebeni (esetleg brassói) jelenségről van szó, és ha igen, hogyan értelmezhető ez az „elnémetesedés”? Egyáltalán nevezhető ennek, vagy egy kulturális revitalizációnak közösségi és személyes dimenziókat egyesítő stratégiájával van dolgunk?
Kató Csilla: Semmiképp nem beszélnék elnémetesedésről, kulturális revitalizációról, sem a német kisebbség integrációs sikeréről. Sőt ez utóbbiról a legkevésbé. Nagyszebenben a szász közösség igen megcsappant, és bár a felmérések alapján 3000-re tehető a magát a német kisebbség tagjaként definiáló nagyszebeniek száma, az a mag, amit az élő, aktív helyi szász közösségnek lehet nevezni, az alig egy 150 fős közösség. Ebben benne van az evangélikus egyház intézményeiben (a püspökség, az Evangélikus Akadémia) aktív személyek száma, mindez egy 130.000 lakosú városban nem tud integráló erőt jelenteni.
Különleges helyzetben van-e Nagyszeben, mint az első európai kulturális főváros, mint kiemelt építészeti örökségi helyszín, mint fontos kulturális projektek közege? Mennyire van szerepe a német iskolába járó fiatalok identitásának alakulásában az esetlegesen meglévő családi kötődéseknek, az iskolai szocializációnak, illetve a romániai német kisebbség „modellértékűnek” tartott integrációs sikerének (beleértve akár a Johannis-jelenséget, hiszen az elnök kisebbségi hátterű politikusból vált a román nemzetállam sikeres és a többség által is elismert vezetőjévé)?
K. Cs.: A jelenség túlmutat a helyi szászság bárminemű stratégiáján, még elképzelésén is. A helyi szász, német kultúra nyomai, annak jelenléte és kapcsolata a német kultúra anyaországaival (Németország, Ausztria, Svájc), ezen országok presztízse viszont döntő jelentőségű. Ennek kapcsán kialakult a többségi román lakosság körében a német kultúra, a német helyi politika szimbolikus felértékelődése. Ez tapasztalható most már 2 évtizede a városban, jól ismert a Johannis-jelenség is, ami valószínűleg hozzátett ehhez a felértékelődéshez.
Sokkal inkább egy komplex jelenségről van szó, amelynek hátterében különböző mozgatórugók állnak. A legfőbb mozgató erő véleményem szerint az igen nagyszámú, ambíciós, első vagy másodgenerációs nagyszebeni középosztálybeli román szülő azon elképzelése, miszerint a gyerekeik érvényesülését a német nyelvű iskola mitikus méretekben megnöveli. És rendkívüli erőfeszítésekre képesek azért, hogy gyerekeiket német iskolába járassák. Természetesen egy helyi körülmény az, hogy a jó hírnevű német nyelvű oktatásnak több száz éves hagyománya van a városban, és a szászok elmenetelével párhuzamosan már a kommunizmus idején elkezdtek román gyerekek is járni, és kialakult egyfajta lehetősége, mára már „gyakorlata” annak, hogy hogyan lehet német iskolában tanulni anélkül, hogy a szülők és a gyerekek használnák, ismernék a nyelvet.
Az 1990-es évektől kezdődően a kereslet hatására rendkívül megnőtt a német nyelvű óvodák, elemi, gimnáziumi, líceumi osztályok száma. Széleskörű piaca lett a német nyelvtanároknak, magántanároknak, délutáni iskoláknak, és bár működik egy német nyelvű osztály a tanítóképzőben itt Szebenben, a keresletet nem teljesen fedi az onnan kikerülők száma.
Mivel magyarázható az erdélyi román középosztály egy részének vonzódása a szász kultúrkörhöz? Mennyiben játszik közre egyfajta „öngyarmatosító” attitűd, mennyire épül rá mindez a romániai demokrácia és jogállamiság hiányának kritikájára, egy „balkáni” országnak a negatív önképére, ahol a kritikus értelmiségnek mégiscsak kell találnia valami nyugati, „magasabb civilizációs fokot” képviselő mintát, amihez igazodhat? Ami Bukarestben a frankofónia, az Erdélyben újabban a „germanofónia”? K.Cs.: Különös társaság ez a több ezer nagyszebeni román család, akik vállalják a német oktatással járó áldozatokat, a különutas szerepet. Semmiképp nem a klasszikus értelemben vett parvenü tipológiáról van szó. A klasszikus értelemben vett parvenü nem saját érdemeire alapozva, hanem társadalmi pozíciók nem becsületes úton való megszerzése által, magasabb társadalmi pozícióba kerülvén vagy előkelőbb társadalmi rétegek szokásait utánozva, mímelve érnek el valamit.
Itt egy önként vállalt akkulturáció az ára ennek az útnak, illetve egy sajátosan limitált variánsa a német kultúrába való integrálási folyamat felvállalása. Ez a vágy, ez a cél mindenképp fel van ruházva plusz szimbolikus tartalmakkal, hiszen ezen szülők erőfeszítéseit és az áldozatok mértékét elnézve, csak a praktikus kalkulációkat meghaladó szent célok érdekében szokás ilyesmit megtenni.
Az áldozat, amit ezeknek a szülőknek hozniuk kell, nemcsak a magántanárokra költött anyagiakban merül ki. Ezek a szülők hosszas, éveken át tartó, az idegen nyelvi és kulturális környezetben való létezés által előhozott kellemetlenségek különböző formáinak vannak kitéve, amit szemrebbenés nélkül tűrnek, önként vállalnak. Legnagyobb részük egy szót sem ért németül, mégis vállalja, hogy az összes iskolai szereplését a gyerekének végigasszisztálja németül. (A Német Fórum óvodájában a szülői értekezlet is németül zajlott, amikor gyerekeim oda jártak, és csak a végén volt kis román összefoglaló adminisztratív kérdésekben.) A köztér nyilvánosságába kivitt német szereplések már óvodában megkezdődnek: minden ősszel saját készítésű lámpákkal kerülik a gyerekek a tereket az úgynevezett „Lanternenfest” alkalmából. A német osztályokban az iskola kezdetével rendszeres tánctanítás van, amit a Német Fórum szervez, és évente megrendezi a Maifestet.
Ezen román családok társadalmi beágyazottságuk révén, a vallás révén, és kulturális, mentális eszköztáraik révén nincsenek felvértezve, illetve híján vannak egy szerves integrációs minta kijárása képességének. Nem vagy hiányosan ismerik saját kultúrájukat, és szinte teljesen hiányzik az érdeklődésük a helyi német, szász kultúra megismerésére is. Ezen román családok drámája – nevezzük az önként vállalt akkulturációnak – sok hasonlóságot mutat azzal a tapasztalattal, melyet emigránsként sokan megélhetnek külföldön.
Fontos megjegyezni azt is, hogy igen sok tabu téma övezi a szebeni német oktatást, ilyen például az, hogy állami intézményekben ezek az osztályok kizárólag a német kisebbséghez tartozó állampolgárok számára kellene elérhetőek legyenek az adófizetők pénzéből, viszont mindenki érdekelt abban, hogy ezt ne bolygassa. Egyrészt még nincs német magániskola Szebenben, és ha lenne is, az állami iskola még mindig kevesebbe kerülne, így csak a magánórákat kell fizetniük a szülőknek. A román hatóságok helyi vezetői saját maguk is szülők, és igyekszenek német iskolába íratni a gyerekeiket, hát nem buzgólkodnak ezt a helyzetet problémaként jelezni. A szülőknek megfelel így is, végül is csak egy-két helyen kell színlelni, hogy német kisebbséghez tartozik a gyerek: a 8. osztályos és az érettségi esetén is a német vizsgát a kisebbségek nyelvi felmérésének hívják.
A német államnak pedig nyilván igen kapóra jön, hogy egy másik állam pénzén a németet anyanyelvi szinten beszélő polgárok kinevelésére lehetőség adódik.
A másik tabutéma az oktatás színvonala: módszertanával kapcsolatban sok helyütt gondok vannak. Krónikus probléma a jól felkészült pedagógusok és a nyelvet jól tudó tanárok hiánya. Hisz a nyelvet jól beszélők a munkaerőpiacon mind Szebenben, mind német nyelvterületen sokkal jobban fizető állásokat kapnak. Sokszor a gyerekek igen nehéz helyzetben vannak, mert a tananyag német anyanyelvű gyerekek számára készül, és nincs egy sajátos módszertan, amin keresztül a nyelvet egyáltalán nem ismerő gyerekek nyelvtanulásukat felfejlesszék, segítsék. A több száz óvodai, elemi iskolai szinten németül tanuló gyerek közül végül körülbelül egyharmada végzi német érettségivel, egy része tudatosan vállalja a német ciklusból a románra való átiratkozást, más része erre kényszerül, mert nem tudja tartani az iramot, a nyelvi idegenség okozta problémákat. Ilyen értelemben a német iskolában tanulók körében egyfajta elittudat kialakítása, fenntartása is jelen van: ők, akik több nyelvet bírnak, akiknek sikerült tovább menniük. A német líceumot végzettek 50%-a marad külföldön (sajnos nem tudom, milyen az arány a romániai román vagy magyar középiskolákban).
Az én értelmezésem szerint a Maifesten való részvétel is az iskolai ünnepségek körébe tartozó tevékenységekhez tartozik, a német iskolákon keresztül szerveződik, bár diszkréten a helyi Német Fórum jelen van a szervezésben. Iskolai szinten például a Brukenthal líceumban a tánccsoportba való tartozás előnyökkel jár, több németországi utazás lehetőségét jelenti. A viseletbe való öltözés a német iskolához való tartozást jelzi elsősorban, semmiképp nincs az etnikum tudatos felvállalásához köze, sem egyfajta tisztelgés a szász kultúra irányába.
Eközben a helyi szász közösség tagjai a cifra nyomorúság napjait élik. Miközben sosem látott presztízsnek örvendenek a többségi lakosság szemében, a rohamos pusztulásra ítélt, hatalmas épített örökség és a kulturális örökség emléke átmentésének, a kiúttalanságának gondja terheli őket. A 1990-es évek elején lezajlott hatalmas szász exodus volt a szász népesség és kultúra eltűnése fele vezető úton az utolsó, döntő karddöfés. A több ezer, németül tanuló, néha szász ruhába öltöző román ifjak hada nem helyettesítheti az elment szász ifjakat. A román diákok német iskolai tanulása nem jelenti szász ifjak kinevelését, a szász kultúra továbbvivőit, ápolóit még annyira sem. A szászok legtöbben megbotránkozva figyelik ezt a jelenséget.
Sokatmondó az is, hogy a népviseletet hordó fiatalokban fel sem merül problémaként, hogy nagy részük bajor viseletben van, és semmi köze nincs a szász viselethez (a Német Fórumon keresztül hozott bajor ruhák viselésére azért került sor, mert nincs elég hordható szász viselet, és nincs is, aki ésszerű áron készítene nagy mennyiségben).
A jelenség természetesen igen szerteágazó, sok-sok drámai történettel. Találkoztam olyan szülővel is, aki nyolcadikos lányát próbálta lebeszélni, hogy német osztályú líceumba iratkozzon, mert egyetlen gyereke lévén – és jól menő családi vállalkozása volt – akkor jött rá, hogy ha gyereke elvégzi a líceumot, német nyelvterületre fog kimenni, és soha nem tér vissza, és nincs kire hagyja a cégét.
Az itt általam elmondottaknál 17 éve nagyszebeni lakosként megfigyeléseimre, tapasztalataimra alapoztam, egyik gyerekem saját döntése alapján német iskola rendszerben maradt, és így saját bőrömön tapasztalhattam ezt a helyzetet. A nagyszebeni szászok és a német oktatást választó román családok drámája megérne egy precízebb, igényesebb feltáró-kutató munkát.
B. D. T.
Transindex.ro2017. január 19.
A múlt tükörcserepei – húsz esztendeje történt a balliberális támadás a Bolyai Egyetem ellen
Erdélyben a kozmopolita-libertariánus gondolkodás annak ellenére felülreprezentált a médiában, hogy a választóközönség igen csekély része vevő erre a szellemi perverzióra. Fő orgánumaik a Maszol, a csak pár hete szünetelő Erdélyi Riport és a valamivel mérsékeltebb, tárgyilagosabb, de azért érezhetően erre húzó Transindex.
A politikai palettán a Szabadelvű Kör keretében jelent meg e világnézet elsősorban, ami nem jelenti azt, hogy e platformon belül mindenki nemzetellenes liberális lett volna. Markáns politikai akciójuk az elmúlt bő negyed évszázadban kettő volt. 1992 vége felé a Kolozsvári Nyilatkozat után nekitámadtak az RMDSZ autonomistáinak, szabályos sajtókampányt indítva a Tőkés–Szőcs-tábor ellen. Akkor talán ennek volt köszönhető, hogy két markáns képviselőjük is bekerült az új vezetésbe, Cs. Gyimesi Éva oktatási alelnök, Magyari Nándor László pedig önkormányzati alelnök lett. A második akció közel öt évvel később, 1997 januárjában pont e két egyetemi oktatóhoz kötődik, Magyari felesége, Magyari Vincze Enikő mellett. Ők voltak ugyanis azok, akik álérvekre alapozva nekitámadtak az eladdig össznemzetinek számító oktatásügyi követelésnek, mely az önálló Bolyai Egyetem megteremtésére irányult. A történetet részletesen ismertettem az 1989 és 2014 közötti negyed évszázad politikatörténetét összefoglaló munkámban, tanulságos kereken húsz esztendő elteltével ideemelni a vonatkozó részt.
Sokan összefüggést látnak Törzsök Erikának, az SZDSZ kisebbségpolitikusának a Magyar Hírlapban megjelent „Ellenségkép nélkül” című írása és az azt követő Bolyai Egyetem elleni akció között. Törzsök elméleti kontextusba ágyazta az erdélyi balliberálisok akcióját, számos csúsztatással és nem kevés rágalmazással. Hadd rekonstruáljuk röviden néhány vonatkozó gondolatát. Törzsök szerint a XX. század végére elérkezett az etnikai Kánaán, a „nemzeti retorika” „kifulladóban”, és „nem csupán Magyarországon”, amikor nemcsak az ideológiailag az SZDSZ által dominált Horn–Kunczekormánynak nincs ellenségképe, de a környező népeknek sem: „A század utolsó éveiben végül itt állunk ellenségkép nélkül, csehek, románok, szerbek, szlovákok és magyarok.” Mintha más világban élt volna a szerző vagy végzetesen megzavarta volna valami a valóságot appercipiáló képességét. Ellenségkép nélküli szerbek, szlovákok és románok? Az ember, ismerve az elmúlt évszázad politikatörténetét, a Kisantant politikusainak megnyilvánulásait és a román többségi sajtót (illetve a szlovák és szerb sajtó magyarra fordított szövegeit), azt láthatja, hogy a Trianont megelőző évtizedektől máig kontinuus eme országokban a magyarellenesség, sőt, ahhoz képest a pillanatnyilag uralkodó politikai rendszer, a két világháború közötti predomináns, korlátozott pluralizmus, a királyi diktatúra, sztálini kemény elnyomás vagy fellazult kommunista diktatúra (bizony még ilyen is volt Ceauşescu alatt a hetvenes években) lehántható forma-meghatározottság, mely mögött ott él az alkotmányszinten tényként rögzített kőkemény program: a homogén egységes nemzetállam programja. Törzsök persze ezt explicit tagadja: „Nekünk, magyaroknak megszűnt a kisantant réme is, pedig szerettek ezzel ijesztgetni még a közelmúltban is a legkülönbözőbb oldalakról.”
Törzsök Erika a kormányzati együttműködést úgy állítja be, mint a kisebbségbe szorult magyarság jogkövetelései megvalósításának leghatékonyabb eszközét, az anyaország-kisebbség viszonylatban pedig a partnerség szükségességét hangsúlyozza. Mondhatni, ez az egyetlen részben helyeselhető gondolat az írásában. „Agyelszívás” címszó alatt lényegében megágyaz a Szabadelvű Kör akciójának, és ismerve a közeli, jó kapcsolatot, mely a szerzőt az akció azóta elhunyt vezéralakjához, Cs. Gyimesi Évához fűzte, vélelmezhető, hogy volt is koncepcionális és taktikai egyeztetés köztük. Törzsök szerint „a közelmúltban bizonyos érdekek hivatkozási alappá, politikai szlogenné degradálódása általánossá vált. Autonómiát, Bolyai Egyetemet követelt nagy hangon boldog-boldogtalan”, miközben „nem lett átgondolva, nem lett feltéve a kérdés, hogy milyen egyetemet, kinek, miből, kikkel akarnak, akarunk”. Egy füst alatt jól be is olvas a szerző az autonomista tábornak, mely egyik oldalról „követelőzik”, folyamatosan olyan célokat fogalmaz meg, amelyek rövid távon irreálisak és elérhetetlenek, másik oldalról súlyos retorikus szónoklatokkal hirdeti, hogy „nincs remény”, és ezzel kivándorlásra biztatja honfitársait. (Ez utóbbi vád nem egyéb szemenszedett hazugságnál, pont ez az a retorika, mely soha nem jellemezte az erdélyi autonomistákat.)
Az eszmefuttatásnak legdurvább hamisítása az, hogy a nemzeti oldalt a román hatalom kreatúrájának állítja be. Törzsök szerint „az a játék, melyben a többségi hatalom azért kreált kisebbségi „ellenállókat” (igen, jól látja az olvasó, az ellenállót idézőjelbe tette a szerző, ezzel is erősítve a mondanivalójának dehonesztáló jellegét), hogy folyamatos konfrontálódásukkal megosszák a kisebbségi közösségeket, Magyarországról a továbbiakban (…) nem kap támogatást”. Magyarán Duray Miklóst vagy Tőkés Lászlót a szlovák, illetőleg román hatalom kreálta a kisebbségi magyar közélet megosztásának céljából. Nehéz eldönteni, hogy sírjunk-e vagy nevessünk...
Az Erdélyben lezajlott szabályos sajtóvihar elindítója 1997. január 31-én a Szabadelvű Kör egy vitaestje volt, melyen Cs. Gyimesi Éva, Magyari Vincze Enikő, Egyed Péter és Magyari Nándor László egyetemi oktatók tartottak előadást. A Bolyai Társaság elnöke, Horváth Andor levélben fejtette ki álláspontját. Horváth Anikó beszámolója szerint a bevezető előadások mondanivalója egybehangzóan az, hogy „a magyar nyelvű egyetemi oktatást főleg a hozzá nem értő jó szándékúak tették kizárólag politikai kérdéssé, e kérdés kezeléséből kiszorulni látszanak az illetékesek, a felsőoktatásbeli pedagógusok. Az önjelölt illetékesek, egyetemi tanári pályára hívatlanul törekvők nem képesek a felsőoktatás mindennapi és korszerűségi követelményeit felismerni, (…) a kezdeményezők egyöntetűen időszerűtlennek és gyakorlatiatlannak tartják egy különálló egyetemi infrastruktúra és közösség most kezdhető kiépítését.”
Cs. Gyimesi Éva előadása megjelent később nyomtatásban is, lényeg az, hogy a szerző úgy érzi, hogy kötelessége élni a „tekintéllyel” és szólni, különben az egyetem ügye „az ál- és féltudományos elemekkel összekapcsolt politikai eltévelyedések területe lesz”. Értsd: netán megvalósul az önálló Bolyai Egyetem. A szerző egyetemes, nemzetközi presztízsnek örvendő tekintélyekre hivatkozva fejti ki azon álláspontját, hogy nem helyes az önálló felsőoktatáshoz való jogot a felsőfokú nemzetnevelő intézmény (egyfajta népfőiskola) igényére redukálni, mely a „nemzeti identitásvédelem, az anyanyelvápolás funkcióit tekinti fő feladatának”, hanem az egyetem egyben a tudományos kutatásnak is otthont kell adjon. A szerző „félelme”, hogy a posztgraduális tanulmányaikat külföldön folytatók netán azért nem jönnének vissza, mert az egyetemi oktatás Kolozsváron „nem ugyanazt fogja jelenteni, amit bárhol jelent a nagyvilágban, hanem egy szabadalmaztatott és bevált modellekkel nem törődő, helyi gyártmányú barkácsolt torzszülöttet, egyfajta szellemi gettót: bezárkózást a nyelvi-nemzeti sajátosságba”. Ehelyett a cél egy négynyelvű egyetemi oktatás megvalósítása, mely „nem csupán az erdélyi etnikumok szempontjából lenne megfelelő, hanem, a feszültségmentes európai integráció sajátos feltételeinek kialakítását is szolgálná.” Ugyanezt az álláspontot képviselte Magyari Vincze Enikő is, hadd idézzük az újságban megjelent szövegének konklúzióját: „Amikor (…) a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem közös keretében való intézményfejlesztés mellett érvelek, akkor mindenekelőtt ennek esélyében, egy új generáció tapasztalatain, egyezségein nyugvó, mentalitásváltást hozó együttműködésben bízom.”
Magyari Nándor László egy, a diákok körében készített közvélemény-kutatást mutatott be, mely arról tanúskodott, hogy a hallgatók többsége megmaradna a Babes-Bolyai Tudományegyetem intézményi keretén belül, és nem kívánja az önálló Bolyai Egyetem életre hívását.
Érdemes pontosan idézni Magyari sajátos hangulatú, tudományoskodó, SZDSZ-es ihletésű szövegelését, melyből süt az ellenszenv a Bolyai Társaság és a Bolyai Egyetemet helyreállítani igyekvő közéleti személyiségekkel és általában a hagyománytisztelő nemzeti gondolkodásmóddal szemben: „A magyar egyetem tradíciója része a ’múlt kisajátításáért folytatott küzdelemnek’, a nemzeti elkötelezettség felmutatásának eszköze, és ugyanakkor, mint a történelmi jóvátétel, a visszavétel retorikai igénye él magyar kultúrpolitikusok diszkurzusaiban, másfelől ’zavaros és ellentmondásos tradíció’.” (…) „Lezáratlan és megemészthetetlen az egész egyetem-tradíció: mítosz és szent tehén, jó esetben besorolási-kategorizáció: mérce; ki mennyire elkötelezettje/megszállottja, ki mennyire akarja, vagy nem akarja vállalni e feldolgozatlan, felemás hagyományt, annak függvényében lehet pl. megbecsült tagja a Bolyai Társaságnak stb., ami aztán felér a maga során a ’nemzeti korrektséggel’, hogy egy BT-elnöki beszéd színes fordulatát idézzem. Jellemző, hogy a Bolyai Társaság, mely eredetileg az egyetem ’újjáalakításáért’ jött létre, annyira hozzánőtt e feldolgozatlan, megemésztetlen tradícióhoz, hogy úgy képzeli, maga is osztozik immár az ’eredeti’ mítoszban, ha kell, még a tragikus hangvételt is folytonosan használja annak érdekében, hogy ’méltó követője’, ’örököse’ lehessen annak, amiről ugyan soha nem mondja ki, hogy mi is volt, milyen is volt valójában. Konkrét ténykedése aztán fel is szívódik a sűrű ködben, mely a volt Bolyai tragikus/heroikus Olimposzából száll alá.” A volt Bolyai Egyetem és oktatóinak sorsa az „önsajnálatra, kisebbségi ’marginalitás-mítoszok’ termelésére” alkalmas, s ennek eredménye, „hogy ’revansként’ vagy legalábbis „történelmi igazságtételként” fogjuk fel a magyar egyetem újraalakításának kérdését, ami „tipikusan sérelmi politizálást eredményez, és többé-kevésbé ’szembemegy’ a nyitási politikával, mely a mai politikai valóságot jellemzi.” Egy dologban csak egyetérteni lehet Magyari Nándor Lászlóval: a politikai alkuhelyzet csapdáit magunk állítjuk fel. Még pontosabban: ő és társai állították fel azokat.
A fórumot követően a sajtóvitában a legsúlyosabb, legtekintélyesebb hozzászóló Kása Zoltán egyetemi tanár volt, aki első reakciójának fő csapásirányát sajnos a beszámoló szerzője felé orientálta. Ezzel együtt a mondanivalójának legfontosabb üzenete, hogy a Bolyai Egyetem ellen támadó oktatók jogtalanul beszéltek általában az egyetemi oktatók nevében, hiszen a Bolyai Társaság nagyságrenddel több egyetemi oktatót tömörít náluk, akik viszont az önálló Bolyai Egyetem megteremtését tartják elsőleges célnak, akkor, amikor erre végre politikai lehetőség mutatkozik. Kása Zoltán egy későbbi reflexiójában arra is rámutat, hogy az intézményszétválasztás demokratikusan egy kormányhatározat formájában megtehető, míg a magyar karok létrehozásához az egyetemi autonómiát semmibe vevő diktatórikus intézkedés szükségeltetik.
Tizenhét év távlatából visszatekintve is megdöbbentő, hogy mindez lehetséges volt, hogy pont azok egy része fordult az önálló Bolyai Egyetem ellen, akik az első vonalában kellett volna harcoljanak érte! Akkor is megdöbbentő ez, ha tudjuk, hogy a balliberális kozmopolita gondolkodás nem áll meg a trianoni határoknál, és a határon túl is fertőz. A kibontakozott vitában az egyik lényeglátó hozzászóló arról is szólt, hogy miként volt ez lehetséges. Gagyi Balla István a kommunista korban felnőtt Magyari-féle oktatók szocializációjára is rámutat írásában: „a társadalomtudományok hallgatója nem ismerte – nem ismerhette meg könyvekből sem – azt az örökséget, amit a magyar tudományosság különösen a két világháború között kitermelt. Az egyetemi előadások keretében a második világháború előtti időszak magyar tudományos teljesítményei a legtöbb esetben kritika tárgyai voltak. Néhány példa – talán – érzékelteti a fentieket: Hóman Bálint és Szekfű Gyula például pozitivista történészek (a pozitivista minősítés itt a történészek tudományos értékét degradálja). Teleki Pál – irredenta. Féja Géza – fasiszta. Makkai (a püspök) – apolitikus, nacionalista. Reményik Sándor – soviniszta. Szabó Dezső... istenkáromló (aki őt olvassa). Németh László drámái (fenntartással) elfogadhatók, a Tanúban s a Kisebbségben leírtak ’magyar fajelmélet’. Az a szellemi közeg, amelyben a fenti minősítések megfogalmazódtak, semmiképpen nem volt alkalmas magyarságismeret – s ezzel együtt magyarságtudat – átadására. Az elmondottaknak ’köszönhető’, hogy a Bolyai végzettjeinek nagy többsége az – esetleg – otthonról hozott magyarságtudatától szublimált, marxista eszmék befogadására alkalmas értelmiségivé vált.”
Összefoglalóan megállapítható, hogy a balliberálisok letették a garast a Babes-Bolyai TE fenntartása mellett. Igaz, hogy ők ezen belül autonóm magyar kart képzeltek el, legalábbis nyilatkozataik szerint, de akkor is világosan és egyértelműen megbontották a Bolyai Egyetem megteremtésére egységes magyar közakaratot. Tették mindezt úgy, hogy magukat állították be felsőfokú oktatók hangjának, szemben a politikummal, „megfeledkezve” arról, hogy a „politikum” álláspontját osztja nem kevés, sőt náluk nagyságrenddel több egyetemi oktató. A módszertan ugyanaz, mint 1992-ben. Akkor is ők kiáltották ki magukat szakértelmiségnek, akivel szemben a „voluntarista” politikai hatalom csak „monologizál”. Miközben mindkét esetben csak egy törpe kisebbséget képviseltek: mind az értelmiségen, mind a politikumon belül.
1997 elején a Bolyai Egyetem életre hívása, amit több RMDSZ-es vezető is koalíciós szakítópróbának nevezett, karnyújtásnyira volt. Nem véletlen, hogy ellentétben a 1992-es sajtóoffenzívával, melyre a megtámadottakon kívül nem sokan reagáltak, 1997-ban sikerült felkavarni a kedélyeket, s mondanom sem kell, hogy a megszólalók elsöprő többsége támogatta az önálló állami magyar egyetem megteremtését. Csak a Szabadság című kolozsvári napilap hasábjairól nem kevesebb, mint 93 írást gyűjtöttem ki e témakörben, nem egészen három hónap terméséből. Mint az közismert, a Bolyai Egyetemet azóta sem hozták létre. Ami nem elsősorban az össznemzeti politikai akaratot megtörni igyekvő balliberálisoknak róható fel, de annyi biztos, ők megtették a magukét, alkalmat adtak arra, hogy a román fél elmondhassa: mi, magyarok sem értünk egyet ebben a kérdésben. A felelősség kisebb része az övék, a nagyobbik értelemszerűen a kisstílű alkupolitikát folytató RMDSZ-vezetésé, mely a Bolyai Egyetem követelését lényegében feladta, beérte apró-cseprő engedményekkel, amelyek fejében segített a nyíltan magyarellenes román hatalomnak demokratikus, kisebbségbarát színben tetszelegni belföldön és külföldön.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma/szerintunk2017. március 25.
Sikeres a korrupció elleni fellépés
Az elemi logika és a történelmi tények is azt mutatják: az olasz, és a többi hasonlóan korrupt „régi pártrendszert” a korrupció, és nem a korrupció-ellenes föllépés zilálta szét - írja egyebek között Magyari Nándor László az olasz történész, Stefano Bottoni Szép Szóban megjelent interjújára reagálva. A Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatója szerint a romániai közéleti korrupció visszaszorítását célzó politikák és azok civil társadalmi, mozgalmi támogatása megalapozott, sőt hatékony és sikerrel kecsegtet.
Hosszú és szokatlanul ellentmondásos interjút adott Stefano Bottoni a korrupciókérdésköréről. Mivel Romániára fókuszál, illetve nem először nyilatkozik elítélő módon a román korrupcióellenes föllépésről, korrupció-kutatóként kihívásnak érzem szövegeit, ezért megpróbálok reflektálni arra, amit megérteni véltem kijelentéseiből.
Ezekben az interjúkban Stefano Bottoni mint jelenkor-történész van bemutatva, ő maga is történészként beszél, mégis problematikus, hogy a bevezetőként és egyféle összehasonlítási alapként használt olasz Mani Pulite-t (Tiszta Kezek), a 25 évvel ezelőtti korrupció-ellenes ügyészségi föllépést csupán személyes (a szerző akkor 15 éves volt) tapasztalat és élmény, valamint emlékei alapján írja le és értelmezi. Ezért sem szeretnék kitérni annak értékelésére, legfeljebb néhány apró megjegyzés kívánkozik ide. Bottoni a régi, korrupt olasz politikai pártrendszer összeomlását – mely fölött magánemberként fájdalmat érez – a korrupció-ellenes, véleménye szerint elhibázott föllépésnek tulajdonítja.
Fordított logika
Számomra viszont ez fordított logikának tűnik, hiszen az ok minden bizonnyal a korrupció és nem az ellene való föllépés volt, akárcsak az időben és térben beomló rendszerek, mint Ukrajna, Moldávia, vagy a távolabbról ismert dél-amerikai korrupt rendszerek esetében, ahol semmiféle összehangolt korrupció-ellenes föllépés nem történt. Azután meg az olyan erős és summás kijelentéseinek, mint „az igazságszolgáltatáson keresztül próbálták leváltani a politikai elitet”; és hogy az akkor megvádoltak kétharmadát „később felmentették” sincs analógiája Romániában. A román ügyészség zárójelentései szerint a fölmentettek aránya 2015-ben kevesebb mint 10, illetve 2016-ban csupán 13 százalék. Bottoni elmondja, hogy tucatnyi megvádolt politikus és menedzser öngyilkosságot követett el Olaszországban, de Romániában semmi ilyesmiről nem tudunk. ”Ezt a sokkot soha nem heverte ki Olaszország” állítja Bottoni, és az egészet oda csatornázza be, hogy Silvio Berlusconi az antikorrupciós harc farvizén nyert volna választásokat. Arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy akárhányszor az analógia romániai érvényességére tér ki, éppen a különbségeket sorolja és nem a hasonlóságokat, akár a geopolitikai „helyzet” felé viszi, akár az okkult titkosszolgálati összefonódást vizionálja, vagy a nagyszámú fölmentettet tekinti, egyik sem talál esetünkre.
Azt a nagyon sarkas kijelentést is, hogy a román DNA (Korrupcióellenes Ügyészség) tevékenysége a „társadalom immunrendszerét gyengíti” csupán a „deep state" (mély állam), a formális hatalom mögött láthatatlanul működő hatalom, Amerikában elterjedt konteójára alapozza. E mögött az a feltételezés áll, hogy a román állam „mélyén” az „intézményesített korrupció” és politika végzetes összefonódása áll, amit minden kutatás és szociológiai elemzés cáfol. Nem több ez egy megrögzött előítéletnél, és olykor egzotikumot hajszoló folklór-kutatások kiindulópontjánál. Az elemi logika és a történelmi tények is azt mutatják: az olasz, és a többi hasonlóan korrupt „régi pártrendszert”, a korrupció, és nem a korrupció-ellenes föllépés zilálta szét. Romániában a „régi pártrendszer” egyes nosztalgikus/anakronisztikus maradványai, amelyek megpróbáltak a második világháború előtti – amúgy is vitatható habitusú, nacionalista, és szélsőjobboldali – hagyományokhoz kapcsolódni, már egy évtizede kikoptak a politikai palettáról (a Parasztpárt eltűnt, a Nemzeti Liberális Párt csak nevében ugyanaz), tehát ezért is más a helyzet, mint Olaszországban. A különbségeken és lényegi eltéréseken azzal siklik át Bottoni, hogy „valami hasonlót látok most Romániában is”, holott maga is csak a különbségeket írja le, így az olasz példa nem releváns a román korrupció, illetve annak visszaszorítására indított politikák szempontjából.
Bottoni, valamilyen csak általa ismert okból, „antipolitikának” nevezi a korrupció visszaszorítására irányuló politikákat, és immár egész Európára kiterjesztve ítéli el azokat. Megjegyzi, hogy ő maga jobban szereti a strukturált pártokat, szakszervezeteket, mint a „civil” szervezeteteket, azzal együtt, hogy mint maga mondja: „azok a pártok loptak, de olyan tömegpártok voltak, amelyek adtak is cserébe a lakosságnak”. Mindezen túlmenően nem vitatom a történész interjúalany alternatív tények, illetve igazság utáni konzervatív ideológiához (alt-right) való ragaszkodásának jogát, okát, és motívumait, a paternalizmus és a pártpatronátusi rendszer amúgy is divatos manapság.
Olvasatomban az interjúalany gondolatmenete egy konzervatív ideológia, mégpedig a tények utáni konzervativizmus irányába mutat, amikor a paternalizmust (a régi, beágyazott, viszont korrupt pártok dicsérete), és a pártpatronátust (a pártok zsákmányszerzők, illetve közméltóságokat osztanak szét) tartja kívánatosnak, szemben az új civil mozgalmakkal, a tapasztalatlan politikusokkal. Viszont...
Az egyetlen koherens program
Viszont a romániai közéleti korrupció visszaszorítását célzó politikák és azok civil társadalmi, mozgalmi támogatása megítélésem és a rendelkezésre álló információk alapján megalapozott, sőt hatékony és sikerrel kecsegtet. Nem tévedés azt sem kijelenteni, hogy az egyetlen koherens és következetes politikai program, az ideológiák alapján strukturált politikai mezőny ellehetetlenülése után. Azok a nagyszabású békés utcai tüntetések, amelyek az elmúlt években spontán módon szerveződtek országszerte, főként Bukarestben és a nagyobb városokban, céljaikat tekintve is koherensek és egyáltalán nem a Bottoni által mintegy mellékágon fölvetett szélsőségesség és nacionalizmus, valamint illiberális demokrácia malmára hajtották a vizet. Ezek a mozgalmak a korrupció-ellenesség mellett, illetve annak zászlaja alatt a liberális demokrácia védelmére keltek. Egyfelől a) a román demokratikus „átmenet” fő sodrába helyezkedtek, annak „eredeti programját” igyekeztek fölvetni és kiteljesíteni, másfelől b) a „Rezist” („Ellenállok”) mozgalom illeszkedett abba a sorozatba, amelyek a „korrupció öl” jelszóval, közveszélyesen korrupt ügyekben jelentek meg, és voltak sikeresek.
A mostani, az 1989 decemberi forradalmat követő legnagyobb méretű romániai tüntetéseknek nem is egy, hanem két meghirdetett programja is ismert. Az első ilyen, a Románia 2017+ Kiáltvány a híres Temesvári Kiáltványt (1990) követi, s a közélet tisztaságának megteremtésére irányul. Ez már nem a régebbi szekusoktól és kommunistáktól akar megszabadulni, hanem az új korrupt politikusok felelősségre vonását követeli. Ez a kiáltvány 8 pontban aktualizálja a 27 évvel ezelőtt, Temesváron megfogalmazott követelményeket, foglalja össze az ezzel kapcsolatos álláspontokat, és ad követhető programot a mozgalomnak. Az újabb, „Rezist 2.0” címet viselő program, amely az első kiegészítéseként jelenik meg, és amelyet szakértők dolgoztak ki és bocsájtottak közvitára, a jó kormányzás és a demokratikus képviselet elveit rögzíti, nem csak a korrupció felszámolásával kapcsolatban, hanem a liberális demokrácia romániaikiteljesítésének igényével.
Ugyanakkor a mostani nagyszabású utcai mozgalmak mintegy – szociológiai értelemben – „természetes örökösei” a Colectiv-diszkóban 2015 október végén történt tűzeset kapcsán kirobbant, kormánybukáshoz vezető mozgalmaknak, amelyek megalapozottan tették a korrupciót az ott történt tragédia okának. De közvetlen előzményként kapcsolódnak a verespataki aranybánya megnyitása elleni környezetvédőmozgalmakhoz is.
A megmozdulásoknak régebbi hagyománya is van. „Szimbolikus hatékonyságukat” az adja, hogy az elmúlt lassan három évtizedben, a ’89-es, és főként az azt követő ’90-es évek eleji hasonló tüntetés-sorozatok, közülük is leginkább a bukaresti Egyetem téri "Golaniádaként" ismertté vált megmozdulás-sorozat (a golan huligánt jelent), időről-időre megerősítést nyernek. Bár a „Golaniádát” véresen elfojtották (Ion Iliescu volt államfőt és Petre Roman volt kormányfőt éppen ezekben a hetekben citálták ügyészségre és jelentették fel bíróságon akkor viselt dolgaikért), a modell, a forma fennmaradt és minden újabb alkalommal megerősödik, új kifejezőeszközökkel gazdagodik, de motivációit, hangulatát és érzelmi töltetét tekintve „ismétli magát”. A mozgósítás, a részvétel tapasztalata, a kreatívok és jelszavak, az „indulók” és kiáltványok, olyan kohéziót termelnek, mely azt sugallja, hogy a tüntetők a „jó, a progresszív” oldalon állnak. Ezt az érzést és magatartást nyugodtan nevezhetjük civil alapú társadalmi kohéziónak (vagy állampolgári nacionalizmusnak), mely túlmutat a szokványos „nemzeti kohézión”/nacionalizmuson. Fontos megfigyelni, hogy egy új generáció, megváltozott körülmények között, és megváltozott élettapasztalattal, no meg újfajta mozgósítási, kommunikációs eszközök segítségével stb., képes megismételni és ezzel kontinuitást biztosítani az eredeti, immár lassan történelmivé öregedő mozgalomnak, az akkor spontán módon kialakult paradigmának. Mi más lenne ez, mint egy alulról szerveződő „kitalált hagyomány”, sajátosan fölépített tradíció, amelyhez szívesen és önként kapcsolódnak fiatalok?
Minden magyar politikus ártatlan?
Nem mellékes, hogy a kisebbségek, mindenekelőtt a romániai magyar közösség fiataljai is szívesen megmártóznak a hangulatban, egyenlő partnerként, részvevőként érezték/érzik benne magukat. Igaz, hogy ez leginkább csak a nagyobb városokban - különösen Kolozsváron - volt jellemező, és kevésbé az elszigetelt, etnikailag homogén Székelyföldön, de azt hiszem az itteni állampolgári kohézió megtapasztalása mégis fontos társadalmi tapasztalat az egész romániai magyar közösség számára. Egy új nemzedék is megtapasztalhatta az eredeti mozgalmak nagyjából megőrzött hangulatát.
Ezzel kapcsolatban Bottoninak igaza van, amikor a romániai magyar sajtóban ez ügyben megnyilvánuló véleményvezér újságírásról, mint sajátos műfajról beszél, csak éppen maga ellen beszél. A romániai magyar politikai mainstream és a neki alárendelt média minden kritika nélkül megismétli azt a Bottoni által is sugallt, a tapasztalatnak és a tényeknek ellentmondó nézetet, hogy minden korrupciós ügyben meggyanúsított, megvádolt, sőt elítélt romániai magyar politikus ártatlan, és csupán a „román hatalom, titkosszolgálatok, stb.” nacionalista támadásainak az áldozata. Márpedig ez a politikai attitűd tarthatatlan és nem az esetlegesen, sőt valószínűsíthetően politikai okokból megvádolt romániai magyar elöljárók érdekeit szolgálja, hanem a valóban korruptakét, akiket összemosnak, egyként kezelnek az előbbiekkel. Ez a magatartás nemcsak a tényekkel ellenkezik, hanem megakadályozza a tisztánlátást, az ártatlanság vélelmének tévesen értelmezett elve alapján próbálja menteni az arra nem érdemeseket, miközben éppen a megmentendőket ássa alá.
Bottoni szerint a „befolyással való üzérkedés” mint büntetőjogi kategória „csak egy rossz vicc”, (erre a kijelentésére máshol is reflektáltam), viszont a rossz vicc büntetésének eltörlési kísérlete miatt több mint félmillióan vonultak utcára országszerte, és mozgalmuk egyáltalán nem a jó öreg korrupt pártokat, hanem a megújulást és a közélet tisztaságát szolgálta, és nagy valószínűséggel, fogja szolgálni. Bottoni fordított logikája szerint viszont a tüntetőket, a civil társadalmat, az ügyészséget, a román államfőt (akinek szavazói adják az utca hangjának sűrűjét), sőt az ifjabb és politikailag tapasztalatlanabb, viszont jól képzett, idegen nyelvet beszélő, a politikai nyugatot értő fiatalokból álló mozgalmakat kellene fölszámolni és visszaterelni a régi jó korrupt pártok akol-melegébe. Ilyesmit viszont a korrupcióellenes tüntetők elképzelni sem tudnak, mint azt egy frissen, a tüntetők körében végzett felmérés mutatja. Ez bizony nagyon is abszurdnak tűnik Románia esetében, ahol a korrupció-ellenes megmozdulások ellenében a hatalom megpróbálkozott ellentüntetések szervezésével, olyan nacionál-kommunista jelszavakkal és módszerekkel, melyek már többször elbuktak és amelyekre lasszóval sem lehet résztvevő polgárokat szerezni.
Magyari Nándor László
Magyari Nándor László 1960-ben született Csíkszeredán. 1984-ben diplomázott a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) filozófia-történelem szakán, ugyanott szerezte doktori fokozatát szociológiából. 1992 óta Kolozsváron él. - 1992 óta a Kolozsvári BBTE oktatója, szociológiaelméletet és kulturális-, valamint politikai antropológiát tanít, politikai elemző. - 2011-től a systemcritic.blogspot.ro blog szerzője, és a Bukaresti Rádió heti jegyzetének készítője
Kutatási területei: interetnikus kapcsolatok Erdélyben, a politika mint folyamat, a közéleti korrupció mintázatai, oktatáspolitikák
Népszava2017. október 14.
Teljesítetlen autonómiaigéretek
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Amire felesküdtünk isten s ember előtt címmel a romániai magyarság önrendelkezését szorgalmazó Kolozsvári Nyilatkozat 25. évfordulója alkalmából rendezett konferenciát péntek délután a Magyar Unitárius Egyház imatermében. Az emlékezés helyszíne jelképes volt: 1992-ben itt született meg a történelmi lépésnek számító RMDSZ-nyilatkozat a nemzeti kérdésről – az esemény ma már többféleképpen él az akkori főszereplők memóriájában.
Szőcs Géza, az RMDSZ akkori főtitkára szerint az autonómianyilatkozat a közösség nagy ideáljainak a megfogalmazását jelentette, amit Bukarestből és Budapestről vezérelve akadályoztak meg. 1989 után az erdélyi magyarság vezetői elherdálták, aprópénzre váltották az addig felhalmozott politikai tőkét, így kerülhetett célkeresztjükbe Tőkés László is. A Kolozsvári Nyilatkozat megalkotói naívan nekik engedték át a terepet a brassói kongresszuson.
Tőkés László EMNT-elnök meggyőződése, hogy a Kolozsvári Nyilatkozatot tovább kell vinni, mert annak idején a felesküvéssel találtunk magunkra, és ez mindmáig kötelez. Aki elfogadja annak tartalmát, a nemzeti oldalon áll, aki pedig nem, az máshová tartozik. A tájbasimuló “neptuni” politika helyett a háromszintű autonómiát kell elérnünk, megszabadulva a balkánizálódástól, újragondolva politikánkat, szakítva a tisztességtelen nézetekkel. Életképes eredményt csak akkor érhetünk el, ha egységesen lépünk fel közösségi érdekeinkért, mondta.
A Kolozsvári Nyilatkozat egyik megfogalmazója, Bodó Barna politológus szerint ez ma is zsinórmérték, „az erdélyi magyar közösség vagy autonóm lesz, vagy nem lesz”.
Borbély Zsolt Attila EMNT-alelnök a nyilatkozat ellen viselt balliberális sajtóháborúról beszélt, amelynek célja a nemzeti gondolkodás kompromitttálása volt. Ennek fő szószólói Cs. Gyimesi Éva és Magyari Nándor voltak, akik kozmopolitákként megelégedtek a román hatalom engedménymorzsáival, az autonómistákat párbeszédre képtelen voluntaristáknak bélyegezték meg.
Kónya Hamar Sándor húsz évnyi politikusi tapasztalata alapján kijelentette: manapság tizenhat uniós tagállam ismeri el az önrendelkezés valamelyik formáját, amelynek haszonélvezője ötven nemzeti kisebbség. „Huszonöt éve kimondtuk: a romániai magyarság államalkotó társnemzet. És hol tartunk most?”– tette fel a kérdést.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke, aki a Kolozsvári Nyilatkozat előtt az RMDSZ ifjúsági szervezetének (MISZSZ) egyik vezetője volt, arra emlékezett, hogy Demény Lajos és Király Károly hasztalanul veszett össze Domokos Géza akkori elnökkel, az lett volna kedvező pillanat az autonómia követelésére. Az autonómisták hibája, hogy akkor nem voltak elég kemények. Szilágyi Zsolt szerint az akkori eskütétel ma is aktuális és kötelez.
Toró T. Tibor EMNP-ügyvezető elnök szerint a Kolozsvári Nyilatkozat után az autonómiatörekvést komolyan nem vevő RMDSZ-ben megindult a platformizálódás. Így alakult meg a Reform Tömörülés, amely Tőkés László politikai tőkéjét kívánta gyümölcsöztetni. És ezt a szellemiséget napjainkig megőrizte.
Katona Ádám, az egykori Erdélyi Magyar Kezdeményezés platform elnöke sajnálja, hogy akkoriban „nem mondták keményebben az igazságot”. Szerinte Domokos Géza amilyen haszonos volt a letűnt korban a Kriterion Könyvkiadó vezetőjeként, annyira kártékonynak bizonyult az RMDSZ elnökeként.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke azt hangsúlyozta, hogy a napjainkban mesterségesen gerjesztett magyarellenességet szívós diplomáciai munkával lehet csak kivédeni. Romániában a belső önrendelkezés tabuját a megfélemlítés és a félelem táplálja. Az autonómia nem román–magyar vita, hanem a demokrácia velejárója. Az RMDSZ azonban a katalóniai függetlenségi népszavazás kapcsán azon ügyködött, hogy megnyugtassa a román hatalmat: „mi nem ezt akarjuk. Ha az önrendelkezési jog és a véleményszabadság joga sérül, és ezt Európa elfogadja, akkor nagyon rossz irányba haladunk” – mondta.
A konferencia szervezője, Sándor Krisztina EMNT-ügyvezető elnök úgy összegezte az elhangzottakat, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat példa midenki, de főleg a fiatalok számára, mert bőven van még tennivalónk. Az egyik hozzászóló pedig így summázott: a romániai magyarság legnagyobb baja nem a széthúzás, hanem az apátia.
Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatban az RMDSZ leszögezte: „a romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa”, és kinyilvánította, hogy „a belső önrendelkezés útján” kíván haladni. A célokat az RMDSZ akkori vezetői és parlamenti frakciói esküvel is megerősítették, minderre Kolozsváron, a Szent Mihály plébániatemplomban került sor. Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)2017. október 19.
Kolozsvári Nyilatkozat: eskü az autonómiára
Huszonöt évvel ezelőtt fogadta el az RMDSZ a Kolozsvári Nyilatkozatot. Az erről szóló konferencián az előadók nyomatékosították: a magyar érdekképviseleti politika csak akkor lehet eredményes, ha ennek szellemiségéhez kanyarodik vissza.
Politológusok, szociológusok és jogászok minden bizonnyal még hosszú ideig fognak azon vitatkozni, hogy 1989 decemberében mi történt: lehet-e rendszerváltásnak nevezni azt a folyamatot, amelynek során a korábbi elit önátmentése mellett alapjaiban újraszabták a hatalomgyakorlás játékszabályait? Annyi biztos, hogy mind egyéni, mind közösségi szinten kitágult a világ, ami alatt nemcsak a mozgásszabadságot értjük, hanem a formális, szervezeti alapra támaszkodó közösségi érdekképviselet lehetőségét is. Az erdélyi magyarság már a Ceauşescu bukása előtti napokban, 1989. december 20-án és 21-én megalakította a későbbi érdekképviseleti szövetség első csíráit jelentő szerveződéseket Temesváron, Kolozsváron és Bukarestben. December 22-e után a bukaresti mag, azon belül Domokos Géza és köre határozta meg az új szervezet politikai arcélét és a nevét is. Amint azt Szőcs Géza 1994-ben a Korunk hasábjain zajló koncepcionális vitában leszögezte, hiba volt a csángókra való hivatkozással és a bukaresti funkcionáriusok kedvéért magát romániaiként meghatározó szervezetet alapítani, sokkal szerencsésebb és előremutatóbb lett volna az erdélyi önmeghatározás, ami az e tájon eltöltött ezeregyszáz évünkre utalt volna.
Kollaboránsok és autonomisták
Az a szembenállás, amely a névhasználat kapcsán már januárban megjelent, később meghatározóvá vált szervezeti szinten is. A két tábor, a helyzetteremtő, távlatokban gondolkodó, a cél érdekében akár konfliktusokat is vállaló autonomisták, valamint a tájba simuló konfrontációkerülő, a román érzékenységet a magyar érdekeknél fontosabbnak tartó kollaboránsok első ízben az 1990-es nagyváradi kongresszuson sorakoztak fel egymással szemben. A magukat mérsékeltnek mondó kollaboránsok nem kis része megpróbálta az elvi különbségeket kisebbíteni, a pozícióharcra fogni a szembenállást. Nem kétséges: a két tábor elöljárói jól megjelenítették a két eltérő gondolkodásmódot, de ebből eredt az egymásnak feszülés és nem fordítva.
Az autonomisták vezéralakja ekkortájt Szőcs Géza volt, az Ellenpontok egyik szerkesztője, aki a Szabad Európa Rádió munkatársaként jól fizető állást hagyott ott, hogy szükség esetén Erdélyben élére álljon a frissen megalakult érdekképviseletnek.
Aki szamizdat folyóirat szerkesztésébe fogott Ceauşescu uralmának idején, az számot vetett életével, és többre tartotta a politikai cselekvést egy kilátástalan helyzetben is, mint saját létbiztonságát. A mai fiatalok elképzelni sem tudják, hogy akkor valóban embereket vertek agyon csak azért, mert például irredenta dalokat énekeltek a kocsmában.
A kollaboráns szárny vezetője Domokos Géza, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának egykori póttagja volt, akiről találóan állapította meg Katona Ádám a Kolozsvári Nyilatkozatra emlékező konferencián, hogy hatalmas érdemei voltak az 1989 előtti időkben, amikor a Kriterion Könyvkiadó élén állt, de ugyanolyan hatalmas károkat okozott 1989 után RMDSZ-elnökként. Domokos Géza maga is elismerte, hogy lojalitás szempontjából kettős kötődésű ember. Az első kongresszuson elmondott beszédében kijelentette: szerinte az erdélyi magyarok feladata, hogy nem egy, hanem két nemzetben gondolkozzanak. Gondolkodásának román befolyásoltságát mi sem jeleníti meg jobban, mint amikor a második bécsi döntés félévszázados évfordulója alkalmából 1990. augusztus 30-án kiadott nyilatkozatában felmondta az összes történelemhamisító román toposzt, és román szóhasználattal diktátumnak nevezte azt a formálisan a románok által kért, mindkét fél által elfogadott és végrehajtott döntést, amelyet a jogi egyetemeken a nemzetközi döntőbíráskodás iskolapéldájaként lehetne tanítani.
Elhallgatott autonómiakövetelés
A két szárny közötti kötélhúzás határozta meg az RMDSZ történetének első három esztendejét. Az elvi, értékrendi különbségeken alapuló szembenállás stratégiai síkon az autonómiához és az önrendelkezéshez való eltérő hozzáállásban nyilvánult meg.
Domokos Gézáék mindent elkövettek, hogy erről a kérdésről lehetőleg szó se essék, míg a másik oldalon állók – Szőcs Géza, Borbély Imre, Patrubány Miklós, Toró T. Tibor, valamint a Székelyföldi Politikai Csoport Katona Ádámmal az élen – újra és újra érdemi vitát kezdeményeztek. Tőkés László ekkor tiszteletbeli elnökként megpróbált jóhiszeműen egyensúlyozni a két tábor között. A radikálisok vezéralakjává azt követően vált, hogy az 1992 nyarán történt Hargita megyei listahamisítás kapcsán megtapasztalta: a magukat mérsékeltnek nevezők képesek átgyalogolni írott és íratlan normákon, amennyiben vezetőik nem kerülnek fel a képviselő- és szenátorjelölti listákra.
Az autonómiaprogram iktatására már az első kongresszuson kísérlet történt. Végül a program megfogalmazói az autonómia ismérveit a helyi önkormányzati rendszer címszava alá gyömöszölték be.
A második, 1991-ben Marosvásárhelyen megtartott kongresszuson bekerült a programba a kulturális autonómia, amiről azonban olyan konok és elkötelezett bátorsággal hallgatott a Domokos-féle vezetés, hogy nemhogy a románok, de még az RMDSZ politikájában részvevők zöme sem tudott.
Ezen a kongresszuson került be a társnemzeti önmeghatározás az RMDSZ hivatalos dokumentumaiba, miszerint a romániai magyarság államalkotó tényezőként, a román nemzet egyenjogú társaként határozza meg magát. Ugyanakkor azt sem hallgathatjuk el, hogy Domokosék hátba támadták az 1991-es agyagfalvi autonómiakezdeményezést (az érintettek, Katona Ádám és Domokos Géza, visszaemlékezései e ponton ellentmondanak egymásnak, de minden okunk megvan arra, hogy az előbbinek adjunk hitelt). Csapó József autonómiaelvű memorandumát pedig a vezetés titkosította arra való hivatkozással, hogy ne gyengítsék a román ellenzék pozícióit az 1992-es választások előtt. A választás után viszont elérkezett a pillanat, amikor már semmilyen érv nem volt az autonómia ügyében való határozott kiállás elodázására.
Eskü a Szent Mihály-templomban
A Küldöttek Országos Tanácsának 1992. október 24–25-i ülésén Borbély Imre javasolta egy autonómianyilatkozat elfogadását. A javaslat hatalmas vitát kavart, amelynek keretében az autonomisták – élükön Tőkés Lászlóval, aki teljes mellszélességgel, erkölcsi és politikai tekintélyének teljes súlyával kiállt a nyilatkozat mellett – szabályosan szétzúzták a másik oldal elvi és gyakorlati ellenvetéseit. A nyilatkozatot végül ellenszavazat nélkül, egyetlen tartózkodás mellett fogadta el a testület, majd a benne foglaltak kivívására az RMDSZ képviselői és szenátorai esküt tettek a Kolozsvári Szent Mihály-templomban.
Nem sokkal később egy balliberális, kozmopolita, a nemzetszeretetet újkollektivizmusként megbélyegző, SZDSZ-es ihletettségű politikai kommandó – élén Cs. Gyimesi Évával, Magyari Nándor Lászlóval, Bányai Péterrel és Fey Lászlóval – szabályos sajtóháborút indított a nyilatkozat és annak elfogadtatói ellen.
Mégsem tudta megzavarni az RMDSZ minden politikai irányzatát magában foglaló Egyeztető Kerekasztal munkáját, amelynek eredményeképpen elkészültek a nyilatkozat elvi tartalmának megfelelő program- és alapszabályzat-módosítások. Ezeket az 1993 januárjának közepén ülésező brassói kongresszus fogadta el. Itt az autonomisták nem indítottak jelöltet a másik oldallal, Markó Bélával szemben. Tőkés László csak azért vállalta a jelöltséget az utolsó pillanatban való visszalépés szándékával, hogy meglegyen a vészforgatókönyv arra az esetre, ha a kollaboránsok végül nem hajlandóak elfogadni az autonómiaelvű alapszabályzat- és programmódosításokat.
Neptun-logika
Amint azt a konferencián többek között Szilágyi Zsolt is elmondta, hiba volt szemérmeskedni, hiba volt bízni a másik oldal jóhiszeműségében, programhűségében és elvszerűségében. A koncepcionális győzelem után csakis a pozicionális győzelem garantálhatta volna, hogy az RMDSZ autonomista politikát fog folytatni, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat szellemében tevékenykedik majd.
Ehelyett mi történt? Kecskére bíztuk a káposztát. Markó Béla vezetésével egy négyéves Janus arcú korszak következett, amely felmutatott nemzetelvű, helyzetteremtő lépéseket (pl. az állammodell mentén való önépítkezés megkezdése, memorandum az Európa Tanácshoz Románia felvételének ügyében), de mulasztásokat is, mert nem került sor a kongresszus által megszabott kétéves határidő dacára a nemzeti kataszter összeállítására, az autonómiastatútumok elfogadására, és nem írták ki a belső választásokat, ugyanakkor önsorsrontó politikai bűnöket (Neptun-ügy, Nagy Benedek-ügy) is. Mindezt tetézte az 1996. november 28-án való kormányra lépés, amellyel az RMDSZ hátat fordított a négy évvel korábbi nyilatkozat szellemének és betűjének.
A Neptun-logika lényege az, hogy a román és az erdélyi magyar csúcsvezetés egymás hátát védi. A románok biztosítanak az RMDSZ vezetés számára annyi – a lényeget nem érintő – engedményt, amit eredményképpen felmutatva urnákhoz lehet szólítani az erdélyi magyar közösséget. A magyar fél pedig tartózkodik a román diplomácia nyomás alá helyezésétől, nem használja a külpolitika fegyverét, cinkos a modellértékű román kisebbségpolitika hazug mítoszának terjesztésében.
Az eredmény közismert: ma még az is veszélyben van, amit ezzel a kuncsorgó, konfliktuskerülő politikával eddig sikerült elérni.
Az RMDSZ magatartását jól jellemzi az, amit Szilágyi Zsolt emelt ki az előadásában: Kelemen Hunor elmegy tüntetni a magyar oktatásért a kormány ellen, majd Bukarestbe visszatérve a kormányoldallal együtt szavaz.
Így aligha lehet egységes magyar érdekképviseleti politikát folytatni, az autonómia kiharcolásáról nem is szólva. Az erdélyi magyar érdekképviselet megújítása elképzelhetetlen az RMDSZ önfeladó, szolgalelkű politizálása mellett, a hivatalosan mindenki által áhított magyar összefogás elvi alapját csakis a 25 évvel ezelőtt elfogadott nyilatkozatban foglaltak képezhetik. Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)2017. november 16.
Veszélyben az erdélyiek szavazati joga?
Mára a fősodorhoz tartozó közéleti szereplők is eljutottak oda, hogy belássák, a felszíni politikai pártcsatározások mögött van egy mélyebben húzódó törésvonal, amely gyakran pártokat is keresztbe metsz: a globális háttérhatalomhoz való viszony. Amikor e kérdést olyan lényeglátó politikai elemzők tematizálták a kilencvenes évek közepén, mint Csurka István, Bogár László, Tellér Gyula, Pokol Béla vagy Borbély Imre, és figyelmeztettek a globalizmus veszélyeire, a politikai színpad szereplői még az EU-csatlakozás vágyának lázában égtek. Vélhetően akadt közöttük olyan, aki naivan úgy vélte: az unió megvédhet bennünket a globalista tendenciákkal szemben és az európai értékrend bástyájává válhat a globalizmus fellegvárával, az Egyesült Államokkal szemben. Arra is sokan felhívták már akkor a figyelmet, hogy a kommunista utódpárt, az MSZP a globalista erők szekértolója koalíciós társával, az SZDSZ-szel együtt.
Orbán Viktor is már a kilencvenes évek második felében figyelmeztetett: a globalisták számára Magyarország csak telephely, míg a nemzeti pártok számára haza. Azt is ki merte mondani, hogy ezen erők zászlóshajója, az SZDSZ tudatosan törekszik a magyarság szellemi és lelki erejének gyengítésére. Az MSZP-n belül még volt egyfajta gyenge ellenállás az idegen beavatkozással szemben, de a párton belüli SZDSZ-esek többnyire erősebbnek bizonyultak.
Álvita a státustörvényről
Miután az SZDSZ elfoglalta méltó helyét a történelem szemétdombján, első számú szellemi örököse a Gyurcsány Ferenc által megalakított Demokratikus Koalíció lett. Emlékezzünk, ez volt az egyetlen párt, amely még a státustörvényt sem szavazta meg. De nem elégedett meg parlamenti elutasításával: értelmiségi holdudvarát felhasználva megpróbálta a jogszabályt minden tekintetben ízekre szedni. Lásd az Élet és Irodalom hasábjain lezajlott álvitát, amelyben a párt erdélyi támogatója, a Kolozsvári Nyilatkozat és a Bolyai Egyetem ellen támadó Magyari Nándor László is tévedésekkel, tendenciózus beállításokkal és rágalmakkal tarkított szöveget közölt. Az sem véletlen, hogy egyik fő ideológusuk, Bauer Tamás – aki fontosnak látja, hogy időről időre kifejtse, miszerint Trianon igazságos volt – idén márciusban büszkén kérkedett azzal, hogy a 2004-es népszavazáson nemmel szavazott, és Gyurcsány mellett talált új politikai otthonra.
Markó Béla nem okoz meglepetést
Gyurcsány Ferenc nemcsak az ország mesterséges eladósítására és a maradék szuverenitás felmorzsolására törekedett, hanem arra vetemedett, hogy a határon kívül élő magyarok ellen uszítson. Ő maga dicsekedett el monográfusának, Debreczeni Józsefnek azzal, hogy Kovács László emlékezetes 23 millió román munkavállaló beözönlésével riogató kampányának ötlete bizony tőle származik. 2004-es népszavazási kampánybeli dicstelen szereplését mindannyian ismerjük, most pedig aláírásokat gyűjt azért, hogy vonják meg a határon túli magyarok szavazati jogát. Megvan annak a pikantériája, hogy mindeközben ő és pártja két erdélyi politikusra hivatkozik más-más értelemben és céllal: két olyan politikusra, akik legalábbis nyílt színen soha nem kerültek egymással szembe. Egyikük Markó Béla, aki tavaly ősszel az eszmeileg hozzá igencsak közel eső Népszavának adott interjúban minden alap nélkül „felelőtlen gyűlöletkeltéssel” vádolta a kormányt migránsügyben, helytelenítette a különutas orbáni politikát. Szerinte ugyanis „nem helyes olyasmiről szavazni, aminek nem érzi a következményeit a saját bőrén valaki”. A másikuk Tamás Sándor Kovászna megyei RMDSZ-es tanácselnök, akit elrettentő példaként idéznek Gyurcsányék, s aki Markóval szembe menve nyíltan állt ki az Orbán-kormány mellett.
Állásfoglalásával Markó Béla nem okozott meglepetést, hiszen épp ő volt Kárpát-medencei szinten az egyetlen politikai vezető Gyurcsány mellett, aki a Székelyek Nagy Menetelése ellen emelte fel a szavát, s a nagy port kavart figyelemfelkeltő autonomista akció kapcsán az ötvenes évek felvonulásait emlegette. Ugyancsak Markó volt az, aki paradigmatikus és jövőbe mutató elvi állásfoglalásai kapcsán ismételten támadta Orbán Viktort a nemzetellenes sajtó egyik legfontosabb műhelyének, az Élet és Irodalomnak a hasábjain – lásd a magyar nemzetállam, az illiberális demokrácia elleni megszólalásait. Markó még a kerítést is kifogásolta figyelmen kívül hagyva azt, hogy a muszlim invázió elleni hatékony védekezés nélkül egész Európa elvész.
Erdélyi magyar egyetértés
Markónak a szavazati joggal kapcsolatos álláspontjával mindössze két komoly probléma van. Az egyik, az erdélyi magyar igenis érzi, hogy ki van kormányon Budapesten, másrészt, ez az érvelésmód szembe megy az egységes magyar nemzet, a határon átívelő magyar nemzetegyesítés gondolatkörével.
Tamás Sándornak Gyurcsányék által idézett állásfoglalásáról pedig csak annyit mondhatunk: örömteli, hogy vannak kérdések, amiben az erdélyi magyar pártok egyetértenek. Az egyik az, hogy az erdélyi magyarság érdeke, ha Orbán Viktor jövőre újabb mandátumot kap a választóktól. Ebből a szempontból még az is szerencsés, hogy nem az SZDSZ-hez húzó, ideologikus Markó irányítja ma az RMDSZ-t, hanem a pragmatikus, érdekvezérelt Kelemen Hunor.
Gyurcsány egyedül maradt
Gyurcsány egyedül maradt a politikai arénában a maga akciójával. A határon kívül élő magyarok ügyét az utóbbi időben lényesen kevesebbet emlegető és egyik túlzottan szabad szájú politikusa révén a hírekbe került Jobbik sem követi. A MÁÉRT minap lezárult ülése után Vona Gábor leszögezte, pártja nem kívánja megvonni a határon kívül élő magyarok szavazati jogát. (Az utóbbi napokban attól volt hangos a sajtó, hogy a Jobbik portálján a hozzászólók moslékozzák, patkányozzák, románozzák azokat, akik szerint helyénvaló, hogy minden magyar állampolgár szavazhasson akkor is, ha történetesen Csíkszeredában vagy Szabadkán él. Nyilvánvaló, hogy egyetlen párt sem felelős a portálján közzétett írások hangneméért. Azért viszont igen, ha ezek a minősíthetetlen mocskolódások napokig ott díszelegnek az oldalon, és megfogalmazójukat nem tiltják le. Ezt megelőzően a párt szolnoki elnöke azzal örvendeztette meg rajongótáborát, hogy az erdélyi magyarokat „elhülyülésre fokozottan hajlamos társadalmi masszának” nevezte.)
Behegedt sebeket téphet fel, de változást nem hozhat
Gyurcsány Ferencet aligha zavarja, hogy egyedül maradt, sőt, az aláírásgyűjtés felvezető szövegében ki is emeli: pártja az egyetlen politikai erő, amely szeretné megvonni a szavazati jogot a határon kívül élőktől. A szándék világos: minél nagyobb népszerűségre szert tenni, bármi áron, s ha ennek érdekében ismét magyart a magyar ellen kell uszítani, akkor az sem gond. Gyurcsány a maga szempontjából jó lóra tett, az aláírásgyűjtés jól halad, mivel e kérdés eldöntése mögött tulajdonképpen egy értékrendi választás áll.
Mi a fontosabb: az életforma-sovinizmus, a kádári féltékenység, a kormány elleni irracionális gyűlölet vagy a nemzeti egység szimbolikus megjelenítése a választásokon. A fogyasztói társadalom viszonyulási mintái, a globalista médiadömping, a pusztító világerő propagandája mind az előbbi oldalon áll.
Feltehetjük a kérdést: veszélyben van a határon kívüli magyarok szavazati joga? A válasz nemleges. Akkor is nemleges, ha a jogdogmatika hatalma véges, és a politikai elit, ha egységes, akkor átgyalogolhat a saját maga által megfogalmazott alkotmányos elveken. Viszont az anyaországi politikai elit ebben a kérdésben éppenséggel nem Gyurcsány oldalán mutat egységet. Így bármennyi aláírást gyűjt össze Gyurcsány Ferenc, abból nem lesz törvénymódosítás.
Az akció arra jó, hogy hangulatot keltsen elsősorban az erdélyiek ellen, hisz a legtöbb szavazat 2014-ben is innen érkezett. Arra, hogy sokak magyarságképe csorbuljon, hogy feltépjen behegedt sebeket, de arra nem, hogy változást hozzon a közjogi rendszerben. Legfőképpen persze arra jó, hogy egy nemzeti szempontból totálisan gátlástalan kalandor politikus bevigye pártját a törvényhozásba. Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)