Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 
 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
 szűkítés        -        
      találatszám: 7649 találat lapozás: 1-30 ... 271-300 | 301-330 | 331-360 ... 7621-7649
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


  
I   II   III  IV   V   VI   VII   VIII   IX   X   XI   XII   

2017. január 20.

Zenei programok a magyar kultúra napja tiszteletére
Kodály Zoltán (1882–1967) és Szent László király szellemében szervezi meg idén magyar kultúra napi rendezvénysorozatát a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) a Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközséggel Kolozsváron, valamint a medgyesi történelmi egyházakkal Medgyesen.
A medgyesi római katolikus Szeplőtelen Fogantatás plébániatemplomban (M. Viteazu utca 44. szám) január 21-én, szombaton délután 4 órakor kezdődik a megemlékezés. Köszöntőt mond Babota Tibor plébános, Széman Péter EMKE-elnök és Tóth Guttman Emese RMD-elnök. Előadók: Szőcs Csaba, a Verbum könyvkiadó igazgatója és Vetési Nándor színművész.
Közreműködnek: Medgyesi Ökumenikus Magyar Kórus (karnagy: Stefán Tünde), gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Teológiai Líceum Kórusa (Farkas László), Magyarfenesi Vegyeskar (Tóth Guttman Emese), kolozsvári Guttman Mihály Pedagóguskórus (Bedő Ágnes).
A Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközség Makovecz-templomában (Donát út 142. szám) január 22-én, vasárnap zajlik az ünnepség, délután 4 órai kezdettel. Áhítatot mond Bibza Gábor esperes, az egybegyűlteket Széman Péter és Tóth Guttman Emese köszönti. Előadók: Szőcs Csaba és Vetési Nándor. Közreműködnek: Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközség Énekkara (karnagy: Kalló Ildikó), Kolozsvári Református Kollégium Gyermekkara (Gergely Zoltán), Magyarfenesi Vegyeskar (Tóth Guttman Emese), Kolozsvári Szent Mihály-templom Szent Cecília Kórusa (Potyó István), Guttman Mihály Pedagóguskórus (Bedő Ágnes).
Szabadság (Kolozsvár)

2017. január 20.

Három előadással vendégszerepel Budapesten az Aradi Kamaraszínház
A budapesti Bethlen Téri Színház határon túli műhelyeket bemutató sorozatának idei vendége 2017. január 20-22. között az Aradi Kamaraszínház.  A határon túli kulturális szervezetekkel együttműködésben immáron ötödik alkalommal rendezik meg a Vendégváró Fesztivált. A háromnapos rendezvény keretében az Aradi Kamaraszínház előadásait láthatják az érdeklődők. A fesztivál fővédnöke Dr. Vető Marietta, Erzsébetváros alpolgármestere.
Január 20-án, Harsányi Attila főszereplésével, a MASZK Egyesülettel koprodukcióban bemutatott Sex, drugs, gods & rock ’n’ roll című radikális stand-up tragedy nyitja meg a háromnapos rendezvényt. Másnap a Békéscsabai Jókai Színházzal létrehozott Tündéri című minimál-szürreál musical kerül terítékre. Végül, a fesztivál zárásaként a decemberben Békéscsabán, Tege Antal főszereplésével szintén a Jókai Színházzal koprodukcióban bemutatottt Sonkamenüettcímű rokokó musicalt tekinthetik meg az érdeklődők. Mindhárom előadást Tapasztó Ernő jegyzi rendezőként, az előadások zenéjét Borsos Pál és Éder Enikő szerezte.
A fesztivál ideje alatt az érdeklődők kiállítást láthatnak az Aradi Kamaraszínház előadásfotóiból. Pénteken és szombaton előadás után szakmai beszélgetésre kerül sor a produkciók szereplőivel és alkotóival. Az előadások előtt az Aradi Kamaraszínház három kisjátékfilmjét vetítik, amelyek a Magyar Média Mecenatúra Program keretében valósultak meg az elmúlt években.
Nyugati Jelen (Arad)

2017. január 20.

A Tóth Árpád Kör első idei rendezvénye
A Tóth Árpád Irodalmi Kör január 17-én, kedden délután tartotta a 2017-es esztendő első munkaülését. Czernák Ferenc többszörösen díjazott szavaló Vörösmarty Mihály Szózatával köszöntötte az egybegyűlteket, majd Regéczy Éva olvasta fel Egy régi karácsony c. karcolatát.
Az est második részében a kör tagjai Juhász Gyulára emlékeztek halálának 80. évfordulója alkalmából. Az Ágyai Általános Iskola felső tagozatos diákjai a költő tájköltészetéből adtak elő egy csokorra valót. Módi Mátyás, Erdős Ákos, Șuteu Ingrid, Hotăran Bernadett, Patkány Alex, Törőcsik Eugénia és Derzsi Attila tanulókat Erdős Márta irodalomtanár készítette fel lelkesen és őszinte szeretettel.
Miután elhangzott a költő Milyen volt… c. gyöngyszeme Hevesi József egyházi közíró előadásában, dr. Brauch Magda felolvasta Milyen volt szőkesége c. magvas kisesszéjét. A figyelemre méltó tanulmány a költeményt elemezte a legapróbb részletekre kiterjedő pontossággal. Pár szóban jellemezte Juhász Anna-verseit, majd az 1912. január 14-én közölt lírai alkotását (melynek eredeti címe Örökség volt) mutatta be magas szinten, tudományos módon. Befejezésképpen a kör egyik alapító tagjára, Bokor Ellára emlékezett halálának 5. évfordulója alkalmából. A költőnő több versét Katona Ágnes, Kolumbán Zsolt, Brittich Erzsébet, Hevesi József és Kiss Anna adták elő igazi tisztelettel, egyben felelevenítették Bokor Ellához fűződő legszebb emlékeiket.
Meglepetésként Szarvashegyi Rozália ny. tanítónő ismertette Korhelyleves című prózai írását.
Szeretetvendégség és jó hangulatú baráti beszélgetés zárta a délutánt.
Regéczy Szabina Perle
Nyugati Jelen (Arad)

2017. január 20.

Fiatal író rangos elismerése
Mészöly-díjas Szabó Róbert Csaba
Csütörtökön Szekszárdon kiosztották a Mészöly Miklós-díjat, melyet az idén Szabó Róbert Csaba író, a Látó szerkesztője kapott. A rangos elismeréssel egy magyar vagy közép-európai író munkásságát díjazzák. A Mészöly Miklós Egyesület által 2004-ben alapított díjat korábban olyan alkotók vehették át többek között, mint Márton László, Darvasi László, Péterfy Gergely, Borbély Szilárd vagy Szilasi László. Az idei díjazott, Szabó Róbert Csaba Marosvásárhelyen élő író nyilatkozott a Népújságnak. 
– Gratulálunk! Mit jelent számodra ez a díj?
– Egyértelműen azt, hogy itt, a látszólagos peremvidéken, a budapesti irodalmi centrumhoz képest is lehet úgy alkotni, életművet létrehozni, hogy azt komoly elismerés övezze. Az általad fölsorolt nevek, az, hogy előttem kik részesültek a díjban, pontosan jelzik az elismerés mértékét és rangját, és persze ettől egyszerre fog el az öröm és a jó értelemben vett félelem, hiszen a magam 35 évével és 10-12 éves publikációs tapasztalatommal ez nagy kihívás elé állít. Óriási elismerés és megtiszteltetés, az ember ilyenkor felnéz a munkából, és megkönnyebbülten elmosolyodik. Mészöly Miklós nélkül nehéz volna elképzelni a kortárs magyar prózát, valahol mindenkinek a mestere, akik jelenleg számítanak. Az atléta halála vagy a Saulus, hogy csak Mészöly legismertebb regényeit említsem, gyakran voltak kiindulópontjaim az életem során, amikor az alkotói identitás keresésével foglalkoztam.
– Az Alakváltók című regényed a 2016-os könyvfesztiválra jelent meg. Fontos az író számára a visszajelzés?
– Természetesen. Főképp az olvasói jelzések a fontosak, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy a szakmai elismerések nem számítanának. Az alkotó ember alapvetően hiú, vagy ha nem is az, szüksége lehet a visszajelzésekre, amikből aztán építkezhet. Mondjuk a szöveg, a könyv az ultrahang, amit az író, akár a denevér, kibocsát, és az olvasóról visszaverődő hangimpulzusok segítségével tájékozódik néha. Szerencsésnek mondhatom magam, amellett, hogy az Alakváltókról írt kritikákkal és recenziókkal elkényeztetett a szakma, az olvasói vélemények is megtalálnak. Az elmúlt fél évben a legjelentősebb lapok írtak a regényemről, a Gutenberg könyvesboltban pedig rekordközeli példányszámban fogy az Alakváltók. Persze, fontos tudatában lenni, hogy ez veszélyekkel is jár, ami ellen az állandó munkával lehet harcolni. Szerencsére két-három éve folyamatosan tudok dolgozni, a regény mellett forgatókönyvet és rádiójátékot írok, szóval tényleg nem panaszkodom.
– Akkor a jövőbeli terveid is körvonalazódtak már?
– Egyelőre az látszik most, hogy a Márton Áron 1944. május 18-i híres kolozsvári beszédéről írok egy forgatókönyvet, már alaposan benne vagyunk a fejlesztési szakaszban a Magyar Filmalapnál, elkészült az ún. first draft, az első változat. A filmkészítés hosszadalmas folyamat, ráadásul én „csak” a könyv írója vagyok, persze, minden azon fog múlni, mennyire sikerül jó forgatókönyvvel előállni. Vannak színpadi ötleteim is, továbbá előkészületeket tettem egy erdélyi családregény megírására. Szóval tervekből és ötletekből nincs hiány. Szerencsére a családom mellettem áll, és ennél nagyobb segítséget nem is remélhetek.
(ZséKá)
Népújság (Marosvásárhely)

2017. január 20.

A szerződés 15 hónapja lejárt
A bérleti díjból az épület homlokzatát szeretnék felújítani
Téves hír jelent meg az egyik román nyelvű napilapban csütörtökön arról, hogy közeledik a Keresztelő Szent János római katolikus plébánia és a polgármesteri hivatal között a Művészeti Szaklíceum által használt épület bérbeadására megkötött szerződés érvényességének a lejárta. Ez nem felel meg a valóságnak, mivel a szerződés már 2015. szeptemberben lejárt. Mivel nincs szerződés, a polgármesteri hivatal 10 hónapja nem fizeti a bérleti díjat, holott a plébánia elkészíttette az épület külső felújítására vonatkozó tervet, aminek kivitelezéséhez tavasszal szerettek volna hozzáfogni – nyilatkozta Bálint Géza, a plébánia adminisztrátora. Ezért van nagy szükség az elmaradt bérleti díjra, a korábbi években ugyanis a kötelező módon megszabott összeghez képest sokkal többet költöttek az épületen elvégzendő különböző munkálatokra, pontosabban a bérleti díj 476 százalékát. 
Hogy nem köttetett meg időben az új bérleti szerződés, ez semmiképpen sem a bérbeadó számlájára írandó. A plébánia ugyanis már a korábbi szerződés lejárta előtt két héttel figyelmeztető levelet küldött a polgármesteri hivatalnak, a 48750/2015. 09. 09. szám alatt iktatva, amelyben figyelmeztette, hogy 2015. szeptember 21-én lejár a szerződés, és felkérte, hogy nevezze meg azt a személyt, akivel meg lehet fogalmazni az új szerződést, valamint benyújtotta az újat. Ezt a polgármesteri hivatal nem fogadta el, és kezdettől olyan javaslattal állt elő, ami elfogadhatatlan volt az egyház számára. Az elmúlt hónapok során több változat készült, amíg kompromisszum született, és a plébánia egyetértett a hivatal által összeállított szerződéssel. Azonban ezt sem írták alá, ezért a plébánia visszakérte. 
A helyi tanács január 13-i rendkívüli ülésén bizottságot jelöltek ki, amely állítólag a bérleti díj összegéről fog tárgyalni a plébánia képviselőivel. Hogy miért kell a hivatalosan megszabott bérleti díj összegéről tárgyalni? Nos, állítólag azért, mert időközben a Forradalom (volt Szentgyörgy) utcát, tehát a Művészeti Szaklíceum alatti telket is belvárosi helyett külvárosi övezetbe tartozónak minősítették át. 
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

2017. január 20.

Habent sua fata libelli – A könyveknek is megvan a maguk sorsa
A Tentamen árverésen 2014. december 15-én ünnepeltük Bolyai János 212. születésnapját. 2014. december 5-én tartották Budapesten a Központi Antikváriumban a 133. árverést, amelyen abszolút rekord született. Kalapács alá került Bolyai Farkas: Tentamen juventutem studiosam in elementa matheseos purae, elementaris ac sublimioris, methodo intuitiva, evidentiae huic propria, introducendi. Cum appendice triplici. Auctore Professore Matheseos et Physices Chemiae Publ. Ordinario. Tomus primus. Bolyai Farkas műve első kiadásának első darabja tartalmazza fiának, Bolyai Jánosnak a világhírű munkáját, az Appendixet. Ezt az egyetemes tudománytörténet egyik legfontosabb és legritkább darabjaként tartják számon. George Bruce Halsted, az Appendix angol fordítója a One Hundred Books Famous in Science című kötetben ezt írja róla: „The most extraordinary two dozen pages in the history of thought” [„a legrendkívülibb két tucat oldal a gondolkodás történetében”]. Bolyai János Appendixe minden idők legdrágább magyar könyve lett. 5 millió forintról indult, és izgalmas licitharc után 26 millió forintos leütési (jutalékkal 29,9 millió forintos) áron lett egy eddig inkább a tőkepiacon ismert licitálóé. Az árat egy világhírű nyugat-európai tudományos antikvárium tartotta 85 ezer euróig. A kötet megtalálható a Széchényi Könyvtárban is, így nem védett, tehát elvileg külföldre is vihető lett volna, de végül Magyarországon maradt. A latin nyelvű Tentamen második kötete így drágább lett, mint az eddigi legdrágább magyar nyelvű nyomtatott könyvnek számító, 2004 őszén ugyancsak a Központi Antikvárium aukcióján 19 millió+jutalékért leütött Vizsolyi Biblia.
Egy másik Tentamen kötet sorsa
Weszely Tibor matematikaprofesszor, Bolyai-kutató, valamikori bolyais diák, érettségijének évében elnyerte az országos matematikaverseny első helyezését. Iskolája egy Bolyai Tentamen kötetet ajándékozott neki, végén az Appendixszel, ami a valamikori református kollégium könyvtárába került elhelyezésre. A közelmúltban megrendezett Bolyai-emlékkonferencián Weszely Tibor – aki mindenképpen egy elkötelezett, lelkes Bolyai-kutató utódra szerette volna hagyományozni ezt a ritka becsű kötetet – bejelentést tett. Döntött. A kötetet Szabó Péter Gábor szegedi Bolyai-kutatóra hagyományozza. Ritka megható pillanat volt, ahogy a kutató generációk átadják-átveszik egymástól a stafétát. A kiválasztott új tulajdonos felelőssége elmondhatatlanul nagy, főként, ha ez a hagyományozás egy emlékkonferencián, széles hallgatóság jelenlétében történik. Szabó Péter Gábortól bármikor számonkérhetik – mit végzett a Tentamennel? Legfőképpen az igen súlyos mulasztással – a Tentamen magyar nyelvű fordításával? Ismerve Gábort, biztosak vagyunk abban, hogy vállalja a feladatot, és legjobb tudása szerint fog dolgozni a megoldáson.
Az Appendix felkerült az UNESCO Világemlékezet Listájára
Az UNESCO 1992-ben elindította a Világemlékezet programot (Memory of the World Programme) azzal a céllal, hogy elő- segítse a tagországokban fellelhető egyetemes értékű, ritka és veszélyeztetett írott vagy audiovizuális dokumentumok, gyűjtemények azonosítását, megőrzését és széles körű megismertetését. A program létrehozását az a felismerés ihlette, hogy az emberiség dokumentumörökségének jó része könnyen megsemmisülhet, ha nem szentelnek a védelmére kellő figyelmet és energiát. A háborús és társadalmi megrázkódtatások, a megfelelő anyagi források, valamint az odafigyelés és a tudatosság hiánya egyre nagyobb veszélyt jelentenek az örökségi, információs emlékek fennmaradására. 2008-ban a Bolyai Pedagógiai Alapítvány, nevezetesen Oláh Anna Bolyai-kutató kezdeményezte az Appendixnek a regisztrálását a Világemlékezet nyilvántartásába. 2009-ben Bolyai János Appendix című műve, a magyar természettudományos és kultúrtörténet kimagasló eredménye, az abszolút geometria tételei magyar kidolgozásának dokumentuma az UNESCO Világemlékezet Listájára (Memory of the World ) került. Ezt a kis kötetet Bolyai Farkas postán küldte 1832-ben fia után Olmützbe, akkori katonai állomáshelyére. A füzet Jánost évekig kísérte külföldi állomáshelyein. Saját kézzel írt címlapja, szélbejegyzések, az ábrák táblája igazolják, hogy ez a kötet saját munkapéldánya lehetett. 1901-től a MTAK Kézirattárában található (jelzete: 545.091). Azt, hogy Bolyai János Appendixe a matematika és az emberi kultúrtörténet védett dokumentuma lett, miután elnyerte a kivételes jelentőségű örökségi rangot, ünnepélyes keretek között Barbados szigetén, Bridgetown városban jelentették be. Az előírások szerint speciális körülmények között kell tartani, és digitalizálva az egész világ rendelkezésére kell bocsátani. (https://bolyai.mtak.hu/)
A Tihanyi-féle radioszkóp, a Corvinák néhány kötete, a Lasarus-féle térkép után negyedik helyen képviseli Magyarországot a megőrzésre ajánlott Világemlékezet Listán. Ezt követi Kőrösi Csoma Sándor tibeti gyűjteménye, majd Semmelweis felfedezése a gyermekágyi lázról és az aszeptikus prevenció bevezetéséről, végül Eötvös Lorándnak a torziós inga feltalálásához fűződő három dokumentuma. Ott lenni a teljes magyar szellemi örökségből kiválasztott hat mű között – mindennél beszédesebb bizonyítéka Bolyai János egyetemes szellemtörténeti jelentőségének. A Pannonhalmi Főapátsági Könyvtárban 2013 őszén preventív általános állományvédelmi munka során találták meg a restaurátorok Eukleidész Elemek c. német nyelvű kötetét, amelyben kézírásos bejegyzéseket és négy helyen Bolyai János nevét találták. A kötet jelenlegi lelőhelye: Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár (PFK), jelzet: Pa-HB-055262. Az MTA KIK Kézirattára vezetőjétől kértek segítséget annak kiderítésére, hogy a bejegyzések (aláírások?) származhatnak-e Bolyaitól, vagyis autográfok-e.
A válasz értelmében a possessor-bejegyzések közül bizonyosan autográf a „Bolyai Hptmann im GenieCorps” bejegyzés. Szintén biztosan autográf az Einleitung...-lapon található. A másik két bejegyzést Bolyai János valószínűleg még diákkorában írhatta. A néven kívüli további bejegyzések halvány ceruzás írások a restaurátor szerint későbbiek, nem Bolyai korából. Tehát egy német nyelvű Eukleidész: Elemek című, egykor Bolyai János tulajdonát képező könyvet – négy oldalon névbejegyzések, előlapján katonai rendfokozatával – jelenleg a Pannonhalmi Főapátság Könyvtára őriz. Valószínűleg a múlt század közepe táján írógéppel készült cédulakatalógusok digitalizálása során került elő. A könyv gépelt cédulakatalógusából, illetve a leltárból nem derült ki, hogy mikor és ki adományozta a könyvtárnak. Ma mindenki számára hozzáférhető. A Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár Corvina OPAC könyvtári katalógusban ez olvasható a könyvről: Szerző: Euclides Cím: Euklid’s Elemente funfzehn Buecher/ aus dem Griechischen uebers. von Johann Friedrich Lorenz; auf’s neue hrsg. von K. Mollweide. Dátum: 1809 Dr. Ács Tibor hitelesítette Bolyai kézírását, amit aztán 2015 májusában egyéb fontos észrevételeivel együtt közölt a Természet Világában Bolyai János ismeretlen Eukleidészkönyve címmel. Megállapítja, hogy a kötet előzéklapján, német nyelven Bolyai Hptmann im Genie-Corps tulajdonosi aláírása 1832 márciusa, előléptetése utáni időből származik. A címoldalon, a főcímen és a görögből németre fordító Johann Friedrich Lorenz „Bevezetés az 1781. évi első kiadáshoz” oldalon magyarul írt Bolyai János tulajdonosi aláírásai 1817 és 1823 közötti évekből valók. A Bolyai-kutatás egyik fénypontja lenne, ha friss kutató szellemű, kíváncsi diákok például egy iskolai verseny keretében elindulnának az ismert adatok mentén, és valamiféle „kalandtúra” nyomaira bukkannának a kötet kapcsán. Ha például megkeresik a könyvtár olvasónaplójában vagy az interneten a régi olvasókat, jegyzéket készítenek, a leszármazottak stb. körében izgalmas adatokra bukkanhatnának. Az iskoláknak ma óriási a felelőssége és jelentősége abban, hogy minél több diákot vonjanak be különféle kutatásokba azért, hogy az évszázadok óta megőrzött dokumentumok végre „beszéljenek.”
Oláh Anna
Népújság (Marosvásárhely)

2017. január 20.

Növelték az iskolai fejkvótát
Hétszáz lejjel, 3043-ról 3740 lejre növelte az egy diákra eső fejkvóta éves értékét a kormány a tanári bérek növekedésére hivatkozva – közölte a Maszol hírportál.
Az állami támogatásból fedezik a béreket, a pótlékokat és más juttatásokat, a tanárok továbbképzését, a diákok egységes vizsgáztatását, illetve a javak és szolgáltatások fenntartásával járó költségeket. Az összeg nem tartalmazza az utaztatással járó költségeket, amelyeket szintén az állam fedez. A fejkvóta értéke változhat, attól függően, hogy az adott intézmény általános iskola, óvoda vagy középiskola, hogy vidéken vagy városon működik, hogy mennyire megközelíthető, mekkora, van-e bentlakása, hogy diákjai nemzeti kisebbségek tagjai stb. Az intézkedés nemcsak az állami, hanem a felekezeti és a magániskolákat is érinti.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. január 20.

Nincs hírünk Istratéról
Constantin Teodor Istrate, a szamosújvári börtön tisztje és rövid ideig parancsnoka ellen a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és Száműzöttek Emlékét Ápoló Bizottság (IICCMER) tavaly emelt vádat emberiesség elleni bűncselekmények miatt. A most 88 éves, kegyetlenségéről és hatalmaskodásáról a börtönben Napóleon néven emlegetett, főhadnagyi rangú tiszt hatáskörét meghaladó tettekre ragadtatta magát.
 Bár én nem részesültem a specialitásának tekintett, székkel és asztallábbal saját kezűleg végrehajtott ütlegeléseiben, elegen voltak ennek és más sajátos módszereinek megszenvedői. Még egyet említek: egy szűk szekrény terjedelmű, és csak állva tartózkodást megengedő „cellát” olykor két, háttal egymásnak fordított rab lakóhelyéül jelölt ki, akik három napig kenyéren és vízen éltek ebben a helyzetben. Láttam, amikor egyikük szabadult ebből a „dobozból”: járni nem tudott és a mellkasáig eldagadt. Ám azonnal munkába kellett állnia...Ha még ez a gazember valakit érdekel, bemutatom őt. A Suceava megyei Malin faluban született 1929-ben, néhány év elemi iskola után iskolaszolga lett. 1947-ben ifjú kommunistaként szervezi a környék paraszt fiataljait, majd 1948-ban katonának vonul be, a belügyi alakulatokhoz kerül. Elvégzi 1950-ben az altiszti iskolát, majd 1953-ban a tisztit, és alhadnagyként az oneşti-i és cernavodai munkatáborok tisztje. A szamosújvári börtönhöz 1954-ben kerül. Itt ő lesz a halálra ítéltek kivégző osztagának a parancsnoka, 28 halálos ítéletet vezényel le. A börtönparancsnoki megbízatás viszonylag rövid ideig, 1958 februárjától 1959 márciusáig tart. Ismeretlen okból (?) 1962-ben főhadnagyi rangban leszerelik, és kinevezik a szamosújvári tanács végrehajtó bizottsága elnökének. Azonban 1967-ben szépen ívelő karrierje véget ér: a közpénzből tetszése szerint szórakozó és szórakoztató Istratét sikkasztás miatt tíz év börtönbüntetésre ítélik. Akkori „szűkös” élelmezését folyamatos vamzer (börtönbesúgó) tevékenységével javítja fel. Ezt a rendszer számára hasznos szokását különböző munkahelyein akkor is gyakorolja, amikor 1972-ben kiszabadul. Tíz év múlva, 1982-ben költözik a Temes megyei Újpécsre, ahol ma is él. 
Mi, akik hatalmaskodását és kegyetlenkedését közvetve vagy közvetlenül megszenvedtük, azt szeretnénk tudni, hogy hol tart a büntetőeljárás napjainkban – vagy megvárják, míg elviszi az ördög?
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. január 20.

Költözne, de önálló maradna (Kós Károly Szakközépiskola)
A 380 diákkal és a bedolgozó oktatókkal együtt hatvankét alkalmazottal működő sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola egyetértene azzal, hogy kiköltözzön a jelenlegi épületből, ahol most bővében vannak a felületeknek, de nem kívánja feladni önállóságát, nem egyezik bele abba, hogy az önkormányzat a Puskás Tivadar Szakközépiskola alárendeltségébe sorolja. Erről szerda délután azon a gyűlésen döntöttek, ahol a kapustól az iskola vezetőségéig minden alkalmazott jelen volt, és felhatalmazták Komán László igazgatót: javaslataikat tolmácsolja Antal Árpád polgármesternek.
Sepsiszentgyörgy önkormányzata a szerdai rendkívüli tanácsülésen döntött arról, hogy a 2017–2018-as tanévtől a Puskás Tivadar Szakközépiskola adminisztrálásába helyezi a Kós Károly Szakközépiskolát. Két nappal korábban Antal Árpád polgármester ugyanabban a gyűlésteremben arról tájékoztatta a Székely Mikó Kollégium és a Mikes Kelemen Elméleti Líceum vezetőségét és tanítóit, hogy a Kós Károly-iskola jelenlegi épületébe kívánja költöztetni 2018 őszétől e két iskola elemi osztályait. Ez a szerdai tanácshatározatban nem szerepelt, de Sztakics Éva alpolgármester erről a későbbi szándékról is tájékoztatta a jelenlévőket. Egyértelmű tehát, hogy a Kós Károly Szakközépiskolának, önállósága feladásával együtt, költöznie kell a névadója tervei alapján 1926–1927-ben épült ingatlanból. Érdeklődésünkre Komán László, a Kós Károly-iskola igazgatója elmondta, elismerik, hogy a diáklétszám csökkenése miatt tágasabb számukra az épület, mint korábban, elfogadják az önkormányzat döntését, hogy átadják az ingatlant egy belvárosi elemi iskola létrehozása érdekében, de az intézményi önállóságról nem mondanak le. Épületcserét javasolnak, oda költöznének, ahol most a két elméleti középiskola elemi osztályai működnek, ha ez nem lehetséges, akkor szűkösen, de berendezkednek az iskola Munkás utcai épületébe, ahol jelenleg a műhelyek működnek. Az igazgató szerint ott tíz teremben már most lehetne tanítani, kettőt még kialakítanának, és mivel a diákok szerre gyakorlatoznak, a jelenlegi tizennégy nappali osztály elférne az épületben, öt osztályuk pedig a csökkentett látogatású programot követi délután. Udvar és tornaterem ugyan nincs, de tekintve, hogy a szakiskolák konzorciumban működnek, igényt tartanának a Berde Áron Közgazdasági és Közigazgatási Szakközépiskola sporttermére – tájékoztatott. 
„Átéltünk már házasítást, amikor összevontak a Perspektíva iskolával, tudjuk, hogy minden ilyen lépés leépítéssel is jár, ezért sem mondhatunk le az önállóságunkról” – szögezte le az iskolavezető. Komán László azt is kifogásolta, hogy a tanácshatározat megszületése előtt az iskolának nem volt alkalma megfogalmazni saját álláspontját, kész tények elé állították őket. Tekintve, hogy a szakképzési hálózat átszervezése kérdésében a városvezetés csak kedd délután tanácskozott a négy sepsiszentgyörgyi szakközépiskola igazgatóival, az érintetteknek valóban nem volt alkalmuk a szerdai tanácsülés előtt egyeztetni kollégáikkal, a határozattervezet pedig már elkészült, amelyet szerdán meg is szavaztak.
Lapunk érdeklődésére Sztakics Éva alpolgármester elmondta, kedden a Puskás Tivadar-, a Kós Károly- és a Berde Áron-iskola vezetője elfogadta az összevonást, akár úgy is, hogy a Constantin Brâncuşi Szakközépiskolával közösen a négy iskola alkosson egyet, utóbbi tanintézmény igazgatója nem nyilatkozott, ezért érthetetlen, hogy a Kós Károly Szakközépiskola később másként döntött. Az általuk felvetett két javaslatról az önkormányzatot még nem tájékoztatták, ezért azokról nem tud véleményt mondani – válaszolta. Kérdésünkre, hogy tervezik-e az egészségügyi technikum átköltöztetését az unitárius templommal átellenben levő épületbe, ahol jelenleg a Mikó- és a Mikes-iskola elemi osztályai működnek, Sztakics Éva elmondta, lehet ez egy későbbi terv, de egyelőre erről nem döntenek. Amit ellenben le kell zárni, az a Kós Károly-iskola helyzete, mert a végső határozatot a megyei tanfelügyelőség jóváhagyása után hozhatja meg az önkormányzat, az pedig sürgős, mert január 25-éig le kell adni a jövő tanévi beiskolázási tervet az oktatási minisztériumban. Lapunk érdeklődésére Kiss Imre főtanfelügyelő elmondta, a Kós Károly Szakközépiskola diáklétszáma évek óta csökken, amit nem lehet megállítani, köztudott volt, hogy ez nem mehet a végtelenségig, ha a helyzet nem változik, nem maradhat meg önálló iskolaként. Őt személyesen érzelmileg is érinti az intézmény besorolása a Puskás Tivadar Szakközépiskolába, mert megélte, amikor 2001-ben egyesítették a textilipari iskolát az építészeti és faipari szakokat oktató Perspektívával, iskolaalapító igazgatóként akkor építkezett, most az összevonásnál asszisztál, még akkor is, ha ez nem a tanfelügyelőség döntése, de a racionalitás azt diktálja, hogy a szóban forgó átszervezésben az önkormányzat partnerei legyenek. Fontosnak tartja, hogy a Kós Károly-iskola teljes szerkezete megmaradjon, és az új helyzet a szakokat ne érintse. Szerinte a Puskás Tivadar-iskola alárendeltségében akár a nevét is megtarthatná. Kiss Imre a Kós Károly-iskola elköltöztetésének egy másik vetületére is kitért: infrastruktúrájával az épületegyüttes beilleszkedett a város kulturális és sportéletébe, rendezvényeknek adott otthont, illetve szálláshelyet és étkezési lehetőséget biztosított máshonnan érkező csoportoknak, ezt a szerepét pótolni kell.
A létesítendő új belvárosi elemi iskoláról a főtanfelügyelő lapunknak azt mondta, a cél, hogy szabályozható legyen a beiskolázási szám, illetve megteremtsék a lehetőséget minden gyermek számára, hogy IV. osztály után a Székely Mikó Kollégiumot vagy a Mikes Kelemen Elméleti Líceumot válassza, és ha túljelentkezés lesz, említett iskolák válogatást tarthassanak. Szerinte az önálló elemi iskola viselhetné az Apáczai Csere János vagy a Szent György nevet, fontos, hogy minőségi oktatást biztosítsanak, a név csak másodlagos.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. január 20.

Gyergyóalfaluban volt a leghidegebb – mínusz 25 Celsius-fok
Mínusz 25 Celsius-fokot mértek péntek reggel Gyergyóalfaluban – itt volt a leghidegebb Hargita megyében ezen a napon.
Adrian Paşol, a Dél-Erdélyi Regionális Meteorológiai Központ szolgálatos szakembere az Agerpreshírügynökséget arról tájékoztatta, hogy egész Hargita megyében nagyon alacsony hőmérsékleti értékeket mértek: Csíkszeredában mínusz 24, Maroshévízen (Topliţa) mínusz 23 fokot mutatott a hőmérő péntek reggel.
Viszonylag enyhébb volt a levegő hőmérséklete Székelyudvarhelyen, ahol csak mínusz 17 fokig csúszott le a hőmérő higanyszála, a Bucsin-tetőn pedig mínusz 14 Celsius-fok volt.
Az előrejelzések szerint a következő éjszaka is fagyos lesz, mínusz 18, mínusz 20 fokra lehet számítani Hargita megyében. A következő napokban lassú felmelegedés várható.
Az év eddigi leghidegebb napja január 10-e volt a megyében, ekkor Csíkszeredában mínusz 29 Celsius-fokot mértek.
A hidegrekordot az 1985-ös év tartja: ekkor január hónapban Csíkszeredában mínusz 38,4 fokot mutatott a hőmérő.
Székelyhon.ro

2017. január 20.

Rangos elismerésben részesült Balázs Katalin, portálunk munkatársa
 Gyergyói Hírlap munkatársa, Balázs Katalin vehette át elsőként a Külhoni Családbarát Médiáért díjat. A Képmás magazin és a Média a Családért Alapítvány által odaítélt elismerést Gyergyószék napilapjában megjelent Ahol hat szempár a fényforrás című cikkéért kapta meg.
Novák Katalin, az Emberi Erőforrások Minisztériumának család-, ifjúság- és nemzetközi ügyekért felelős államtitkára a budapesti Várkert Bazárban csütörtökön rendezett díjátadón azt mondta, a családbarát média és gondolkodás hitet, erőt, megerősítést és visszaigazolást ad arról, hogy a család olyan erőforrás, amelyre hosszú távon is lehet támaszkodni.
Köszönet jár a jelölteknek és minden „családbarát módon” írónak azért, hogy hangot adnak ennek a megközelítésnek – emelte ki. Szólt arról is, hogy az újságírók munkájára két okból van szükség: egyrészt tudósítanak a családoknak kínált lehetőségekről, másrészt közvetítik a családi értékeket, a családbarát gondolkodásmódot.
„A családbarát ország nem egy generációt szólít meg, hanem a generációk közötti összefogásról szól” – fogalmazott az államtitkár.
Lévai Anikó, Orbán Viktor miniszterelnök felesége úgy fogalmazott, a jelöltek felismerték, hogy a család nagyon fontos, az emberi társadalom alapegysége, erősítendő, gyarapítandó közösség, támogatásában pedig a sajtónak is nagy a felelőssége, mert aki a családokat támogatja, az a közjóért tesz.
Az idén két új elismerést is kiosztottak: a Külhoni Családbarát Médiáért díjat Balázs Katalin vehette át a Gyergyói Hírlapban megjelent Ahol hat szempár a fényforrás című cikkéért, a Média a Nemzedékekért díjat pedig a Kossuth Rádió Vendég a háznál című műsorában elhangzott Nagyszülő kerestetik című adásáért Keresztes Ilona kapta.
Utóbbi elismeréssel kapcsolatban Novák Katalin elmondta: a minisztérium által támogatott és az idősek médiamegjelenésére fókuszáló Média a Nemzedékekért díjjal kapcsolatban azt mondta, az idősek is sokat tájékozódnak a sajtóból, és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen formában értesülnek az őket érintő kérdésekről. Fontos, hogy tudják, ők is erőforrást jelentenek, nem pedig terhet – hangsúlyozta.
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának különdíját Polgár Patríciának ítélték oda Pár dolgot Ön is tehet, hogy ne fogyjon a magyar! című, a divany.hu-n megjelent írásáért. A Nagycsaládosok Országos Egyesületének (NOE) különdíját Kun Gabi vehette át az nlcafe.hu-n megjelent Három gyerekkel igazából könnyebb az élet, mint eggyel című cikkéért.
Az elismerésekkel olyan nyomtatásban megjelenő cikkeket, rádió- és televízióműsorokat, valamint internetes írásokat jutalmaznak, amelyek információt, erőt, segítséget adnak a párválasztáshoz, az elköteleződéshez, családtervezéshez, a problémák megoldásához, és a család boldog életéhez. A szakmai díjak nyerteseit kategóriánként tizenkét jelölt közül választják ki, a díjazottak pénzjutalomban részesülnek – olvasható a sajtóanyagban.
Internetes szavazás eredményeképp a Családbarát Médiáért díj közönségdíjasa Petrás Lilla lett, a she.hu-n megjelent Háziasszonyként töltött évem megaláztatásai című írásával, a Média Nemzedékekért díj közönségdíját pedig Stenszky Cecília kapta Óda a nagyiról címmel a drot.eu-n megjelent cikkéért. Őket családbarát üdüléssel jutalmazták.
A Képmás magazin és a Média a Családért Alapítvány tizedik alkalommal átadott Családbarát Médiáért díját  Kempf Zita nyerte el az nlcafe.hu-n megjelent, Sosem fértünk bele az űrlapok rubrikáiba című írásával.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

2017. január 21.

A doni katasztrófa 97 éves szatmári túlélőjével beszélgettünk
A Don-kanyarban vívott harcokban összesen 120 ezer katona esett el, sebesült meg vagy került hadifogságba, ez volt a magyar hadtörténelem egyik legtragikusabb fejezete. A magyar katonák felszerelése és fegyverzete sem volt megfelelő, akivel nem a golyó végzett, nagy eséllyel halálra fagyott az oroszországi - 40 fokban. A túlélők közül ma már kevesen élnek. Egyikük, a 97 éves szatmári születésű Ferenczy Lajos megjárta a poklok-poklát, de túlélte a doni katasztrófát. A Maszolnak felidézte a 75 évvel ezelőtti eseményeket.
Hogyan került ki a frontra?
Húsz éves voltam 1941-ben, amikor berukkoltam katonának Szatmárnémetiben, majd a háborúban utász lett belőlem. December 18-án kivittek minket a frontra, hiszen ekkor már itt voltak a németek és kellett nekik az utánpótlás. Sokaknak nem tetszett, de mellettük kellett harcolni, hogy megállítsuk a Vörös Hadsereget. Először pár hónapig Szerbiában szolgáltunk, ahol a partizánok nagyon sok magyart öltek meg. Rájuk kellett vadászni. Szerbiából pedig egészen Moszkváig jutottunk el, ahol vissza kellett vonuljunk, mert az oroszok amerikai erősítést kaptak. Több mint száz repülővel érkeztek, így már nem bírtunk velük, ezért menekülőre kellett fogjuk. Szinte két évig meneteltünk Moszkváig, onnan pedig egy fél év alatt vonultunk vissza Budapestig.
Miként emlékszik vissza a don-kanyari harcokra, milyen körülmények uralkodtak ott?
Mivel az utász ezredhez tartoztam, kivezényeltek minket, hogy utakat robbantsunk a hóban. Nagyon rosszak voltak ott is a körülmények. Hideg volt, az öltözékünk pedig túl vékony. Sokan halálra fagytak a mínusz negyven fokban. A Don-kanyarnál a mi feladatunk volt az utak megtisztítása, mivel 70-80 centiméteres volt a hó, az ágyukat pedig 100-200 métert kellett mozgatni – kézzel, mivel már azt a hat lovat is elvitték, hogy legalább azok ne pusztuljanak el –, hogy pontosan tudjunk célba lőni. Az élelmezés is körülményes volt, mert nem tudták eljuttatni hozzánk ételt. A tábori konyhát pedig állandóan kilőtték, ezt hangosbemondón mindig jelentették. Fagyott szalámikat rágcsáltunk, amiket késsel nem is lehetett vágni, illetve kocka kávékat tudtak bedobni hozzánk, amiket nyersen ettünk meg. Ezek tartották bennünk a lelket, meg persze a fagyott kenyerek, amiket sikerült összeszednünk. Több mint egy hónapig alig tudtunk enni, volt, hogy az orosztól kaptunk egy-egy krumplit tűzszünetben. Hókunyhókban laktunk, nem voltunk felkészülve a téli időszakra. Ezzel ellentétben a németeknek jó felszerelésük volt, vastag bundával és szőrcsizmával rendelkeztek. Az oroszok vagy reggel, vagy este támadtak, nap közben csak egy-egy lövés dördült el. Ütközetek után reggel 9 és 10 között fegyverszünet volt, ilyenkor szedtük össze a sebesülteket és az elesetteket. Egy idő után a kórházak is megteltek, már nem győztük összeszedni az embereket a frontról. A „dögészek” sem győzték ellátni a sebesülteket. Borzasztó látvány volt. Az egyiknek a karját, a másiknak a lábát vitte el egy-egy golyó vagy gránát. Négykézláb csúszkálva, ahogy tudtunk, segítettünk a bajtársainkon. De mindenkin nem lehetett. Amikor az oroszok áttörtek a frontvonalon, menekülnünk kellett. A tisztek parancsára sok sebesültet hagytunk hátra, akik az életükért könyörögtek. Bár a magyar tisztek előzőleg számoltak azzal, hogy esetleg az orosz túlerő miatt menekülnünk kell, de a menekülési tervet a németek mindig lefújták, mert elképzelhetetlennek tartották a vereséget. Ők voltak a nyugati fronton, mi pedig a keletin. Majd február környékén, amikor körülzártak minket, a magyar tisztek mindenkit felszólítottak, hogy aki tud, az meneküljön.
Hogyan tudtak a körülzárt frontról elmenekülni?
A vasút mentén volt egy árok. Az volt a terv, ha oda eljutunk, akkor megmenekülünk. Az árokban pedig olyan 500 métert kúszva tettünk meg, amíg elértünk egy német szerelvényig. Majd jött egy mozdony, amely 80-100 kilométerre elszállított minket a Don-kanyartól. Onnan pedig a németek teherautókkal szállították el a katonáikat, és mi is felkapaszkodtunk az autókra. Így értünk vissza Budapestre. Én csak egyetlen egy golyót kaptam a vádlimba, ami három hónapig volt ott. Bár azt hozzá kell tennem, hogy a golyók többször is súroltak. Utólag vettem észre, hogy a csajkámat is átlőtték. Nekem nagy szerencsém volt. Ezt a golyót meg is tartottam emlékbe, de amikor Budapesten elfogtak minket az oroszok, azt is elvették tőlem. Néha tényleg úgy éreztük, hogy a legnagyobb ellenség a hideg és az éhség volt. Mi magyarok tartottunk ki a leghosszabb ideig.
Hogyan fogták el önöket Budapesten?
Budapesten ismét bevetettek minket, hogy védjük a várost, mert az oroszok időközben nagy erővel támadtak. Az ellenség a budai oldalon volt, a mi hadseregünk pedig a pesti oldalon. Védenünk kellett az Országházát és a Margit-hidat, de akkor már kevesen voltunk, mert a visszavonulás során nagyon sokan dezertáltak. A kilencedik utász ezredben voltam, de már alig voltunk hatszázan magyar katonák, akik fővárost védtük. Sajnos nem sikerült megvédeni a várost. Az oroszok elfoglalták Budapestet, és hadifogságba kerültem. Egy üzlethelyiség lakásrészében laktunk a katonatársaimmal, tizedesi rangban voltam, így egy hattagú raj felett rendelkeztem. 1944 december 28-án kiküldtem egy fiatal magyar katonát megfigyelőnek, hogy ha az oroszok átjutnak, akkor azt jelentse. A románok már az oroszok oldalán harcoltak, és ők meneteltek elől. A megfigyelő katona, akit kihelyeztem, Nagyvárad környéki volt, ezért tudott románul, így nem sült el jól a dolog. Megkérdezték a megfigyelőtől, hogy mit keres ezen az oldalon, ő pedig elmondta, hogy éppen itt van a magyar katonákkal. A megfigyelő fiút elkapták, elvitték, kivallatták, és elmondta, hogy hol rejtőzködünk. Összesen haton voltunk, fegyver szempontjából pedig hiányosan voltunk ellátva. Néhány pisztolyunk volt, egy géppisztolyunk és pár első világháborús megkopott puskánk, amelyekkel alig lehetett rendesen célba lőni. Betörtek a lakásba, tüzeltek ránk és kiabáltak, hogy dobjuk el a fegyvereket, és adjuk meg magunkat. Ha jól emlékszem, legalább harmincan voltak, így nem volt más választásunk, megadtuk magunkat. Másnap, 29-én elvittek Dunaharasztira. Ott tartották a vallatásokat. Azt hangoztatták, hogy „uri-uri”, én azt hittem, hogy az urakat keresik. Mondtam nekik, hogy köztünk nincs úr, ők Pesten vannak, mire kiderült, hogy a karórákat keresik. Minket nem bántottak, a tiszteket viszont nagyon megverték, letépték a gallérjukat, a kitüntetéseket, egyszóval mindent megtettek, hogy megalázzák őket. Egy felvidéki őrmester volt még velem, akit nagyon megvertek, letépték a rangjelzéseit, ezt követően pedig elvitték valahová, és többet őt soha nem láttam. Tőlem is elvették a fényképeket és a kitüntetéseimet. Volt két tűzkeresztem, az egyiket azért kaptam, mert egy fél évig egyhuzamban a fronton harcoltam, a másodikat pedig azért, mert elfogtam egy ejtőernyős felderítőt Budapesten. A területet akarta feltérképezni. Amikor megláttam, hogy valami kiesett a repülőgépből, először azt hittem, hogy bomba, ezért figyelmeztettem mindenkit, hogy vonuljanak fedezékbe. Érdekes, hogy a repülőgép magyar jelzésű volt. Aztán az általam bombának vélt zuhanó tárgyból kirajzolódott egy emberi alak. Elkaptuk, bár már akkor megadta magát, amikor látta, hogy közeledünk. Fehér zsebkendőt lebegtetett, hogy ne lőjünk. Motozás után derült ki, hogy nem volt nála semmi, csak térképek. Jelentettem a századosnak, hogy egy orosz felderítőt fogtunk, majd meg is kaptam a kitüntetést, és így lettem tizedes.
Dunaharasztiból pedig a munkatáborba szállították?
Dunaharasztiról elvittek minket egy másik fogolytáborba, ahol már több százan voltunk. A halálfélelem mindvégig bennünk volt. Ott volt egy piroscsíkos nadrágos tiszt, lóháton kelt-járt állandóan, talán tábornok lehetett. Egy hatalmas pisztoly lógott az oldalán, félelmetes marcona alak volt. Az egyik orosz katona mutatta neki, hogy mit talált nálam, mármint a tűzkereszteket. Ha tudom, hogy ilyen kalamajkába keveredek miattuk, már rég eldobtam volna őket, csak abban reménykedtem, hogy hazaérve majd földet kapok értük, ahogy édesapán, aki az első világháborúban szolgált. A tábornok odajött hozzám, elővette a fegyverét, rám szegezte, és közben azt kiabálta, hogy hány oroszt lőttem le a kitüntetésekért. Annyi volt a szerencsém, hogy egy másik fogoly tiszt, aki jól beszélt oroszul, elmagyarázta neki, hogy azokat a kitüntetéseket nem azért adták. Addig-addig beszélt neki, míg a pisztolyt a tábornok visszatette a tokjába. Akkor nagyon féltem. Oroszországból visszakerültem Budapestre épségben, nevetséges lett volna, ha ott lőnek agyon. A fronton harcoltam a hazámért és végül itt kell, hogy lelőjenek? Sok társam mondta, hogy szökjünk meg a frontról, meneküljünk el valahogy, de soha nem akartam dezertálni, mert szerettem a hazámat, és harcolni akartam érte. Dunaharasztiról egy másik táborba vittek minket, Monorra.
Hogyan került vissza Oroszországba, és miként élte túl a munkatábor éveit?
Monoron ismét vallattak: hol voltam, miket csináltam, milyen beosztásban. Itt aztán jelentéseket készítettek rólunk, ezekkel a jelentésekkel, jegyzőkönyvekkel pedig vonatra tettek minket, mert az oroszok felajánlották, hogy aki akar, az csatlakozhat a németek elleni hadjárathoz. Természetesen mindenki félt a kivégzéstől, ezért senki sem mondta, hogy nem megy harcolni tovább. A tisztek azt mondták nekünk, hogy vonattal Debrecenbe szállítanak. Amikor betereltek minket a vagonokba és ránk lakatolták az ajtót, nem értettük, hogy miért teszik. Majd egy debreceni katona figyelmeztetett minket, hogy eltért a vonat, és biztos, hogy máshová visznek. Szinte két napig utaztunk, amikor egy vasutas a kerekeket vizsgálta kiderítettük, hogy Jászvárosban vagyunk, és onnan pedig Foksányra szállítanak minket, ezután pedig Oroszországba, a szénbányákhoz.
Sokan haltak meg ott is, aki nem dolgozott, az nem kapott ennivalót, legalábbis nagyon keveset. A körülmények borzasztóak voltak, ráadásul az oroszok úgy temették el a halottakat, hogy csak egy traktor által húzott sáncba helyezték el őket, és 20 centiméter földet szórtak rájuk. Aminek az volt a következménye, hogy a varjak és a kutyák széthordták a tetemeket. Egyszer megkérdeztem egy orosz katonát, hogy miért mentek harcolni, a válasz pedig az volt, hogy fel akartuk szabadítani Európát az elnyomás és a szegénység alól. Az oroszok meg is lepődtek egy-egy faluban, amikor látták a háztájakon a jószágokat és a majorságot, a kamrákban a sok sonkát és szalonnát, amikor ők csak egy kecskét vagy egy szamarat tarthattak. Két év munkatábor után már egy kicsit beszéltem oroszul, és mindig kérdeztem, hogy meddig leszünk itt, de sosem feleltek erre. Majd ahogy telt az idő, a szénbányában kiderült, hogy „robbantós” voltam a hadseregben is, átadták nekem a robbanó szerszámokat a bányában. Innentől az én feladatom volt bizonyos szénréteget kirobbantani, amit majd a munkások összeszedtek. A mi csoportunkban hetvenen bányázták a szenet. Nyolc óra alatt tíz vagont kellett megpakolni. Rengeteg volt a munka. Én aztán szerencsés voltam, miután elvégeztem a munkámat, több dolgom nem volt, csak annyi, hogy amikor robbantottam, mindenkit ötven méterre el kellett zavarjak onnan, hogy a kőhulladék ne sebesítsen meg senkit.
A nehéz fizikai munkát végző foglyok mennyi ételt kaptak?
Nagyon kevés volt az étel. Úgy 40 deka kenyerek adtak és egy kanál cukrot a foglyoknak. De aki például dohányos volt, még azt a kevés ételt is eladta a dohányért. Én adtam egy kanál mohorkát, cserébe kaptam egy kanál cukrot. Ezért én minden nap két kanál cukrot ettem meg. A kenyér olyan lágy volt, hogy nem lehetett késsel vágni, általában dróttal szeleteltük. Fekete, lágy kenyér volt. Csak mártogattam a kenyeret a cukorba. Amikor elfogtak az oroszok, akkor voltam 95 kilós, amikor elengedtek alig voltam 55 kiló. A fogság ideje alatt nem ittam meg több mint 3 deci olajat, és nem ettem meg több mint egy fél kiló húst. De ettünk zöld uborkalevest, zöld paradicsomlevest zöld káposztával összevágva. Két ötszáz literes kondérban főztek ránk nap mint nap a lágerben, de még az is kevés volt annyi embernek. Volt egy orosz nő, akitől néha-néha kaptam egy kis szalonnát, mert azt hitte, hogy majd elveszem feleségül. Mert kitalálta, hogy esküdjünk meg, és majd elmegy Moszkvába, beszél a vezérkarral, hogy akkor ő hazajön velem Romániába, Foksánynál pedig elválnak az útjaink. De nem engedték meg neki. Ő beszélt egy kicsit magyarul, mert forgalmista volt Debrecenben, irányította az orosz katonákat. Munkatáborba pedig azért került, mert az anyja ruhát mosott a német katonáknak, ami aztán kiderült.
A kényszermunka lejártával miként fogadták a szabadulás hírét?
1948 decemberében 14-én pakoltak fel minkét ismét a vonatra Oroszországban. Jött egy tiszt, mondta, hogy háromszáz ember fel van írva, ők mennek haza. Nem hittük el. Már csak akkor hittük el, amikor elindultunk. Akkor már annyira gyengék voltunk, hogy alig bírtunk felmászni a vagonokba. Mindig jött két-három orosz, és lökték fel az embereket a vonatra. Visszafelé megváltozott az életünk, mert a megállókban voltak tábori konyhák, adtak ennivalót, mert látták, hogy annyira le vagyunk gyengülve, hogy alig tudunk mozogni. Foksányban két hétig napi háromszor kaptunk már enni, jó koszt volt. Romániában már szabadok voltunk. Az oroszoktól még pénzt is kaptunk a négy év után. Fejenként 60 ezer lejt, ami akkor még nagyon soknak számított, amikor elvittek katonának, mert 5 ezer lejből venni lehetett egy fejős tehenet, 7-8 ezer lejért adtak egy lovat. De amikor a fogságból szabadultam, egy kifli került 5 ezer lejbe. Kiderült, hogy a szovjetek csak csúfságból adták a pénzt, de így is örültünk, hogy megszabadultunk. Négy évig bányásztam a fogság alatt, majd végül 1948-ban hazajöhettem Szatmárra, és találkozhattam a szüleimmel, akik már rég halottnak hittek. Nagyon örültek, hogy hazatértem. Aztán szépen lassan pár év alatt visszanyertem az erőmet. Sokan hazatérve a fogságból meghaltak a rengeteg hústól és zsiradéktól, amit hirtelen megettek, mert a szervezetük nem bírta feldolgozni. Mindazok után, ami velem történt a fronton és fogságban, a '60-as években még a Szekuritáte is meg akart hurcolni. Egyszer behívattak, hogy meséljek nekik az oroszországi fogságról, én pedig elmeséltem nekik, hogy milyen embertelen volt. Aztán azt mondták, ha kedves az életem, akkor ezt soha senkinek ne mondjam. Ha megkérdezik tőlem, hogy milyen volt a fogság, mondjam azt, hogy jó volt. Jól bántak velünk, kaptunk rendesen enni. Többet aztán erről nagyon hosszú ideig senkinek nem beszéltem.
A németek oldalán harcolt a háborúban, mennyire tudott vagy kellett azonosulni a náci ideológiákkal?
Már képzett katona voltam, amikor megérkeztek a németek. Szatmáron sok zsidó barátom és ismerősöm volt. A legfájóbb emlékem ezzel kapcsolatban az, amikor egy zsidó lánynak udvaroltam. Ennek pedig az volt a következménye, hogy eljárás indult ellenem, és százszor leíratták velem a nácik, hogy nem beszélek a zsidó lányokkal. Amikor megérkeztek a németek Szatmárra, a kaszárnyából át kellett költöznünk az iskolákba, mert ők rendfenntartónak érkeztek ide. Legalábbis azt mondták, de mindig csak a baj volt velük, ahogy a fronton is. Nem bíztak bennünk, és fölényeskedtek mindig. A lövészárokban is úgy helyeztek el minket, hogy egy magyar, egy német. Biztos attól tartottak, hogy átállunk. Sajnálták tőlünk az élelmet, a gézt meg a gyógyszert is. Amikor Szatmáron kimenőjük volt, állandóan a zsidó kocsmákban, ettek, ittak és verekedtek. Akkor még csak sárga csillaggal jelölték a zsidókat, a deportálásról még szó sem esett. A zsidók mindig a magyar tisztekhez jöttek panaszkodni a német katonák miatt. Egy alkalommal kimentünk többen felfegyverkezve, amit egyébként nem lett volna szabad, és elfogtunk pár verekedő német katonát, és bezártuk őket a fogdába. Aztán jöttek a tisztek, hogy miért zártuk be őket, elmondtuk, hogy tönkretettek egy vendéglőket. A német tisztek megértőek voltak, egy időre be is vonták ezeknek a katonák a kimenőjét. A gettósítás ellen nem lehetett semmit se tenni. Egy ismerősömnek cigarettát csempésztem be a gettóba, de elkaptak, és egy napi elzárással büntettek. Hosszú és fájdalmas időszak volt ez, de így is a legszerencsésebb emberek közé tartozom, mert túléltem a háborút, a munkatábort és még a kommunizmust is.
Barakonyi Gergő
maszol.ro

2017. január 21.

A nagyváradi nyomdászat 450 éves története
2017. január 22-én, vasárnap 17.30 órakor a nagyváradi Sonnenfeld-palotában (Szigligeti Stúdió, Nagyvárad, Moscovei u. 3.) mutatják be a „Tipográfia régtől fogva…” – A nagyváradi nyomdászat 450 éves története című kötetet.
A Várad kulturális folyóirat bemutatja az Országos Széchényi Könyvtár és az Argumentum Kiadó közös vállalkozásában megjelent a „Tipográfia régtől fogva…” – A nagyváradi nyomdászat 450 éves története (szerkesztette Boka László és Emődi András, OSZK–Argumentum, Budapest, 2016) című díszalbumot. A kötetet 2017. január 22-én, vasárnap 17.30 órakor a nagyváradi Sonnenfeld-palotában (Szigligeti Stúdió, Nagyvárad, Moscovei u. 3.) mutatják be. A bemutatón köszöntőt mond Szűcs László, a Várad főszerkesztője, a szerkesztőkkel beszélget Lakatos Attila történész.
A kötetről
Nagyvárad felbecsülhetetlenül gazdag történelmében egyedülálló módon váltakoztak a virágzás és a hanyatlás időszakai. A várost tatár, török, kuruc és labanc egyaránt dúlta, várát belharcok több ízben pusztították, aminek köszönhetően a település maga is majdnem teljességében elpusztult, fényes emlékét, dicső múltját kövei nem, vagy alig őrizték csak meg. Ezért lehetséges – mint Cs. Szabó László is megjegyezte –, hogy az Árpád-kori sírhely jövevénynek látszik a pár száz éves, de ódonabbnak tűnő partiumi és erdélyi testvérvárosaihoz képest. Nagyváradon 1565 év végére datálható az első nyomda, amiről hiteles forrásunk fennmaradt. Az azóta eltelt 450 esztendőnek helyi nyomdászatáról átfogó, illusztrált könyv mindmáig nem készült, a legutóbbi, Naményi Lajos által írt monografikus igényű összegzés is immáron 115 éves. E hiány pótlásának igénye hívta életre e díszalbumot, mely öt tanulmányban közel öt évszázadot igyekszik átfogóan bemutatni, időben egészen a második világháborúig menően vizsgálni a nagyváradi nyomdászat történetét, helyzetét, jeleseinek feltáratlan életművét. Mindezt kiváló képanyag kíséretében, melyek közül több nyomtatvány és kortörténeti dokumentum most első ízben kerül bemutatásra.
Szerzők
Bánfi Szilvia (1953–), könyv- és nyomdászattörténész, OSZK; Boka László (1974–), irodalomtörténész, tudományos igazgató, OSZK; Emődi András (1970–), levéltáros, könyvtörténész; Naményi Lajos (1868–1905) történész; V. Ecsedy Judit (1946–), irodalom-, könyv- és művelődéstörténész, OSZK.
erdon.ro

2017. január 21.

A nagyváradi irodalmi életről
A Magyar Kultúra Hete ünnepségsorozat keretében, a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének szervezésében Imre Zoltán kultúrantropológus tartott előadást a nagyváradi Ady Emlékmúzeumban.
A péntek délelőtt zajlott eseményen Szilágyi Ibolya, a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének elnöke köszöntötte az Ady Endre Emlékmúzeumot zsúfolásig megtöltő érdeklődőket.
Imre Zoltán kultúrantropológus, az intézmény vezetője ugyan A nagyváradi magyar irodalmi élet a két világháború közt címmel tartott egy igen érdekes előadást, azonban annak érdekében, hogy ezt a korszakot jobban megértsék a jelenlevők, a 20. század első két évtizedének váradi kulturális életébe kalauzolta el először őket több idézettel, illetve korabeli anekdotának az elmesélésével színesítve a mondandóját. Meglátásában az impériumváltás előtti szecessziós Nagyvárad a magyar kultúra bölcsője volt, nem túlzás azt állítani, hogy még Budapestet is túlszárnyalta volna e tekintetben, ha nincs Trianon. Nem hiába kérette ide át magát Debrecenből Ady, kezdte meg itt a pályafutását Krúdy és Nagy Endre, jelentett ugródeszkát a Szabadság napilap az írók és költők számára. Mint egy szőttes, úgy fonódott egybe az irodalmi élet és az újságírás, hiszen ahogy napjainkban, úgy akkor is az alkotóknak, a művészeknek élniük kellett valamiből. A váradi kulturális hullámok a magyar fővárosig csaptak, és nem csupán a kávéházi élet volt nálunk pezsgő, hanem az információ áramlás is folyamatosabb volt, mint Budapesten, mivel itt nem blokkolták ezt annyira a kormánypártok propagandisztikus céllal- magyarázta.
1920-ban ezt a haladó szellemi állapotot törte ketté a változás, kezdett sorvadni a kulturális élet. Megérezve a közelgő veszélyt, hagyták el Váradot, mint egy süllyedő hajót a művészemberek, az írók. Ahogy Tabéry Géza keserűen megjegyezte: az Ady Endre Társaság megalapításával furcsa mód épp a várthoz képest ellentétes hatást értek el, mert szobrot állítottak a múltnak, és nem engedtek teret az új jövőkép kibontakozásának, a korábbi eszmeiség továbbvivésének.
Cenzúra
A hanyatló váradi irodalmi élet két irodalmi újsággal, a Magyar Szóval és a Tavasszal próbálkozott, melyek azonban alig egy évig bírták, akárcsak a kétnyelvű Aurora. Az egyre inkább erősödő politikai cenzúra miatt olyan szomorú esemény történt, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt: megszűnt a nagy múltú Szabadság, illetve egyesült a Nagyváraddal, melynek aztán később néhány hónapig szintén szünetelt a megjelentetése. Megalakult a cenzúrabizottság, élén magas rangú katonatisztekkel, a cikkeket pedig a hadapródiskola épületébe kellett küldeni véleményezésre, engedélyeztetésre.
A két világháború közti időszak pozitívuma viszont, hogy fellendült a nyomdászat: 30 nyomda is működött ezen periódusban Váradon. Összezárt az akkoriban még 70-80 százalékos többségben levő magyarság, és körülbelül 50 napilap, hetilap és folyóirat jelent meg a tárgyidőszakban, ezek többsége azonban tiszavirág életűnek bizonyult. Új szelek a ’30-as évek közepétől kezdtek el fújni, azonban túl nagy örömre ez nem adott okot, mert a nacionalizmus és fasizmus kezdett térhódításba.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

2017. január 21.

Kolozsvári emléktábla: sok az ismeretlen állomásfőnök
Nincsenek adatai a Román Állami Vasúttársaságnak (CFR) a kincses városi regionális kirendeltségét a két világháború között igazgató tisztségviselőinek kilétéről. Ez az oka annak, hogy késik az állomásfőnökök nevét sorjázó, a kolozsvári pályaudvaron eredetileg három évvel ezelőtt elhelyezett emléktábla visszahelyezése.
Továbbra is késlekedik a kolozsvári pályaudvart irányító egykori magyar állomásfőnökök nevét is tartalmazó emléktábla elhelyezése, mivel egyszerűen nem találják a két világháború között szolgálatot teljesítő intézményvezetők kilétére vonatkozó adatokat.
A Krónika írásban fordult a Román Állami Vasúttársasághoz (CFR), azt tudakolva: mi az oka annak, hogy közel két évvel a sokat vitatott tábla levétele óta sem sikerült kiegészíteni a hiányzó adatokat, és visszahelyezni a plakettet. A CFR sajtóosztályától azt a választ kaptuk, hogy nem áll a vasúti társaság rendelkezésére valamennyi hivatalos adat a kolozsvári pályaudvart 1919 és 1940 között igazgató állomásfőnök nevével kapcsolatban. (A jelzett időszakban a regionális igazgatóság Romániához tartozott.) A társaság közölte, az emléktábla csakis azután kerül vissza a helyére, miután kiegészítik a névsort, továbbá amikor beszerzik a szükséges jóváhagyásokat, tekintve, hogy a szóban forgó épület műemléknek számít.
A CFR kincses városi regionális kirendeltsége 2014 májusában helyezett el márványtáblát a helyi pályaudvar épületének homlokzatán, felsorolva az egykori állomásfőnökök nevét és tevékenységük időszakát. Csakhogy az 1870 és 1945 közötti időszakban – vagyis az Osztrák–Magyar Vasúttársaság, majd a Magyar Királyi Államvasutak működése idején – szolgálatot teljesítő vezetőket „ismeretlenekként” tüntették fel a plaketten, a mulasztás pedig értetlenkedést váltott ki magyar és román körökben egyaránt. A CFR illetékesei azzal védekeztek, hogy nem álltak rendelkezésükre a szóban forgó adatok, mivel a társaság területi kirendeltségének levéltára a két világháború között megsemmisült.
A széles körű felháborodás hatására 2015 márciusában eltávolították a kifogásolt plakettet, és a Magyar Államvasutak Zrt. (MÁV) Debreceni Területi Igazgatóságához fordultak a hiányzó adatok azonosítása érdekében. A MÁV Zrt.-nek a központi irattárában fellelhető, részleges adatok alapján az 1877–1879, az 1887–1919 és az 1941–44 közötti időszak kolozsvári állomásfőnökeinek nevét és működésük évét sikerült kiderítenie, és át is adta a listát a román vasútnak. 2015 márciusában a CFR sajtóosztálya lapunkkal közölte: kiegészítik a kapott adatokkal a márványtáblán szereplő névsort, a plakettet pedig újra elhelyezik a pályaudvar épületén, amint beszerzik a helyi hatóságoktól a szükséges engedélyeket.
Lapunk egyébként úgy tudja, hogy a CFR regionális kirendeltségének vezetősége már a magyar állomásfőnökökkel kiegészítve, az 1919–1940 közötti időszakot „átugorva” is elhelyezné a táblát. Viszont a mai napig nem kaptak választ a kolozsvári polgármesteri hivatal műemlékvédelmi bizottságától ama kérdésükre, hogy milyen engedélyekre van szükségük a plakett ismételt leleplezéséhez. Különben nem hivatalos források alapján 1870–1878 között Virányi István, 1880-tól Kugler Mihály, 1882–1888 között Egedy Lajos, 1889–90-ben Hauda Nándor, 1890–1893 között Krimszky Géza, 1893–1911 között Lósy Béla, 1912–1918 között Asztalos Sándor, míg az 1941 és 1943 közötti időszakban Elekes András irányította a kolozsvári pályaudvart.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

2017. január 21.

A bányászjárás száz áldozatának azonosítására kért segítséget az ügyészség
Az 1990-es bányászjárás száz áldozatának azonosítására kért lakossági segítséget a katonai ügyészség, amely ma nyilvánosságra hozta az akkor jogtalanul fogva tartottak egy részének fényképeit.
Az ügyészek száz olyan személy portréját közölték, akiket 1990. június 13-án őrizetbe vettek a hatóságok. Akkor a Bukarest központjában a Ion Iliescu vezette hatalom ellen tüntető tömeget feloszlatták a karhatalmi erők. Másnap a Zsil-völgyi bányászok is Bukarestbe érkeztek szervezett módon, és brutálisan bántalmaztak civileket. Ezért emlegetik az akkori eseményeket bányászjárásnak.
A katonai ügyészség decemberben több magas rangú egykori vezető, köztük Ion Iliescu volt államfő ellen indított bűnvádi eljárást az akkor történtekért. A vádhatóság szerint Iliescuék a hadsereg, a belügyminisztériumi és titkosszolgálati alkalmazottak bevetésével, majd a bányászok és más munkások Bukarestbe szállításával felelősek a tüntető polgári lakosság ellen irányuló atrocitásokért. Az akkori véres események nyomán négyen vesztették életüket, és mintegy 1300-an megsérültek.
Az ügyészség mai közleménye szerint azért van szükség a lakossági segítségre, hogy a vizsgálatot belátható időn belül lezárhassák, és vádat emelhessenek a gyanúsítottak ellen. A száz személyt a măgurele-i katonai központban őrizték, a teljes adatfelvétel azonban nem történt meg estükben. Csak neveiket rögzítették, ezért most a hatóságoknak gondot okoz az azonosításuk és felkutatásuk. A vádhatóság szerint az akkor fogva tartottak egy része a retorzióktól tartva hamis neveket adhatott meg.
Az ügyészek bűnvádi eljárást indítottak Iliescu mellett Petre Roman akkori miniszterelnök, Gelu Voican Voiculescu volt miniszterelnök-helyettes és Victor Atanasie Stănculescu volt védelmi miniszter ellen.
Szabadság (Kolozsvár)

2017. január 21.

Premier: megnyílt a BMC tárlata a Művészeti Múzeumban
A kortárs erdélyi magyar képzőművészet keresztmetszetét nyújtja a Barabás Miklós Céh (BMC) országos kiállítása, amely tegnap délután nyílt meg Kolozsváron, a Művészeti Múzeumban (Főtér/Piaţa Unirii 30. szám). Egyértelműen premiernek számít az esemény, a céh tagjai ugyanis ilyen formában, csoportosan nem nyertek bebocsátást a múzeumba az elmúlt 27 évben, ugyanakkor az országos bemutatkozás fontosságát is érdemes hangsúlyozni: ilyesmi legutóbb 2009-ben történt, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban; a nagy találkozás a szervezet megalapításának 80. évfordulóján jöhetett létre, Jakobovits Miklós és Vinczeffy László gondos irányításával. Olyan sok munka érkezett ezúttal, hogy a Lucian Nastasă-Kovács múzeumigazgató által eleinte felajánlott nagyobb földszinti terem mellett öt emeleti termet is rendelkezésre bocsátottak, és még a Minerva-házba (Jókai/Napoca utca 16. szám) is jutottak alkotások. A tárlat február 12-ig tekinthető meg.
Szabadság (Kolozsvár)

2017. január 21.

Paplakfejlesztés Szinden
Egy évtizednyi munkálatok eredménye
Hivatalosan unitárius paplakként működik ugyan, de már évek óta használják különböző erdélyi magyar civil szervezetek (például az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) innen indítja az immár több évtizede szervezett Jókai Mór Emléktúrát, itt tartotta bevetési gyakorlatait az Erdély Mentőcsoport is), s már időszerűvé vált, hogy jelentős fejlesztést eszközöljenek a Kolozs megyei Szinden található 104 éves közösségi házon.
Szabó László unitárius lelkész tájékoztatása szerint az 1568-ban alapított Magyar Unitárius Egyház Kárpát-medence-szerte (Erdélyben és Magyarországon) 140 unitárius egyházközséggel rendelkezik, a tagok száma 60 ezer körül mozog. – Közülük az egyik legkisebb a Szindi Unitárius Leányegyházközség, amelynek csupán 17 helybeli tagja van, 74 éves átlagéletkorral. A maroknyi szindi magyarságnak az unitárius egyházközség maradt az egyetlen szervezeti kerete, amely a 97 százalékban román többségű faluban ápolja a nemzeti azonosságtudatot. A szindi magyar közösség tagjainak zöme idős, beteg és özvegy. Szociális és egészségügyi gondokkal küzdő öregemberekről van szó, akik magukra maradottakként szerény életkörülmények között élnek, mivel utódaik a közeli városokba költöztek vagy éppen nyugat-európai vendégmunkások. Szind földrajzi fekvése amúgy szerfelett előnyös: 5-5 kilométernyire található a Tordai- és a Tordatúri-hasadéktól, illetve a tordai sóbányától. Mindezek arra késztették az egyházközséget, hogy a több százéves templomon kívüli egyetlen épületét, a paplakot átalakítsa közösségi vendégházzá – részletezte a lelkész. 
A lelkipásztor közölte: az elmúlt évtizedben az egyházközség nekilátott a 220 négyzetméter alapfelületű, 104 éves paplak fejlesztésének, ami során az anyagi támogatások mellett rendkívüli értéket jelentett sokak önkéntes munkája. Az elmúlt 10 évben – Székelyföldről, Kolozsvárról, Budapestről és más vidékekről – mintegy száz személy érkezett a szindi paplakra kalákázni. A több száz napot kitevő munkálatok eredményei: gázalapú fűtésrendszer kialakítása, a konyha és más épületrészek újravakolása és festése, ablakok cseréje, néhány új ágy beszerzése, az udvar hátsó részének rendbetétele és beültetése gyümölcsfa-csemetékkel stb. Ezek közül kiemelkedő fontosságú a fűtésrendszer megvalósítása (közel 20 ezer lej értékben), amely az épület használhatóságának új léptéket biztosít. Ennek köszönhetően a karácsonyi istentiszteletet a gyülekezet – emberemlékezet óta – első alkalommal tarthatta a paplakon, a fűtetlen, ilyenkor jéghideg templom helyett.
Megtudtuk: számottevő befektetést jelentett a metángáz bevezetése, amely a téli időszakban tapasztalt alacsony hőmérsékletek okozta többletfogyasztás és -kiadás ellenére jelentősen növeli a közösségi ház vonzerejét. Részletek és szemléltető képek a www.szind.hu honlapon.
Kiss Olivér
Szabadság (Kolozsvár)

2017. január 21.

Kreatív Kolozsvár - Tehetségfejlesztő programok vállalkozó kedvű fiataloknak
A vállalkozóvá válás lehet az egyik legfontosabb itthon-tartó erő
A Kreatív Kolozsvár tehetségfejlesztő program, a kolozsvári Pont Csoport által menedzselt projektként ma az egyik legaktívabb közösségszervező mozgatórugója Kolozsvár ifjúságának. Amint azt Mostis Gergő, a Kreatív Kolozsvár program-koordinátora lapunknak elmondta: a vállalkozó kedvű fiatal nemzedéknek nagy szüksége van a segítségre vállalkozásaik elindításában. Az erdélyi magyar fiatalok eleve hátrányból indulnak román társaikkal szemben, hiszen a román közigazgatás és bürokrácia szövevényes nyelvi akadályaiba ütköznek, az információhoz való hozzájutás nehézségeiről nem is beszélve. Érezhető egyféle kezdeti bizonytalanság és bátortalanság, a vállalkozói szellemiségnek és létformának ugyanis nincs nagy kultúrája mifelénk. Ám ezek a hátrányok megfelelő információ birtokában nagyon hamar leküzdhetőek és a fiatalok, megfelelő felkészítéssel könnyen fel tudnak zárkózni román vagy külföldi társaikhoz.
Interjú Mostis Gergővel, a Kreatív Kolozsvár program-koordinátorával
Mostis Gergő filozófiát és reklámgrafikát végzett, majd elvégezte a színművészeti főiskolát. Közben vállalkozásokat indított, a nagyváradi Moszkva Kávézó egyik alapítója. 2006-2011 között a Partiumi Keresztény Egyetem PR referense, majd a Partiumi Magyar Művelődési Céh igazgatója. 2013-ban Kolozsvárra költözött 2015 őszétől pedig a PONT Csoport munkatársa.
- A 2016. február 8-án nyílt K+ Közösségi Tér (Unió utca 3.) alig egy éves fennállása alatt, számos eseményt és találkozót szervezett. Hogyan és milyen ötletből indult a Kreatív Kolozsvár?
- A Pont Csoport tagjainak körében 2015 nyarán fogalmazódott meg a Kreatív Kolozsvár ötlete. Erdély gyorsan fejlődő és a fiatalok érdeklődését egyre inkább az IT világa felé tendáló piaca arra inspirált bennünket, hogy időszerűvé vált elsősorban a Kolozsvár vonzáskörzetébe tartozó, vállalkozó kedvű fiatal generáció segítése kezdő vállalkozásaik elindításában. A Farkas András által alapított Pont Csoport a Magyar Ifjúsági Központ együttműködésével hozta létre a K+ (K-plusz) keretrendszert, amelynek két központi eleme van: egyfelől a Kreatív Kolozsvár program, másfelől az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia és az azt kiegészítő tudományos műhelyek. A projektet az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Nemzeti Tehetségprogram Támogatta immár második éve.
"A vásárlónak nem fúróra van szüksége, hanem lyukra …"
- A program leírásában kiemeltétek, hogy a kolozsvári fiatalok milyen nehézségekkel – elsősorban anyagi források hiányával, önbizalomhiánnyal és alacsony vállalkozói kedvvel – küszködnek. Betörhet-e bárki a vállalkozók piacára és mi a kulcs egy sikeres kulturális program vagy kezdeményezés megvalósításához?
- A program elindításának alapigénye abból a megfigyelésből adódik, hogy az erdélyi magyar fiatalok eleve hátrányból indulnak román társaikkal szemben, hiszen a román közigazgatás és bürokrácia szövevényes nyelvi akadályaiba ütköznek, az információhoz való hozzájutás nehézségeiről nem is beszélve. Ugyanakkor valóban érezhető egy kezdeti bizonytalanság és bátortalanság – a vállalkozói szellemiségnek és létformának nincs nagy kultúrája mifelénk - , ami a start-up vállalkozások elindításában hátrányt jelent. Ám ezek a hátrányok megfelelő információ birtokában nagyon hamar leküzdhetőek és a fiatalok, megfelelő felkészítéssel könnyen fel tudnak zárkózni román vagy külföldi társaikhoz. Ebben nyújtott nekünk hatalmas segítséget számos budapesti, már sikeres program és vállalkozás, ahol a startup kultúra és szakmai oktatás immár tíz éves múlttal rendelkezik. A vállalkozni akaró és a kulturális életbe betörni vágyó fiataloknak tematikus tréningek keretében azt tanítjuk meg, hogy kreatív ötleteiket hogyan fogalmazzák meg piaci értékajánlatként, üzleti vagy művészeti termékként. Egy minden képzésen elhangzó példát említek: ha valaki fúrót szeretne eladni, előbb meg kell értenie, hogy a vásárlónak nem a fúróra van szüksége, hanem a lyukra. Tehát úgy kell megfogalmaznom értékajánlatomat, hogy az egy valós és létező piaci igényre nyújtsa a megfelelő választ. Két fontos szó van ebben a mondatban, és sajnos ott bukik el a legtöbb fiatal vállalkozó, hogy erre a két szóra nem fektet elég hangsúlyt. Egyrészt valós piaci igényt kell keresnünk (ne azért nyissak cukrászdát, mert mindig is ez volt az álmom, hanem mert az üzletem előtt visz az út a játszótérre). Másrészt a megfelelő választ nyújtsam a piaci igényre (ha egyetlen kisgyerek se jár felém, akkor vegyem észre, hogy nekem szülinapi tortákra kell átállni, házhozszállítással). Ezeknek az egyedi értékajánlatoknak a megfogalmazásában adnak tanácsot üzleti mentoraink: Hűvös Ágnes és Molnár Attila stratégiai tanácsadók, akik több mint 500 kezdő vállalkozót indítottak már útnak.
A Kreatív Kolozsvár program három fő területen szervez programokat: az első, a startup vállalkozások területe, a második a művészeti oktatás és kulturális menedzsment (film, színház, zene), harmadszor pedig a Kreatív Kolozsvár estek révén. Míg az első program az üzleti világban történő sikeres értékesítésben ad tanácsokat a fiataloknak, a második program kizárólag a kulturális életben tenni akaró fiatalokra összpontosít. A szakmai műhelyeinkre (workshopokra) jelentkező és kiválasztott fiatalok azt tanulják meg ezeken az alkalmakon, hogyan tudják piacra állítani művészeti ötleteiket és termékeiket. Azt látjuk ugyanis, hogy a művészeti oktatásban a legnagyobb a pályaelhagyók aránya. Bár kiváló művészeti képzést kapnak, azt nem tanítják meg nekik, hogy saját művészeti termékeiket hogyan értékesíthetik. Pedig erre is egyre nagyobb igény, sőt fizetőképes kereslet mutatkozik. A workshopok és a Kreatív Kolozsvár estek minden esetben közönségtalálkozóként is működnek, hiszen lehetőség nyílik neves filmrendezőkkel, zenészekkel, rendezvényszervezőkkel és a magyarországi vagy erdélyi kulturális élet és kortárs művészet legsikeresebb alkotóival találkozni. Az ő példájukból sokan inspirációt és bátorítást kapnak, ugyanakkor megtanulják az önmenedzselés mikéntjét is.
- 2016-ban számos programot, találkozót és kulturális eseményt szerveztetek a K+ Közösségi Térben, nemegyszer integrálva a Pont Csoport más programjait is, például a Kastély Erdélyben kezdeményezést. Hogyan összegeznéd a tavalyi évet és eseményeit?
- A 2016-os évben három vállalkozói workshopot, nyolc Kreatív Kolozsvár estet és három művészeti workshopot szerveztünk, amely hatalmas érdeklődésnek örvendett. Megrendeztük ugyanakkor az első Formula Tábort is, amely egy interdiszciplináris alkotótábor. Célja a gyalui várkastély rehabilitációs tervének kidolgozása volt. Fiatal építészek, közgazdászok, tájépítészek és művészek gyűltek össze, hogy a remélhetőleg hamarosan felújítandó várkastély jövőbeli funkcióit dolgozzák ki, hozzáadva szakmai és kreatív ötleteiket. A középiskolásoknak szervezett Torockói Tábor célja az volt, hogy a pályaválasztásban segítse a középiskolás tanulókat. Megrendeztük ugyanakkor a K Plusz Tehetségnapot is, hogy az egyes képzésen résztvevő fiatalok egymással is találkozhassanak, közösséget, barátságokat alakíthassunk ki. A workshopokon való részvétel ugyan előzetes regisztrációt igényel, de közösségi estjeinken és közönségtalálkozóinkon, szabadon részt vehet minden érdeklődő. A tavalyi évi rendezvényeink iránt tanúsított érdeklődés bizonyítja, hogy egy olyan jellegű oktató és tájékoztató munkát tudunk nyújtani, amely egy jelentős szakmai űrt pótol az erdélyi magyar közoktatásban. Semmiképp sem helyettesítve, hanem kipótolva azt.
 Az új évet egy intenzív, háromnapos vállalkozói-készségfejlesztő workshoppal indítottátok. Mi a célja ennek a rendezvénynek és milyen eredményeket vártok?
- Tavaly novemberben már megrendezésre került egy ilyen jellegű workshop, amely igen nagy sikernek örvendett. Ezt bizonyítja, hogy idén a húsz meghirdetett helyre negyvenhárman jelentkeztek. Itt kell megemlítenem programunk egyik legfontosabb küldetését is, amely szerint a vállalkozóvá válás lehet az egyik legfontosabb itthon-tartó erő. Az internet és a web2 társadalom pedig nagyban segíti a fiatalokat, hogy áthidalják azokat a különbségeket, amelyekkel egy külföldi társuk talán már rendelkezik. Az internet révén mindenkinek ugyanannyi vásárló áll rendelkezésére: az összes! A mostani workshopon résztvevő fiatalok közül legalább nyolcan említették, hogy olyan ismerősüktől hallottak az eseményről, aki már részt vett a tavalyi képzések valamelyikén. Ez is jelzi, hogy minőségi, „ajánlható” munkát végeznek mentoraink, és hogy Kolozsvár kreatív és vállalkozó-kedvű fiataljai valójában egy szoros hálózatot alkotnak. A mostani képzésen résztvevő fiatalok, nagyon változatos vállalkozás-javaslatokat mutattak be. Volt szó többek között agropanzióról, a megújuló energiaforrások hasznosításáról, webáruházról és gyapjúból készült játékok forgalmazásáról is. A második képzésünk tavasszal lesz, az már egy emelt szintű, haladó vállalkozóknak szóló workshop lesz.
- Bár Kolozsvár elvesztette az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versenyt, mégis köztudottan Erdély legdinamikusabb városa maradt. Milyen további rendezvényekkel járul hozzá a város kulturális életéhez a Kreatív Kolozsvár 2017-ben?
- Kolozsvár valóban Erdély legdinamikusabban fejlődő városa, de a kulturális élet terén számos űr van, amelyet pótolni kell. Hol vannak az új közösségi terek? Hol vannak az alkotóházak, az alternatív művészeti műhelyek, a koncertek, a kortárs irodalom, a kiállítások, amelyek a fiatalokat is érdekli? Ebben a tekintetben és ebben a fázisban, a Kreatív Kolozsvár elsősorban a helyi fiatal és pályakezdő művészek önmenedzselésében kíván szerepet vállalni. De hátha van út tovább is! Idei művészeti workshopjaink a filmes, színházi és zenei szakma fiatal vállalkozóit szólítják meg. 2017 tavaszán három képzést tervezünk, ahol többek között Hajdu Szabolcs filmrendező, Szabó György, a Trafó Kortárs Művészetek Házának igazgatója valamint Kulcsár Viktória, a Jurányi Ház vezetője tart mesterkurzust Kolozsvárra.  Zenei workshopunkon elsősorban a fesztiválmenedzsment iránt érdeklődőket szólítja meg, így Ráday Dávid, a Sziget Fesztivál arculattervezője és Jeges Zsolt zenei producer fogja a helyi fiatalokkal megosztani tudását.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

2017. január 21.

A Csikyben zökkenőmentesen zajlott a tisztségváltás
Január elején, a téli szünidő után az újonnan kinevezett, illetve a versenyvizsgán sikeresen átment tanintézményvezetők elfoglalták helyüket, új igazgatókkal/aligazgatókkal folytatódott a tanév, helyenként problémásan, helyenként kevésbé problémamentesen.
A Csiky Gergely Főgimnáziumban viszonylag zökkenőmentesen történt az igazgatóváltás, a megye egyetlen magyar tannyelvű középiskolájában jelenleg dr. Muntean Tibor igazgató és Tóthpál Renáta aligazgató töltik be a tisztségeket. Mindkettejüket az Arad Megyei Tanfelügyelőség nevezte ki az iskola tantestületének, vezetőségének javaslatára.
Tóthpál Renáta Kolozsváron született, a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban érettségizett, majd Temesváron végezte az óvó- és tanítóképzőt. Egyetemi tanulmányait az aradi Aurel Vlaicu Egyetem gazdasági tudományok karán végezte, ahogy a mester fokozatot is. Húsz éve él Aradon, és nyolcadik éve tanít a Csiky Gergely Főgimnáziumban közgazdaságtant.
Muntean Tibor Aradon született, 2011-től a főgimnázium történelem szakos tanára. A középiskolát a Csikyben végezte, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán tanult és doktorált 2007-ben. Tanári pályáját 1999-ben kezdte a zimándújfalui Móra Ferenc Általános Iskolában történelemtanárként, ahol aztán négy évet igazgatóként is dolgozott.
– Mennyire volt nehéz a váltás a tanév közepén?
Tóthpál Renáta: Mindenkinek nehéz volt. Nekünk is, az intézménynek is, és a gyerekeknek is. Ami engem személy szerint felháborított, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hoztuk a gyerekeket, a kollégákat, hogy egy tanár tanít közel fél évig, aztán a félév befejezése előtt három héttel átadja az osztályt valaki másnak, aki aztán befejezi az oktatást, illetve lezárja a diákokat. Egy nagyon kusza szituáció alakult ki, ami senkinek nem jó. Itt a Csikyben mi próbáltuk minél zökkenőmentesebben rendezni az átadást, átvételt, amiről tudjuk, hogy más iskolákban nem ment ilyen simán. Ez annak is betudható, hogy nagyon jó a kapcsolatunk az előző vezető-párossal (Hadnagy Éva volt igazgató, valamint Spier Tünde volt aligazgató – szerk. megj.), ők nagy segítségünkre voltak, vannak. Az órarendet is próbáltuk figyelembe venni, hogy ne legyen túl nagy kihatással a gyerekekre, de hát elkerülhetetlen volt a változtatás, hiszen voltak osztályfőnökváltások, tanárok váltása, ugyanis mi leadtunk órákat, Hadnagy Éva és Spier Tünde visszavett órákat. Akárhogy nézzük, azért változás állt be a gyerekek életébe is, amit remélem, nem éltek meg nagyon negatívan. Mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy a változás minél zökkenőmentesebb legyen.
– Megvannak már a feladatkörök? Lehet tudni, hogy kinek mi a dolga?
Muntean Tibor: Voltaképpen ezek nagyon összefüggő dolgok, és hát mi még alig két hete vagyunk kinevezve. Egészen pontosan még nem osztottuk le a feladatokat. Valóban van egy hivatalos előírás, hogy mi az igazgató, illetve aligazgató feladata, mi egyelőre csak tanuljuk a dolgokat, és igyekszünk úgy megosztani a munkát, hogy mindketten inkább azokra a feladatokra, tennivalókra fókuszáljunk, amikhez jobban értünk.
– Bár a kinevezés alig fél évre szól, lehet ilyen rövid időszakra tervezni egy iskola életében? Vannak már elképzelések? Ötletek?
Muntean Tibor: Jelen pillanatban megpróbáljuk a napi ügyeket a lehető legpontosabban intézni, próbáljuk utánozni elődeinket, hisz ők ebben nagyon-nagyon jók voltak, és hát nem könnyű beleszokni. Most csak azon gondolkodunk, hogy minél több embert megismerjünk, minél több ember véleményét kikérjük, és aztán együtt, közösen – itt a közösent nem úgy értem, hogy csak a tanári kar vagy csak a diákok, hanem az egész aradi magyar közösséggel együtt megpróbálunk elindítani egy olyan projektet, amelynek az lenne a célja, hogy hosszú távra kidolgozzuk, milyen iskolát is szeretnénk vezetni, illetve milyen legyen az az iskola, amely megfelel az aradi magyar közösség igényeinek. Függetlenül attól, hogy ki lesz éppen az igazgató.
Az lenne a jó, ha lenne egy ilyen terv, amit aztán minden igazgató a saját egyéni stílusa alapján alkalmazna, folytatna. Egy oktatási intézményben nem működhet úgy az oktatás, hogy egyévenként, négyévenként, vagy akár nyolcévenként hirtelen felfordítunk mindent.
Tóthpál Renáta: Én tulajdonképpen nem gondolkodom hosszú távban, egyelőre csak augusztus 31-ig. Több kolléga is van, érdeklődő, aki esetleg el fog majd menni a versenyvizsgára. Az most még teljesen bizonytalan, hogy mi lesz szeptembertől, de azt én is szeretném megerősíteni, hogy mi eddig is az iskoláért dolgoztunk. Bármi is történjen ősztől, amiket eddig szerveztünk, csináltunk, azokat ugyanúgy fogjuk folytatni, no meg azt az elképzelést, hogy élő iskola legyen, és a szülőket minél jobban bevonni a nevelés folyamatába – ezt akkor is ugyanúgy fogjuk csinálni, ha nem mi leszünk a vezetők.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

2017. január 21.

Tompa László: Válogatott versek (Székely Könyvtár)
Most, hogy a Székely Könyvtár jóvoltából, csaknem feledtető félszázad után ismét kezünk ügyében a hajdani „erdélyi költőtriász” (Áprily–Reményik–Tompa) egyik jelesének versei, időtállóságukat sugallja, hogy nekem is ugyanaz jut eszembe róluk, mint negyven  esztendőkkel ezelőtt.
Nem tartozott a gátra termett, púposodó ingben lelkesedő és lelkesítő költői alkatok közé; a gát zúgásában élt, mormolva maga elé önkínzó és sorsépítő verseit. Költészetének ez a hatalmas, láthatatlan erők jelenlétét sugalló benső zsibongása sosem az andalítás, hanem a termékeny fájdalmak ébrentartásának szándékával mutatta magát. Nem volt nagy lélegzetvétellel beszélő költő, alig van verse, mely sugallaná, hogy a líra vizeiben való könnyed úszkálásra is kedve kerekedett. Minden sorából megszenvedettség árad, méltósága és keménysége – mint némely fának – a görcsben rejlik, nem a lombsusogásban. Köhögősen, fázósan buknak elébünk néha ezért szavai, nemigen lengi be őket éteri fényesség. Vannak költők, kik azzal bűvölnek el, hogy viaszképlékenységű lírájuk szemünk előtt dermed gyönyörű, beszédes alakzatokká. Tompa rögöket szaggat és görget, azt az illúziót keltvén, hogy bennünk is nagy szántás-vetés folyik a mélyben valahol. Élni nem tudott, az életben ő csak jelen volt. De úgy, hogy egy egész közösség életérzését szivárogtatta át lényén. Kiábrándíthatatlan szerelmese volt a poézisnak, arra használta, amire való: kezdetben csupán öntisztításra és önépítésre, később, erőben növekedvén: etikát sugározni érett, tiszta lélek mutatásával. Az ilyen költőktől szokták megkérdezni a tejesasszonyok: Ugyan, tanár úr, minek töri úgy magát? Az érdeklődés homlokterébe oly mohón tülekvő fiatal költőknek is érdemes eltűnődniük azon, hogy az egyik legrangosabb huszadik századi poétánk húsz esztendőn át írta verseit anélkül, hogy kötetben kiadni sietett volna. Első verseskönyve 1921-ben jelenik meg, az idő tájt, mikortól az erdélyi magyar irodalom történetét számítjuk. Kohézióra ekkor bukkan: befelé parázsló-égő nagy emberi magányban mindent megszenvedő költészete közösségre talál a háború utáni többmillió magányában és zúzottságában. A századelő szomorgó városi költészetéből sarjadzó lírája ércesebbé válik a felismerésben, az egyéniség határozott, megkülönböztető jegyeivel telítődik, új, fanyar zamatokkal gyarapul. Szkepszise tartalmat kap, sorsra-döbbentőt. Kirajzolódik e lírában a kisebbségi lét csaknem teljes domborzata, s az akkori erdélyi élet jellegzetes kisvárosi színterén, zord zártságában megpislan a fölülemelkedés lehetősége: 
Tető ez is! Bár nem fúródik égbe, 
S nem burkolózik ködbe kényesen,
De szilárd pont, a föld egy kis vidéke,
Honnan, amíg lát: tisztán lát a szem. 
(Erdélyi magaslaton) 
Tompa László azok közé a költők közé tartozik, akik a leghatározottabban vállalták erdélyiségüket. Bár Áprily és Dsida személyében akadt jelentékenyebb művész nála, az erdélyi lélek lényegét oly határozottan és jellegzetesen, mint ő, senki nem mutatta meg. Miben állt légyen e karakterisztikum? Erőt csikarni a bajból, fölülemelkedésre, oly korban, mikor a csappant mennyiség csak minőségben vallhatja életerejét. Mi más ez, ha nem egyetemes gondolat is? Költésben eltöltött harminc esztendővel a háta mögött lírája még mindig azért hajlott ars poeticába, hogy minőségigényét jelentse (Rejtőző szavak nyomában, 1936). Bajokba pusztul, de „... jó, hogy gond vert, nem hagyott henyén / Heverni, s így csak megedződtem én”. Bizony, nem buta dac annak megvallása sem, hogy „... számunkra a baj sem / Jelenthet mást – lássák bármekkora nagynak –  / Mint hogy erőnket mégjobban megfeszítsük!”S fürdeti a makacs élniakarás vizeiben a szőrén-szálán megülhető valóságot, konok, lófürösztő székely legények példájával. Tompa László nem volt „nagy költő”. A nagy költő Homérosz volt, akire ma már, sajna, szintén alig hallgat valaki. Ember volt, magatartásra példa, beszélő a gátzúgásban, igaz igékben fürdő és kora lelkét fürdető. Mételyes, csúf korban élt, de tiszta volt.
Farkas Árpád
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. január 21.

Értékteremtők
Székely Ferenc ötödik interjúkötete
Hálás műfaj az interjú. Beszélgetős műfaj lévén, különösen a tévében és rádióban használják előszeretettel. Az írott sajtósok is kedvelik. Az olvasó és hallgató is szereti, mert az emberi gyarlóság már csak olyan, hogy szeretünk mások gondjairól, bajairól hallani, olvasni, hátha gyógyírt találunk, akár icipicit is, a sajátunkra, de ha kárörvendezhetünk, azt sem vetjük meg.
Magam is szeretek interjúkat, beszélgetéseket olvasni, hallgatni, mert mindig azt remélem, olyasmit tudok meg a beszélgetés alanyáról, amit eddig nem, még ha ismerem is valamennyire életét, munkáját. De nem csak a megkérdezett, a kérdező személye is árulkodó. Jól s jót kérdezni nem könnyű. Ehhez az interjúalany kiválasztása jelzésértékű. Ha kiforrott személyiségeket faggat a kérdező, saját érdeklődési köréről árulkodik elsősorban. Az sem mindegy, hogy a kultúra vagy valamelyik egzakt tudomány képviselője, ugyanis minden beszélgetés hatalmas és időigényes felkészülést igényel az adott személy életművéből. Hiszen csak így tudhat meg többet az olvasó, hallgató, így ismerheti meg az alanyt. Tehát a kérdező kicsit író, kicsit festő, kicsit orvos vagy mérnök stb. kell legyen ahhoz, hogy ráérezzen az író, festő, orvos stb. lényének lényegére, és továbbadja azt nekünk, olvasóknak, hallgatóknak.Székely Ferenc immár ötödik könyveként is az interjú műfaját választotta. Számvetések ezek a beszélgetések, hiszen az alanyok mögött gazdag életmű áll, s születésnapjukon erről az értékteremtő munkáról kérdezősködött. Ő azt vallja, egyetemes magyar nemzetben gondolkodik. Ez úgy igaz, hogy az erdélyi alkotókat faggatja elsősorban, éljenek akár szülőföldjükön, akár távoli vagy közeli országokban, ám az egységes magyar kultúrába betagolódva.  Erdély, és gondolunk itt a történelmi Erdélyre, amelynek része volt a Bánát és a Partium is, ezeréves történelme során ezrekben számolható nagyságokat adott nekünk és a nagyvilágnak. Hosszú a sora azoknak az erdélyi művészeknek, tudósoknak, gondolkodóknak, akik a magyar nyelv határain túl az emberiség egyetemes kultúráját, tudományát gazdagították, és számontartja őket a világ. És vannak, akik még köztünk élnek, akiket még megkérdezhetünk, hogy miért is olyan fontos számukra a szolgálat, az anyanyelv, a népművészet, a színház vagy irodalom szolgálata, a lelkek gondozása. Székely Ferenc ezt tette, szerényen, tisztelettel, lényegre törően faggatta őket, és portrékká formálódtak a beszélgetések, melyek java része a Háromszékben is megjelent.
Első interjúkötete, A megmentett hűség egy adott földrajzi tájegységhez, a Sóvidékhez kapcsolódik (25 beszélgetés Sóvidéken született, onnan elszármazott vagy ott dolgozó jeles személlyel), a többinél az Idő a mérvadó: a kerek születési évforduló: 60, 65, 70, 75, 80 és annál is több év betöltése. A következő kötetek: A szülőföld ölében (2014), Harangszó a szélben (2015), Égbe nyúló kapaszkodó (2015). Nemrég megjelent beszélgetőkönyve az Őrhelyen gyújtott jeltüzek (2016) Olosz Katalin, Bágyoni Szabó István, Demeter József, Kincses Elemér, Balla Tamás, Péntek János, Fazakas Tibor, Kallós Zoltán, Gazda József, Bodor Ádám, Cseke Gábor portréit tartalmazza.
Valamennyi kötet üzenetet hordoz – érdemes tovább folytatni.
KUTI MÁRTA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. január 21.

Kányádi Sándor: „Egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv” (A magyar kultúra napja)
Kányádi Sándornak, a költőnek mit jelent az anyanyelv?
– Nekünk egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv. Mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk több évezreden át, és érkeztünk meg ide. Elkezdtük fölvenni a hitet, hogy beilleszkedjünk ide, Európába. De úgy, hogy már-már a nyelvünk is ráment. És akkor egy vagy több szerzetes – például Pannonhalmán – körmére égő gyertyával (innen ez a szép kifejezésünk) nekiállt lefordítani egy temetkezési beszédet, mert különösen temetkezés alkalmával sajdult bele ezekbe a fiatal papokba, barátokba az, hogy az Úristennek se lehet tetsző, hogy olyan nyelven ajánljuk a magyar halott lelkét az Egek Urának, amit a végtisztességtevők nem értenek. Ezért fordították le ezt a beszédet.
És ebből következik a nemzet célja. Mondhatjuk: a nemzet célja, hogy megmaradjunk. De mi végre maradjunk meg? Hogy átörökítsük. Mit örökítsünk át? A magyar Isten kiválasztott népe. A magyar nyelv Isten kiválasztott nyelve a magyarok számára. Az Írások szerint a zsidó nép Isten választott népe. Így van: a zsidó nép Isten kiválasztott népe, a zsidó nyelv Isten kiválasztott nyelve a zsidó nép számára. A román Isten kiválasztott népe és nyelve… és fölsorolhatnánk minden népet és nyelvet.
Mi tehát egy nemzetnek a célja? Hogy az Isten által csak számára kiválasztott nyelvet az emberiség, az emberi lét legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, gyarapítsa, éljen vele és benne, mindannyiunk örömére és Isten nagyobb dicsőségére. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk.
– Apáczai című prózaversének végén olvassuk: „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. – Batyu, melyet őseink hoztak magukkal, s mi visszük tovább. A bot, amire támaszkodhatunk, és amivel védekezni is lehet. És a fegyverrel is védekezünk. Ez mind az anyanyelv.És olyan csodálatos, hogy a Halotti beszédet, amely lassan ezeréves lesz, még mindig értjük.És itt van most a hódítás legnagyobb lehetősége: a televízió, a rádió. A hazát a magasban meg lehetne teremteni. Szó szerint: a magasból lehetne sugározni. Hiszen elérhető az egész világ az internet segítségével – Argentína, Brazília, Észak-Amerika, Ausztrália.
De ráférne a nyelvújítás a nyelvre ma is. Óriási dolog volt a 18–19. század fordulóján a nyelvújítás. Ilyen nyelvi beavatkozás nem volt Európában, mint a miénk. És az ősi szavakból újítottunk. Például az ipar szó: mindenki más azt mondja, hogy industria. De itt van egy ember, aki iparkodik. Ebből az igéből lett az ipar szavunk. A tudásból a tudomány. Most is kellene. Mondtam, hogy ne szörfözzenek a neten, hanem a pók mintájára póklásszunk a hálón. Ne bóklásszunk, hanem póklásszunk. Próbálkoztam, de elakadt.
– Milyen a magyar nyelv zeneisége, dallama, muzsikája? Hogyan lehet jellemezni?
– Erre azért nehéz válaszolnom, mert más nyelvet nem tudok. Tudogatok, de az nem tudás. Mikor találkoztam Tudor Arghezi nagy román költővel, megkérdezte tőlem az öreg úr, tudok-e románul. Tudok, mondtam, de hát úgy a hátam mögül jött a hangom, reszkettem. És azt válaszolta: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” És beszélgettünk, magyarázgattam, hogy nem tudok jól románul. Mondta, ő se tud jól franciául, pedig élt Svácjban, a francia részen. Így mondta: „Az ember befogózik egyetlen nyelv igájába, elég teher egész életen át azt húzni.”
A fordítással kapcsolatban azt mondta: „A vers olyan lakat a nyelven, hogy nem biztos, hogy egy másik nyelven kulcsot lehet találni hozzá.” Álkulccsal ne is próbálkozzunk, teszem hozzá. Magyarra a világirodalom színe-java le van fordítva. És óriási szerencsénk az, hogy nagy költőink fordítottak. Lehetséges, hogy a Kosztolányi fordította Rilke-vers jobban hasonlít Kosztolányira, mint Rilkére, de nem Pityipalkóra. És ez a nagy dolog.
– Van-e Kányádi Sándor szerint legszebb magyar vers vagy legszebb magyar verssor?
– Biztosan mindenki szerint más. De elmondok egy történetet. 1956 novemberének elején, amikor itthon lőttek, Jerevánban, Örményország fővárosában voltam romániai írószövetségi delegáció tagjaként. Petőfi örmény fordítója, egy örmény költő (oroszból fordította Petőfi verseit) arra kért, mondjak valamit magyarul – Petőfit, sajátot vagy mást –, a hangzásért. És akkor én azt mondtam: jó, de itt vagyunk együtt, orosz, örmény, bolgár, román kollégák, én egyedül magyar. Mindenki mondjon egy verset az anyanyelvén. Ennek fantasztikus sikere volt. Amikor rám került a sor, egy pohár pezsgőt töltöttem, és azt mondtam: „Most elmondok egy verset, nem Petőfi versét, nem sajátomat, hanem szerintem a legnagyobb magyar vers egyetlen strófáját. Nem tudom, örményül megvan-e, oroszul igen: Sztarij cigány. A vén cigány. „Húzd rá cigány, megittad az árát, ne lógasd a lábadat hiába; / Mit ér a gond kenyéren és vizen, / Tölts hozzá bort a rideg kupába. / Mindig igy volt e világi élet, / Egyszer fázott, másszor lánggal égett; / Húzd, ki tudja meddig húzhatod, / Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, / Sziv és pohár tele búval, borral, / Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”
Elmondtam az első strófát, és már csak arra emlékszem, hogy repülök, dobálnak föl a levegőbe. Ilyen sikere volt a magyar versnek és Vörösmarty Mihálynak Örményországban.
– És a szép magyar szavak... Lehet-e beszélni legszebbekről?
– Mindig a helyzet adja. Minden magyar szó szép. Ahogy a virágok gyönyörűek. Hányféle bokrétát lehet kötni belőlük! Az alkalom, az időjárás… a termés is meghatározza.
– Hogyan lehet közelebb vinni az emberekhez a költészetet, a versek szeretetét? 
– Egyszer Kolozsváron kérdezték gyerekek: „Sándor bácsi, a mai modern magyar költészetből ki a példaképe?” Mondani akartam: Weöres Sándor. De ránéztem azokra a drága fiatalokra, és mondtam: Petőfi Sándor. Mert az igazi költő esetében – én még soha az életben nem mondtam magamról, hogy költő vagyok, ez egy bizonytalan foglalkozás – csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni – most már nem is azt mondom, hogy elolvasni, meghallgatni esetleg, mert lehetséges, hogy egy hangzó és analfabéta magaskultúra jön létre. Ma többen hallgatnak verset, mint ahányan olvasnak. Ez biztos.Kértek már arra is, hogy szerettessem meg Arany Jánost középiskolásokkal. Mert a Toldival bajban vagyunk, mondták. „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” Nem értik a diákok. Elmagyaráztam nekik. Akkor azt mondták: „Sirály!” Vagy Petőfi Hazámban című verse, amely így kezdődik: „Arany kalásszal ékes rónaság, / Melynek fölötte lenge délibáb / Enyelgve űz tündér játékokat, / Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! // Rég volt, igaz, midőn e jegenyék / Árnyékain utószor pihenék, / Fejem fölött míg őszi légen át / Vándor darúid V betűje szállt…” Ezt tizenkilenc éves korában írta! Na – mondtam – gyerekek, ilyet csak Shakespeare Vilmos írt jobb óráiban. De gondolhatunk az Itt van az ősz, itt van újra című versre. Gyönyörű, ahogy nemzedékek tudják együtt szavalni Vancouvertől Buenos Airesig.
– Kik a példaképei? 
– Olyan szerencsés vagyok, olyan atyai jóbarátaim voltak, mint Tamási Áron, Kós Károly, Nagy Imre zsögödi festőművész, Illyés Gyula és Márton Áron püspök. Az íróasztalom fölött Arany János és Petőfi Sándor mellett az ő arcképeiket őrzöm a falon. Édesapámnak és nekik köszönhetem olyan amilyen emberré válásomat. Sokat tanultam tőlük.
– Mit jelent Erdély az Ön számára? 
– Ahogyan a Mikor szülőföldje határát megpillantja című versemben megfogalmaztam: a szívem kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem // minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem.
Kérdezett:BORSODI HENRIETTA/Magyar Kurír
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. január 21.

A „második” Bem tábornok (Kratochvil Károly emlékezete)
Kevésen múlott, hogy Kratochvil Károly altábornagy, a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred, majd a Székely Hadosztály parancsnoka, aki tetteiben és jellemében is csak követendő példa lehet, nem vált a méltatlanul elfeledett hősök egyikévé – hangzott el csütörtökön a Doberdó hőse – Kratochvil Károly altábornagy, a sokoldalú hazafi című vándorkiállítás megnyitóján a Székely Nemzeti Múzeumban. A viszonylag gazdag tárgyi emlékekkel is „színesített” tárlat másfél hónapig látható. 
A vándorkiállítás, melyet Kratochvil Károly altábornagy halálának hetvenedik évfordulója alkalmából a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum, valamint a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hívott életre, egy megemlékezés-sorozat része. A 2016 második felében meghirdetett rendezvény részeként – amint az a megnyitón is elhangzott – egyebek mellett a doberdói fennsíkon egy emléktáblát is felavattak az ott elesett magyar honvédek, illetve a velük szemben álló olasz katonák hősies, becsületes kiállását megtisztelendő.A kiállítás az altábornagy, valamint pár katonájának életútját, pályafutását szövegben és fényképeken ismertető molinókból, az első világháború frontvonalának véres hétköznapjait idéző tárgyi emlékeiből áll össze.
Kratochvil Károly „töretlen és hiteles hazafiúi életpályáját”, tetteinek máig érvényes üzenetét Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Lukács Bence Ákos, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja, valamint Fráter Olivér, a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökhelyettese idézte fel, és méltatta. Magáról a tárlatról  Horváth Csaba ezredes, a Hadtörténeti Múzeum és Intézet parancsnok-helyettese, illetve Kecse Gabriella, a nagyváradi Tanoda Egyesület elnöke szólt. 
Tamás Sándor úgy vélte, noha a nagy elődök életútjából, cselekedeteiből a most élők is erőt meríthetnek, mégis sokszor nem bánunk jól emlékükkel, és Kratochvil Károlyra ez kifejezetten igaz. Lukács Bence Ákos Kratochvil Károly emberi és parancsnoki nagyságát tükrözendő, az egyik bakájának szavait hívta segítségül, melyek szerint „ha 1919-ben olyan politikusaink lettek volna, mint amilyen katona ő volt, másként alakul a magyar történelem”. Hozzátette: a kiállításmegnyitó jelképes hazatérés az altábornagy számára, aki gyerekkora meghatározó részét Brassóban töltötte, később, a fegyverletételt és a békediktátumot követően ott is raboskodott. Fráter Olivér szerint az eredetileg brünni születésű Kratochvil egy második Bem tábornoka volt Erdélynek és Magyarországnak.
„Mi, katonák mindig jelképeket keresünk, általában olyan vezetőket, tiszteket, akik jobbak voltak az átlagnál, Kratochvil Károlyról elmondható, ő sokkal jobb volt, mint a többiek. A parancsnok mindig kér, követel a beosztottaktól, de a feltételek biztosítása viszont el szokott maradni. Kratochvil Károly volt az a parancsnok, aki ezeket a feltételeket minden körülmények között biztosítani tudta: meghallgatta katonáit, nem bújt ki a feladatok alól, őszinte volt velük, igyekezett gondoskodni róluk, ezáltal olyan légkört tudott teremteni, hogy katonái megbíztak benne” – mutatott rá Dr. Horváth Csaba. Kecse Gabriella az általuk rendelkezésre bocsátott tárlat tárgyi emlékei kapcsán fejtette ki: ezek máig hordozzák egykori tulajdonosaik emlékét, az egyszerű legényekét, akik idegen parancsra, idegen földön vérüket adták egy eszméért.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. január 21.

Sorsközösségben a csillagok járásával (Utolsó beszélgetés László Attila karnaggyal)
Néhány napja voltunk kénytelenek elköszönni a sepsiszentgyörgyi kórusmuzsika egyik meghatározó személyiségétől, László Attila karnagytól. A súlyos beteg művésszel élete utolsó heteiben készült beszélgetés utolsó vallomás a zenei anyanyelv megélésének fontosságáról.
Utolsó nyilvános fellépésén, a sepsiszentgyörgyi férfikórus megalapításának 95. évfordulóján szervezett ünnepségen az ön által szerzett Csillag szvit is elhangzott. Tudva, hogy súlyos betegséggel küzd, az embernek óhatatlanul is az jutott eszébe: vajon László Attila búcsúzik?– Eredetileg nem búcsúnak szántam, de akár így is lehet értelmezni. A csillag számomra mindig is egyszerre szimbolizálta a vezérlő jelet és a pályája végén lehanyatló életet. Nem egyedül vagyok ezzel, sok kultúrában hasonló szerepet töltenek be a csillagok: reménységet és reménytelenséget, jövőt és a jelen leáldozását jelentik. Pályájuk, ívük olyan, mint az emberi élet, nem csoda, ha az ember mindig is egyfajta sorsközösséget érzett a csillagok járásával, és azt beépítette mondáiba, dalaiba. Én csak kölcsönvettem.
– A kórusmozgalom pedig örökre „kikölcsönözte” önt. Mi vonzotta annak idején a karénekléshez?– Elsősorban a közös éneklés öröme, élvezete. Olyan élményt jelent, amihez fogható kevés van, hiszen a legtöbb művészeti ágat csak bizonyos előképzettség után lehet élvezhető szinten gyakorolni. Énekelni viszont elég a születésből fakadó adottság, de sokszor már a lelkesedés, a fegyelmezettség is elfogadható szintű produkciót engedélyez. Az emberek mindig is szerettek együtt énekelni, az élet fontos vagy apró eseményei pedig egyaránt alkalmat szolgáltattak hozzá. Arról nem is beszélve, hogy a kommunizmus éveiben a kórusmozgalom azon ritka engedélyezett alkalmakkal szolgált, amikor több ember rendszeresen összegyűlhetett, és másfél-két órán át élvezhették a közösségi együttlét örömét.
– A tanítóképző elvégzése után került a hivatásos zenélés közelébe, onnantól kezdve viszont nem volt megállás. Szunnyadó szerelem volt, ami csak megfelelő alkalomra várt?
– Az én családomban mindig is jelen volt a zene, édesapám kántortanító volt, édesanyám meg jó adottságú szoprán. Már a tanítóképzőben kórust vezettem, zenéltünk, bárhol is megfordultam, mindenhol igyekeztem legalább egy kis kórust összehozni. Közben azonban igyekeztem tanulni is, két egymást követő évben részt vettem a Nagy István vezetésével Marosvásárhelyen tartott nyári karmesterképzésen, ott biztattak, hogy menjek a főiskolára. Ebben viszont már akadályt jelentett, hogy családos voltam, végül tartományi ösztöndíjjal végeztem el a zenepedagógiát Kolozsváron. Diplomázás után szinte bárhová mehettem volna, én azonban a Hargitát, Szentegyházát választottam. Jól éreztem magam, akkoriban alapoztuk meg a szentegyházi zenei kultúrát, amelyből részben a mai nagy sikerű gyermekfilharmónia is kinőtt.
– Mégis hagyta, hogy az 1968-as megyésítéskor Háromszékre sodorja az értelmiségi „importhullám”. Nem sajnálta otthagyni az addigi megvalósításait? 
– Részben igen, de annyira erősnek, őszintének éreztem a csábítást, hogy nem lehetett ellenállni. Természetesen nagy kihívás volt megyeszékhelyen dolgozni, még akkor is, ha egy tizenhárom tagú zenekart és három kórust hagytam a szentegyházi líceumban, no meg egy százhúsz tagú munkáskórust. De éreztem, hogy fontos vagyok, minden pénzügyi kérésünket teljesítette az akkori vezetés, nem gondolkoztam hát túl sokat, amikor a propagandaosztályon a tömegkultúráért felelő Daróczi Ferenc hívott. Azt mondta, nincs elegendő zenei szakember, lakást adtak, tárt karokkal vártak, jöttem. És maradtam.
– Mihez lehetett kezdeni a frissen alakult megyében?
– Az Alkotások Háza igazgatójaként hat éven át láttam értelmét a munkámnak, az általam irányított intézmény volt akkoriban a közművelődés bázisa, oda tartoztak a műkedvelő kórusok, színjátszó csoportok, tánccsoportok. Sokat jártam falura, megkerestem az idős tanító bácsikat, énekeseket, biztattam őket, ha egyebet nem tudnak, énekeljenek népdalt. Igyekeztem újraéleszteni bennük a zenei anyanyelvünk iránti igényt, irtottam a műdalt, ahogy lehetett. Nem utolsósorban ez idő alatt indítottuk újra a nagy múltú kórustalálkozókat.
– Volt akivel?
– Érkezésemkor összesen három kórus működött a megyében, a baróti, a kézdivásárhelyi és a zágoni. Az 1972-es zágoni kórustalálkozón viszont már harminc énekkar lépett fel. Az egyházi kórusok közül kevés működött, azok is titokban, csak templomban, temetéseken énekeltek, ugyanis énekvezérek nélkül maradtak, amikor a kántortanítóknak választaniuk kellett a katedra és a templom között. De nem riadtam vissza attól sem, hogy két-három együttessel szervezzek kórustalálkozókat. Nagyon közel állt a lelkemhez a kórusmuzsika, szinte megszállottan csináltam. Karnagyképzést is szerveztünk Árkoson, de két alkalom után betiltotta a hatalom, szeparatizmussal, sovinizmussal vádoltak, hogy külön magyar karvezetőket képeztünk. Tartunk mi a románoknak is, mondtuk, de mivel a zenei anyanyelvünk sokban különbözik, együtt nem megy. Nem sikerült meggyőzni őket, abba kellett hagyni az egészet, pedig a magyar zenei élet elitje járt hozzánk, több mint száz karvezető egész Erdélyből.
– Az nem keltett gyanút, hogy a szentgyörgyi magyar férfidalárda élére állt?
– Ha keltett is, senki sem tette szóvá, amikor 1972-ben Ferencz Jenő bácsitól átvettem a férfidalárdát. Talán, mert az 1921-es alapításkor eredetileg is iparosokból, munkásokbó, tehát férfiakból álló énekkar volt. Akkoriban, közvetlenül Trianon után alakultak újra sorra az erdélyi férfidalárdák, jött létre a Romániai Magyar Dalosszövetség. Aztán 1948-ban mindent betiltottak, elkobozták a dalosszövetség több székházát, villáját, betiltották a kórusok működését. 1956-ig még itt-ott énekeltek, aztán csend borult a tájra. Az ötvenéves évfordulóra szedte össze a régi tagokat Török Sándor bácsi, s engem kért fel. 1972 januárjában szerveztük meg végül az évfordulót, az ünnepségre még a zászlót is elővették.
– A nyolcvanas évek elején megalakult vegyes kart milyen késztetés hozta létre?
– A tanügyi szakszervezet női karába járó kolléganők gyakorlatilag megirigyelték, hogy a férfikórusban nem csak párthimnuszokat énekelünk. Akkoriban én már évek óta a szemerjai általános iskolában tanítottam, az ottani kolléganők is kapacitáltak, sok fiatalt is meggyőztek, így találkoztunk harmincan első alkalommal 1980. október 2-án a művelődési házban. Adtunk magunknak egy kis próbaidőt, de mivel a lelkesedés egyre nőtt, a férfidalárda 1981-es évfordulóján be is mutatkoztunk. A szakszervezetek művelődési házában tartott koncerten Birtalan József zeneszerző, karnagy is jelen volt, ő azt mondta: jól csináljátok, folytassátok. Talán nem hoztunk szégyent rá, sok országos fesztiválról díjjal tértünk vissza. A Cantus Firmus nevet 1986 februárja óta viseli a kórus, nem lehetett magyar zenei személyiség nevét felvenni, így esett a választás a vezérdal latin megfelelőjére.
– Mi tartotta össze a kórust azokban az időkben?
– Az egymásra utaltság, az éneklés szeretete. Pedig nagyon figyeltek ránk, a repertoárt alaposan ellenőrizték, a műsorfüzetbe lefordítottuk a szövegeket, de a legtöbbet magyarul énekeltünk. Időnként meg kitomboltuk magunkat, sokat mulattunk együtt. A kilencvenes évek elejére a létszám hatvan fölé emelkedett, talán azért, mert akkor már lehetett menni külföldre is, és mi éltünk a lehetőséggel, felelevenítettük a régi kapcsolatokat, új barátságokat kötöttünk.
– A kilencvenes évek derekára mégis válságos helyzet alakult ki a kórus körül. Törvényszerű volt, hogy így történjen?
– Nem feltétlenül, de bizonyos mértékig előre látható volt. A megnyíló lehetőségek, a nemzedékváltás, az egzisztenciális kihívások sok kórustagot elsodortak mellőlünk. Az egyházi kórusok szervezkedése is elszívó hatású volt, közösségünk zsugorodott, ez az egységet is kikezdte, és egy 1995-ös magyarországi turné után még a kórus megszűnésének veszélye is felmerült. Hatalmas csalódásként éltem meg azt az időszakot, de sikerült túllépni rajta, és immár szűkebb keresztmetszetben, de újraépíteni a kórust. Más világ köszöntött ránk, ám a veszteségeket némileg ellensúlyozta, hogy immár szabadon választhattuk meg a repertoárunkat, elővehettük az egyházi kórusműveket, ami új lendületet adott a társaságnak.– Akárcsak a háromszéki kórusmuzsikának, amelynek több szereplője is a László Attila-féle iskolából nőtt ki...
– Büszke is vagyok mindarra, ami ma körülöttünk zajlik. Új közösségek jöttek létre, újjáalakultak kórusok, folyamatos az utánpótlás. Ma valóban nagyon sok jó kórus működik a megyében, Sepsiszentgyörgy Erdély egyik kórusfővárosa lett. De nem szeretnék túlzott érdemeket kisajátítani ebben az örvendetes folyamatban. Mindig is szolgálatnak tekintettem a közösségek zenei nevelését. Ezt ültette belém már a tanítóképzőbeli tanárom, Mátyás Feri bácsi, akitől sokszor hallottam, hogy szeresd zenei anyanyelvedet, s éld is meg. Tudta, mit beszél, mert ez a megélés mindenhol jó közösségeket teremtett, a zene mindig összehozta a embereket.
LÁSZLÓ ATTILA
Sepsiszentgyörgyi karnagy, zeneszerző, tanár. Székelykeresztúron született 1933-ban, 2017. január 15-én hunyt el. Iskoláit szülővárosában végezte, majd a tanítóképző után 1964-ben diplomázott a kolozsvári zeneakadémia zenepedagógiai szakán. Azt követően 1968-ig a szentkeresztbányai líceum zenetanára volt. 1968-ban került Sepsiszentgyörgyre, 1974-ig a Megyei Alkotások Házának igazgatójaként tevékenykedett, 1974 és 1993 között a szemerjai általános iskola tanára, ezzel párhuzamosan pedig a helyi Magyar Férfidalárda és a Cantus Firmus vegyes kar vezető karnagya volt. A stafétát 2014-től adta át Jakab Árpád karnagynak.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. január 21.

Utcára vonulnak a megmaradásért (Kós Károly Szakközépiskola)
Sem a tantestület, sem a szülőbizottság nem ért egyet azzal, hogy ősztől a Puskás Tivadar Szakközépiskola adminisztrálásában működjék a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola, ezért az erre vonatkozó tanácsi határozat visszavonását követelik – tájékoztatott Komán László, a Kós Károly-iskola igazgatója, aki a megyeközponti polgármesteri hivatalban tegnap iktatta azt a dokumentumot, amelyben kérik, engedélyezzék a január 31-re tervezett utcai tiltakozást. Az iskola önállóságának megtartásáért segítséget kérnek a megyei kormányhivatal vezetőjétől, az erre vonatkozó beadványt szintén tegnap iktatták.
A Kós Károly Szakközépiskola alkalmazottjai szerdán, a szülőbizottság csütörtökön fogalmazta meg ellenvetését a szóban forgó két iskola egyesítéséről. Az indokokat lapunkkal tegnap ismertette Komán László igazgató, Balázs Emőke, az iskola vezetőtanácsának tagja és Farkas Veronica szakszervezeti elnök. Az iskolavezető elfogadhatatlannak tartja, hogy egy magyar szakképző iskolát akar felszámolni az önkormányzat, mely szándékról őket nem értesítették, nem adtak lehetőséget, hogy a tanácsi határozat megszületése előtt elmondhassák véleményüket az átszervezésről. Elmondta, hogy kedden, egy nappal a határozat megszületése előtt Antal Árpád polgármester összehívta a megyeközpont négy szakközépiskolájának igazgatóit, és kötelezte, hogy az eléjük tárt három változat közül döntsék el, melyiket választanák: a négy iskola összevonását, két-két iskola összevonását (a Kós Károlyt a Puskás Tivadarral, illetve a Berde Áront a Constantin Brăncuşi-iskolával) vagy a négy tanintézmény közötti konzorciumot. Utóbbit maga a városvezető vetette el, mert hasonló felállás eddig is volt három iskola között, de nem működött, a másik kettő közül mindhárom magyar iskola vezetője az első megoldásra voksolt – mondta Komán László. Ő azért tett így, mert tudta, úgysem valósítható meg – indokolta lapunknak.
Balázs Emőke szerint a szóban forgó átszervezés mögött osztályok összevonásának szándéka áll, félő, hogy amelyik szakból jelenleg egy van, az jövőre fél osztály maradna, a másik felén egy más szak diákjai tanulnának, az elméleti órákat együtt tartanák, így kevesebb tanárra lenne szükség. Ez éppen fordítottja annak, amire szükség lenne, hisz köztudott, hogy a munkaerőpiacon kevés a szakember, ezt az iskola partnervállalkozói is alátámasztják – mondotta. A leépítés veszélyét Farkas Veronica is valósnak látja. Balázs Emőke kitért a speciális nevelési igényű gyermekek helyzetére, akik jelenleg kis létszámú speciális osztályokban, néhányan pedig integráltan tanulnak, akiknek a környezetváltozás ártalmas lenne. Mint fogalmazott, iskolájukban már nagy tapasztalata van a tanároknak nevelésük terén, a diákok is megszokták, és elfogadóak, míg egy olyan iskolában, ahol ilyen osztályok nem működnek, könnyen sérülhetnének, akár egy bántó szó elég lenne ahhoz, hogy abbahagyják a tanulást. Sérelmezi, hogy a városvezetés nem kérte ki véleményüket az átszervezésről, szerinte ebből is kitűnik, hogy semmibe veszik őket.
Az összevonásról a befogadó iskola igazgatóját is megkérdeztük, aki szerint ez a lépés elkerülhetetlen, csak egyetlen dolog állíthatná meg: ha több diák lenne. Demeter Dávid elmondta, a jelenlegi gyermeklétszám adott, ahhoz, hogy a szakképzésben több tanuló legyen, az elméleti iskolákból kellene elvonni, ilyen irányba kellene módosítani a beiskolázási tervet. Ha mégis házasodni kell a Kós Károly Szakközépiskolával, annak részükről nincs akadálya, hisz a Puskás Tivadar Szakközépiskolában van még üres hely. Ugyanitt harminc évvel ezelőtt ezerhatszáz diák tanult, tehát elférnének a Kós Károly-iskola diákjai, és még a Gyár utcai műhelyépületben is vannak tantermek – mondotta. Szerinte nem kellene szakokat, osztályokat összevonni, mindenikre szükség van, csupán be kell tudni népesíteni azokat. Minden összevonás változást hoz az alkalmazottak számára is, így nem alaptalan a félelem a leépítéstől, a környezetváltozástól – véli az igazgató. 
Azt egyelőre nem tudni, hogy a városvezetés hogyan reagál a Kós Károly Szakközépiskola tiltakozására, azt sem, hogy lesznek-e, akik melléjük állnak, és részt vesznek a január 31-ei utcai tüntetésen, az ellenben biztos, a tanácsi határozat megszületett, és minden bizonnyal az önkormányzati autonómia szellemében érvényt is szereznek neki.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. január 21.

Rövidlátás
Csak egy hír végéhez fűzött magyarázat volt: Romániában a helyi önkormányzatok és a megyei tanfelügyelőségek a napokban döntenek a következő tanév beiskolázási terveiről, és sok helyütt osztályok szűnnek meg, intézményeket vonnak össze a gyermekhiány miatt.
A jelenség országos, de minket, magyarokat jobban sújt: szórványban esetenként az utolsó magyar osztály felszámolását jelentheti – különösen, ha a román hatóságok sem jóindulatúak, és hol azok? –, de még Sepsiszentgyörgyön sem egyszerű lemondani egy iskola önállóságáról vagy kis létszámú csoportokról, ha így hosszú időre megszűnik egyik vagy másik mesterség tanítása. Mit szóljanak akkor a kolozsváriak, akiknek egy fél művészeti osztályt sem hagynak jóvá, és mit a marosvásárhelyiek, ahol a kínnal-bajjal felélesztett katolikus iskolát a polgármester nem csupán ellehetetlenítené, hanem vissza is államosítaná? És mit tehetnek például a fogarasi magyarok, akik néhány éve veszítették el az anyanyelven való tanulás lehetőségét? Beolvadásuk ezzel felgyorsult, máris kiszámítható, hogy mikor érnek a szászok sorsára. A német nyelvű iskolák azonban annak ellenére is virulnak, hogy diákjaik elenyésző arányban tartoznak az eltűnő kisebbséghez: senki sem akarja bezárni őket. A magyar iskolák és osztályok ellenben zavaróak. Erdélyben minden évben minden egyes osztályért külön meg kell harcolni, nekünk kegyes ajándék, amit a sepsiszentgyörgyi románok ellentmondást nem tűrően kikövetelnek maguknak: a teljes oktatási spektrum óvodától kezdve, választási lehetőséggel a szakképzés és az elméleti líceum között. De itt sem mennek simán a dolgok, ahol pedig adottak a békés, szakmai szempontú rendezéshez szükséges körülmények: a lakosság bizalmát élvező városvezetés, felkészült és hivatásuknak elkötelezett szakemberek, anyagi háttér (épületek), polgári kezdeményezés... Mégis, mi az eredmény? Noha bizonyos folyamatok évek óta világosan látszanak, és a városháza tanulmányt is rendelt a szükséges lépésekről, a több évre kiható intézkedéseket mégis sebtében, néhány nap alatt hozták meg: hétfőn a két belvárosi iskolát képviselő pedagógusokkal és szülőkkel tárgyaltak, kedden a szakközépiskolák vezetőivel, szerdán rendkívüli ülésen (kedd este elkészült tervezet alapján!) fogadták el a beiskolázási határozatot, amelyet máris sokan vitatnak. A kapkodás pedig gyanút kelt, amit csak fokoz az átszervezés miatti idegesség, legyen az bármilyen ésszerű. Napi küzdelmeink között azonban elfelejtünk választ keresni a fő kérdésre: arra, hogy miképpen őrizzük meg iskoláinkat hosszú távon. A gyermeklétszám apadásának megállítása nem helyi feladat, ám azon igenis, gondolkodni kell, hogy ne csak udvarban és tantermekben, hanem szellemiekben is tágasságot és távlatot biztosítsunk gyermekeinknek. Kis falvakban és a Székelyföldön kívül is.
 Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. január 21.

Bőség az Erdélyi Művészeti Központban
Huszonhárom képzőművészeti kiállítást tervez idén Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központ (EMÜK) – közölte lapunkkal Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a kulturális intézmény vezetője. 2017-től a központi épület mellett a Lábas Házban is az EMÜK szervezi a tárlatokat, oda kortárs erdélyi alkotók művei kerülnek. Folyamatosan növekszik a látogatók száma, szomszédos városokból is egyre többen kíváncsiak kiállításaikra, emellett bővíteni szeretnék gyűjteményüket, erősítik az iskolákkal, diákokkal való kapcsolatot, s tartalmasabbá teszik új honlapjukat is.
Hogy idén a tavalyi tizenötnél több, szám szerint huszonhárom tárlatot szervezhetnek, annak is tulajdonítható, hogy ettől az évtől a Lábas Házat is az EMÜK kezeli, használja kiállítóterét – magyarázta Vécsi Nagy Zoltán. Kortárs művészeket hívna meg oda, emellett megőrzik a központi kiállítóterek eddigi, markáns vonalát, idős, illetve már elhunyt erdélyi képzőművészek alkotásait, életművét mutatják be. A Lábas Házban elsőként Gerendi Anikó nagyváradi származású, Amerikában élő művészt mutatják be, tárlata január 27-én nyílik. A központban néhai Albert László kiállításával kezdenék február 17-én, a marosvásárhelyi alkotót a 20. század második fele egyik legeredetibb művészének tekintik. Mások mellett a háromszékiek közül bemutatják Deák Barna és Deák M. Ria művész házaspár visszatekintő kiállítását, Vargha Mihály legújabb szobrait, Ütő Gusztáv új festményeit, illetve az erdélyi meghívottak között a székelykeresztúri Kis László festő, a székelyudvarhelyi Berze Imre szobrász is szerepel, de bemutatják a 2015-ben elhunyt Szabó Zoltán Judóka, a „transzavantgárd marosvásárhelyi hűséges művészének” alkotásait is.
Örvendetesnek tartják, hogy egyre több a látogató, nem csak Sepsiszentgyörgyről és környékéről, hanem egész Erdélyből érkeznek érdeklődők, főként a szomszédos városokból, így Csíkszeredából és Brassóból is rendszeresen jönnek. Vécsi Nagy Zoltán azért is jónak tartja, hogy több helyen állíthatnak ki, mert így felértékelődik Sepsiszentgyörgy, nagyobb vonzerőt jelent a művészet iránt érdeklődőknek, ha több színvonalas kiállítást tekinthetnek meg. Ugyanakkor mind több a szervezett csoportokban érkező diák, óvodás, egyre jobb a kapcsolatuk az iskolákkal, őket „lelkes tanárok, tanítók, óvónők” hozzák el, s mivel idéntől gyarapodott a munkatársak száma, erre „még rádolgoznak”, „jöjjenek, szívesen látják őket”, tárlatvezetést biztosítanak, alkalmanként műhelymunkára is lehetőség nyílik. Vécsi Nagy Zoltán azt is megjegyezte, még mindig nincs elegendő művészettörténész, aki az erdélyi képzőművészettel foglalkozna. Új és elegáns mobilbarát honlappal (www.emuk.ro) rendelkeznek, azt Ferencz Hunor és Karácsony Zsolt készítette, támogatásként. Internetes megjelenítésüket tovább bővítik, az aktuális kiállítások mellett feltöltik saját gyűjteményüket (félszáznál több műtárgynál tartanak), s tervezik, hogy katalógusaik is felkerüljenek a világhálóra. A tavaly tizenegy új katalógust adtak ki, húsznál több az igényes kiadványaik száma. Miként tavalyi beszámolójukban is emlékeztetnek, az EMÜK célja „az 1920 utáni erdélyi képzőművészet tárgyi emlékeinek összegyűjtése, feldolgozása és bemutatása. Kiemelt feladatának tekinti az erdélyi képzőművészek életművének szakmai ápolását, művészetük átmentését a jövő generációi számára”.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. január 22.

Bemutatókörúton a Gyergyói Szemle
A Gyergyói Szemle második lapszámát mutatták be a Salamon Ernő Gimnáziumban. Nagy József történész, a Szemle főszerkesztője és társszerkesztői ismertették a kiadványt, és biztatták a diákokat, lapozzák a tudományos és ismeretterjesztő folyóiratot, mely a gyergyói térség elvándorlási problémáját járja körül.
„A második Gyergyói Szemlét, akárcsak az elsőt, igyekeztünk tematikussá tenni. Míg az első szám az I. Világháború centenáriumi évfordulójára emlékezik, a második szám az elvándorlás kérdését dolgozza fel. Vándor székely hazatalál? – mottóval jelent meg a Gyergyói Szemle, melyben hét rovat, hét tanulmány szól az elvándorlásról, az elvándorlás következményéről. Tudni kell, országos szinten az elvándoroltak száma elérte a négymilliót, ennek következményei mindenkit érintenek, és beláthatatlan, milyen hatást gyakorol a jövőre. A folyamatra kistérségi szinten reagál a folyóirat, járja körül a témát” – ismertette Nagy József.
A Gyergyói Szemle hét rovatában történelem, gazdaság szempontjából, szociológiai néprajzi vonatkozásban, természettudományok felől nézve kapunk képet az elvándorlásról, melyet az irodalom és művészetek rovat egészít ki. Minden rovatnak külön szerkesztője van. A történelem és gazdaság rovatot a főszerkesztői teendőket is ellátó Nagy József vezeti, a néprajzi rovatot Portik Gabriella, az irodalom rovatért Borsos Gyöngyi, a folyóiratban helyet kapó művészeti rovatért Ferencz Zoltán, a természettudományok rovatért Csata Kinga, valamint a szociológiai és szociális munka nevet viselő rovatért Dániel Botond felel.
A bemutatón jelenlévő szerkesztők és közlők közül Kiss Gabriella mesélt a megjelent tanulmányáról, mely a demográfiai változások és migráció hatását vizsgálja az idősekre és a szociális ellátórendszerre vonatkozóan. A Szent Erzsébet Öregotthon munkatársa elmondta, jelenleg 62 lakónak él a családja külföldön, az idősek pedig a változásokat fel kell dolgozzák. Kihangsúlyozta, a tanulmányban megjelent számok mögött sorsok vannak.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro

2017. január 22.

Gyertyát gyújtottak a busztragédia áldozatainak emlékére Székelyudvarhelyen
Székelyudvarhely is csatlakozott a nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben és külföldön is szervezett megemlékezéshez, amelyen a Verona közelében történt baleset következtében elhunyt diákokra emlékeztek.
Több mint százan vettek részt a vasárnap esti fél órás megemlékezésen, melyet a Magyar Polgári Párt helyi szervezete hirdetett meg, Székelyudvarhely központjában, a Vasszékely szobornál.
A közös imádságot Tamás Barna, a Kis Szent Teréz plébániatemplom plébánosa vezette, de jelen voltak még egyházi- és a helyi önkormányzat egyes képviselői is. A városlakók közül számos család, szülő, nagyszülő fejezte ki együttérzését a balesetet szenvedők hozzátartozói felé, egy-egy szál virággal, gyertyával. A jelenlevők az elhunytak lelki üdvéért, a sérültek gyógyulásáért és a balesetben szenvedők családjaiért imádkoztak, gyújtották meg gyertyáikat.
A megemlékezésen jelen volt Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár, aki megköszönte, hogy ilyen szép számban kifejezték együttérzésüket a városlakók, hiszen ezzel a gesztussal is a nemzeti összetartozást erősítették. Gálfi Árpád polgármester megköszönte, hogy a felhívásra reagálva ilyen sokan eljöttek az eseményre, mindenkit további imádságra biztatott.
Mint ismert nemzeti gyásznappá nyilvánította hétfőt a magyar kormány az olaszországi buszbalesetben elhunyt áldozatok emlékére. A tragédiában tizenhatan meghaltak, több mint húszan megsérültek, a buszon a budapesti Szinyei Merse Pál Gimnázium 14 és 18 év közötti tanulói, volt diákok, tanárok és egyikük családja utazott. A baleset körülményei továbbra is tisztázatlanok, a körülményeket még vizsgálják.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

lapozás: 1-30 ... 271-300 | 301-330 | 331-360 ... 7621-7649




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

  
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998