Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt elnöke újabb kijelentést tett. Szerinte ,,alkut kellene kötni Putyin orosz elnökkel, üzletet kínálni Moszkvának". Románia kijelenthetné, hogy ,,lemond a NATO-ról, ha cserébe megkapja Besszarábiát…" Vadim szerint ,,ezzel a nemzeti szempontból zseniális alkuval az amúgy is egyre szegényebb Románia megspórolhatna hétmilliárd dollárt — durván számítva ennyibe kerülnének a NATO-csatlakozás költségei! —, s megkaphatná az elszakított országrészt is, amelyről egyetlen jó román sem mondhat le soha. Romániában — dörögte Vadim — ,,már-már hisztériába csapott át a NATO-csatlakozás rögeszméje, miközben teljesen világos, hogy az észak-atlanti szövetség öt éven belül szét fog hullni". - A hét végén jelent meg a Le Monde-ban egy dörgedelmes cikk, amelynek szerzője azt fejtegeti, hogy ,,Romániának immár szembe kellene néznie múltjával és e múlt sötét árnyaival". A lap szerint ,,a mai román jobboldal által szentként tisztelt Antonescu fasiszta diktátor korszakával is illő lenne szembenézni". Nem is olyan régen — emlékeztet a Le Monde — Adrian Nastase, a NATO és az Európai Unió felé törekvő kormányfő a nemzetközi közvéleményt azzal nyugtatgatta, hogy betiltanak minden háborús bűnöst idéző jelképet. Ennek ellenére az országban jelenleg nyolc Antonescu-szobor található a köztereken, s a fasiszta kondukátorról számtalan utcát neveztek el Romániában. /Bogdán László: Nagyromán ábrándok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 13./
2002. április 15.
Hajlék- és hontalanok közt keresed a helyed. A Kálvin téri metróaluljáróban, a Café Tranzit körül vagy a Centrálban, a "szellemi hontalanok" között. Közös vonásotok a hajléktalan honpolgárság. Azaz még csak nem is polgár(ság), mert annak politikai csengése van. Civil szeretnél lenni inkább, aki önmagában hordozza centrumát. Határokon túl menekülnél a sorsod elől, miközben az hajthatatlanul benned van, veled utazik. De hogyan lehet civil egy kisebbségi? Ha elfelejtenéd is, naponta eszedbe juttatják, belepofoznak ebbe a tudatba. Itthon és otthon is, Kolozsváron avagy a Moszkva téren, mindegy, bárhol is legyél. Nem te vagy a fontos, hanem az "öntőforma", amibe "belelöttyintett" a történelem. Nos, ez az, ami a civilségünk legnagyobb akadálya. Civil szeretnél lenni végre. Az uniformis, a bélyeg alatt is. /Cs. Gyímesi Éva: Dona nobis pacem - 7. Ember és polgár leszek?" A valóság elkezdődött. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 15./
2002. május 8.
Kolozsvárra a szovjet csapatok 1944. október 11-én hajnalban vonultak be, gyakorlatilag harcok nélkül. Megkezdték a zsákmányolást. Óra, töltőtoll, fényképezőgép, feltört üzletek apró árui mind-mind zsákmánynak számítottak. A fosztogatásban leginkább a kolozsvári lumpenek s a környékbeli falvak lakói jeleskedtek. Szovjet járőrök próbálták akadályozni a fosztogatást, de nem sok eredménnyel. A román hadsereg egységei 12-én vagy 13-án érkeztek meg. Veress Pál mesélte Nagy Istvánnak, hogy valamilyen rejtélyes lista alapján román–szovjet járőrök magyar értelmiségieket tartóztattak le, jogászokat, újságírókat, tanárokat, köztük kommunistákat is. Elhurcolták többek között a Református Kollégium több tanárát is. Egeresen román csendőrök és Maniu-gárdisták megkínozták és kivégezték azt a 12 bányászt és erőművi munkást, akik fegyverrel akadályozták meg, hogy a németek az egeresi villamosművet felrobbantsák. A Monostori úton magyarfenesi Maniu-gárdisták lemészárolták az Óvári családot, amely 44 nyarán részt vett az ellenállási mozgalomban. A gyilkosságot tehát nem szovjet katonák követték el. Következett aztán Szárazajta, Csíkszentdomokos, Belényes és más gyilkosságok, amelyekről Balogh Edgár, Demeter János, Kovács András visszaemlékezéseikben már hírt adtak. Ekkor, valamikor október közepén jelent meg Malinovszkij marsallnak, az Erdélybe bevonult II. ukrán front parancsnokának a rendelete, amelynek értelmében a román adminisztrációnak, a rendfenntartó erőknek, a gárdáknak és a hadseregnek 24 óra alatt el kellett hagynia Észak-Erdély területét, s azon csak a frontra menő alakulatok haladhattak át. – Nagy István megbízta fiát, ezt az emlékezést író Nagy Károlyt, hogy gyűjtsön anyagot önéletrajzi regénye 5. kötetéhez. Nagy Károly 1969 őszén Moszkvába utazott tudományos dokumentáció céljából. Borisz Polevoj 1967-ben egy íróküldöttséggel Kolozsváron járt, és elmondta, hogy 1944 őszén a kolozsvári szovjet parancsokságon dolgozott elhárító tisztként, alezredesi rangban. Nagy István kérte fiát, Hogy beszéljen Polevojjal, hogy megtudjanak részleteket a civil férfilakosság ’44-es elhurcolásáról. Nagy Károly beszélt is Polevojjal. Azt válaszolta, hogy a hadijog értelmében munkára vitték őket, hogy újjáépítsék azt, amit a tengelyhatalmak leromboltak. Polevoj kérte, keresse fel újra, addig előszedi az 1944-es feljegyzéseit. Polevoj a következőket mesélte el: A román hadsereg vezérkari főnöksége úgy tájékoztatta a szovjet hadsereg vezérkarát, hogy a magyar hadsereg helyben mozgósítással sok férfit hagyott hátra Észak-Erdélyben és Kárpátalján azzal a megbízatással, hogy a front átvonulása után folytassanak diverziós és partizán tevékenységet, akadályozva ezzel a szovjet hadsereg előnyomulását. Ugyanakkor átadták nekik a legveszélyesebb fasiszta elemek névsorát is. Ezért a bevonulás után városon a szovjet hadsereg járőrei, falun pedig a román csendőrség megkezdte a férfi lakosság összeszedését. Később fény derült arra, hogy a románoktól kapott lista nem a legveszélyesebb fasiszták nevét és a címét tartalmazta, hanem többségükben haladó szellemű magyar értelmiségiekét, sőt kommunistákét is. Ugyanebben az időben tájékoztatták a szovjet szerveket a román csendőrök kegyetlenségeiről, sőt nagyszámú gyilkosságról is. Ekkor a szovjet vezetés leállította a férfiak összeszedését, s Malinovszkij marsall parancsára a román hatóságoknak, a rendfenntartó erőknek és a Maniu-gárdáknak el kellett hagyniuk Észak-Erdély területét. Az elfogottak közül azokat, akik még a II. ukrán front hadműveleti területén voltak, szabadon bocsátották, de akiket már elszállítottak, azokon nem tudtak segíteni. Visszatekintve ezekre a szomorú eseményekre, nyilvánvaló, hogy a szovjet katonai hatóságok egy súlyos és aljas provokáció alapján jártak el. Ezt tudta meg Borisz Polevojtól. /Nagy Károly: Felszabadulás!? = Szabadság (Kolozsvár), máj. 8., A kulisszák mögött. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 9./
2002. június 29.
Méliusz József utolsó éveiben Cédulák címmel készítette - könyvvé kerekedő - napi jegyzeteit. Egy cédulán csak ennyi: "Jordáky levele Anna könyve anyagában". A története: Harag Györgyöt 1952-ben tanulmánya folytatására a moszkvai színművészeti főiskolára küldték volna az illetékes művészeti hatóságok. Már megvolt az útlevele, amikor behívták a KP kolozsvári főtéri épületébe, a művelődési osztályra, és közölték vele: moszkvai tanulmányi kiküldetését visszavonták. Magyarázattal, indoklással nem szolgáltak. Sok év múlva Harag György egy régi ismerőse, különben magyar nemzetiségű állambiztonsági tiszt, immár nyugdíjban, azzal lepte meg a sikeres rendezőt, hogy átadta neki a róla, Harag Györgyről szóló feljelentést. Emiatt történt a moszkvai tanulmányútra jelölés visszavonása. Az állambiztonsági tiszt közölte, hogy Jordákyval állandó kapcsolatban volt. A feljelentés szövegét Méliusz József fordította magyarra. Harag hiányossága gyenge jelleme, ami nem méltó egy kommunistához. Az utóbbi években általában nem vett részt a fontos problémák megoldásában, legtöbbször hallgatott, amikor színészekkel, a színház rendezőivel ideológiai vita támadt. Magatartását megalkuvásnak lehet nevezni. Erre Jordáky példákat hozott. 1949 januárjában a színházat megtisztították a reakciós elemektől, Harag viszont megmentette Lohinszky Lorándot, aki a legreakciósabb volt a fiatal színészek között. 1949-ben a színház ideiglenes igazgatóságában minden politikai és művészeti kérdésben Méliusz Józseféivel azonos nézeteket vallott. Ezért Méliusz József letartóztatása után bírálatban részesült. Harag a Marosi Péter kezdeményezte opportunista politikának híve, a színházban felkarolta a burzsoá gondolkodású egyéneket. Mindez szerepel Méliusz József: Cédulák. Egyszemélyes kávéház. Szávai Géza előszavával. /Pont Kiadó, Budapest, 2002/ című könyvben. /B. D.: Feljelentés Harag György ellen. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 29./
2002. június 29.
A sepsiszentgyörgyi születésű, nagyajtai nevelkedésű Moyses Márton mindössze 29 éves életének történetét legfőképpen a mellette mindvégig kitartó húga, Moyses Éva ismerte. 1970. február 13-án Moyses Márton felgyújtotta magát Brassóban, a Román Kommunista Párt székháza előtt. 1969 telén a prágai egyetemi hallgató, Jan Palach, majd néhány napra rá Budapesten a Nemzeti Múzeum lépcsőin a középiskolás Bauer Sándor, egy év múlva pedig Moyses Márton felgyújtotta magát. Ezt tette a brassói Liviu Babes is 1989-ben, Brassó-Pojánán. - Moyses Márton egyetemi hallgatót 1960-ban tartóztatta le a Securitate. A kiváló képességű fiatalembert a matematikatudományok, az irodalom, a folklórkutatás, a társadalomfilozófia, az atomfizika mellett különféle találmányok is foglalkoztatták. Az 1956-os magyar forradalom idején a baróti gimnáziumból megszökve nekivágott negyedmagával a román—magyar határnak, hogy a szabadságharc oldalára szegődjön. Moyzes 1962-ben kiszabadult a börtönből, nem folytathatta tanulmányait, sőt, állami munkahelyet sem kaphatott, hanem a nagyajtai kollektív gazdaságba kényszerítették napszámosnak. A lap két részletet közölt a Moyses Márton kálváriáját összeállítani igyekvő, Bűn volt a szó című kötetből. 1960. decemberében Moyzes a marosvásárhelyi Securitate egyik kihallgatója előtt elismerte, hogy ő írta a Holnap forradalom című verset, továbbá a Szomorú beszéd magamról (Barátomnak) és az Igaz emberséggel ölni címűt. Moyzes a börtönben levágta a nyelvét, mert olyasmire kényszerítették, hogy mondja azt, amit nem csinált. Erre a kegyetlenül, érzéstelenítés nélkül visszavarrták a nyelvét. Az öncsonkítás 1962. szeptember 28-án történt. - Moyses Mártont a Szovjet Kommunista Párt Központi Vezetőségéhez Moszkvába írt levelében /1969-ben/ az erdélyi magyarság kérdését is felvetette: Erdély 1944 utáni kérdése olyan problémát jelenthet, amely ,,a kommunista tábor egységét veszélyeztető tényezővé válhat". ,,Az 1944 után kialakult helyzet marxista elemzését sem a romániai, sem a magyarországi kommunisták nem végezték el (Ezért a felelősség kölcsönös.)". Mindkét állam kommunista vezetőségének oda kell hatnia, hogy megkülönböztetett barátság alakuljon ki Románia és Magyarország között, hogy a két állam között levő határ váljon adminisztratív határrá, ne legyen politikai határ, javasolta. - Moyses Márton folklórgyűjtéssel is foglalkozott. ,,A válogatásnál arra törekedtem, hogy olyan termékeket mutassak be, amelyeket a Konsza-gyűjtemény nem közöl (sok esetben a Vadrózsák sem)" — írta. /Benkő Levente: Bűn volt a szó. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 28., jún. 29./
2004. július 28.
Adrian Nastase miniszterelnök Oroszországba látogatott, megbeszélést tartott Mihail Fradkov kormányfővel. A román-orosz alapszerződés érvénybe lépésének pillanatától elmondható, hogy a Moszkva és Bukarest közötti viszony végre normalizálódott, a két ország közötti kapcsolatok új szakaszba, a fejlődés, a kiteljesedés fázisába léptek, nyilatkozott Adrian Nastase. A vizit alkalmával Nastase és orosz kollégája, Mihail Fradkov kormányfő kicserélte a Románia és az Orosz Föderáció közötti politikai szerződés ratifikációs dokumentumait, ezzel a szerződés gyakorlatilag is életbe lépett. A két ország közötti kereskedelmi forgalom alig 2 milliárd dollárt ért el, amiből a román export 52 millió dollár volt, az import pedig 1,92 milliárd. /Életbe lépett a román-orosz alapszerződés. A két ország közötti gazdasági kapcsolatok felélénkítését tervezik. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 28./
2004. augusztus 4.
A román-orosz alapszerződés érvénybe lépésével – jelentette ki a dokumentumok ratifikálása után Nastase Moszkvában – új szakaszba léptek a két ország kapcsolatai. Arról tárgyalt orosz kollégájával, Mihail Fradkovval, hogy fejleszteni kell a román-orosz kereskedelmi kapcsolatokat és kiegyensúlyozottabbá kellene tenni. Tavaly Románia kétmilliárd dollár értékben importált árut Oroszországból, addig a hazai kivitel még az 50 (ötven) millió dollárt sem érte el. Ismeretes, hogy több nagy orosz energetikai mamutvállalat is szeretne részt venni a román privatizációban. Elsősorban a Gazpromról van szó. Köztudomású, hogy az orosz-román kapcsolatoknak még van egy számottevő akadálya: a román aranykincs jelenleg is Moszkvában található. Az első világháború idején a 94 tonna arany után 1917 nyarán újabb értéktárgyakat, levéltári anyagokat, festményeket is Oroszországba vittek ,,megőrzésre”. A nemzeti kincs ügye tavaly ismét terítékre került Putyin és Iliescu tárgyalásain, s elhatározták egy orosz–román vegyes bizottság felállítását. Nastase Moszkvába érkezésének idején szellőztette meg a nemzetközi sajtó, hogy Mihail Kalasnyikov, a híres-hírhedett AG/7-es géppisztoly feltalálója azzal vádolt több, nemrég még a keleti tömbhöz tartozó államot – közöttük Romániát! -, hogy érvényes működési engedély nélkül, illegálisan gyártják a géppisztolyt. /Bogdán László: Az Aranytyúk és csibéi, a Kalasnyikov, avagy jön a Gazprom? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 4./
2004. november 20.
Európa számos országában létezik a kettős állampolgárság intézménye. Csehország nem ismeri el a kettős állampolgárságot, kivételt képeznek azok a szlovákiai csehek, akik 1993-ban, Csehszlovákia kettészakadásakor fölvették a szlovák állampolgárságot. Őket akkoriban azonnal megfosztották cseh állampolgárságuktól, de egy 1997-es alkotmánybírósági határozat megadta nekik a jogot a kettős állampolgársághoz; ezt 1999-ben az állampolgársági törvény módosítása megerősítette. A szlovákiai csehek száma mintegy 50 ezer. Becslések szerint közülük 25 ezren éltek ezzel a lehetőséggel. Visszakaphatja cseh állampolgárságát – az eddigi állampolgárság elveszítése nélkül – az a Csehországból származó emigráns is, akit cseh (csehszlovák) állampolgárságától a kommunista rendszer idején, 1948. február 25. és 1990. március 28. között fosztottak meg a prágai hatóságok. E törvény alapján az Egyesült Államokban eddig mintegy 4000 ember kért cseh állampolgárságot. Ezekre a személyekre vonatkoztak a cseh restitúciós törvények is, tehát részt vehettek a kárpótlásban, és visszakérhették a kommunista rendszer által elkobzott vagyonukat is. Valamennyi kettős állampolgár rendelkezik választójoggal a csehországi parlamenti választásokon. Horvátország azonnal a függetlenség kikiáltása után, 1991-ban rögzítette alkotmányában, hogy a határon túli horvátokat megilleti a horvát állampolgárság. A kettős állampolgárság intézményének bevezetése nem okozott elvándorlást. A horvát állampolgárság megszerzéséhez nem kell előzőleg igényelni a letelepedési engedélyt, ugyanakkor a kettős állampolgárság szavazati joghoz is juttatja a kérelmezőt. Szerbiában hamarosan a parlament elé kerül a szerb kormány által nemrég elfogadott állampolgársági törvénytervezet. Ennek egyik jellegzetessége a kettős állampolgárság intézménye. A törvényelőkészítő szerint az új jogszabály nem akadályozza a kettős állampolgárság megszerzését, de más ország állampolgárságának megszerzése minden ország nemzeti törvényeitől is függ, illetve a Szerbiával kötött kétoldalú megállapodásoktól. Oroszországban a 2002-es orosz állampolgársági törvény értelmében külföldi állampolgárság megszerzése nem vonja maga után az orosz elvesztését. Moszkva ezeket a kettős állampolgárokat kizárólag oroszoknak tekinti, s ekként védelmezi őket külföldön. Az orosz állampolgárság megszerzéséhez viszont feltételül szabja a külföldiről való lemondást az Oroszországot lakhelyükül választók számára. Ez alól kivételt csak azok képeznek, akikre kettős állampolgársági megállapodás terjed ki. A Szovjetunió szétesése után Oroszországon kívül rekedt 20–22 millió orosz jelentős része új állam polgára lett. Moszkva csak Tádzsikisztánnal és Türkmenisztánnal tudott egyezményt kötni a kettős állampolgárságról. Németországban az állampolgárságot alapvetően a származási elv határozza meg: bárhol született valaki, ha csak egyik szülője is német, akkor már maga is német polgár. 2000. január 1. óta a területi elv is érvényesül, korlátozottan. Amennyiben egy külföldi gyereke Németországban születik, megkaphatja a német állampolgárságot is, ha bármelyik szülő nyolc év óta jogszerűen tartózkodik Németországban, vagy a szülést megelőzően három évvel korlátlan időtartamra szóló tartózkodási engedélyre tett szert. A kettős állampolgárság azonban csak átmeneti: az érintettnek 23 éves életkoráig el kell döntenie, hogy melyik ország állampolgára akar lenni. Ausztriában az állampolgársági törvény csak kivételes esetekben engedélyezi a kettős állampolgárságot. Nagy-Britanniában az 1981-ben kelt törvény alapján két alapvető állampolgársági forma létezik. A legáltalánosabb a brit állampolgárság, amelynek feltétele, hogy az illető Nagy-Britanniában, illetve Észak-Írországban szülessen brit állampolgárságú édesanyától, vagy törvényesen elismert édesapja brit állampolgár legyen. Ha ezek a feltételek megvannak, külföldi születés és lakhely esetén is általában megadják a brit állampolgárságot. Létezik emellett a "Brit Függő Területek állampolgársága" megjelölésű forma, amely a tengerentúli területeken – ezek összlakossága nem haladja meg a 180 ezret – élő személyekre vonatkozik. Az állampolgársági jogok szempontjából jelentős másik sajátos intézmény a Nemzetközösség, amelyeknek polgárai – csakúgy, mint a tengerentúli területekéi –, a brit választójogi törvény alapján a brit parlamenti választásokon is részt vehetnek, ha életvitelszerűen az Egyesült Királyságban élnek, automatikus nagy-britanniai letelepedési joguk azonban nincs. Ebben az összesen 54 tagállamot számláló, jórészt az egykori brit gyarmatokból álló országcsoportban ugyanúgy megtalálható Kanada, Ausztrália, Dél-Afrika, Pakisztán és Banglades, mint Tuvalu, Nauru, Vanuatu, Kiribati és Tonga. Kivételes helyzetben van az Európai Unió egyik tagországa, az Ír Köztársaság is, amely ugyan nem tagja a Nemzetközösségnek, de Nagy-Britanniában vagy Észak-Írországban élő polgárai indulhatnak és szavazhatnak a brit parlamenti választásokon. Franciaország A francia jog nem követeli meg a francia állampolgárságot felvett külfölditől, hogy lemondjon az eredeti állampolgárságáról, illetve hogy a külföldi állampolgárságot felvett francia feladja a francia állampolgárságát, kivéve a nemzetközi megállapodásokban leírt eseteket. A szuverenitás elve értelmében Franciaország úgy tekinti a kettős állampolgárságú személyt, mint a francia állampolgársággal kapcsolatos jogok és kötelességek összességével felruházott állampolgárt, legyen szó franciáról, aki külföldi állampolgárságot nyert, vagy francia állampolgárságot nyert külföldiről. A kettős állampolgárságú francia azonban nem érvényesítheti francia állampolgárságát annak az államnak a szervei előtt, amelynek állampolgárságával szintén rendelkezik, ha éppen annak területén tartózkodik. A kettős állampolgársággal rendelkező francia számára a francia állampolgárság megszűnik: vagy automatikusan a nemzetközi megállapodások, illetve a felvett állampolgárság szerinti ország törvényei alapján, vagy a tartózkodási országban lévő konzulátuson tett lemondó nyilatkozattal. Portugália Az ibériai ország törvényei elismerik a kettős állampolgárság intézményét. A portugál állampolgárságot megszerző személynek, illetve a valamely külföldi államét fölvevő portugálnak csak abban az esetben kell lemondania egyik állampolgárságról, ha azt a másik állam törvénye kötelezően előírja. A portugál törvény nem tesz különbséget belföldi (anyaországi) és külföldi portugál állampolgár között. Külföldi személyek 10 évi portugáliai tartózkodás után kérvényezhetik a portugál állampolgárságot; a volt gyarmatokról érkezettek esetében ez az időtartam 6 év. A külföldön élő portugál, illetve kettős állampolgárok szavazati joggal bírnak, amennyiben állandó külhoni tartózkodásukat bejelentették az ottani portugál nagykövetségen, illetve konzulátuson. E bejelentés alapján vehetők ugyanis fel a választói névjegyzékbe. A külföldön élő portugál állampolgárok száma mintegy 4 millió; a legtöbben közülük Franciaországban, Brazíliában, Venezuelában, Kanadában és az USA-ban élnek. Az anyaországban csak parlamenti választásokon bírnak szavazati joggal. A 180 tagú lisszaboni törvényhozásba – a részvételi aránytól függetlenül – 4 képviselőt küldenek a külhonban élő portugálok. Románia A határon túli románok számára a román állampolgárság megszerzését először egy 1991-ben hozott törvény kínálta fel. Ennek értelmében egy külföldi állampolgárnak elegendő volt bármilyen távoli rokont "felmutatni" a visszahonosításhoz. Ők azonban kettős állampolgárként nem rendelkezhettek a határon belüli románokat megillető valamennyi joggal: nem indulhattak romániai választásokon, nem viselhettek közjogi hivatalt. A tavaly ősszel elfogadott alkotmánymódosítás azonban már lehetővé teszi, hogy kettős állampolgárok is betölthessenek felelős állami posztokat. Kivételezett helyzetben vannak a moldovai románok: ők bármely romániai megyei rendőrparancsnokságon is elnyerhetik a román állampolgárságot. Nem hivatalos adatok szerint a román állampolgárságot kapott moldovaiak száma eléri a félmilliót. (Arról a Moldováról van szó, amely a Prut és a Dnyeszter folyó között terül el – korábbi neve Besszarábia volt –, s amelyet a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében Románia 1940-ben kénytelen volt átengedni a Szovjetuniónak.) Valamennyi román állampolgár, így a román okmányokat szerzett moldovaiak is, rendelkeznek szavazati joggal a romániai választásokon. A külföldi állandó lakhellyel rendelkező személyekre ugyanazok a szabályok érvényesek, mint bármely olyan román állampolgár számára, aki a választások idején külföldön tartózkodik. Számukra Románia külképviseletein biztosítják a szavazás lehetőségét. Tavaly nyárig nem jelentek meg hivatalos adatok a román állampolgárságot is szerzett moldovai állampolgárokról, mivel egy évvel ezelőtt még a moldovai alkotmány tiltotta a többes állampolgárságot. A Moldovai Köztársaság azonban tavaly törvényben tette lehetővé ezt. Szlovákia Szlovákia jogrendjének egyetlen, állampolgárságot érintő törvényében sem fordul elő a "kettős állampolgárság" kifejezés. Sem az alkotmány, sem az állampolgárságról rendelkező 1993-as törvény, sem a határon túli szlovákok hazai jogállását szabályozó, 1997-ben hatályba lépett törvény nem írja le a kettős állampolgárság fogalmát. Az állampolgárságról szóló törvény azonban úgy fogalmaz, hogy kedvező elbírálásra számíthat az a szlovák állampolgárságért folyamodó személy, aki nem áll más állam állampolgári kötelékében, vagy ha mégis, akkor bizonyítani tudja, hogy az adott államban már kezdeményezte az állampolgári kötelékből való kilépés hivatalos folyamatát. Tekintet nélkül arra, hogy ennek a későbbiek során megfelelt-e vagy sem, a szlovák állampolgárság az ilyen kérelmezőnek megadható akkor, ha: szlovák állampolgárral kötött házasságot, vagy ha gazdasági, tudományos, kulturális, műszaki területen különleges jelentőségű érdemeket szerzett a Szlovák Köztársaságnak. Kedvező elbírálás alá esik az a szlovák állampolgárságért folyamodó személy is, aki már kiváltotta a határon túli szlovák státusát bizonyító igazolványt. Berényi József, a szlovák külügyminisztérium államtitkára az MTI érdeklődésére megerősítette: A kettős állampolgárság fogalma a szlovákiai jogrendben valóban nem jelenik meg, viszont az állampolgárság odaítélése során a kedvezményezett kategóriába sorolható kérelmezőnek nem kell teljesítenie azt a feltételt, hogy kilépjen azon állam kötelékéből, amelyhez a szlovák állampolgárság kérelmezésekor éppen tartozik. /A kettős állampolgárság intézménye néhány európai államban. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 20./
2005. február 15.
Basescu elnök Moszkvába látogatott, február 14-én tárgyalt Vladimir Putyin orosz államfővel. A román–orosz kapcsolatok fellendítésében bíznak, jelentették ki a találkozó után. Putyin hangsúlyozta, hogy az elmúlt esztendők előrelépést mutattak, ezt nem csak a román–orosz alapszerződés megkötése jelenti, hanem az is, hogy a két ország kereskedelmi forgalma tavaly 15 százalékkal nőtt. /Basescu Moszkvában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 15./
2005. február 17.
„Nem lehet kisstílű viták tárgya, hogy Magyarország hálával tartozik, amiért a Szovjetunió felszabadította a fasizmus alól 60 évvel ezelőtt” – jelentette ki Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, aki kétnapos moszkvai látogatása során először orosz kollégájával, Mihail Fradkovval találkozott. Gyurcsány Ferenc nyitottságot észlelt az 1945-ben a Szovjetunióba hurcolt sárospataki református kollégiumi könyvek visszaadásának témájában. /Felszabadítás és könyvvita. = Krónika (Kolozsvár), febr. 17./
2005. február 28.
Putyin árnyaltan fogalmazott – állapította meg Viktor Senderovics a liberális Eho Moszkvi Rádióban „Nem azt mondta, hogy bocsássanak meg nekünk ezért a bűntettért, hanem azt ajánlotta: fejlesszük úgy a kapcsolatainkat, hogy ez ne ismétlődhessen meg. Nehogy már megint tankokat kelljen küldenünk Budapestre... Egy szóval, viseljétek jól magatokat, különben meglátjátok! Erre mondják, hogy bocsánatot kért” – ironizált Senderovics. Gyurcsány Ferenc kormányfő moszkvai tárgyalásai során a magyar nemzet nevében kifejezte háláját a szovjet felszabadításért és kiváltott ezzel az enyhe gúnytól a rácsodálkozó meglepetésig terjedő reakciót Moszkvában. A Rosszijszkaja Gazeta írta: „ő az egyetlen kelet-közép-európai csúcsvezető, aki kezét a szívére téve ilyen kijelentést tehet a Kremlben”. A balti államok, Lengyelország stb. vezetői nem tettek volna ilyen nyilatkozatot. Mindenki tudja, hogy miből állt az orosz hadsereg „felszabadítása”. – Azt pedig kár feszegetni, hogy mi következett a felszabadítás után, hiszen az a rendszer, mely Gyurcsány elvtársat a tenyerén hordozta, másoknak államosítást, kollektivizálását, zárt határokat jelentett, írta Szondy Zoltán. Gyurcsány vérig sértette Szaúd-Arábiát, leterroristázva a legnagyobb olajtartalékkal rendelkező arab királyságot. Gyurcsány bocsánatot kért. /Szondy Zoltán: Több mint zavarórepülés. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 28./
2005. március 8.
George W. Bush meghívására március 7-én Washingtonba utazott Traian Basescu államfő. A londoni és moszkvai látogatás után, ez a román államfő harmadik nagy jelentőséggel bíró külföldi útja azóta, hogy átvette hivatalát. Basescu hangoztatta: nemzetbiztonsági szempontokat figyelembe véve Bukarestnek az az érdeke, hogy különleges viszonyt ápoljon Londonnal és Washingtonnal. /Basescu Washingtonba utazott. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 8./
2005. április 5.
A kormánypárti kommunisták mellett szavaztak az ellenzéki moldovai kereszténydemokraták, így április 4-én Vladimir Voronin államfőt újraválasztotta a chisinaui parlament. Megválasztása után a kommunista elnök többek között a Pruton túli ország európai integrációját, átfogó gazdasági reform végrehajtását, az államapparátus megreformálását és a transznisztriai válság rendezését nevezte prioritásának. Voronint a moldovai Kommunista Párt jelölte az elnöki tisztségre – korábban Moszkva hű szövetségese volt, az utóbbi hónapokban az Európai Unióhoz való közeledés híveként nyilatkozott. Voronint először négy évvel ezelőtt választották meg a 4,5 millió lélekszámú ország elnökévé. /Rostás Szabolcs: Újraválasztották Vladimir Voronin moldovai államfőt. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 5./
2005. május 9.
Ellentmondások övezik a Győzelem Napját, a nagyhatalmak és Európa soha nem tudott igazából szembenézni azzal, mit zárt le, és mit indított el 1945. május 9-e. George W. Bush arra emlékeztette Moszkvát, hogy bekebelezte a Baltikumot, Kelet-Európa többi államának a fél évszázados megszállásáról szemérmesen hallgatott. Az orosz diplomácia nem akarja elismerni: a legyőzött fasizmus helyébe a szintúgy embertelen kommunizmust erőltette tűzzel-vassal a fél Európa nyakába, és ez minden volt, csak nem felszabadítás. Számunkra, kelet-európai népek és nemzetek számára a szenvedés vége a szenvedés kezdete volt, írta Benkő Levente. /Benkő Levente: A szenvedés vége, a szenvedés kezdete. = Krónika (Kolozsvár), máj. 9./
2005. május 25.
Dr. Bokor Imre nyílt levelet intézett Tamás Gáspár Miklóshoz, miután a tévéhíradóban hallgatta a Moszkva téri nyilatkozatát, miszerint: „Nem kíván fajüldöző országban élni”! Bokor Imre javasolta, TGM engedjen az érzelmeinek, és távozzon onnan, ahol jelenleg él. Viszont körültekintően kell kiválasztania, hogy hol telepedik le, mert számos olyan ország van, ahol fajüldözők vannak. Ha például magyar nemzetiségű, akkor nem ajánlja neki Romániát, Szerbiát, Szlovákiát vagy Ukrajnát, ha zsidónak vallja magát, akkor nem proponálja az arab államokat, ha töröknek, akkor kerülje el a kurdokat, ha orosznak, akkor eszébe ne jusson Groznijban gyökeret ereszteni. Bokor arra nem is mer gondolni, hogy „hazánkra aggatta ezt a rendkívül súlyos vádnak minősülő címkét, mert ebben az esetben azt ajánlanám, hogy sürgősen fáradjon el elmeorvosi vizsgálatra”. /Prof. Dr. Bokor Imre: Tisztelt Tamás Gáspár Miklós Úr! = Erdélyi Napló (Kolozsvár), máj. 24./ A szerkesztőség megjegyzése: Amikor kiderült, hogy a tettes is roma, TGM elnézést kért, azt mondta, pardon, tévedett. Miben? Nem kellett volna beállni a Moszkva téri tüntetők közé, vagy alaptalanul fajgyűlölőzte le az országot?
2005. június 7.
Június 3-án Magyarországon több országos napilap is foglalkozott a 85 éve bekövetkezett országvesztéssel. A magyar történelemkönyvekben ma is csak hiányosan, hézagosan tanítanak Trianonról. Romániában a kommunista rendszer sikeresen beletáplálta az emberek fejébe, hogy Ezért látnak sokan ma is az 1989-es események mögött magyar titkosszolgálati beavatkozást, a marosvásárhelyi pogrom mögött Erdély elszakítására tett kísérletet. Ezért nem kellett alig egy hónapja a felajánlott magyar katonai segítség, az árvíz sújtotta Bánságba. – Június 4-én Budapesten semmi sem emlékeztetett Trianonra. A Duna és Hír Televíziót kivéve, hallgatnak róla a közszolgálati médiumok is. A Magyar ATV-n ment a Fásy Mulató, a közszolgálati Kossuth Rádióban pedig a Rádiókabaré. A Felvonulási téren, a Regnum Marianum templom helyén a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) és a Jobbik szimpatizánsai emlékeztek, a Hősök terén a MIÉP tartott nagygyűlést. Toroczkai László HVIM-elnök kifejtette: ”2001-ben azért hirdettük meg ezt a fáklyás felvonulást, mert sirattuk a múltat. Ellenségeink a balliberális médiában felteszik a kérdést: miért foglalkozunk a múlttal. Ez óriási tévedés: Trianon nem lerágott csont, hanem nemzetünk élő, fájó sebe. Lásd: Délvidék, ahol verik a magyarokat, és újabban Erdélyben is. Miért hagyjuk? Meg kell mutatnunk, hogy nincs a szívünkben félelem.” Toroczkai után Kovács Dávid, a Jobbik elnöke beszélt. Kiemelte: „magyar testvéreinket folyamatosan megalázzák és megverik. Tamás Gáspár Miklós és barátai a Moszkva téren küzdenek a rasszizmus ellen. Ajánlom, hogy menjenek át Erdélybe vagy a Délvidékre és ott küzdjenek. Ott van feladatuk. Június negyedike nemcsak a nemzeti emlékezet napja, hanem az önvédelmi ösztön mozgósításának napja is kell hogy legyen.” A megjelentek felkeresték a szerb, francia, román, szlovák nagykövetségeket. A petíciókat sehol sem fogadták el. Ezekben területi autonómiát követelnek a határon túli magyaroknak. A Hősök terén Csurka István, a MIÉP elnöke mondott beszédet. /Fábián Tibor: Magyarország emlékezik. Trianon sem örök. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), jún. 7.
2005. július 14.
A József Attila Kör (JAK) írószervezet nemrég véget ért szentendrei fordítótáborának egyik szervezője a csíki származású Dánél Móna volt. Elmondta, hogy idegen anyanyelvű fordítók többek között erdélyi meghívottakkal is megismerkedhettek a táborban. Dánél Móna egyszerre doktorál a budapesti és a kolozsvári bölcsészkaron, a nyugati magyar irodalom neoavantgard irányát kutatja. Négy éve Budapesten, Kolozsváron és csíki szülőfalujában, Pottyondon él, közben ösztöndíjjal Moszkvában, Bécsben, Firenzében is járt. Budapesten erdélyi magyar, romániai magyar lett, míg Firenzében román útlevéllel rendelkező személy, és spanyol és bolgár barátnőinek történelmet kellett mesélnie, hogy miként magyar, ha román... /Gergely Edit, Budapest: Pihegő moha a csíki Pottyondon. Beszélgetés Dánél Móna irodalomkutatóval és -szervezővel. = Krónika (Kolozsvár), júl. 14./
2005. július 23.
Július 29-én ünneplik Romániában a román himnusz napját. Andrei Muresanu brassói dilettáns költő (1816–1863) Desteapta-te romane (Ébredj, román) kezdetű tizenegy szakaszos verse törvény szerint 1990 januárjában vált állami himnusszá. A parlament 1998-ban szavazta meg, hogy július 29. legyen a születésnapja, ugyanis akkor volt 150 éve, hogy a makedón Anton Pann dallamával első ízben csendült fel egy népünnepélyen. Romániának az utóbbi ötven év alatt hat himnusza volt, és most készül a hetedik változata: Adrian Paunescu június elején törvénytervezetet nyújtott be a szenátusba, hogy a himnuszként szolgáló szöveg eddigi négy szakasza csökkenjen kettőre, hogy könnyebben lehessen megtanulni, éneklése kevesebb időt vegyen igénybe, és katonák, tengerészek, iskolások minden hétfőn ezzel kezdjék a hetet. A javaslatra Gheorghe Funar, a Nagy-Románia Párt szenátora rálicitált azzal, hogy a községi, városi, megyei tanácsok üléseiket szintén ezzel kezdjék. A legrégebbi román himnuszt Eduard Hübsch német karmester dallamára énekelték az iskolában: Traiasca Regele... – tehát királyi himnusz, amely utolsó négy sorában brit mintára Isten áldását kéri a koronára. Ez himnusz 66 évet élt. A köztársaság kikiáltása után, 1948-ban ezt követte Aurel Baranga költeménye, a „Zdrobite catuse in urma raman”, ezt magyarul is lehetett énekelni, benne volt korabeli tankönyveinkben: „Lehulltak a láncok, a régi igák, /A munka s a munkás az élen. /Most fölfele, a csúcs felé dobban a láb, /A végzet nem úr már a népen. /Hogy éljen, kívánjuk a Köztársaságunk, /Előre, előre tovább, /Közös utat a dolgozók alkotó, hű keze vág” stb. Dallamát Matei Socor, a bukaresti zsidó hitközség tagja szerezte. Hat évig énekelték ezt, akkor a párt felfedezte a súlyos fogyatékosságot, hogy nem szerepel benne a Szovjetunió, ezért új himnuszt kellett rendelni. Dan Desliu és Eugen Frunza megírta a szöveget: „Te slavim Romanie, pamant parintesc,” dallamát komponálta ugyanaz a Matei Socor. Később éppen az lett a baja, amiért született: hogy szerepelt benne a felszabadító szovjet nép. Akkor ugyanis kimondták, hogy az országot a román hadsereg szabadította fel. 1977 júniusában ezért új himnusz született: Ciprian Porumbescu (eredeti családnevén Golembiovschi) „Trei culori cunosc pe lume” kezdetű dalába Nicolae Ceausescu saját kezűleg a szocialista köztársaságot éltető sorokat plántált. Ez három hónapig élt, ugyanis – bizonyára moszkvai figyelmeztetésre – módosították olyan értelemben, hogy a kommunista internacionalizmus szellemét is tükrözze. – Ezt váltotta fel a Desteapta-te romane. /Barabás István: Kinek ébredjünk? = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 23./
2005. október 14.
Oroszország és Románia rendezte kapcsolatainak jogi bázisát – jelentette be Szergej Lavrov külügyminiszter október 12-én Moszkvában, ahol román kollégáját, Mihai-Razvan Ungureanut fogadta. /Javuló román–orosz kapcsolatok. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 14./
2005. október 22.
Kemény Henrik fogalom a bábos szakmában a magyar nyelvterületen, ő a magyar bábos dinasztia utolsó tagja. Apja is bábos, nagyapja bábszínház-tulajdonos, bűvész és cirkuszigazgató volt. A nemrégiben nyolcvanadik születésnapját ünneplő Heni bácsi Kolozsvárra látogatott, a Romániai Magyar Bábos Találkozóra. „A Vitéz László történeteket még a papa vette át a nagyapától”, mesélte. Könyvet lehetne írni az emlékeiből. Járt már Londonban, Tajvanban, Indiában, Moszkvában találkozott orosz társával, Petruskával, s annak mesterével, Obraszovval. /Köllő Katalin: „Tessék, csak tessék, vissza nem térő alkalom”. Kemény Henrik, az élő legenda Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 22./
2005. október 24.
Október 23-án Kolozsváron a Farkas utcai református templomban tartott istentiszteleten folytatódtak az 1956-os magyarországi forradalomra való erdélyi megemlékezések. Az istentisztelet után a kolozsváriak a templom előtt felállított színpadon szervezett és a Duna Televízió által élőben közvetített ünnepségen vehettek részt. A forradalom erdélyi megtorlásának egyik áldozata, Mózes Árpád nyugalmazott erdélyi evangélikus püspök felszólalásában úgy értékelte: az 1956-os magyarországi forradalom világtörténelmi esemény volt, hitelét az adja, hogy egy maroknyi népnek volt bátorsága kibontani a szabadság zászlaját a zsarnok világbirodalommal szemben. Emlékeztetett: Erdélyben is megteltek a börtönök, sokan a fogságban elszenvedett kínzások miatt pusztultak el, de voltak olyanok is, akik például a Duna-deltában kényszermunkába fogva kínlódtak évekig embertelen körülmények között. Felléptek többek között a Babes–Bolyai Tudományegyetem Színművészeti Karának hallgatói is, akik Sebők Anna Kolozsvári perek 1956 /Hamvas Intézet, Budapest/ című munkájából olvastak fel. Ebben Páskándi Géza felesége levéltári kutatások és túlélők vallomásai alapján állította össze az 56-os forradalom erdélyi történéseit, a megtorlásokat, áldozatokat. Délután a Kolozsvár Társaság szervezésében az Operában került sor az 1956 – Moszkvától Kolozsvárig című emlékünnepségre. /B. T. : Ötvenhatra emlékeztek Erdélyben is a magyar forradalom 49. évfordulóján. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 24./ Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus püspök az október 23-án Kolozsváron, tartott megemlékezésen szólt a Farkas utcai református templom előtti téren összesereglett közel ötszáz főnyi hallgatósághoz. Kolozsváron első ízben tartott nagyobb szabású, szabadtéri 56-os megemlékezésre a város 60 ezres magyarságához képest kevesen jöttek el. Bozóki András kulturális miniszter október 22-én Budapesten, a Műegyetemen mondott beszédet egyetemisták és határon túlról érkezett magyar fiatalok előtt. Felszólalásába többször is belefütyültek, az idősebb meghívott vendégek pedig hangos, folyamatos tapssal adtak hangot nemtetszésüknek. /Benkő Levente: 1956 mindenkor erőt adó forrás. = Krónika (Kolozsvár), okt. 24./
2005. november 10.
Magyarország idegen fegyverekkel hatalomra segített pártállami kormánya sok mindent ígért, míg végül a demokratikus szocializmust a nyílt megtorlással váltotta fel. Kádárék bosszúhadjáratot viseltek a nemzet ellen. Ezek a perek is koncepciós perek voltak, Kádáréknak a gyerek is ellenség volt, ha ellene fegyvert fogott. Kádár János november 21-én – Haynauhoz foghatóan – úgy fogalmazott, hogy ,,Most semmiféle demokráciáról nem lehet beszélni; most kemények leszünk!” Később a Szovjetunió felajánlotta csapatai kivonását, Kádár János ezt visszautasította. A szovjet hadsereg mellett a nemzetellenes karhatalom lett a Kádár-kormány legfőbb támasza. A Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalom 1. ezrede a fővárosban november 8-án alakult meg, ÁVH-s tisztek alkották az állomány kétharmadát. November 21-re már 18 század szerveződött; 8 kizárólag volt belügyesből; vattakabátjukról csak pufajkásoknak nevezték őket. November 11-e után őket vetették be az ellenállók helyi csoportjai ellen. A honvéd karhatalom létrehozása november 30-ra fejeződött be. Budapesten 5500, vidéken 5000 főt számlált (75 százalékuk korábban is hivatásos katona, 5 százalék rendőr volt, míg 20 százalék a civilek soraiból jött). A karhatalmisták és a szovjet hadsereg együttes fellépése iszonyatosnak bizonyult: ők lőttek a tüntetők közé 1956 végén, illetve még 1957 elején is; Budapesten, Salgótarjánban, Miskolcon, Veszprémben, Zalaegerszegen, Kecskeméten és Pásztón. Az ÁVH feloszlatását hiába hagyta jóvá Kádár kormánya, decemberre a politikai rendőrség 80 százaléka az egykori ÁVH állományából került ki. November első napjaitól nem csak a Szovjetunióba történő deportálások voltak folyamatosak, de az őrizetbe vételek és letartóztatások is. 13-án az újpesti munkástanács és forradalmi bizottság tagjait, 33 személyt tartóztattak le, fogtak perbe, amelyben 10 halálos ítéletet mondtak ki. Decembertől jöttek a nagy letartóztatások, letartóztatták Gimes Miklóst, Bali Sándort, Rácz Sándort, a hódmezővásárhelyi sztrájkok szervezőit, Vaskó Andrást és Máté Istvánt. December 11-én törvényerejű rendelet jelent meg a halálos ítélettel járó statáriumról; másnap visszahozták az internálás intézményét és bevezették a gyülekezési tilalmat. December közepétől a kormány akasztatott is, mégpedig csupa kisembert. Miskolcon és Budapesten fegyverrejtegetés címén végezték ki Soltész Józsefet, illetve Minczér Józsefet. Ekkor ítélték el a Békés megyei Gyulavári községben szervezett megmozdulás résztvevőit: tizenkét személyt börtönbüntetésre, két személyt, egy fiatal lányt és egy katonatisztet halálra, az ítéletet 1957 februárjában hajtották végre. 1957. áprilisban 16, illetve 12 évi börtönbüntetésre ítélték az ÁVH vezetőit, Farkas Mihályt és Farkas Vladimírt, akkor, amikor egy munkás büntetése fegyverrejtegetés miatt halál volt. Fegyverrejtegetés címén többségükben munkásokat ítéltek el; áprilisban Kardos Lászlót, májusban Bibó Istvánt és Tildy Zoltánt tartóztatták le. A május 6-án kezdődő perben Eörsi István írót 8 évre, Angyal Istvánt halálra ítélték. Ebben a hónapban ítélték el a Rádió ostromában részt vevőket; júniusban a miskolci forradalmárokat. Egerben a Katonai Tanács 14 tagját ítélték el. Augusztusban az edelényi munkástanács tagjainak ügyét tárgyalták, és hét inácsi parasztembert végeztek ki, a nemzeti bizottság vezetőit. A forradalmi eseményekben való részvételük miatt a tiszti igazolóbizottság májusi jelentését követően 21 tisztet végeztek ki. 1957 januárjában újabb letartóztatások voltak (Háy Gyula, Zelk Zoltán, Lengyel Balázs, Tardos Tibor, Novobáczky Sándor, Lőcsei Pál, Gyurkó László); a Magyar Írók Szövetségét, a Magyar Újságírók Országos Szövetségét, a művészeti szövetségeket pedig betiltották. Röpcédula, illegális sajtótermék, fegyver rejtegetése elég volt a halálos ítélethez. (Február elején emiatt végezték ki a Batonai testvéreket.) Január 19-én végezték ki Dudás Józsefet s Szabó Jánost. Február 18-án a Fővárosi Bíróságon kezdték meg a megtorlás egyik hírhedt perét. Gyilkosság és illegális sajtótermék megjelentetése volt a vád Tóth Ilona orvostanhallgató és társai, a Péterffy Sándor utcai kórházban berendezkedett ellenállók (Gáli József, Gyöngyösi Miklós, Gönczi Ferenc, Bagó Gyula, Lukács József, Kéri Sándor, Kovács Ferenc, Mátéffy Csaba János, Obersovszky Gyula és Pribelszki István) ügyében. A halálos ítéletet Tóth Ilonán, Gönczi Ferencen, Kovács Ferencen, Gyöngyösi Miklóson június végén hajtották végre. Gáli 15 évet, Obersovszky életfogytiglant kapott. (Azóta több szakértő is megerősítette, nem bizonyított, hogy Tóth Ilona orvostanhallgatónő meggyilkolt volna egy sebesült ávóst.) Kádár szerint legalább 400–500 ellenforradalmár-gyanús személyt kell összeszedni, Földes László még többet: néhány ezret szeretett volna lefogva látni. A statisztikák szerint január és február közepe között 559 személyt internáltak, február 16.–március 16. között 2652 személyt. Miskolcon Mikulás Gábor és társai tárgyalása volt – az ítélet rendkívül súlyos, öt személyen végrehajtották a halálos ítéletet, a többiek életfogytiglanit, 5, 15, 10, 7, 3, illetve 1 év börtönbüntetést kaptak, 400-an kerültek börtönbe és 10 000-től vették vissza a rendfokozatot. Tizennyolc író – többségében a népi írók – levélben fordult Kállai Gyulához a letartóztatott írók: Varga Domokos, Molnár Zoltán, Fekete Gyula, Tóbiás Áron, Déry Tibor, Háy Gyula és Zelk Zoltán érdekében, ennek ellenére az íróperekben évekre szóló börtönbüntetéseket szabtak ki. Kivégezték Prezsmayer Ágostont, aki Maléter összekötője volt a Kilián laktanyában. A kommunista pártok november 12–19-i moszkvai tanácskozása idején ítélték el Déryéket, letartóztatták Ádám Györgyöt és Kosáry Domokost, utóbbit a katonai bíróság 1958. június 18-án 4 évi börtönre ítélte. November–decemberben kivégezték a Széna téri és a Corvin-közi felkelők vezetőinek egy részét: Ekrem Kemalt, Bán Róbertet, Iván Kovács Lászlót, Pálinkás őrnagyot, aki kiszabadította Mindszentyt. Ítélet született Földes Gábor és 12 társa ügyében (Földes színész-rendező, Gulyás Lajos lelkész, Tihanyi Árpád tanító győri ávéhásokat mentettek meg!); súlyos börtönbüntetéssel zárult a Központi Munkástanács vezetőinek pere, és tisztázatlan körülmények között december 21-én a Gyorskocsi utcai vizsgálati fogságban meghalt Losonczy Géza. 1958. január 18-án megtörtént a vádemelés Nagy Imre és társai ellen. Röviddel előtte végezték ki Brusznyay Árpád tanárt, aki a veszprémi Nemzeti Bizottságnak volt az elnöke. A hatalom továbbra sem válogatott. Február elején halálra ítélték majd kivégezték Renner Pétert. A Nagy Imréék perében hozott júniusi ítéletig halálra ítélték a Csepeli Nemzetőrség parancsnokát és társait, két tisztet, egy honvédet, egy mérnököt, egy bányászt és egy csapost: a nagytétényi Nemzeti Bizottság és Nemzetőrség vezetőit, egy csepeli munkás két gyilkosát, Balogh Lászlót és társait; az óbudai katonai ellenállás három tisztjét; április 24-én kivégezték a Nagy Imre-per vádlottját, Szilágyi Józsefet. Emellett számtalan súlyos ítélet született Sándor András, Lőcsei Pál, az esztergomi Nemzeti Tanács és munkástanácsok tagjai, a Honvéd Kórház vezetői, Kéri József, Győr-Sopron megye főügyészének ügyében. (…)(részlet) /Lipcsey Ildikó: Ötvenhat után: Megtorló szervezetek, koncepciós perek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 10./
2006. május 9.
Vlagyimir Bukovszkij orosz szellemi ellenálló május 8-án Brassóban azt nyilatkozta, hogy olyan dokumentumok birtokában van, melyek igazolják: a kelet-európai forradalmak terveit Moszkvában állították össze. E dokumentumok egyikében a volt szovjet elnök, Mihail Gorbacsov úgy vélte, hogy Ion Iliescu jó Romániának. “Az egyik dokumentumban Gorbacsov a bolgár vezetőkhöz szól. Az egyik bolgár vezető, Petar Mladenov (aki Todor Zsivkov helyét vette át 1989-ben) azt mondta: “Romániában Iliescu nekünk nagyon jó”. Gorbacsov erre: “Igen, de ne beszéljünk erről nyilvánosan. Rosszat tennénk neki, így jobb, ha hallgatunk”. Bukovszkij hangsúlyozta: a forradalmak teljes ötlete a szovjet terv része. „Megtaláltam a Szovjet Kommunista Párt Politikai Bürójának ez irányú határozatát” – nyilatkozta. Vlagyimir Bukovszkij a kommunizmus elleni állásfoglalásai nyomán vált ismerté, ezért tiltották ki Oroszországból 1995-ben. Az orosz író a kommunizmus tanulmányozásában az egyik legjelentősebb szaktekintély, több alkalommal is felajánlotta támogatását a kommunizmus gyilkosságainak kiderítésére irányuló román erőfeszítésekhez. Vlagyimir Bukovszkij a “November 15.” Szövetség által Brassóban szervezett Román Kommunista Ellenállás IV. találkozóján vesz részt. /Hazai krónika. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 9./
2006. május 29.
Folytatódik a trianoni határok átrajzolásának, illetve az ott mesterségesen létrehozott államok szétesésének folyamata: Montenegró népszavazással döntötte el, hogy független országgá váljék, ezzel Nagy-Szerbia álma végképp szertefoszlik. Előzőleg Horvátország (4,8 millió lakos), Bosznia-Hercegovina 4,4 millió), Macedónia (2,2 millió) és Szlovénia (2 millió) élt a lehetőséggel, hogy lemondjon Belgrád gyámkodásáról, és folyamatban van a koszovói albánok sorsának rendezése. A Szovjetunió és Csehszlovákia után tehát megszűnt Jugoszlávia is. Miközben Montenegró ünnepelt, Moldávia Köztársaság kormánya visszautasította a parlamenti ellenzék egy frakciójának kérését, hogy az ország váljon ki a Független Államok Közösségéből, szakítson Moszkvával. A Mi Moldovánk nevű ellenzéki tömörülés reménységének 1990 óta a romániai ultranacionalizmus hangadói, elsősorban Corneliu Vadim Tudor és Adrian Paunescu szenátorok adnak szárnyakat. Moldávia exportjának jelentős része Oroszországba irányul, cserében a nélkülözhetetlen energiahordozókért. Az első világháborút követően, az 1812 óta Oroszországhoz tartozó Besszarábia 1917 őszén bejelentette autonómiáját, 1918 januárjában függetlenné válását, hogy végül március 27-én az Ország Tanácsa „örökre és az idők végezetéig” hatóan elrendelje az egyesülést Romániával. Ez azonban csak 1940-ig tartott, amikor Moldávia visszatért Moszkva kebelébe. Huszonkét év című könyvében Mikó Imre így írt erről: „A több mint ötvenezer négyzetkilométernyi terület elvesztésénél még nagyobb erkölcsi vereség érte a román hadsereget. Huszonkét éven át egyebet sem hallottak, mint azt, hogy egyetlen barázdát sem fognak vér nélkül másnak átengedni... A Nagy-Románia illúziójában élő románság elvesztette lelki egyensúlyát.” Az egyensúlyt a Nagy-Románia Párt igyekszik helyreállítani azzal, hogy követeli az újraegyesülést, és erre biztatja a moldáviai ellenzéket is. Angela Buciu NRP-képviselő idén március 28-i politikai nyilatkozatában elismeréssel adózott a hős elődöknek, akik Nagy-Románia ősi álmát valóra váltották. Előzőleg, január 13-án a Romania Mare című lap felrótta Moszkvának: az idők folyamán 3 millió idegent telepített be Moldáviába, hogy a lakosság nemzetiségi megoszlására hivatkozva igazolja területi követeléseit (a 4,5 millió lakosú ország 65 százaléka román, a többi ukrán, orosz, gagauz, bolgár és zsidó). Ugyancsak a Romania Mare az egyesülés 88. évfordulója alkalmából cikksorozat közlését kezdte el a történelmi igazság bizonyítására: Besszarábia Romániát illeti meg. /Barabás István: Trianon ördöge nem alszik. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 29./
2006. június 12.
Basescu államfőnek el kellett viselnie a Fekete-tengeri Fórum kudarcát, nem sikerült az a terve, hogy a Fórum amolyan békéltető helyi hatalomként ismerje el Romániát. A térség két legfontosabb állama, Oroszország és Törökország csak nagyköveti, illetve kormányfő-helyettesi szinten volt jelen. Moszkva korábban túlburjánzónak nevezte a helyi kezdeményezéseket, Konstancán nem írta alá a régiós együttműködési értekezlet nyilatkozatát, majd a már meglévő Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködési Szervezet megkettőzésének, azaz fölöslegesnek mondotta magát a Fekete-tengeri Fórumot is. Basescunak be kellett látnia: Oroszország nélkül semmiről sem lehet határozni a térségben. Nem esett szó a találkozón Transznisztriáról, a Kászpi-tengeri földgázt Nyugat-Európába szállító Nabucco-vezetékről. /Bogdán Tibor: Cotroceni-i hajótörött. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 12./
2006. június 14.
Montenegró lakossága feladta a leckét Európának. Amikor a május 21-én megtartott népszavazáson arra szavaztak, hogy Montenegró az 1918 óta fennálló nemzetközi jogi helyzetét rúgja fel, lépjen ki a Szerbiával alkotott államközösségből, és váljon függetlenné, még nem tudták, hogy ez milyen hatást gyakorol majd a kontinens keleti része és a kaukázusi térség szeparatista törekvésű térségeinek lakóira. Vlagyimir Putyin orosz elnök arra figyelmeztette a nemzetközi közösséget, hogy a montenegrói függetlenségi népszavazás eredménye, valamint Koszovó esetleges függetlenségének elfogadása rendkívül veszélyes precedenst teremt. Őt „a volt Szovjetunió szeparatista enklávéinak”, Abháziának, Dél-Oszétiának és Transznisztriának a sorsa foglalkoztatja, de ezúttal tovább ment. Felhívta a figyelmet, hogy a crnagorecek önállóságának nemzetközi elismerése az európai földrész nyugati részét is destabilizálhatja, hiszen a montenegrói referendum „katasztrofális következményekkel járhat olyan országokra nézve is, mint Spanyolország, Franciaország vagy Olaszország”. A montenegrói népszavazás utáni napokban az ún. Transznisztriai Moldovai Köztársaság vezetői hasonló referendum kiírását helyezték kilátásba. Igor Szmirnov, a szakadár Dnyeszter-vidéki térség elnöke bejelentette: legkésőbb szeptemberben feltétlenül népszavazást rendeznek a Moldovától való függetlenségről. Ezzel egyidejűleg Szergej Ivanov orosz védelmi miniszter leszögezte: az orosz katonai jelenlétet a szakadár térségben Moszkva továbbra is fent kívánja tartani. A szeparatista akció miatt Moldova és Transznisztria között 1992-ben kisebb háborús konfliktusra is sor került. A Dnyeszteren túliak az „ott felejtett” 14. szovjet hadsereg pártfogásával győztek, az orosz haderő azóta is a térségben maradt, „vigyázni a szovjet fegyverraktárakra”, amelyek elszállításához több mint kétszáz tehervonatra lenne szükség. Tyiraszpol külön parlamentet és külön kormányt hozott létre, s bár függetlenségét senki nem ismerte el, ma is önálló pénze van. Az Európai Unió és az Egyesült Államok is azt szeretné, ha az oroszok Transznisztriából kivonulnának, s ha a Dnyeszter-melléki térség ugyanolyan széles autonómiát kapna Kisinyovtól, amilyent a moldovai törvényhozás a kilencvenes évek közepén a szintén kiszakadással fenyegető dél-moldovai gagaúzoknak biztosított. /Tibori Szabó Zoltán: A függetlenedés szelleme kísérti Európát. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 13., folyt. 14./
2006. július 1.
Kolozsváron 1947-ben, a IV. gimnáziumi osztály elvégzése után letették a kisérettségi vizsgát az Unitárius Kollégiumban, emlékezett Dr. Dezső István. Kolozsváron négy magyar fiúgimnázium volt: Piarista Fiú Főgimnázium, Református Kollégium, Unitárius Kollégium és az Állami Magyar Fiú Gimnázium, vagy Gyakorló Gimnázium. A négyből kettőt természetesen csak úgy lehetett összevonni, ha kettőt megszüntetnek. Áldozatul esett a nagy diáklétszámú, rangosabb Piarista Főgimnázium és az Állami Magyar Fiú Gimnázium vagy Gyakorló Gimnázium. 1948-ban megszüntették az egyházi iskolákat. A Kolozsváron megmaradt, két elméleti magyar fiúgimnázium közül az egyik, a volt Unitárius Kollégium az 1. számú Elméleti Magyar Fiú Gimnázium nevet kapta, a második pedig a volt Kolozsvári Református Kollégium, amiből a 2. számú Elméleti Magyar Fiú Gimnázium lett. 1948-ban a kolozsvári Szekuritáté behatolt a Ferenc-rendiek épületébe, az összes szerzetest elvitték, még azt sem engedték meg nekik, hogy szobájukba felmenjenek, és a létfontosságú dolgaikat elhozzák. A rendházban maradt javak egy részét szétosztották a két magyar fiúlíceum konviktusai között. Dr. Dezső István emlékszik arra, hogy ők, az 1. számú Elméleti Magyar Fiúlíceum bentlakói kis kézi szekérrel mentek, hogy a számunkra megítélt javakat elhozzák. Ez elsősorban a ferencesek élelmiszer raktárából kerülhetett ki. Emellett nagy mennyiségű nyomdapapírt, valamint füzeteket, íróeszközöket is kaptak, itt működött addig ugyanis a Szent Bonaventúra Nyomda. Szigorúan megtiltották a diákoknak, hogy az emeletre is felmenjenek, a szerzetesek szobáiba. 1948-tól a rendházban helyezték el a város zene- és képzőművészeti iskoláját, még mindig ott működnek. 2006. június 3-án a fizika előadóteremben gyülekezett az erősen megfogyatkozott és szétszóratott egykori lelkes diákcsapat, az 1951-ben érettségizett tíz ősz hajú veteránja Fazoli Sándor, egyetlen élő tanáruk, osztályfőnökük és egykori igazgatójuk köré. Tudomásuk szerint 24-en élnek még az osztályból, de a találkozónkra csak tízen tudtak eljönni. Mindnyájukat megajándékozták Brassai Sámuel Elméleti Líceum Évkönyvvel. A tíz hajdani diák életútját mondta el a találkozón. Ajtay Ferenc a Bolyai Tudományegyetemen geológiát végzett, a majd középiskolai tanár lett. Nyugdíjas éveiben könyveket ír, eddig három kötete jelent meg, a következőt az ivóvíz jelentőségéről írja. Ábrahám Ottó a Szovjetunióban végzett bányamérnökit, hazajövetele után a Zsil-völgyi bányák magas vezetőségi posztjait töltötte be. Egyike volt a párt kinyújtott karjának. Nyugdíjasként újra politizálni kezdett, most a román Konzervatív Párt tagja. Fia anyanyelvét elvesztette, ennek ellenére magyarul érez. Dr. Dezső István nyugalmazott sebész főorvos elhagyta szülőföldjét, az anyaországban próbált beilleszkedni, úgy érzi, sikertelenül. Mihálik András látványos pályát futott be, miután Moszkvából hazatért ukrán feleségével. A romániai 1989-es fordulat után tökéletes orosz nyelvtudását kihasználva állandóan utazott, tolmácsolt, Nagyvárad alpolgármestere lett és Nagyváradon az egyetem építészeti karának professzora, a műszaki tudományok doktora, több találmánya van. Botár Ferenc Tordán dolgozott és ott él családjával ma is. Darvas István Izraelbe, aztán Amerikába ment, de meghalni Budapestre jött. Cozma Károly (Kozma) Kijevben végezte a Diplomáciai Főiskolát, külügyi diplomáciai szolgálata folytán bejárta a fél világot, világnyelveket beszél, 20 évnél több időt töltött külügyi szolgálatban. Széll Kálmán szenvedélyes sakkozó, műgyűjtő, de főleg könyvgyűjtő és magánzó agglegény. Veress Endre egyedül lett ügyvéd az osztályból. 1940-ben az Észak-Erdélyből kivonuló román bosszúállók úgy megverték ügyvéd édesapját, hogy később belehalt sérüléseibe. /Dr. Dezső István nyugalmazott sebész főorvos: Provokatív beszámoló a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnáziumban érettségizettek 55 éves érettségi találkozójáról. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 28., folyt.: júl. 1./
2006. július 6.
Eredménytelenül zárult a román külügyminiszter Ukrajnában tett látogatása. Mihai Razvan Ungureanu utalt arra, hogy semmi remény „objektív és civilizált” megoldást találni az ukrán féllel. Ungureanu minden eddiginél határozottabban kérte az Ukrajna területén élő román kisebbségek jogainak tiszteletben tartását. Megállapodás született arról, hogy ősszel elkezdődhet a helyzetfelmérés az EBESZ és az EU küldötteinek részvételével. Ungureanu felhívta kijevi kollégája figyelmét egy Odessza környékén élő román ortodox pap esetére. Anatol Curtevet a moszkvai érsekség hívei nemrégiben súlyosan bántalmazták, azonban az ukrán hatóságok szemet hunytak az eset fölött. /Sz. L.: Hágában feszül egymásnak Románia és Ukrajna. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 6./
2006. augusztus 11.
Az Illyés Közalapítvány pártpolitikai kuratóriumával ellentétben a Szülőföld Alapnál különböző, egymástól elválasztott szintek biztosítanák a határon túliaknak szánt támogatások politikamentességét – mondta Gémesi Ferenc, a MEH határon túli ügyekért felelős szakállamtitkára. Gémesi Ferenc szerint a tervezett Magyar–Magyar Kormányzati Konzultáció nem lépne a Magyar Állandó Értekezlet helyébe. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök konzultált a határon túli vezetőkkel. Gémesi Ferenc elmondta, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatalának (HTMH) sorsáról „sajnos gyakran több szó esik, mint a tartalomról. Kissé anakronisztikussá vált, ami a HTMH körül kialakult. Az intézmény 1992-es megalakulása óta alapvetően változtak meg az események, és most nemcsak a térségről, hanem a hazai közigazgatásról is beszélek. Ez utóbbi most is nagyon jelentős átalakuláson megy keresztül. Ha tehát nem nyúlunk hozzá a HTMH-hoz, elvész a hatékonysága. Azzal, hogy a MEH-be került, nyilvánvalóan csökkenteni kellett a létszámot, a feladatok pedig visszakerülnek a szaktárcákhoz – ez elsősorban az oktatási és kulturális minisztériumot érinti.” A Magyar Hírlap munkatársának megjegyzésére, hogy a rendelet szerint a HTMH július elsejével olvadt volna be a MEH-be, ennek ellenére még mindig működik a hivatal, Gémesi kifejtette: „Július elsejével a MEH lett a HTMH felügyeleti szerve. A teljes körű integráció azonban hosszadalmasabb, többlépcsős feladat, és december 31-ig kell végrehajtani. Ennek elsősorban költségvetési megfontolásai vannak, így tartani tudjuk a dátumokat, és nem kell belenyúlnunk a már futó projektekbe. A MEH-ben alapvetően hármas szervezeti felépítést alakítanánk ki a HTMH-nak: külön részleg foglalkozna a koordinációval, a stratégiával, és a terepmunkával, valamint a támogatáspolitikával. Ez az átalakításnál világossá teszi, ki hova fog kerülni, mivel fog foglalkozni.” A HTMH épületének sorsával még nem foglalkoztak. Gémesi szeretné, ha olyan szakemberekből állna a HTMH, akik eddig különböző szaktárcáknál foglalkoztak a határon túli magyar ügyekkel. A Magyar Hírlap jelezte, a határon túli vezetők, értelmiségiek többször aggodalmunknak adtak hangot, hogy túlságosan átpolitizált lesz a pénzek elosztása, ha a feladat teljes egészében a Szülőföld Alaphoz kerül. Gémesi erre úgy reagált, hogy a Szülőföld Alapban – azon túlmenően, hogy a miniszterelnök nevez ki tagokat a tanácsba, a miniszter pedig a kollégiumba – nincsenek pártpolitikusok. A támogatási rendszernek pedig három szintje lenne: egy politikai, amely meghozza a stratégiai döntéseket, egy szakmai döntéshozói és egy végrehajtói, amely a szerződéseket köti meg, végrehajtja a döntéseket. A cél, hogy ezek a szintek egymástól elválasztva kizárják a pártpolitikát. Listát készítenek a nagy, nemzeti jelentőségű projektekről, mely a költségvetésben is megjelenne. Ide tartozna például az erdélyi magyar felsőoktatás, de nem feltétlenül csak a Sapientia Egyetem. Közéjük sorolnák a kárpátaljai magyar felsőoktatás intézményeit, a szórványtámogatásokat vagy a vajdasági kollégiumépítést is. A megújuló nemzetpolitikáról készített dokumentumban, melyet szétküldtek a határon túli magyar szervezeteknek, szerepel a Magyar–Magyar Konzultációs Fórum létrehozása, melyet a Krónika a Máért lehetséges utódjaként emlegetett, vetettet fel a Magyar Hírlap. Gémesi úgy reagált, hogy a magyar–magyar párbeszéd olyan sokrétűvé vált, hogy ennek egy hasonló fórumon is meg kell jelennie. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök „világosan fogalmazott, amikor azt mondta, hogy megállapodásokat felmutatni képtelen Máértot nem hív össze” – hangsúlyozta Gémesi. Gémesi Ferenc 1972-ben született Budapesten. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán diplomázott. A Külügyminisztériumba 1997-ben került, ahol a FÁK-országokért felelős referensként dolgozott, majd egy évvel később a közép- és kelet-európai országokat, valamint a regionális együttműködést és a konzuli szolgálatot felügyelő helyettes államtitkár titkárságának vezetője, 1999-től osztályvezető. 2000 és 2002 között Magyarország moszkvai nagykövetségének beosztott diplomatája, majd a külügy délkelet-európai országokkal foglalkozó főosztályának vezetője lett. 2004 májusától 2005 márciusáig a határon túli magyarok ügyeinek miniszteri biztosa, 2005 és 2006 között helyettes államtitkár. /Serdült Viktória: A cél kizárni a pártpolitikát a határon túli támogatásokból – „Magyar–Magyar Kormányzati Konzultáció nem lépne a Magyar Állandó Értekezlet helyébe...” = Magyar Hírlap, 2006. aug. 11./
2006. augusztus 30.
Varga Andrea történész kutatásai alapján tekintette át a magyar-román tárgyalásokat, visszamenve Grósz Károly rossz emlékű 1988-as aradi látogatására. Göncz Kinga augusztus 28-án Bukarestbe látogatott. A román és magyar kapcsolattörténet tompítani képes a várakozás optimista hangoltságát. A két ország viszonyában folytonosan kiemelt szerepet játszott a kisebbségi kérdés, főként a magyar diplomácia nézőpontjából. A magyar kisebbség mindenkori helyzete minőségileg függött Bukarest magyarságpolitikájától. Az 1948-49-ban kiépült sztálini típusú rendszer alapvetően megváltoztatta a két ország kapcsolatrendszerét. A sztálini államközi rendszerben a külpolitika diplomáciai jelentősége devalválódott, degradálódott. A pártközpontú külkapcsolatokra szakosodott külügyi apparátusok igyekeztek a nemzetek közötti ellentéteket háttérbe szorítani. Az 1956-ban hatalomra került, Kádár János nevével fémjelzett politikai vezetés a problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett – ezt is várta el tőle a Kreml. A mosolydiplomáciát erőltették, annak ellenére, hogy a hatvanas évek első felében a budapesti külügyminisztériumban is felismerték: Romániában a nacionalizmus a párt- és állampolitika hivatalos, bár nem nyilvános részévé vált, és a magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlik. Ennek ellenére az 1956-ot követő jó 30 évben az erdélyi magyarság problémáját minden esetben alárendelték a Moszkva által megkövetelt szívélyes „jószomszédi” politikának. A budapesti külügyminisztérium illetékesei számos – évek óta húzódó, megoldatlan, vitás – kérdésre hívták fel a pártvezetés figyelmét. (Például már ekkor javasolták, hogy az 1955-ben egyoldalú román lépésre megszűnt kolozsvári Útlevélhivatalt – már konzulátusi rangban – újra meg kellene nyitni, könnyíteni kellene a kölcsönös látogatás feltételeit stb.) Ennek ellenére az 1958. február 20-28. között Romániában „vendégeskedő” Kádár János és Kállai Gyula a bukaresti tárgyalásokon – a román fél szándékának megfelelően – a „kényes” problémákat még csak föl sem vetették, mindenben elfogadták a szomszédok ajánlásait. A román fél ugyanis ügyes taktikával elérte, hogy semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor! A közös nyilatkozatban – az eredeti magyar javaslat ellenére – még csak utalás sincs a nemzeti kisebbségekre. Kádár és Kállai látogatása tulajdonképpen két momentum miatt maradt emlékezetes az erdélyi magyarság köreiben. A Marosvásárhelyre érkező delegáció nevében Kállai Gyula a Simó Géza Bútorgyárban megtartott nagygyűlésen előbb „megdicsérte” az RMP vezetését a kisebbségpolitikájáért („Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén, [...] a szabad nyelvhasználat természetessé vált.”), majd sorra került „Erdély kérdése”. Először is kijelentette, hogy „a magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé”, és „felelevenítették a határkérdést”. Majd gyorsan hozzátette: „Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs; azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje, és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját”. Kállai után két nappal, a bukaresti nagygyűlésen Kádár kijelentette, hogy „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”. Majd Kolozsvárott tartott beszédében leszögezte: „Mi természetesen elsősorban forradalmárok vagyunk. A határok problémája csak alárendelt kérdés...” Kállai és Kádár kijelentései nagy megdöbbenést keltettek az erdélyi magyar tömegekben. Sokan sejtették, hogy ez nem mást jelent, mint hogy Budapest „levette a kezét” az erdélyi magyarságról, és Bukarest szabad kezet kapott az asszimilációs politikájához. A félelmek igen hamar beigazolódtak. A találkozó után egy évvel bejelentette a bukaresti politikai vezetés a két kolozsvári egyetem, a Bolyai és a Babes „egyesítését” – amihez egy szava sem volt Kádáréknak – sőt, az 1959 júliusi titkos bukaresti tárgyalásain Kállai Gyula megnyugtatta a román partnereit (köztük N. Ceausescut!), hogy „pártunk Politikai Bizottsága tagjainak az a véleménye, hogy e kérdést az önök belső ügyének tekintik.” A két ország viszonya a hetvenes évek elején sem volt probléma-mentes. Hiába volt több magas szintű találkozó is a két ország párt-és állami vezetői között (1972. február 24-26. közt Bukarestben tárgyalt a Kádár János vezette párt- és kormánydelegáció), valódi előrelépés nem történt. Ekkor már a budapesti külügyi vezetés is tisztában volt vele, hogy az RKP vezetésének „alapvető célja továbbra is a nemzetiségek gyors asszimilálása”. A Kádár-Ceausescu találkozó közvetlen előzménye Lázár György miniszterelnök 1976. december 20-21-i bukaresti látogatása volt, amelyen a felek – a közös közlemény szerint – megállapodtak abban, hogy „az illetékes szervek gyorsítsák meg a kishatárforgalmi egyezmény megvalósítását, fejezzék be a konzulátusok (kölcsönösségi alapú) létesítésére vonatkozó tárgyalásokat, terjesszék ki a magyar-román turisztikai együttműködést (beleértve a két ország lakossága közvetlen kapcsolatainak bővítését is)”. Ugyancsak ekkor állapodtak meg abban, hogy „meggyorsítják” a budapesti román, ill. bukaresti magyar kultúrházak megnyitását. (Erről még 1969-ben állapodtak meg!) Kádár és Ceausescu 1977. június 15-16-i nagyváradi-debreceni „baráti találkozó” magyar diplomáciai sikernek bizonyult. Ceausescu ugyanis hajlandó volt a közös nyilatkozatban kitérni a nemzeti kisebbségekre is, és magyar javaslatra bekerült az a kitétel, miszerint a két ország nemzetiségei „híd” szerepet töltenek be a kapcsolatok építésében. Megállapodtak arról, hogy mihamarabb megnyitják a kolozsvári, ill. debreceni főkonzulátusokat és a budapesti, ill. bukaresti kulturális központokat. Azonban, hogy a román fél – következetesen és kiszámíthatóan – nem tarja meg a korábbi ígéreteit. A kulturális központok 1989-ig nem is nyílhattak meg. A magyar főkonzulátus is csak a megállapodás után két évvel, 1979-ben nyithatta meg kapuját (hogy aztán egyoldalú román döntésre 10 év múlva megszűnjön). Az MSZMP legfelső vezetése tisztában volt a magyar kisebbség helyzetének fokozatos romlásával, amely a nyolcvanas évekre elviselhetetlenné vált. Ennek ellenére Kádárék nem léptek fel határozottan a helyzet javítása érdekében. Ennek okát egy hetvenes évek végi belső feljegyzésben így rögzítették: „Az MSZMP politikájának fő irányvonala, hogy előmozdítsa a MNK és a RSZK kapcsolatainak erősítését a marxizmus-leninizmus és a proletár internacionalizmus elvei alapján. (...) Az alapvetően problematikus kérdéseket napirenden tartjuk, és találkozóinkon azokat szóvá tesszük. Változatlanul érvényes, hogy a román relációban türelmes, higgadt magatartást kell tanúsítanunk és érdekeinket szívósan és következetesen kell képviselnünk. (...) A nemzetiségi kérdést úgy tekintjük, mint amelynek megoldása minden ország belső ügye. Nem kívánunk abba kívülről beavatkozni.” A nyolcvanas évek elejétől fokozatosan elhidegül a viszony a két pártvezetés közt, aminek okaként említhető Kádár személyes ellenszenve Ceausescuval szemben, akivel nem volt hajlandó találkozni. 1988-ban színre lépett az új első titkár, Grósz Károly. Grósz abból indult ki: „nem tehetjük meg, hogy két szomszédos szocialista ország első számú vezetői több mint tíz év óta nem találkoztak”. Noha a Külügyminisztérium, és a pártvezetés reformerei is azt javasolták, kösse előre tisztázott szigorú feltételekhez a találkozót, Grósz csak magamagára hallgatott. Ennek meg is lett az eredménye. Az 1988. augusztus 28-i aradi magyar-román csúcstalálkozó román relációban a magyar diplomácia egyik legnagyobb kudarcának tekinthető. Összefoglalásul megállapítható, hogy az 1956 és 1989 közti évtizedekben a magyar párt-és állami vezetés mindvégig – a Moszkva által elvárt – problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett. A magyar küldöttségek tárgyalási és megegyezési szándékait a román partnerek szinte minden alkalommal a magyar bátortalanságára épülő tétovaságnak tekintette. S ez a magatartás mindmáig érvényes. /Varga Andrea: Arad 1988/2006. A mosolydiplomácia nem talál fogást. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./
