udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
164
találat
lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-150 | 151-164
Névmutató:
Schiller, Friedrich
2010. december 15.
Hétvégi vendégjátékok
Tompa Miklós-centenárium
Pénteken rangos rendezvénysorozat veszi kezdetét a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem és a Székely Színház Egyesület szervezésében. Centenáriumi ünnepség, a társulat névadója, Tompa Miklós születésének századik évfordulója alkalmából, amelynek keretében számos rendezvényre várják az érdeklődőket mind a Nemzetiben, mind a Stúdió Színházban. Az eseménysorozat részeként fellép mind a Tompa Miklós Társulat, mind a Kolozsvári Állami Magyar Színház és sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata, de a gazdag programban tárlatnyitó, színháztudományi konferencia, emléktábla-avatás és archív felvételek vetítése is helyet kapott. Holnap este 7 órakor, amolyan nulladik napi programként a művészeti egyetem Akadémiai Műhelye játssza a Guppi című előadást, este fél nyolctól Kiss Csaba A dög című lányregényét adja elő a Tompa Miklós Társulat a Nemzeti Kistermében.
A részletes programot múlt csütörtöki lapszámunkban már közöltük, ezúttal a kolozsvári és sepsiszentgyörgyi színházak vendégjátékaira térünk ki. A Kolozsvári Állami Magyar Színház Csehov talán legismertebb, Három nővér című drámájával érkezik Marosvásárhelyre, a centenárium illő alkalmat biztosít az előadásra: a művet Tompa Gábor rendező, Tompa Miklós fia alkalmazta a kolozsvári színpadra, az elvágyódás világhírűvé vált történetét Marosvásárhelyen szombaton este 7 órától mutatják be, a Nemzeti Színház Nagytermében. – "A Három nővér megváltásról szóló drámaként izgalmas számomra. Eszerint a három nővér tulajdonképpen egyetlen nőalak három vetülete: a gyermeki, a női és az anyai, akiknek együtt kell maradni ahhoz, hogy lehetségessé váljon a túlélésük. Ott lebeg az Atya szelleme, nem tudnak, és nem is akarnak megszabadulni tőle. A Fiú is megjelenik, hiszen a darab elején a nővérek Versinyin megérkezését már-már messianisztikus módon élik meg: őbenne látják a megváltót, aki végre Moszkvába viszi őket. És végül ott a Szentlélek is, amelyet én a szenvedéssel azonosítok. Azzal a szenvedéssel, amelyet a szereplőknek különböző formában ugyan, de vállalniuk kell. Vonz a Három nővér zeneisége is, amely rokonítható az általam annyira kedvelt abszurd művekkel. Ez a zeneiség, mint minden szimfonikus szerkezetű mű, nagy pontosságot és pontos tonalitást, hangszínt, atmoszférát, színárnyalatokat követel" – vallja a rendező a műről és az előadásról, amely elnyerte a 2008-as év Legjobb Előadás, és a Legjobb Rendező (Tompa Gábor) UNITER- (Román Színházi Szövetség) díját.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház olyan előadással érkezik, amelyet egyrészt már többször is játszottak Marosvásárhelyen, másrészt igen sokan a társulat egyik legjobb előadásaként tartanak számon, ezért is hívták ismét városunkba. A csoda című produkció a Játék Tamásival két részben alcímet viseli és Bocsárdi László rendezte a színház névadójának Énekes madár című színműve alapján. – A magyar drámatörténet legtöbb remekműve szabálytalan színdarab, színszerűségüket csak a – jelen idejű – hagyományos fogalmazástól elütő, a szerző látomásával egyenértékű rendezői vízió bizonyíthatja. Ha a színpadra állítók nem válnak a szerző alkotótársává, csak újabb érvet szolgáltatnak azok számára, akik a játszhatatlan, kötelességből bemutatott könyvdrámák közé sorolják Vörösmarty Mihály, Füst Milán vagy Weöres Sándor csodálatos alkotásait. Így járt a magyar színház, amely a népi színjátékot rendre skanzenben zajló életképként képzelte el, Tamási Áron színdarabjaival, köztük az egyik legköltőibb alkotással, Az énekes madárral is. Ezzel szemben Bocsárdi László rendezése minden valamire való színházkultúrában újra kellene hogy írja Tamási drámáinak játékhagyományát. A csoda új értelmet ad a dramatikus néphagyomány színpadra állításának, megváltoztatja a népi közeg színpadra teremtésének módját és jelentését. Valószínűleg világossá vált, hogy az előadás, amiről szó lesz, megrendítő, nagy élmény. Reveláció! Bocsárdi László okos és szenvedélyes rendezésében a színház varázslata helyettesíti a megváltó csodát, amire az életben hiába várnánk. Az előadás a közelítés és távolítás rafinált játékával olyan pozíciót talált, ahonnan a népi kultúra értékei megélhetőek, ha nem is objektív realitásként, hanem mint melankolikus nosztalgia. Schilleri értelemben egy nagyon szentimentális műalkotást látunk, amelyik szerencsére nem állítja magáról, hogy naiv. Hiszen a csoda csak a színpadon, csak a művészetben teremthető meg, nem fakad a hamvas néplélekből, nem forrása a természetfeletti. Művészi illúzió: művészi valóság – írja az előadásról Perényi Balázs. Arról az előadásról, amely ugyancsak díjnyertes és amely a kolozsvári, illetve a házigazda társulatok produkcióival egyetemben színvonalas színházi estéket ígér a karácsony előtti hétvégére.
Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)2011. január 19.
A demokrácia a középpontban
Válasz Gyimesi Évának
Demeter Szilárd (jelen esetben: az egyik ötletgazda)
Gyimesi Évát örömmel olvasom (és ha elfogad vitapartnerként, bocsátkozok vele párbeszédbe), hiszen van bátorsága megidézni az 1989 előtti életgyakorlatai(n)kat. Ritka erény. Annál is érthetetlenebb részéről az azóta eltelt több mint két évtized óvatos apologetikája.
Elöljáróban én is leszögeznék egy dolgot: ez az írás nem az RMDSZ ellenében született, tehát ahol szó lesz az érdekképviseletről/pártról, azért történik, mert „szabadulásunk” hosszú évei során monopóliumot épített ki rengeteg területen, magyarán – nemigen lehet másra mutogatni.
Gyimesi Éva majdhogynem ideális (szöveg)környezetet skiccel, „Romániában ugyanis, ha olykor lassan, döcögve, csikorgó zökkenőkkel, de mégis, ma működő demokrácia van, ami az egyes emberekre lebontva azt jelenti: minden személy és egyesület tehet föl kérdéseket, vitatkozhat és tiltakozhat az összes hivatalokkal avagy hivataloknál szóban, írásban, interneten stb., sőt a hatalom képviselőivel szemben is. Hogy ne menjek messze, a szenátori irodáink, polgármesteri hivatalaink, bíróságaink, anyanyelvű sajtóorgánumaink stb. nem kis részben is ezért vannak: ellensúlyt, féket képviselnek a hatalom centralizáló hajlamú gyakorlásában.”, írja.
Formailag akár igaza is lehet a Tanárnőnek, bár a legfontosabbak, az anyanyelvű sajtóorgánumaink tabuéltetési szokásait nézve aligha lehet tényleges ellensúlyként számítani rájuk. Ezzel természetesen nem a magyar nyelvű médián szeretném elverni a port – érthető módon, amíg a politikumtól egzisztenciálisan függenek (a közpénzek szétosztása, vagy a tulajdonosi kör miatt), nem fogunk példának okáért a politikusaink vagyonosodásáról oknyomozó írásokat olvasni. Ellentétben a román sajtóval, ahonnan valódi gyöngyszemeket lehet kimazsolázni; ám az sem véletlen, hogy a „tiszta” Romániáért alakult civil szövetség arra panaszkodik, hogy Románia korrupciós térképén Hargita és Kovászna megyék fehér foltnak számítanak.
Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy korlátozva lenne a szólásszabadságunk. (Sőt, az alternatív nyilvánosságot tekintve tobzódunk a korlátlan szólás- és véleményszabadságban.) Hanem – amint arra médiaszociológusok is rámutattak – vannak tabutémáink, valamint túlélési technikaként gyakoroljuk az öncenzúrát. Mert a regnáló hatalom (magyar vonatkozásban jelenleg országos szinten egy párt) visszaüthet, és vissza is üt, lásd a támogatáspolitikai összegek alakulását az ún. szocialista-liberális magyar kormányzat alatt, amikor is az elvtársak laza csuklómozdulattal áttolták a pénzt (és a felelősséget), esetünkben az RMDSZ-nek, amely formáció potentátjai ezen privilegizált helyzetükkel vissza is éltek – a „Markó Béla veszi a kicsi piros ceruzáját” életkép több főszerkesztő rémálmaiban visszatérő elem lehetett.
A közpénzek átpolitizálásához, a klientúra-építéshez pedig a véleményformálók csendben asszisztáltak, mi több, cselekvően is hozzájárultak akkor, amikor éltek a vertikális kapcsolódás (értsd: mindenkinek van a kuratóriumokban egy politikusa) demokráciaidegen gyakorlatával. És tudom, hogy erős a megfogalmazás, de odáig jutottunk, hogy jobb sorsra érdemes művészeink, tudósaink, papjaink beejtőernyőzött fél analfabéta politikusok előszobáiban pitiznek egy kis alamizsnáért.
Ami viszont a mostanában divatszóvá nemesedett decentralizációt illeti, e témában még ennél is ellentmondásosabb a helyzet: jelen pillanatban a kormányzati gazdaságpolitika a központi költségvetés lyukait foldozgatja önálló mozgástér nélkül, IMF-direktíváknak kényszeresen megfelelve vesz el minél több pénzt az állampolgároktól és az önkormányzatoktól. Erre valóban lehetne válasz az önkormányzatok öngondoskodása, ha létezne erre politikai akarat és szakmai felkészültség. (Jelzésértékű, hogy az RMDSZ-ben most jutottak el odáig, hogy érdemi változásként ez évi kongresszusuktól remélik a regionális szervezetek létrehozását.)
Gyimesi Éva helyzetértékelését kevés fenntartással magam is osztom: „Sajnálok minden tömbmagyar környezetben létező önkormányzatot – írja a Tanárnő –, amelyik felülről, avagy kívülről, valamely »centrumból« várja az autonómiát, és a húsz év alatt még nem jutott el addig, hogy az öngondoskodás felelősségét vállalva rájöjjön: immár az ő kezében van, amire vágyik. Joga van álmodni, tervezni, költségvetést készíteni, befektetni, pályázni, és a tervet a legapróbb napi cselekvéstől, a kivitelezési munkától a végelszámolásig, gondosan végrehajtani. Ha pedig ezt még nem próbálgatta, mert lehet, hogy csak többszöri próbálkozással érhette volna el, s nem akart erőfeszítést tenni, elmarasztalható a mulasztás vétségében, és ha a választott képviselők hanyagsága merül fel, akkor az adott közösség számon is kérheti.”
Ezzel szemben – a húszévnyi politizálásunknak megfelelően – általánosabban bevett gyakorlat, hogy városi és megyei elöljáróink Bukarestbe ingáznak (akár különalkukat kötve) annak érdekében, hogy valami pluszforrást kijárjanak településeiknek. És valahol megértem őket: a politikai realitás azt mutatja (amint fentebb érintettem), hogy a pénzeszközök jelentős része fölött még mindig Bukarest diszponál. Mégpedig diszkriminatív módon: kimutatható, hogy az elmúlt húsz évben, arányaiban és összegszerűen is sokkal kevesebb pénz jutott például Székelyföld fejlesztésére. Egyesek még egy „etnikai szorzót” is valószínűsítenek, tehát arról beszélnek, hogy a magyarlakta vidékeknek juttatott X összeg esetében, automatikusan annak többszöröse megy románok lakta régióknak ugyanabból a keretből és ugyanarra a célra – tényszerűen ezt nem ellenőriztem, de a központosított nemzetállam logikájába belefér.
Vagyis lehetséges, hogy a kijárásos politizálás az egyetlen módja annak, hogy a romániai nagypolitikában valamifajta eredményeket érjünk el – de az is igaz, hogy azért nem tudjuk bizonyítani az ellenkezőjét, mert 1996-tól kezdődően az RMDSZ még csak kísérletet sem tett az alternatíva felvillantására.
És akkor nem is beszéltünk még közösségünk politikai szocializációjáról. Az egységdemagógia, az „alanyi jogon ott kell lennünk” pártpolitikai programja, a kampányjelszavak szintjén kifulladó stratégiák, illetve az érdemi, összehangolt és következetesen képviselt szakpolitikák hiánya, a hosszú távon érdekeink ellen ható megalkuvások (leginkább fájó példája a Petőfi-Schiller „multikulturális” egyetem belengetése) éppen olyan kiszolgáltatott helyzetbe juttattak bennünket, mint ahonnan szabadulni reméltünk 1989 decemberében.
Kis kitérő: az RMDSZ antidemokratikus irányvétele érdekes módon a politikai szótárunk beszűkülésével is járt, manapság a képviseleti demokrácia és a többpártiság fogalma az erdélyi magyar közösség lexikájában majdhogynem értelmezhetetlen, ráadásul folyamatosan összetévesztjük az eszközöket a célokkal.
Ami ellenben lényeges különbség, hogy most saját (?) választottjaink döntenek rólunk nélkülünk – és anélkül, hogy bármikor bármiért felelősséget kellene vállalniuk. Az érdekvédelmi szervezet döntéshozatalának központosítása, a sokszínűség bedarálása, a kritikai hozzáállás kiszorítása egy versenypárt életében érthető változások; ám kérdés, hogy az erdélyi magyar közösségnek országos szinten, távlatilag erre van-e szüksége. Szűk egyéves ellenzékiségének ideje alatt Markó Béla is eltöprengett az általa „etnikai paktumként” nevesített alternatíva lehetőségén, ám az újbóli kormányzati szerepvállalás hamar elfeledtette ezt az izgalmas gondolatkísérletet. Márpedig manapság tényleg a bőrünkön érezhetjük: ez egy kudarcos történet és opció volt.
Amikor tehát mi a demokráciaközpontok hálózatának felállításán kezdtünk gondolkodni (bő egy évvel ezelőtt), akkor abból a tapasztalati tényből indultunk ki, hogy erdélyi közösségünk esetében a demokráciadeficitünknél csak a tudásdeficitünk a nagyobb.
Éppen ezért az alapkoncepcióban egy – csúnya, ám élő szóval – multifunkcionális szolgáltatóközpont hálózatot írtunk le, és erre szereztünk elvi támogatást jóval azelőtt, hogy az anyaországi állampolgársági törvény módosítását elfogadták volna. Vagyis az RMDSZ-es körökből érkező vádakkal ellentétben: a honosítási fejlesztésekre a magyarországi költségvetésben elkülönített 830 millió forintból egy fillér sem jutott a demokráciaközpontokat létrehozó és fenntartó Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak, a honosításban nyújtott segítség többletvállalás, amit valóban lelkesen és elkötelezetten végeznek – ingyen – a munkatársaink.
A demokráciaközpontok hálózatának többek között a tudásbevitel, az önkormányzati monitoring, valamint a többirányú információáramoltatás a feladata. Szándékaink szerint irodáink regionális, és ha lehetséges, kisrégiós központokként látnák el a feladataikat, nagyfokú autonómiával, rugalmasan viszonyulva a helyi sajátosságokhoz.
Eszközök és nem öncélok. Nem fogják levenni a helyi közösségek vállairól a gondokat, viszont hozzásegítik az adott közösségeket ahhoz, hogy saját problémáikat egyáltalán megfogalmazhassák, a megoldáshoz eszközöket, tudást és gyakorlati útmutatást találjanak.
Röviden: az élhető demokrácia és az öngondoskodás generálói.
Kiváló tisztelettel,
Demeter Szilárd. Szabadság (Kolozsvár)2011. február 10.
Cs. Gyímesi Éva 168 órája
„A való világtól enyhén szólva elszakadt liberális gondolkodónk, Cs. Gyímesi Éva nemrégiben az eszmék szabad áramlásáról elhíresült 168 óra című sajtóorgánumnak nyilatkozott egy jó nagyot. Aki nem előfizetője a 168 órának, annak ajánlom, nézzen utána a világhálón a Magyarországon visszafordult az idő című cikknek, és borzongjon a szerző Sándor Zsuzsannával és Cs.Gy.É.-vel együtt az Orbán Viktor által jogállamiságától megfosztott, a Rákosi-korszakot idéző Magyarországon. Akinek ennyi sem elég, olvassa el a cikkhez fűzött kommentárokat. Cs.Gy.É.-nak szemlátomást megártott valami az elmúlt évtizedekben, és emiatt fájdalmai vannak. Lelkiek. Persze az interjú készítőjének is nagy szerepe volt abban, hogy az alákérdezések során olyan válaszokat kapott a derék erdélyi filosztól, mint például a trianoni tézis: „A versailles-i béketárgyalásokon nem is ülhetett asztalhoz a magyar küldöttség: a tragédiához vezető döntéseket nélkülünk hozták meg. Magyarország mai kormánya így nem illetékes abban, hogy »kárpótoljon« minket Trianonért. Ennyi évtized elteltével ráadásul végképp értelmezhetetlen a nemzetegységesítés. A Fidesz ezzel a szimbolikus gesztusával valójában hegemóniára törekszik Erdélyben is. Létrehozták – a PR-szöveg szerint – »a honosítási eljárásokat menedzselő, megkönnyítő« Demokrácia Központokat. A megszervezésükbe nálunk nagy pénzbefektetéssel kizárólag Tőkés László leendő pártjának magját, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot vonták be. Markó Béla ugyan nyilatkozatban is felajánlotta az RMDSZ irodáit, infrastruktúráját, ám azok ingyen sem kellettek a magyar kormánynak. A Fidesz támogatási stratégiája diszkriminál: ideológiailag válogat a támogatandó erdélyi szervezetek, napilapok és folyóiratok között.”
Ez a - magát európéer gondolkodónak vélt Cs. Gy. É. – véleménye a világról, a magyarságról. Jeles egyetemi oktatónk nem amiatt búslakodik, hogy a Markó Béla által kézivezérelt erdélyi magyar politika általa is támogatott szellemi irányvonala miatt mindmáig nem állították vissza a Bolyai Egyetemet. Ha gonosz lennék, azt mondanám, a Petőfi-Schillert sem sikerült összehozni.
Cs. Gy. É. rettegése már a setét jövőre vetül: „A polgári erkölcs – szerintem – most azt diktálja: csak azok vegyék igénybe a magyar állampolgárságot, akik dolgozni is hajlandók ezért az országért, tevékenyen részt venni gondjaiban. Ha valóban ott akarnak élni, hajlandók legyenek ezért adót fizetni. Ám, ha egy lakcímkártya is elég lesz a szavazáshoz, fennáll a veszélye annak: 2014-ben a határon túli magyarokkal lehet majd ’fülkeforradalmat’ csinálni. Erre próbálnak felhasználni minket.” Minekutána kellőképpen kiveséztük a tanárnő félelmeit Magyarország polgári kormányzatának általa polgárellenesnek minősített szándékairól és tetteiről, térjünk át saját fájdalmainkra.
„A Fidesz támogatási stratégiája diszkriminál: ideológiailag válogat a támogatandó erdélyi szervezetek, napilapok és folyóiratok és között. Például azt hallani: visszautasították a Szabadság regionális napilap finanszírozási pályázatait. Ezt az újságot még a romániai ’forradalom’ idején alapítottuk: azóta is alapelve a kiegyensúlyozott tájékoztatás. De a marosvásárhelyi Látó irodalmi folyóirat finanszírozását is részben megszüntette a Fidesz. A nagy múltú Korunk is kénytelen szűkebb büdzséből gazdálkodni, miközben a jobbikos Erdélyi Naplónak feljött a csillaga.”
Nos, ez a megállapítása, kedves tanárnő, végképp kiverte a biztosítékot. Nem akarok belemenni abba, hogy a Szabadság hány millió támogatást kapott szocialista kormánykapcsolatai révén, vagy abba, hogy a Látó és a Korunk ugyanebből a forrásokból milyen összegekhez jutott. Egyszer ezeket is meg kell írni, hadd lássa a romániai magyar újságolvasó, hogy bizony az elmúlt években a hatalmat bitorló kormányok nem bántak szűkkeblűen baráti sajtójukkal. Azt már meg sem kérdezem a tanárnőtől, miért nem hullatott krokodilkönnyeket a sajtószabadság oltárán, amikor a nyolc év szocialista kormányzás alatt az Erdélyi Naplót egyetlen forintnyi támogatásra sem méltatták? Vagy miért nem tűnt fel neki, hogy az RMDSZ az elmúlt években hasonló elbírálásban részesítette az erdélyi magyar nemzeti elkötelezettségű lapokat? Az már durva és etikátlan, teljességgel ízléstelen, hogy csuklóból lejobbikosozza az Erdélyi Naplót. Innen már csak egy lépés a fasisztázás, és az nagyon fájna nekik. Nem nekünk, hanem Cs. Gy. É.-nak és a 168 Órának, ha a nyakukba akasztanánk egy szolíd polgári pert, becsületsértésért.
Jakab Lőrinc. Erdélyi Napló (Kolozsvár)2011. március 24.
Feloszlatta magát az MPP Arad megyei szervezete
Több mint tíz évvel ezelőtt történt, a 2000-es önkormányzati választások hajrájában, hogy Markó Béla egy precedens és alapszabályzati felhatalmazottság nélküli lépéssel felfüggesztette Kincses Elődöt megyei elnöki tisztségéből és helyére Kelemen Atillát nevezte ki. Jellemző az ürügy is: Kincses nem a Markó-klikk által összeállított listát adta le a törvényszéken, hanem az előválasztásokon összeállított sokkal nagyobb legitimitású listát. A Markó Béla emberének számító Markó Attila által vezetett Alapszabályzatfelügyelő Bizottság sem tehetett mást: megállapította, hogy az elnök megsértette az alapszabályzatot. Az ügyet tárgyaló SZKT úgy szavazott a kérdésben, hogy az illetékes bizottság – az Alapszabályzatfelügyelő Bizottság- jelentését nem olvasták fel a döntés előtt, annak ellenére, hogy ezt többen kifejezetten kérték. Az SZKT leszavazta önmaga informálását abban az ügyben, ami épp napirenden volt. S utólag legitimálta Markó Béla szabályzatsértését.
Addig is történt több súlyos szabálytalanság és a küldöttek jóhiszeműségével való visszaélés az RMDSZ-en belül, gondoljunk csak a Hargita megyei Domokos-féle listahamisításra (1992), a kormányzati szerepvállalás puccsszerű levezénylésére (1996), amikor kész helyzet elé állították a döntésben illetékes belső szervet, az SZKT-t, vagy a Petőfi-Schilleres beetetésre, s a sor sajnos még hosszan folytatható. De az a cinizmus, amivel a Kincses–Markó konfliktust a győztesek levezényelték, példátlan volt, akárcsak a nemzetpolitikai következménye: akkor veszett el a marosvásárhelyi polgármesteri szék a magyarság számára, néhány szavazaton. Bízvást kijelenthető, hogy ha akkor az RMDSZ egységet mutat kifelé és korrektséget befelé, miénk a győzelem. Eme eset sokaknak vízválasztó volt, közéjük tartozom magam is. Mekkora esély lehet egy szervezet demokratizálására, ha annak vezetői nem tartják be a saját maguk által alkotott játékszabályokat? A következtetést már akkor sokan levonták, de ahhoz, hogy a következtetésből adódó cselekvési imperatívusz jegyében konkrét lépésekre sor kerüljön, még várni kellett 2003-ig, amikoris megalakultak az RMDSZ politikai monopóliumát felszámoló szervezetek, az MPSZ, EMNT és az SZNT.
Az MPSZ-t a 2004-es önkormányzati választásokon az RMDSZ a román hatalommal karöltve elgáncsolta, be kellett jegyeztetni az MPP-t. 2008-ra ez meg is történt. Az MPP-nek óriási történelmi lehetősége volt: mindazt, ami az RMDSZ-en belül elviselhetetlen volt, a program be nem tartása, a kongresszusi határozatok figyelmen kívül hagyása (lásd a brassói, mindmáig nem teljesített határozatokat a nemzeti kataszterről, belső választásokról és autonómia-statutumokról), a saját szabályzat lábbal tiprása, azt másként csinálni. Megmutatni, hogy egy politikai szervezeten belül tisztességesen és következetesen is lehet játszani, ahogy azt az MPP elődszervezete, a Reform Tömörülés megfogalmazta.
A közírás nem alanyi költészet, de hadd szóljak néhány mondatot saját esetemről is, hiszen az jól példázza, hogy milyen abszurd helyzetbe kerültek azok az MPP-sek, akik a nemzet és jogszerűség értékeit egyszerre szerették volna tisztelni és ezek szerint alakítani a közös pártot. Az MPP-be nem akartam belépni, mert Csúzi István és Sárközi Zoltán alapszabályzat-ellenes és hamis ürüggyel, konkrétan az MPP RMDSZ-platformmá alakítási szándékának politikai rágalmával való kizárása az MPSZ-ből igencsak kiábrándított, mint ahogy a kizárást megszavazók későbbi magyarázkodása is a szervezet belső listáján. Akkor már látszott: nem ilyen lovat akartunk. Mégis elmentem az MPP aradi alakuló ülésére azért, mert esélyét láttam annak, hogy valamelyik RMDSZ-es ágens elkezd provokálni, elindul az egységdemagógia jegyében a mellébeszélés és ez kerül ki a sajtóba. Ebben az esetben bőven lettek volna érvek a tarsolyomban. Támadás nem érkezett, viszont nem jött össze annyi aradi ember, konkrétan tíz, aki megalakíthatott volna egy alapszervezetet. Akkor félretéve averziómat, a kollektív nevetségessé válást elkerülendő beléptem a pártba, sőt a feleségemet is belépésre kértem. Így járt el az aradi MPP későbbi legaktívabb tagja, Murvai Miklós is.
2009-ben lezajlott a botrányos tisztújítás, amikor a meghívottaknak is szavazati jogot adtak, egy áttekinthetetlen és eleve szabálytalan szavazással, mert Szász Jenő veszélyben érezte – egyébként alaptalanul – az elnöki székét. A békéltetés nem járt sikerrel, Szász Jenő nem hívott össze újabb, törvényes gyűlést, hanem azt mondta: döntsön a bíróság. A bíróság döntött: elmarasztalta Szász Jenőt, aki újabb kongresszust hívott össze épp egy esztendővel ezelőtt és kizáratta azokat, akik a párt jogszerű működésének érdekében léptek fel és akiknek a bíróság igazat is adott. A hat kizárt MPP-tagból hárman is Arad megyeiek voltunk: Nagy István, Murvai Miklós és a sorok írója. A kizárást a kongresszus meggyőző többséggel fogadta el, ami felettébb sajnálatos, mert azt mutatja, hogy az MPP középgárdának fontosabb az elnök akarata, mint a méltányosság, igazságosság és jogszerűség. Épp mint az RMDSZ-ben…
Az aradiak, mint ahogy a többi, Szász Jenő irányában el nem kötelezett, és az MPP-n belül a példamutató program- és alapszabályzatszerűséget kívánatosnak tartó csoport kemény dilemma elé került: indítson újabb eljárást, vagy hagyja meg az MPP-t annak, amivé vált: Szász Jenő baráti illetve vazallusi körének. A választást megkönnyítette az EMNT azon döntése, hogy pártot jegyeztet be.
Az új párt, mint azt Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke már a szándék nyilvánosságra hozatalakor, a tavalyi tusnádfürdői tábor idején bejelentette, várja mind az MPP-ben, mind az RMDSZ-ben csalódottakat, akik egyszerre ragaszkodnak a nemzet és a belső demokrácia értékeihez. Ennek jegyében a minap az aradi megyei MPP szervezet, mely több mint száz tagot számlált, elsősorban a Szász Jenő által nemhogy ok, de ürügy nélkül kizárt Murvai Miklós szervező munkájának köszönhetően (Murvai sem a perindításban nem vett részt, se nem bírálta nyilvánosan a párt elnökét, „bűne” az volt, hogy a belső nyilvánosság előtt tett javaslatokat az MPP demokratizálására és érveket gyűjtött össze a jelenlegi politikai vonalvezetés tarthatatlansága mellett) feloszlatta magát.
Kíváncsian várjuk: mit lép erre a központ.
Alapítanak új aradi szervezetet, hogy megfeleljenek a párttörvény elvárásainak vagy bíznak a hanyag és elnéző jogalkalmazásban?
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)2011. június 11.
Poszler György nyolcvanéves
A köztiszteletnek örvendõ irodalomtörténészt, a Kolozsvárt 1931. június 12-én született, az egykori piarista gimnáziumban tanult Poszler György akadémikust a budapesti Illyés Archívumban köszöntötték tisztelõi, barátai. A Kolozsvár könyvekkel köszönti a nyolcvanéves Poszler Györgyöt cím alatt szervezett rendezvény kezdeményezõje a Kolozsvár Társaság és a Korunk Baráti Társaság volt. A budapesti könyvhét keretében, június 4-én megtartott találkozónak a házigazdája, az Archívum vezetõje, Pomogáts Béla köszöntötte az ünnepeltet, majd Kántor Lajos és Demény Péter beszélt Poszler György munkásságáról. A továbbiakban élete meghatározó, kolozsvári gyermekkori emlékeit elevenítette fel az ünnepelt, azután került sor a könyvek átadására, köztük a Cseh Gusztáv tizenegy fõemberi rézkarcát és kilenc öregdiáki szöveget tartalmazó díszes kis kötet, a Kolozsvári köszöntõ ismertetésére.
Mikes, Szerb Antal, Kosztolányi
Mindjárt fél évszázada lesz, hogy magamban azt kérdeztem: ki az a Poszler György? Egyáltalán: fiatal õ is, vagy öregebb nálam? (Merthogy ki Szerb Antal, azt azért már tudtam.) Be kell vallanom, némi felháborodottság bújt meg (csendes) kérdésemben, ugyanis már évek óta esedékes volt az akadémiai kiadású Irodalomtörténet füzetekben az eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült tanulmány, a Százéves harc Az ember tragédiájá-értmegjelenése (végül az 53-as számú lett) - és most valaki megint elém kerül, Szerb Antal pályakezdésével(51.füzet). A korábbi sorozatszerkesztõ, a Madách-ügyekben igencsak otthonos Horváth Károly biztató üzeneteit, leveleit megkapva, sõt elõtte egyszer még (az akadémikus Moravcsik Gyula, apám Eötvös Collegium-beli barátja közvetítését követõen) Szauder Józseffel is beszélve (igaz, csak telefonon), tudtam már Bodnár György pozitív véleményérõl. Akkor most mi van? Kiss Ferencnek a Babits, Juhász és Kosztolányi ifjúkori barátságáról szóló könyve elõzéséttermészetesnek vettem, és nyilván nem lehetett kifogásom Komlós Aladár elõbbre sorolása ellen sem. De ki az a Poszler?
Az elmúlt évtizedek alatt bõven megkaptam a választ. Nem tagadom, hogy ebbe a személyes ismeretség jócskán besegített. Van annak jó pár (közel húsz?) éve, hogy Kolozsvár fõterén, teljesen véletlenül, találkoztunk, és azóta eléggé sûrûn adódtak az újabb alkalmak, Korunk-ügyekben, a Kolozsvár Társaságnál, Kalotaszentkirályon (a malomban, Csiki Lacival együtt), Budapesten, (az öt éven át élt) Magyar Irodalmi Díj zsûrijében, a Kosztolányi Dezsõ tér 5. ötödik emeletén, Poszler György dolgozószobájában, egy pohár whisky mellett, vagy az Illyés Archívumban és a Bem-moziban (akkor még Kántor Laci birodalmában), nem utolsósorban az Akadémián (Szabédi-könyvem vitáján õ volt a hivatalos bíráló). Csupa szép emlék, némelyiket fénykép is õrzi, például a 2002-es Szabédi Napok végén nálunk itthon, a Mikes Kelemen 15-ben, a szecessziós kályha elõtt készült felvétel több mint gondosan õrzendõ családi érték, már csak azért is, mert megismételhetetlen: Domokos Mátyás is rajta van, a hölgyek, Poszler Gyuri, Pomogáts Béla és a két Gálfalvi meg szerénységem mellett. (A kapuban, mármint a családregény-vázlatban sikerült reprodukálni.) A Korunk kulcsának átadása Poszler Györgynek pedig szintén egyszeri, budai alkalom volt, 2009-ben (László fiam fényképein megõrizve - Csiki Laci már csak mint a portréfilm kérdezõje lehetett ott az ünneplõk között).
A történet közös mozzanatai - anélkül, hogy tudtunk volna róla - jóval korábbiak. A kezdet, mint mindennek a kezdete ugye a mi Kolozsvárunkon, a Farkas utca. Az utolsó erdélyi fejedelmek, a két Apafi 1942-es újratemetése idején én ugyan még nem töltöttem be ötödik évemet, de a 9. számú ház földszintjérõl, az állami gimnázium igazgatói lakásának ablakából végig-ámultam az ágyútalpas, díszegyenruhás ceremóniát, pontosabban a vonulást, ugyanúgy, mint a már nagyobb refes Benkõ Samu és a nála kisebb piarista diák Poszler György, akik az utca alsó, illetve felsõ részén kint állhattak a járdán. Valamivel késõbb nekem a belvárosi református elemihez, majd a Református Kollégiumhoz (és utódjához) kötõdött az életem, ám feleségem, aztán a fiaink abban az épületben tanultak (a nõvérem pedig igazgatta éveken át az utód-iskolát), ahol Poszler elkezdte tanulmányait - még aligha számítva arra, hogy a nevelõ skóla büszkeségeinek sorát, a Mikes Kelementõl Kuncz Aladárig és most már tovább gyarapodó sort fogja gazdagítani.
Nagyot ugrom az idõben, néhány, a Korunkhoz kapcsolódó mozzanat fölelevenítésével. Az ugye már természetesként adódott, hogy az ezredfordulóra megjelentetett Kolozsvár-könyvünkbe (Kulcsok Kolozsvárhoz) szöveget kérjünk Poszler Györgytõl. ? a Házsongárdi bolyongásokat ajánlotta fel az antológia számára. ?s ugyanígy kértük, vártuk részvételét a Balázs Imre Józseffel közösen szerkesztett, reprezentatív kötetté nõtt ankétunkon, amely a 20. század legszebb magyar verseire kérdezett rá. Tízes listáján, a tíz remekmû megnevezésének, a hozzá fûzött magyarázatnak Nevelõdési regény- dalban elbeszélvecímet adta, három Babits-, két Nemes Nagy Ágnes-, egy-egy Ady-, Illyés Gyula-, Füst Milán-, Kosztolányi- és Dsida-verset nevezve meg. A magát itt naiv olvasónak mondó Poszler György - a magyar és a világirodalom különbözõ korszakaiban kitûnõen tájékozódó akadémikus - hûséges maradt tehát az életre szóló Babits-élményéhez, ugyanakkor a tízekben eltalálta ankétunk nagy nyertesét, Kosztolányi Dezsõt s a Hajnali részegséget. Minthogy pedig szeret együtt ragyogó páros csillagokat komponálni a históriában, a Hajnali részegségpárversét keresi és találja meg Dsida Jenõ Hálóing nélkülcímû versében. Idézek Poszler értelmezésébõl: Két végtelen éjszaka, két mérhetetlen magány a titokzatos ég alatt. De Budán, a Logodi utcában megnyílnak az ég boldog titkai. De Kolozsváron, a Fürdõ utcában zárva maradnak az ég boldogtalan titkai. Hát ez Poszler György, az irodalomtörténész, a naiv a hihetetlenül érzékeny, és ha kell, líraian fogalmazó versértelmezõ.
Aki ugyanilyen érzékenységgel olvas prózát. Maradjunk Kosztolányinál - ha már a Kosztolányi Dezsõ térre indítjuk a kerek születésnapra szánt múltidézést. A méretre is hatalmas, legalább két évszázadba bevilágító, 2008-as kiadású gyûjteményes kötetben (Az eltévedt lovas nyomában) találom A homo ludens hõsiességét. A Kosztolányi arcképéhez megtalált öt vonás (Lázadás, Játék, Ellenkultúra, Veszély, Action gratuite) az életmû egészére kiterjed, de elsõsorban az Esti Kornélra meg a regényekre koncentrál, nem hagyva figyelmen kívül persze A szegény kisgyermek panaszait. Az ív hihetetlenül átfogó, de csöppet sem hivalkodó, noha felbukkan benne Hamlet és Don Quijote, Schiller és Huizinga, Baudelaire, Zarathusztra kötéltáncosa, A legyek ura(Golding) - meg Szerb Antal, az Utas és holdvilággal. (Még egy Babitsot bíráló mondatot is megenged magának.) ?s a legjellemzõbb Poszler-mondat, ami egy Kosztolányi-értelmezésben egyébként természetes, tömörségével azonban tanítható: Megvan irodalmi családfája, de letörölhetetlen róla a Szabadkáról és a Nagykörútról származó couleur locale.
Azt gondolom, ugyanígy letörölhetetlen az esztétikában, filozófiában egyként elmélyedõ irodalomtörténész Poszler Györgyrõl a Farkas utca és a Kosztolányi Dezsõ tér helyi színe. Illõ tehát, hogy a kolozsvári öregdiákok, ki ahogy teheti - igazán régiek képben (Cseh Gusztáv rézkarcairól), maiak kis csapata szóban - köszöntsék a szülõvárosához mikeskelemeni hûséggel ragaszkodó nyolcvanéves tudóst. A kolozsvári öregdiákot.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)2011. június 27.
EMNT: autonómia helyett gumicsont
Minket, magyar politikusokat is minõsít, miként viszonyulnak a román vezetõk az autonómia kérdéséhez - jelentette ki egy marosvásárhelyi lakossági fórumon Toró T. Tibor. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezetõje úgy véli: nemcsak a románság, az erdélyi magyarság sincs felkészülve eléggé az autonómiára. Szerinte azok a magyar elöljárók, akik tisztségben vannak, és számos gazdasági, politikai, szociális és kulturális kérdésre van rálátásuk, képtelenek autonómiában gondolkodni. Ehelyett inkább Petõfi-Schiller típusú meg ehhez hasonló gumicsontokat rágnak, a neptunos, aprólépések politikáját érvényesítve - vetette az RMDSZ vezetõinek szemére a szövetség egykori parlamenti képviselõje. Papp Elõd arra hívta fel a figyelmet, hogy azok az RMDSZ-es politikusok, akik évekkel ezelõtt benyújtották a román parlamentbe az autonómiatervezetet, mind kikoptak a döntéshozás padjaiból. Több európai autonómiamodellrõl beszélünk, de tudnunk kell, hogy közülük egyik sem született meg máról holnapra. A katalánok több mint kétszázszor próbálkoztak, míg sikerült. Ehhez képest a mi politikusaink rég feladták - mondta az EMNT alelnöke. Mind Toró, mind Papp cáfolták a fõként román oldalról érkezõ, de számos magyar hangadó által is átvett ijesztgetést, miszerint egy önálló Székelyföld éhen halna. Az autonómia mindenütt fejlõdést generált, nem értem, ez miért lenne másként a Székelyföldön? - kérdezett vissza Toró T. Tibor.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)2011. július 4.
Hazai és Külföldi Tudósítások – a 205 évvel ezelőtt megjelent újság
Kultsár István (1760–1828), az újságíró, egyben lapalapító, művészetpártoló
205 évvel ezelőtt, 1806. július 2-án indította útjára Kultsár István magyar nyelvű újságját, a Hazai Tudósításokat, amelynek címe két év múlva Hazai és Külföldi Tudósításokra módosult. A Pesten hetente kétszer – szerdán és szombaton – megjelenő lap hír- és információanyaga a korszak kimeríthetetlen tárháza.
Két hazára terjedő levelezőinek köszönhetően hitelesen, a korszak postajárataihoz alkalmazkodva, gyorsan tudósított a mindennapi élet fontos eseményeiről. Tudósításaikból, munkatársainak írásaiból Kultsár haláláig szerkesztette és írta újságját. A helyitől az általánosig kalandozott, térben és időben is nagy távolságokat ívelt át. Itt jelentette meg pályázati felhívásait, közölt recenziókat a természet- és társadalomtudományok, a művészetek körében megjelent újdonságokról. Maga a műfaj is lapjában formálódott. Első szerkesztőként fizetett honoráriumot a közölt versekért. A hazában úttörőként magyarul közreadott sajtótermék nem egy nyelvjárást használt, hanem teret adott az ország különböző tájegységei nyelvi kultúrájának. A Tudósításokat Trattner Mátyás pesti nyomdájában állították elő negyedrét formában, kéthasábos szedéssel. Az évek során fokozatosan növekedett újsága iránt az érdeklődés, ez az 1820-es évek elején 800 eladott példányt jelentett, a szerkesztő azonban élete végéig kevesellte előfizetői számát. 1810-ben engedélyt kapott a Majna melletti Frankfurtban megjelenő Neuwieder Zeitung közleményeinek kiadására, amelyeket munkatársa, Szemere Pál fordításában „Toldalék”-ként ragasztott főlapjához. Három év múlva Gazdaságbéli Gyűjtemény címmel a házi- és mezei gazdaság témaköreiről szólt, különös tekintettel Festetics György gróf keszthelyi Georgikonjával kapcsolatos eseményekre.
A lapalapító
Jó nevű csizmadiamester nyolcadik gyermekeként 1760. szeptember 16-án Komáromban született. Tanulmányait a helyi jezsuita gimnáziumban kezdte. Az iskolát, a rend feloszlatását követően, 1776-tól a bencések vettek át. Ez időben Baróti Szabó Dávid is tanárai közé tartozott. Középiskolai tanulmányai után a bencés rend kötelékébe lépett. Tihanyban filozófiát tanult, ezután Pannonhalmán képezte magát, majd a pozsonyi szeminárium hallgatója lett. A rend feloszlatását követően a tanári pályát választotta hivatásául. Egy tanévet szülővárosában, majd 1789-től hét éven át Szombathelyen oktatott. 1794-ben itt jelentette meg Mikes Kelemen Törökországi leveleit, amellyel a Rákóczi-kultusz egyik elindítójává vált. 1796-tól három évig Esztergomban folytatta pedagógiai tevékenységét. Kitűnő latinos volt, beszélt németül, franciául, olvasott olaszul, görögül és szlovákul is. Diákjai mindenütt szerették könnyen érthető, szabadon előadott és világos magyarázataiért. Nem fogadta el a bemagolt feleleteket, viszont a latin mellett örömmel vette a magyarul adott válaszokat is. 1799-ben a hivatalos oktatási formát a magántanárival cserélte fel; Péteri Takáts Józseftől vette át Festetics György gróf László fiának nevelését. A hatéves együttlét jelentős ismeretségeket, kapcsolatokat hozott Kultsárnak, aki felkészültségével, tanítási módszerével, jellemével egyaránt kivívta munkaadója elismerését. Az ifjú grófot kísérve, annak külföldi utazásai során az ő látóköre is szélesedett, egyre tájékozottabb, műveltebb ember lett, aki megszerzett tudását már nem egyetlen fiatal vagy egy osztály hallgatói, hanem sokkal szélesebb kör szolgálatába kívánta állítani.
„Dicső nemzet! Néked szenteltem ezen áldozatot, melyet ma tészek le a haza oltárára. Nem olyan nagy ugyan, mint méltóságod kívánná, de nem kisebb, mint az idő engedte. A jó szándéknak is akadályt vethet a hatalom. Ámbár csekély is igyekezetem, legalább azt a szennyet eltörlötte nemzeti nevünkről, hogy a magyarnak még újságja sincs a maga hazájában. Pedig mely hasznos az újság egy nemzetnek! Azáltal érti meg távullévő embertársainak állapotjokat, és maga sorsát képzelvén bennük örömre vagy szánakodásra gerjed. Azáltal tudja meg a polgári társaságoknak változásaikat, és örvendez hazájának boldogságán. Azáltal ismeri meg az emberi találmányokat, fáradságos igyekezeteket, és önnön könnyebbítésére gerjed. Azáltal az egészséget oltalmazni, a gazdaságot jobbítani, a kereskedést jól intézni tanulja. Azáltal a jó hazafiakat ismerni, és az országban lévő dolgokat nem késő és homályos hírekből, hanem meghatározott értelmes tudósításokból meríteni megszokja; azáltal nyelvét, mely minden nemzetnek fő dísze gyarapítja és csinosítja.”
Ezzel az 1805 Szilveszter napján írt programmal indította útjára lapját, amely az engedélynek megfelelően 1808 júliusától közölhetett hivatalosan is külföldi híreket, de ezek elszórtan már korábban is jelentkeztek.
Lapjának fejlécét egy epigramma, esetleg egy korábbi dátumhoz kapcsolódó jeles esemény felidézése követi. Magyar- és Erdélyország rovatcím alatt fő helyen az uralkodóházzal kapcsolatos aktuális események szerepelnek, majd az iker-főváros; Pest és Buda hírei jönnek. Ezután sorakoznak vidéki levelezőitől/tudósítóitól érkezett beszámolók. 1826. február elsején örömmel értesíti olvasóit az elveszettnek vélt Kőrösi Csoma Sándor felbukkanásáról: „Tudva vagyon a haza előtt, hogy tudós Körösi Sándor erdélyi fi azon nagy nyomozásra szánta el magát, hogy Ázsiában magyaroknak eredeti lakhelyét felkeresse. (…) midőn a reménységnek majd minden sugara elenyészett, most ismét váratlanul (…) az a jelentés érkezett Konstantinápolyba, hogy őt a Himalája hegyen találta. Ezen tudósítás a konstantinápolyi követség által Bécsbe, s onnan a (…) Helytartótanácshoz Budára megküldetett, mely azt a nagyméltóságú erdélyi kormányszékkel közölte. Ennélfogva reménységünk lehet, hogy érdemes hazánkfiát még valahára láthatjuk.”
Az egyes települések különböző hivatalaiban történt személyi változásokról, jelentős közéleti eseményeiről, szokatlan időjárási jelenségeiről tudósított néha meglepő gyorsasággal. Az 1818. június közepei pesti rendhagyó hideg is lapjába kívánkozott: „Addig beszélnek az északi sarknál lett változásokról, a jeges tenger megtöréséről és a jégszigeteknek délfelé úszkálásáról, hogy valóban nálunk is több ízben oly hűvös idők voltak, melyekben mind az asztronómusoknak jövendöléseik, mind a régi gazdák tapasztalásaik megcsalatkoznak. Annyira, hogy már ama híres Orbán napja sem lehet regulánk. Ugyanis a héten (…) Pest körül oly dér volt, hogy a babnak, krumplinak és szőlőnek leveleit is a hideg megcsípte.”
A hazai hírek után a külföldi események sorjáznak. „Tudományos dolgok”-ban új könyvekről közölt ismertetéseket. Az újságot hirdetésekkel zárta. A kezdetben folyamatosan szedett szöveg hamar kéthasábos tördelést kapott, így szellősebbé, áttekinthetővé vált. Tanításkor alkalmazott tiszta gondolkodását, közérthető stílusát lapjaiba is átmentette. Újsága helyesírásában, nyelvhasználatában egységességre törekedett, amelyet egy-egy tudós szerzője nem fogadott örömmel, de Kultsár kitartott elgondolása mellett. Szóhasználatában kerüli a nyelvújítási túlzásokat, de nem maradi.
A színigazgató
„Kolozsvár 16 esztendőktől fogva (…) oly sebes lépéseket teszen a pallérozódásban, hogyha mind ilyen lépcsőkön hág, félszázad alatt igen virágzó állapotra jut.”
Másfél hónappal a lap indulását követően, 1806. augusztus 16-án egy Kolozsvárról érkezett közleményből: „Kolozsvár 16 esztendőktől fogva (…) oly sebes lépéseket teszen a pallérozódásban, hogyha mind ilyen lépcsőkön hág, félszázad alatt igen virágzó állapotra jut. Azóta népessége 15 ezerről 20 ezerre szaporodott, sáros utcái kövekkel kirakattak, az utcákon lévő sok gémes- és kerekes kutak szivárványos kutakká változtak. Mindenfelől minden esztendőben új és csinos nagy házak épülnek, már új utcák is támadtak, a mesteremberek megszaporodtak. Több rendbeli fabrikák állíttattak fel, egy policiai tisztség formaruhás katonaság díszesíti a várost. A magyar játszó társaságoknak is már oskolájává vált. Szülte s nevelte most nemrégiben azt a társaságot, mely Ernyi úrnak vezérlése alatt szárnyára bocsáttatott kifelé Magyarországra. De ami a pallérozódást legkellemetesebbé teszi; az a sokrendbéli lakosoknak atyafiságos megegyezése. Kár hogy ezen városnak fekvése a kereskedésnek nem kedvezhet.”
A Kolozsvárról ideérkezett színészek otthonra találtak Pesten. Előbb a Hacker-szálában, egy magánház nagytermében játszottak a mai Károly körúton. 1812-ben a jelenlegi Vörösmarty téren megnyílt a díszes német színház. A városi tanács jóvoltából a magyar társulat ingyen birtokba vehette a német színészektől elhagyott pesti városfal déli körbástyáját a mostani Régi posta utca 4. számú ház helyén. Nehezen bírták azonban a versenyt az újonnan épült német színház csillogásával, a korszak gazdasági mélyrepülésével. A látogatók elpártoltak, a színészek eladósodtak, a vármegye a társaság feloszlatását fontolgatta. E válsághelyzetben vállalta fel Kultsár – 1813 szeptemberében – a színház igazgatását. Először is rendbe hozatta a rozzant Rondellát. Ez idő alatt társulatát Székesfehérvárra küldte, ahol pártfogásra és lelkes közönségre találtak. A megkopott öltözeteket jutalomjátékok bevételéből frissítették. E játékfajtát is Kultsár honosította meg hazánkban. Igazgatósága eredményes és sikeres, de tiszavirág-életű lett. Pest város Szépítő Bizottmánya – a kor építési hatósága – városrendezési szempontokra hivatkozva 1814. június 10-én eladta, majd lebontatta a Rondellát, így a magyar színészek játszóhely nélkül maradtak a fővárosban. Kultsár ekkor telket vásárolt szerkesztősége mellett a mai Kossuth Lajos utca – Szép utca sarkán, amelyet Pest vármegye az év júniusi közgyűlésén felajánlott színházépítésre. Kitűnő retorikai rendben sorakoztatja érveit. Schillerre támaszkodva a színházat a legfőbb nyelvmegtartó intézménynek, kitűnő ízlésformálónak és erkölcsnemesítő közegnek tartotta. Érvei között példaként szerepelt a Kolozsvári Színház építése. Még ez évben közzéteszi „Hazafiui javallását” a Magyar Nemzeti Teátrum létrehozásáról.
HIDVÉGI VIOLETTA. Szabadság (Kolozsvár)2011. július 28.
Meghalt Kristóf Ágota író
Életének 76. évében meghalt Kristóf Ágota (Agota Kristof) Svájcban élő Kossuth-díjas író – tudatta családja szerdán az MTI-vel.
A francia nyelven alkotó írót, aki idén márciusban vehette át a Kossuth-díjat, neuchateli otthonában keddről szerdára virradóra érte a halál. Temetéséről később intézkednek.
Kristóf Ágota 1935. október 30-án született Magyarországon, Csikvándon. Kilencéves volt, amikor szülei nagymamájához költöztették Szombathelyre, majd internátusba került. Ekkor születtek első versei.
Az érettségi után férjhez ment történelemtanárához, majd közös gyermekükkel 1956-ban Svájcba emigráltak. A háztartás vezetése és a gyermeknevelés mellett egy óragyárban is dolgozott. Kristóf Ágota elmondása szerint a gépek ritmikus zaja beindította lírai kreativitását. 1978-tól kezdett francia nyelven hangjátékokat és színpadi darabokat írni. A Svájci Irodalmi Archívum, amely megkapta hagyatékát, 23 drámáját tartja számon, de csak kilenc került a közönség elé. A nyolcvanas években zajos sikert aratott a Nyugat-Európában, majd később Magyarországon is megjelent A nagy füzet, A bizonyíték, valamint A harmadik hazugság című kisregényekből álló trilógiájával, amely körkép a második világháború éveiről, az azt követő világról egy család történetén keresztül. A trilógia több országban kötelező iskolai olvasmány. 2004-ben elkészült Az analfabéta című rövid önéletrajza. 2005-ben jelent meg Mindegy címmel novellákat és színműveket tartalmazó kötete, s mint akkor elmondta, „most már nincs kedve többet írni”. Az írónőt 1988-ban Olaszországban Alberto Moravia-díjjal, Németországban életművéért 2001-ben Gottfried Keller-díjjal, 2005-ben pedig Schiller-díjjal tüntették ki. 2008-ban megkapta az Európai Irodalom Osztrák Állami Díját. Tavaly a Neuchateli Intézet díjátadójára nem tudott elmenni megromlott egészségi állapota miatt, viszont idén a Kossuth-díjat személyesen vette át Budapesten.
Akkor az írónő az MTI-nek úgy nyilatkozott, hogy vagy fél évtizede nem írt új művet, mert az egészségi állapota nem teszi lehetővé. „Olvasni sem tudok, mert a napjaimat kórházban töltöm, a kezelések nem engedik” – mondta, majd hozzátette: családjában, gyerekeiben, unokáiban leli örömét. Szabadság (Kolozsvár)2011. szeptember 21.
Etnikai vitát szít az iskolanévadás Marosvásárhelyen
Marosvásárhely múlt század eleji polgármesteréről, Bernády Györgyről kell elnevezni a 2-es általános iskolát – jelentette ki a Krónikának Dorin Florea polgármester. Az elmúlt hetekben a Szociáldemokrata Párt (PSD), majd az RMDSZ is aláírásgyűjtésbe kezdett a tanintézet elnevezése kapcsán. A PSD Ceauşescu tavaly elhunyt udvari költőjéről, Adrian Păunescuról szerette volna elneveztetni a belvárosi iskolát, az RMDSZ viszont szeretné, ha végre egy helyi általános iskola is magyar személyiség nevét viselné.
Lapunk úgy értesült, az etnikai vita elkerülése érdekében a tanintézet vezetősége a semmitmondó Belvárosi Iskola nevet javasolja
A szövetség helyi képviselői szerint a 2-es számú általános iskolát a városépítőként emlegetett Bernády Györgyről kellene elnevezni. Megtudtuk: mindkét szervezet jól halad az aláírásgyűjtéssel. Míg a szociáldemokraták házról házra járnak, a szövetség a körzeti elnökökön keresztül próbál minél több támogatót szerezni. Újabban a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) aktivistái és a Dózsa György utcai iskolába járó magyar gyerekek szülei is támogatják a kezdeményezést. A szülők petíciót fogalmaztak meg, melyben arra szólítják fel az RMDSZ helyi és országos vezetőségét, hogy az aláírásgyűjtés helyett határozott politikai lépéseket tegyenek a cél érdekében. A felhívás kezdeményezői úgy vélik, a rendszerváltás utáni iskolai névadások kapcsán rendszerint politikai alapon született döntés, talán ez is az oka annak, hogy a régebben számokkal ellátott, mostanra neveket viselő iskolák között Marosvásárhelyen egyetlen magyar elnevezésű intézmény sem létezik. Jelenleg négy kivétellel valamennyi tanintézetet román személyiségről neveztek el, többnyire olyanokról, akiknek semmi közük nem volt a városhoz.
A többi négy közül az egyiket Európának nevezték el, egy másik, ahol német tagozat is működik, Friedrich Schiller költő nevét vette fel, míg kettőt még mindig számmal jelölnek. „A szülők úgy vélik, hogy az RMDSZ által elindított aláírásgyűjtés nem hatékony politikai lobbi, sokkal inkább civil akciónak tekintik. Az elmúlt két évtized sikertelenségei miatt jelen helyzetben sokkal erőteljesebb politikai lépések megtételére van szükség ahhoz, hogy eredményeket lehessen felmutatni” – áll többek között a szülők által aláírt levélben. Évekkel ezelőtt, a Schiller-iskola névadó ünnepélyén Dorin Florea kijelentette, hogy annak örülne, ha végre egy iskolát magyar személyiségről is elneveznének. Kérdésünkre, hogy most, amikor erre komoly esély mutatkozik, a Demokrata-Liberális Párt (PDL) megyei elnökeként támogatja-e az ötletet politikai vonalon, kitérő választ adott.
Azt viszont elmondta, hogy ha a múlt század elején a belvárosi iskolát Bernády alapította, akkor a tanintézet kétségtelenül az ő nevét kellene hogy viselje. A polgármester viszont hozzátette, Păunescut sem szabad lebecsülni, az ő szobrának is meg lenne a helye a Tudor negyedi ortodox templom előtt. Felettesével szemben a PDL önkormányzati képviselője Dumitru Matei megyei főtanfelügyelő nem támogatja a magyar fél kérését. A politikus-tanár előbb azt nyilatkozta, hogy nem tud a Bernády–Păunescu-vitáról, majd kijelentette, hogy mindez csak sajtóspekuláció. Kérdésünkre, hogy egyetértene-e azzal, hogy egy vásárhelyi iskolát magyar személyiségről nevezzenek el, a főtanfelügyelő nemmel válaszolt. „A tanfelügyelőségnek van egy névadó bizottsága, oda viszont más javaslat érkezett. Nekem azt kell támogatnom” – szögezte le. Lapunk úgy értesült, az etnikai vita elkerülése érdekében a tanintézet vezetősége a semmitmondó Belvárosi Iskola nevet javasolta az említett bizottságnak.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)2011. november 20.
Tőkés: a MOGYE-ügyből nem kerülhet ki győztesen a román hatalom
Az engedménykereső erdélyi magyar politizálást is hibáztatja az EP-alelnök
Az engedménykereső erdélyi magyar politizálást és a hatalom elrománosítási politikáját okolja a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem még nem létező önálló magyar tagozatáért Tőkés László. Az EP alelnökének közbenjárására az Európai Parlament kisebbségi frakcióközi munkacsoportja elé került az egyetemen kialakult magyarellenes és törvénytelen helyzet. A strasbourgi ülés után Tőkés Lászlót a magyar tagozat esélyeiről kérdeztük.
– Miben látja a kisebbségi munkacsoport jelentőségét? Mennyiben segítheti ez az orvosi egyetem önálló magyar tagozatának ügyét?
– A frakcióközi csoportok nem képezik részét az Európai Parlament jogi hatállyal bíró testületének. Konzultatív jellegű munkát végeznek, és csak közvetve hatnak reá, valamint hatnak ki a döntéshozásra és a tematizálásra. Úgyhogy a maga helyén kell kezelni és a maga súlyán kell kezelni ezt a tanácskozást, amikor is az Intergroup frakcióközi csoport napirendjére került az erdélyi magyar egyetem ügye. Viszont mégis meg van az a súlya, hogy felmutatja ezt a témát itt Európa előtt, kisugárzása van az Intergroupnak a tagjai, a munkatársai, a meghívottjai révén, egyfajta korlátozott nyilvánosságot jelent az orvosi egyetem témájának felvetése itt Európában, és innen elindulhatnak további fonalak, kezdeményezések. Azon kell törnünk a fejünket, hogy mit cselekedjünk. Ezekről már vannak elképzeléseink, azonban még nem beszélnék róluk.
– Pozitívan látja az önálló magyar tagozat esélyét?
– Megfordítanám a kérdést. A magyar felsőoktatási politikát hogyan látom? Az az út, amelyre az RMDSZ rátért ’96 után, csak ide vezethetett: a Petőfi–Schiller fantomegyetem gyászos útja, a jogkövető politizálás helyett az engedménykövetelő politizálás, ez a helyzetteremtő politizálás helyett a helyzethez opportunitsa módon alkalmazkodó politizálás. Olyan pillanatai voltak a magyar életnek Erdélyben és a magyar politikának, amelyet tudva vagy tudattalanul elszalasztottunk, a kritikus pillanat volt az uralkodó politikai osztállyal való megalkuvás a Neptun-időkben, utána pedig a kormányra lépés vezetetett egy olyan tudathasadásos állapothoz, hogy ha kellene tüntetni a kormány ellen, akkor magunk ellen kellene tüntetni. Közben – pont, mint a Petőfi–Schiller ügyben – itt sem üt az asztalra az RMDSZ, hanem ünnepel példának okáért a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, radikális sikernek nevezi a magyar tagozat engedélyezését ott, ahol nem is volt román tagozat. Ez az út nem vezet sehova, ezzel a rossz alternatívával szemben vagyunk kénytelenek erőnkön felüli erőfeszítéseket tenni, de hát ott van a román hatalom, s azelőtt ott volt a Gyurcsány-féle hatalom, a totális európai ignorancia stb.
– Ön szerint a MOGYE ügyéért is egyértelműen az RMDSZ hibáztatható?
– Az egész RMDSZ-es felsőoktatás-politika. De nagy szerepe van a Babeș–Bolyai Tudományegyetem és a MOGYE kudarcában az oktató személyzetnek és a tanári karnak, végre most az orvosin úgy néz ki, hogy egy emberként kiállnak a magyar tagozat ügyében, de ez nem volt jellemző eddig a marosvásárhelyi tanszemélyzetre sem. Úgyhogy megoszlik a felelősség, de alapvetően az a politikai párt felelős ezért, amelyik kisajátította magának az egyetemi politikát. Mi megalakítottuk a Partiumi Keresztény Egyetemet, utána létrehoztuk egyházi alapon a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet. Nem kértünk tanácsot az RMDSZ-től, bár egy ideig akadályoztak. Ha nem lépünk, akkor ma azok sem lennének.
– Október 6-án, az orvosis tüntetés helyett kis ünneplés történt, mert a tanügyminisztérium visszadobta a törvénytelen egyetemi chartát. Akkor még ígéretesnek látta a helyzetet?
– Én most is ígéretesnek látom az egyetem helyzetét, ebből az ügyből nem kerülhet ki győztesen a román hatalom. Csupán az eredmény mértékére vagyok kíváncsi, hogy tagozatot alapítunk, vagy végre létrehozzuk az átfogó, teljes jogú autonóm magyar felsőoktatást. Sajnos ez a törvény maga is diszkriminatív, sajnos, mi magunk annyira leszállítottuk a lécet, az RMDSZ annyira leszállította a lécet, hogy most már azért harcolunk, hogy a multikulturális egyetemek megnevezése által alkalmazott nyilvánvaló diszkriminációban helyet kapjunk. Ez olyan, mintha a dél-afrikai négerek örülnének az apartheid idején annak, hogy vannak buszok, amelyekre ők is felszállhatnak, miközben ők azért harcoltak, hogy minden buszra felszállhassanak. Mi magunk tesszük tönkre az esélyeinket, az ilyenfajta szűkkeblű engedménykereső politizálás által. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a létrejövő Erdélyi Magyar Néppárt egy eredeti erdélyi központú helyzetteremtő politizálásra törekszik, és megint megkíséreljük, hogy ebből a balkáni románosítási politikából valahogy kivergődjünk.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro2012. február 2.
Kovács-Tőkés csörte az anyanyelvű felsőoktatásról
„Kifelejtette” a kisebbségi jogokat az Európai Parlamentben tett felsőoktatással kapcsolatos jelentéséből Tőkés László EP-képviselő – vádol Kovács Péter RMDSZ-főtitkár. Erre reagálva Tőkés sajtóirodája leszögezi: szó sincs kihagyásról, pusztán taktikai okokból az anyanyelvű oktatásra vonatkozó megfontolásokat módosító indítványként viszik be a végleges változatba.
„Erdélyben a legnagyobb autonómia- és kisebbségvédelmi harcos szerepében tetszelgő” Tőkés László Brüsszelben „elfelejti” képviselni közössége érdekeit, mivel a kisebbségi jogokat „kifelejtette” az európai felsőoktatási intézmények modernizációjáról szóló jelentéséből – nyilatkozta szerdán Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára.
„Mikor jutunk el oda, hogy Tőkés László nemcsak teszi magát, hogy dolgozik, hanem konkrét, kézzelfogható eredményeiről számol be?” – tette fel a kérdést a főtitkár, aki szerint a Tőkés által az EP-nek tett jelentésnek tartalmaznia kell az európai nemzeti kisebbségek anyanyelvű oktatására vonatkozó előírásokat, az EP kulturális bizottságában elfogadott változata azonban semmilyen utalást nem tartalmaz az anyanyelvű felsőoktatásra vonatkozóan.
„Meglepődéssel szereztünk tudomást arról, hogy Tőkés László EP-képviselő jelentéstevői minőségében egyáltalán nem vitt a dokumentum szövegébe az anyanyelvű felsőoktatással kapcsolatos előírásokat. Sajnálattal állapítottuk meg, hogy a szöveg nemhogy minimális kisebbségvédelmi előírásokat nem tartalmaz, de egyáltalán nem szerepel benne az őshonos vagy etnikai kisebbségek kifejezés – állapította meg Kovács az RMDSZ Főtitkársága által készített elemzésre hivatkozva
Azt is elmondta, hogy a Főtitkárság szakpolitikusai egy módosító javaslat-csomagot állítottak össze, amelynek benyújtásával és fenntartásával Winkler Gyula és Sógor Csaba EP-képviselőket bízták meg.
RMDSZ-javaslatok: a jelentés utaljon az anyanyelvű oktatásra
Az RMDSZ Főtitkársága által megfogalmazott módosító javaslatok – amelyeket Winkler Gyula és Sógor Csaba szerdán benyújtottak az EP kulturális bizottságához – kérik, hogy az európai felsőoktatás modernizációjáról szóló jelentés utaljon a tagállamokban élő őshonos etnikai és nyelvi közösségek és kisebbségek anyanyelvű oktatására, biztosítsa a tagállamokban élő őshonos etnikai és nyelvi közösségek és kisebbségekhez tartozó személyek hozzáférését az anyanyelvű oktatáshoz, tartalmazza a helyi és regionális nyelvek oktatását és fejlesztését.
Ugyanakkor a romániai magyar oktatás sajátosságait is tekintetbe véve a felsőoktatási intézményeknek a régiókban játszott szerepének erősítésére az RMDSZ javasolja, hogy azokban a régiókban, ahol számottevő őshonos etnikai és nyelvi közösségek és kisebbségek vannak a felsőoktatási intézmények, azok reprezentatív szervezeteivel is alakítson ki kapcsolatot, ugyanakkor pedig bátorítsa és támogassa a felsőoktatási intézmények határokon átívelő együttműködését.
Tőkés: taktikai megfontolásokról van szó
Válasznyilatkozatában Tőkés László sajtóirodája leszögezi: „a jelentéstevők bevett gyakorlatához igazodva, csupán taktikai okai voltak annak, hogy az őshonos nemzeti közösségek anyanyelvű oktatására vonatkozó megfontolásokat – más érzékeny témákhoz hasonlóan – módosító indítványokként visszük be a plénum elé kerülő végleges szövegváltozatba”.
„Az RMDSZ EP-képviselőinek – ha már az Európai Parlament szokásos működési mechanizmusait nem ismerik – egy egyszerű telefonjukba került volna, hogy kiderítsék: a szövegtervezet jelenlegi formája az EP Kulturális és Oktatási Bizottsága szakértőivel való szoros konzultáció eredményeként született” – áll a nyilatkozatban.
„Reméljük, hogy az általuk – Winkler és Sógor által (szerk. megj.) – állítólag kidolgozott módosító indítványok és a Tőkés László által benyújtott módosító javaslatok csak egymást erősítik” – olvasható a nyilatkozatban.
Tőkés sajtóirodája emlékeztet, hogy az általa a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökeként alapította meg Erdély első önálló magyar nyelvű felsőoktatási intézményét, a Sulyok István Református Főiskolát, aminek a jogutódja, a Partiumi Keresztény Egyetem a Bolyai Tudományegyetem beolvasztása után fél évszázaddal elsőként nyerte el – önálló magyar tannyelvű intézményként – a román állami akkreditációt.
A nyilatkozat arra is emlékeztet, hogy az RMDSZ beáldozta a Petőfi-Schiller Multikulturális Egyetem „politikai délibábjáért” a magyar közösség félmillió aláírással megtámogatott önálló állami Bolyai Tudományegyetem iránti jogos követelését, ugyanakkor sérelmezi, hogy a szövetség kormányzati részvétele mellett az erdélyi magyarok adólejeiből nem jut a magyar tannyelvű magánegyetemi rendszernek, amelyet a magyar kormány tart fenn.
„De ha már kampányévben ennyire lendületbe jöttek a 16 éve kormányon lévő politikusaink, emlékeztetnénk őket arra, hogy példának okáért a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen éppen napjainkban lehetetlenítik el a magyar nyelvű orvosképzést – miközben az oktatásért felelős miniszterelnök-helyettest Markó Bélának hívják” – áll a Tőkés László sajtóirodája által kiadott nyilatkozatban.
Krónika (Kolozsvár)2012. február 2.
Kifelejtett kisebbségi jogok a felsőoktatásról szóló jelentésből?
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára tegnap kiadott közleményében azzal vádolja Tőkés László EP-képviselőt, hogy az európai felsőoktatás modernizációjáról készült jelentésének vitaanyagába „egyáltalán nem vitt az anyanyelvű felsőoktatással kapcsolatos előírásokat.” Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája válaszában leszögezi: örömmel tapasztalja, hogy azok, aki a félmillió aláírással megtámogatott önálló állami Bolyai Tudományegyetem iránti jogos követelést feláldozták a Petőfi–Schiller Multikulturális Egyetem politikai délibábjáért, ma már szívügyüknek tekintik „az őshonos etnikai és nyelvi közösségek és kisebbségekhez tartozó személyek hozzáférését az anyanyelvű oktatáshoz”.
Erdélyben a legnagyobb autonómia- és kisebbségvédelmi harcos szerepében tetszelgő Tőkés László az Európai Parlamentben (EP) tett felsőoktatással kapcsolatos jelentéséből „kifelejtette” a kisebbségi jogokat – nyilatkozta Kolozsváron Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára. Az RMDSZ tájékoztatása szerint az EP-nek a felsőoktatás modernizációjáról szóló jelentésének tartalmaznia kell az európai nemzeti kisebbségek anyanyelvű oktatására vonatkozó előírásokat. Az RMDSZ Főtitkársága által készített elemzésből azonban az derül ki, hogy a jelentésnek az EP kulturális bizottságában elfogadott változata semmilyen utalást nem tartalmaz az anyanyelvű felsőoktatásra vonatkozóan. Következésképpen a Főtitkárság szakpolitikusai az Európai Unióról szóló szerződés második és harmadik cikkelyére hivatkozva pótolták „a súlyos mulasztást”, és módosító javaslatcsomagot állítottak össze, amelynek benyújtásával és fenntartásával Winkler Gyula és Sógor Csaba EP-képviselőket bízták meg.
Tőkés László sajtóirodája válaszában kifejti, hogy az RMDSZ EP-képviselőinek egy egyszerű telefonjukba került volna, hogy kiderítsék: a szövegtervezet jelenlegi formája az EP Kulturális és Oktatási Bizottsága szakértőivel való szoros konzultáció eredményeként született. A jelentéstevők bevett gyakorlatához igazodva, csupán taktikai okai voltak annak, hogy az őshonos nemzeti közösségek anyanyelvű oktatására vonatkozó megfontolásokat módosító indítványokként viszi be a plénum elé kerülő végleges szövegváltozatba.
„De ha már kampányévben ennyire lendületbe jöttek a 16 éve kormányon lévő politikusaink, emlékeztetnénk őket arra, hogy példának okáért a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen éppen napjainkban lehetetlenítik el a magyar nyelvű orvosképzést, miközben az oktatásért felelős miniszterelnök-helyettest Markó Bélának hívják” – szögezik le, hozzáfűzve: Románia kormányának magyar tagjai azáltal, hogy Tőkés Lászlót nemtelenül és rosszindulatúan támadják, még nem oldanak meg semmit.
Szabadság (Kolozsvár)2012. február 23.
Az erdélyi magyar összefogás esélyei
Több mint tíz évig úgy tűnt, hogy – ellentétben a felvidéki és a délvidéki nemzettestvérekkel – a legszámosabb elszakított nemzetrész, az erdélyi magyarság egységben tudja tartani politikai érdekképviseletét. Nem kétséges, azok számára, akik látták, hogy az immár két népszámlálás által is visszaigazolt drámai fogyás csak politikai áttöréssel állítható meg, a magyar nemzetpolitikai célokat pedig nem a vélelmezett román tűrőképességhez, hanem a magyar létérdekekhez kell igazítani, egyre szűkebb volt az RMDSZ-es zubbony az 1996-os kormányzati szerepvállalás után. A szakítás mégis egyre halasztódott, az autonomisták inkább lenyelték a Petőfi–Schiller Multikulturális Egyetem címszó alatt jegyzett kommunikációs cselt és az ultimátumok visszavonását, a belső törvénytelenségeket, a 2000-es választás előtti machinációkat mindaddig, amíg esély volt arra, hogy rászorítsák a csúcsvezetést a brassói program kiteljesítésére.
Amikor 2003-ban kongresszusi határozattal fordított hátat az RMDSZ a nemzeti önkormányzat modelljének egyrészt az alapszabályzat pártosításával, másrészt pedig azzal, hogy az általános magyar belső választásokat részleges tisztújítással „helyettesítette”, akkor a Kolozsvári Nyilatkozat szellemét s a brassói kongresszus határozatainak lényegét komolyan vevő autonomista erők külön szervezetek alapításába kezdtek. Mára az RMDSZ mellett működik két civil szervezet, a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, valamint két politikai párt, a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt.
A nagy kérdés, amire egyelőre nem tudjuk a választ, az, hogy az erdélyi magyar pártaréna három politikai szereplője képes lesz-e megegyezni a közösként tételezett nemzeti érdekek mentén olyan helyzetekben, amikor ez nélkülözhetetlennek látszik. Magyar többségű székelyföldi városokban a verseny nemzetpolitikai szempontból nemcsak megengedhető, hanem kívánatos is. A „pártokrata” oligarchia, az egypártrendszer által kialakított nómenklatúraszerű, bebetonozott helyi vezetés kialakulása bármely társadalomban, bármely kisközösségben veszélyes és nemkívánatos jelenség. Különösen ott, ahol a helyi vezetés ki van téve a központi idegen elit korrumpáló szándékának. Vannak viszont olyan léthelyzetek, amikor a megegyezés szolgálná a közös érdekeket. A probléma az egyes pártok közötti összeférhetethetlenséghez hasonló ellentét. Mert azért spóroljunk a végső és kategorikus ítélet kimondásával, láttunk már a politikában olyan kiegyezéseket, melyeknek sok esélyt nem adtunk volna korábban. (Hogy messzebb ne menjek, 1867-ben a szabadságharcos gróf Andrássy Gyula lett a 13 aradi vértanú haláláért felelős véreskezű császár, Ferencz József első magyar miniszterelnöke.)
Az RMDSZ vezetésével szemben hatalmas és megalapozott bizalmatlanság van az autonomista szervezetekben, hiszen hozzá kötődik a „modellértékű román kisebbségpolitika” hamis mítoszának kialakítása és életben tartása, az önálló külpolitika feladása, az autonómiaprogram félretétele, a helyzetteremtő nemzeti irányzat és azon belül a kommunista rendszerrel szembeni ellenállók kiszorítása az egykori egységes szervezetből. Most pedig hallhattuk, hogy Tőkés László szervezetének nemzetstratégiai célú anyaországi támogatását a ciánszennyezéshez hasonlították, miközben ők maguk egy környezeti katasztrófával felérő ciánszennyezéshez készülnek zöld utat adni. A másik oldalon viszont az EMNP nem szívesen egyezkedik az MPP-vel, hiszen épp az MPP elnökének törvénytelenségei tették szükségessé egy saját szervezet megalakítását. S ez nem elég, de azzal, hogy Szász Jenő Tőkés László magánéleti ügyeit próbálta felhasználni politikai lejáratásra, egyértelműen szalonképtelenné tette magát.
Ellentétben a megválasztott politikusokkal, akiknek többsége helyettesíthető, Tőkés László legitimitását, hitelét, közéleti státuszát a saját helytállásának és a történelemnek köszönheti, ő minden funkció nélkül is a magyar szabadságvágy, a magyar helytállás szimbóluma marad. S aki ellene nemtelen eszközökkel támad, hitelét roncsolni akarja, legyen az a román titkosszolgálat, Nagy Benedek, Szatmári Tibor, Bárányi Ferenc, vagy Szász Jenő, az egyben a közösség ellen is cselekszik. Félreértés ne essen: nem politikai bírálatról beszélek. Tőkés László éppen úgy bírálható politikai alapon, mint bármely más közéleti szereplő. Hogy Kovács Péter pártfőtitkár nem fogadja el, hogy Tőkés László azért nem vállalt még egy alelnöki mandátumot az Európai Parlamentben, mert energiáját az erdélyi magyar önépítkezésre kívánja fordítani és a magyar, illetőleg német néppártiak támogatását azok hivatalos nyilatkozatainak dacára is kétségbe vonja, az belefér a politikai diskurzusba, még ha nevetséges is, hogy az RMDSZ főtitkára jobban tudja, hogy mit gondol, mondjuk, Szájer József Tőkés Lászlóról, mint Szájer maga. Az viszont, hogy a privát szférát idecibáljuk csak azért, hogy ártsunk a másiknak, az nem fér bele. Elgondolkodtató az is, hogy Markó Béla válásából a belső ellenzék nem próbált politikai tőkét kovácsolni, s ezt nagyon jól tette. Erdély nem Amerika, a bulvársajtó szellemét ne hozzuk be a politikába, ezzel tartozunk saját méltóságunknak. Mindazonáltal azt mondom: a három szervezet együttműködésének egyetlen mércéje lehet: a nemzeti érdek. Marosvásárhely visszanyerésére esély mutatkozna össznemzeti összefogás keretében, különösen akkor, ha a jelölt függetlenként indul. Pártjelöltekkel az RMDSZ több ízben próbálkozott, s azok rendre kudarcot vallottak. Marosvásárhely mellett vannak még kisebb települések, ahol esély lenne a változtatásra magyar összefogás esetén. Ami pedig a parlamenti választásokat illeti, egy ésszerű és méltányos kompromisszum esetében félre kell tenni mind a jogos eszmei fenntartásokat az RMDSZ-szel szemben, mind az erkölcsieket az MPP-vel szemben. Ez esetben is csak az lehet a mérce, hogy sikerül-e a parlamenti választások ürügyén rendet tenni az erdélyi magyar közéletben, a közösséget illető anyagi támogatások igazságos szétosztásával és egy közösen létrehozott, illetve közösen működtetett szervezeti keret létrehozásával.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2012. március 7.
EMNP: Gáspárik ne azt magyarázza, „mit miért nem lehet”
Nem ismeri a törvényt Gáspárik Attila, a Felsőoktatás Finanszírozását Megállapító Bizottság (CNFIS) RMDSZ által delegált tagja – állítja az EMNP. A párt szerint Gáspárik korábbi kijelentéseivel ellentétben igenis van törvényes lehetőség arra, hogy magánegyetemek állami támogatást kapjanak.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) kedden kiadott közleménye azt kifogásolja, hogy Gáspárik Attila, a CNFIS tagja korábban leszögezte: nem létezik, és soha nem is létezett arra lehetőség, hogy állami költségvetésből magánegyetemek támogatást kapjanak.
A közlemény a 2011/1-es oktatási törvényt idézi, amely szerint „az állam támogathatja az akkreditált magán-felsőoktatást” (222. cikk, 7. bekezdés), továbbá „a kiegészítő támogatást a Nevelési, Kutatási, Ifjúsági és Sport Minisztérium úgy az állami egyetemek, mint a magánegyetemek részére, az intézmények és a tanulmányi programok színvonalának javítása érdekében, közalapokból ítéli oda” (223. cikk, 3. bekezdés).
Gáspáriknak nem az lenne a dolga, hogy „megmagyarázza, mit miért nem lehet”, hanem hogy tudatosítsa mind a döntéshozókban, mind a román társadalomban a két akkreditált magyar magánegyetem, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem közösségi jellegét – áll a közleményben.
„Gáspárik részéről a tudást magabiztos fellépéssel pótoló megnyilatkozásnak azonban van pozitívuma is: egészséges vitát gerjesztett az érintett akadémiai körökben, és talán elgondolkoztatta a parlamenti és kormányzati képviselet monopóliumával bíró RMDSZ-döntéshozókat is arról, hogy kommunikációs trükkökkel ideig-óráig meg lehet téveszteni a közösséget – ahogyan az történt egykor a Petőfi-Schiller Egyetem szemfényvesztő tervével, – de előbb-utóbb eljön az igazság pillanata. Csak remélhetjük, hogy a 2005-ös román-magyar együttes kormányülés szándéknyilatkozata nem ilyen figyelemelterelő kommunikációs füstbomba volt” – olvasható a párt közleményében.
„Az EMNP tagjai és támogatói visszakozó magyarázatok helyett továbbra is azt várják az illetékes kormányzati tisztségviselőktől, hogy a magyar állami gyakorlathoz hasonlóan, dolgozzák ki közösségi egyetemeink, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem költségvetési támogatásának módozatait” – szögezi le a közlemény.
Mint arról beszámoltunk, az elmúlt napokban polémiát váltott ki a Sapientia EMTE lehetséges állami támogatásának az ügye. Múlt héten az Erdélyi Magyar Néppárt kérte a román költségvetési támogatást a Sapientiának. Dávid László, az egyetem rektora elmondta, azért tartja indokoltnak az egyetem állami finanszírozását, mivel az a román államtól vállalt át kötelezettségeket, például a magyar nyelvű műszaki képzés biztosítását.
Gáspárik Attila viszont a Transindex portálnak azt nyilatkozta, nem létezik és soha nem is létezett arra lehetőség, hogy a magánegyetemek támogatást kapjanak az állami költségvetésből. Szerinte aki ezt kéri, vagy nem ismeri a törvényeket, vagy szándékosan félretájékoztat, hangulatot akar kelteni, hogy viktimizálhasson egy ügyet.
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyetem az akkreditáció elnyerésével kutatási programokra kaphat támogatást az államtól. Elmondta, erre az akkreditált magánegyetemek intézményként, diákjaik pedig természetes személyként is pályázhatnak.
Krónika (Kolozsvár)2012. március 8.
Magyar felsőoktatási hálózat kiépítése – Bodó Barna egy új szemléletről
A hazai magyar felsőoktatást merőben új helyzet elé állítja hálózati rendszerének kifejlődése, az, hogy a két magyar magánegyetem, a Partium és a Sapientia, valamint az állami ún. multikulturális egyetemek magyar tagozatai egybehangolhatják tevékenységüket, miként arra már történtek próbálkozások. E változások kívánatos irányairól kérdezte a Háromszék, dr. Bodó Barna docenst, a kérdés kutatóját.
– A nyolcvanas években utolsó roham indult a beolvasztott egykori Bolyai utolsó maradványai, a karok, tanszékek korábbi felszámolása után csökevényesen megmaradt magyar diákcsoportok ellen is. Ahol csak három-négy diák jutott be, a szak is megszűnt, mint a fizikán, a filozófián és másutt, úgyhogy a ’89-es a fordulat a csoportokból is csak néhányat talált életben. A fordulat utáni azonnali lehetőség kihasználását a Bolyai restaurálására a magyar érdekképviselet elmulasztotta, emiatt nem tudhatjuk, mit sikerült volna elérni, de ami helyette elkezdődött, és máig tart, az egy gyötrelmesen lassú és ellentmondásos építkezés, mely a hátrányos kiszolgáltatottságból a magyar, nem véletlenül „vonalaknak” nevezett három tagozatot (BBTE, marosvásárhelyi orvosi és színi) máig nem tudta kiszabadítani. A Bolyai Kezdeményező Bizottság is, melynek elnöke volt, azért alakult, mert e folyamatot nem tartotta célravezetőnek. Visz-e közelebb az önállósághoz az új oktatási törvény? – Két tanulmányomban írtam le részletesen, mit gondolok erről, ezek a Romániai Magyar Felsőoktatás fehér könyve című kötetben jelentek meg, melyet Somai József és Csetri Elek akadémikus szerkesztett. Jellemző volt, hogy a BBTE-ről egy aktív oktató sem mert részt venni a munkában, mert féltek a következményektől. Hogy csak a mai kontextusban lényegesnek tartott dologra térjek ki, az az, hogy a politika folyton mézesmadzaggal csalogatta vezetőinket, azaz folyton ígért valamit, de sosem adta meg. Ebből a legjellemzőbb az ún. Petőfi–Schiller Egyetem projektje, egy csapda. Mint ismeretes, az RMDSZ nyomására a kormány kiadott egy törvényrendeletet, amit aztán a Nagy-Románia Párt az alkotmánybíróságon megóvott, és az ott elbukott. Kimondták, hogy jogszerűtlen, csak politikatörténeti esemény marad, semmi több.
– A közvélemény nem sokat tud e fejleményről, bár a tervvel azért is elégedetlen volt, mert nem a Bolyai újralétesítését írta elő. Ön akkor a vezető garnitúrához tartozott.
– Én akkor hagytam abba az aktív politizálást. 1998-ban történt, az RMDSZ-nek döntenie kellett arról, bent marad-e a kormánykoalícióban vagy sem. Azt az SZKT-ülést, ahol erről szavaztak, én mint alelnök vezettem. Akkor egyszerű többséggel úgy döntött a testület, bent marad a koalíciós kormányban, annak ellenére, hogy előzetesen bejelentette: ha nem lesz külön magyar állami egyetem, kilép. Mellettem ült Somai József, az SZKT titkára, aki egyszer csak azt mondja: ebben a sarkalatos kérdésben csak kétharmados többség határozhatott volna, az pedig nem volt meg. Erre Somai József és Bodó Barna, az SZKT két vezetője megóvta a saját döntését. Benyújtottuk az RMDSZ szabályzatfelügyelő bizottságához a dokumentumot, hogy a döntés nem jogos, vizsgálja ki az ügyet. Szerintem ez a „legbájosabb” történetek közé tartozik, a bizottság ugyanis nekünk adott igazat, a döntés valóban nem volt jogszerű. Utána pedig egy hosszú, egyoldalas jogi csűrcsavarral megindokolta, miért nem kell mégsem újraszavazni.
– Mennyi idő telt el a tisztázással?
– Olyan három hónap. Akkor mondtuk mi ketten Somai Józseffel, hogy abbahagyjuk a politizálást, mert olyan szervezetben, mely elismeri, a döntés nem volt jogszerű, de a szavazást mégsem ismétli meg, nem tudunk benn maradni. Mindketten lemondtunk politikai tisztségünkről, én 1999-től az egyetemre mentem tanítani. Visszatérve: a politikai mézesmadzaggal való manipuláció azóta is tart, lásd a mostani koalíciós tárgyalásokat, a marosvásárhelyi orvosi kapcsán támasztott feltételeket. Holott ez nem koalíciós kérdés kellene, hogy legyen, mivel törvény van rá, és azt kellene betartani. A vásárhelyi orvosinak nincs érvényes chartája, tehát nincs vezetősége sem, nem lehet senkit legálisan megválasztani. Ilyen egyszerű! Ha a jogainkat a hátsó ajtón, zsarolással akarjuk érvényesíteni, az még rossz fényt is vet ránk.
– Ennek ellenére, az ún. intézetekre és a belőlük alakuló tagozatra szükség van, de szabad-e idealizálnunk őket?
– Egyetemszervezési szempontból világos a képlet, Magyarországon is létezik a tanszék mellett a departman. A tanszék kisebb szakmai csoport, nálunk eddig csak tanszékek léteztek. A departman nagyobb szakmai csoportot jelent, olyan struktúra, amely általában több szakot szolgál ki azzal a tárggyal, diszciplínával. Például a politológia a budapesti ELTE-n intézet, nem tanszék. Tehát az Állam- és Jogtudományi Karon nem katedra, hanem intézet, departman. Jogosítványai ugyanazok, de mégis magasabb fokozatnak tekintik.
– Magában foglalhat tanszékeket is? – Igen, be lehet azokat is sorolni alája. Ami minket illet, a csapdahelyzet miben áll? Ezzel új lehetőséget kínálnak arra, hogy a karokon belül a magyar szakok különböző tanszékeken dolgozó szakembereit összegyűjthessék. A BBTE politikatudományi karán három szakon van magyar képzés: politikatudomány, kommunikáció és újságírás. Az lett volna a normális lépés, ha ezek a szakok besorolnak egy főtanszék, „intézet” alá, tehát van egy magyar ernyő fölöttük. Nos, ez több esetben nem történt meg, s itt személyes stratégiák játszanak bizonyára közre. Hiszen egy román tanszéken belül létezik egy informális magyar tanszékvezető is, akinek nincsenek meg a jogosítványai, de annak számít. Nos, ha ő bekerül egy formális struktúrába, a három szaknak egy valakit ki kell jelölnie intézetvezetőnek. Ez a személyes rivalizálás miatt sajnos megbukott. A nagy gond ezzel még az – amiről komoly vita folyt Kolozsváron –, hogy sem a tanszékeknek, sem a departmanoknak (főtanszék, intézet) nincs jogi személyiségük a törvény szerint, tehát a jogi önállóságot továbbra sem kapjuk meg. Egyedül arra nyílik lehetőség, hogy az intézetek szakmai kérdésekben dönthetnek, de a pénzügyi jogkör ehhez már nem tartozik hozzá. Szakmai vonatkozásban eddig az volt a gyakorlat – én 2006-ban mentem át a Sapientiára –, hogy mivel sok esetben a magyar és román szakok az akkreditációt közösen szerezték meg, tulajdonképpen sokszor a román akkreditációt terjesztették ki a magyarra. A szak ugyanaz volt, kettő vagy legtöbb három tárgy térhetett el a tanmenetben. Mi például a politológián azt mondtuk, nem tudjuk a magyar képzést kisebbségpolitikai diszciplína nélkül elképzelni, erre azt engedélyezték. Ennyi volt a szabadság. Na most egy saját főtanszéken nyilvánvalóan az egész tanmenetet én tudnám összeállítani, de ez azt jelenti, külön akkreditációnak is alávetem magam.
– Megfelel-e vajon mindenkinek?
– Azért mondom, hogy milyen okokból nem alakult meg mindenütt a magyar intézet. Egyesek félnek tőle, mások a munkától félnek. Ötéves folyamat különben.
– Vezethet-e ezek után az intézetek létrehozása önigazgató magyar tagozatok létesítéséhez? – Úgy vélem, nem. Annyi történik, hogy szakmai szempontból van valamelyes előrelépés, de intézményes szempontból nincs. Ahhoz, hogy a történet úgy alakuljon, ahogy mi szeretnénk, másra lenne szükség. Többen tettünk javaslatot arra, hogy egy Erdély-szintű új struktúrát hozzunk létre, amit rektori tanácsnak nevezhetnénk. Magyarországon, nálunk is létezik a rektorok tanácsa, az egyetemek közti egyeztető fórum. Azaz a jelentkező problémákat előbb az intézményvezetők tárgyalják meg, elképzeléseiket közös nevezőre hozzák, és utána kommunikálják a politika világával. A mi esetünkben ez a Partium Egyetem, a hamarosan akkreditáltnak számító Sapientia EMTE összefogását jelentené, az egyházi főiskolákét, a Babeş–Bolyai magyar és a székelyföldi kihelyezett tagozataiét, együtt a marosvásárhelyi orvosi egyetem és művészeti akadémia magyar tagozataival. Ma már nem 1998-at írunk, amikor a „Petőfi–Schiller projekt” csapdájában vergődtünk, hanem létezik egy egész magyar felsőoktatási hálózat, melynek közös érdekei vannak, és saját jövőt tervezhet. A kidolgozott elképzeléseket kell aztán az érdekképviselet elé terjeszteni, hogy az valóban azt érvényesítse, amit a közösség kér. A hálózat létezik. Ma már nem csupán arról szól a történet, hogy újraalakítjuk a Bolyait, hanem arról, hogy az újraalakítandó Bolyainak e hálózaton belül mi legyen a szerepe. Ma már nem az a fő cél, mint 14 éve, hogy magyar állami egyetem kell nekünk, s hogy visszasírjuk, ami volt, hanem az, hogy milyen magyar felsőoktatásra van szükségünk az új hálózati struktúrában.
B. Kovács András
3szk.ro
Erdély.ma2012. március 10.
Bodó Barna docens az erdélyi magyar egyetemi hálózat kiépítéséről
[INTERJÚ] A romániai magyar felsőoktatást merőben új helyzet elé állítja hálózati rendszerének kialakulása, hogy a Partiumi Keresztény Egyetem és a Sapientia, valamint az állami multikulturális egyetemek magyar tagozatai egybehangolhatják tevékenységüket – véli a lapunknak adott interjúban Bodó Barna. A Sapientia docense szerint az erdélyi magyar felsőoktatási hálózatnak közösen kell elterveznie jövőjét.
– Az 1989-es rendszerváltás után a magyar érdekképviselet elmulasztotta kihasználni a Bolyai Egyetem újraindításának lehetőségét, ehelyett ma is tart egy nagyon lassú és ellentmondásos építkezés, mely máig nem tudta kiszabadítani a hátrányos kiszolgáltatottságból a nem véletlenül „vonalaknak” nevezett három magyar tagozatot a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen és a Színművészeti Egyetemen. Ön szerint közelebb visz-e az új oktatási törvény az erdélyi magyar felsőoktatás önállóságához? – Ezzel a kérdéssel két tanulmányomban is részletesen foglalkoztam, mindkettő a Romániai magyar felsőoktatás fehér könyve című kötetben jelent meg, Somai József és Csetri Elek akadémikus szerkesztésében. Jellemző volt, hogy a BBTE-ről egy aktív oktató sem mert részt venni a munkában, mert féltek a következményektől. Hogy csak a mai kontextusban lényegesnek tartott dologra térjek ki: a politika folyton mézesmadzaggal csalogatta vezetőinket, azaz folyton ígért valamit, de sosem adta meg. Ebből a legjellemzőbb az ún. Petőfi–Schiller Egyetem projektje, ami egy csapda. Az RMDSZ nyomására az akkori kormány kiadott egy rendeletet, amit aztán a Nagy-Románia Párt megóvott az alkotmánybíróságon, és ott el is bukott. Kimondták, hogy jogszerűtlen, így csak politikatörténeti esemény marad, semmi több.
– A közvélemény talán el is felejtette ezt a fejleményt. Ön, aki akkoriban még aktívan politizált az RMDSZ-ben, azért is elégedetlen volt a tervvel, mert nem a Bolyai Egyetem újraindítását írta elő.
– Éppen akkor hagytam abba az aktív politizálást. Az RMDSZ-nek 1998-ban döntenie kellett arról, bent marad-e a kormánykoalícióban. A Szövetségi Képviselők Tanácsa alelnökeként én vezettem le a miniparlament ama ülését, amelyen erről szavaztak. Akkor egyszerű többséggel úgy döntött a testület, hogy bent marad a koalíciós kormányban, annak ellenére, hogy előzetesen bejelentette: kilép, ha nem lesz külön magyar állami egyetem. Mellettem ült Somai József, az SZKT titkára, aki egyszer csak azt mondta: ebben a sarkalatos kérdésben csak kétharmados többség határozhatott volna, az pedig nem volt meg. Erre Somai József és Bodó Barna, az SZKT két vezetője megóvta a saját döntését. Benyújtottuk az RMDSZ szabályzatfelügyelő bizottságához a dokumentumot, hogy a döntés nem jogos, és vizsgálja ki az ügyet. A „legbájosabb” történetek közé tartozik, hogy a bizottság nekünk adott igazat, a döntés valóban nem volt jogszerű. Utána pedig egy hosszú, egyoldalas jogi csűrcsavarral megindokolta, miért nem kell mégsem megismételni a szavazást.
– Mennyi idő telt el, amíg kiderült, hogy szabálytalan volt a szavazás?
– Mintegy három hónap. Akkor mondtuk Somai Józseffel együtt, hogy abbahagyjuk a politizálást, mert nem tudunk olyan szervezetben maradni, amely elismeri, hogy a döntés nem volt jogszerű, de a szavazást mégsem ismételi meg. Mindketten lemondtunk a politikai tisztségünkről, én pedig 1999-től az egyetemen tanítok. Különben a politikai mézesmadzaggal való manipuláció azóta is tart, lásd a mostani koalíciós tárgyalásokat, a MOGYE magyar tagozata kapcsán támasztott feltételeket. Holott ez nem koalíciós kérdés kellene hogy legyen, mivel törvény van rá, amit be kellene tartani. A vásárhelyi felsőoktatási intézménynek nincs érvényes chartája, tehát nincs vezetősége sem, nem lehet senkit legálisan megválasztani. Ilyen egyszerű! Ha a jogainkat a hátsó ajtón, zsarolással akarjuk érvényesíteni, az még rossz fényt is vet ránk.
– Ennek ellenére az úgynevezett intézetekre, és a belőlük alakuló tagozatra szükség van. De szabad-e idealizálnunk őket?
– Egyetemszervezési szempontból világos a képlet, Magyarországon is létezik a tanszék mellett a departman. A tanszék kisebb szakmai csoport, nálunk eddig csak tanszékek léteztek. A departman nagyobb szakmai csoportot jelent, olyan struktúrát, amely általában több szakot szolgál ki azzal a bizonyos tárggyal, diszciplínával. Például a politológia a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen intézetként, nem tanszékként működik, vagyis az állam és jogtudományi karon nem katedra, hanem intézet, departman van. Jogosítványai ugyanazok, mégis egy magasabb fokozatnak tekintik.
– És magába foglalhat tanszékeket is?
– Igen, azokat is be lehet sorolni oda. Nálunk az teremt csapdahelyzetet, hogy ezzel új lehetőséget kínálnak arra, hogy a karokon belül a magyar szakok különböző tanszékeken dolgozó szakembereit összegyűjthessék. A BBTE politikatudományi karán három szakon működik magyar képzés: a politikatudományi, a kommunikációs és az újságíró szakon. Az lett volna a normális lépés, ha ezek a szakok besorolják egy főtanszék, „intézet” alá, tehát lenne egy magyar ernyő fölöttük. Nos, ez több esetben nem történt meg, s itt bizonyára személyes stratégiák játszanak közre. Hiszen egy román tanszéken belül létezik egy informális magyar tanszékvezető is, akinek nincsenek meg a jogosítványai, mégis annak számít. Nos, ha ő bekerül egy formális struktúrába, a három szaknak valakit ki kell jelölnie intézetvezetőnek. Ez azonban a személyes rivalizálás miatt sajnos megbukott. A nagy gond ezzel még az – és erről komoly vita folyt Kolozsváron –, hogy a törvény szerint sem a tanszékeknek, sem a departmanoknak (főtanszék, intézet) nincs jogi személyiségük, tehát a jogi önállóságot továbbra sem kapjuk meg. Egyedül arra nyílik lehetőség, hogy az intézetek szakmai kérdésekben dönthetnek, de a pénzügyi jogkör ehhez már nem tartozik hozzá. Szakmai vonatkozásban eddig az volt a gyakorlat, hogy mivel sok esetben a magyar és román szakok az akkreditációt közösen szerezték meg, tulajdonképpen sokszor a román akkreditációt terjesztették ki a magyarra. A szak ugyanaz volt, kettő vagy maximum három tárgy térhetett el a tanmenetben. Mi például a politológián azt mondtuk, nem tudjuk a magyar képzést kisebbségpolitikai diszciplína nélkül elképzelni, erre azt engedélyezték. Ennyi volt a szabadság. Mármost egy saját főtanszéken nyilvánvalóan az egész tanmenetet én tudnám összeállítani, de ez azt jelenti, hogy külön akkreditációnak is alávetem magam.
– Vezethet-e ezek után az intézetek létrehozása önigazgató magyar tagozatok létesítéséhez?
– Úgy vélem, hogy nem. Szakmai szempontból van valamelyest előrelépés, de intézményes szempontból nincs. Ahhoz, hogy a folyamat úgy alakuljon, ahogy mi szeretnénk, másra lenne szükség. Többen javasoltuk már, hogy egy új, Erdély-szintű struktúrát kellene létrehozni, amit rektori tanácsnak nevezhetnénk. Magyarországon, de Romániában is létezik a rektorok tanácsa, az egyetemek közti egyeztető fórum.
Azaz a felmerülő problémákat előbb az intézményvezetők tárgyalják meg, elképzeléseiket közös nevezőre hozzák, és utána küzlik a politikummal. A mi esetünkben ez a Partiumi Keresztény Egyetem és a nemrég akkreditált Sapientia EMTE, az egyházi főiskolák, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar, illetve a Székelyföldre kihelyezett tagozatai, a MOGYE és a marosvásárhelyi Művészeti Akadémia magyar tagozatainak összefogását jelentené. Ma már nem 1998-at írunk, amikor a „Petőfi–Schiller-projekt” csapdájában vergődtünk, hanem létezik egy egész magyar felsőoktatási hálózat, melynek közös érdekei vannak, és saját jövőt tervezhet.
Aztán a kidolgozott elképzeléseket az érdekképviselet elé kell terjeszteni, hogy az valóban azt érvényesítse, amit a közösség kér. Ma már nem csupán arról szól a történet, hogy újraalakítjuk a Bolyait, hanem arról, hogy az újraalakítandagyar állami egyetem kell nekünk, és visszasírjuk, ami volt, hanem az, hogy milyen magyar felsó Bolyainak e hálózaton belül mi legyen a szerepe. Ma már nem az a fő cél, mint 14 évvel ezelőtt, hogy mőoktatásra van szükségünk az új hálózati struktúrában.
B. Kovács András
Krónika (Kolozsvár)2012. április 13.
MOGYE-kar. Győzelem?
A magyar sajtó egy ideje attól hangos, hogy győzelem, megoldódott a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) ügye, elfogadták a kormányhatározatot, már közzé is tették, hurrá, hurrá. Azt borítékolni lehet, hogy az újságírók, de még a nyilatkozó politikusok közül is igen kevesen olvasták magát a határozatot, márpedig a helyes vélekedés kialakításának ez – jobb helyeken – előfeltétele. Nézzük tehát.
„Art. 1. – (1) În cadrul Universităţii de Medicină şi Farmacie din Târgu Mureş se înfiinţează o nouă facultate, Facultatea de Medicină şi Farmacie, cu programe în limbile română, maghiară şi engleză, prevăzute în anexa care face parte integrantă din prezenta hotărâre.
(2) Universitatea de Medicină şi Farmacie din Târgu Mureş derulează, potrivit legii, procedurile pentru organizarea alegerilor, precum şi pe cele pentru organizarea concursurilor în vederea ocupării posturilor necesare pentru coordonarea din punct de vedere administrativ a facultăţii nou-înfiinţate potrivit alin. (1).
Art. 2. – Agenţia Română de Asigurare a Calităţii în Învăţământul Superior stabileşte numărul maxim de studenţi care pot fi şcolarizaţi la programele de studii care funcţionează în cadrul facultăţii înfiinţate potrivit art. 1 alin. (1).”*
A határozat melléklete sem valami bőbeszédű, így néz ki:
„– Asistenţă medicală generală (în limba maghiară şi în limba română)
– Medicină (în limba maghiară)
– Medicină (în limba engleză)
– Farmacie (în limba maghiară)”
Bármilyen rövid és vázlatos a jogszabály (vagy éppen azért, mert olyan), regényt lehetne írni róla, de a téma fontosságára való tekintettel mindenképp megér egy kicsivel hoszszabb elemzést. Az első és legnagyobb gond az, hogy ugyan azt szajkózza minden érintett politikus (ideértve a miniszterelnököt is), hogy a határozat azért született, hogy érvényt szerezzenek az oktatási törvénynek, ez minden kétséget kizáróan nem így van, ugyanis az oktatási törvény a kisebbségek nyelvén való oktatásról ezt mondja:
„Art. 135. – (1) Învăţământul superior pentru minorităţile naţionale se realizează:
a) în instituţii de învăţământ superior în cadrul cărora funcţionează facultăţi/linii/programe de studii cu predare în limba maternă;
b) în instituţii de învăţământ superior multiculturale si multilingve; în acest caz, se constituie secţii/linii cu predare în limbile minorităţilor naţionale;
c) în cadrul instituţiilor de învăţământ superior pot fi organizate grupe, secţii sau linii de predare în limbile minorităţilor naţionale, în condiţiile legii.
(...)
Art. 363. – La data intrării în vigoare a prezentei legi, instituţiile de învăţământ superior de stat având activităţi de predare în limba minorităţilor naţionale care au statut de universităţi multiculturale şi multilingve, conform prezentei legi, sunt:
1. Universitatea Babeş–Bolyai din Cluj-Napoca – în limbile română, maghiară şi germană;
2. Universitatea de Medicina şi Farmacie din Târgu-Mureş – în limbile româna şi maghiară;
3. Universitatea de Artă Teatrală din Târgu-Mureş - în limbile română şi maghiară.”
A törvény 135. cikkelyét magában is megérné elemezni, hisz annyira nyakatekert, zavaros és többféleképpen értelmezhető (ezért tekintek el a fordításától is), hogy méltó egy dodonai jóslathoz, de teljesen alkalmatlan arra, hogy jogszabályként a romániai magyarság javára és érdekében alkalmazni lehessen, főleg egy olyan országban, mint Románia (ahol – mondjuk ki – a magyarellenesség nyíltan vagy burkoltan évtizedek óta állampolitika).
Az ellenben mindezek mellett egyértelmű, hogy:
1. A szabályozás arról szól, hogy a kisebbségek nyelvén önálló struktúrákat kell létrehozni.
2. A multikulturális egyetemek esetében nem említ önálló kisebbségi karokat.
3. A Marosváráshelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem a három multikulturális egyetem egyike, ahol az oktatás nyelve a román és a magyar, szó nincs a törvényben angol nyelvű oktatásról.
A jog hínárjában
Ezek alapján jogi ismeretek hiányában is meg tudja állapítani bárki, hogy az ünnepelt kormányhatározat nincs összhangban a törvénnyel, nem azt a célt szolgálja, hogy helyreállítsa a törvényességet ott, ahol azt az egyetem vezetősége megszegte. Maga a módszer eleve szembemegy a jogállam alapvető elveivel, amelyek úgy hangzanak, hogy a parlament törvényt hoz, amit mindenkinek be kell tartani, s ha valaki netán nem így tesz, annak az igazságszolgáltatással gyűlik meg a baja.
Hasonlatos ez a helyzet ahhoz, hogy a KRESZ értelmében a legnagyobb megengedett sebesség lakott területen 50 km/h, s mikor a rendőrök azt tapasztalják, hogy Péter Pál 70-nel hajt, akkor erre válaszképpen a kormány határozatot hoz, miszerint Péter Pál a tulajdonában levő személygépkocsival hétköznap köteles maximum 50 km/h-val, ünnepnapokon meg maximum 60 km/h-val közlekedni lakott területen. Tehát Péter Pál egyrészt megúszta büntetlenül az esetet, ráadásul meg az újabb jogszabály nincs összhangban az általános törvénnyel.
Nem csoda tehát, hogy többen is bejelentették, bíróságon támadják meg a kormányhatározatot. Ha pedig ezt meg is teszik (s miért ne tennék), a bíróság – anélkül, hogy elvakult nacionalistákból állna – teljes joggal fogja törvénytelennek nyilvánítani, s megsemmisíteni azt. Ezt már csak azért is meg kell hogy tegye, mert az oktatási törvény egyértelműen kimondja, hogy rendkívüli esetben a kormány hozhat létre új kart, de csak az egyetem vezetőségével való konzultáció után. Márpedig ilyen konzultáció nem volt, nem is lehetett, mert az egyetemnek jelenleg nincs érvényes, szabályosan megválasztott vezetősége. Olyan jogi hínár van tehát az egész ügy körül, ami egyetlen dolgot vetít előre: itt gyors és megnyugtató megoldás egyhamar nem lesz.
A meghozott kormányhatározatot azért sem lehet győzelemnek tekinteni, mert semmiféle garanciát nem tartalmaz arra nézve, hogy bár egyenrangú lesz a román és a magyar tagozat az orvosin. Intő jel kell hogy legyen az, hogy eddig volt egy szabály, miszerint a helyeket egyenlően osztották el a két tagozatra felvételizők között, de tavaly ezt a szabályt már megszegték a fizetéses helyek esetében. Ezek után nagy felelőtlenség úgy „rendezni” a magyar oktatás helyzetét az egyetemen, hogy ezt az elvet nem rögzíti világosan és egyértelműen a határozat.
Sőt ha szigorúan a jogszabály szövegét nézzük, abból még az sem derül ki, hogy az asszisztensképzőn magyar diákok magyarul fognak tanulni, a szöveg minden további nélkül értelmezhető úgy, hogy az oktatás nyelve vegyes lesz. Hasonlóképpen azt se rögzíti se a törvény, se a kormányhatározat, hogy a magyar orvosképzőn az oktatás nyelve magyar, tehát folytatható az eddigi gyakorlat, hogy az ember gyermeke bejut magyar tagozatra, de ott azzal szembesül, hogy számos tanár egy kukkot sem tud magyarul (vagy tud, de nem akar beszélni), így a tanórák jelentős része románul zajlik.
Ennek a gyakorlatnak egyenesen zöld utat ad a kormányhatározat, amelyik ahelyett, hogy kinevezne egy ideiglenes vezetőséget az új kar élére (persze magyar tanárokból), akik majd megszervezik a kart, annak felállítását arra a román vezetőségre bízza, amelyik eddig a törvény be nem tartásában s a magyarok kisemmizésében járt élen. Tipikus kecskére a káposztát eset, s ehhez kellene a magyar közösség tapsoljon.
Magyar–német helyett román–magyar–angol
Továbbmenve az se világos, hogy mi lesz az eddigi karokon a helyzet. Maradnak továbbra is kétnyelvűek úgy, mint eddig? Elvileg igen, hisz a kormány csak egy új kar létrehozásáról döntött, a régi ezek szerint változatlan marad. Vajon? Ha megpróbálunk az események mögé nézni, akkor sem lesz több okunk az örömre, a megnyugvásra. Nem véletlen ugyanis, hogy sokaknak a Petőfi–Schiller-egyetem jut eszébe a mostani történetről, hisz a helyzet nagymértékben hasonló. Akkor volt egy SZKT-határozat, ami kimondta, hogy ha nem jön létre az önálló állami magyar egyetem, akkor az RMDSZ kilép a kormányból.
Most az RMDSZ országos vezetői többször és több helyen kijelentették az év elején, hogy ha nem jön létre az önálló magyar nyelvű oktatási struktúra a vásárhelyi orvosin, akkor az RMDSZ kilép a kormányból. Akkor határozat született a magyar–német nyelvű egyetemről (tehát nem arról, amit az RMDSZ kért), s az SZKT mégis visszatáncolt, megszavazta a kormányban maradást. Most határozat született a román–magyar–angol karról (ami ugye kicsivel még roszszabbul hangzik, mint a magyar–német), de ez elég volt ahhoz, hogy Kelemen Hunorék győzelmet kiáltsanak, s utánuk kórusban a sajtójuk. (A szomorú az, hogy a kórusba kisebb-nagyobb hangerővel és lelkesedéssel anyaországi pártok és politikusok is beálltak.)
Akkor kifele kellett stabilnak mutatni az országot, most választások közelednek, s kivétel nélkül minden párt fel akarja és fel fogja használni a kampányban azt a témát. Az ellenzéki pártok váltig szidni fogják a kormányt, s kiemelten a román kormánypártokat, hogy engedtek a magyarok zsarolásának, elárulták a nemzeti érdeket. Az RMDSZ hallgatni fog arról, hogy úgy lépett be ismét a koalícióba, hogy csak beszéltek erről-arról, de írott koalíciós megállapodás nem született, tehát nincs mit számon kérni a Demokrata-Liberális Párton, s azt fogja orrvérzésig hangoztatni, hogy győzelem, győzelem, a kormány létrehozta a magyar kart Vásárhelyen.
S persze hallgatni fog arról is, hogy nem magyar, hanem román–magyar–angol (ebben a sorrendben!) kar létrehozásáról szól a határozat. A román kormánypártok ugyanakkor a nagy nyilvánosság előtt a tolerancia és a törvénytisztelet bajnokainak fogják beállítani magukat. Persze azért lesz rá gondjuk, hogy eljusson a választókhoz az is, hogy ugyan látszólag engedtek a nyomásnak, de nyugalom, volt rá gondjuk, hogy olyan határozat szülessen, ami a bíróság előtt nem áll meg, s végül úgysem lesz belőle semmi.
A romániai magyarok pedig mindezt fásultan szemlélik, hisz 22 év alatt megszokták már, hogy ők nem fontosak, az ő érdekeik nem számítanak a politikusoknak. Félő, hogy még arra sem lesz jó ez az egész történet, hogy lendületet, erőt adjon a másik két magyar pártnak, már csak azért sem, mert a választók nem azt tanulták meg két évtized alatt, hogy az RMDSZ-re ne számítsanak, hanem azt, hogy a politikus mind semmirekellő, magának való, egyik kutya, a másik eb.
Félmegoldás nem kell
Nem utolsósorban hadd ejtsek néhány szót magukról a közvetlen érintettekről, az orvosi diákjairól. Azt látni lehet, hogy tisztában vannak az érdekeikkel, tudják, hogy számukra fontos lenne anyanyelven tanulni. Ha valaki megkérdezi őket, akkor ezt el is mondják, ki is tudják fejteni, de valamiért tovább nem lépnek egy tapodtat sem. A politikusok által bujtogatott román diákok képesek utcára vonulni, tüntetni, vállalva ezzel azt, hogy a józan szemlélő szemében nevetségessé és ellenszenvessé válnak (hisz mások jogai ellen lépnek fel), a magyar diákok ellenben, akik a saját jogaikért kellene hogy szót emeljenek, szemérmesen hallgatnak. A magyar ember egyenes és szókimondó volt mindig, jogos kérdés, hogy mi tartja vissza ezeket a fiatalokat attól, hogy ebben a kérdésben saját kezdeményezésből határozott és egyértelmű véleményt nyilvánítsanak?
Végezetül – vállalva annak a kockázatát, hogy következetlennek mondanak – mégis azt mondom, hogy az igazság előbb-utóbb győzni fog, s lesz még magyar nyelvű orvosi egyetem Vásárhelyen. Ehhez elsősorban az kell, hogy fogalmazzuk meg egyértelműen: a romániai magyarokat megilleti az önálló oktatási rendszer a bölcsődétől az egyetemig, félmegoldásokat pedig (vegyes intézmények, román vezetésnek alárendelt magyar csoportok, osztályok és karok) nem fogadunk el. Az önálló oktatási rendszer magyar vezetés alatt működő önálló intézményekből kell hogy felépüljön. Mikor felelős és magas rangú európai politikusok már kimondták, hogy a multikulturalizmus egy hamis pálya, mi sem szabad beérjük a tavaly még győzelemként ünnepelt, de pár hónap után a gyakorlatban csődnek bizonyult rendszerrel.
* Románul nem tudók kedvéért ugyanez röviden magyarul:
1. cikk: (1) A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen új kar jön létre, ahol az oktatás nyelve román, magyar és angol lesz, jelen határozat mellékletének megfelelően.
(2) Az egyetem fogja megszervezni és lebonyolítani az új karon a választásokat, illetve az adminisztratív személyzet számára a versenyvizsgát.
2. cikk: A Romániai Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökség fogja megállapítani a beiskolázási számokat az új karon.
Árus Zsolt
a Gyergyószéki Székely Tanács elnöke. Krónika (Kolozsvár)2012. május 31.
Végső búcsú Szombati Gille Ottótól
A nagyváradi színház nyugalmazott rendezőjétől, Szombati Gille Ottótól vettek végső búcsút tisztelői tegnap délben a színház előcsarnokában felállított ravatalnál. Temetésére 14 órától került sor a Rulikovszky temetőben. A rendező május 24-én, életének 82. évében hunyt el szülővárosában.
Szombati Gille Ottó Nagyváradon született, 1930. január 29-én. A kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben végzett 1954-ben. Nagyváradra szerződött. 1957–58-ban a temesvári Állami Magyar Színház tagja, majd visszaszerződött Nagyváradra. 1990-ig, nyugdíjazásáig a színház rendezője volt. A modern nyugati drámairodalom rendhagyó szerkezetű, különleges lélektani drámáit állította színpadra. Előadásai látványként is megkapóak, néha titokzatosak voltak.
Első rendezése a nagyváradi magyar társulatnál az Új ember kovácsa volt(1955), de ahogy ő maga fogalmazott: már pályája elején olyan darabokat volt lehetősége színpadra állítani, mint Henrik Ibsen Nórája (1956), vagy Schiller Ármány és szerelem (1956)című műve. De hosszú pályája során olyan remekműveket is megrendezhetett, mint: Móricz Zsigmond: Rokonok (1960), Szophoklész: Antigoné (1962), F. R. Dürrenmatt: A fizikusok (1965), Play Strindberg (1975); Miller: Salemi boszorkányok (1965), Slawomir Mrožek: Emigránsok (1985), Shakespeare: Szentivánéji álom (1986).
Szombati Gille Ottó /Nagyvárad, 1930. jan. 29. - Nagyvárad, 2012. május24./ Szabadság (Kolozsvár)2012. szeptember 13.
Ősbemutatóval indul az opera 2012/2013-as évada
Erdélyi ősbemutatóval startol a Kolozsvári Magyar Opera 2012/2013-as évada szeptember 15-én: a Szomor György–Pejtsik Péter–Miklós Tibor szerzőhármas darabját, a Báthory Erzsébet című musical-operát (rendező: Bagó Bertalan, koreográfus: Novák Péter, vezényel: Kulcsár Szabolcs) szombaton este 7 órától tekintheti meg a közönség a sétatéri színpadon. Kodály Zoltán születésének 130. évfordulója alkalmából ünnepségsorozat zajlik december 15-e és 18-a között, amelynek keretében bemutatják Kodály egyfelvonásosát, a Székely fonót, Demény Attila rendezésében. Ezekről számolt be tegnapi sajtótájékoztatóján Szép Gyula operaigazgató, utalva ugyanakkor arra is, hogy az évad második felében magyarországi meghívásoknak kell eleget tenniük, emiatt egyelőre képlékenyen terveznek.
– Több magyarországi intézmény jelezte, hogy vendégül látna bennünket a 2013-as esztendőben: az eddigi egyeztetések értelmében, úgy tűnik, jelen leszünk a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, emellett Giuseppe Verdi Attila című háromfelvonásos operáját a budapesti Művészetek Palotájában, Kálmán Imre Cirkuszhercegnőjét pedig az Operettszínházban láthatja majd a közönség – magyarázta Szép Gyula. Mint mondta, idén ősszel két jelentős kiszállás várható: az opera zenekara önálló szimfonikus hangversenyt ad a Művészetek Palotájában, az Örkény Színházban pedig Örkény-emlékestet tartanak, Demény Attila rendezésében.
Gioacchino Rossini kétfelvonásos operáját, az Ory grófját tűzi műsorra az intézmény az évad második felében, és a tervek szerint egy gyerekdarabot is bemutatnak, ezzel kapcsolatban a magyarországi Novák Péter rendező-koreográfussal tárgyalnak. Egyelőre még távlati cél ugyan, de úgy tűnik, a Verdi-év keretében a Művészetek Palotájában jövő ősszel zajló rendezvénysorozaton is jelen lesz a magyar opera társulata, ott a tervek szerint Verdi- és Schiller-műveket, valamint egy új Orbán György-darabot mutatnak be.
A tavalyi évad sikereiről szólva Szép Gyula a 2011 októberében megtartott Nemzetközi Liszt Fesztivált, a Cirkuszhercegnő, a BÚÉK 2012 és a Szerelmi bájital című bemutatókat emelte ki, valamint a társulatnak a Nemzeti Operák Fesztiválján való részvételét is, amelyen nagy sikerrel mutatkozott be a Kolozsvári Magyar Opera. Hozzáfűzte: nagyszerű fogadtatás övezte a Margitszigeten a budapesti Szabad Tér Színház és a magyar opera együttműködésében létrejött Báthory Erzsébet című musical-operát, ugyanakkor a Kolozsvári Magyar Napokon is eredményesnek bizonyult a filharmóniával közösen adott koncertjük. Az igazgató kitért arra is, hogy a nyár folyamán három kortárs opera (Orbán György: Pikkó herceg, Selmeczi György: A szirén, Vajda János: Leonce és Léna) hangfelvételét sikerült elkészíteniük.
F. ZS.
Szabadság (Kolozsvár) 2012. október 3.
K Ö Z L E M É N Y
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem első tanévnyitójának tizenkettedik évfordulója alkalmából, 2012. október 3-án évnyitóval egybekötött Egyetemi Napot tartottak a marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kar aulájában. Az ünnepség díszvendége Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke volt, aki – a magyar felsőoktatásban betöltött történelmi szerepéért – elsőként vehette át az egyetem szenátusa által alapított Bocskai István-díjat.
A Sapientia oktatói és diákjai mellett, több anyaországi és erdélyi közéleti szereplő is részt vett az ünnepélyen. Köszöntő beszédet mondottak: Kató Béla, a Sapientia Alapítvány elnöke, Tőkés László, a Partiumi Keresztény Egyetem elnöke, erdélyi EP-képviselő, Dávid László, a Sapientia EMTE rektora, illetve János-Szatmári Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora.
Tőkés László beszédében úgy fogalmazott: „a Ceauşescu-féle nacionál-kommunizmus továbbélése, valamint egészében véve kudarcos »hivatalos« politikánk miatt tartunk ott, ahol tartunk: Székelyvásárhelynek újbólcsak nem lehet székely/magyar polgármestere; az egykori magyar egyetemi városban, volt magyar egyetemünkön holmi magyar szekciókért küszködünk; a Kossuth utcán végigmenni nem lehet; Bernády György iskoláját tilos elnevezni az Ő nevéről”.
Visszaemlékezve a megtett útra, európai parlamenti képviselőnk rámutatott arra, hogy a magyar kormány, a Magyar Országgyűlés, és az Anyaország támogatása és segítsége nélkül nem lett volna lehetséges kiépíteni az önálló erdélyi magyar felsőoktatás rendszerét. Hiába vagyunk a román állam lojális adófizetői, ha az nem részesíti állami támogatásban egyetemeinket – tette hozzá Tőkés László. Azzal a gondolattal zárta beszédét, hogy a magyar felsőoktatás felemelését olimpiai bajnokainkhoz illő szívósággal, céltudatos kitartással lehet megvalósítani.
Orbán Viktor a Bocskai-díj átvétele után megtartott előadásában arra hívta fel a diákság figyelmét: „Soha nem azon kell gondolkozni, hogy hogyan legyünk valakik, hanem csak arra szabad összpontosítani, hogy mit akarunk csinálni. A fontos és nagy dolgokhoz a Jóisten megadja az eszközöket”. A miniszterelnök arra bíztatta a fiatalokat, hogy tudásukat szeretettel ötvözzék, hiszen: „a szív tudásán áll vagy bukik magán- és közéletünk, hogy igazságosak vagyunk-e társainkhoz”.
Az Egyetemi Nap keretében a magyar kormány, a Sapientia Alapítvány, a Sapientia EMTE és a Partiumi Magyar Keresztény Egyetem jelen lévő képviselői elvi megállapodást írtak alá az erdélyi magyar felsőoktatás fejlesztése érdekében.
Mellékeljük Tőkés László beszédét.
Tisztelt Ünneplők! Kedves Testvéreim!
A hálaadás szavával szólok ezen az évnyitón, nemzetünk és egyházaink közösségében visszatekintve az eltelt időre. Nagy utat tettünk meg 1989-től 2010 áprilisáig, 2004. december 5-től 2010. június 4-ig, Balatonőszödtől Ópusztaszerig, újabbkori nemzeti szövetségünk régi-új színteréig; Marosvásárhely Fekete Márciusától a Sapientia akkreditációjáig; a Petőfi–Schiller fantomegyetemtől a Partiumi Keresztény Egyetem és a Sapientia önálló magyar egyetemi rendszeréig. Partiumi egyetemünkön nemrégiben tartottuk az ünnepélyes tanévnyitót, 420 elsőéves hallgatót, valamint a 14 alap, illetve 7 mesteri szakon tanuló 1000 diákot köszöntve.
Egyetemünk elnökének minőségében köszöntöm az alapító történelmi egyházakat, Dávid László rektor urat, Kató Béla püspökhelyettes-elnök urat, ”Európa polgárát” és a lánglelkű Ifjúságot, a hallgatókat – nem utolsósorban pedig Orbán Viktor elnök urat, a Nemzet Miniszterelnökét és a többi magyarországi Barátunkat.
A Nemzeti Összetartozás Emlékművének ópusztaszeri felavatása nyomán Miniszterelnökünket idézve: „Az erősek egyesülnek, a gyengék széthullanak, vagyis az erős nemzetek tagjai összefognak…” – Akinek van füle, hallja…
A Ceauşescu-féle nacionál-kommunizmus továbbélése, valamint egészében véve kudarcos „hivatalos” politikánk miatt tartunk ott, ahol tartunk: Székelyvásárhelynek újbólcsak nem lehet székely/magyar polgármestere; az egykori magyar egyetemi városban, volt magyar egyetemünkön holmi magyar szekciókért küszködünk; a Kossuth utcán végigmenni nem lehet; Bernády György iskoláját tilos elnevezni az Ő nevéről – és akkor még a visszaállamosítás alatt álló Református Székely Mikó Kollégiumról nem is szóltam…
„Patrióta az, aki jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért” – fogalmazta meg nemzeti Költőnk, Illyés Gyula.
Nagyváradon 1990-ben, a Sulyok István Református Főiskola és 1998-ban, a Partiumi Keresztény Egyetem létrehozásakor, majd pedig 1999-ben, a Sapientia Tudományegyetem megalakulásakor az opportunista, adaptív helyzetkövető/alkalmazkodó politika helyett kreatív szellemben folyamodtunk egy autonóm/helyzetteremtő politika eszközeihez, és így hoztuk létre a Sapientia Alapítvány égisze alatt erdélyi magyar egyetemi rendszerünket. Hála legyen érte az Istennek! Ez viszont nem lett volna lehetséges a Magyar kormány, a Magyar Országgyűlés, Orbán Viktor és az Anyaország támogatása és segítsége nélkül. Hivatalos országunknak, a román államnak még mindig mostohagyermekei – csak adófizetői – vagyunk, ezért csak anyaországi segítőinknek, az Ő nagylelkű költségvetési támogatásuknak köszönhetjük, hogy vagyunk! Illesse köszönet ezért külön-külön is a kis-Magyarország valamennyi adófizető polgárát. Külön is köszönjük, hogy most is stratégiai támogatásban részesíti egyetemeinket – Marosvásárhelyen, Csíkszeredán, Kolozsváron, Nagyváradon – a nemzeti kormány, és erről írnak alá megállapodást, amely felér a Nemzet jövőjének szóló jó befektetéssel!
Az akkreditáció egy akadályverseny, egy valóságos kálvária, egy nehéz út vége, ugyanakkor: egy még nehezebb út kezdetét is jelenti. Reményt keltő az a megállapodás, amelyet Miniszterelnökünk a Magyar Rektorok Konferenciájával való találkozóján kötött „a felsőoktatás minőségelvű fejlesztéséről”.
„Hosszú távon kell gondolkozni, és egy olyan rendszert kiépíteni, amely nemzeti közösségünk szükségleteihez mérten képez szakembereket” – hangsúlyozta Csíkszeredában Dávid László.
Egész oktatásügyünket, ez esetben pedig a magyar felsőoktatást (a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a teológiai akadémiáink, a művészeti egyetemeinkkel karöltve) ilyenképpen kell felemelnünk, Gyurta Dániel olimpiai bajnokunkkal szólva: „átvinnünk a túlsó partra”, varázslatos olimpikonunk, Risztov Éva hosszú távra szükséges és elégséges, szívós és céltudatos kitartásával! Ebben segítsen minket az Isten!
Tőkés László
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája
(MTI)
Nagyvárad