Hol kezdődik a Székelyföld? Dunaszerdahelyen éppen olyan éneklő méltósággal ejtik a magánhangzókat, mint Gyergyócsomafalván vagy Kézdiszentléleken. A Pozsony melletti Egyházgelle lakói kijelentik, hogy ők bizony székelyek. Az öröm és vigalom helyét nyomban fölváltotta a szakmai érdeklődés. Révkomáromi történészek megerősítették, hogy a hat székely nem egyikének, az Adorján-nemnek Posony-ági székelyei nevezték el Csallónak a Duna-ágak közé szorult kis vidéket, Csallóközt. Burgenlandban, a Lajta mellett ma is székely mezőn kaszálnak, székely kútból isznak, ha megszomjaznak, a kocsmai pálinka neve is „székely lé”! Tréfásan „szekler” a szekér neve. A magyarországi Vas megyében a falusi építkezések hasonlítanak a sóvidéki vagy Nyikó menti falu épületeihez. Révkomáromban, a Duna Múzeumban állították ki azokat a késő avar kori leleteket, amelyeket a nyolcvanas évek végén tártak föl a Hajógyár területén. Trugly Sándor régész múzeumőr mondotta, hogy a kincseken látható gazdag mintatár minden darabja és mintája föllelhető a faragott székely kapukon: a tulipán, a rózsaszirom, a palmetta és az életfa kacskaringós indája. Akkor, hol kezdődik a székelyek földje? Balási Gábor A székelyek nyomában című, romantikával átitatott szép könyvében gyakorlatilag László Gyula kettős honfoglalásának elméletét támasztja alá. Hol végződik tehát a Székelyföld? Nem Székelykocsárdnál és nem Földvárnál, Nem Gyimesbükknél vagy Berecknél, annyi bizonyos. De Focsani-nál éppúgy, mint Pozsonynál, Bécsnél, Varsónál, Királyhelmecnél. Ez utóbbi bodrogközi kisváros lakói mind a mai napig büszkén állítják, hogy ők azon székelyek leszármazottai. A Székelyföld tehát ott kezdődik, ahol a magyar történelem! Székelyek nyomaira lehet bukkanni az Őrségben, Zalában, Tolnában, Békésben, Szolnokban, Szabolcsban, Bácskában, Muraközben és mindenütt, ahol magyarok élnek! /Bereczki Károly: Hol kezdődik a Székelyföld? = Népújság (Marosvásárhely), jún. 13./
2009. augusztus 22.
Szlovákia nem engedi be területére Sólyom Lászlót – jelentette be Robert Fico miniszterelnök rendkívüli pozsonyi sajtóértekezletén augusztus 21-én délután. A szlovák miniszterelnök szerint a határon figyelmeztetni fogják a magyar államfőt a diplomáciai jegyzékre, hogy szlovákiai látogatása nem kívánatos. Ha Sólyom mégis Révkomáromba látogat, Szlovákia azt durva provokációnak fogja tekinteni. Fico bejelentését követően Sólyom László úgy döntött: mégse megy át Szlovákiába augusztus 21-én, hanem a határ magyar oldalán ad majd nyilatkozatot. Az eredeti tervek szerint a magyar köztársasági elnök részt vett volna Révkomáromban a közadakozásból állított Szent István-szobor avatásán. A látogatást a magyar fél a diplomáciai szokásoknak megfelelően bejelentette a szlovák hatóságoknál és meglepődéssel értesült arról, hogy Szlovákia legfelső szinten bírálja a tervezett látogatást. Ivan Gasparovic államfő, Robert Fico kormányfő és Ivan Paska házelnök augusztus 19-én kiadott közös nyilatkozata szerint a három politikus nem vállal felelősséget a látogatás következményeiért. Közölték: a magyar államfő ezen a napon nem szívesen látott vendég Szlovákiában. Augusztus 21-én van ugyanis 41 éve, hogy a Varsói Szerződés öt tagállamának csapatai – köztük magyar katonák is – bevonultak Csehszlovákiába, hogy véget vessenek a prágai tavaszként ismert reformfolyamatnak. /Nemkívánatos Sólyom szlovákiai látogatása. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 22./
2009. szeptember 30.
Kisebbségi tradicionális közösségek változásban – revitalizációs stratégiák, megőrzés és az etnikai identitások politikai felhasználása címmel szervezett szeptember 29-én egész napos konferenciát a kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (ISPMN). A Kriza János Néprajzi Társaság székházában a különböző etnikai folyamatokról tartott tudományos tanácskozáson magyar, román és angol nyelvű előadások hangzottak el: a résztvevők többek között a debreceni Lajos Veronika, a kolozsvári Tánczos Vilmos és Pozsony Ferenc előadását hallgathatták meg, ugyanakkor a varsói Agnieszka Barszczewska tanulmányát is elolvashatták. Peti Lehel néprajzkutató, a Kisebbségkutató Intézet munkatársa, a konferencia főszervezője elmondta: a tudományos tanácskozás célja fórumot teremteni azoknak a kutatóknak, akik a romániai kisebbségek körében vizsgálódnak. A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet egyik legnagyobb projektje a kisebbségek intézményrendszere kataszterének elkészítése volt, ugyanakkor számba vették a kisebbségi közösségekről jelentős tudással rendelkező személyeket is. /F. Zs. : Konferencia a nemzeti kisebbségek helyzetéről. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 30./
2009. november 4.
Budapesten a rádió székházánál 1956. október 23-án eldördülő fegyverek és az első halottak kirobbantották a forradalmat, ami polgárháborúnak is nevezhető, mivel a szovjet beavatkozással a felkelés kettős jellegű volt: a belső diktatúra elleni forradalom, a megszálló szovjet hadsereggel szembeni szabadságharc. A Magyarországon állomásozó szovjet csapatok Gerő Ernő 23-án küldött segítségkérő telefonhívására már 23–24-én elindultak, és megérkeztek Budapestre: öt hadosztály 31 550 katonával és tiszttel, 1130 harckocsival (tankkal), 600 ágyúval és aknavetővel, 400 csapatszállító lövészpáncélossal, 4000 teherautóval, 159 vadászrepülővel és 122 bombázóval! Ugyanakkor 24-én Magyarország keleti határainál a főerő is bevonult. A szovjet tankok súlyos veszteségeket szenvedtek, és 30-án, megalázva a kénytelen hátrálás miatt, kivonultak Budapestről. A magyar forradalmi erők szervezettebbek és erősebbek lettek. Nagy Imre kilépett a Varsói Szerződésből, és kihirdette Magyarország semlegességét. Csakhogy ebbe sem a Szovjetunió, sem a csatlósai és Kína nem nyugodott bele. A magyar szabadságharc letörését Zsukov marsallra és tizenhét hadosztályára bízta a szovjet vezetés. Zsukov jelentette a KB-nek a Vihar hadművelet kezdetét: ,,Folyó év november 4-én 6 óra (moszkvai időszámítás, valójában 4 óra) 15 perckor a szovjet csapatok elkezdték végrehajtani a közrend és a népi-demokrata államrend Magyarországon történő helyreállítását... ” A csapatok főparancsnoka Konyev marsall, a vezérkar élén Malinyin tábornok állt, míg Budapest ostromát Malasenko tábornok vezette. (Ezek a II. világháborús hadseregparancsnokok az akkori Szovjetunió legképzettebb és legsikeresebb hadvezérei voltak. Ők kellettek ahhoz, hogy ne ismétlődjék meg a kezdeti kudarc!) Ami a veszteségeket illeti, még napjainkban is sok a bizonytalanság. Sok halottat helyben hantoltak el, nevük feledésbe merült. Továbbá: szovjet katonák számos forradalmárt kivégeztek, ítélet nélkül, amellett saját átállt katonáikat is kivégezték. Beszélnek 200 000 magyarról, aki elhagyta hazáját. Ma sem tudjuk a pontos számot (többen az amnesztia hírére visszatértek, néhányan ezzel aláírták a szószegő Kádár halálos ítéletét...). A legutolsó ellenállási gócokat csak november 11-én számolták fel. Szervezetten legtovább Csepel harcolt (november 10-ig). Zsukov szerint október 24. és november 6. között a szovjet hadsereg vesztesége 377 halott és 881 sebesült, Mást tüntet fel Vagyim Arisztov, a KB titkára. Szerinte 670 a halott és 1540 a sebesült. Rajtuk kívül 51 ,,eltűnt”. Megsemmisült 52 harckocsi (tank) és önjáró löveg, 29 ágyú, 29 csapatszállító lövészpáncélos, 112 gépkocsi, 2 repülő (a csepeliek lőtték le) és egy helikopter. A 2001-ben megjelent hivatalos (?) adatok már 720 halottról és 1540 sebesültről szólnak, de jóval kevesebb haditechnikáról (pl. csak 25 tank elvesztéséről). A galád november 3-i esti letartóztatást (Maléter Pál honvédelmi minisztert és társait) is eszközlő KGB-főnök, Szerov tábornok tetteivel a Kutuzov-érdemrend I. fokozatát ,,érdemelte ki”. A magyar veszteségek felmérése még nehezebb, mint a mégis reguláris szovjet hadseregé. Az 1963. március 21-én kihirdetett (részleges) amnesztiáig 35 000 magyar állampolgár ellen indítottak eljárást politikai bűncselekményekért, akik közül 22 000-et jogerősen elítéltek, 13 000-et internálótáborba küldtek, 10 000-et elbocsátottak állásából. A halálraítéltek számát 480-ra teszik (sok esetben nem is tudtak a hozzátartozók évekig szeretteik kivégzéséről). Szerov tábornok jelentése szerint november 10-ig 3773 személyt tartóztattak le a szovjetek, és 700-at katonai fedezet mellett a Szovjetunióba, Kárpátalja börtöneibe vittek. A magyar és külföldi tiltakozások eredményeképpen december 10–20. között visszaszállították az elhurcoltakat. A harcok közben elesett magyarok számát a Központi Statisztikai Hivatal 2502 főre teszi (ebből Budapesten 1945), 19 226-an megsebesültek (Budapesten 16 700), akiknek negyede 18 évesnél fiatalabb, fele 19–30 év közötti. Budapesten októberben 757, novemberben 926, decemberben 36, januárban 6 ember halt meg fegyveres harcban. Magyarország legjobbjait vesztette el harcokban és a börtönökben. A szovjet ítélethozók és magyar cinkosaik bosszútól fűtve kreálták a pereket. /Puskás Attila: 1956: veszteségeink, veszteségeik. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 4./
