A megye román civil szervezetei és a Kovászna–Hargita megyei ortodox püspökség Szárazajtán szept. 4-én katonai tiszteletadással újratemetett tizenkét román és egy német katonát. Horia Grama, a megye prefektusa beszédében kifejtette, hogy nem a régi sebekben kívánnak vájkálni, hanem a normalitás jegyében, a keresztény szokásrend szerint megadni a végtisztességet az elesetteknek. Az eseményről beszámoló riportban az olvasható, hogy az említett katonákat a 1944. szeptemberében a magyar szárazajtaiak foglyul ejtették, megkínozták és meggyilkolták. A román áldozatok számát soha nem állapították meg pontosan, ,,lehet, tizenhárman voltak, lehet, százan”. Néhány napra rá – áll a cikkben – , szept. 26-án a román hadsereg egy hadteste megtorlásként – felületes kivizsgálás után – kivégzett tizenegy szárazajtai magyart. Ez hazugság, a visszavonuló román sereg katonáit nem a szárazajtaiak gyilkolták meg, hanem harcban estek el, továbbá a tizenegy magyar kivégzését nem a román hadsereg követte el, hanem a Maniu-gárdisták. A történelemhamisítás tehát ma is folytatódik. /(s): Történelemhamisítás újratemetéssel. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 7./
2004. szeptember 27.
Szárazajtán szept. 26-án a Maniu-gárdisták 1944. szept. 26-i vérengzésére emlékeztek. – Szárazajta története a miénk, azoké, akik itt élünk, és nem azoké, akik kívülről bejönnek, és megpróbálják átforgatni azt – szögezte le Bartalis Szélyes Pál református lelkész. Arra utalt, hogy amikor három hete, szeptember 4-én a szárazajtai volt görög katolikus templom udvarán újratemették a napokkal korábban kihantolt, az 1944. szeptember 4-i csatában elesett néhány román és egy német katonát, a hatóságok valóságos erődemonstrációt tartottak, az emlékezők pedig mindenáron azt bizonygatták: a csatamezőn elesett katonák életéért Szárazajta magyar lakossága felelős. – Szárazajtán riadalmat keltett, hogy terepmotorosok jelent meg a faluban.Később fekete ruhás kommandósok jelentek meg, és igazoltatni kezdték az ünnepségen részt vevők egy részét. 1944. szeptember 26-án néhány helybéli román kezdeményezésére az Észak-Erdélyt végiggyilkoló és -rabló Maniu-gárdák 13 magyart végeztek ki Szárazajtán, közülük kettőt fejszével lefejeztek. Bartalis Szélyes tiszteletes hangsúlyozta: „Úgy kell emlékeznünk a történtekre, ahogyan történtek. Valahányszor emlékezünk, imádkozunk, hogy az Úristen bocsássa meg a mi bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. De elvárjuk, hogy a mi történelmünket is tiszteljék, és bármilyen nemzetiségűek, mások is bocsánatkéréssel emlékezzenek, hogy a szárazajtaihoz hasonló tragédia soha többé meg ne történhessen.” A szárazajtai megemlékezést megzavaró terepmotorosokra, de főleg a csendőrökre Puskás Bálint Zoltán RMDSZ-szenátor is kitért: „Nem az emlékező és imádkozó emberekre kell vigyázni, nem tőlünk kell félni, mert a veszély nem tőlünk jön.” Puskás a román katonák elestét a magyarok rovására író törekvések kapcsán hozzátette: „A történelmet senki nem tudja átírni, ezért ismételten le kell szögeznünk: a katonák a háborúban a harctéren estek el, nem a mi kezünk által.” Ezt támasztotta alá Márton Árpád RMDSZ-képviselő is, aki levéltári forrásokra alapozott beszédében azt emelte ki, hogy a Maniu-gárdisták ártatlan embereket gyilkoltak meg, és mindazok, akik mostanság „az állami terror enyhébb formáját alkalmazva”, rendőri és csendőri erőket felvonultatva próbálják továbbra is félelemben tartani Szárazajta lakosságát, legitimálni próbálják az akkori tömegmészárlást. Olosz Gergely képviselőjelölt és Benkő Emőke tanár a Székely Nemzeti Tanács bardoc-miklósvárszéki szervezete nevében összefogásra és helytállásra buzdított, a Magyar Polgári Szövetség erdővidéki szervezete nevében felszólaló Hoffmann István pedig a Maniu-gárdák hadjáratához hasonlította a délvidéki magyarság ma is tartó zaklatását. Szárazajtán Ajtai Abod Mihály református pap, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium egykori igazgatója születésének 300. és a Maniu-gárdák tömeggyilkosságának 60. évfordulójára emlékeztek. Ajtai Abod emlékére márványtáblát avattak a templomban. /D. L.: Megemlékezés hatósági felügyelettel. = Krónika (Kolozsvár), szept. 27./
2005. szeptember 27.
,,Kegyetlenül meg lesz torolva a magyaroknak a múltban elkövetett minden gyilkossága és bűne… csak a halál és a vérontás jelenthetnek igazságos elszámolást köztünk és a puszták barbárjai között; most tudjuk, hogyan kell megfizetni az ezer éve ellenünk elkövetett minden gyilkosságért és rablásért. Végső megoldásként a magyarokat vagy meg kell semmisíteni, vagy vissza kell küldeni Ázsiába” – mondotta Gavrila Olteanu, a Iuliu Maniu önkéntes zászlóalj parancsnoka 1944. szeptember 26-án. Szárazajta népe most a 61 esztendeje történt vérfürdőre és a tizenhárom, mártírhalált halt áldozatra emlékezett Bartalis Sz. Pál református lelkipásztor így fogalmazott: ,,Sajnos, akadtak olyanok, akik odáig süllyedtek, hogy saját falustársaikat keverték bajba, vagy küldték a halálba. Mégis keresztényi kötelességünk, hogy megbocsássunk, hogy a jót keressük, hiszen ha Isten akkor nincs velünk, az áldozatok száma nagyobb is lehetett volna. Mindezek ellenére ne feledjük, hanem keressük, s mondjuk el a világnak a való igazságot”. Az Ajtai Abod Mihály Általános Iskola igazgatója, Péter Attila a történteket gyászos pillanatnak, a tizenhárom ártatlan áldozat nevét pedig kiáltó szónak nevezte, s reményét fejezte ki, hogy ilyen soha többé nem történik meg. A szárazajtai iskola volt növendékeinek versből és énekből összeállított rövid műsora után a Bardoc-miklósvárszéki Székely Nemzeti Tanács elnöke, Szabó Miklós kifejtette: a székely nép kész megharcolni az évszázados hagyományokra visszatekintő autonómiáért, s kész a nemzetközi fórumok segítségét is kérni e tekintetben. Hoffmann István, a Magyar Polgári Szövetség erdővidéki szervezetének elnöke a mártírok – Elekes Lajos, Gecse Béla, Nagy András, Nagy D. József, Nagy Sándor, Málnási József, Németh Gyula, Németh Izsák, Szabó Beniám, Szép Albert, Szép Albertné Málnási Regina, Szép Béla és Tamás László – életének utolsó pillanatait elevenítette fel, majd kijelentette: ,,Az igazság elhallgatása vagy kimondása nélkül itt, Székelyföldön, a Kárpát-medencében soha nem rendeződhet a magyarság sorsa, hiszen napjainkban is folynak a magyarverések, a magyarölések, például Délvidéken. A politikusok a parlamentben ma is elutasítják a székely szabadságot szavatoló autonómiát, a Csonka-Magyarország szocialista vezetői pedig megtagadják a határon kívül rekesztett nemzettársaikat.” Az 1944 szeptemberében történteket Benkő Emőke Benkő Levente Szárazajta című, készülő bővített és javított kötete egy részletének felolvasásával idézte fel. /Hecser László: A szárazajtai ártatlan áldozatokra emlékeztek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 27./
2006. február 9.
A Román Tudományos Akadémia február 6-án megünnepelte Gabriel Tepelea születésének 90. évfordulóját. A román lapok azonosan írtak életútjáról. Gabriel Tepelea tizenhét évesen lépett be a Nemzeti Parasztpártba, ahol csakhamar Iuliu Maniu elnök közeli munkatársa lett. “A kommunista diktatúra kezdetén, politikai tevékenysége miatt nehézbörtönre és vagyona elkobzására ítélték.” Innen az életrajzírók 1990-be vezérlik az olvasót, amikor Gabriel Tepelea akadémikus, számos egyetem díszdoktora, könyvtárnyi filológiai értekezés szerzője, parasztpárti parlamenti képviselő lett. A Maniu-bandák 1944 őszén Észak-Erdélyben mintegy 1500 magyart mészároltak le. A háromszéki Szárazajtáról, ahol fejszével fejezték le áldozataikat, Benkő Levente részletes dokumentumriportot közölt /Szárazajta, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 1995/, de annak idején a román sajtó is írt erről: a Scanteia 1944. októberi lapszámaiban (a bandák bukaresti pere), valamint Mihai Fatu Sfarsit fara glorie (Dicstelen vég) című, a Parasztpárt történetéről szóló könyvében (Bukarest, 1972.). Úgyszintén könyvet írt Petre Turlea, a PUNR volt parlamenti képviselője, Vatra-ideológus, jelenleg a Nagy-Románia Párt házi történésze is. Ebben – Monumente non grata cím alatt (Bukarest, 1996.) – igyekezett tisztára mosni a Maniu-bandákat, mondván, hogy ezek a hazafias zászlóaljak valójában a rendet állították helyre Erdélyben. Bemutatta vezérüket, Gavrila Olteanut, aki a korabeli vádiratokban mint szadista pribék szerepelt. A vérszomjas különítményeket egy bukaresti agytröszt irányította. Ma is élő tagjainak nevét Petre Turlea gondosan elhallgatta. Azonban könyvének 26. lapján elszólta magát: a magyar vérre szomjas haditanács alelnöke Gabriel Tepelea volt. Mihai Pelin levéltári kutatásai alapján készült munkájában (Cartea alba a Securitatii) szintén fel-felbukkan Gabriel Tepelea neve. Gavrila Olteanu “parancsnok” 1946-ban öngyilkos lett a börtönben, Telepelát pedig most ünnepelte a Román Tudományos Akadémia. /Barabás István: Foltos történelmi dicsfény. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 9./
2006. április 3.
Több román lap a csodálat hangján méltatta az eseményt: Fogarason megnyílt a kommunista rendszer romániai ellenállásának múzeuma. Anyagát zömében a túlélők vallomásai alkotják. A főszereplő Ion Gavrila-Ogoranu, aki a Fegyveres Ellenállás Alapítványának elnöki tisztségét is betölti. Legutóbb, március 27-én a Cotidianul mutatta be harcos múltját abból az alkalomból, hogy négy kötetben közzétette visszaemlékezéseit. Ogoranu 1923-ban született a Fogarasi-hegyekben. 1944-ben önkéntesnek jelentkezett, hogy „harcolhasson a horthysta csapatok ellen”. 1947-ben több társával a hegyekbe menekült, ahol „harcba kezdett a kommunista rendszer ellen”. Huszonegy évig majdani felesége, Ana Sabadus bújtatta, a Szekuritáté ezért nem tudta elfogni. Bővebb információval szolgált az Adevarul évekkel ezelőtt (1997. december 13.). A riporter megkérdezte Ogoranutól: igaz-e, hogy a fegyveres ellenállók döntő többsége az egykori Vasgárda soraiból került ki? A válasz: „Igaz. Harcunk egyezett az ő eszményeikkel. A Fratii de Cruce (a fasiszta mozgalom fegyveres szárnya) sok olyan partizánt küldött a hegyekbe, akik a barátság és önfeláldozás kultuszában nőttek fel.” Jurnalul National, 2004. május 10.: Dr. Gheorghe Cornea, volt partizán: „A kommunistaellenes fegyveres mozgalom az összes volt kommunista országok közül Romániában volt a legkiterjedtebb és itt tartott leghosszabb ideig.” National, 1998. szeptember 9.: Paul Goma, a Ceausescu-rendszer ellenállója, jelenleg Párizsban élő író a román nacionalizmus élharcosairól: „Nyugtalanító mindaz az ostobaság, amit szemrebbenés nélkül hangoztatnak: mi, románok voltunk a legvehemensebben kommunistaellenesek; mi, románok voltunk leghosszabb ideig ellenállók stb. Börtönéveim alatt kapcsolatba kerültem néhány ilyen harcossal, és mindannak alapján, amit elmondtak, tanúsítani tudom: a románok antikommunista harca is passzív mozgalom volt; a mi partizánjaink megelégedtek annyival, hogy bujkáljanak, hátha sikerül majd Nyugatra menekülniük. Mindazt, amit ezzel kapcsolatban írtam, igazolta Ion Gavrila-Ogoranu is.” Revital, 2004/14.: Dumitru Steanta, a Volt Politikai Foglyok Egyesületének tagja idézi fel emlékeit. Egyetemi hallgatóként 1944 őszén Brassóban bekapcsolódott a Parasztpárt szervezte „anti-horthysta mozgalomba.” Zászlóalja Iuliu Maniu nevét viselte, céljául azt tűzte, hogy a front elvonulása után Észak-Erdélyben „visszaállítsa a rendet”. „A háromszéki Szárazajtán elfogtunk 13 magyart, akikről helybeliek jelentették, hogy román katonákat bántalmaztak. A háború törvényei szerint halálra ítéltük őket. A fővádlottat lefejeztük, a többit főbe lőttük. Csíkszentdomokoson hasonlóképpen jártunk el a magyarokkal, akik meg akarták tartani Erdélyt. Vezérünk egy vérbeli hős, Gavrila Olteanu volt. Mikor Maniu utasítást adott zászlóaljaink felszámolására, a hegyekbe vonultunk, hogy utolsó csepp vérünkig folytassuk a harcot. Nem akartuk hagyni a magyarokat, hogy csúfot űzzenek Erdélyből, de az oroszokat sem, hogy leigázzanak bennünket.” /Barabás István: Milyen ügy hősei? = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 3./
2006. június 30.
A székelyföldi Szárazajtán 1944. szeptember 26-án a Maniu-gárdisták számlájára írható magyarellenes atrocitások áldozatai is jogosultak magyar állami kárpótlásra – ismertette Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) elnöke Sepsiszentgyörgyön. A magyarországi székhelyű Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetsége (HONSZ) kártérítés-igénylési akcióját a határon túli magyar közösségekben támogató MVSZ eljuttatta a törvényismertetőt, valamint igénylési eljárást bemutató füzeteket minden erdélyi magyar polgármesternek, különböző felekezetű lelkipásztornak, valamint területi RMDSZ-szervezeteknek is. /Domokos Péter: Öt hétig igényelhető a kártérítés. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 30./
2006. augusztus 9.
Nem a településhez kötődő gyászos esemény, az oktalan gyilkolás most a legfontosabb Szárazajta életében. Sokkal inkább az, hogy sok a roskadozó-omladozó családi ház, apad a falu lakossága. Felkészületlenül éri ezt a faluközösséget is az Európai Unió előírásrendszere. 1944. szeptember 26-án a bevonuló Maniu-gárdisták a helyi iskola udvarán tizenhárom ártatlan embert kegyetlen módon kivégeztek. A tett színhelyén, az iskola belső falán elhelyezett emléktáblán ez áll: 1944. IX. 26-i halottainkért – RMDSZ. Az emléktábla előtt egy faragott kopja rajta: 1991. Faragta Péter Attila és Máthé Imre. A falu szívében 1994-ben a tizenhárom vértanúnak tizenhárom bazaltoszlopból álló emlékművet emelt az utókor (Vargha Mihály alkotása). ,,Ott és akkor gyilkosság történt, tömeggyilkosság. Szántszándékkal, előre megfontoltan, emberi mivoltukból kivetkőzött és szabályszerűen vérszomjas bérgyilkosokká vedlett emberi teremtések által óraműpontossággal megszervezve és hidegvérrel végrehajtva. Az egyetlen olyan megoldást választva – az emberölést -, amelyhez nyúlni soha nem lenne szabad” – írta Benkő Levente Szárazajta című, 1995-ben kiadott könyvében. Még ebben az évben megkezdik az út korszerűsítését. Minőségi ivóvizet akarnak bevezetni a faluba. Orbán Balázs idejében Szárazajta lakosainak száma 1695 volt. A 2002-es népszámláláskor már csak 782-en éltek itt. A falu I-VIII. osztályos iskolájában még az elkövetkező tanévben is összevont osztályokkal fog működni a felső tagozat, az óvodások lélekszáma növekedőben van. A szárazajtai iskola tánccsoportja idén fellépett Budapesten. Szeretnék megjelentetni a falumonográfiát, melynek szerzője a sok értékes adatot hangyaszorgalommal összegyűjtő Mihály Gábor helybeli nyugalmazott tanító. /Kisgyörgy Zoltán: Emlékező Szárazajta. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 9./
2006. augusztus 24.
Szárazajtán él a 83 éves Mihály Gábor nyugalmazott tanítómester, aki évtizedekkel ezelőtt terjedelmes falumonográfiát állított össze Szárazajtáról. Kivonatként ebből az anyagból jelent meg 1994-ben gépelt példányban egy rövid iskolatörténet. Akkor volt szükség erre, amikor a település jeles szülöttének, Ajtai Abod Mihálynak a nevét felvette a helybeli általános iskola. A családhoz közel álló ismerős elvitte a kéziratot Amerikába, hogy ott nyomdafestéket láthat a munka. Semmi nem lett belőle. Végül hazakerült a kézirat, a hozzá tartozó, dokumentum értékű fényképfelvételekkel együtt. Mihály Gábor elmondta, hogy 1973-ban zárta le a szöveget, s azóta sok minden történt a faluban, főleg a rendszerváltozás után. Azokat jó volna részletezni. A monográfiában szó van a falu keletkezéséről, Kurtavárról, a teljesen eltűnt Kakucsfalváról, ahol még ma is sírkövek láthatók, a Tekse vize mentének négy malmáról, a régi községházáról, Bardóczi Zakariásról, akinek versét is közölte annak idején a Megyei Tükör. /Kisgyörgy Zoltán: Lesz-e falumonográfiája Szárazajtának? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 24./
2006. szeptember 26.
Időnként magyarverésekről érkeznek hírek a Vajdaságból és a Felvidékről. Romániában ilyen vonatkozásban csend honol. Annál buzgóbban harsogják a médiák a székely-magyar önrendelkezésre való törekvés „felháborító” voltát. Nem szabad elfelejteni, hova vezetett a más nyelvet beszélők meg nem értése, lebecsülése, jogaiknak semmibe vétele. Elég idézni Sütő András naplójegyzeteiből az 1944. szeptember 26-i szárazajtai tragédia évfordulóján. „Az elítélteket egyenként vezették a falhoz. Robbanó golyóval lőtték agyon őket. Puskával és géppisztollyal lőttek. Az udvaron síró, sikoltozó tömeg. A kivégzettek hozzátartozóinak serege egy idő után könyörgő szavakkal fordult az őrnagy felé. Szülők, gyermekek, testvérek kegyelemért imádkoztak hozzá. Válaszként Oltean Gavril az égre emelt karjukat kezdte lövetni pribékjeivel.(Részlet a Heródes napjai című könyvből) A Kovászna megyei Szárazajta iskolájának udvarán az RMDSZ kopjafát állíttatott és az épület falára márványtáblát helyeztetett az igazságtalan és értelmetlen vérontás emlékezetére. /(A): Hetvenkét éve Szárazajtán… = Népújság (Marosvásárhely), szept. 26./
2006. szeptember 27.
Mintegy 250-en vettek részt szeptember 26-án Szárazajtán az 1944. szeptember 26-i magyarellenes vérfürdő évfordulóján tartott megemlékezésen. A református falu templomában rendezett istentiszteleten Bartalis Szélyes Pál lelkész arról beszélt, hogy emlékezni kell, de csak békességgel, hiszen a gyűlölet és a harag további gyűlöletet és haragot gerjeszt. 1944. szeptember 26-án a front nyomában Erdélybe bevonuló Maniu-gárdák Gavrila Olteanu vezetésével tizenhárom magyart mészároltak le a székely faluban, közülük kettőt fejszével lefejeztek. Agyonlőtték a 34 éves Gecse Bélát és a 35 éves Málnási Józsefet, az 50 éves Szép Albertné Málnási Reginát, férjét, a 49 éves Szép Albertet, a 38 éves Elekes Lajost, a 42 éves Szép Bélát, a 62 éves Szabó Benjamint, a 62 éves Németh Gyulát, az 51 éves Németh Izsákot és a 38 éves Tamás Lászlót, fejszével lefejezték a 21 éves Nagy Sándort és testvérét, a 25 éves Nagy Andrást. A sortüzet a 39 éves Nagy D. József csodával határos módon túlélte, lőtt sebeiből később felépült. Puskás Bálint Zoltán szenátor arra emlékeztetett, hogy két éve még katonai és rendőri erődemonstráció mellett emlékezett a gyülekezet a tragédiára, ma már nem tapasztalható ilyen. /Papp Annamária: Gyűlölet nélkül emlékeztek a gyűlölet napjára A szárazajtai mészárlás évfordulója. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 27./
2006. november 15.
A Gaál Mózes Közművelődési Egyesület által tizennegyedik alkalommal megrendezett Erdővidéki Közművelődési Napok a régió tizenegy településén zajlanak. A rendezvény öt napján tudományos és ismeretterjesztő előadásokat, fényképtárlatokat, koncerteket, filmvetítéseket és színházi előadást tartanak. Az egyesület elnöke, Demeter László megnyitóbeszédében hangsúlyozta: örvend annak, hogy Bölön, Szárazajta és a hagyományosan Erdővidékhez sorolt Zalánpatak bevonásával további ezrek részesülhetnek a kultúra áldásában. Demeter továbbá elmondta, hogy az Erdővidék Kultúrájáért Díjat a kuratórium a tizenöt nemzedék óta bútorfestéssel foglalkozó és népi hagyományainkat ápoló Sütő családnak ítélte oda, a Kultúra Mecénása Díjjal pedig Komporály Viktor vállalkozót és Antal Árpád András képviselőt tüntetik ki. A Szólásszabadság a falak között 1956-ban című előadásában Benkő Levente történészként arról a korszakról beszélt, amikor a demokráciát színlelni kellett, a kritika parancsra történt. A szigorítások ellenére néha konkrét eredmények is születtek, így újraindulhatott a Korunk és a kolozsvári agrárképzés is – hangsúlyozta Benkő. Nagybaconban Kónya Ádám nyugalmazott múzeumigazgató Erdővidéki természettudósok (Baconi Balló József és társai) címmel tartott előadást, majd Márk Attila erdélyi költők megzenésített verseit adta elő. Vargyason Gazda Enikő néprajzkutató-muzeológus Fazakasság Erdővidéken, és Barabás Mihály nagyajtai tanár Növényi ornamentika Erdővidék népi díszítőművészetében című előadása hangzott el. /Hecser László: Megkezdődtek a közművelődési napok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 15./
2006. november 16.
A 18. Erdővidéki Közművelődési Napok alkalmából november 15-én Magyar Népmesék és az 1956 – Emlékezzünk a hősökre című dokumentumfilmeket, majd a Tímár Péter rendezte Le a fejjel! című magyar művészfilmet vetítették Baróton. November 14-én Olaszteleken Hoffmann Edit fényképeiből nyílt kiállítás, ezt követően pedig Sylvester Lajos publicista tartott előadást Taliánok Háromszéken címmel. November 16-án Baróton Egyed Ákos történész mutatja be Gróf Mikó Imre című könyvét, a Csíki Játékszín előadja Tasnádi István Nézőművészeti Főiskola színházi szatíráját, koncertezik a Kájoni Consort régizene-együttes, Zalánpatakán és Szárazajtán fellép a Kelekótya együttes megzenésített gyermekversekkel. /Domokos Péter: Erdővidéki kavalkád. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 16./
2007. március 9.
Történeti források több százezerre teszik azoknak a számát, akiket 1940-től kezdődően a második világháború végső szakaszáig nemzetiségi hovatartozásuk miatt meghurcoltak. Ion Antonescu tábornok kormányzása (1940–44) idején Moldvából több mint 200 ezer zsidót deportáltak, a iasi-i zsidóellenes pogromnak több mint 20 ezer áldozata volt. Magyarország 1944. március 19-i náci megszállását követően Észak-Erdélyből közel 132 ezer zsidót hurcoltak el a hitleri koncentrációs táborokba. Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntést követően az Antonescu-diktatúra elől több mint 200 ezer magyar menekült az anyaországhoz visszatért Észak-Erdélybe, ahonnan ugyanannyi román vándorolt a Romániánál maradt Dél-Erdélybe. Az addig a náci Németország oldalán harcoló Románia 1944. augusztus 23-i átállását követően Constantin Sanatescu és Nicolae Radescu tábornokok kormányainak a rendeletei nyomán nemzetiségi hovatartozásuk miatt a román csendőrség internálótáborokba hurcolta az erdélyi magyar, sváb, később szász férfiakat, de asszonyokat és gyermekeket sem kíméltek, ezrek hunytak el az éhínségben és a járványokban. Kárpótlást kérhetnek például a szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi, gyantai, gyergyószentmiklósi magyarellenes vérengzések áldozatainak özvegyei is. /Benkő Levente: Több százezer embert hurcoltak meg. = Krónika (Kolozsvár), márc. 9./
2007. június 27.
Megjelent Mihály Gábor tanító Monológ a múltról című szárazajtai falumonográfiája /Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, Múltidéző sorozat 7. kötete/. Kisgyörgy Zoltán, a lap munkatársa hangsúlyozta a falumonográfiák felettébb szükséges voltát. Háromszék 128 településéből mindössze negyvennek jelent meg eddig nyomtatásban füzetnyi vagy kötetnyi terjedelemben leírása. A szárazajtai történelemkönyv erényeként tüntette fel a helynevek felsorolását. A szerző az 1944. szeptemberi mészárlást annak előzményeivel mértéktartóan és igazságosan írta meg. Mihály Gábor 1994-ben lezárt kézirata azóta megjárta Amerikát is, míg végre kiadták, a falu életének alakulását napjainkig követő utószóval kiegészítve. /Váry O. Péter: Szárazajtáról mértéktartóan és igazságosan (Elkészült egy újabb falumonográfia). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 27./
2007. július 12.
Megjelent Mihály Gábor szárazajtai nyugalmazott tanító Monológ a múltról – Szárazajta monográfiája /Charta Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy/ című, munkája melyet június 11-én bemutattak a baróti Erdővidék Múzeumában. Monográfiájával Mihály Gábor azoknak az erdővidéki szerzőknek a sorába lépett, akik az évszázadok során önszorgalomból igyekeztek rögzíteni egy-egy helység történetét. Veszely Károly római katolikus plébános – az 1849-ben Bem József által alapított Brassói Lapok első főszerkesztője – a 19. század második felében írt monográfiát Barótról. A város történetéhez az 1960-as évek végén néhai Kese Jenő református lelkész gyűjtött kéziratban őrzött adalékokat, néhai Lázár Antal tanár is hozzáadott egy kisebb kötetre valót, ugyanakkor Demeter László szerkesztésében Adalékok Barót történetéhez címmel 1999-ben jelent meg több szerzőtől származó, hasonló kiegészítéseket tartalmazó kötet. Az erdővidéki falvak közül Magyarhermányról néhai Máthé János történetkutató az 1970-es években írt, nemrég nyomtatásban is megjelent kiváló monográfiát, amelyet a jelenkori adalékokkal Boér Imre nyugalmazott tanár egészített ki. Erdőfüléről Karácson Béla írt monográfiát, amelyhez Hermann Rozália tanár írt adalékokat. Néhai Gáspár József tanító Köpecről készített monográfiája kéziratban vár kiadásra. /Benkő Levente: Monográfia Szárazajtáról. = Krónika (Kolozsvár), júl. 12./
2007. július 26.
Sokasodnak a falumonográfiák: június végén a szárazajtai, rá egy hónapra az orbaiteleki hagyta el a nyomdát, mindkettő vidéki tanítóember sok évtizedes munkájának az eredménye. Mihály Gábor tanító munkája Szárazajta története Monológ múltról (Sepsiszentgyörgy, Charta Kiadó, 2007) címmel. Mihály Gábor Nagybaconban született, de pedagógusi pályafutása Szárazajtához köti. Mihály Gábor elmondta, hogy nem a múlt bemutatása, hanem a közelmúlt, a lepergett hat évtized történetének (a gyászos 1944-es események, termelőszövetkezet, kollektivizálás, politikai szervezetek, életszínvonal stb.) megírása teszi próbára a szerzőket. Külön értéke ennek a könyvnek a gazdag néprajzi anyag, a Helynevek tanúsága című fejezet. /Kisgyörgy Zoltán: Szárazajta (Falumonográfiák). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 26./
2007. szeptember 25.
Leginkább az elmúlt fél évszázad feltáratlan és tragikus eseményei, folyamatai (1956, Szárazajta, a földvári haláltábor) foglalkoztatják történészként Benkő Leventét. Benkő Levente feleségével, Papp Annamáriával nemrég közösen impozáns munkát tettek le az asztalra, Fogolysors címmel. Levéltári források segítségével megpróbálták megvilágítani az elhurcolások jogi hátterét, az oral history révén pedig azt, hogy mindez mit eredményezett, s azt hogyan élték meg az emberek. Benkő Levente hangsúlyozta, „a magyarság ma egyetlen és nagy tabutémával szembesül, mégpedig azzal, hogy nem mer vagy nem akar szembenézni saját közelmúltjával, azaz önmagával. ” A rendszerváltást követően el kellett telnie jó néhány évnek, amíg a kommunizmust feltáró intézmények létrejöttek. – Vannak még feldolgozatlan témák. 1956 csak részben feltárt fejezet. És akkor hol van a kulákosítás, az államosítás, a kollektivizálás? Benkő Levente /sz. Nagyajta, 1961. jún. 13./ 2003-tól a kolozsvári Krónika riportere, rovatvezetője, a Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem szakán végzett. Kötetei: Szárazajta (1995), Volt egyszer egy ‘56 (1998), Fogolykönyv (1999), Hova mennek a bányászok? (1999), Muszáj volt élni valahogy (2001), Bűn volt a szó (2002), Székely golgota (2003), Magyar fogolysors a második világháborúban I–II. (Papp Annamáriával, 2007), Az őszinteség két napja (2007). /Papp Attila Zsolt: Párbeszéd a kor tanúival – Beszélgetés Benkő Levente történésszel, közíróval. = Helikon (Kolozsvár). szept. 25./
2007. szeptember 27.
Ne történjenek soha többé ilyen tragédiák – hangoztatták a szónokok szeptember 26-án az erdővidéki Szárazajtán, a Maniu-gárda vérengzésének 63. évfordulóján. A megemlékezésen Balázsi Zoltán bardoci református lelkész a kivégzett szárazajtai magyarokra utalva, kiemelte: „Ők sem voltak bűnösebbek másoknál. A bűnöket pedig ne fogjuk Istenre, mert azokat nem ő, hanem az ember követte el”. 1944. szeptember 26-án a Gavrila Olteanu vezette Maniu-gárda tizenkét magyart gyilkolt meg Szárazajtán. Azzal vádolták őket, hogy szeptember 4-én segítették a visszavonuló német Thams-csoportot a román csapatokkal vívott tűzharcban, ezért felelősek tizenhárom román katona életéért. A gárdisták a 34 éves Gecse Bélát és a 35 éves Málnási Józsefet otthonukban lőtték agyon, az iskolaudvarra erőszakkal összeterelt falunépe szeme láttára lefejezték a 21 éves Nagy Sándort és testvérét, a 25 éves Andrást. Ugyanott agyonlőtték az 50 éves Szép Albertné Málnási Reginát és 49 éves férjét, a 38 éves Elekes Lajost, a 42 éves Szép Bélát, a 62 éves Szép Benjámint, a 62 éves Németh Gyulát és az 51 éves Németh Izsákot. A 38 éves Tamás László életét a tömeg közé lőtt sorozat oltotta ki. Nagy D. Józsefnek a golyók a fogsorát roncsolták szét, de sebeiből később felépült. /Benkő Levente: Az 1944-es szárazajtai mészárlásra emlékeztek. = Krónika (Kolozsvár), szept. 27./
2007. október 13.
Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója Sepsiszentgyörgyön élő ismert szobrászművész, számtalan köztéri szobra áll a tereken. Elmondta, hogy évek óta az Üregek című kisplasztikai sorozatán dolgozik. Ezek antropológiai jegyeket hordozó absztrakt alkotások. A cím kiüresedésre utal. Nemrég avatták Sepsiszentgyörgyön Arany János-szobrát, most László Ferenc, a nagy múzeumőr plakettje foglalkoztatja. Évtizedekig nem volt szabad magyar történelmi alakokról készült szobrokat közterekre kiállítani. Most lehet, be kell pótolni a hiányokat. Szomorú tény, hogy Sepsiszentgyörgynek nincs elég kiállítóterme. A képtár önmagában nem pótolhatja a hiányt. Műtermeket kell létrehozni, hogy a fiatalokat hazacsalogassák. Baász Imre bevallotta annak idején, azért jött ide, mert műtermet kapott, de ezért jött Hideg Margit, Koppándi és Tornai Endre is. Vargha Mihály /sz. Kézdivásárhely, 1961/ 1988-ban Iasi-ban diplomázott a Képzőművészeti Akadémia szobrászati szakán, számtalan csoportos és egyéni kiállítása volt itthon és külföldön. Köztéri alkotásai Sepsiszentgyörgyön: In memoriam 1956 – térplasztika, kő, bronz, Kossuth Lajos, II. Rákóczi Ferenc, Szent István, Csereyné Zathureczky Emília, Arany János, Kós Károly – bronz mellszobrok, Jókai Mór, Málik József, Puskás Tivadar, Bartók Béla, Berde Áron – bronz domborművek. Szárazajtán: Mártírok emlékműve – kő. Bereckben: Gábor Áron, egész alakos bronzszobor, Csernátonban: Zámbler János, monumentális kőportré. Kovásznán: Ignácz Rózsa, bronz mellszobor, Gazdáné Olosz Ella, bronz dombormű, Sepsiillyefalván: Szabó Dezső, bronz mellszobor, Royal Oak, Detroit (USA): Együttes Lény. In memoriam Baász Imre – faplasztikák. Nagyatád (Magyarország): Halmok – faplasztika. Hojer (Dánia): Apa és fia – festett fa. Morges (Svájc): Fej – kő. Ószandec (Lengyelország): Szent Kinga – fa. Buenos Aires (Argentína): Czetz János – fa. /Bogdán László: Mindig is a fa izgatott. Beszélgetés Vargha Mihállyal. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 13./
2008. február 20.
József Álmos egy kötetre való képanyagot, okmányokat, levéltári kutatások és élő visszaemlékezések alapján jelentős mennyiségű információt gyűjtött össze a háromszéki országzászló-állításokról 1940–44 között. Munkája Országzászló-állítások Háromszéken /T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2006/ címen jelent meg. Az országzászlós könyv csupa tiltásos históriai mezőkről gyűjtött össze a hatvan esztendő alatt szétszóródott, félelem miatt rejtegetett és dugdosott anyagot, s ez a félelem máig sem múlt el. A könyvből megismerhető az országzászló-állítás előzményei, az avatás helye és időpontja, az avatóünnepség lefolyása és az emlékmű utóélete. Az egyes országzászló-állítás felemelő ünnepélyessége, az ,,Erdély visszatér" gondolata drámai ellentétben áll az országzászlók 1944 utáni utóéletével. A színmagyar falvakban nem csak a román hatóságok működtek, pusztítottak a helybéli magyarok közül a vezetői polcokra törő karrieristák is. Legtöbb helyen levágatták a zászlórudakat, s vörös csillagot illesztettek ennek helyére. Voltak helyek, ahol szétverték, majd az anyagát is elhordták az emlékműveknek. A kötet kockázatos, de sikeres zászlómentésekről is szól. Az 1989-es fordulat után előkerültek a már ereklyévé érdemesült zászlók, zászlórudak, zászlótartó darabok. Előpatakon a zászlót Dálnoki Sándorné rejtegette. Idős korában felfedte titkát, s 1982-ben bekövetkezett halálakor a koporsójába tették. Gelence zászlóját Bartha Imre iskolaigazgató otthoni kútjának tetőzetében rejtegette. Kézdiszárazpatakon Opra Irma párnába varrva rejtegette a zászlót. Kommandón a talapzat szövegeinek levésése ellen tiltakozókat megkínozták. Komollón a zászlótartó rudat Szentgyörgyi Béla csűrében rejtették el, a lobogót színei szerint háromba vágták, és különböző családoknál rejtették el. Lécfalván előbb az orgonában rejtették el a zászlót. Magyarhermányban üvegbe rejtették, és az istállóban a jászolban dugták el. A zászló ma is megvan. Ozsdolán paplanba varrták. Zágonban a templomtorony gombjába rejtették. A rejtekhelyet valaki elárulta. Rétyen viaszos vászonba csomagolták, s az emlékmű mögötti családi ház csűrjében rejtették el. További sorsa ismeretlen. Székelyszáldoboson a márványtáblát ládában, a zászlót jászolban rejtették el. Szárazajtán az 1944. szeptember 2-án bevonuló román katonák égették el a zászlót. Az uzoni zászló díszpárnába varrva vészelte át a nehéz időket. Ma is megvan, a református templomban őrzik. Zabolán a zászlót a katolikus templomba menekítették, ahonnan az egyik helybéli román kihozta, és elégette. A zalánpataki zászlót rongyszőnyegbe szőtték. /Sylvester Lajos: Kálváriás zászlósorsok (József Álmos új kötete) = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 20./
2008. április 29.
A Romania Mare szélsőséges sovén-nacionalista hetilap, a hasonszőrű Nagy-Románia Párt szócsöve április 18-án öles címben hirdette: A Har-Kov jelentés plágium. Petre Turlea, a cikk szerzője a Vatra Romaneasca alapító agitátora volt. Ilyen minőségében 1996-ban Kovászna megye parlamenti képviselője lett, célja volt, hogy megakadályozza a székelyföldi románság elmagyarosítását. Könyvet jelentetett meg a Maniu-bandák tisztára mosása szándékával oly módon, hogy szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi vérengzéseiket indokolt hazafias akcióknak tüntette fel. Turlea később a Romania Mare házi történésze lett. Mostani cikkében azt fájlalta, hogy bizonyos Dragos Zamfirescu szóról szóra lemásolta a parlament 1991. évi Har-Kov jelentését, és ezt 2002-ben saját műveként kiadta az Egyesült Államokban. Az egész könyv egyszerűen plágium, csak a cím Zamfirescu saját alkotása: Transylvania, Romanians Hunted Down in their County Harghita, Covasna, Tg. Mures, megjelent a floridai Romanian Historical Studies sorozatában. Már a címből is kiderül, hogy a jelzett megyékben és Marosvásárhelyen vadásznak a románokra, ami egyet jelent elűzésükkel. 1995-ben az akkori román kormány a Har-Kov jelentést az adófizetők pénzéből angol, francia és német nyelven ötezer példányban terjesztette világszerte, mégpedig a román nagykövetségeken keresztül. 1991-ben a Har-Kov jelentést képviselőként Petre Turlea fogalmazta meg. A jelentést az RMDSZ parlamenti képviselete nem írta alá, így fejezte ki tiltakozását az égbekiáltó hamisítások ellen. Az RMDSZ-es képviselők cáfolatai nem kerültek be a parlamenti jelentésbe. /Barabás István: Amerikai Har-Kov. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 29./
2008. augusztus 1.
Évek óta nincs buszjárat kilenc Kovászna megyei faluban. A közlekedési cégek azokra a járatokra kiírt versenytárgyalásokon jelennek meg csupán, ahol sok az utas, jók az utak, vagyis gazdaságosan lehet működtetni a rendszeres járatot. Kilenc útvonalra azonban évek óta nincs jelentkező. Pedig valamennyire háromhavonta kiírnak versenytárgyalást. Zalán, Bácstelek, Dobolló, Szárazajta, Köpec, Futásfalva, Ikafalva, Felsőlemhény és Kommandó lakóinak nem áll rendelkezésére közszállítás. A megyei tanács nem támogathatja ezeket a járatokat, a helyi önkormányzatoknak pedig nincs pénzük. Demeter János, a tanács alelnöke szerint a mikrorégiós társulások oldhatnák meg a problémát. Az önkormányzatoknak kellene buszokat vásárolniuk, és működtetniük a járatot. /Bíró Blanka: Falvak buszjárat nélkül. = Krónika (Kolozsvár), aug. 1./
2008. augusztus 26.
Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntéssel Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, ezzel budapesti fennhatóság alá került több mint egymillió magyar és nagyjából ugyanennyi román lakos. Mintegy 800 ezer magyar Dél-Erdélyben továbbra is Románia állampolgára maradt. A bukaresti külügyminisztérium már másfél hónap múltán jegyzéket intézett a tengelyhatalmakhoz, hogy jelezze: a magyar hatóságok terrorakciók segítségével végeznek etnikai tisztogatást. Ez okból a román kormány olasz–német vegyes bizottság létrehozását javasolta Kolozsvár székhellyel. Csalódást okozott a románoknak, hogy brassói központtal Dél-Erdélyben is megalakult egy ilyen semleges testület, mert az itteni magyar lakosság sérelmeket szenvedett el a román hatóságok részéről. Kiderült, hogy a kolozsvári bizottság nem vesz készpénznek minden román panaszt, hanem német alapossággal utánajár a valóságnak. Így történhetett meg, hogy 1944 első felében 97 esetből csak 15-öt vett figyelembe, a többit alaptalannak ítélte meg. Arra a bukaresti állításra sem találtak bizonyítékot, miszerint Magyarország ki akarná űzni Észak-Erdélyből a román lakosságot. A háború befejeztével, illetve Sztálin döntése nyomán Románia visszakapta Észak-Erdélyt, így a német–olasz bizottságok beszüntették tevékenységüket. A románellenes magyar vérengzések réme mégis új időszerűséget nyert – 1985-ben. Erre – 30 év elteltével – azért volt szükség, hogy Románia meggyőzze a nagyvilágot: a Nicolae Ceausescu ellen szervezett amerikai tüntetések értelmi szerzői ugyanazok a véres kezű irredenták, akik a bécsi döntés után halomra gyilkolták a békés észak-erdélyi román lakosságot. Ezt a tételt hivatott dokumentálni több, egymás után megjelent könyv is, elsőnek Ion Lancranjan hírhedt soviniszta, uszító műve, a Cuvant despre Transilvania (1982). A bukaresti Politikai Kiadó gondozásában 1985-ben román, angol, francia és német nyelven megjelent egy „leleplezéseket" összegező kötet a következő címmel: Teroarea horthysto-fascista in nord-vestul Romaniei, 1940–1944, vagyis A Horthy-fasiszta terrorizmus Északnyugat Romániában (a ’80-as években az Erdély elnevezést nem volt szabad használni). A szerzői kollektíva öt tagja egytől egyig a pártvezetőség oszlopos aktivistája volt, élen Mircea Musat professzorral, Ceausescu történész-tanácsosával, aki 1989 után a szélsőséges sovén-nacionalista Nagy-Románia Párt hangadó tagja lett (és maradt haláláig). A magyarellenes kampány azonban hamarosan öngólnak bizonyult. Kanadában egy újságíró az angol nyelvű változatot lapozgatva gyanút fogott: az egyik képen látható halott, akit a képaláírás szerint Horthy fasisztái juttattak erre a sorsra, feltűnően hasonlít egy bábra, amilyen ruhaboltok kirakatában csábítja be a vásárlókat. Az újságíró felkérte Vera Philips törvényszéki fotószakértőt, véleményezze a könyv képanyagát. Ennek eredményeként 23 felvételről bizonyították be, hogy hamisítvány: a műanyag hullák mellé hátteret egyéb képekről montíroztak, néhány sebesült több, más helyen készült felvételen is előfordul. Ugyanígy, az Észak-Erdélyből állítólag elűzött románok csoportképein hét férfi hol Csík, hol Maros megyei felvételeken tűnt fel. Az esetnek 1987 őszén külön műsort szentelt a torontói angol és francia nyelvű televízió. Ebben Vera Philips elmondta, hogy a kanadai román követségtől megkérte a felvételek negatívjait, az udvarias hangú levelére azóta sem érkezett válasz, így fenntartja véleményét: a képek nagy része friss hamisítványként ennek a könyvnek az illusztrálására készült. Magyar történészek bebizonyították, hogy a nagy pártharcos írók több esetben felelőtlenül dobálóznak „leleplezéseikkel". Így történt például Csíkszépvíz és Csíkszentmárton esetében: a könyv szerzői drámai színekben ecsetelik, hogyan vált földönfutóvá az előzőleg bántalmazott, megkínzott, itteni román lakosság, holott az 1939. évi, bukaresti hivatalos adatok szerint is ezek színmagyar helységek voltak. Arról, hogy a Dél-Erdélyben rekedt magyarságot milyen elbánásban részesítették a román hatóságok, egyetlen könyv vagy újságcikk sem jelent meg, pedig az említett semleges német–olasz bizottságok jelentéseiben bőven akadt volna bizonyíték. A Maniu-bandák szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi vérengzéseiről pedig 1944 után a Scanteia pártlap közölt cikksorozatot. /Barabás István: Többszörös halottak. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 26./
2008. szeptember 27.
1944 őszén a bosszú és a gyűlölet uralkodott el Erdélyen. A déli országrészbe tömegesen hurcolták internálótáborokba az akkori román hatóságok a magyarok ezreit: lelkészeket, tanárokat, tanítókat, ügyvédeket, vállalkozókat, tollforgatókat, de gyermekeket és asszonyokat is. Észak-Erdélyben tömeggyilkosságok sorozatáig menő véres leszámolásokkal kellett szembesülnie a magyaroknak. Ebbe a magyarellenes atrocitássorozatba illeszkedett az 1944. szeptember 26-ai szárazajtai mészárlás. 1944. szeptember közepén Sepsiszentgyörgyön Gavrila Olteanu, a Maniu-gárda parancsnoka beszédében a magyarokról szólva így fogalmazott: ,,E gyilkos banditák által kiontott vér nem marad megbosszulatlanul, a visszavágás kegyetlen és kemény lesz. " Az akkori háromszéki román megyevezetés támogatásával a Maniu-gárdák szócsöveként megjelenő Desrobirea című lap a magyarokkal szembeni teljes és végleges leszámolást célzó törekvéseket világosan megfogalmazva hirdette, hogy "kegyetlenül meg lesz torolva a magyarok által a múltban elkövetett minden gyilkosság és bűn, akárcsak az 1940 óta megölt 50 000 román élete. (…) A vihar pillanatai keménységet és hússzaggatást követelnek, nem pedig bocsánatot és sajnálatot. (…) Csak a halál és a vérontás jelenthet igazságos elszámolást köztünk és a puszták barbárjai között. (…) Most tudjuk, hogyan kell megfizetni az ezer éve ellenünk elkövetett minden gyilkosságért és rablásért", következésképpen a magyarokat "vagy meg kell semmisíteni, vagy vissza kell üldözni Ázsiába". A szárazajtai tragédiához "természetesen" az is kellett, hogy a korabeli közigazgatás – vagy annak egyes képviselői – áldásukat adják a gyűlöletre. A Maniu-gárda sepsiszentgyörgyi parádéján a Nemzeti Parasztpárt háromszéki elnöke, a prefektusi tisztséget 1944 szeptemberének derekán átvevő dr. Victor Cerghi Pop gyógyszerész azt hangoztatta, hogy "a rossz megsemmisítése létszükségletté vált", s hogy "meg kell semmisítenünk minden fészket, amely a román nemzet létérdekeit szabotálja". Ebben a hangulatban már csak ürügy kellett a leszámoláshoz, ami Szárazajta esetében adott volt: a román–német katonai, emberveszteséget is követelő csetepaté a falu határában 1944. szeptember 4-én. Amelyről a legújabban előkerült román törvényszéki és katonai források is megerősíteni látszanak azt, amit az emberek már akkor tudtak: a szárazajtai magyar civileknek nem lehet a számlájára írni a katona-halottakat. Akkor mi másként lehetne értelmezni a kihullt vért s a könnyeket, ha nem a gyűlölet gyümölcseként? /Benkő Levente: Gyűlölet és gyümölcse. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 27./
2008. szeptember 27.
Mártírjaikra emlékeztek szeptember 26-án a szárazajtaiak: többször elhangzott, a hatvannégy esztendővel ezelőtt történteket készek megbocsátani, de azt, hogy elfeledjék, ne kérjék tőlük. Az Elekes Lajos, Gecse Béla, Nagy András, Nagy D. József, Nagy Sándor, Málnási József, Németh Gyula, Németh Izsák, Szabó Beniám, Szép Albert, Szép Albertné Málnási Regina, Szép Béla és Tamás László vértanúságát jelző emlékműnél a hozzátartozók mellett több, távolról érkező rótta le kegyeletét. Bartalis Sz. Pál református lelkész tartotta beszédében párhuzamot vont a bibliai zsidóság megpróbáltatásai és az erdővidéki kis falu közösségét ért csapás közt, majd feltette a kérdést: ,,Vajon a tettesek közül hányan gondolkodtak el azon, hogy mit cselekedtek, hány családot tettek örökre csonkává?" Márton Árpád képviselő úgy fogalmazott: Szárazajta örökségének egyik fontos szeletét képezi a történelme is, azt pedig ápolnunk, tovább örökítenünk kötelességünk. A Székely Nemzeti Tanács bardoc-miklósvárszéki széki elnöke, Szabó Miklós felidézte: a falu népét meg akarták félemlíteni, s ezért kényszerítették, hogy nézze végig kegyetlen tetteiket. Erdélyben sok helyen történtek hasonló kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok, de a román állam részéről a mai napig nem érkezett bocsánatkérés, sőt, elhallgatják, megpróbálják eltussolni szégyentelen tetteiket. A falu főterén 1994-ben felállított, Vargha Mihály szobrász által készített emlékműnél előbb a hozzátartozók rótták le kegyeletüket, majd politikusok, intézmények és magánemberek helyezték el az emlékezés virágait. /Hecser László: Megbocsátani, de feledni nem. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 27./
2008. október 9.
A Máramaros megyei Majszin, valamint a Beszterce-Naszód megyei Borgóprund helység mártírtelepüléssé nyilvánításáról fogadott el törvényt október 8-án a képviselőház. Az alsóház nem vetette el annak gondolatát, hogy a második világháborúban véráldozatot adó más, magyar és német helységek is hasonló megtiszteltetésben részesüljenek. A nacionalista hangvételű vitában a felszólalók többsége támogatta a két észak-erdélyi helység, Majszin, illetve Borgóprund mártírrangra emelését. „Nemcsak az 1940. szeptemberi magyar bevonulás, illetve az 1944. őszi visszavonulás során különféle atrocitásokban szenvedett román falvak, hanem olyan magyar és német lakosságú helységek előtt is lehet és kell tisztelegni, amelyeknek ártatlan és kiszolgáltatott lakói ugyanúgy megszenvedték az atrocitásokat. Ide tartozik például Szárazajta, Csíkszentdomokos, Gyergyóremete, Gyanta és Egeres is” – mondta el a Krónikának a vitán felszólaló Márton Árpád, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője. Emlékeztetett: az RMDSZ összeállított egy erre vonatkozó törvénytervezetet, amelyet azonban már nem lehet előterjeszteni, a közelgő választási kampányra való tekintettel a parlament bő egy héten belül befejezi munkáját. Az RMDSZ elképzelése összhangban áll a Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselője és a jogi bizottság elnöke, Florin Iordache javaslatával, miszerint átfogó törvényben minden olyan helységet mártírtelepüléssé kellene nyilvánítani, ahol az 1940 és 1944 közötti időszak háborús eseményei vagy utóeseményei során a bevonuló fegyveresek polgári személyeket öltek meg. 1944. október 10-én a Beszterce-Naszód megyei Borgóprundon a visszavonuló magyar csapatok hét polgári személyt lőttek agyon. Október 14-én a visszavonuló magyar katonák Majszinban 39 román és három zsidó munkaszolgálatost lőttek le, akikről azt feltételezték, hogy partizánakciót terveznek. Traian Basescu államfőnek kell még ellenjegyeznie a Majszint és Borgóprundot vértanúhelységgé nyilvánító törvényt, a jogszabály a Hivatalos Közlönyben való megjelenése után a két falu kifüggesztheti a „Mártírtelepülés” – feliratú táblát. 1944 őszén többtucatnyi észak-erdélyi helységben történt magyarellenes atrocitás. A leghírhedtebb vérengzések közé tartozik az 1944. szeptember 26-i szárazajtai mészárlás, amelynek során tizenegy helybéli magyar lakost agyonlőtt, kettőt pedig lefejezett a Maniu-gárda. Ugyanez a szabadcsapat október 8-án Csíkszentdomokoson tizenhárom magyar személyt lőtt agyon. A magyarellenes atrocitások során a Tudor Vladimirescu hadosztály a Bihar megyei Gyantán 47, a szomszédos Kishalmágyon hat magyar civilt, köztük nőket és gyermekeket lőtt agyon. Magyarremetén 35 magyar polgári személyt gyilkoltak meg a román csapatok, a Kolozs megyei Egeresen pedig a Maniu-gárda 13 magyar munkást lőtt agyon. Az RMDSZ 1995 októberében már előterjesztett egy törvénytervezetet Egeres, Csíkszentdomokos, Szárazajta, Gyanta és Magyarremete mártírtelepüléssé nyilvánítására, ezt azonban elutasították. /Benkő Levente: A magyaroknak is gyógyír kell. = Krónika (Kolozsvár), okt. 9./
2009. április 10.
Kolozsváron, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszék költészet napi rendezvényén több, közelmúltban megjelent kötetet mutattak be. Szilveszter László Szilárd Festett az arcom nekem is. Irónia a modern és a posztmodern költészetben /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/ című első egyéni kötetét Vida Erika, a kiadó munkatársa ismertette. Szilveszter László tavalyi védte meg doktori disszertációját, annak könyvformában kiadott változata a kötet. Még 2008-ban jelent meg Cs. Szabó László A magyar költészet századai /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/ című, költészeti tanulmányokat tartalmazó könyve. A filológiai pontosság jellemzi Jánosházy Györgyöt, aki Michelangelo Buonarotti 77 szonettjét fordította le, kötetét a Mentor adta ki. Farmati Annának, a Vasárnap katolikus hetilap főszerkesztőjének néhány nappal ezelőtt jelent meg Más régi ének. A XVII. századi népénekköltészet szövegtípusai és motívumrendszere /Verbum Kiadó, Kolozsvár/ című kötete. Egyed Emese további két, idén megjelent kötetet mutatott be: Szárazajtai Nagy Csaba József Attila és az istenek /Argumentum Kiadó, Budapest/ című munkáját és Lövétei Lázár László Arany versek. Széljegyzetek Arany Jánoshoz /Hargita Kiadó, Csíkszereda/ című kötetét. /Ferencz Zsolt: Költészet napi könyvbemutatók a bölcsészkaron. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 10./
2009. szeptember 26.
Sütő András Heródes napjai című, naplójegyzetek formájában írott könyvéből közölt részlettel emlékezett a lap a magyargyilkolásra, arra a szörnyűségre, amit egy román csoport követett el a Kovászna megyei Szárazajtán 1944. szeptember 26-án. A román szabadcsapat a faluban két embert lefejezett, tizenegy embert pedig agyonlőtt. Ezután vezetőjük, Oltean Gavril így szólt: „Végeztünk! És megparancsolom, hogy ki-ki gondoskodjék a hozzá tartozó dögök elszállításáról. Minél hamarabb temessék el őket! Papi szolgálatot, harangozást nem engedélyezek!” A gyilkosok ezután elvonultak, meglőtték a pap kövér disznóját, elegendő bort, pálinkát raboltak össze és nagy lakomát csaptak. Valamennyi gazdának az istállójában akasztókötelek sorát rögzítették a gerendára, mindazok figyelmeztetésére, akik a történtek miatt berzenkedni merészkednének. /Meg nem ismétlődhet! = Népújság (Marosvásárhely), szept. 26./
2009. október 10.
A szászrégeni Gavrila Olteanu parancsnok vezette Maniu-gárda 1944. szeptember 26-i vérengzésének tizenhárom helybeli magyar áldozatára emlékeztek két hete a 600 lelket számláló erdővidéki Szárazajtán. A több áldozatot követelő észak-erdélyi magyarellenes menetelés első állomásán 65 évvel ezelőtt meggyilkolt személyekről a gárdisták azt tartották: ők a felelősek a falu határában 1944. szeptember 4-én lezajlott román–német fegyveres összecsapásban elesett 13 román katona haláláért. Ez mondvacsinált vád, véli másokkal együtt Benkő Levente újságíró, történész. Többnyire a korabeli eseményekkel foglalkozott a század ‘40-es éveiben élt személyek visszaemlékezéseiből összeálló, 1995-ben megjelent Szárazajta című kötetében; levéltári források és élettörténetek szolgáltatták a második világháborús magyar hadifoglyok és internáltak sorsáról írt könyveinek alapját. Benkő Levente Az őszinteség két napja című legújabb kötetét három hete Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában, a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhelyen mutatták be. A románok közül néhányan azt állították, hogy a magyarok ásóval és kapával bántalmaztak és öltek meg Szárazajta határában állomásozó román katonákat. Elképzelhetetlen ásóval és kapával nekimenni egy állig felfegyverzett hadseregnek. Levéltári források szerint maguk a román csapatokat vezető katonatisztek jelentették: nincs tudomásuk arról, hogy civilek támadták volna meg katonáikat. A rosszindulatú történetkutatók a kollektív bűnösség voltát hangoztatják, egyesek hirdetik valamely nemzet, például a magyar kollektív bűnösségét. Ezt a nézetet vissza kell utasítani. Ahogy az 1944. őszi szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi, magyarremetei, gyantai stb. magyar-gyilkosságok miatt nem a román nemzet felelős, hanem néhány forrófejű román katonatiszt vagy önjelölt szabadcsapat-parancsnok, ugyanúgy az ippi és ördögkúti vérengzésekért és az 1940. szeptemberében Székelyföldön elcsattant pofonokért sem hibáztathatók kollektíven a magyarok. A Szárazajta szomszédságában található Középajtán például egy román ember védte meg a falut a Maniu-gárdától. Hasonló eset történt Nagybaconban, ahol román ember bírta jobb belátásra a gárdistákat. 1990-ben nyílt először lehetőség arra, hogy Szárazajtán nyíltan megemlékezzenek a történtekről. A település lakói annyi év távlatából végre egyházi szertartással temethették el a meggyilkoltakat. Az 1944. szeptember 26-i mészárláskor ugyanis Gavrila Olteanu, a Maniu-gárdák parancsnoka megparancsolta: szállítsák el a dögöket – így idézték fel a történteket a szemtanúk; tehát mindenféle gyászszertartás nélkül. A kommunizmus idején nemhogy megemlékezni, de még beszélni sem volt szabad a történtekről. A magyar egyházi források világosan rögzítik: a szárazajtai áldozatokat a Maniu-gárdisták meggyilkolták, a román közigazgatás forrásai szerint a kivégzettek háborús balesetet szenvedtek. /Ferencz Zsolt: A levéltár a megismerés helye, nem a titoktartásé. Beszélgetés Benkő Levente történész-újságíróval. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 10./
2009. november 5.
Zarándokhellyé válik Földvár ― tudósított a Háromszék az első megemlékezésről, s azóta tíz éven át mindig összegyűltünk itt ― mondotta Ungvári Barna András uzoni református lelkész, a Hidvég és Barcaföldvár közötti emlékhelyen. 1944―45 között a földvári fogolytáborban sínylődött több mint hatezer ember, akik közül mintegy ezren odavesztek. Az ő emlékükre alakították ki a kőtömbös, keresztes, mozaikos emlékkertet Ungvári Barna hidvégi szolgálata idején. Nagy János hidvégi református lelkész köszöntője után Bucsumán György, a brassói Szentkereszt-plébánia káplánja emlékezett az elhunytakra, majd Nagy B. Imre szárazajtai túlélő visszaemlékezéseiből idézett Ungvári Barna. Balázs Ádám, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetségének első tanácsosa jelezte, kezdeményezni fogja, hogy a foksányi fogolytábor helyét is jelöljék meg. /Szekeres Attila: Földvár, a zarándokhely. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 5./
