Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntéssel Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, ezzel budapesti fennhatóság alá került több mint egymillió magyar és nagyjából ugyanennyi román lakos. Mintegy 800 ezer magyar Dél-Erdélyben továbbra is Románia állampolgára maradt. A bukaresti külügyminisztérium már másfél hónap múltán jegyzéket intézett a tengelyhatalmakhoz, hogy jelezze: a magyar hatóságok terrorakciók segítségével végeznek etnikai tisztogatást. Ez okból a román kormány olasz–német vegyes bizottság létrehozását javasolta Kolozsvár székhellyel. Csalódást okozott a románoknak, hogy brassói központtal Dél-Erdélyben is megalakult egy ilyen semleges testület, mert az itteni magyar lakosság sérelmeket szenvedett el a román hatóságok részéről. Kiderült, hogy a kolozsvári bizottság nem vesz készpénznek minden román panaszt, hanem német alapossággal utánajár a valóságnak. Így történhetett meg, hogy 1944 első felében 97 esetből csak 15-öt vett figyelembe, a többit alaptalannak ítélte meg. Arra a bukaresti állításra sem találtak bizonyítékot, miszerint Magyarország ki akarná űzni Észak-Erdélyből a román lakosságot. A háború befejeztével, illetve Sztálin döntése nyomán Románia visszakapta Észak-Erdélyt, így a német–olasz bizottságok beszüntették tevékenységüket. A románellenes magyar vérengzések réme mégis új időszerűséget nyert – 1985-ben. Erre – 30 év elteltével – azért volt szükség, hogy Románia meggyőzze a nagyvilágot: a Nicolae Ceausescu ellen szervezett amerikai tüntetések értelmi szerzői ugyanazok a véres kezű irredenták, akik a bécsi döntés után halomra gyilkolták a békés észak-erdélyi román lakosságot. Ezt a tételt hivatott dokumentálni több, egymás után megjelent könyv is, elsőnek Ion Lancranjan hírhedt soviniszta, uszító műve, a Cuvant despre Transilvania (1982). A bukaresti Politikai Kiadó gondozásában 1985-ben román, angol, francia és német nyelven megjelent egy „leleplezéseket" összegező kötet a következő címmel: Teroarea horthysto-fascista in nord-vestul Romaniei, 1940–1944, vagyis A Horthy-fasiszta terrorizmus Északnyugat Romániában (a ’80-as években az Erdély elnevezést nem volt szabad használni). A szerzői kollektíva öt tagja egytől egyig a pártvezetőség oszlopos aktivistája volt, élen Mircea Musat professzorral, Ceausescu történész-tanácsosával, aki 1989 után a szélsőséges sovén-nacionalista Nagy-Románia Párt hangadó tagja lett (és maradt haláláig). A magyarellenes kampány azonban hamarosan öngólnak bizonyult. Kanadában egy újságíró az angol nyelvű változatot lapozgatva gyanút fogott: az egyik képen látható halott, akit a képaláírás szerint Horthy fasisztái juttattak erre a sorsra, feltűnően hasonlít egy bábra, amilyen ruhaboltok kirakatában csábítja be a vásárlókat. Az újságíró felkérte Vera Philips törvényszéki fotószakértőt, véleményezze a könyv képanyagát. Ennek eredményeként 23 felvételről bizonyították be, hogy hamisítvány: a műanyag hullák mellé hátteret egyéb képekről montíroztak, néhány sebesült több, más helyen készült felvételen is előfordul. Ugyanígy, az Észak-Erdélyből állítólag elűzött románok csoportképein hét férfi hol Csík, hol Maros megyei felvételeken tűnt fel. Az esetnek 1987 őszén külön műsort szentelt a torontói angol és francia nyelvű televízió. Ebben Vera Philips elmondta, hogy a kanadai román követségtől megkérte a felvételek negatívjait, az udvarias hangú levelére azóta sem érkezett válasz, így fenntartja véleményét: a képek nagy része friss hamisítványként ennek a könyvnek az illusztrálására készült. Magyar történészek bebizonyították, hogy a nagy pártharcos írók több esetben felelőtlenül dobálóznak „leleplezéseikkel". Így történt például Csíkszépvíz és Csíkszentmárton esetében: a könyv szerzői drámai színekben ecsetelik, hogyan vált földönfutóvá az előzőleg bántalmazott, megkínzott, itteni román lakosság, holott az 1939. évi, bukaresti hivatalos adatok szerint is ezek színmagyar helységek voltak. Arról, hogy a Dél-Erdélyben rekedt magyarságot milyen elbánásban részesítették a román hatóságok, egyetlen könyv vagy újságcikk sem jelent meg, pedig az említett semleges német–olasz bizottságok jelentéseiben bőven akadt volna bizonyíték. A Maniu-bandák szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi vérengzéseiről pedig 1944 után a Scanteia pártlap közölt cikksorozatot. /Barabás István: Többszörös halottak. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 26./
2008. szeptember 27.
1944 őszén a bosszú és a gyűlölet uralkodott el Erdélyen. A déli országrészbe tömegesen hurcolták internálótáborokba az akkori román hatóságok a magyarok ezreit: lelkészeket, tanárokat, tanítókat, ügyvédeket, vállalkozókat, tollforgatókat, de gyermekeket és asszonyokat is. Észak-Erdélyben tömeggyilkosságok sorozatáig menő véres leszámolásokkal kellett szembesülnie a magyaroknak. Ebbe a magyarellenes atrocitássorozatba illeszkedett az 1944. szeptember 26-ai szárazajtai mészárlás. 1944. szeptember közepén Sepsiszentgyörgyön Gavrila Olteanu, a Maniu-gárda parancsnoka beszédében a magyarokról szólva így fogalmazott: ,,E gyilkos banditák által kiontott vér nem marad megbosszulatlanul, a visszavágás kegyetlen és kemény lesz. " Az akkori háromszéki román megyevezetés támogatásával a Maniu-gárdák szócsöveként megjelenő Desrobirea című lap a magyarokkal szembeni teljes és végleges leszámolást célzó törekvéseket világosan megfogalmazva hirdette, hogy "kegyetlenül meg lesz torolva a magyarok által a múltban elkövetett minden gyilkosság és bűn, akárcsak az 1940 óta megölt 50 000 román élete. (…) A vihar pillanatai keménységet és hússzaggatást követelnek, nem pedig bocsánatot és sajnálatot. (…) Csak a halál és a vérontás jelenthet igazságos elszámolást köztünk és a puszták barbárjai között. (…) Most tudjuk, hogyan kell megfizetni az ezer éve ellenünk elkövetett minden gyilkosságért és rablásért", következésképpen a magyarokat "vagy meg kell semmisíteni, vagy vissza kell üldözni Ázsiába". A szárazajtai tragédiához "természetesen" az is kellett, hogy a korabeli közigazgatás – vagy annak egyes képviselői – áldásukat adják a gyűlöletre. A Maniu-gárda sepsiszentgyörgyi parádéján a Nemzeti Parasztpárt háromszéki elnöke, a prefektusi tisztséget 1944 szeptemberének derekán átvevő dr. Victor Cerghi Pop gyógyszerész azt hangoztatta, hogy "a rossz megsemmisítése létszükségletté vált", s hogy "meg kell semmisítenünk minden fészket, amely a román nemzet létérdekeit szabotálja". Ebben a hangulatban már csak ürügy kellett a leszámoláshoz, ami Szárazajta esetében adott volt: a román–német katonai, emberveszteséget is követelő csetepaté a falu határában 1944. szeptember 4-én. Amelyről a legújabban előkerült román törvényszéki és katonai források is megerősíteni látszanak azt, amit az emberek már akkor tudtak: a szárazajtai magyar civileknek nem lehet a számlájára írni a katona-halottakat. Akkor mi másként lehetne értelmezni a kihullt vért s a könnyeket, ha nem a gyűlölet gyümölcseként? /Benkő Levente: Gyűlölet és gyümölcse. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 27./
2008. október 7.
Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke azt ajánlja, hogy a választók vegyék elő az RMDSZ-képviselet egykori vállalásainak lajstromát. Markó szerint a mérleg jó. Ez nem azt jelenti, hogy mindent teljesítettek. Az észak-erdélyi autópálya építése be sem indult volna, ha az RMDSZ nem harcol érte. Hasonló a helyzet számos iskolával, óvodával, vagy a vidéki utakkal. Az RMDSZ munkája két síkon folyik. Az egyik a kisebbségi helyzetből adódó hátrányok fölszámolása a jogi keretek tágításával. A másik az utak, sportcsarnokok, iskolák és a többi. Markó fontosabbra tartja a Szabadság-szobor helyreállítását, mint akárhány kilométer út megépítését. Most az RMDSZ programja két pilléren nyugszik: egyfelől a modernizáció, másfelől az autonómia. Fontos az erős és egységes parlamenti képviselet, mert így tudják befolyásolni az elkövetkezőkben mindazt, ami Romániában történik. Markó megállapította, a legjobb eredményeket a nemzeti jogok tekintetében a Szociáldemokrata Párttal együttműködve érték el, akkor nem is volt az RMDSZ a kormányban, hanem parlamenti támogatást nyújtott. – Az elmúlt évek legnagyobb kudarca a kisebbségi törvény elodázása. A Magyar Polgári Pártnak el kellett volna elfogadni az RMDSZ közös listára vonatkozó ajánlatát, mutatott rá Markó. /Makkai János: Megszolgált bizalom. Beszélgetés Markó Bélával, az RMDSZ szövetségi elnökével. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 7./
2008. október 7.
Az RMDSZ minimális célja a parlamenti választásokon megismételni a 2004-es eredményeket – jelentette ki Markó Béla, az RMDSZ elnöke október 6-án Aradon. Az RMDSZ a Nagy-Románia Párton kívül az összes többi párttal szövetkezne. Markó elégedetlenségének adott hangot az észak-erdélyi autópálya munkálatainak ütemével kapcsoltban. /RMDSZ-minimum: megismételni a 2004-es eredményeket. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 7./
2008. október 9.
A Máramaros megyei Majszin, valamint a Beszterce-Naszód megyei Borgóprund helység mártírtelepüléssé nyilvánításáról fogadott el törvényt október 8-án a képviselőház. Az alsóház nem vetette el annak gondolatát, hogy a második világháborúban véráldozatot adó más, magyar és német helységek is hasonló megtiszteltetésben részesüljenek. A nacionalista hangvételű vitában a felszólalók többsége támogatta a két észak-erdélyi helység, Majszin, illetve Borgóprund mártírrangra emelését. „Nemcsak az 1940. szeptemberi magyar bevonulás, illetve az 1944. őszi visszavonulás során különféle atrocitásokban szenvedett román falvak, hanem olyan magyar és német lakosságú helységek előtt is lehet és kell tisztelegni, amelyeknek ártatlan és kiszolgáltatott lakói ugyanúgy megszenvedték az atrocitásokat. Ide tartozik például Szárazajta, Csíkszentdomokos, Gyergyóremete, Gyanta és Egeres is” – mondta el a Krónikának a vitán felszólaló Márton Árpád, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője. Emlékeztetett: az RMDSZ összeállított egy erre vonatkozó törvénytervezetet, amelyet azonban már nem lehet előterjeszteni, a közelgő választási kampányra való tekintettel a parlament bő egy héten belül befejezi munkáját. Az RMDSZ elképzelése összhangban áll a Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselője és a jogi bizottság elnöke, Florin Iordache javaslatával, miszerint átfogó törvényben minden olyan helységet mártírtelepüléssé kellene nyilvánítani, ahol az 1940 és 1944 közötti időszak háborús eseményei vagy utóeseményei során a bevonuló fegyveresek polgári személyeket öltek meg. 1944. október 10-én a Beszterce-Naszód megyei Borgóprundon a visszavonuló magyar csapatok hét polgári személyt lőttek agyon. Október 14-én a visszavonuló magyar katonák Majszinban 39 román és három zsidó munkaszolgálatost lőttek le, akikről azt feltételezték, hogy partizánakciót terveznek. Traian Basescu államfőnek kell még ellenjegyeznie a Majszint és Borgóprundot vértanúhelységgé nyilvánító törvényt, a jogszabály a Hivatalos Közlönyben való megjelenése után a két falu kifüggesztheti a „Mártírtelepülés” – feliratú táblát. 1944 őszén többtucatnyi észak-erdélyi helységben történt magyarellenes atrocitás. A leghírhedtebb vérengzések közé tartozik az 1944. szeptember 26-i szárazajtai mészárlás, amelynek során tizenegy helybéli magyar lakost agyonlőtt, kettőt pedig lefejezett a Maniu-gárda. Ugyanez a szabadcsapat október 8-án Csíkszentdomokoson tizenhárom magyar személyt lőtt agyon. A magyarellenes atrocitások során a Tudor Vladimirescu hadosztály a Bihar megyei Gyantán 47, a szomszédos Kishalmágyon hat magyar civilt, köztük nőket és gyermekeket lőtt agyon. Magyarremetén 35 magyar polgári személyt gyilkoltak meg a román csapatok, a Kolozs megyei Egeresen pedig a Maniu-gárda 13 magyar munkást lőtt agyon. Az RMDSZ 1995 októberében már előterjesztett egy törvénytervezetet Egeres, Csíkszentdomokos, Szárazajta, Gyanta és Magyarremete mártírtelepüléssé nyilvánítására, ezt azonban elutasították. /Benkő Levente: A magyaroknak is gyógyír kell. = Krónika (Kolozsvár), okt. 9./
2008. október 23.
Nem foglalkoztatta kiemelten a központi román napilapokat a szegedi magyar–román kormányülés, kivétel a Romania Libera: első oldalon írt róla. Megszólaltatta Salat Levente kolozsvári politológust, aki szerint a történelmi megbékélés sok projektje papíron maradt. Romániában „együtt élő románok és magyarok között csak addig ’talál a szó’, amíg elkerülik az olyan kényes témákat, mint a közös történelem vagy az autonómia” – nyilatkozta Salat. A Cotidianul szerint a román miniszterelnök elismerte, hogy lassan halad az észak-erdélyi autópálya építése. A gazdasági napilapok az energetikai kérdésekre is kitérnek, főként a két országot összekötő gázvezetéket és a Nabucco-projektet érintve. /Isán István Csongor: Belföldre irányított kormányülés. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 23./
2008. november 15.
Több Kolozs megyei vidéki településre látogatott el november 14-én Calin Popescu Tariceanu kormányfő, melynek során vázolta a kormánynak a vidéki infrastruktúra fejlesztése terén elért eredményeit. Emlékeztette a választópolgárokat, hogy a kormány megkettőzte a nyugdíjakat és fizetéseket, majd elégedetlenségét fejezte ki észak-erdélyi autópálya építési munkálatainak lassúsága miatt. Demagógiával vádolta Emil Boc demokrata-liberális pártelnököt, mivel az újfent azt hangoztatta, hogy a Tariceanu-kormány a megye politikai színezetétől függően utal ki kormánytámogatást. A kormányfő Kolozs megyére vonatkozó konkrét adatokkal cáfolta meg Boc állításait: a 37 Kolozs megyei vidéki település kétharmada demokrata-liberális vagy szociál-demokrata párti, s elenyésző számban találhatunk liberális vidéki polgármestereket, nyilatkozta a kormányfő. /Nagy-Hintós Diana: Tariceanu: nem politikafüggő a kormánypénzek kiutalása. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 15./
2008. december 10.
Jelentős mértékben csökkenti tevékenységének ütemét az észak-erdélyi autópálya építője, mivel az Országos Autópálya- és Közútkezelő Társaság (CNDANR) 27 millió euróval tartozik a Bechtelnek – jelentette be az autópálya-építési munkálatok projektigazgatója. Michael Mix, hozzátette, a döntés mintegy 2300 alkalmazottat érint. A Bechtel már a szakszervezeteket is értesítette az esetleges csoportos elbocsátások lehetőségéről. Mint ismeretes, a Brassó és Bors közötti autópálya építési munkálatai még 2004-ben kezdődtek, az akkori kormány 2,2 milliárd eurós szerződést írt alá az amerikai Bechtel építőcéggel. A munkálatok 2005 közepén leálltak, mivel az új kabinet felülvizsgálta az elődje által megkötött szerződést, így a leállás miatt az eredetileg 2012-re kitűzött átadási határidőt egy évvel meghosszabbították. Idén augusztusig a Bechtel öt kilométernyi sztrádát aszfaltozott le Kolozsvár közelében, a Gyalu és Aranyosgyéres közötti szakaszon. /Balogh Levente: Befagyasztják az autópályaépítést. = Krónika (Kolozsvár), dec. 10./
2008. december 18.
Az új kormány az észak-erdélyi autópályán csak 254 kilométer elkészítését ígéri 2012 végéig, az egyelőre csak tervezés szakaszában lévő dél-erdélyi autópályát viszont teljes egészében megépíttetné. A 415 kilométer hosszú észak-erdélyi autópálya vesszőfutása nem ér véget az új kormány beiktatásával sem. 2004-ben az elkezdett építkezés hamar leállt. Traian Basescu államfő korábban leszögezte: a dél-erdélyi autópálya megépítése sürgősebb. Emil Boc számára kellemetlen volt, hogy pártja nem támogatja a kincses várost is érintő autópálya mihamarabbi megépítését. A kormányprogram-tervezet szerint 2012-ig csak a Bors és Marosvásárhely közötti 254 kilométert, vagyis a sztráda 60 százalékát tervezik megépíteni. /borbély: Folytatódik az észak-erdélyi autópálya vesszőfutása. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 18./
2008. december 20.
Az utódoknak kötelessége az emlékezés és az emlékeztetés egyaránt. November 2-án honvédemlékművet avattak Tordaszentlászlón – ez a 34. 64 esztendő után – Erdélyben. 1944. szeptember 4–5-re virradóan a 2. magyar hadsereg megmaradt alakulatai és német katonai egységei átlépték az Észak- és Dél-Erdélyt elválasztó országhatárt, s bevonultak Dél-Erdélybe. Szembe találták magukat a Dél-Erdélybe betörő orosz, illetve román katonai alakulatokkal. Az első ütközetre a Tordaszentlászlóhoz közeli szűk Kisbányai-szorosban került sor, ahol a visszavonult vasgárdista és mániuista-terrorista csapatok lesből rátámadtak a békésen bevonuló magyar és német egységekre. Ez lett a tordai csata előszobája, amelyet a magyarok és a németek vívtak orosz és román csapatokkal Észak-Erdély és Kolozsvár katonai kiürítéséért a visszavonulók fedezése és Kolozsvár megmentése érdekében. Ezeknek a harcoknak és a szembenállók véráldozatának köszönhetően nem pusztult el Erdély fővárosa, Kolozsvár. A harcokban megsebesült magyar és német katonákat Tordaszentlászlón ápolták. Akik a kastélykórházban haltak meg, azokat a kastély parkjának tisztásán temették el, sírjaik fölé fakeresztet állítva. Így maradtak az egyéni és közös katonasírok 1946 kora márciusáig, amikor az akkori hatóságok a hősöket kihantoltatták és a millenniumi Kiserdőben levő községi temetőbe, közös sírba újra temetették. A temetőt azonban a honvédsírokkal együtt az államosítás után 1951-ben felszámolták, a sírhantokat buldózerrel, földgyaluval a földdel egyenlővé tették, majd erdei fenyővel ültettették be. Az elpusztított honvéd és német katonasírok fölé az RMDSZ tordaszentlászlói szervezete, önkormányzata és közművelődési egyesülete honvéd emlékoszlopot és jelképes sírhantot állított a 23 ismert és 16 ismeretlen nevű magyar honvéd, valamint 5 ismeretlen nevű német katona emlékére, amelyet november 2-án avattak fel. A avatóünnepségen megjelent és beszédet mondott Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul, a bukaresti magyar nagykövetség képviseletében Sándor Mátyás alezredes, légügyi katonai attasé, továbbá képviseltette magát és koszorúzott a Történelmi Vitézi Rend. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke, v. Pataky József székkapitány beszédet mondott és köszönőokmányt nyújtott át mindazoknak, akik valamilyen módon hozzá járultak e kegyeleti emlékhely kialakításához, így például Tamás Gebe András polgármesternek, a Tordaszentlászlói Kórus és Fúvószenekarnak, Boldizsár Zeyk Zoltán magyartanárnak, a Thamó Gyula Közművelődési Egyesület elnökének, Balázs Attila és Szőke Zoltán lelkészeknek, v. Pataky Józsefnek és Boldizsár Zeyk Imrének, az RMDSZ helyi elnökének, az emlékmű és emlékhely kialakításának kezdeményezőjének, az 1944. évi hadi események átélőjének. Boldizsár Zeyk Imre beszédéből: „Hatvannégy év hallgatás és elhallgattatás után értük meg ezt a mai alkalmat, amikor is, bár anyagi mivoltában szerény, de mégis méltó emléket allíthattunk annak a 39 ismert vagy ismeretlen nevű magyar honvédnek és 5 német katonának, akik a második világháború nagy világégése idején itt, ezen a földön, a mi falunkban vagy annak környékén váltak világháborús áldozatokká. ” „Honvédeink a HONT védték úgy, ahogy azt az akkori viszonyok alapján Isten és ember előtt tiszta lelkiismerettel letett esküjük előírta. S hogy utolsó csepp vérükig helytálltak, annak bizony mi vagyunk okai! Hitük, hogy lesz e földön kései utód, akiért érdemes a katonahalált vállalni, íme nem volt hiábavaló. S hogy a történelem másként alakult, az nem az ő felelősségük. ” A legújabb kegyeleti- és emlékhely dokumentumfilmjét Csép Sándor készítette el. /Boldizsár Zeyk Imre: Múltidéző – Hol sírjaink domborulnak. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 20./
2009. február 20.
A Magyar Polgári Párt (MPP) közleményében felhívta Traian Basescu államfő figyelmét, hogy a területi autonómia fogalma nem mond ellent Románia alkotmányba foglalt területi egységének és oszthatatlanságának- Az MPP szerint az alkotmányban megfogalmazott nemzetállam fogalma meghaladott, figyelmen kívül hagyja, hogy Románia nem egynemzetiségű, hanem többnemzetiségű állam. Az MPP Románia területi-közigazgatási átszervezését a következő régiók létrehozása által javasolja: Észak-Moldva-Bukovina, Dél-Moldva, Munténia, Olténia, Dobrudzsa, Bánság, Partium (Körös-vidék), Észak-Erdély, Máramaros, Dél-Erdély, Székelyföld és Bukarest. /MPP-s visszavágás Basescunak. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 20./
2009. február 20.
A „Kárpát-medencei Képviselők Fóruma hat éve működik, ez egy jól bejáratott formája az együttműködésnek, és pontosan azért, mert a parlamenti erők nagy része – egyet kivéve – támogatja, annak a záloga is megvan, hogy tovább fog működni” – jelentette ki Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke. Bukaresti látogatása alkalmával megbeszélést folytatott Traian Basescu államfővel is. Szili Katalin elmondta, az államfő abban az összefüggésben beszélt a Kovászna és Hargita megye térségeinek a fejlesztéséről, ami alapvetően a decentralizáció és a helyi autonómia kérdéseit jelenti. Emil Boc De miniszterelnök megerősítette, hogy az észak-erdélyi autópálya építésében és a határ menti térségek infrastruktúra-fejlesztésében érdekeltek, és ezek meg fognak valósulni. /Mihály László: „Bejáratott intézmény a KMKF” = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 20./
2009. február 24.
Akár le is állíthatja az észak-erdélyi autópálya építésének munkálatait a kormány – jelentette ki Radu Berceanu közlekedési, leszögezve: a kormány számára nem jelent prioritást a sztrádaépítés. Az észak-erdélyi sztrádát építő amerikai Bechtellel folytatott tárgyalásokról elmondta: „Azt javasoltam, 2009 végéig készüljön el az Aranyosgyéres és Gyalu közötti 52 kilométeres szakaszból 42 kilométer, a fennmaradó tíz kilométeren ugyanis akadálymentesítési munkálatokat kell végezni. ” A Berettyószéplak melletti 18 kilométeres szakaszról is folytak tárgyalások, ahol a terepviszonyok miatt egy viaduktot is meg kell építeni. A miniszter közölte, idén csak a viadukt megépítését tudják finanszírozni. „2012-ig készüljön el az Aranyosgyérestől a határig tartó szakasz, az Aranyosgyéres–Brassó szakasz kapcsán pedig adjanak választ. Ennek a megépítésére ugyanis nincs pénzünk, ezért koncesszióba kívánjuk adni” – szögezte le a tárcavezető. „Télig le akarom állítani ezt a projektet. Ha addig nem jutunk megállapodásra, teljes egészében leállítom, mivel amúgy sincs pénzünk. Máshol építünk autópályákat” – hangoztatta Berceanu. Hozzátette: annak idején, 2003-2004-ben a NATO-csatlakozás érdekében volt szükség az amerikai társaság által megépítendő autópálya előnyben részesítésére, a délebbre húzódó négyes számú páneurópai folyosóval szemben. /Balogh Levente: Veszélyben az észak-erdélyi sztráda? = Krónika (Kolozsvár), febr. 24./
2009. február 26.
A barcaföldvári megsemmisítőtábor történetét ismertette a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság rendezvényén Benkő Levente történész. A kolozsvári meghívott felidézte a túlélők visszaemlékezéseit, amelyekből Székely Golgota címmel 2003-ban kötetet jelentetett meg. Benkő beszélt az internáltak embertelen életkörülményeiről, nem engedték meg a családtagoknak, barátoknak, hogy élelmiszerrel és gyógyszerrel segítsék őket. A civil társadalom több fórumon megfogalmazott felháborodását követően a hatalom engedélyezte segélyszállítmány küldését. /Antal Erika: Emlékezni és emlékeztetni. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 26./ Benkő Levente beszélt a romániai internálótáborok létrejöttének előzményeiről, történelmi hátteréről és a korabeli társadalmi viszonyokról is. Az internálások időpontja négy nagyobb hullámra tehető: 1941-ben az Ukrajnában elfogottakat, ‘42-’43-ban a második magyar hadsereg tragédiájának túlélőit, ‘44-’45-ben a román átállást követően a Kárpát-medencében élő kisebbségeket szállították a táborokba. A negyedik hullám áldozatait a polgári személyek teszik ki, akiket szintén az átállást követően hurcoltak el. 1943 júniusában Sztálin levelet írt a brit kormánynak, amelyben kifejtette, hogy a háborús politika következményeit nemcsak a magyar kormánynak, hanem a magyar népnek is viselnie kell. Molotov szerint „a magyarokat meg kell büntetni”, a kollektív bűnösség kimondatott. A Sanatescu-kormány rögtön teljes amnesztiát hirdetett és megígérte az internálótáborok felszámolását. Elengedték a szovjet hadifoglyokat, helyükbe viszont a magyarokat és a németeket hoztak. A korabeli, magyarokhoz való viszonyt az uszító hadjáratok jellemezték, amelyek következményeként történtek meg többek között a szárazajtai, csíkszentdomokosi vérengzések. A negatív magyarságkép nem volt új keletű. A Trianon utáni, önszervező, politikai úton jogaiért harcoló magyar és német kisebbségi egyesületeket revizionista szervezeteknek tekintették. Ennek következményeként jöttek létre Kelet-Európában az első, háború utáni internálótáborok is. A Sanatescu-kormány a táborok feloszlatása után egy nappal adta parancsba, hogy le kell tartóztatni a német és a magyar kisebbség vezetőit. A korabeli román hatóságok saját akaratukból döntöttek. Parancsba adták, hogy az észak-erdélyi magyar és német nemzetiségű embereket internálni kell, a fegyverszüneti egyezménytől függetlenül. 1944. október 19-én határozták meg, hogy a háborúból hazatérő magyar és német nemzetiségű szökevények hadifoglyoknak tekintendők és internálandók. A földvári tábor nyolcvan százaléka ilyen foglyokból állt. Átmeneti tábor volt, az erősebbeket, munkabíróbbakat onnan vitték a focsani-i munkatáborba vagy a Szovjetunió különböző haláltáboraiba. /Nagy Botond: Kisebbségi fogolysors és munkatáborok. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 27./
2009. március 5.
Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája című kötetet mutatták be Kolozsváron. A budapesti Park Könyvkiadó és a kolozsvári Koinónia közös kiadásában megjelent művet, Tibori Szabó Zoltán, a Szabadság publicistája, a könyv egyik szerzője és szerkesztője mellett Gyimesi Éva, a Babes–Bolyai Tudományegyetem professzora és Visky András író, a Koinónia Kiadó igazgatója mutatták be. A kötetben izraeli, egyesült államokbeli, romániai és magyarországi történészek és holokauszt-kutatók munkái szerepelnek. Az írásokat Randolph L. Braham, a New York-i City University érdemes professzora, a Rosenthal Holokausztkutató Intézet igazgatója, egyben a holokauszt-kutatás világhírű tudósa „hangolta össze”. Két éve látott napvilágot A magyar holokauszt földrajzi enciklopédiája című háromkötetes enciklopédia. /Ferencz Zsolt: „Akik nem tanulnak a múltból, arra ítéltetnek, hogy megismételjék azt” = Szabadság (Kolozsvár), márc. 5./
2009. március 14.
Segesváry Viktor négy kontinens számos országában élt, több, egymástól különböző vezető beosztásban dolgozott, változatos témákban, három nyelven írt meg huszonkét történeti, művelődéstörténeti vagy eszmetörténeti kötetet, vendégszónokként számos kérdéskörben tartott előadást. Hogyan fért bele mindez most betöltött nyolcvan évébe? Teológus diplomát szerzett. Képzettségét Svájcba menekülése után két magas fokú diplomával „toldotta meg”. Előbb a genfi Református Teológiai Karon avatták a református teológia doktorává (1968), majd ugyancsak Genfben, a Nemzetközi Tudományok Főiskoláján, politikai tudományokban szerzett doktorátust (1973) Segesváry Viktor régi erdélyi család sarja. Apja 1926-ban átszökött Magyarországra, fia már Miskolcon született. Észak-Erdély visszatérése után a család ismét Kolozsvárra költözött. Ifj. Segesváry Viktor 1940–1944 között a Református Kollégium diákja volt, az érettségi vizsgát a háború után már Budapesten tette le. A Keresztény Diákok Egyesületének egyik alapítója volt; ezért 1949 januárjában eltávolították a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi Karáról. Akkor iratkozott át a Református Teológiai Akadémiára, ahol 1954-ben lelkészi diplomát szerzett. Az 1956-os forradalom idején a Keresztény Ifjúsági Szövetség társelnöke volt, ezért száműzetésbe kényszerült. Közel másfél évtizeden át Genfben élt, ahol előbb a francia–svájci református magyarok lelkésze, 1961–1963 között pedig felvállalta a Genfi Afrika-Intézet főtitkári teendőit. New Yorkban 1984–1994 között az ENSZ tervosztályának és műszaki együttműködési-fejlesztési részlegének főtanácsadója-konzultánsa volt, majd 2002-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Földrajztudományi Tanszékének, illetve a MTA Településfejlesztési és Regionális Bizottságainak meghívott előadója. Egyik munkája, a Magyarság és modernitás (2004) című tanulmánykötete felmérte az új társadalmi, gazdasági, művelődési és politikai kihívásokat. Segesváry Viktor ötvenöt év után egyhetes látogatásra jött Erdélybe. A Marosvásárhelyen megjelenő Látóban közölt hosszú beszámolója tanúskodik arról, mit jelentett számára ez az erdélyi út: „Visszatértem oda ahonnan jöttem – lelkileg és szellemileg – visszataláltam létem gyökereihez, az erdélyi patakok és folyók zúgásához, az erdők fáinak susogásához, gyermekkori felejthetetlen emlékeimhez. Életutam végre visszavezetett azok közé az emberek közé akikhez, mint a magyarság egy részéhez, tartozom.” Segesváry Viktor 22 kötetnyi összes műve, a Hollandiai Mikes Kelemen Kör kiadójának gondozásában, 2004–2006 között felkerült a világhálóra, és bekerültek az Országos Széchényi Könyvtár elektronikus katalógusába is. Ezzel ő az első Nyugaton élő magyar író, akinek teljes életműve a világhálón elérhető. /Lőwy Dániel: Évforduló – Gyarapodó életmű a lassan folyó időben. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 14./
2009. március 17.
Az amerikai Bechtel nem folytatja az észak-erdélyi autópálya építését, a vállalat vezetőségének közlése szerint mindaddig, amíg meg nem kapják az elvégzett munkálatokért leszámlázott 77 millió eurót. Jelenleg a Bechtel 1900 alkalmazottja kényszerszabadságát tölti, alig 200 munkás dolgozik. A cég képviselői szerint a parlament által jóváhagyott 327 millió euró alig lesz elég a Torda és Gyalu közötti szakaszra. /Leállt az autópálya-építés. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 17./
2009. május 13.
„Budapest le akarja nyomni a mi torkunkon azokat a bűnöket, amelyeket ők, a magyarok követtek el. Ez egy jól kitervelt akció, amely a románok megbélyegzését szolgálja. Az a céljuk ezzel, hogy kártérítéseket csikarjanak ki tőlünk” – állította az egyik legnagyobb román központi napilap fórumozóinak egyike. A május 12-i Ziua című bukaresti lapban megjelent, MorgenBerger és a holokauszt című cikkhez fűzött internetes hozzászólások túlnyomó része szerint a bukaresti Magyar Kulturális Intézetnél szervezett – Az észak-erdélyi zsidóság sorsa a holokauszt idején elnevezésű – konferencia egyetlen célja, hogy „manipulálja a nemzetközi közvéleményt”. A május 14-én tartandó konferencián neves, román és magyar előadók szerepelnek a meghívottak között, így Feldmájer Péter, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (MAZSIHISZ) elnöke, Décsei Miklós, a Szatmári Zsidó Hitközség elnöke és Tibori Szabó Zoltán kolozsvári újságíró. Lya Benjamin bukaresti történész, a Romániai Zsidók Történelmét Tanulmányozó Központ igazgatója előadásának címe pedig A holokauszt sajátossága román kontextusban. A kerekasztalt moderálja – a társszervező bukaresti Haver Egyesület elnökeként – Salamon Márton László, az ÚMSZ felelős szerkesztője. /Vita a holokausztról. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 13./
2009. június 4.
Miközben a kormányfő és a közlekedési miniszter továbbra is azt állítja, hogy az idén elkészül az észak-erdélyi autópálya Torda és Gyalu közötti 42 kilométeres szakasza, az amerikai Bechtel vállalat vezetősége szerint ehhez kisebb csoda szükséges. Öt év alatt az Észak-Erdélyen keresztülhaladó, Bechtel-autópálya néven is emlegetett útból eddig csak 18 kilométert sikerült leaszfaltoznia az amerikai vállalatnak. A Bechtel a Bors és Berettyószéplak közötti részen elvégzett munkálatokat az idén nem tudta folytatni, mert az idei költségvetésből nem jutott pénz erre a szakaszra. Radu Berceanu közlekedési miniszter kijelentette: a román állam azért írta alá 2003-ban a Bechtellel az észak-erdélyi autópálya megépítéséről szóló szerződést, hogy Romániát vegyék fel a NATO-ba. /B. T. : A „XXII. évszázad autópályáját” építi a Bechtel és a kormány. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 4./
2009. június 5.
Az Európai Unió 27 tagországában megkezdődött az Európai Parlament új képviselőtestületének megválasztása a hollandiai és a nagy-britanniai szavazóhelyiségek megnyitásával. A választásokat június 4. és 7. között tartják. Tőkés László, a Magyar Összefogás Listájának vezetője június 4-én Kolozsváron tartotta kampányzáró sajtótájékoztatóját, amelyen felhívást intézett a romániai magyarokhoz, hogy vegyenek részt a választásokon. A Magyar Összefogás Listájának három jelöltje, Tőkés László, Szilágyi Zsolt és Toró T. Tibor a kampány során mintegy tíz erdélyi megyébe jutottak el és hatvan településen vettek részt különböző kampányrendezvényeken. Szinte mindenütt jelen voltak a Magyar Polgári Párt (MPP) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) helyi képviselői is. Tőkés László Márton Áron példaértékű cselekedetét elevenítette fel, amikor az erdélyi püspök és elvbarátai 1946-ban memorandumban tárták Észak-Erdély ügyét a második világháborút lezáró párizsi békekonferencia elé. „Akárcsak Márton Áron, nekünk is Európa elé kell vinnünk az erdélyi magyarság ügyét” – szögezte le a püspök. Tőkés László elítélte a román és szlovák magyarellenes nacionalista megnyilvánulásokat. Az MPP több képviselője felhívást adott ki: „Félretéve pártpolitikai szempontjainkat, és bízva a magyar összefogás jövőbeli kiteljesedésében, úgy gondoljuk: most itt az ideje annak, hogy vasárnap, június 7-én mi is elmenjünk szavazni. Szabad akaratunkból, senki által nem kényszerítve, egyedül a nemzet érdekét tartva szem előtt. Amikor Sólyom László köztársasági elnököt szinte kitiltják Romániából nemzeti ünnepünkön, amikor Szlovákiából ki akarják tiltani Orbán Viktort, a Fidesz-MPP elnökét, amikor Ukrajnában nyelvtörvénnyel lehetetlenítik el kárpátaljai testvéreink oktatását, amikor Délvidéken Vajdaság autonómiájának lényegét lúgozzák ki a szerb nacionalisták, amikor Romániában pártállami időket idéző módon távolítják el a magyar szakembereket csak azért, mert magyarok, akkor nem ülhetünk tétlenül. Szlovák nacionalisták szerint nincs is olyan, hogy ‘Kárpát-medence’. Román eszmetársaik Székelyföld létét tagadják. Mutassuk meg, hogy igenis létezik Székelyföld, igenis élnek magyarok Erdélyben és szerte a Kárpát-medencében. Ez a mi felelősségünk is. Nem négy pártpolitikust küldünk Európába, az Európai Parlamentbe, hanem négy magyart. Egy a nemzet!” Aláírók: Borbély Zsolt Attila, az MPP alapító tagja, Csép Sándor, az MPP Kolozs megyei szervezetének elnöke, Csinta Samu, az MPP háromszéki szervezetének ügyvezető elnöke, Gergely Balázs, az MPP alapító tagja, Keizer Róbert, az MPP kolozsvári szervezetének elnöke, Lemák Rudolf, az MPP máramarosi szervezetének elnöke, Lengyel György, az MPP Bihar megyei szervezetének elnöke, Murvai Miklós, az MPP Arad megyei szervezetének alelnöke, Nagy István, az MPP pécskai szervezetének elnöke, Nagy Pál, az MPSZ alapító tagja, országos ügyvezető elnök, Orbán Mihály, az MPP országos szervezetének alapító alelnöke, Sándor Krisztina, az MPP Kolozs megyei szervezetének alelnöke, Simon Csaba, az MPP Kolozs megyei szervezetének ügyvezető elnöke, Tőkés András, az MPP Maros megyei szervezetének elnöke. /P. A. M. : Tőkés: a választások eredményétől függ az összefogás jövője. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 5./
2009. július 1.
Idén folytatódhat az észak-erdélyi autópálya Bihar megyei szakaszának az építése, mert a kormány újabb összeget folyósít az építő amerikai Bechtel cégnek. A Bechtel szerint eddig 18 kilométert már befejeztek, és újabb 12 kilométeren megépítették az alapot. /Tovább épül az autópálya. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 1./
2009. július 4.
A felnőttképzés nagyon széles skálán mozog: az egyik oldalon ott vannak a hobbitevékenységek képzései, a másik oldalon pedig a szakmai továbbképzések. A művelődésszervezés is egyfajta felnőttképzés. A kóruséneklésnek – mint bármely más közösségi tevékenységnek – jellemformáló ereje is van. A népfőiskola intézményesülése a XX. század harmincas éveire tehető. A református egyház megszervezte a sárospataki csizmás diákok iskoláját, a katolikusok pedig elindították a kifejezetten népfőiskolás jelleggel működő képzésüket, a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete) elnevezésű mozgalmat. Erdélyben a népfőiskola Balázs Ferenc unitárius lelkész nevéhez kötődik. A bécsi döntés után, 1940 és 1944 között Észak Erdélyben a református egyház több népfőiskolát tudott beindítani az Ifjúsági Keresztyén Egyesület (IKE) keretén belül. A KALOT is beindította a maga népfőiskoláját Csíksomlyón. A második világégés után az EMKE 1946-ban próbált népfőiskolákat indítani, ezek az intézmények azonban 1947–1948-ban, az EMKE megszűntetésével együtt megszűntek. Dáné Tibor Kálmán, az EMKE elnöke elmondta, hogy a felnőttképzésbe 1982-ben kapcsolódott be, amikor az Ember és természet elnevezésű, magyar nyelvű szabadegyetemi kollégium továbbszervezését vette át, aztán 1993-tól az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnél (EMKE) keretében folytathatta ezt a munkát. Az EMKE-n belül különböző közművelődési szakmai csoportok jöttek létre, amelyek később önállósodtak, mint például a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Barabás Miklós Céh, a Romániai Magyar Táncszövetség, a Romániai Magyar Zenetársaság stb., így jött létre 1994-ben a Romániai Magyar Népfőiskolai Társaság is. Dáné Tibor Kálmán úgy látja, Romániában nincs kihasználva eléggé a felnőttképzés mint oktatási forma. Régebben kétéves rendszerességgel szerveztek népfőiskolai tábort Szovátán, majd Szentegyházán. Foglalkoztak pályázatíró, közösségszervező, -építő tréningek megszervezésével, nyelvoktatással is. Az elmúlt húsz évben szép számban jöttek létre magyar házak Erdélyben. Ilyen többek között Kolozsváron a Szabédi-ház, a Györkös Mányi Albert Emlékház, a Heltai Alapítvány mint kulturális központ, a Pro Iuventute, a Kriza János Néprajzi Társaság székháza vagy Válaszúton a Kallós Alapítvány épülete, azután Szamosújváron a Téka háza, Nagybányán a Teleki Ház, magyar házak Désen, Besztercén, Nagyenyeden, Zilahon, Szilágysomlyón, Medgyesen, Csernakeresztúron stb. Az EMKE és a Népfőiskola egy hálózatot kíván kialakítani a magyar házak között. A Sárospataki Népfőiskolai Egyesület szakmai hozzájárulásával már elindítottak – egyelőre még csak tíz magyar házzal – egy szakmai programot, ezt szeretnék az elkövetkezőkben kibővíteni. /Ferencz Zsolt: Sem a román, sem a magyar társadalom nem használja ki eléggé a felnőttképzés lehetőségét. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 4./
2009. július 9.
Elhunyt Király Béla /Kaposvár, 1912. ápr. 14. – Budapest, 2009. júl. 4./, az 1956-os forradalom egyik vezetője, örökségének képviselője. 1989. június 16-án, Nagy Imre újratemetésén ő mondta az egyik beszédet. 1935-ben a Ludovika Akadémián avatták fel hivatásos tisztnek. Élete legszebb napjai közé sorolta az észak-erdélyi bevonulást. A vezérkari akadémia 1942-ben kitüntettet végzettje volt. A Zrínyi Miklós Katonai Akadémia parancsnoka lett 1950-ben. Egy évre rá letartóztatták, a tábornokok perében halálra ítélték, majd ítéletét életfogytiglanra változtatták, 1956-ban a forradalom idején szabadították ki. Király Béla lett a Nemzetőrség parancsnoka, majd a Forradalmi Karhatalmi Bizottság vezetője. 1956. november 4-én megindultak a szovjet csapatok, Király Béla a fegyveres ellenállást választotta, majd az emigrációt. Az emigrációban elsőrendű feladatának tekintette, hogy a megtorlás és elnyomatás körülményeit tolmácsolja a világnak. Király Béla Brüsszeltől Tokióig járta a világot. Egyetemi katedrához jutva nemcsak a hadtörténetet tanította az amerikai diákoknak a Columbia Egyetemen, hanem a magyarság sorsát is. Szorgalmazta, hogy a nemzeti ereklyét, a Szent Koronát visszaadják Magyarországnak. A hetvenes években Erdélybe látogatott. Barátság fűzte a kolozsvári Péterffy István egyetemi professzorhoz. Gondoskodott arról is, hogy kiadója, az Atlantic Research and Publications termékei eljussanak Erdélybe. A kiadó legimpozánsabb darabja volt Erdély története három kötetének angol fordítása. Bekapcsolódott a hazai közéletbe, az Orbán-kormány idején katonai tanácsadói feladatkör ellátását is felvállalta – idős kora ellenére. /Csucsuja István: Király Béla (1912–2009). = Szabadság (Kolozsvár), júl. 9./
2009. augusztus 5.
Elkészült az észak-erdélyi autópálya legnagyobb viaduktja Kolozs megyében, november 15-éig pedig várhatóan átadják a Torda és Gyalu közötti 42 kilométeres útszakaszt is. Már leaszfaltoztak egy 23 kilométeres sztrádaszakaszt, s a további 20 kilométer is készen áll arra, hogy a burkolatot rávigyék. A sztrádaszakaszt átadás után meg lehet nyitni a forgalom előtt. Idén folytatódhat az észak-erdélyi autópálya Bihar megyei szakaszának az építése is, mert a kormány még ebben a hónapban újabb összeget – 80 millió eurót – folyósít a Bechtel cégnek. /Gyergyai Csaba: Elkészült az észak-erdélyi autópálya eddigi legnagyobb völgyhídja Kolozs megyében. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 5./
2009. augusztus 31.
1940. augusztus 30-án hirdették ki a tengelyhatalmak – Németország és Olaszország külügyminiszterei, Joachim von Ribbentrop és Gian Galeazzo Ciano – a bécsi Belvedere-palotában a második bécsi döntést, amely 43 ezer négyzetkilométernyi észak-erdélyi területet juttatott vissza Magyarországnak 2,5 millió lakossal. Visszakerült Nagykároly, Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti és Marosvásárhely, valamint az egész máramarosi terület és Székelyföld. A döntés előzményeihez tartozik, hogy a romániai Szörényváron (Turnu Severin) 1940. augusztus 16-24 között folytatott román–magyar tárgyalások nem vezettek eredményre a területátadás kérdésében. A magyar csapatok 1940. szeptember 5-13 között vonultak be a visszakapott területre. Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint a visszacsatolt Észak-Erdélyben 1 344 000 magyar, 1 069 000 román és 47 000 német lakos élt. Dél-Erdélyben körülbelül 400 000 magyar maradt. /Hatvankilenc évvel ezelőtt lett újra magyar terület Észak-Erdély. = Erdély. Ma, aug. 30./
2009. október 9.
A holokauszt romániai áldozatainak tiszteletére emelt emlékművet avatott fel október 8-án Bukarestben Traian Basescu államfő. Kijelentette, hogy 1940 és 1944 között a romániai zsidó és roma közösség elleni gyilkosságok és visszaélések elkövetéséért a román állam akkori vezetőségét terheli a felelősség, akárcsak mindazokat, akik hallgattak, és nem tiltakoztak e szörnyű cselekedetek ellen. Az államfő elítélte Ion Antonescu tábornokot, Románia akkori miniszterelnökét is. Basescu szerint az áldozatok emléke arra kötelezi Romániát, hogy megismerje, vállalja múltját, és adja tovább a történelmi igazságot. Hozzátette: az emlékmű felavatásával a román állam és társadalom kinyilvánítja „saját múltja vállalása és történelmi emlékezetének visszaszerzése melletti elkötelezettségét”. Az államfő lerótta kegyeletét a Besszarábiából és Bukovinából a Dnyeszteren túli területekre deportált zsidók és romák emléke előtt, de hozzátette, hogy meg kell emlékezni az 1944-ben a magyar hatóságok által Észak-Erdélyből deportált zsidókra is. Románia hosszú hallgatás után ismerte el részvételét a zsidóság irtásában, s 2003-ban vizsgálóbizottságot állított fel a körülmények tisztázására. A Nobel-békedíjas Elie Wiesel vezette bizottság megállapította, hogy az 1940 és 1944 között román irányítás alatt álló területen mintegy 270 ezer román és ukrán zsidót gyilkoltak meg. /Bukarestben is emlékművet állítottak a holokauszt áldozatainak. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 9./
2009. október 13.
Észak-erdélyi kórustalálkozó tette felejthetetlenné a nagyenyedi Vártemplomban az aradi vértanúkról október 10-én tartott megemlékező ünnepséget. Dr. Vekov Károly történész, egyetemi tanár tartott előadást. Számos Golgotája van a magyarságnak, az egyik éppen Nagyenyed, de leginkább a magyar forradalom és Arad. A magyar nép és a szabadság fogalma azóta összekapcsolódik a köztudatban, fejtette ki. A világ összes lexikonjában szerepel Kossuth és Petőfi neve. Október 6-át idéző verseket mondtak és szövegeket olvastak fel dr. Jancsó Miklós és Rekita Rozália kolozsvári színművészek. Jelen volt a 83 éves Guttman Mihály, a Romániai Magyar Dalszövetség tiszteletbeli elnöke, az erdélyi kórusmozgalom „nagy öregje” is. A fellépő kórusok magas színtű énekkultúrával, korhű dalokkal szerepeltek. /Bakó Botond: Nagyenyedi megemlékezés az aradi vértanúkról. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 13./
2009. november 27.
Stefano Bottoni a bolognai egyetem oktatója, történész, aki az 1944 utáni magyar kisebbségtörténettől jutott el a székelyek 20. századi történelméhez, a Magyar Autonóm Tartomány kutatásához. Sztálin a székelyeknél című kötete nagy érdeklődést váltott ki. Bottoni az 1944 utáni magyar kisebbségtörténetből diplomázott. Románia volt az egyetlen a kelet-európai államok közül, ahol a második világháború után nem történt lakosságcsere. Amikor a szovjet vezetés előkészítette az autonóm tartomány megvalósítását 1950-51-ben, olyan pontos demográfiai kimutatással rendelkeztek, hogy Bottoni szerint a román és a magyar statisztikák nem értek fel ezzel. Észak-Erdélyről 1944. november és 1945. március között kiutasították a román polgári közigazgatást és szovjet katonai közigazgatást vezettek be, abban nagy szerepet kaptak a magyar kommunisták és baloldaliak. A szovjet vezetés rendet akart teremteni, hogy a szovjet katonák tovább mehessenek, ne kelljen partizánakcikkal szembesülniük. Nagyon kemény harcok voltak a keleti fronton augusztus-szeptemberben, nagyon sok embert veszítettek a szovjetek. Ekkor született meg a döntés, hogy a magyar lakosság a helyén maradhat, sőt, mivel erősebb baloldali hagyományokkal rendelkezett, mint a helyi románság, továbbá van közigazgatási kultúrájuk, a szovjetek inkább rájuk támaszkodtak, mint a visszakerülő román közigazgatásra. Így a közigazgatási és kulturális pozíciók nemhogy nem szűnnek meg, de konzerválódnak a negyvenes évek második felében, és a magyar kisebbség számára lassú átmenet történt az úgynevezett népi demokráciától a proletárdiktatúráig. A nyelvi és kulturális jogok, amelyeket a Petru Groza-féle kormányzat biztosított, megmaradtak. 1952-ben módosult ez a helyzet, kijelöltek egy olyan területet, ahol a magyar dolgokat kiemelt módon lehet művelni, de a kívül maradt területeken elkezdték csökkenteni ezeket a jogokat. A magyar lakosság kétharmada a Magyar Autonóm Tartományon kívül élt, a nagyobb városok – Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagyvárad – magyar többségűek voltak, nagy városi tömegek éltek itt, ezért ez a csökkentés nagy érvágást jelentett. Érdekes, hogy a szovjetek két tervezetben gondolkodtak: az első tervezetben benne volt Kolozsvár, az egész Mezőséget magába foglalta volna, emellett egy nagy közép-erdélyi régióban gondolkodtak. Azután ezt elvetették, érezték, hogy Kolozsvárnak a bevonása román szempontból tragédia lenne, és akkor választották a B megoldást, ami az akkori Magyar Autonóm Tartomány. Miután 1952-ben létrehozták az autonóm tartományt, 1954-55-ben már elkezdték a periférián felszámolni vagy gyengíteni a magyar kulturális vagy oktatási intézményeket. 1969-ben elindult a nagy iskolaösszevonási folyamat, továbbá Kolozsvárt erőltetett románosítása. A többi városok románosítása is folyt, Zilah, Nagyvárad, Szatmárnémeti a ‘70-es évekig elveszítették a magyar jelleget, és a nagyobb városokban, Brassóban, Temesváron már inkább szórvány lesz a magyarság. Az 1960-as átszervezésnek, amikor a MAT-ból Maros Magyar Autonóm Tartomány lesz, nincs sok nyoma az emlékezetben, inkább emlékeznek az iskolák összevonására, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem megszüntetésére. A kommunista magyar vezetők lojális állampolgárok voltak, romániai kommunistának érezték magukat, és ez nagyon későn változott meg, az 1960-70-es években. Stefano Bottoni (Bologna, 1977) szülővárosában szerzett egyetemi diplomát 2001-ben. 2005-ben doktorált, azóta óraadó tanár a Bolognai Egyetemen. A Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjasa volt, együttműködött a Teleki László Intézettel. Kutatási területe Közép-Európa politika- és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban, különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre; nemzetépítés és államépítés Romániában a kommunizmus időszakában; a Magyar Autonóm Tartomány (1952–1960) mint társadalomtörténeti probléma és hatalmi szerkezet. /Antal Erika: Olasz szemmel a székelyek. Stefano Bottoni történész szerint érzelmeken túllépve elemezhető reálisan egy-egy múltbeli időszak. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 27./
2009. december 2.
Átadták a forgalomnak december 1-jén az észak-erdélyi autópálya első, 42 kilométer hosszú szakaszát, amely a Kolozs megyei Gyalut és Tordát köti össze, Kolozsvárt elkerülve. Ennek az autópálya-szakasznak a megépítésén két éve dolgoztak. /Átadták az észak-erdélyi autópálya első szakaszát. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 2./
2009. december 3.
Erdély Romániához csatolása és Nagy-Románia megalakulása 1918 és 1920 között megbénította az erdélyi magyarság közéletét. Az éledezés 1921 körül kezdődött, azután a nemzeti (kisebbségi) autonómia és az államok konföderációja lett az a két legfontosabb törekvés, amit a romániai magyarság el akart érni. Száraz György munkája Erdély múltjáról, jelenidőben címmel jelent meg a nyolcvanas években. Könyvében megpróbált képet kialakítani a román-magyar viszonyról. Művében számos idézet szerepel arról, hogyan fogadták Trianont és a román Egyesítést a kortársak: magyarok, németek és románok. Botlik József Erdély tíz tételben (1918-1940) című munkája 1988-ban szintén összegzést készített, ugyanígy az Erdély rövid története /Budapest, 1989/ című kötet. Paál Árpád, a kolozsvári Napkelet főszerkesztője például így írt lapjában 1921-ben: „A magyar népkisebbségeknek mindenütt olyan önálló nemzettestekké kell válniok, melyek szervesen beilleszkednek az utódállamok közéletébe. ” Paál hozzátette: „A törzsmagyarságot is, az összes környező államokat is a történelem sodra hajtja az egyedül lehetséges kibontakozás irányába, a népek testvériségének államszövetségi intézményesítése felé. ” 1921. január 23-án Kolozsváron jelent meg Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István híres röpirata, a Kiáltó szó Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyarságához. Ebben olvasható: „Fölébredtünk. Látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Ösmerni akarjuk magunkat. Számba kell venni erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni... Kiáltok! Neked: Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros ezeresztendős magyarsága: Ébredj kétesztendős álmodból, szemedet nyisd ki, nézz széjjel és állj az új életben tusakodni akarók közé. A rohanó idő füledbe harsogja: elég a passzivitásból. (…) Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. ”1919. szeptember 6-án Temesváron a romániai németek képviselői gyűltek össze. Megfogalmazták: „Alkotmány alkotandó, amely örök időkre biztosítja a romániai németség jogát arra, hogy politikailag mint egységes nemzet szervezze magát, s ennek alapján követhesse nemzeti, kulturális és gazdasági törekvéseit. ” Az erdélyi szászok már 1919. január 8-án a Szász Nemzeti Tanács medgyesi gyűlésén kijelentették, hogy „Erdély szász népe is nemzeti jövője garantálását remélve, állást foglal Erdély és Románia egyesülése mellett”. A román politikus, Iuliu Maniu biztosította őket „a szorgalmas szász nép nemzeti jogainak védelméről és tiszteletben tartásáról”. Az erdélyi románok nem voltak kezdetben egységesek Erdély kormányzásával kapcsolatban, az észak-erdélyi görög-katolikus románok voltak bizalmatlanok a regáti politikusokkal szemben. Az Erdély rövid története című könyv összefoglalta a Trianon utáni helyzetet: „A román nyelv uralkodóvá tételét minden eszközzel szorgalmazták. A hely- és utcaneveket a magyar többségű helyeken sem lehetett magyarul kiírni, sőt időnként a magyar nyelvű publikációkban sem, a kétnyelvű cégtáblákat megadóztatták, végül megszüntették. A bíróságokon 1921-től románul tárgyalták az ügyeket, románul nem tudó ügyfelek tolmács útján beszélhettek. Minden hatósági beadványt az állam nyelvén kellett megfogalmazni. A nyilvános helyeken megjelentek a feliratok: Csak románul szabad beszélni. ” hvg. hu /Kisebbségek Nagy-Romániában: kiáltottak, de hova? = Reggeli Újság (Nagyvárad), dec. 3./
