Kóka Rozália, a bukovinai székely származású magyarországi előadóművész az utóbbi évtizedben gyakori vendég Hunyad megyében. A napokban újra betoppant Dévára, a helyi Magyar Házban tartott előadást. A Dévára telepedett bukovinai székelyek leszármazottai közül már kevesen emlékeznek a régiek történeteire. Kóka Rozália emlékezéseiből kiderült, hogy a Hunyad megyébe (Vajdahunyadra, Dévára, Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra) telepedett bukovinai székelyek tarthatják magukat a legszerencsésebbeknek. A Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Istensegíts és Fogadjisten bukovinai falvakból a háború idején menekülni kényszerülő székelyek sorsa sokkal keservesebben alakult. Előbb a Vajdaságból elmenekült szerbek házaiba telepítették őket, aztán a Dunántúlról elüldözött németek otthonaiban kellett meghúzódniuk. Kóka Rozália gondolatban végigvezette dévai hallgatóságát ősei útján, Madéfalvától Moldován át Bukovinába, az Al-Dunához, Erdélybe, Kanadába és Bácskába. /Gáspár-Barra Réka: Kóka Rozália dévai előadóestje. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 3./
2005. február 26.
Vincze Gábor szegedi történész a magyarországi és erdélyi magyarság múlt századi történelmének sok szempontból legavatottabb kutatója. Eddig egyedül vagy társszerzőkkel tíz könyvet írt, emellett négy egyéb kiadványt szerkesztett, megjelent mintegy kilencven tanulmánya, forráspublikációja, cikke. Az Asszimiláció vagy kivándorlás? /Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Teleki László Alapítvány, Budapest, 2004/ című, legújabb kötetében a moldvai magyar etnikai csoport modern kori történelmének tanulmányozásához válogatta össze az 1860–1989 közötti időszakból a legfontosabb forrásanyagot. A moldvai magyar etnikai csoport a magyarság egészén belül egyedül produkál még ma is pozitív népszaporulatot. A magyarországi vendégmunka beszűkülni látszik. Ehelyett a moldvai magyarok nagy tömegei vállalnak dél-európai országokban vagy Izraelben vendégmunkát. Vincze Gábor maga is nyugat-európai ideiglenes kitelepedésre – vendégmunkára – készül, az anyaországban nem lévén státus szerinti munkahelye. Az Asszimiláció vagy kivándorlás? című munkában az első dokumentum 1860-as, az utolsó pedig 1985-ös. 1941-ben a bukovinai székelyeket Bácskába telepítették, majd 1944-ben a Dunántúlra menekültek, s akkor a moldvai csángómagyarok közül is áttelepedett 120–130 család. A moldvai csángókat két faluba telepítették le: Egyházaskozárra és Szárászra. 1940–44 közt volt egy olyan elképzelés, hogy minél több moldvai csángómagyart kell áttelepíteni Magyarországra. 1944 tavaszán kidolgoznak egy konkrét tervezetet, ennek értelmében Bákó megyéből az összes csángómagyart át kellene hozni Magyarországra, de közbejött az augusztus 23-i átállás, összeomlott a moldvai román front, a tervet már nem lehetett kivitelezni. 1946–47–48-ban több ezer ember csángó szeretett volna áttelepedni Magyarországra. Azonban az akkori magyar kormányok – Nagy Ferenc és Dinnyés Lajos kormánya – azt mondák: nem szabad őket befogadni, mert akkor nem tudják megakadályozni a román kormánynak, hogy amennyire lehet, Erdélyt magyartalanítsák. Valóban volt a paragrafusokban és a hatósági szervek cselekedeteiben tetten érhető szándék 1946–47-ben, hogy minél több, főleg észak-erdélyi magyart valamilyen ürüggyel kiutasítsanak Romániából. Emiatt a moldvai csángómagyarokat nem engedték be. Egyéni kiskapukat megkeresve végül is 1946–47-ben áttelepedett még egy 40–50 család. Lábnyikról, Diószénből, Klézséről, Lészpedről. Vincze Gábor hangsúlyozza, hogy ő nem csángószakértő. Vincze Gábort a kilencvenes évek vége felé meghívták Kolozsvárra vendégelőadónak. Előadás-sorozatot tartott a kolozsvári történelem szakos magyar hallgatóknak a romániai magyar kisebbség 1919–1989 közti történelméről. Két évvel később, 1998–99-ben ugyancsak a történelem szakosoknak tartottak speciális kollégiumot. Sikerült jó néhány diákot ,,megcsípni”, azóta közülük néhányan elindultak a történészkutatóvá válás útján. A magyar szakosokkal nem volt ilyen szerencséje. /Sylvester Lajos: Asszimiláció vagy kivándorlás? (Moldvai magyar forráskiadvány). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 26./
2005. június 26.
Fasang Árpád volt UNESCO-nagykövet az Új Ember /Budapest/ hetilapban folytatásokban megjelent írásában foglalkozott a 2004. december 5-i népszavazás eredményének okaival. Arra a következtetésre jutott, hogy „ahol a létbizonytalanság nagy, ott a határon túli magyarokkal szembeni szolidaritás is mérsékelt volt. A Dunántúlon az igenek erős többségben voltak, a délalföldi megyékben úgyszintén. Ellenben Borsod–Abaúj–Zemplén, valamint Szabolcs–Szatmár, Heves, Jász–Nagykun–Szolnok megyékben sok helyen a nem szavazatok taroltak.” A szerző következtetése: „ahol a polgárosodás folyamata lényegesen előbbre tart, mint a szegény és elhagyott vidékeken, ott a magyar nemzeti sorskérdések iránt is nagyobb az érzékenység”. A szégyenteljes nem szavazási eredményhez a lakosság nagy részének a közömbössége is hozzájárult. A lényeget így foglalta össze: „a magyar társadalom beteg, s erről 2004. december 5-e óta papírja van”. A budapesti katolikus hetilap a cikkhez mellékelte a kormánypártok nemre biztató plakátját is, amellyel a tájékozatlan és anyagi gondokkal küszködő embereket megtévesztették. /(–): Munkanélküliség és nemzettudat.= Vasárnap (Kolozsvár), jún. 26./
2006. január 9.
40 éve elnémított hagyományt élesztettek újra idén január 7-én a Dévára költözött bukovinai székelyek leszármazottai. Az 1888 és 1910 között e vidékre telepedett népcsoport évtizedeken keresztül megemlékezett az 1764. január 7-i madéfalvi veszedelemről, a több száz legyilkolt székelyre és azokra, akik új hazát keresve, a Gyímeseken keresztül Bukovinába menekültek. A kommunista diktatúra gyökértelenítő politikája megszakította az évenkénti emlékezés láncát. A Dévára telepedett bukovinai székelyek által épített, pár éve visszakapott helyi Magyar Ház zsúfolásig megtelt az emlékünnepélyre. Az érkezőket vetített képsorozattal fogadták a szervezők, végigvezetve őket Madéfalvától át az ezer éves határon Józseffalvára, Istensegítsre, Fogadjistenbe, Hadikfalvára és Andrásfalvára, abba az öt bukovinai faluba, melyeket nagyrészt őseik alapítottak. Majd visszakanyarodtak Dévára, századeleji telepesek életét elevenítve fel a képek segítségével. A népcsoport vándorlását Madéfalvától Déváig, a Bácskába, Dunántúlra, sőt Amerikába László János hajdani telepes gazda fia jegyezte fel az 1930-as években. A kézirat kiadását a Kriterion Könyvkiadó vállalta fel. A mostani találkozóra még nem készült el a könyv, de egy részletet Daradics János olvasott fel. A ma élő leszármazottak ismét keresni kezdték a gyökereket. Tavaly májusban zarándoklatra indultak Déváról Madéfalvára, Bukovinába, felkutatni az ősök szülőföldjét, sírjait. A Duna TV filmet forgatott a zarándoklatról, amelyet most bemutattak. A szintén a hajdani telepesek által épített Szent Antal-templom kertjében állított emlékkereszt mellett felcsendült a székely himnusz. /Gáspár-Barra Réka: Újjáéledt hagyomány. Emlékezés a Siculicidiumra. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 9./
2006. augusztus 31.
A gyergyószárhegyi Lázár-kastély Vörös bástyája Erdély első tojásmúzeumának, egy sajátos népművészeti dokumentációs központnak ad otthont. Kiss Portik Irén néprajzkutató tanulmányai során összegyűjtött 118 tojással kapcsolatos mondát és legendát. A népi kultúra tárgyi anyaga igyekszik felölelni a Kárpát-medence valamennyi tájegységét, a jelenleg 1800 hímes tojásból álló készlethez Bartis Erzsébet és Fehér Gizella a Csík, Gyergyó, Háromszék és Kászonszék tájegységek motívumait örökítették meg, Oresia Leunciuc a bukovinai mintákat festette meg, míg Kovács Zoltánné a tiszavidéki, dunántúli, valamint kárpátaljai tojáshímeket készítette el. /Tojásmúzeum a Lázár-kastélyban. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 31./
2006. szeptember 8.
Molnár Vilmos csíkszeredai író, irodalmilap-szerkesztő novellái, írásai kötetekben, a hazai és magyarországi rangos folyóiratokban látnak napvilágot. Néhányat közülük román, francia és svéd nyelvre is lefordítottak. A Tokaji Írótáborban újabb szakmai elismerésben részesült. Kifejtette, hogy csak egy egységes magyar irodalom létezik. Ahogy értelmetlen lenne dunántúli vagy felvidéki, esetleg hortobágyi irodalomról beszélni, éppúgy nonszensznek érzi külön székely irodalmat emlegetni. A székely nyelvjárás sajátos szavai, nyelvi fordulatai is bekerülhetnek egy itt élő vagy innen elszármazott író-költő munkáiba, de ettől az még nem lesz egy külön irodalom része. A magyar nyelv és a magyar irodalom van olyan gazdag, hogy egészen sajátos, egymástól mind szóhasználatban, mind stílusban eltérő variációkat magában tudjon foglalni. A Székelyföldön élő alkotók azonban helyzetüknél fogva érzékenyebbek a székelység, tágabban az egész magyarság sorsproblémáira. Többször kell szembesülniük olyan állapotokkal, viszonyokkal, amelyek az anyaországbeliek számára ismeretlenek. Molnár Vilmos pár évvel ezelőtt nekifogott megírni A. A. Milne világhírű Micimackójának a párját. Kihívásnak vette, meg tudja-e írni úgy, hogy ne epigon fércmű legyen. A Disney-cég megvásárolt a Milne-örökösöktől minden kiadási jogot, és mivel a Milne által megírt szereplők neveit használja, a Disney-képviselettől megtiltották, hogy más kiadónál jelenjen meg, mint ami az ő érdekeltségi körükbe tartozik. Írtak már Molnár Vilmos munkájáról tanulmányt a Korunkban, pedig a könyv pedig még sehol sincs. Molnár Vilmos a csíkszeredai Székelyföld című kulturális folyóirat szerkesztője. A folyóirat kilenc éve jött létre. Ez alatt a Kárpát-medencében megjelenő több tucat irodalmi, kulturális vagy művészeti folyóirat közül példányszámát tekintve a legelsők közé küzdötte fel magát. A szerkesztőkollégák ismert, neves költők, írók, képzőművészek. Ferenczes István költő, főszerkesztőnk nevét mindenki ismeri, de nem ismeretlen Fekete Vince, György Attila, Lövétei Lázár László költők, írók, műfordítók, a néprajzos Mirk Szidónia-Kata vagy a kritikus Zsigmond Andrea nevei sem. /Antal Ildikó: Az olvasó visszajelzése az igazi díj. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 8./
2008. március 17.
Együtt ünnepelték a magyar szabadságharc kitörésének 160. évfordulóját a sepsiszentgyörgyiek. Megkoszorúzták az Erzsébet-parkbeli ’48-as emlékművet, majd a nemzeti zászlókat és a Székely Nemzeti Tanács lobogóit lengető háromezer résztvevő előtt mondott ünnepi beszédet Albert Álmos polgármester. Chladek Tibor, a budapesti Pongrátz Gergely Polgári Kör elnöke kiemelte, hogy a ’48-as eszmék diadala a nemzeti egységnek volt köszönhető. Kézdivásárhelyen, a ’48-as emlékhelyeknél lezajlott koszorúzások után a Gábor Áron térre a 15. Székely Határőr Gyalogezred hagyományőrző csapatai vonultak be, őket követte a felső-háromszéki települések ünneplőbe öltözött, zászlókat lengető, Kossuth-nótákat éneklő lovas, szekeres serege. Tamás Sándor RMDSZ-es parlamenti képviselő ünnepi beszéde után a megemlékezések a Maksa melletti Óriáspince-tetőn zárult. A tavaly augusztusban felavatott Háromszéki Magyarok Emlékparkjában a Rétyi Kováts András fúvószenekar, a 15-ös Székely Határőr Gyalogezred, a gidófalvi hagyományőrző csoport, a dunántúli huszárok és a szegedi III. Honvédzászlóalj Hagyományőrző Egyesület kíséretében Háromszék magyar helységeiből több mint kétezren vonultak fel. /Kovács Zsolt: Háromszéken az összefogás mellett foglaltak állást. = Krónika (Kolozsvár), márc. 17./ Sepsiszentgyörgyön Chladek Tibor, a Pongrátz Gergely Polgári Kör elnöke a 12 pont követelései közül az utolsó jelentőségét emelte ki: mára megvalósult az anyaország uniója Erdéllyel az Európai Unión belül, a határok légiessé válásával. Mindezzel azonban még nem teljes az egyesülés, ez egy lehetőség, amelyet a magyarságnak kell tartalommal megtöltenie: ,,baráti kapcsolatokkal, egyesületek és városok közötti együttműködéssel lehet élettel megtölteni ezt a mostani Uniót”. Ő is az összefogás jelentőségére hívta fel a figyelmet. /Farkas Réka: A forradalom emlékét ünnepeltük Sepsiszentgyörgyön. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 17./
2008. április 8.
Az idősebb aradiak emlékeznek a Rozsnyay névre, elsősorban a patika kapcsán, amelyet, bár időközben sokszor változott a neve, sokan ma is így emlegetnek. A múlt héten Magyarországon, Szabadszálláson megrendezett Rozsnyay-ünnepség egy nagyszabású megemlékezés-sorozat nyitó rendezvénye volt. Rozsnyay Mátyás Szabadszálláson született 1833. május 14-én, ahol ápolják emlékét: néhány éve a városközpontban mellszobrot állítottak tiszteletére. A rendezvényen jelen voltak a négy helységre (Szabadszállás, Zomba, Szekszárd, Arad) terjedő megemlékezések szervezésében, támogatásában részt vállalók (Aradról az EMKE, RMDSZ, Levelezési sakkozók, Kölcsey Egyesület, Alma Mater és Pro Presens Alapítvány, Nyugati Jelen). A szabadszállásiak felelevenítették a gyógyszerész, sakk-szakíró, fotográfus, közéleti ember életét és munkásságát. Rozsnyay Mátyás a dunántúli Zombán nyitott gyógyszertárat 1861-ben, ott dolgozott Aradra költözéséig, 1874-ig. A kiváló felkészültségű gyógyszerész Zombán kezdett foglalkozni a kininnel, találmánya (Chininum tannicum insipidum Rozsnyay) híressé tette szakmai körökben, ugyanis a készítménye 1920-ig a malária egyetlen ellenszere volt. Rozsnyay az orvosságokon kívül gyógyborokat is készített. Nevéhez fűződik az első magyar sakk-könyv. Az akkoriban még újdonságnak számító fotográfiával Rozsnyay nem csak elméleti szinten foglalkozott, ő alapozta meg elméletileg a fotográfia nyomdai sokszorosításának lehetőségeit az addigi acél-, réz- vagy fametszet felváltására. A megemlékező rendezvények májusban Aradon fejeződnek be, ahol Rozsnyay 1895. aug. 25-én meghalt, ott helyezték örök nyugalomra. /Jámbor Gyula: Szabadszállástól Aradig. Emlékezés Rozsnyay Mátyásra. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 8./
2008. április 17.
A magyarellenes Ján Slota vezette pozsonyi kormányerő, a szlovák Nemzeti Párt (SNS) törölte Európa térképéről a jelenlegi Magyarországot. Az SNS honlapján napokig egy olyan Európa térkép volt látható, amelyen a Dunántúl Ausztriához, a többi magyar terület pedig Szlovákiához tartozik, Magyarország pedig nem is létezik. A szlovák kormánypárt így kívánta megjeleníteni legfőbb ábrándját, miszerint Magyarországot le kellene törölni a föld felszínéről. Slota már néhány évvel ezelőtt is arra buzdította a hallgatóságát, hogy „üljetek harckocsira és tegyük földdel egyenlővé Budapestet. ” Idevág Slotának az a megállapítása is, miszerint Szlovákiában nincsenek magyarok, csupán magyarul beszélő szlovákok. /Slota térképe. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 17./
2008. szeptember 3.
A magyar és a szlovák miniszterelnök immáron évek óta haragszomrádot játszik, pedig nyilvánvaló, hogy a két ország sok-sok tekintetben egymásra van utalva. A perpatvar kezdete még a csehszlovák időkre nyúlik vissza, a Bős–Nagymarosi-projekt magyar felmondásához, az Antall-kormány megértette, hogy a kommunista érában kötött egyezség egyértelműen Magyarországot károsítja, tönkreteszi a Szigetközt és egész Dunántúl természetes vízháztartását. A szlovák fél bekeményített, s egyedül építette meg a projektum rá eső részét, mérhetetlen károkat okozva Magyarországnak. A magyar kormányok minden keserű pirulát lenyeltek. Fico egyetlen szóval sem inti csendre szövetségesét, Ján Slotát, aki hetente legalább egyszer sértegeti a Szlovákia területén elő magyarságot és Magyarországot. Teheti, mert amíg ilyen kormánya van Magyarországnak, amíg így ,,teljesít" az anyaország, addig szomszédai följogosultnak érzik magukat arra, hogy lenézzék, lekezeljék. A lejtőre való sodródás Medgyessy Péterrel kezdődött, aki a budapesti Kempinszki Hotelben koccintgatott Trianonra, írta Magyari Lajos. Pozsony térségében rengeteg szlovák állampolgár vásárolja meg a lassan néptelenedő szigetközi magyar falvak házait, s vannak már olyan határövezeti települések is, ahol (Rajka például) a színmagyar lakosságot felerészre szorították a szlovák betelepülők. Gyurcsány nehezményezi a szlovák magyarellenességet, Slota kirohanásait, de egyebet nem tesz a felvidéki magyarságért. Sem a tanügyi, sem a gazdasági megszorítások, megkülönböztetések ellen. /Magyari Lajos: Fico és Gyurcsány. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 3./
2009. március 16.
Csatajelenettel kezdődött március 15-én az Óriáspince-tetőn a megemlékezések záróünnepsége. A nagy hidegben sokan voltak az Erdélyi Magyar Ifjak, a Kovászna Megyei Diákönkormányzat és a Kovászna Megyei Tanács által szervezett rendezvényen. A Háromszéki Magyarok Emlékparkjában a rétyi fúvószenekar akkordjaira a tizenkét stáció nyomvonalán vonultak fel a résztvevők a kupolás lármafához a 15. Székely Határőr Gyalogezred csapatai, a gelencei, a szegedi hagyományőrzők és a dunántúli huszárok kíséretében. Márton Árpád RMDSZ-es parlamenti képviselő beszédében utalt arra, hogy Románia meg akarta akadályozni Sólyom László magyar köztársasági elnök székelyföldi látogatását, majd kitért Traian Basescu államfő kijelentésére, miszerint Székelyföldnek soha nem lesz területi autonómiája. A ‘48-as szabadságharc történetéből vett példával leszögezte: a székely közösséget nem lehet sokáig félrevezetni, nem lehet megfélemlíteni soha. Demeter János, Kovászna Megye Tanácsának alelnöke utalt arra, hogy az Országos Diszkriminációellenes Tanács nemrég diszkriminatívnak ítélte a Háromszéki Magyarok Világtalálkozóját. A magyar összetartozás Romániában sokak számára gondot okoz – mondta, példaként említve az államfő ,,alkotmányleckéit”, vagy Sólyom László látogatásának akadályoztatását.,,Mi itthon vagyunk, ez a mi földünk, és hiszem, hogy jó magot is lehet vetni” – zárta beszédét a Háromszéki Magyarok Emlékparkjának ötletgazdája. /Az összetartozás ünnepe az Óriáspince-tetőn. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 16./
2009. november 9.
A köztudatban élő négy magyar néprajzi tájegység mellett egy ötödiket is bemutatnak, mint új tudományos felfedezést a Regionális néprajzi kutatások a Kárpát- medencében című tudományos ülésen, amelyet az MTA Nyelv- és Irodalomtudo- mányok Osztálya közösen rendez az MTA Debreceni Egyetemen működő Néprajzi Kutatócsoportjával november 10-én Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémián. Borsos Balázs, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének igazgatóhelyettese a Magyar kulturális régiók a Kárpát-medencében című előadásában 16 év kutatási eredményét összegzi. A Magyar Néprajzi Atlasz térképlapjainak új szempontú, statisztikai feldolgozását végezte el számítógép segítségével. Az elemzésből kiderült, hogy a négy tájegységen (Dunántúl, Észak /Felföld/, Alföld és Erdély-Moldva) kívül kimutatható egy ötödik is, mégpedig a Lippa-Nagyvárad-Debrecen-Miskolc vonal, a nyelvhatár és Erdély nyugati határa által bezárt területen. A kulturális régiók meghatározása segíthet abban, hogy az Európai Unió régiókat előtérbe helyező irányelveire figyelve, a döntéshozók a régiós határokat a kulturális tagolódás figyelembevételével húzzák meg. Borsos Balázs csak a magyar etnikumot vizsgálta, megjegyezte, hogy a szomszédos országok közül csak a magyarok készítettek néprajzi atlasz alapján statisztikai és csoportelemzést a kulturális régiókról. Néprajzi atlaszok ugyanakkor készülnek a szomszédos országokban is, az ötkötetesre tervezett román kiadványból eddig három kötet jelent meg, és Szlovákiában is elkészült egy sokoldalú és gazdag anyagú atlasz. Az ülésen többek között Bartha Elek a vallási régiók néprajzi értelmezéséről, míg Fejős Zoltán a Hagyományos tájak és régiók néprajzi átértékelődéről értekezik. /Öt magyar néprajzi tájegység. Tudományos ülés a Kárpát-medence néprajzi kutatásairól. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 9./
