A Tismaneanu-jelentés a kommunizmus rémtetteiről szól. A jelentés szerint az 1948-ban megalakított Securitate volt a kommunista megtorlás legfontosabb eszköze. A terror többféle módon nyilvánult meg: letartóztatások, kihallgatások, kínzások, előre meghatározott ítéletek, de nem szabad megfeledkezni az általános zsarolásról, megfélemlítésről, félretájékoztatásról, fenyegetésről stb. A politikai terror 1948 tavaszán kezdődött, több történész szerint május 14. volt a romániai “Szent Bertalan-éjszaka”, amikor széles letartóztatási hullám indult. Más oldalról pedig szovjet mintára kialakított “csendes” népirtás indult meg, 1989-ig több százezer politikai foglyot, különböző korú, nemű, vallású, nemzetiségű, foglalkozású állampolgárt gyilkoltak meg, illetve deportáltak. Romániában 1945–1989 között 240 olyan egység működött, ahol a lakosságot fogva tartották, kihallgatták, megkínozták, munkatáborba kényszerítették. A 240 egységből 44 volt börtön, 61 helyen folytak kihallgatások, száműzetések, ugyanakkor felállítottak 72 kényszermunkatábort, 63 deportálási övezetet és kényszerlakhelyet. Mindezek mellett létezett tíz pszichiátriai kórház-menhely, ahol a politikai nézeteik miatt üldözötteket tartották fogva, és találtak 93 kivégzőhelyet, tömegsírt is. Emellett a rajonokban-megyékben a Securitaténak még volt számos kihallgató helye, az egységek száma így eléri a 450-et. A kutatások jelenleg is folynak, és a térképen szereplő települések száma rendszeresen szaporodik. A feltárást nehezíti, hogy a ’60-as évektől a politikai üldözötteket rendszeresen köztörvényes bűnök miatt ítélték el, így nehéz kideríteni, hányan szenvedtek-haltak meg politikai nézeteik miatt. Akadályozza a kutatómunkát, hogy a börtönök archívumaiban szereplő űrlapok hiányosak, a foglyokat rendszeresen költöztették egyik fegyházból a másikba, és ezeket a mozgásokat nem mindig tüntették fel. Arad megyében több településen is találtak tömegsírt, voltak munkatáborok. A megyeszékhelyen volt börtön, de végeztek is ki politikai foglyokat, akiknek a tetemét közös sírba dobták. Már 1949-ben megkezdődtek a leszámolások, a Securitate hajtóvadászatot indított a Bánsági-hegyekben bujkáló antikommunista partizánok ellen. 1949. július 16-án a csoport öt tagját halálra ítéltek és kivégezték, hét személy meggyilkolásához azonban már bírósági ítélet sem kellett: a kommunistáknak: augusztus 2-án azt hazudták nekik, hogy Temesvárról Nagyenyedre szállítják őket, de Zölderdőben leszállították őket a kocsiról és agyonlőtték a hét embert. Sírjukat a mai napig nem találták meg. A rendszer módszereit jellemzi, hogy a Zölderdőben lelőttek halotti bizonyítványaiba a halál okaként tuberkulózist, szívelégtelenséget, magas vérnyomást és hasonló okokat írtak, természetesen az orvosok közreműködésével. Az ország más börtöneiből is küldtek Temesvárra elfogott ellenállókat, akiket azután a Zölderdőben kivégeztek: 1950 tavaszán Szamosújvárról vonaton szállítottak 38 politikai foglyot, de érkeztek ellenállókkal “paktáló” személyek Dobrudzsából, Nagyszebenből vagy Pitesti-ről is. Gyulafehérváron börtön volt, de létezett kivégzőhely, megtalálták a kivégzettek közös sírját. Hasonló kivégzőhelyek, közös sírok voltak még Bisztrán, Aranyosronkon, Boroskrakkón, Kismindszenten, Kismuskán és Obrázsán. Fehér megye leghírhedtebb fegyháza a nagyenyedi volt, “a romániai Gulag”, ahol politikai foglyokat nem csupán az 1964-es amnesztiáig, hanem ezt követően is őriztek, kínoztak. Nagyenyeden több ezer embert kínoztak meg vagy ítéltek csendes halálra csak azért, mert nem értett egyet a kommunista hatalommal, mert felemelték szavukat az alapvető emberi jogok védelmében. 1980-tól megszüntették az utolsó magyar nyelvű középiskolákat is, a végzősöket pedig román megyékbe helyezték. 1948. július 17-én a román állam egyoldalúan megszakított minden kapcsolatot a Vatikánnal, s ennek eredményeként tragikus helyzetbe sodorta, például, a gyulafehérvári püspökséget, amely közel 700 ezer hívével együtt kénytelen volt minden kapcsolatot megszakítani a külföldi testvér-egyházkerületekkel. 1949. június 21-én letartóztatták Márton Áron püspököt, akit két évvel később életfogytiglani kényszermunkára ítéltek. A hatalom megbénította a papképzést, felszámolta a szerzetesrendeket, elkobozta az egyházi vagyont, a szerzeteseket pedig deportálta. A nagyvárosokba Ceausescu masszívan telepítette be a románokat. 1948-ban az erdélyi városok lakosainak 39,7%-a volt magyar, 1966-ban 26,8%-a, 1992-en pedig 13%-a, s miközben a magyarság fogy, a románság száma megháromszorozódott Erdélyben. 1948-ban 547 ezer román élt Erdélyben, 1966-ban 1,69 millió, ma már több mint kétmillió. /Irházi János: Kommunista terror a régióban. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 22./
2007. február 6.
Hajdanán sokkal jelentősebb faluja volt Maksa Kézdiszék e szegletének, mint ma. A maksaiak tiltakoztak az erőszakos kollektivizálás ellen, emiatt sokan megtapasztalták a dobrudzsai internálótáborok szörnyűségeit. Emlékkopja örökíti meg a faluban annak az emlékét, amikor 1950-ben két asszonyt tüntetés közben agyonlőttek, további két személy a munkatáborból sohasem térhetett vissza szülőfalujába, harminchárman meghurcoltatást szenvedtek. Maksa volt a régi székely népgyűlések egyik helyszíne. A XIX. század közepén Maksának 869 lakóját tartották nyilván, 2002-ben a népszámláláskor 944-en lakták a falut, ebből 918 magyar és 26 román nemzetiségű. A helybeli református lelkész, Rákossy Károly beszámolt arról, hogy most növekedik a népesség, családok települtek haza. Eresztevény önálló kis lakóközösség, Maksa egy része. Egyedül Istené a dicsőség – olvasható az 1537-ben öntött maksai kis harangon. Az 587 lelket nyilvántartó református egyház lelkipásztora visszavarázsolta a falu jelenlegi templomának egykori késő reneszánsz kazettás mennyezetét. Az új kazettákat Orbán Erzsébet kézdivásárhelyi iparművész festette az eredeti fényképek után. Az iskola Orbán Balázs nevét viseli. /Kisgyörgy Zoltán: Falu a Kupakő alatt. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 6./
2007. március 5.
A teljes vagyonelkobzással járó kitelepítésről emlékeztek meg az érintett családok tagjai Hargita megyében. 1949. március 2-án éjszaka kényszerlakhelyre, esetenként kényszermunkára hurcolták el a kommunista hatóságok a kulákokat, gyárosokat és nemeseket. Az áldozatok között sokan voltak, akik nem élték túl a megpróbáltatást, leszármazottaik gyűltek össze a Székelyudvarhely központjában levő emlékműnél. Komoróczy György, a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége (Pofosz) udvarhelyi titkára elevenítette fel az 58 évvel ezelőtt történteket. Komoróczy a dobrudzsai munkatáborok megpróbáltatásairól és a megbélyegzettek gyermekeinek hátrányos megkülönböztetéséről beszélt. Balogh Zoltán magyarországi országgyűlési képviselő, az emberjogi bizottság tagja és egyben a megemlékezés díszvendége szólt az egybegyűltekhez. „Az áldozatok ereje az emlékezésben rejlik” – hangoztatta a képviselő. Végül Hegyi Sándor székelyudvarhelyi református lelkész mondott beszédet. Gyergyóalfaluban március 3-án a szentmisét követően a Pofosz küldöttsége megkoszorúzta a kommunista rendszer áldozatává vált Lukács Irén emléktábláját, majd a Sövér Elek Iskolaközpont dísztermében kiállítás és előadás várta az érdeklődőket. Az iskola diákjainak dolgozataiból keserű emberi sorsok körvonalazódtak: Gyergyóalfaluból a Lukács és Ágoston családot vitte el a hírhedt fekete autó az éj leple alatt 1949 márciusában. Lukács Irén fia arra is kitért, hogy a jogfosztás az egykori kommunista alkotmány szerint is törvénytelen volt. /Kiss Előd Gergely, Jánossy Alíz: Emlékezésben az erő. = Krónika (Kolozsvár), márc. 5./
2007. szeptember 29.
Szeptember 30-án felszentelik Bukarestben Daniel pátriárkát, a román ortodox egyház új fejét. Az egyházfőnek szembe kell néznie egyháza átvilágításának a kérdésével. – Nem folytattam politikai rendőrségi tevékenységet! Semmi rosszat nem tettem! – mondta Andrei gyulafehérvári érsek, miután az átvilágítók (CNSAS) kimondták, hogy a szeku besúgója volt. Kitudódott róla: azt a megbízást kapta, hogy a felszámolt görög katolikus egyház volt hívei között szimatoljon, és azok állásfoglalásairól, terveiről jelentsen. Az új pátriárkának nincs mitől tartania. Bejelentették, hogy az ő szekuritátés iratcsomóját 1989 decemberében elégettek. Teodosie dobrudzsai érsek pedig kifejtette: a szekuval aláírt együttműködési nyilatkozatát „az ország és nemzet iránti hűségesküjének” tekinti, olyan „hazafias gesztusnak”, amelyet ma is büszkén vállal. Calinic argesi püspök is elismerte, hogy a szekunak írt nyilatkozatokat, főképp olyankor, amikor külföldi nagykövetek látogattak egykori kolostorába, de tagadta, hogy a titkosszolgálat informátora lett volna. /Tibori Szabó Zoltán: Szeplőtelenek Őtúlboldogsága. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 29./
2007. november 21.
Tőkés László az a közéleti személyiség, aki minden nemzetiség részére autonómiát biztosítana, aki azt szorgalmazza, hogy óvodától egyetemig állami pénzből finanszírozott oktatása legyen minden népnek. Ő az, akit emiatt legtöbbet támadnak. Cs. Gyimesi Éva a kolozsvári Szabadság című napilap hasábjain azt írta: „Az a keskeny út, amelyen Tőkés László jár, éppenséggel lefele vezet, a völgybe. A kétes értékű támogatók által manipulált mai László nem alkalmas arra, hogy benne lássuk Isten akaratának „kiábrázolását”. A cikkíró, dr. Újvári Ferenc üzeni Cs. Gyimesi Évának és eszmei rokonának, Fey Lászlónak, hogy feleslegesen kampányolnak az immár 17 éve a román nemzeti érdekeket kiszolgáló RMDSZ-nek. Vezetőik vagyoni állapota példátlanul gyarapodott. Frunda György szenátor mesés villát hozott össze, míg Tőkés László vagyona ma is ugyanannyi, mint 1989-ben. Az RMDSZ-kampány ma az egységféltés retorikájától hangos. Vajon ki vétett az egység ellen? Mi akadályozta meg az RMDSZ-t, hogy Tőkés László köré építsen ki egységet? Miért kellene ennek fordítva történnie? Oroszország elnöke, Vladimir Putyin októberben kijelentette: amennyiben Koszovó jövőjét Amerika javaslata szerint fogják rendezni, akkor Dobrudzsát vissza kell adni a bolgároknak, és Erdélyt a magyaroknak. A román sajtó szavait napokon át felháborodással elemezte, a magyarországi sajtó mélyen hallgatott. A jogbitorlók tele vannak félelemmel. A jogsértések ellen állandóan tiltakozni kell. A cikkíró szerint az első tiltakozás az lenne, ha Magyarország mindenkori elnökét az elcsatolt területek magyarsága is megválaszthatná. Ezzel bizonyíthatnánk, hogy a nemzet – Illyés Gyula szavaival élve – a magasban eszmeileg újra egyesül. Kárpát-medence népeinek jogvitás ügyeiben Erdély nagy püspöke, Márton Áron terjesztett be a bukaresti katonai törvényszéken rabruhában rendezési alternatívát: „Hogy Trianon miatt emlékirattal fordultam az ENSZ-hez, ez a vád megfelel a valóságnak, és ezért vállalom a felelősséget. Egy közös telekkönyvi tulajdont nem lehet csak úgy megosztani, hogy az egészet odaítélem az egyik társtulajdonosnak. ” A nagy püspök szavai mára semmit nem veszítettek érvényességükből. Kárpátalján az ukrán és a magyar, Felvidéken a szlovák és a magyar, Délvidéken a szerb és a magyar, Erdélyben, pedig a román és a magyar a társtulajdonos. Közöttük kell méltányos módon megosztani a közös vagyont. Az illető kormányok versenyezzenek abban, hogy saját ajkú lakosságuknak miként tudnak méltányosabb kulturális és területi autonómiát nyújtani. /Dr. Újvári Ferenc ügyvéd: Tőkés Lászlót kell az Európa Parlamentbe küldeni! = Erdélyi Napló (Kolozsvár), nov. 21./
2007. november 29.
Az ezeréves Magyarország (Erdély) területére beözönlő román királyi hadsereget – 1916-ban, 1918-ban – nem zavarta az a tény, hogy az általuk igényelt, a Tiszáig terjedő területeken a románság számaránya mindössze 43 százalék. Céljuk nem a románság által lakott területek felszabadítása volt, hanem a területszerzés. Később sem okozott lelkiismeret-furdalást az, hogy a Trianonban (1920) megszerzett területeken a románok számaránya 53,8 százalék. Még így sem merték vállalni a népszavazást. A Román Kommunista Párt – egészen az 1930-as évek derekáig – az 1920 táján bekebelezett területeket imperialista hódításnak tartotta. Amikor a bukaresti vezetés, élén a román királlyal, a kommunista miniszterek kinevezése árán – 1945. március 13-án – Sztálintól megszerezte a 37 százalékban román lakta Észak-Erdélyt, akkor sem jelentett gondot a nem románok véleménye. A Kolozsváron tartott nagygyűlésen, akárcsak 1918. december elsején, a román politikai vezetés megígérte a nem románok teljes egyenlőségét Romániában, hisz jól tudták, hogy a békeszerződésig (1947. február 10.) bármilyen engedményt megadhatnak, ígérhetnek bőven, mert azt később úgysem fogják betartani. Miután Románia a nemzetközi békeszerződés révén is birtokosa lett Észak-Erdélynek, felszámolták a Magyar Népi Szövetséget, és vezetőit börtönbe zárták. Népszavazásra, illetve az itt élők akaratának a figyelembevételére soha egyetlen újonnan szerzett területen sem került sor. 1878-ban, amikor az orosz cár Cahul, Izmail és Bolgrad megye bekebelezéséért felajánlotta a 80 százalékban nem románok lakta Dobrudzsát, akkor sem kérték ki a helyi lakosság véleményét. A mindössze 2 százalékban román három bolgár megye, a Cadrilater 1913-as megszerzése sem teremt zavart az ún. román egységért küzdők lelkivilágában. Bármilyen területhez jutnak, azonnal kijelentik, hogy az illető terület ősi román föld, és a kitalált történeti jogra hivatkozva rögtön hozzálátnak a románokat ért ,,évezredes” sérelmek orvoslásához, az őslakosság felszámolásához. Azok az emberek, akik nyíltan törnek a kisebbségi jogok csorbítására, elvárják, hogy a magyar települések lakói együtt ünnepeljék szülőföldjük, Erdély elvesztésének 89. évfordulóját. A kollektív jogoktól, a belső önrendelkezés jogától megfosztott székelyektől elvárni azt, hogy másodrangú helyzetüket ünnepeljék, több, mint arcátlanság. A székelymagyar számára, akár bevallja valaki, akár nem, december elseje gyásznap. /Kádár Gyula: December elseje előtt. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 29./
2008. július 18.
Erdélyben felszálló ágban van a regionális identitás, románok és magyarok megértették, hogy kizárólag együtt képesek megoldást találni az együttélésre és a fenntartható fejlődésre – állapította meg a Krónikának adott interjúban Smaranda Enache marosvásárhelyi emberjogi szakértő. A Pro Europa Liga társelnöke szerint Románia területi-közigazgatási reformjának legtermészetesebb és leghatékonyabb módszere a történelmi régiók alapján megvalósított regionalizáció. A legismertebb regionalista mozgalmak közül említést érdemel a kolozsvári Sabin Gherman alapította Erdély–Bánság Liga, valamint a Molnár Gusztáv kezdeményezte Provincia Egyesület és folyóirat. A Provincia egyedi mozgalomnak bizonyult, hiszen az erdélyi értelmiség és civil társadalom kiválóságait egyesítette, románokat és magyarokat egyaránt. Ez a csoport 2000-ben memorandumot juttatott el Románia parlamentjéhez, amelyben a hagyományos régiók alapján szorgalmazták közigazgatási és politikai régiók – Moldva, Munténia, Dobrudzsa, Olténia, Bánság és Erdély – létrehozását. A regionalista kezdeményezést vehemensen elutasították. Ennek ellenére a régiókról folytatott közvita nem maradt annyiban. Az Emil Constantinescu volt államfő vezette, nemrég a kormányzó román Nemzeti Liberális Párttal egyesült Népi Akció Pártja ugyancsak a történelmi régiók alapján kezdeményezte a decentralizációt. Románia jelenlegi nyolc statisztikai régiójának struktúráját gyakran éri bírálat amiatt, hogy nem hatékonyak, és nem felelnek meg az európai régiók méretének. Előrelépés nem történt, Románia gyakorlatilag ma is egy szuperközpontosított, a Ceausescu-rezsim által az 1968-as megyésítés alapján felosztott állam. Smaranda Enache szerint lehetséges, hogy az etnicista korszak a végéhez közeledik. Felszálló ágban van a regionális identitás, az erdélyi románok és magyarok megértették, hogy kizárólag együtt képesek megoldást találni az együttélésre. /Rostás Szabolcs: Felszálló ágban a regionális identitás Erdélyben. = Krónika (Kolozsvár), júl. 18./
2008. augusztus 15.
Nagyszabású táncjátékkal ünneplik meg a Váradi Biblia 1660-as megmenekülését a nagyváradi várban augusztus 29-én: Kobzos Kiss Tamás históriás énekére több mint kétszáz, magyar, román és török gyermeknéptáncos idézi meg az erődítményből kimenekített Biblia diadalát. „Oda vagyon a Magyar Birodalomban a mi második Jeruzsálemünk, pogány kézre jutott legnemesebb Végházunk, nincsen már több Váradunk” – írta idősebb Köleséri Sámuel Nagyvárad török kézre kerüléséről. 1660-ban mégis sikerült alkut kötni a hódítókkal, és a Váradi Biblia már elkészült Újszövetségét, valamint az Ószövetség néhány fóliáját és a nyomdagépeket kivihették a várból, és Kolozsvárra menekítették. A református főiskola is ekkor költözött Debrecenbe, és ennek emlékére a váradi ősbemutató után, augusztus 30-án a debreceni református nagytemplom előtt is előadják a Váradi Biblia, avagy Váradnak kegyetlen viadalok által lött Török kézbe esése – A Biblia diadala című, nemzetközi összefogással megvalósuló táncjátékot. A megemlékezés Pálfi József várad-réti református lelkész ötlete volt, többen segítették a produkció megvalósítását. A zene Molnár Szabolcs szerzeménye, és már felvételt is készítettek a Háromszék Együttes stúdiójában. A rendezést és a koreográfiát Dimény Levente, a nagyváradi Szigligeti Társulat színésze és László Csaba rendező-koreográfus jegyzi. „Fontos megmutatunk valamit, ami a miénk. Ha jövőre csak egy embernek is eszébe jut majd a Biblia kimenekítése, már győztünk” – mondta Dimény Levente, aki szerint a Szentírást a mindennapokban is vissza kell helyezni az őt megillető helyre. A nagyváradi Csillagocska, a borsi Galagonya és az érsemjéni Ezüstperje mellett a váradi Lioara néptánccsoport tagjai is fellépnek, Dobrudzsából a Karasu és a Filizer török gyermekcsoport érkezik, és Törökországból is várnak táncosokat. /Fried Noémi Lujza: A Biblia diadala. = Krónika (Kolozsvár), aug. 15./
2008. augusztus 19.
A csupán részlegesen, csonkán birtokolt anyanyelv korlátja lehet a megismerésnek és önkiteljesítésnek, szögezte le Gyimesi Éva egyetemi tanár. Június 7-én a kolozsvári egyetem bölcsészkarának székhelyén összegyűlt a huszonöt esztendővel ezelőtt, 1983-ban végzett magyar szakos tanárok viszonylag népes serege. Túlnyomó többségük máig az eredetileg hivatásul választott pályán maradt. 1983-ban Botosani-tól Dobrudzsáig a Kárpátokon túlra, mintegy kényszerlakhelyre helyezték őket, a Szekuritáté célkeresztjében kerültek, azonban nem mondtak le hivatásukról. A személyes sorsvállalás bátorsága alakította őket. Úgy beszéltek magukról, mint akik teljesítették és teljesítik, amire vállalkoztak. Valójában lehet, hogy misszionáriusok. /Gyimesi Éva: Tanárok célkeresztben. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 19./
2008. november 29.
Miután a kun-vlach vezetőréteg Basarab tatár-kun származású herceg és Bogdán román vajda vezetésével megszervezte a havaselvi (1330) és a moldvai vajdaságot (1359), azok csak rövid ideig álltak fenn, közel fél évezredig török függőségbe kerültek. A jobb élet reményében sok muntyán (muntean) és moldvai (moldovean) telepedett át magyar földre, Erdélybe. Kezdetben csak a magyar királyi birtokokra telepedhetnek, ezt bizonyítja egy 1293-ban keltezett királyi oklevél. A vándormozgalom és életmód miatt viszonylag későn alapítottak állandó jellegű településeket. Az írott források szerint az első ilyen településük Capravar volt, melyről egy 1337-ben keltezett dokumentum ad hírt. Az Árpád vezette magyar honfoglalástól, 896-től számítva mintegy négy és fél évszázad után érkezett a románság a magyar királyi birtokokra, később nagybirtokosok földjeire, az elpusztult falvak helyére, a lakatlan hegyvidékekre telepedtek le. A 1848-as jobbágyfelszabadítás után, amikor a birtokszerzés szabaddá vált, a románság megtöbbszörözte birtokait, emellett kulturális egyesületek sokaságát is létrehozhatta. Politikai elitje nyíltan irredenta propagandát folytatott. Senki nem gondolt arra, hogy ennek milyen politikai következményei lesznek, hiszen 1877-ig nem létezett független román állam. Amikor 1878-ban a berlini kongresszus elismerte a Török Birodalomtól független és egyesült Moldva–Havaselve román fejedelemséget, akkor még senki sem sejthette, hogy az új állam, páratlan szerencsével, néhány évtized alatt, hintapolitikával, a politikai, katonai szövetségesek sorozatos elárulásával országrésznyi tartományokat fog bekeblezni minden szomszéd ország rovására. Arra végképp nem gondolt senki, hogy ez a nép Európa legvadabb elnemzettelenítő politikáját fogja gyakorolni. Amikor Erdélyben több ezer román iskola működhetett, ahol az államnyelv tantárgyként való bevezetésére is csak az 1880-as években tesznek bátortalan kísérletet, és az is csak ímmel-ámmal valósul meg, addig a frissen alakult román királyság első intézkedései közé tartozott az anyanyelvhasználat teljes visszaszorítása. 1884-ben Jászvásáron (Iasi) román nyelvű római katolikus papneveldét alapítottak, s kötelezővé tették a csángómagyarok román nyelvű hitoktatását is. Az elnemzettelenítés felgyorsítására a csángómagyar falvakban, akárcsak a dobrudzsai török-tatár településeken, román óvodákat hoztak létre. A román királyság első évtizedeiben a zsidó és a muzulmán lakosságot még az állampolgári jogok gyakorlásától is megfosztották, megadásukra csak a nyugati hatalmak nyomására került sor. Románia már megszületése idején (is) antidemokratikus intézkedéseket hozott a nemzetiségek beolvasztására. Az egykori erdélyi magyar fejedelemség területén, ahol a világon először hirdették meg a vallástoleranciát, ahová befogadták a Kárpátokon túlról jövőket, ahol rendtartó évszázados jogrendszer működött, ahol mindenki számára biztosított volt a helyi önrendelkezés, a döntés joga, ott érthető, miért nehéz együtt ünnepelni december elsején a románsággal. Ez a nap számunkra mindaddig gyásznap marad, amíg saját szülőföldünkön megtűrtek vagyunk, amíg a középületeken csak idegen zászlók lengedezhetnek, amíg az önkormányzathoz, a területi autonómiához való jogunkat cinikusan kezelik, írta Kádár Gyula. /Kádár Gyula: December elseje és az önrendelkezés. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 29./
2009. február 20.
A Magyar Polgári Párt (MPP) közleményében felhívta Traian Basescu államfő figyelmét, hogy a területi autonómia fogalma nem mond ellent Románia alkotmányba foglalt területi egységének és oszthatatlanságának- Az MPP szerint az alkotmányban megfogalmazott nemzetállam fogalma meghaladott, figyelmen kívül hagyja, hogy Románia nem egynemzetiségű, hanem többnemzetiségű állam. Az MPP Románia területi-közigazgatási átszervezését a következő régiók létrehozása által javasolja: Észak-Moldva-Bukovina, Dél-Moldva, Munténia, Olténia, Dobrudzsa, Bánság, Partium (Körös-vidék), Észak-Erdély, Máramaros, Dél-Erdély, Székelyföld és Bukarest. /MPP-s visszavágás Basescunak. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 20./
2009. február 25.
Basescu elnöknek a székely területi önkormányzattal kapcsolatos elutasításához sok megjegyzést fűztek, hogy durva, a diplomáciában szokatlan, hogy nem Sólyom László magyar elnöknek szólt, hanem a román választóknak. A területi autonómia említésekor a nagy nemzetvédők, köztük Basescu, az alkotmányra hivatkoznak: „Románia egységes, oszthatatlan nemzetállam”. Amikor 1990-ben ezt az alkotmányt kidolgozták, a kontinuitás-, azaz folytonossági mítosz lebegett az alkotók szeme előtt, amely szerint az ország területén egyedül a román nép őshonos, a magyarok utólag, jóval később betelepedett kisebbség. Ezt a mítoszt XVIII. század eleji kitalálásától toldozzák, foltozzák, de alapvető cáfolatait – a helyneveket (kis folyók, települések tömegének magyar eredetű nevét) – „természetesen” nem veszik figyelembe. Az EP magyarországi, erdélyi és felvidéki magyar képviselői felszólalásukban, pártállásuktól függetlenül, a kérdés megoldásaként a kisebbségek területi önkormányzatát javasolták. Az „egységes nemzetállam” fogalma végül is nem más, mint alkotmányba foglalt vágy, pontosabban cél. Az „egységes spanyol nemzetállam” délibábját kergették a spanyol fasiszták is. Ausztria lakosságának alig három százaléka nem osztrák, alkotmánya mégis többnemzetiségű államként határozza meg. Portugália őshonos lakosságának 99,5%-a portugál, Izland 99%-a izlandi, Norvégia 98,7%-a norvég, Dánia 98%-a dán, Svédország 98%-a svéd, ennek ellenére alkotmányukban szó sincs nemzetállamról. Ezt a meghatározást a francia alkotmányból is már régen törölték. Az íróasztalon rajzolt ún. fejlesztési irodák területei helyett, az Európában létező és működő példákhoz hasonlóan a legmegfelelőbbek a történelmi tartományok alapján szervezett területi önkormányzatok lennének. Így Moldva, Havasalföld, esetleg külön Olténia, azután Dobrudzsa, Erdély, a Bánság, Székelyföld (nemzetiségi területi önkormányzatként), Máramaros és a Részek (teljes nevén Magyarországi Részek, amit most latin nevén Partiumnak mondanak). Kilenc. Ugyanannyi, mint az íróasztalon rajzolt fejlesztési irodák területei, de nem mesterséges, hanem természetes háttérrel, alappal, és létező helyi tudattal. /Asztalos Lajos: Soha! – Valóban? = Szabadság (Kolozsvár), febr. 25./
2009. március 9.
Hatvan évvel ezelőtt, 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszaka hurcolták kényszerlakhelyekre a kastélyaikból, udvarházaikból kizsuppolt erdélyi nemesi családokat. A „kiűzetési” akció időzítése szigorúan titkos és egységes volt. Nagyon sokukat Dobrudzsába, a Duna-deltába deportálták, a szerencsésebbek Marosvásárhelyre vagy Sepsiszentgyörgyre kerültek. Különösképpen azokkal volt „kegyes” a hatalom, akik a nyugati határ mentén éltek. A kijelölt településeken a rendőrség a személyazonossági igazolványba pecsételte a hírhedt D. O. jelzést, ami a kényszerlakhely (domiciliu obligatoriu) román nyelvű rövidítése volt. A megbélyegzetteknek nem volt szabad elhagyniuk a város területét, és – végzettségüktől függetlenül – csak alsóbb rendű fizikai munkákra alkalmazták őket. A nemesi családokból származó fiatalokat jó évtizedig nem vették fel sem gimnáziumokba, sem egyetemekre, sőt az is előfordult, hogy a korábban bejutottakat egyik napról a másikra kirúgták. A kitelepítetteknek többnyire dohos pincék, mosókonyhák, padlászugok vagy vályogkunyhók jutottak lakásként. A legiszonyatosabb körülmények azokra vártak, akiket Dobrudzsába száműztek kényszermunkára. Tófalvi Zoltán publicista és történész az írástudók szerepvállalását kifogásolja a hatvan évvel ezelőtti események kapcsán. Számára érthetetlen, hogy néhány kivételtől eltekintve kevés hiteles írás, dokumentum látott napvilágot a teljes magyarságot érintő tragédiáról. Pozitív példaként Beczásy Istvánt említette, akinek ‘89 után volt ereje és bátorsága papírra vetni mindazt a borzalmat, amit 1949-től errefelé megélt /Beczásy István: Bekerített élet, Literator Kiadó, Nagyvárad, 1995/. Az egykori úri családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke, Haller Béla szerint bármennyire is furcsa, de a hatvan évvel ezelőtti kisemmizéseknek pozitív hordaléka is volt: a lakosság összefogása. Mint mondja, az emberek többsége rokonszenvvel viseltetett a földönfutóvá tett nemesek iránt. Tisza Kálmán kisgyermekként tanúja volt a zaklatásoknak, még a Bibliát is elvették. A koholt vádak alapján 14 évi börtönbüntetésre ítélt apja 1964 márciusában amnesztiával szabadult. Édesanyja a megfeszített munkába belebetegedett, hosszú időre munkaképtelenné vált, kórházba került. „Bátyám és én magunkra maradtunk, én pedig a csíksomlyói árvaházat is megjártam” – fűzte hozzá gróf Tisza Kálmán. /Szucher Ervin: Mészégető grófok, patkányirtó bárók. = Krónika (Kolozsvár), márc. 9./
2009. április 7.
Vajda Ferenc fotóművésznek az Árkosi Kulturális Központban Anno Domini 2009 címmel kiállított képei a Tulcea megyei Malcoci elhagyott katolikus templomában készültek. Az épület teteje beomlott, az épen maradt karzaton varjak ültek, az elhagyatott istenházában fű nőtt. A kőkeresztre rézdróttal kötötték fel a Krisztus-szobrot. A művész a pusztulás kontextusában ragadta meg a műalkotásértékkel bíró épületet. A kiállítás alcíme: Mi marad utánunk? Ma már ez az egyetlen épület, amely őrzi a falu egykori lakosainak emlékét. Malcoci volt az első német katolikus település Dobrudzsában: 1843-ban alapította huszonöt Németországból kivándorolt család. 1940-ben azonban több mint ezerszáz személyt erőszakkal visszatelepítettek a náci Németországba. 2002-ben a falu egykori lakói őseik emlékére márványtáblát helyeztek el az omladozó templomban. /Bonczidai Éva: Vajda Ferenc fotókiállítás Árkoson. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 7./
2009. május 2.
Király Lászlónak vannak nagy, visszatérő, verseskönyvből verseskönyvbe áttűnő sorozatai, mindenekelőtt a Nyezvanov-versek Tánya Szmirnovához, azután a Leveleskönyv vagy a Sókerti ciklus darabjai, s ilyenek a csúfhistóriák is. Ezek az elmúlt diktatúra visszásságait, kiszolgáltatott helyzeteit felelevenítő darabok eddig folyóiratokban jelentek meg. Király László új kötete /A nyitott könyv – Csúfhistóriák. Cédrus Művészeti Alapítvány, Napkút Kiadó, Budapest, 2008/ tartalmazza a csúfhistóriákat, így A dobrudzsai út, a székelyföldi elhurcoltak emlékére írott ciklus darabjait.,,Elindultunk – vittek / Isten hozzátok gótikus tornyaim / Cikáznak már a sínek mellett / az ablakokból kilógó fénylepedők / s a pupillán át a koponyába / betódulnak hisztériás emlékeikkel / a semmivé gyalázott legyalult / török temetők” – kezdődik az első vers (A. D. 1950)... Király László nagy visszatérő témája ez. /Bogdán László: Király László csúfhistóriái. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 2./
2009. május 29.
A Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) 1956. február 14-25-e között Moszkvában lezajlott, XX. kongresszusa mérföldkőként vonult be a kommunizmus történetébe. Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfőtitkárnak a kongresszus utolsó napján elhangzott, addig titkos jelentése feltárta a sztálini korszak egyik szakaszát és a volt diktátor törvénytelenségeit. A Hruscsov-jelentés távolról sem tárta fel a terrort, az összes törvénytelenséget, a szovjet befolyás alatt álló közép-kelet-európai államokban addig lezajlott kommunista terrort meg sem említette, mégis hatalmas fegyvertény, hogy egy kommunista ország kommunista vezetője hivatalosan ítélte el a kommunizmus egyes túlkapásait. A jelentés csak a szovjet kommunista káderekkel szemben az 1934–37-ig terjedő időszakban elkövetett visszaélésekre, gyilkosságokra, meghurcolásokra tért ki, és teljes mértékben mellőzte azt az 1917–1934 közötti időszakot, amelyért a pártvezetést, ezzel együtt magát Hruscsovot is felelősség terhelte. A titkos jelentést Hruscsov 2500 kongresszusi küldött jelenlétében zárt ajtók mögött olvasta fel, ennek ellenére a dokumentum tartalmáról viszonylag hamar értesült a nemzetközi közvélemény. Hiányosságai ellenére a huszadik század egyik legfontosabb dokumentumai közé sorolt Hruscsov-jelentés vádiratnak bizonyult, amely gyökeresen megváltoztatta a világon a kommunizmussal szembeni szemléletet. Romániában – legalábbis hivatalosan – nem volt ismert a Hruscsov-jelentés. Az SZKP XX. kongresszusán részt vett RMP-küldöttség – Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, Miron Constantinescu, Iosif Chisinevschi és Petre Borila – vezetője, Dej az RMP központi vezetése tájékoztatásával is kivárt, és csak egy hónappal később, a párt 1956. március 23–25-i plenáris ülésén tájékoztatta azt a moszkvai kongresszus történéseiről. Az RMP 1956. március 23–25-i plenáris ülésén Dej jelentést tett a Politikai Bizottság előtt, bírálta Sztálint, és főleg személyi kultuszát, azonban a Hruscsov-jelentésről szó szerint nem tett említést. Nevek említése nélkül, de Ana Pauker, Vasile Luca és Teohari Georgescu 1952-beli félreállítására utalva Dej azt állította, hogy a romániai sztálinizmust és a személyi kultuszt az RMP még 1952-ben felszámolta, ő maga, Dej pedig még az SZKP XX. kongresszusa előtt végrehajtotta a desztálinizálást. Dej vezetése alatt zajlott le Romániában az államosítás, a „kulákság” felszámolása, ekkor kezdték néhol – például 1950. szeptember 22-én a háromszéki Gidófalván és Maksán – szekuritátés katonák sortűzzel átszervezni szovjet kolhozos mintára a mezőgazdaságot, ebben az időben hurcolták a kulákoknak kinevezett földművesek tízezreit a Duna-csatorna kényszermunkatáboraiba és Dobrudzsába. Mindezekről 1956 áprilisában–májusában már vidéki pártgyűléseken is szó esett. /Benkő Levente: „Versenyeztünk az emberek meghurcolásában” (1.) = Krónika (Kolozsvár), máj. 29./
2009. augusztus 13.
Huszonegy, Romániában hagyományosan kisebbségnek számító népcsoport mutatkozik be az elkövetkezendő kilenc nap alatt Segesvár középkori várában, a kilencedik alkalommal rendezett Pro Etnica Fesztiválon. A rendezvény programjában helyet kaptak az arománok is, akiknek jelentkezése miatt több támogató is visszalépett. Különösképpen Dobrudzsában egy 50 ezer főre tehető közösség vallja magát arománnak, a román hatóságok nem ismerik el őket különálló kisebbségként, hanem a román nemzet részeként tartják számon őket. /Szucher Ervin: A kisebbségek kilenc napja. = Krónika (Kolozsvár), aug. 13./
