|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 354 találat | lapozás: 1-30 ... 301-330 | 331-354 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2011. október 29.Magyar, vagy román?A 2001-es népszámlálás adatai szerint az erdélyi magyarok 13%-a vegyes házasságban él. Vajon hova tartózóként diktálják be gyermekeiket a vegyes családok a népszámláláson? Az iskolaválasztás meghatározó döntés a gyermek nemzeti identitása tekintetében. A népszámlálási kampányban a szociológusok arra bíztatták a vegyes házasságban élőket, hogy bátran vallják magukat annak, amit a szívük diktál. Erdélyben nőtt a társadalmi elutasítás a vegyes házasságokkal szemben. Egy felmérés Kolozs megyét említi Fehér, Arad és Máramaros megyék mellett, mint olyan megyét, ahol a magyarok 25-40% vegyes házasságban él. Erdély.ma 2011. október 29.Erdélyi színházak BukarestbenMegkezdődött Bukarestben az Országos Színházi Fesztivál. A Kolozsvári Állami Magyar Színház három előadással mutatkozik be, egy-egy előadással jelen lesz a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulata is. A fesztivál nyitóelőadása Csehov „Három nővér” című drámája volt, a budapesti Nemzeti Színház előadásában, rendező Andrei Serban. Forrás: www.kolozsvariradio.ro Erdély.ma 2011. október 29.Éleződik a népszavazási vitaTerjedelmes, sértésekkel teletűzdelt nyílt levélben szólította fel a háromszéki MPP-t Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke: vonják vissza „gyáva és elhibázott népszavazási kezdeményezésüket". Kulcsár-Terza József, az MPP megyei elnöke elutasítja a felhívást és a vádakat, leszögezte: továbbra is nyitottak a tárgyalásra. Borboly szerint az MPP-nek azért kellene visszavonnia kezdeményezését, „mert az nem szolgálja a székelyföldi autonómia ügyét". „Székelyföldnek nem előkészítetlen, átgondolatlan népszavazásokra van szüksége, hanem a térség fejlődését, gazdaságát és az itt lakók önazonosságának erősítését elősegítő konkrét megvalósításokra" – írja a Hargita megyei tanácselnök. Egész sor, sokszor ugyancsak személyeskedő vádat fogalmaz meg, majd leszögezi: „Mi, székelyföldi RMDSZ-es önkormányzatisok világos elképzeléssel rendelkezünk e térség felemelkedésére vonatkozólag. (...) Nap mint nap bővítjük kisebbségi jogainkat, autonómiánkat, és ha támadás irányul nemzeti közösségünk fele, azt visszaverjük" – áll a levél végén. Kulcsár-Terza Józsefet megdöbbentette a szomszéd megyéből érkezett kioktatás, ugyanakkor nem érti, hogyan nevezhető gyávának egy olyan kezdeményezés, amely éppen a néphez fordulna, a tömegek véleményére lenne kíváncsi. „Szerintem az a gyáva, aki ezt nem meri vállalni" – mondotta a Háromszéknek. Borboly levelével az a legnagyobb gond, hogy sérteget, vádaskodásaival lesepri az MPP elképzelését, de semmilyen megoldást nem kínál – fejtette ki Kulcsár-Terza, aki egyenesen nevetségesnek tartja a naponta bővülő jogokról, autonómiáról szóló passzust. „Ez a levél Borboly Csabát minősíti. Meggyőződésem, felső utasításra cselekedett, s nem tett egyebet, mint hogy ismét igazolta, az RMDSZ nem az emberek, nem a magyarság érdekeit képviseli, hanem egy szűk érdekcsoportét" – fogalmazott. Kulcsár Terza József elmondta, továbbra is keresik a párbeszéd lehetőségét a háromszéki RMDSZ-szel, és megpróbálják elérni, hogy a hétfői megyeitanács-ülésen érdemi döntés szülessék az egységes Székelyföld érdekében tartandó népszavazásról. Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. október 29.Fellármázni a világot...Az egykori Székelyvásárhely a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem sorsának alakulását tekintve magyar vonatkozásban úgy fest – elnézést a hasonlatért –, mint egy kutyamenhely, ahol a befogott ebek egymásra morognak, s a még kinn lévő falkatagok sem a végveszélyre – a magyar egyetemi oktatás visszaállításának alantas és aljas megtorpedózására – összpontosítanak, hanem azokba az irányokba csaholnak, hogy a (magyar) rektorhelyettes mit tett és mit nem... ...az RMDSZ huszonegy év alatt mit mulasztott el, s a beszólásokból az elmaradhatatlan minősítések sem hiányoznak, hogy „húsosfazék", „konc" stb., ezt kiegészítendő pedig a másik szólam más regiszterben bőgőzi, hogy a magyar hallgatók a tudományok vonatkozásában mennyire „alultápláltak", és így tovább. Egy ilyen hangulatú közegben és az önbecsülésnek ilyen fokú hiánya közepette szinte természetes, hogy az erkölcsileg-etikailag gátlástalan román többségű MOGYE-vezetés, megfejelve Copotoiu úr őrektorságával, fütyül a hatályos tanügyi törvényre, illetve ennek alkalmazására, olyan egyetemi chartát fogadnak el az „autonómia" szentségének jegyében, amely a magyar oktatás vonatkozásában súlyosan diszkriminatív, még az eddigi állapotokhoz képest is visszalépést jelent. És mindezt megsózzák-borsozzák azzal, hogy nincs elegendő magyar oktató az önálló magyar kar működéséhez, hogy a MOGYE akkreditálása emiatt ellehetetlenülne, meg ehhez hasonló kitalációk, mert azokat a minimális erkölcsi normákat – ha egyáltalán voltak – rég „kinőtték", hogy magányos perceikben önmagukat is faggassák: miként is jutott a marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés ebbe az állapotba? Mi több, közöttük ott találhatóak azok a hírességek, akik a most alkalmatlannak minősített magyar nyelvű képzés révén jutottak oda, ahol vannak. Ha a marosvásárhelyi jelenséget tágabb összefüggéseiben vizsgáljuk, szembeötlő, hogy a magyarok – tisztelet a kivételnek – pitiáner torzsalkodása (ki jelölte hamarabb, ki mondta hamarabb stb.) oda juttatja a fő felelősségelhárítókat, hogy már ne is gondoljanak arra, hogy együttes kiállással mire lennének képesek. Ha a város és a megye leendő vezetőinek jelöléséről van szó, akkor fő szempont az például, hogy a Poklos-patak martján, a Kövesdombon született-e valaki, vagy „csak" húsz éve a város közéleti személyisége, s inkább induljon a polgármesteri székért egy „jó román", mint bárki „rossz", „lenyúlós", „húsosfazekas" magyar. Ami Marosvásárhelyen a MOGYE körül történik, annak már rég ezreket kellett volna az utcára vinnie. A BKB ötpontos javaslatának utolsó passzusa szerint nemzetközi botránykeltésre lenne szükség. Inkább a Holdra kell ugatni, mint a menhelyen nyöszörögni. Sylvester Lajos Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. október 29.Fiatal művészettörténészek fórumaA gyulafehérvári székesegyház, a kolozsvári egykori Domonkos-rendi kolostor, a csíkszeredai Mikó-vár építéstörténetéről, az őraljaboldogfalvi falképeken megörökített női viseletekről, Kós Károly 1909-es művésztelep-programjáról, zsögödi Nagy Imre és id. Pieter Brueghel szülőföld iránti szeretetéről és még számos érdekfeszítő, erdélyi vonatkozású témáról értekeztek tegnap és ma a frissen diplomázott, mesterképzős, illetve doktorandus művészettörténészek a marosvásárhelyi Bod Péter Diakóniai Központban. A szakma fiatal képviselőinek tapasztalatcseréjére kétévente kerül sor, a konferenciát 2007-ben szervezte meg először a – Babes-Bolyai Tudományegyetem művészettörténész szakos magyar hallgatóinak háttérintézményeként működő – kolozsvári Entz Géza Alapítvány. 2009-ben a budapesti CentrArt Egyesület is csatlakozott a rendezvényhez, melynek második színhelye így az ELTE lett. Ekkor született meg az elhatározás, hogy az elkövetkező esztendőkben váltakozva szervezik meg Erdélyben és az anyaországban az ülésszakot. Idén a Maros Megyei Múzeum adott otthont a lassan hagyományossá váló eseménynek. – A konferencia célja bemutatkozási lehetőséget adni, fórumot teremteni a fiatal művészettörténészeknek. Az ülésszakon mintegy negyven előadás hangzik el, a meghívottak a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemről, magyarországi felsőoktatási tanintézményekből – többek között a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemről, a Pécsi Tudományegyetemről, a Gödöllői Református Líceumból –, erdélyi és anyaországi kulturális intézményekből, múzeumokból érkeztek, ugyanakkor vannak közöttük művészettörténeti tanulmányaikat Rómában, Svédországban folytató fiatalok is. Új kutatási eredmények kerülnek itt bemutatásra, amelyek reményeink szerint a továbbiakban egy kiadványban is megőrződnek – összegezte az előadások szünetében a konferencia lényegét Orbán János művészettörténész, a Maros Megyei Múzeum munkatársa. Nagy Székely Ildikó Népújság (Marosvásárhely) 2011. október 29.Egy felfedezés margójáraBeigazolódhat Moldován Béla elmélete Megdőlhet az einsteini relativitáselmélet. Az Európai Részecskefizikai Laboratórium (CERN) kutatói olyan szubatomikus részecskékre bukkantak, amelyek a fény sebességénél is gyorsabban haladnak. A tudósok további kísérletekkel akarják megerősíteni méréseik eredményét, és amennyiben ez megvalósul, a fizika egyik alaptörvénye megváltozik – jelentette szeptember végén az AP hírügynökség. Moldován Béla marosvásárhelyi nyugalmazott villamosmérnök, A látható, a láthatatlan és a hit. Einstein is tévedhetett című könyv szerzője – akinek a világot holografikus vetületek halmazaként bemutató lételméletéről hónapokkal ezelőtt írtunk a Színes Világ hasábjain – évtizedekkel ezelőtt született elméletét látta igazolódni ezzel a felfedezéssel. Gondolatait, melyek elsősorban fizikusok számára megközelíthetők, kismagnón rögzítettük, a továbbiakban közöljük: – Szeptember 22-én szenzációs eseménynek lehettek tanúi a svájci nagy hadrongyorsítóban dolgozó kutatók. Két hadron nagy sebességű felgyorsulása utáni ütköztetésénél többek között olyan neutrinok keletkeztek, amelyek meghaladták a fény terjedési sebességét. Ezáltal megkérdőjeleződött az einsteini állítás, miszerint a fénysebesség a mi univerzumunkban nem haladható meg. Sok évvel ezelőtt, még 1975-ös kutatásaim idején egy nem materialista alapon nyugvó új lételméletet alkottam, miszerint a mi univerzumunk nem más, mint holografikus vetületek halmaza a többdimenziós rendszerből. A többdimenziós rendszer nem anyagi természetű, energiatermészete megvan, viszont inkább a lélek és a szellem tartományához tartozik, mint az anyagéhoz. Így az anyagi világ mint holografikus vetület összekapcsolódik a szellemi világgal. Mivel ez nem egy materialista elmélet, materialista alapon sem magyarázni, sem elfogadni nem lehet. A tudóstársadalom viszont kizárólag materialista elméletek alapján tanult, fejlődött, kutatott, és próbálta értelmezni a világ jelenségeit, így elméletemnek nem volt nagy sikere. Már 1975-ben kilátásba helyeztem azt, hogy fel lehet fedezni újabb holografikus vetületeket, amelyekkel mi még nem rendelkezünk. Munkám során megpróbáltam új értelmet adni a dimenzióknak, és így elképzelni a többdimenziós rendszert, illetve a mi univerzumunkat mint négydimenziós tér-idő görbületet, anélkül, hogy megsértettem volna az Einstein által is elfogadott Minkovszki-értelmezésben a négydimenziós tér-idő görbület, illetve tér-idő kontinuum elméletét. A négydimenziós tér-idő görbület három térdimenzióból, illetve az idő dimenziójából áll, viszont egyik a másiktól a relativitáselmélet alapján el nem választható. A többdimenziós rendszerben viszont már változnak a dolgok, minél magasabb a dimenziók száma, annál nagyobb a sebesség és annál nagyobb az energia. Ha ezt levetítjük az elképzelt jelenségekre, azt mondhatnánk, hogy a dimenziók egyenes arányban vannak, vagy legalábbis függnek az energiasűrűségi szintektől. Így kimondható az, hogy minél nagyobb az energiasűrűségi szint, annál nagyobb lesz a dimenziók száma. Az új lételmélet alapján a dimenziók száma mint az energiasűrűségi szint végtelenig növekszik, ebből következik, hogy a sebesség is növekedhet. Matematikailag kidolgoztam azokat a kapcsolatokat, amelyek az energiasűrűségi szintek és a dimenziók között léteznek, és sikerült igazolni azokat a tényeket, amelyeket a tudósok más úton találtak meg. Már az 1990-es években sikerült kimutatnom matematikailag is, hogy lehetséges a fény sebességének az átlépése, főleg azon esetekben, ahol az entitások nyugalmi tömege egyenlő zéróval, de más esetekben is, ha a nyugalmi tömeg meghaladja a zérót, viszont akkor a részecske, gyorsulása folyamán a negyedik dimenzió után, az ötödik dimenzió elérésénél kilép a mi univerzumunkból, egy párhuzamos univerzumban folytatja útját, többszörösen meghaladva a fény sebességét, majd újra visszatérhet a mi univerzumunkba, amikor is sebessége leesik a fénysebesség határa alá. Mindez bizonyítható könyvem második kiadásában, amelyet, bár a ’90-es évek elején írtam, anyagi lehetőségek hiányában csak 2008-ban adhattam ki. Ebben a könyvben matematikailag kimutattam, hogy mindkét eset lehetséges. Ezért is egészítettem ki az első kiadvány címét – A látható, a láthatatlan és a hit – az Einstein is tévedhetett alcímmel. Idén szeptember 22-én ennek az elméletnek a matematikailag is kimutatott lehetősége bizonyosodott be a CERN magkutató központban, az óriási hadronütköztetőben. Mivel a tudós-társadalom jelentős része még mindig szkeptikus, elhatározták, hogy megismétlik a kísérletet a CERN-ben, illetve más, amerikai, oroszországi, ausztráliai hadronütköztető központokban is. Így hát tovább várhatjuk az érdekesebbnél érdekesebb eredményeket. Nagy Székely Ildikó Népújság (Marosvásárhely) 2011. október 29.Helyismereti könyv kisiskolásoknak NagyváradonKisiskolásoknak szóló helyismereti könyvet adtak ki Nagyváradon. Az én városom, Nagyvárad című kötet játékos feladatokkal és olvasmányokkal mutatja be az alsó tagozatos gyermekeknek a partiumi várost. Az oktatási segédanyag szerzői Kecse Gabriella és Tunyogi Katalin tanítónők. A váradi magyar elemisták közül máris mintegy 250-en tanulnak ebből, és csaknem ugyanennyien a könyv már korábban megjelent első kötetéből, amely első osztályosoknak szól. Népújság (Marosvásárhely) 2011. október 29.LapszemleHunyad Megyei Hírmondó Az októberi lapszám szerkesztőségi cikkben ismerteti a népszámlálás fontosságát. Winkler Gyula európai uniós parlamenti képviselőarról értekezik, milyen lesz Erdély 2020-ban, és ezért kell felelősséget vállalni. Deák Levente dévai jogász az új polgári törvénykönyvet ismerteti cikkében. Babos Aranka tanárnő a vajdahunyadi október 6-i ünnepségről ír, amelyet a vár Bethlen-termében mutattak be a vajdahunyadi V–XII. osztályos diákok az ünnephez méltó komolysággal. Ugyancsak az ünnepségről ír Kun Kriza Ilona Feketén hull a fáról a levél címűcikkében. Pop Erzsébet Kecskés Gizella Ezüstgyopár-díjas Zsil-völgyi pedagógusról ír. Kun Árpád Bemutatjuk templomainkat címűsorozatában Piski református hajlékáról ír, a A lélek csendje címűrovatban pedig az Ige szerinti szülő-gyermek kapcsolatról értekezik. A reformáció hónapjában a protestáns egyházak kialakulásáról is olvashatunk, míg Kun Kriza Ilona Balázs Tibor vajdahunyadi festő- és szobrászművészt mutatja be. Schreiber István helytörténész a Hunyad megyei Nopcsa bárókról ír. Kovács Szabadi Levente petrillai lelkipásztor a Petrillán tartott október 6-i ünnepségről számol be, de további Hunyad megyei kulturális eseményekről is olvashatunk. Az elmúlt időszakban rendezték a Zsil-völgyi magyar napokat, erről ír Dezméri István. Schreiber István az ötödik alkalommal rendezett őszi reneszánsz kastélyfesztiválról számol be. Az utolsó oldalon beszámoló és színes kép található az október 6-i aradi koszorúzásról. A lapot Csatlós Erzsébet szerkesztette. KUN ÁRPÁD Szabadság (Kolozsvár) 2011. október 29.A magyarságot segítse az együttműködésDebrecen – Nagy fantáziát lát a határokon átnyúló együttműködésben, amit ráadásul már legitim módon lehet tenni, de nem elégedett a Debrecen és Nagyvárad, illetve a román határ két oldalára került Bihar megyék közötti lehetőségek kihasználásával magyar szempontból. Ezt Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke mondta szombaton az agárcentrumban a magyar-román határmenti kapcsolatokról rendezett tanácskozáson. Hozzátette, Romániában a vegyes nemzetiségű önkormányzatok miatt sokszor nem az ottani magyarok a nyertesei az együttműködésnek, hanem a román újgazdagok. Márpedig Trianonnal a hátunk mögött, és a puszta megmaradás gondjával küszködve ennek szelét a magyarság vitorlájába kellene fogni. Az oktatási lehetőségekről szólva arról beszélt, hogy üdvözlendő az ottani magyar diákok itteni tanulása, ami már középiskolai szinten is tapasztalható, ez azonban veszélyeket is rejt magában. Ugyanis, ha a határ túloldaláról eljönnek a fiatalok, akkor akaratlanul is „kiürítik” Erdélyt, ezért fontos az ottani magyar intézmények pozíciójának a megerősítése. Erre legjobb példa a Debreceni Egyetem Agrárcentruma és a Partiumi Keresztény Egyetem kapcsolata, hiszen 2005. óta folyik mezőgazdasági mérnöki képzés kihelyezett formában Nagyváradon. Az együttműködés erősítésére János-Szatmári Szabolcs rektor kezdeményezte a kertészmérnöki szak beindítását is a Partiumi Keresztény Egyetemen. Hajdú.online /haon.hu/ 2011. október 29.Válaszút előttA barikád „másik” oldalán. 1956 és az RKP magyar káderei Hogyan reagáltak a romániai magyar aktivisták, akik a kommunista párt szolgálatában álltak? Mit jelentett számukra, miért volt csapdahelyzet esetükben a magyar forradalom? Az 1956-os magyar forradalom erős hatással volt a határon túli magyar közösségekre is. A forradalom emlékezete általában egysíkúan mutatja be 1956 kihatásait, utórezgéseit, a letartóztatásokra, az egyéni és kollektív szenvedésekre helyezve a hangsúlyt. De hogyan reagáltak azok a romániai magyar aktivisták, akik a kommunista párt szolgálatában álltak? Mit jelentett számukra 1956? Miért volt csapdahelyzet az ő esetükben a magyar forradalom? Mit tettek az egykori Magyar Autonóm Tartomány magyar káderei? A magyarok jelenléte az RKP soraiban jól kimutatható már a két világháború közötti illegalista korszaktól kezdődően. Ebben a korszakban a Székelyföldről, vagy más, magyarok által lakott területekről is kerültek ki vezető aktivisták, akik idővel jelentős szerephez jutottak az RKP legfelső vezetésében. Pl. Köblös Elek, Fóris István, akik főtitkárai is voltak a pártnak. A második világháború utáni első időszakban, az ötvenes évek közepéig még kimutatható egy masszív magyar jelenlét az RKP soraiban mind a tagságban, mind a nómenklatúrában. Ez esetben a párt második vonalában, a megyei, majd később rajoni illetve tartományi szinteken tevékenykedő magyar származású káderekre gondolunk. A magyar származású káderek a legfontosabb szerephez elsősorban az 1952-ben létrehozott, a történelmi Székelyföldet magába foglaló Magyar Autonóm Tartományban (MAT) jutottak. A 77%-ban magyar többségű közigazgatási egységben viszonylag nagyszámú magyar káder tevékenykedett. A káderek mellett fontos megemlíteni a MAT-ban tevékenykedő értelmiségieket (írókat, újságírókat stb.) is, akik általában nem tevékenykedtek ún. káderi minőségben, viszont többségük a központi hatalommal együttműködve hozta létre és működtette a nemzetiségi irodalmat és a „totalitárius nyilvánosság” fórumait. Tevékenységüket, akárcsak a káderekét, kettős, ambivalens diskurzus jellemezte. Egyszerre voltak rajongói, működtetői és haszonélvezői egy őket integrálni és megbecsülni igyekvő rendszernek, ugyanakkor nemzetiségi mivoltuk miatt sohasem válhattak szerves részévé a hatalomnak és a román nemzetépítésnek. E kettősségből fakadó dilemma 1956 kapcsán is felmerült. A helyi politikai elit az 1956-os események során egyfajta válaszút elé került, vállalja a rendszer által rájuk bízott feladatok végrehajtását vagy enged a magyarországiak iránt érzett etnikai jellegű szolidaritásnak. A káderek többsége az előbbit választotta és kevés kivétellel jól kezelték a forradalom helyi hatásait. A Párt utasításai alapján, meglehetősen nehéz körülmények között, biztosították a nyugalmat a MAT-ban, annak a ténynek a tudatában, hogy az erdélyi magyarság egy jelentős többsége, ha burkoltan is, de ellenérzéseket fog táplálni irántuk. „Csupor (Lajos-MAT első titkár) azt mondta, hogy menjenek fel a Somos-tetőre, mert azt hallották, lesz ott valami diákgyűlés. Menjenek, nézzenek szét. Mondom, jó... Csupor ideadta az autóját a sofőrjével, Pötörkével, idős pasas volt. Beültünk, azt mondta Csupor, ő is jön. Beültünk, elmentünk, ahol most van a Ceasescunak a háza. Akkor erdő volt még ott. Megállt a sofőr, hogy addig és nem tovább hajlandó menni. Kiszállunk, én mentem Bugyival (Pál- a MAT Néptanácsának első titkára), Csupor Bránissal, ketten kétfelé. Na elmegyünk, s a sofőr is kiszállt s elment a kerítés mellé: Elbújt, nem mert az autóban maradni. Félt. Mi zsebrevágott kézzel be az erdőbe, kétfelé. Aztán jöttünk, találkoztunk. Sehol senki. Aztán leesett nekünk is a 25 banis, hogy gyorsan húzzunk el, amíg tényleg nem lesz itt valaki, meg nem vernek”- emlékezett Vargancsik Lajos egykori aktivista. A párt – döntően magyar nemzetiségűekből álló – helyi apparátusa a visszaemlékezők ábrázolása szerint pánikhangulatban és egyfajta hadiállapotban élte át ezt az időszakot. A Tartományi Bizottság gazdasági osztályának vezetője, Kuti Elek szerint a KB-kiküldött Fazekas János Marosvásárhelyre érkezése október 25-én már egybeesett a rendőri ellenőrzés fokozásával. „Az ‘56-os eseményeket ott éltem a pártnál. Jött Fazekas, lent aludtak a székházban, az én szobámban, mert féltek. Érdekes figura volt az is, senki sem tudta, hogy végül is hogy van s mint van Magyarországon. Aztán kaptunk egy üzenetet, fogalmam sincs, kitől, miért, azt mondta, hogy Kuti s Branis ne féljenek, nem lesz semmi bajuk, nem akasztják fel őket.” A budapesti események követésével és értelmezésével külön csoport foglalkozott: „Nem mi hallgattuk a rádiót, hanem volt egy ún. Sinteza szekció, Csiszér Lajos, egy bányász volt ott és egy kicsi román, vagy hárman, ők hallgatták a rádiót” - mesélte az egyik aktivista. A káderek elsődleges feladata a helyzet azonnali orvoslása volt, amely néhány kapkodó jellegű adminisztratív lépésben nyilvánult meg. A magyarországi eseményekre a leginkább érzékenyen reagáló diákságot kellett lecsitítani. „Kiadták a parancsot, hogy el kell menni a kantinba, bentlakásba, mindent rendbe kell tenni, wc-t rendbe rakni, villanykörtéket tenni. Látta volna valaki ezeket, az ilyeneket, mint Bodor, két WC-ülőkével hogy futott fel a diákbentlakásba, szóval úgy meg volt bolondulva mindenki, azt sem tudták, mit csináljanak.” A forradalom kitörését követő első néhány napot a káderek egy jelentős része az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, illetve a pártszékházban töltötte. „... Mi be voltunk mobilizálva a pártszékházba, behívtak a székházba egy reggel s haza sem engedtek. Otthon azt sem tudták, mi van. Otthon hallgatták a rádiót, hallották, mi van, sírtak, mi lesz velünk [...] franc, nem lett semmi, aludtunk a földön. Enni adtak a kantinban. Hozattak egy csomó puskát a kaszárnyából, hogy vigyázzunk a főnökökre, ha valami lesz” - emlékezett Kuti Elek. A következő és a legfontosabb feladat a munkásság és a lakosság kedélyének lecsillapítása volt. Ennek érdekében a Marosvásárhelyre érkezett Fazekas János irányítása alatt egy nagyon erős propaganda-hadjárat vette kezdetét, amelyben a káderekre kulcsfontosságú szerep hárult. Első lépésként a pártvezetés azt szerette volna elérni, hogy a tartományban tevékenykedő írók egyfajta iránymutató lépésként ítéljék el a magyarországi eseményeket, mint ellenforradalmat. Ennek érdekében november első napjaiban a Tartományi Bizottság rendkívüli ülést hívott össze az értelmiséggel: újságírókkal, irodalmárokkal, folyóirat-szerkesztőkkel, színházi emberekkel. A Fazekas által támogatott és elnökölt találkozó célja az volt, hogy mindnyájukkal aláírasson egy levelet, amely a KB-t szolidaritásukról és hűségükről biztosította. Kuti Elek így emlékszik vissza az ülés hangulatára: „Volt egy gyűlés az értelmiségiekkel, írókkal, ott volt mindenki, Hajdú Győző, Papp Feri, Sütő András, Kovács György [...] Gyomrozták őket kegyetlenül, hogy helyezkedjenek álláspontra. Nagy viták, veszekedések voltak ott. Egyszer be kellett menjek, be kellett vigyek valamit a gyűlésterembe, ahol ezek szónokoltak s kiabáltak s veszekedtek, kiabáltak, győzködték egymást, hogy forradalom vagy ellenforradalom.” Valter Istvánra még komolyabb feladat hárult. „Nekem kellett meggyőznöm Sütőt, hogy írja alá, hogy ez ellenforradalom. Mondtam neki, hogy né, nincs más lehetőség, nem lehet másként csinálni, írja alá.” A magyar forradalmat elítélő nyilatkozat végül a Lelkiismeretünk parancsszava címen látott napvilágot. Október második és november első felében a párt káderei sorra látogatták a tartomány gyárait, üzemeit, ahol megpróbálták meggyőzni az embereket arról, hogy Magyarországon lényegében ellenforradalom zajlik. Közben szinte futószalagon születtek a különböző nyilatkozatok, a magyar „ellenforradalmat” elítélő nyílt levelek. Barót település káderei 1956. november 30-án tartott rendkívüli ülésszak alkalmával, a magyarországi eseményekkel kapcsolatban az alábbi nyilatkozatot tették: „Nagy megrendüléssel, de ugyanakkor felháborodással figyeltük a magyarországi ellenforradalmi bandák gaztetteit. Mindnyájunk előtt világos, hogy a nemzetközi reakció által támogatott belső reakció a dolgozó nép által a népi hatalom éveiben elért vívmányokra tört. Minden cselekedetük arra irányult, hogy visszaállítsák [sic] a kapitalista rendszert, amelynek évei alatt a magyar munkások dolgozó-parasztok és néphez hű értelmiségiek annyit szenvedtek. Mély gyűlölettel gondolunk és felemeljük tiltakozó szavunkat az ellenforradalmi banditák gyilkos cselekedetei ellen, akik képesek voltak arra, hogy becsületes munkásokat dolgozó parasztokat ártatlan nőket, és gyermekeket gyilkoltak meg.” Amint az a fenti adatokból is kiderült, a kádereink 1956-ban aktív szerepet játszottak az események romániai, erdélyi vonatkozásaiban. A káderek többsége 1956 október és november között a párt központi vezetősége utasítására aktívan részt vett a magyar többségű területeken a magyarországi események esetleges radikális kihatásainak megakadályozásában. Szerepüket maga a magyar pártvezetés is elismerte, amikor 1958-ban Kádár János vezetésével Romániába látogatott. Az 1956-os eseményekhez fűződő párthű magatartásukat több tényezővel magyarázták, amelyek között jelen van a párthűség, a kényszerpályás helyzet és nem utolsósorban az akkori állapotok, lehetőségek reális felmérése. A fiatal aktivista Vécsei így emlékszik vissza a MAT-ba küldött tejhatalmú megbízott utasításaira: „Fazekas mondta, általában higgadt volt, vigyázz Vécsei, mert ezek a fiatalok, forrófejű fiatalok. Valamit csinálnak, akkor letörölik ezt az egyetemet. Úgy nyisd ki a szemedet. Ez volt az útravaló.” Amint az több életútbeszélgetésből is kiderült, nagyon sok vezető magyar káder gondolta úgy, hogy a magyarországi eseményekkel való értelmetlen szimpátia hosszú távon az ötvenes években elért kisebbségi jogok fokozottabb elsorvasztását vonhatja maga után. Magos Lajos a következőképpen érvelt a Simó Géza bútorgyár munkásai előtt: „Munkások, gondoljátok csak meg, mi lenne velünk, romániai magyarokkal, ha itt is újraélednének a reakciós történelmi pártok? Újból hozzákezdenének a nemzetiségi uszításhoz.” Mások a hatalom által gyakorolt erőteljes nyomással magyarázzák akkori semleges vagy rendszerhű magatartásukat. „Mi pártújság voltunk és minket nagyon sakkban tartottak. A szerkesztőségben már kialakultak a klikkek, a csoportok, akik szimpatizáltak a magyar eseményekkel... Nem létezett olyan személy, aki ki mert volna állni nyíltan a forradalom mellett. Olyan nem volt lehetséges. Esetleg szimpatizánsa volt.” Novák Csaba Zoltán A szerzőről Novák Csaba Zoltán 1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2011-ben doktori címet szerzett a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében, Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989. Transindex.ro 2011. október 30.A Partiumi Keresztény Egyetem bővíti határmenti kapcsolataiA magyar-román határmenti kapcsolatok erősítéséről és bővítéséről tanácskoztak az oktatók a Debreceni Egyetemen, amely évek óta kihelyezett oktatást folytat a Nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen. Erősítheti a határon túli együttműködést az Európai Unió nemzetpolitikája – mondta Tőkés László, az Európa Parlament alelnöke, aki részt vett Debrecenben ezen a tanácskozáson. A Partiumi Keresztény Egyetemen tanuló diákok szerint a debreceni kihelyezett képzés legnagyobb előnye az, hogy anyanyelvükön tanulhatnak. A két egyetem a kapcsolatok bővítését tervezi, jövőben új képzéseket indítanának. Duna Tv, Híradó Erdély.ma 2011. október 30.Képmások egy nagyváradi szerzőtőlSzász András író-újságíró Képmások című novelláskötetének bemutatójára került sor október 28-án, pénteken kora délután a nagyváradi Illyés Gyula Református Könyvesboltban. A nagyváradi születésű, Magyarországon lakó szerző szülővárosához kötődő emlékeit egybefoglaló kötetet Csernák Béla református lelkipásztor mutatta be. A közönség soraiban jelen voltak a szerző nyolcadikos osztálytársai, barátai és családja. A osztálytalálkozóval egybekötött könyvbemutató hangulatos beszélgetéssé alakult át. Időutazás Csernák Béla röviden összefoglalta, mi jellemzi a Pilinszky-díjas író, újságíró novelláskötetét. Elmondta, hogy a könyv lapjain a hétköznapok egyszerű emberei irodalmi alakokká válnak. Az olvasó a könyvet lapozva időutazáson vehet részt és megismerheti Nagyvárad egy másik arcát, azok pedig, akik ismerik ezt a kort, újraélhetik annak minden árnyalatát. A kötet novelláit megtörtént események ihlették, amelyeket Szász András néhol különállóan, néhol egy-egy emléket összeolvasztva tár az olvasó elé. A könyvbemutatón Tatai Sándor színművész olvasott fel a Rejtély című novellából egy részletet. A szerző elmondta, mindegyik novellának van valóságalapja. Mindig is szeretett volna Nagyváradról írni, és a kezdő lökést az adta számára, amikor elolvasta Wass Albert Se szentek, se hősök című könyvét, amelyben az író úgy tudott írni a hétköznapi szereplőkről, mintha világrengető hősök lettek volna. Szász Andrásnak, amikor elkezdte írni az első novellát, nem kellett sokat várnia a többi témára, tovább alkotott, mert az emlékek egymás után törtek elő emlékezetéből. A könyvbemutató végén a szerző dedikálta könyveit. Szász András nagyváradi emlékeit megörökítő, Képmások című novelláskötetét az Illyés Gyula Református Könyvesboltban lehet megvásárolni, ára 20 lej. Nagy Noémi erdon.ro 2011. október 30.Hűség az igazsághoz, a szabadsághoz és a legfőbb isteni értékekhezLezárták a Jubileumi Rákóczi Évek rendezvénysorozatot A Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) jubileuma alkalmából nyolc évvel ezelőtt Tőkés László, akkori királyhágómelléki püspök kezdeményezésére hirdették meg a Jubileumi Rákóczi Évek (2003-2011) elnevezésű rendezvénysorozatot. A szabadságharc hőseinek emléke előtt tisztelgő megemlékezés-sorozat zárásaképpen 2011. október 30-án, vasárnap délelőtt istentisztelettel egybekötött ünnepségen összegezték az elmúlt nyolc év eseményeit. A nagyvárad-újvárosi református templomban tartott istentiszteleten igét hirdetett Tőkés László váradolaszi lelkipásztor, az Európai Parlament alelnöke. „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” – hangzott el az Apostolok Cselekedetei ötödik részének ismert szakasza, az igehirdetés alapgondolata. „A reformáció emléknapjáról való megemlékezés jegyében a Jubileumi Rákóczi Évek záróeseményeként hirdettük meg a mai napot”- kezdte prédikációját Tőkés László, majd hozzáfűzte, hogy a két évforduló között csak látszólagos ellentmondás van. A római katolikus hiten lévő erdélyi fejedelem nevével fémjelzett szabadságharc és a reformáció kezdetének évfordulója közötti ellentét feloldódik II. Rákóczi Ferenc életében és hitében, valamint az Isten igéjében, fogalmazott a lelkipásztor. Az idézett igeszakaszból az Isten akarata iránti föltétlen engedelmesség olvasható ki. Ez a magatartás jellemezte a szabadságharc vezetőjét, II. Rákóczi Ferencet, mint ahogy az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseit vagy Szacsvay Imre 1848-49-es vértanút is, akikről az elmúlt hónapban emlékezett meg a magyarság. Az igehirdető kifejtette: azokban a kritikus élethelyzetekben, amikor kihívások elé sodor bennünket az élet és nem tudjuk kire hallgassunk, az Ige ad választ, azzal, hogy az igazsághoz, a szabadsághoz, és a legfőbb isteni értékekhez való hűségre bíztat. II. Rákóczi Ferenc, amikor a szabadságharc élére állt, a lelkiismeretére hallgatott: nem a körülmények kényszerítő erejének, hanem Istennek engedett. A reformáció emléknapjáról megemlékezvén Tőkés László elmondta, hogy közel ötszáz évvel a lutheri reformáció kezdete után is példaértékű Luther Márton Krisztusba vetett hite. A reformátor őszintén hitt abban, hogy bármely állapotunkba megmenekülhetünk a Krisztussal, de egyikben sem nélküle. Ezt a felismerést kell magunkévá tegyük, ahhoz hogy Luther Márton példáját megértsük. Végül az igehirdető a reformátortok hittételeinek legfontosabbnak mondott elvével zárta prédikációját, miszerint „Egyedül Istené a dicsőség.” Az istentisztelet után Mostis Gergő, a Partiumi Magyar Művelődési Céh igazgatója köszöntötte a megjelenteket, majd Sándor Lajos várad-újvárosi lelkipásztor olvasott fel II. Rákóczi Ferenc Vallomásaiból részleteket. Tamás Edit, a Magyar Nemzeti Múzem Rákóczi Múzeumának igazgatója Gondolatok a Rákóczi-szabadság 300. évfordulóján címmel tartott előadást. A főmuzeológus arra hívta fel a figyelmet, hogy fontos tényezők merülnek feledésbe a Rákóczi-család, illetve II. Rákóczi Ferenc történelmi szerepét illetően. „A szabadságharc vezére a magyarság önazonosságának fontos eleme, ezért ne csak akkor emlékezzünk rá, amikor évfordulója van” – hangsúlyozta a történész. Dukrét Géza a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke végezetül ismertette a nyolc éves keretprogram főbb állomásait. Megtudhattuk, hogy a Jubileumi Rákóczi Évek keretében 11 tudományos ülést, 60 történelmi előadást, 7 kirándulást is szerveztek, emléktáblát és kopjafát állítottak, továbbá négy kötet is született. A megemlékezés végén Tőkés László mondott köszönetet mindazoknak, akik szerepet vállaltak a program megvalósításában, majd a Himnusz eléneklésével zárult az esemény. 2011 október 30., Nagyvárad Tőkés László EP-alelnök Sajtóirodája 2011. október 31.A Borboly-Árus vita a Duna Tv-benMegalakulása óta surlódásokkal teli a Hargita megyei tanács két nagyobb frakciójának együttműködése. Az RMDSZ és az MPP tanácsosai a fontos kérdésekben se tudnak közös nevezőre jutni. Amint már korábban is írtuk, a legutóbbi tanácsülésen botrányos helyzet alakult ki. A tanácselnök utasítására a biztonsági őrök székestől távolították el a polgári frakció egyik képviselőjét. Röviden az esetről: 80 ezer lejjel támogatja a Megyei Tanács a balánbányai óvodát, hogy törlesszék a gázszámláikat a gázszolgáltató fele, és újraindítsák az épület fűtését – ezért is hívták össze az önkormányzat rendkívüli tanácskozását. Az MPP is támogatta a határozattervezetet, ám Árus Zsolt tanácsos ezt a kápolnási iskola segítésének feltételéhez szerette volna kötni. Mivel erre nem mutatkozott hajlandóság, Árus azt mondta: „ Legyen már vége egyszer a hazudozásnak”. Arra a kérdésre, hogy kit tart hazugnak, Árus az RMDSZ-t és Borboly Csabát nevezte meg. Ezt követően a tanácselnök a testület belső rendszabályára hivatkozva kiküldte a teremből Árus Zsoltot. Mivel a tanácsos nem akart távozni, a tanácselnök kivitette a biztonságiakkal székestől a teremből. Az eljárás ellen tiltakozva, az MPP többi tagja is kivonult a teremből. Duna Tv, Heti Hírmondó Erdély.ma 2011. október 31.A Székelyföldhöz való tartozásról tartanak népszavazást Kovászna megyébenTöbbórás, maratoni vita után, hétfőn, október 31-én megszületett a döntés Kovászna Megye Tanácsának legnehezebb napirendi pontjáról, amelynek célja, hogy népszavazás keretében döntsenek Székelyföld sorsáról. A népszavazás kérdése több hónapja foglalkoztatja a közvéleményt, Tamás Sándor a megyei önkormányzat vezetője, már korábban ígértet tett arra, hogy a kérdést a maga komolyságának megfelelően kezelik. Az önkormányzati vezető elmondta: „Székelyföld mindannyiunk szívügye. Ha Bukarestben olyan elképzelések születnek, amelyek a székelyföldi embert bizonytalan helyzetbe hozzák, erre mindenképp reagál Háromszék, hiszen ha kulturális és gazdasági értelemben is szétszedik a régiót, arra lépnünk kell. Nem hátrálunk meg egy ilyen fontosságú téma láttán. Ma, az MPP frakciónak szembesülnie kellett azzal, hogy az általuk előkészített tervezetben voltak súlyos tartalmi és formai hibák, többek közt kihagytak hat háromszéki színmagyar települést, amely nem férhetett volna be a megyehatárok módosításával átalakított régióba. Tehát a kiírandó népszavazásnak az a célja, hogy módosítsa Kovászna megye jelenlegi határait azzal a céllal, hogy a majdani Székelyföld elnevezésű közigazgatási egységhez csatlakozzon.” A tanácsülésen részt vett Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád András is, aki rámutatott: „Az RMDSZ frakcióval lényegében átírtuk a tervezetet: hiányoltuk az előzetes egyeztetést, hiszen ha ez megtörtént volna, zökkenőmentes lett volna a mai ülés. Véleményem szerint abban a kérdésben, hogy akarjuk-e Székelyföld autonómiáját mindannyian egyetértünk, a kérdés az, hogy ki gondolja ezt komolyan és ki az, aki ezt a témát csupán politikai célokra használja.” A határozat értelmében a népszavazásra 2012 március 11-én, vasárnap kerül sor. Erdély.ma 2011. október 31.Elfelejtett katonai sírokMindenszenteket megelőző napokban javában zajlott a temetők rendbetétele. Hozzátartozók ezrei serénykedtek az elhunytak síremlékei körül, hogy méltó körülmények között gyújthassanak mécsest a megemlékezés estéjén. Vannak azonban katonai sírhantok, melyeket elfeledett a történelem. Ezek feltárásán szorgoskodik az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület, tagjai halottak napja alkalmából az emlékezés lángját is elhelyezik az általuk gondozott sírokra. Életüket adták hazájukért, emlékükért azonban senki nem gyújt gyertyát. A két világháború alatt elesett katonák sírjai sokszor elhanyagolva, mindenki által elfeledve várnak sorsukra. Mint azt Szakács Erőss Loránd elnöktől megtudtuk, az említett egyesület a két világháború relikviáinak, felszerelési tárgyainak, kitüntetéseinek, valamint ugyanebből az időszakból származó leírásoknak, fotóknak és dokumentumoknak a felkutatása, gyűjtése és nem utolsósorban a katonai temetők, hadisírok rendbetétele, ápolása érdekében jött létre. A kutatócsoport idén kiderítette, hogy az Úz-völgyi temetőben jeltelen sírokban 601 első világháborús katona nyugszik. Levéltári kutatások révén ezek adatait is sikerült kideríteni, így még ebben az évben ötven sírkeresztet állítottak, a többit jövő nyár végéig szeretnék elhelyezni, természetesen amennyiben tudnak anyagi támogatást szerezni erre a célra. Senki nem tudott a gyimesbükki sírhantról Most, így halottak napja környékén kimentünk a gyimesbükki temetőbe, hogy a megmaradt katonai sírokat rendbe tegyük – újságolta el Szakács. Mint fogalmazott, évekkel ezelőtt még 41síremlék volt ott, mára csak hét maradt. A munkálatok során, a véletlennek köszönhetően, egy régi sírhant is a felszínre került, létezésére még a helyiek sem emlékeztek. „Ezúton is azzal a kéréssel fordulnék az olvasókhoz, hogy akinek tudomása van elhagyott, elhanyagolt katonasírokról, értesítsen minket a 0723-446745 vagy 0744-120530 telefonszámokon” – hívta fel a figyelmet az egyesületi elnök. Rédai Botond Székelyhon.ro 2011. október 31.Arany János helyett Dacia?A Dacia nevet veheti föl Nagyszalonta önállósult román iskolája, ha az oktatásügyi minisztérium jóváhagyja az iskolaszék döntését. A hajdúváros magyarságának jelentős része azonban felháborítónak tartja, hogy az 1909-ben a település neves szülötte, Temesvár akkori főépítésze, Székely László tervei alapján megépült impozáns épület – amely mostanáig az Arany János Főgimnáziumnak adott otthont, és bejáratánál a költőóriás mellszobra áll – hamarosan az egykori római provincia elnevezését viselje a homlokzatán. Lapunk megtudta: az RMDSZ megpróbálja megakadályozni a vitatott névadást. A nagyszalontai Arany János Főgimnázium a szeptemberben kezdődött tanévtől vált ketté: egy román, illetve egy színmagyar iskola jött létre a mind ez idáig vegyes tannyelvű tanintézet osztályaiból. A hajdúvárosi magyarok közül sokaknak már az sem tetszett, hogy a több mint száz éves Vasút utcai épület a bukaresti tanügyminisztérium által jóváhagyott alkunak megfelelően a román iskoláé maradt, a város legnagyobb szülöttének nevét megtartó önálló magyar iskola pedig csak több különböző épületben kaphatott helyet. Török László polgármester a Krónikának elmondta: a felosztást azért fogadta el a magyar iskola vezetősége, mert a magyar diákok eleve túl kevesen lettek volna ahhoz, hogy belakják a főgimnáziumot. Másfelől az is kezdettől fontos volt, hogy a magyar oktatás egyik helyszíne a helyi református egyházközség által visszakapott gimnázium épülete legyen, ahol annak idején maga Arany János is tanult és tanított. Mindemellett az RMDSZ-es elöljáró azt mondja, megérti a szalontaiak felháborodását, hiszen számára is egyértelmű, hogy a román iskola vezetősége nem véletlenül döntött épp a Dacia, és nem valamelyik irodalmi vagy egyéb személyiség neve mellett. Annál is inkább, mivel a tanári kar választhatta volna névadóként például Teodor Neş román pedagógust, a bihari nevelés és kultúra jelentős személyiségét, aki a múlt század elején éppen az Arany János Főgimnázium jogelődjében tanult – magyarul. Vagy a javaslatok között szereplő Mihály román királyét, esetleg a ma is élő exuralkodó apjáét, II. Károlyét, akinek nevét a múlt század harmincas éveiben viselte a tanintézet. Ugyanakkor a frissen eldöntött átkeresztelés azért is visszás az ősi schola történetének ismeretében, mivel a főgimnázium nevét és képzési profilját – főleg a kommunizmus éveiben – tizennégyszer változtatták meg. Török Lászlótól megtudtuk, az RMDSZ általa vezetett nagyszalontai szervezete nem hagyja annyiban a dolgot, hiszen a névadás mindaddig nem végleges, amíg a minisztérium nem hagyja jóvá a határozatot, a szövetség pedig politikai úton próbál nyomást gyakorolni, hogy olyan döntés szülessen a főgimnázium új neve kapcsán, amely kevésbé érinti érzékenyen a magyar közösséget. „Üzenetjelleggel bír a román iskola vezetőségének döntése: azt jelzik felénk, hogy ez itt román föld” – fogalmazott lapunknak az elöljáró. Török egyébként úgy gondolja, a probléma még mindig a trianoni döntés következménye, és valójában a magyar közösségnek is jobb lesz, ha inkább a magyar iskolát fejleszti és a magyar gyerekeket próbálja itthon tartani, mint hogy „a múlton sajnálkozzék”. Nagy Orsolya Krónika (Kolozsvár) 2011. október 31.Bőven akad még fehér folt Szilágyi Domokos életművébenKét nap alatt három helyszínen – Szatmárnémetiben, Nagysomkúton, valamint Kolozsváron – emlékeztek meg Szilágyi Domokosról a hétvégén a költő halálának 35. évfordulóján. „Bőven van még mit felfedezni Szilágyi Domokossal kapcsolatban, az alaposabb kutatások fényében pedig jobban megismerhetővé válhat a költő, és jobban tudjuk majd értékelni életművét” – ez volt az egyik alapvető következtetés, amelyet levontak a hétvégén Szatmárnémetiben tartott irodalmi tanácskozás résztvevői. Szilágyi Zsófia Júlia úgy vélte, Szilágyi Domokos írásainak körülbelül egyharmada máig ismeretlen. Az irodalomtörténész két évvel ezelőtt adott ki egy kötetet, amelyben az általa felfedezett számos olyan költemény is szerepelt, amelyre különböző lapokban, levelekben bukkant rá. Mint elmondta, azóta is talált a nagyközönség számára eddig ismeretlen Szilágyi Domokos-verset. Muzsnay Árpád, a rendezvénysorozat főszervezője hasonlóképpen vélekedik – mint a Krónika érdeklődésére kifejtette: igen hasznosnak tartaná, ha valaki felvállalná az erdélyi magyar írók, költők intézményes formában történő kutatását, ugyanis nagy szükség lenne a kritikai kiadásokra ahhoz, hogy alapos képet alkothassunk egy-egy irodalmár életművéről. Muzsnay Árpád szerint a munkát mielőbb el kell kezdeni, hogy a kiadvány 2013-ra, a költő születésének 75. évfordulójára elkészülhessen. Szilágyi Domokos családi levelezésével kapcsolatban például Csirák Csaba szerkesztésében korábban megjelent egy kötet, kellene azonban ennek a „párja” is, azaz jó lenne megismerni azokat a leveleket, amelyeket neki írtak, illetve a költő különböző szerkesztőségekhez írt leveleit is. Az irodalmi tanácskozás keretében Láng Gusztáv megpróbálta elhelyezni Szilágyi Domokost az erdélyi és az összmagyar lírában, kitérve a központ és a periféria viszonyára a második világháború utáni magyar irodalomban. A szatmárnémeti szobor koszorúzását megelőzően Nagy Gyula magyartanár a lázadó művészből a hatalommal megalkuvó értelmiségivé lett költő életútja kapcsán megfogalmazta a kérdést: érdemes-e vállalni a prófétasorsot, van-e célja az értelmes cselekedetnek egy irányvesztett társadalomban? Majd felelt is rá: „olvasatomban a válasz lehangoló”. Nagy Zsuka költő, nyíregyházi folyóirat-szerkesztő saját, Szilágyi Domokos által ihletett versével idézte meg a költőelődöt, majd a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákjai, illetve Havas Judit, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa mondott verset. Muzsnay Árpád az EMKE, Kereskényi Gábor pedig a szatmárnémeti önkormányzat nevében a magyar líra népszerűsítéséért kitüntetett két színművészt, Marcel Mireát és András Gyulát. A szombati, nagysomkúti megemlékezésen a nagybányai Németh László Gimnázium diákjai is szavaltak, valamint részt vett az ünnepségen Magyarlápos küldöttsége, ahol gyermekéveit töltötte a költő. „Szilágyi Domokos a tragikus magyar költői sors megtestesítője, életművében sikerült egyesítenie a beláthatatlan magasságokat és mélységeket” – hangsúlyozta Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja szombaton a költő sírjának megkoszorúzásán, a Házsongárdi temetőben. „Fontos tanulság számunkra Szilágyi Domokos élettapasztalata, amely a megbékélés jegyében fogalmazható meg. Azt kívánom mindannyiunknak, hogy képesek legyünk átérezni és megérteni a ránk hagyott életművet” – fogalmazott a főkonzul. Kántor Lajos ugyanakkor kifejtette: nem a Házsongárd lakójára kell emlékeznünk, hanem az élő költőre. A Kolozsvár Társaság elnöke szintén az életműben fellelhető mélységre és magasságra hívta fel a jelenlevők figyelmét, majd hozzátette: Szilágyi Domokos soha nem tartozott a divatos költők közé, rendhagyó módon kell rá tekintenünk. A költő halálának 35. évfordulója alkalmából szervezett rendezvénysorozat a Kolozsvár Társaság székhelyén folytatódott, ahol Szilágyi Domokos a mai emlékezetben címmel tartottak kerekasztal-beszélgetést. „Hatalmas életműről beszélhetünk, amelynek megértése és megfejtése nem egyszerű. Az egyik legfontosabb kérdés talán az, hogy a költő ismert-e határokat, és ha igen, hogyan lépte túl ezeket” – indította a beszélgetést Kántor Lajos, az esemény moderátora. Mint mondta, már több éve próbálkozik egy kettős életműfeltárással, amelynek során Szilágyi Domokos mellett Szabédi László erdélyi költő műveit szándékszik megfejteni. „Az életművek elemzésével szeretném felrajzolni az adott korszak képét is, Erdélynek ezt a furcsa, de termékeny időszakát. Az egymásra vetítésnek köszönhetően a művek különös megmutatkozásának lehetünk tanúi, emellett pedig minden bizonnyal Szilágyi Domokos nagysága is hangsúlyosan kirajzolódik majd” – részletezte Kántor Lajos. „Úgy gondolom, ha nem egy brutális korban születik, Szilágyi életműve sokkal játékosabb lett volna, hasonlóan Weöres Sándor verseihez” – vélekedett az eseményen Pécsi Györgyi magyarországi irodalomkritikus. Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész ugyanakkor elmondta: a teljes életmű feltárása és feldolgozása nagyon sok időt és anyagi fedezetet feltételez, amelynek megvalósítására jelenleg nincs intézményesített eljárásmód. Hozzátette: a költő verseinek kutatása továbbra is az önkéntesek feladata. Kőrössy Andrea, Babos Krisztina Krónika (Kolozsvár) 2011. október 31.Tehetséges diákokra alapozhat a Magyar Történeti IntézetAz új tanügyi törvény előírásainak megfelelően, nemrég hivatalosan is megalakult a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Történelem karának magyar tagozatát önálló szervezeti keretbe foglaló Magyar Történeti Intézet. Bár működésének gyakorlati szempontjai még kidolgozásra várnak, az intézmény kétségtelenül jóval nagyobb autonómiát biztosít a kar magyar tannyelvű alap-, és mesteri képzési szakirányainak. – Bizonyos kérdések továbbra is a kari tanácsban dőlnek el, de az immár valamennyiünket összefogó intézet keretei között jóval hatékonyabban bonyolíthatók le szervezési problémák, tárgyalhatók meg az oktatási kérdések – magyarázta lapunknak Pál Judit egyetemi docens, az intézet nemrég megválasztott vezetője. Mindemellett, három – a régészet, művészettörténet, történelem szakirányok hallgatóit tömörítő – szakkollégiumban tevékenykednek mindazok a hallgatók, akik hajlamot éreznek a szaktudományos kutatásra, publikálni szeretnének – tette hozzá. A történelem kar magyar tagozata azonban nemcsak nagyobb fokú szervezeti autonómiájára, hanem tehetséges diákjaira is alapozhat a közeljövőben. Az alábbi tanulmány szerzője, Fodor János a jelenkortörténet – nemzetközi kapcsolatok mesteri szakirány I. éves hallgatója az idén Egerben szervezett, XXX. Jubileumi Országos Tudományos Diákköri Konferencián (OTDK) a Két világháború közötti magyar történelem részleg díjazottja volt. A városépítő. Marosvásárhely a XX. század elején, és a sokarcú Bernády-kép Tanulmányunk Dr. Bernády György két polgármesteri mandátumáról, és az ő idejében fejlődő Marosvásárhelyről szól. Jelen tanulmány kiegészítés és egyben összefoglaló az eddig feltárt és megírt forrásokból, amelyek Bernády életéről szólnak. Említésre méltó az a tény, hogy bár Bernády Marosvásárhely sokat emlegetett polgármestere, életéről teljes monográfia mindmáig nem készült. Ezért a hiányzó adatokat levéltári forrásokkal egészítjük ki. Bernády György 1864. április 10-én született a Szolnok-Doboka vármegyei Bethlenben. A marosvásárhelyi Református kollégiumban érettségizett, egyetemi tanulmányait Pesten végezte. Doktori címmel rendelkező gyógyszerész lett, majd állam és jogtudomány-diplomát is szerzett. A család 1878-ban költözött Marosvásárhelyre, édesapja, Bernády Dániel, ekkor vásárolta meg a Rózsák-téri családi patikát. A frissen diplomázott Bernády csak rövid ideig vezette az öröklött gyógyszertárt. Számára a politika jelentette az igazi életpályát, így hamarosan országgyűlési képviselőlett a Szabadelvű Párt színeiben. 1890-ben már törvényhatósági tag, 1900-ban rendőrfőkapitány. 1902 március 8-án polgármesterré választották. A Bernády György első polgármestersége előtti városkép nem sokban különbözött a 17. századi, Borsos Tamás idején kialakított arculattól. Ipara jóformán nem létezett, a város és környezőfalvainak fontos jövedelemforrásai az alkalmi vásárok voltak. Marosvásárhely XX. század eleji városképébe olyan neves építmények illeszkedtek, mint a vár épülete, Bodor Péter zenélőkútja, a Teleki Téka. Még a XIX. század második felében elkezdődött építkezések eredményeként készült el ugyanis az Igazságügyi Palota, a nagyposta, az Osztrák–Magyar Bank (1900), a Székelyföldi Iparművészeti múzeum (1891–93), a nagykaszárnya (1896), a Csapatkórház és a Honvédcsapat Kórház (1896), a városi gőzfürdő(1898), a Szent Ferenc-rendi nővérek zárdája (1893), a református leányiskola (1890–92), a zsinagóga (1899–1900) stb. Az építkezések és a robbanásszerű városfejlődés tehát nem kizárólag Bernády György személyének hatására történtek. Mindemellett, első polgármesteri mandátumára jellemzővolt a városkép teljes átalakulása. Aszfaltoztak, középületeket emeltek, erőműveket építettek ebben az időszakban. Bernády első polgármesterségének nagy újdonsága a közművesítés bevezetése volt. Az új téglagyár, a víz-, és csatornaművek, a villanytelep, a turbina, a marosi gát is ekkor készültek, illetve megkezdődött a csatornázás folyamata. Örökös vitatéma volt azonban az ivóvíz megoldásának a kérdése az első mandátum idején. A tehetősebbek szűrőberendezéseket vásároltak, de a probléma csupán a következő évtizedekben oldódott meg. A gáz bevezetése tekintetében Bernády kudarcokkal is szembesült: minden erőfeszítése (a rengeteg tanulmány, befektetés és végül az amerikai út) ellenére nem váltak be számításai, ezt azonban csupán bizonyos kultúrkörökben minősítették. A nagymérvű építkezések legalapvetőbb példája a Városháza (ma Megyeházként működik), illetve a Közművelődési Ház (vagy Kultúrpalota) volt. Az országos viszonylatban is kiemelkedően értékes, szecessziós stílusban készült épületegyüttest a színháznak kellett volna kiegészítenie, amely a harmadik oldalról is körülzárta volna a teret. De ez, – rengeteg egyéb tervvel egyetemben – az elsővilágháború kitörése miatt nem valósulhatott meg. A ma is látható színház épülete csak 1973-ban készült el (a városnak azonban addig is létezett aktív színművészeti, kulturális élete: a rendezvényeknek korábban az Apolló nagyterme és az újonnan épült Kultúrpalota előadóterme adott otthont). Bernády György 1913-ig volt az úgynevezett boldog békeidőkben Marosvásárhely polgármestere. Ezután főispánként tevékenykedett, illetve előléptették Magyar Királyi Udvari Tanácsossá. Főispáni tisztsége 1917-ig tartott. Az impériumváltás és a békeszerződés híre Pesten érte. Visszatért Marosvásárhelyre, ahol ismét politikai tevékenységbe fogott, 1920-ban kiadta két kevésbé ismert röpiratát, a Nyíltlevelet és az Emlékiratot. Ezek a munkák a Kós Károlyék által megfogalmazott Kiáltó Szó-hoz hasonlóan, a transzszilvanizmus szellemében íródtak, a helyben maradás fontosságát emelték ki, illetve lehetőségeket vázoltak fel a további tevékenységek folytatásához. 1922-től Bernádyt parlamenti képviselővé választották. Második polgármestersége már szorosan összefüggött az Országos Magyar Párt (OMP) keretében kifejtett tevékenységével, amelynek alelnöki tisztét is betöltötte. Kiemelt szerepet játszott a Néppárttal való titkos egyezmény megkötésében, amely később a „csucsai paktumként” szerepel a köztudatban. Bernády második polgármesteri mandátuma 1926 és 1929 között zajlott. Bár már polgármester volt, nem hagyott fel az országos szintű politizálással, 1926-ban politikai aktivitását a liberálisokkal való egyeztetés határozta meg. A Magyar Kisebbség nemzetpolitikai szemle VI. évfolyamának 22. számában Tancred Constantinescu miniszter így nyilatkozott Bernádyról: „… akár lesz paktum, akár nem, akár maradnak a liberálisok, akár átmennek az ellenzékbe, Bernády mindig a liberálisokkal fog tartani; éppen azért akarom, hogy ő Marosvásárhely polgármestere legyen, én ezt neki felajánlottam és őt meg is teszem.” Második mandátuma mindössze három évig tartott. A nevezetes malomper kapcsán (amely a város leghosszadalmasabb, 1912–1937 között tartó pere volt) Bernády kereszttűzbe került, a rá gyakorolt nyomás miatt le kellett mondania. 1927-ben kilépett az OMP-ből, elsősorban belsőellentétekre hivatkozva. Megfogalmazta polgármesteri tisztségéből való felmondását is, azonban ezt a belügyminiszter ekkor még nem hagyta jóvá. Bernády számára nyilvánvaló volt, hogy a korabeli román közigazgatás ellehetetlenítette számára a város irányítását, tisztségéből végül 1929-ben távozott. Ám továbbra is a városi tanács tagja maradt, vitákban továbbra is részt vállalt. Felmondásához egyébként hozzájárult saját és kislánya egészségügyi állapota is, ami miatt rendszeresen külföldre kellett utaznia. Bernády György a két világháború közti Marosvásárhely egyetlen magyar polgármestere volt. Az 1930-as évek közepére teljesen felhagyott a politizálással, és kizárólag magánéletére, illetve főgondnoki tisztségére összpontosított, amit élete végéig megtartott. 1938. október 22-én, Szentgyörgy utcai lakásán hunyt el. A neves polgármester tisztelete ma sem halványult Marosvásárhelyen. A rendszerváltás után a Bernády György nevét viselő közalapítvány alakult, amely 1994-ben egészalakos szobrot emelt a róla elnevezett téren. Az alapítvány számos kiadvánnyal és rendezvénnyel ápolja, illetve több szobor, dombormű és emléktábla őrzi emlékét. Tudni kell azt is, hogy Bernády még polgármestersége idején tudatos mítoszépítésbe kezdett, ami nagyon jól tükröződik a korabeli sajtóban is. Legtöbb emléktábla még életében felkerült az épületek homlokzataira. Ezen kívül számos adoma, városi legenda számol be róla szóló történetekről. Következtetésként elmondható, hogy Bernády Györgynek sikerült Marosvásárhelyt az olyan rohamosan fejlődő városok sorába emelnie, mint például Kolozsvár volt. A polgármestersége idején kialakított városkép mindmáig meghatározza Marosvásárhely arculatát. Országos szintű politizálása a két világháború közötti időszakban élő erdélyi magyarság egyik fontos képviselőjévé emelte. Azonban a kutatások korántsem zárultak le: további források feldolgozása szükséges tevékenysége megítéléséhez, végleges következtetések levonásához. FODOR JÁNOS Szabadság (Kolozsvár) 2011. október 31.Magyarország nem tudott kimaradni ebből a háborúból- Az internetes fáma szerint nem véletlen, hogy Szakály Sándor egyik fő kutatási témája a második világháború korszaka – valamiféle személyes érintettség alapján. Hogy is van ez? - Édesapám nagybátyja, nagyapámnak az öccse éles eszű fiatalember volt, a családban az első lehetett volna, aki tanult emberré válik, hiszen beíratták Pápán a bencésekhez. De nem tudták tovább taníttatni, a harmadik gimnáziumi osztály befejezése után elment péksegédnek. 1919-es születésű volt, bevonult katonának, kikerült a második hadsereggel a frontra, és 1943. január 18-án eltűnt. Azóta se tudtuk meg, hogy eltűnése az azonnali halált jelentette, vagy hadifogságba esett. Az volt a családban a döntés, hogy ha fiúgyermek születik, kapja a Sándor nevet a nagybátyja emlékére. Ez is közrejátszott abban, hogy történészként a második világháborúval kezdtem foglalkozni. A megmaradt leveleiből kiderült, hogy ő szeretett volna megmaradni katonának, pilóta lenni. Mellesleg nagyobbik fiam, aki most kapja a diplomáját közlekedésmérnöki karon, repülő szakirányon végzett – ezt sorsszerűségnek is lehet tekinteni. - Engedje meg, hogy egy személyes vonatkozású kérdéssel folytassam beszélgetésünket. Arad-Hegyalján láttam meg a napvilágot, Pankotán, ahol Asbóth Oszkár is született. Ön írt egy kisebb tanulmányt a jeles feltalálóról és helikopterkonstruktőrről. Miként ítéli meg az ő jelentőségét? - Az akkori Technika című folyóiratban jelent meg egy rövid írásom róla. A Hadtörténeti Levéltárban találtam egy anyagot Asbóth Oszkárral kapcsolatban, akiről állandóan vitatkoztak a repülés- és technikatörténészek, hogy valóban fel tudott-e szállni az általa tervezett helikopter vagy sem. Asbóth és a helikopter elválaszthatatlanok egymástól. Minden műszaki találmány létrejötténél sokaknak kell közreműködniük. Asbóth támogatást kért a kutatásaihoz a honvédelemtől, hiszen az a haderő fejlesztése szempontjából is fontos lett volna. Megbizonyosodtam arról, hogy ha nem is ő találta fel, de az ő tevékenysége jelentős mértékben hozzájárult, hogy működőképes helikopter szülessen. A feljegyzések is azt bizonyítják, hogy az általa konstruált helikopter képes volt felszállni. Mintegy kuriózumként ugyanott, ugyanakkor írtam arról is, hogy egy pihent agyú nyugállományú csendőrgazdászati főhadnagy a „folyamalattjárót” találta fel, és küldte el a tervrajzát Horthy Miklós kormányzónak azzal a javaslattal, hogy ilyet kellene konstruálni. Mert ez a víz alatt közlekedő szerkentyű észrevétlenül le tudna úszni a Dunán, Budapestről a Fekete-tengerig, és mindent kikémlelhetne… - A nyolcvanas évek derekán kisebb botrány kerekedett a Hadtörténeti Levéltárban: a hadsereg megrótta az intézményt egyik ifjú munkatársa, Szakály Sándor „viselt dolgai” miatt. Mi volt ez? 1980-ban kerültem az akkor még Hadtörténelmi Intézet és Múzeum nevet viselő intézménybe segédmunkatársként. Én szeretem a precíz dolgokat, és írogattam mindenféle apróságot az Élet és Irodalomba meg másfelé, hogy ez meg ez nem akkor történt, nem úgy történt, s így tovább. Ezek az írások a katonai elitről, a csendőrségről szóltak – az ilyesmi akkoriban nem volt kurrens tematika. Egyébként az intézmény vezetői soha nem gátolták a munkámat, nem én voltam a kedvenc kolléga, de soha nem akadályozták a tevékenységemet. Megtörtént többször is, hogy szombaton megjelentettem az Élet és Irodalomban valamit, és hétfőn közölte a főnököm: „szóltak a Honvédelmi Minisztériumtól, te megint írtál valamit”, olyankor a néphadsereg magazinjában, az Igaz Szóban az akkori főszerkesztő „kiszerkesztett”, hogy megint milyen nem helyénvaló dolgokat írtam. 1985-ben megjelent a Valóságban egy tanulmányom, ami egy fiatal történész számára fontos volt, hiszen a Valóság akkoriban mérvadó folyóiratnak számított, ott közöltem egy tanulmányt azzal a címmel, hogy A hadsereg és a zsidókérdés az ellenforradalmi Magyarországon. Emiatt egy névtelen följelentés érkezett, hogy én „antiszemita” vagyok. Úgymond, sok jó család most tudta meg, hogy a családjában zsidók is voltak… Attól kezdve minden írásomat be kellett mutatnom a főnökeimnek, hogy eldöntsék: leadható vagy sem. Én egyébként semmi másról nem írtam, mint hogy 1944–45-ben a magyar katonai ellenállásban részt vevők többsége azért került be a mozgalomba, mert sérelem érte származási okok miatt. 1939 és 1941 között emiatt került ki a honvédségből Sólyom László, Révai Kálmán, Tartsai Vilmos, és még lehetne a neveket sorolni. Az akkori törvények szerint ezek az emberek – függetlenül a tehetségüktől, a képességeiktől – nem futhattak be olyan katonai karriert, amilyet egyébként ténylegesen megtehettek volna. A törvények előírták, hogy aki „nem tiszta keresztény”, az nem lehet ezredesnél magasabb rendfokozatú, nem szolgálhat a repülőknél, a páncélosoknál. Volt, aki azt mondta, ennek ellenére tovább szolgál, és volt, aki úgy érezte, kettétörik a karrierjét. Tartsai Vilmosról, akit a nyilasok kivégeztek 1944 decemberében, azt írta a felettese, Jány Gusztáv, az első hadtest parancsnoka, hogy a fiatal vezérkari tisztek egyik legkiemelkedőbb képességű embere, s a honvédség érdeke megkívánná, hogy a szolgálatban megtartsák. De nem tartották meg. Ugyanakkor a sokszor méltán dicsért lófő székely, vitéz Nagybaconi Nagy Vilmos kijelentette, hogy „elvi okokból sem támogatom, hogy a honvédségben zsidó származásúak megmaradjanak”. Miközben ő volt az, aki 1942–43-ban honvédelmi miniszterként határozottan kiállt a munkaszolgálatosok jogai és érdekei mellett. - Az ön munkásságának egyik pászmája, hogy bizonyos történelmi személyiségeknek a rehabilitálását vagy esetleg a róluk tudottak finomítását elvégzi. Hadd említsek hirtelen egy nevet: Gömbös Gyula. Mondana néhány szót vele kapcsolatosan? - Én úgy látom, hogy Gömbös Gyula, aki 1932-ben lett miniszterelnök, reformgondolkodású politikus volt. Meg akarta változtatni Magyarországot, egyféle „fehér” forradalmat is elképzelt, meg szerette volna erősíteni a középosztályt az arisztokratákkal és a hagyományos politikai erőkkel szemben, és fiatal, friss erőket szándékozott bevinni a politizálásba. Az ő példaképe akkor Mussolini volt. A harmincas évek elején Mussolini Nyugat-Európában, Nagy-Britanniában és Franciaországban is elfogadott politikus volt. Nem a negyvenes évek, a második világháború Mussolinijáról van szó. Ekkor még „szalonképes” politikus volt. Szokták mondani: Mussolini elérte Olaszországban a lehetetlent: a vonatok akkor érkeztek és akkor indultak, amikor kiírták. Gömbös is valami olyasmit akart, hiszen a magyar társadalom valóban anakronisztikusan avítt volt a harmincas évek Európájában. Ő egy sajátos evolúciós folyamatot képzelt el. Azt mondta, cseréljük le az ötven–hatvan évesek korosztályát, jöjjenek a harminc–harmincöt éves fiatalok, akiket bevitt a politikába. Sokakat a honvédség kötelékéből válogatott, fiatal őrnagyokat, alezredeseket, olyan személyeket, akik műszaki vagy gazdasági téren elismert szakembernek számítottak, s akik a különböző minisztériumokban államtitkári beosztásba kerültek. Én azt gondolom, hogy amit Gömbösről Magyarországon a hatvanas években állítottak, hogy totális fasiszta diktatúrát akart megvalósítani, nem felel meg a valóságnak. Gömbös Ernővel, Gömbös Gyula fiával sokszor beszélgettem, Klagenfurtban élt emigrációban. Nem ugyanaz volt a világnézetünk, de tiszteltem a következetességéért. Ő azt mondta: „Apámnak volt egy nagy hibája: soha nem volt alkalmas és hajlamos arra, hogy a kormányzóval szembeforduljon.” Úgy is fogalmazhatnék, alkalmatlannak bizonyult arra, hogy Horthyt eltávolítsa. Ő egy modernebb Magyarországot szeretett volna, amire a társadalom nagy részében megvolt az igény. Nem véletlen, hogy Gömbös próbálkozott a népi írókkal, a különböző értelmiségi csoportokkal megállapodásra jutni. Azt hiszem, Gömbös Gyulát a vele alaposabban foglalkozó kollégák kezdik a helyére tenni. Az a baj, hogy 1945 után a magyar történetírásba gyakorlatilag csak olyan sztereotípiák kerültek be, amiket a kommunista párt diktált, azoknak megfelelően lehetett megítélni a dolgokat. Vannak idősebb kollégák, akik már a hetvenes–nyolcvanas években is másképp írtak, de nem ez maradt meg az emberekben. Valamit könnyű bevinni a köztudatba, és ha kiderül, hogy az nem úgy volt, onnét kiirtani rettenetesen nehéz. Nekünk történészeknek – köztük nekem is – ebben van feladatunk. Például ha egy katonai vezetőről kiderül, hogy nem követett el bűncselekményt, s mégis halálra ítélték, akkor ki kell mondanunk, hogy nem volt bűnös. A történész és a társadalom attól még nevezheti őt a magyar történelem negatív vagy pozitív hősének, de nem állíthatja azt róla, hogy bűncselekményt követett el, mert a bűn és a politikai felelősség nem ugyanazt a kategóriát jelentik. - Az előző negyven-ötven évben nem lehetett úgy megírni a dolgokat, ahogy történtek, vagy torzítva jelentek meg, vagy hallgattak róluk. Ilyen volt a Sztálin és Hitler közötti, Molotov–Ribbentrop-paktumnak nevezett egyezmény. Egyáltalán mikor lehetett hozzáférni az ezzel kapcsolatos dokumentumokhoz? - A szovjet befolyás alatt álló országokban nem lehetett beszélni arról, hogy létezett egy Molotov–Ribbentrop-paktum, s hogy milyen tartalommal. Persze, a történészeink olvasták németül, angolul a dokumentumokat, amelyek Nyugaton megjelentek. Az 1980-as évek elején, az akkor friss szellemű és népszerű História folyóiratban közölték le először a paktum szövegét. Addig azt állították, hogy a Szovjetunió kötött egy megállapodást Németországgal, hogy ezzel elodázza a háborút, és föl tudjon rá készülni. De hogy az egyezmény arról szólt, hogy Lengyelországot miként osztják fel, ki mit fog tenni – erről nem esett szó. Nemrég a Rubicon folyóiratban Ungváry Krisztián részletesen megírta a Molotov–Ribbentrop-paktum történetét, előzményeivel, hatásaival együtt, ez abszolút korrekt, a történelmi tényeket feltáró tanulmány. Manapság a paktum kérdése egyértelmű és tiszta: Németország és a Szovjetunió megegyeztek az érdekszférák felosztásában. Gondoljunk az akkori Romániára, amely sajátos helyzetbe került. A Szovjetunió érvényesíthette az érdekeit, és négynapos határidőt adott Romániának, hogy a területeket ürítsék ki, Németország megtámadta Lengyelországot, alig két héttel később a Szovjetunió is. És ami érdekes: Franciaország és Anglia csak Németországnak üzent hadat Lengyelország miatt, a Szovjetuniónak nem. - Apropó, Lengyelország. Mi motiválta a hagyományos történelmi szimpátián túl, hogy Magyarország befogadja a lengyel menekülteket, amiért Hitler neheztelt is Magyarországra? - Magyarország nem kívánt szembeszállni Németországgal, hiszen pontosan tudta, hogy az első visszacsatolás sikere, Felvidék visszatérte, vagy Kárpátaljáé, Németországnak és részben Olaszországnak köszönhető. De amikor a németek részéről jelzés érkezett arra, hogy a lengyeleket meg fogják támadni, akkor a magyar politikai vezetés – már Teleki Pál miniszterelnök – kijelentette: Németország ne számoljon azzal, hogy Magyarország bármilyen formában tevékenyen részt venne a megszállásban. A friss szlovák állam, a nemrégiben létrejött Szlovák Köztársaság csatlakozott ehhez a támadáshoz. Meg szoktunk feledkezni arról, hogy nemcsak Németország és a Szovjetunió, hanem a szlovák állam is megtámadta Lengyelországot. Viszont Magyarország azt mondta, semleges álláspontra helyezkedik ebben a kérdésben. Vitatkozni szoktunk azon, hogy amikor Magyarország elutasította, hogy magyar területen német katonai szerelvények haladjanak át, akkor ez mennyire komoly döntés volt, hiszen később mégis áthaladhattak. De nem ez a dolog lényege, hanem az, hogy Magyarország megnyitotta a lengyel menekültek előtt a határt, és befogadta őket. 1944. március 19-ig, a német megszállásig, Magyarországon lengyel gimnázium működött, a lengyel menekültek énekelhették a himnuszukat, felhúzhatták a lengyel zászlót Balatonbogláron. A hagyományos jó kapcsolatokon túl volt egy olyan elképzelés is, hogy létre lehetne hozni egy Varsó–Budapest–Belgrád tengelyt, ami sajátos helyzetet teremthetne a térségben. - Apropó, Belgrád. Amikor már a Délvidék került sorra, megváltozott a helyzet. Magyarország kényszerült-e arra, hogy ebbe a kalandba belemenjen, vagy a magyar revíziós törekvéseknek is volt közük a fejleményekhez? - Az a magyar politikus a két világháború közötti Magyarországon, aki nem tartotta politikája egyik alapelemének a revíziót, politikailag halott volt. Telekit én reálpolitikusnak tekintem, aki megpróbált egyensúlyozni a német–olasz szövetség és a brit birodalom között, az amerikaiak még nem léptek fel, a franciák kevésbé avatkoztak bele. Magyarország úgy próbálta meg érvényesíteni revíziós követeléseit, hogy a brit érdekeket ne sértse, legyen valamelyes brit elfogadottsága is. Amikor a második bécsi döntés után Magyarország visszakapja a Romániához csatolt területek közel ötven százalékát, akkor Teleki Pál nem igazán boldog. Nem azért, mert ötvenvalahányezer négyzetkilométer Romániáé maradt, hanem mert Magyarországnak nem sikerült a revíziót önerőből megvalósítania. Teleki úgy szerette volna, hogy ne nagyon kelljen német–olasz támogatást igénybe venni, s hogy a britek is fogadják el a döntést. Ugyanis az első bécsi döntésnél Nagy-Britannia és Franciaország kijelentette, hogy ők nem vesznek részt benne, de tudomásul vették, és elfogadták. Ezt követően Magyarország és Jugoszlávia között aláírtak egy barátsági szerződést, amit hangzatosan „örök barátsági szerződés”-nek neveztek, merthogy minden nemzetközi szerződés úgy kezdődött, hogy „örök béke és barátság álljon fenn a szerződő felek között”. Ez a dokumentum semmiben nem különbözött a többitől, ez a szöveg egyetlen lapon elfért azzal a kitétellel együtt, hogy „a szerződő felek a vitás kérdéseket tárgyalásos úton rendezik”. És a brit diplomácia úgy vélte: ha Magyarország ezt a szerződést meg tudja kötni a jugoszlávokkal, az azt jelenti, hogy van önálló cselekvési képessége. A németeknek azért tetszett az ötlet, mert azt gondolták, Magyarországon keresztül lehet majd befolyásolni Jugoszláviát. Tehát sajátos helyzet alakult ki. Ekkor jött az a probléma, hogy bár Jugoszlávia politikai nyomás hatására csatlakozott a háromhatalmi megállapodáshoz 1941 márciusában, de mire a kormánydelegáció, amely aláírta a szerződést Bécsben, hazaért, már új hatalom volt Belgrádban. Az angol és a szovjet titkosszolgálat is besegített abba, hogy így legyen. Ekkor Hitler dönt: „rendet” kell teremteni a térségben. S itt a nagy probléma: nem akadt egyetlen olyan magyar államférfi 1941 áprilisában, aki kijelentette volna, hogy Magyarország nem tart igényt a Jugoszláviához csatolt területekre, mi nem akarunk ebbe beleavatkozni. Teleki Pál érezte, hogy lehetőséget kap az ország, hiszen húsz éven keresztül azt mondtuk, szeretnénk visszakapni mindent. A propagandában „mindent vissza” volt, a reálpolitikusok azt gondolták, hogy jó lenne, ha legalább a tömbmagyarság vagy csak az etnikai határok alapján rendeznék a határokat. Negyvenegyben nem volt olyan politikus, aki azt mondta volna, hogy nem akarjuk a Délvidéket vagy legalábbis egy részét visszakapni. Teleki Pál nem tudta föloldani ezt a problémát. Legyünk őszinték: minden szerződés addig van érvényben, amíg a szerződő felek közötti erőviszony meg nem változik. Egy legyőzött ország, amelyikkel mindent megcsinálnak, és húsz év múlva kétszer olyan erős lesz, mint az addigi legyőzője, nem fogja elviselni, hogy a területét ne szerezze vissza. A magyar politika úgy vélte, itt a lehetőség a visszaszerzésére azoknak a területeknek, amelyek ezer évig Magyarország részét képezték. - A történelem nem operál olyan fogalmakkal, hogy „mi lett volna, ha”. Mégis megkérdezem: lett volna Magyarországnak lehetősége arra, hogy ne sodródjon bele a második világháborúba? - Magyarország abban a helyzetben nem tudott volna kimaradni a háborúból. Azt talán el lehetett volna időben érni, hogy nem 1941. július 27-én lép hadba a Szovjetunió ellen, hanem augusztusban vagy szeptemberben. Vagy ha nagy szerencsénk van, akkor csak decemberben, amikor már a Vörös Hadsereg a Moszkva előtti csatában jelentős eredményt ért el a Wehrmachttal szemben. És van még egy dolog, amiről meg szoktunk feledkezni, nekem ez kicsit vesszőparipám is: 1941-ben a Szovjetuniót megtámadó Németország kapcsán az akkori közvélemény úgy vélekedett, hogy egy gyors német siker következik be, hiszen addig mindent elért pillanatok alatt. És ami nagyon fontos: a német támadással egyidejűleg Románia, nem sokkal később Szlovákia is a németek oldalán masírozott a Szovjetunió ellen. Akkor általános vélekedés volt, hogy lesz egy gyors lefolyású háború, a románok és a szlovákok a németek oldalán győznek, s ha Magyarország semleges marad, Hitler újra fogja húzni a határokat. Akkor vajon Magyarországnak lesz-e arra ereje, hogy megőrizze az addig visszakapott területeket? Megítélésem szerint Magyarország nem azért csatlakozott a szovjetek elleni háborúhoz, hogy „az őshazát keressük, és gyarmatokat szerezzünk”, hanem azért, hogy ne legyünk rosszabb helyzetben a németek előtt, mint a szlovákok vagy a románok. A korabeli rendkívüli minisztertanácsi ülésről két hamisított jegyzőkönyv maradt fönn, tehát eredetit nem ismerünk, de mindkettőben ugyanaz benne van, nevezetesen az, hogy Bárdossy László miniszterelnök, külügyminiszter azt mondja: „Kéretik a honvédelmi miniszter úr, hogy limitált erők vétessenek igénybe.” Tehát a magyar részvétel a hadműveletekben jelképes legyen. A politika elképzelése szerint minél komolyabb katonai erőt meg kell tartani, hogy a háború végén, ha valami adódik, a szomszédainkkal másképp tudjunk bánni. Ami a hadüzenetet illeti, azt hangoztatták, hogy Bárdossy törvénytelenséget követett el. Ez nem igaz. Bárdossy és az államfő, Horthy az akkor érvényes törvények szerint járt el. Azon lehet vitatkozni, hogy Kassán szovjet támadás volt-e vagy sem, helyes volt-e a magyar lépés vagy nem. De az akkori felfogás szerint a Szovjetunió támadta meg Magyarországot, és Magyarország erre reagált. Az 1920. évi első, illetve tizenhetedik törvénycikk az államfőnek biztosítja azt a jogot, hogy az országot ért támadás vagy közvetlen fenyegető helyzet esetén a hadsereg csapatait az ország határain kívül bevetheti, s ehhez utólagosan kell kikérni a nemzetgyűlés és a kormány hozzájárulását. Bárdossy maga is azt mondja, hogy ő a politikai felelősséget vállalja, de törvénytelenséget nem követett el. Én ebben igazat adok neki. Ez még nem jelenti azt, hogy a magyar történetírásban, közgondolkodásban nem lehetne azt mondani, hogy „én nem szeretem Bárdossy Lászlót, és amit tett, az az ország kárára szolgált”. De nem lehet azt mondani rá, hogy amiért őt fölakasztották, azért az ügyét nem lehet elővenni. - Sokszor újraforgatott téma a második hadsereg kérdése. Elkerülhetetlen volt a tragédia, nem lehetett volna jobban felkészülni? - Nagyon lényeges 1941 decemberében a Wehrmacht megtorpanása Moszkva alatt. Ez az a pillanat, amikor a német politikai és katonai vezetés számára minden szövetséges ország katonai és gazdasági potenciálja felértékelődik, és minden szem gabonára, minden liter nyersanyagra és minden katonára szüksége van. Szombathelyi Ferenc, amikor 1942 januárjában Keitel tábornagy Budapestre érkezik és folynak a tárgyalások, azt hangoztatja, hogy a magyar honvédség nincsen felkészülve arra, hogy ilyen léptékű háborúban ekkora erővel vegyen részt. Az ő meglátása szerint 1943, de inkább 1944 volna az az időpont, amikor a magyar honvédség már olyan felkészültségű, olyan fegyverzettel bír, amit a Szovjetunió ellen is be lehet vetni. A németek ezt nem hajlandók elfogadni. Nagyon kemény hangnemben zajlanak a tárgyalások, Keitel feljegyzései szerint szinte üvöltözés tör ki kettejük között. A magyar politikai vezetés megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a németek a teljes magyar haderő frontra küldését követelik. A kérdés az, hogy sikernek számít-e, hogy a teljes magyar haderőnek csupán egyharmadát bocsátják a németek rendelkezésére, vagy kudarcnak. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a németek azt ígérik, ezt a haderőt haditechnikai tekintetben, ha nem is a Wehrmacht szintjére emelik, de kiegészítik, és a hiányokat pótolják. Elsősorban páncélosokkal, páncélelhárító fegyverekkel látják el. Nem dőlt el a tárgyalásokon, és a magyar vezetés nem tudta, hogy haderejét mire akarják fölhasználni; ha ugyanolyan megszálló feladatra, mint amilyenre a már kint lévő csapattesteket a front mögött, akkor ez nem lett volna probléma. De kiderült, hogy a hiányok pótlására ugyanúgy vetik be, mintha egy német haderő lenne, annak a létszámával, fegyverzetével, felszerelésével. És azt kell mondanom, hogy a második magyar hadsereg 1942 nyarán, kora őszén nem teljesít rosszul. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy parancsnoka, Jány Gusztáv rendszeresen jelenti azokat a gondokat, amelyekkel szembesül. S amikor 1942 őszén Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, akivel együtt végeztek a katonai akadémián, kint van, őt, a jó barátját kéri, hogy a kormányzónak jelezze: Jány kérelmezi a fölmentését, ilyen körülmények között nem tudja vállalni a felelősséget a hadseregért. Nagy Vilmos elő se meri terjeszteni a kérelmét. Egyébként az a hadsereg, amelyik papíron a második volt, nevében megmaradt, de különböző megfontolásokból összetételét tekintve egy másik hadsereg ment ki. Az volt az elgondolás, hogy az ország területét egységesen kell megterhelni, ne legyen az, hogy csak Somogyból vagy Biharból vonulnak be a katonák. Az volt a kormányzói kérelem, hogy a román határtól ne vonjanak el erőket, mert soha nem lehet tudni, hogy Erdély ügyében nem lesz-e konfliktus a két állam között. - Ami Horthyék balul sikerült kiugrási kísérletét illeti, ezzel kapcsolatban merültek-e fel újabb szempontok? - Egy példával szeretném illusztrálni, mennyire nehéz erre a kérdésre válaszolni. Münchenben működött a Magyar Intézet, amelyet egykori magyar irodalmárok és történészek hoztak létre, a müncheni egyetemmel együtt. Ott hagyatékokat is gyűjtöttek. 1990-ben kaptam lehetőséget arra, hogy ott egy hónapot eltölthessek, és megnéztem három katonai vezető levelezését. Mindannyian fontos beosztásban vannak 1944. október 15-én: Henyei Gusztáv külügyminiszter, Lakatos Géza miniszterelnök, Lengyel Béla hadtestparancsnok. Ők az emigrációban október 15-ről váltanak egymással levelet. A harmadik vagy negyedik levélváltás után olyan mértékben összevesznek, hogy már-már becsületsértő kifejezéseket vágnak egymás fejéhez. Nem az volt, nem úgy volt, nem az történt. Azt gondolom, hogy alapvetően új dolgok nem kerültek elő, nem is hiszem, hogy nagyon át lehet értelmezni a történtek megítélését. A kiugrási kísérlet előkészítetlen volt és felületes. Egyrészt az államfőnek és a hadseregnek a kapcsolata jelentősen meglazult, másrészt egy kiugrást nem lehet rádiószózattal elintézni. Főleg nem úgy, hogy a katonai vezetés egy része nincs is beavatva. Vörös Jánosról azt tartották, a németekhez közelebb állt, ezért őt nem kéne beavatni. No de a vezérkar főnöke kulcsfigura, ő az, aki parancsot adhat a hadseregnek. Vattay Antal lehetett jó főhadsegéd és a kormányzó bizalmi embere, de hiába telefonál, hogy ez történjen, nem hajtják végre, mert nem ez a rendje a dolgoknak. Ha valakit katonaként arra nevelnek, hogy parancsra kell valamit teljesíteni, és elhangzik a rádióban egy felhívás, akkor arra – elnézést a kifejezésért – normális katona nem reagál. Az egyik hadsereg parancsnokát nem avatják be, mondván, hogy az olyan németbarát-féle. Miklós Béla pedig nem avatja be a saját szűkebb törzsét arra nézvést, hogyha elhangzik ez a parancs, akkor mi a feladat. Sokat beszélgettem az első hadsereg vezérkari főnökével, Kéri Kálmánnal, aki nagyatyai jó barátom volt. Ő vetette föl: várta, hogy azt mondják meg, mi a hadsereg feladata. Mert az nem hangzott el, hogy át kell állni az oroszokhoz, szembe kell szállni a németekkel, meg kell nyitni ellenük a frontot, semmi ilyesmi nem történt. És amikor ő fölhívja a kormányzóságot, hogy onnan kapjon információt, mert a vezérkarnál kikapcsolják, akkor azt mondja egy vezérkari ezredes, hogy adom a Vattay kegyelmes urat, aki azt mondja: „Kérlek, mi most nem állunk le, mert már zajlanak az események.” A kormányzó, egy 19. században felnőtt – ma azt mondanók: szocializálódott – személyként gyaníthatóan úgy vélte, ha ő azt mondaná, hogy emberek, most más van, akkor az emberek úgy gondolkodnak. Nem biztos, hogy úgy gondolkodtak, nem is lehet egy haderőt így megfordítani. Gondoljunk bele: húsz éven keresztül a szovjetekkel áll szemben, s az elfoglalt magyar területekről nem olyan hírek jöttek, hogy ezek az emberek a kultúrát, a jólétet hozzák magukkal. A tisztikar egy része tudja, mi történt a lengyel tisztekkel Katynban, s nincsenek határozott és meghatározó parancsok. - Sztálingrád után Budapest volt az a nagyváros, amelyik a leghosszabb ideig állt ostrom alatt. Hitler áldozatul dobta Budapestet, hogy Bécset mentse? - Hitler nem arra gondolt, hogy ha majd Budapest elesik, akkor Bécs is elvész. A németek abban reménykedtek, hogy talán Budapest egy olyan pont, ahol a szovjeteket meg lehet állítani. És ha nemcsak az ostrom ötven-egynéhány napját vesszük, hanem az egész hadműveletet, ami október második felétől kezdődött, s elhúzódott februárig, akkor ez valóban nagy teljesítmény. Az akkori magyar politikai vezetés, a nyilas-hungarista hatalom sem akarta Budapestet föláldozni. Szálasi sem azt szerette volna, hogy szétlőjék Budapestet. Nyilván, Hitler azt remélte, hogy itt még van valami keresnivalója a német hadseregnek. Azt mondta, itt lesz az a pont, ahol az oroszokat megállítjuk, és utána megindulunk. Ez nem következett be. Bécs esetében már nem rendelkezett olyan haderővel, amivel tovább lehetett volna védeni. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2011. október 31.Közös kormányülés-stop: Martonyi-válasz SzabónakMartonyi János magyar külügyminiszter a hétvégén válaszolt Szabó Vilmos szocialista képviselő írásban föltett kérdésére, amely a közös magyar–román kormányülések elmaradását firtatja. Az üggyel a közelmúltban lapunk is foglalkozott. Levelében Martonyi leszögezi, az első közös kormányülést 2005-ben, míg a legutóbbit 2008 októberében tartották. „Feltételezem, hogy kétoldalú kapcsolataink akkori helyzete indokolta ilyen, első sorban szimbolikus jelentőséget hordozó, széles körű kormányülések megszervezését, és megfelelő keretnek bizonyult a napirenden szereplő ügyek lezárásához” – írja a miniszter. „Más kérdés, hogy milyen valódi hozzáadott értéket képviselt egy-egy ilyen teljes körben megtartott ülés” – teszi hozzá Martonyi. A miniszter egyebek mellett emlékeztet az első félévben a soros uniós elnökség előkészületi munkálataira, valamint az ebből adódóan Magyarországra hárult feladatokra. Egyúttal reményét fejezi ki, hogy a jövő év első felében sor kerülhet a két ország államfőjének találkozójára is. „A mostani magyar kormány nem mondott le hasonló jellegű találkozók megtartásáról. Alapvető célunk, hogy a korábban elsősorban szimbolikus jelentőséget hordozó, és indokolatlanul széles körben megtartott kormányülések a jövőben pragmatikus, projekt- és eredményorientált jelleget öltsenek. Nyitottak vagyunk a román féllel való egyeztetések megkezdésére annak érdekében, hogy meghatározzuk azon témaköröket, amelyek egy ilyen ülésen érdemben felvethetők, és megállapítsuk, hogy a jelenlegi helyzetben milyen hozzáadott értéke lehetne egy ilyen nagyszabású, de költséges rendezvénynek” – zárul a magyar külügyminiszter válasza. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. október 31.Ciános Rosszul jelölik ki a célt: nem is a ciánt akarják betiltani, hanem a konkurenciát.Székely Ervin Úgy is mondhatnám, hogy Janez Potocnik, az EU környezetvédelmi biztosa hazavágta Tőkés Lászlót, az EP alelnökét, aki „a megelőzőleg teljességgel előreláthatatlan csernobili atom-, tiszai cián- és kolontári vörösiszap-szerencsétlenségek elrettentő példájával érvelt a ciánalapú bányászat európai szintű betiltása mellett, másfelől a japán atomerőmű-katasztrófa nyomán született németországi atomerőmű-tilalom példájának követését ajánlotta az Európai Bizottság számára”. A biztos szerint a kérdést nem Brüsszelben, hanem Romániában kell megoldani. Az EU nem tehet mást, mint azt, hogy számon kéri a környezetvédelmi szabványok betartását, de a ciánalapú bányászati technológiák betiltásáról az egyes tagországoknak saját hatáskörben van illetékességük dönteni. Nos, ezért igazán kár volt fellármázni a biztos urat, egy magára valamit is adó EP-alelnök ennyit igazán tudhatna a közösségi szabályozásról – mondhatnám akkor, ha negatív megközelítésben kezelném a fenti sajtóhírt. Pozitív megközelítésben ez a tudósítás úgy értelmezendő, hogy Janez Potocnik, európai biztos készséggel részesítette jogsegély-szolgálatban Tőkés László EP alelnököt a tekintetben, hogy a romániai ciánalapú bányászat esetleges betiltásának az elrendelése mely közigazgatási szint illetékességébe tartozik. Ez nagy segítség lehetett a jogi kérdésekben tájékozatlan politikusnak, hiszen Romániában a döntéshozatal egy jó ideje egyetlen emberre redukálódott, Tőkésnek tehát nem kellett volna sokáig keresnie, hogy megtalálja azt a kancelláriát, ahol a verespataki aranybánya tervének végleges leállítását követelő petícióját benyújthatja. Nem találta meg. Megtalálta viszont a nemzeti együttműködés rendszerét, amelyik a hír hallatára mozgásba lendült, már majdnem a potoèniki útmutatás mentén. A Fidesz EP delegációja levelet intézett Kelemen Hunorhoz, az RMDSZ elnökéhez, amelyben azt kéri, hogy kormányzati és politikai befolyását latba vetve tegyen meg mindent a projekt megakadályozásáért. Persze ilyen válságos időkben az is eszébe jut az embernek, hogy a Fidesz – a magyar emberek pénzére jobban ügyelve – megtakaríthatta volna a postaköltséget, ha a levelet személyesen adta volna át az elmúlt héten Brüsszelben Markó Bélának, amikor az RMDSZ volt elnöke megtartotta ott a Nemzeti identitások az egyesült Európában című előadását. Erről az eseményről azonban a nemzeti együttműködés rendszerének delegációja távol maradt. Kár pedig, mert Markó egészen biztosan fogékony lett volna a kezdeményezésre, sőt, talán még ki is egészítette volna a petíciót azzal, hogy tilalom alá essék a magyarországi befektetők politikai ciánszennyezése is Romániában. Úgy látszik azonban, hogy mint a rendszerek általában, a nemzeti együttműködés sem tökéletes. Helyesen értelmezte ugyan, hogy egyetlen személytől függ Romániában a bányaprojekt leállítása, csak épp az egyént nem találta meg. Pedig vele – ha megtalálja – biztos, hogy könnyebben szót értene, mint akár Kelemen Hunorral, akár Markó Bélával, hiszen Orbán Viktor az ő megválasztására buzdította a székelyeket, amit azok jelentős számban meg is tettek. Sőt, Tőkés Lászlónak még közbenjárókra sem lenne szüksége ahhoz, hogy az Egyedül Illetékessel közölje kérését, miután azt nyilatkozta róla, hogy: Traian Băsescu államfő mégiscsak az egyik legjobb román politikus, egyetlen „gumicsonttal” el tudta érni, hogy mind a kormánypárt, mind az ellenzék úgy táncol, ahogy ő fütyül. Az embernek olyan érzése támad, hogy a nemzeti politika nagyágyúi nem azért trafálnak feszt mellé, mert suták, hanem mert rosszul jelölik ki a célt: nem is a ciánt akarják betiltani, hanem a konkurenciát. Fontosabbak az európai biztosi meghallgatások, nyílt levelek és burkolt vádaskodások, mint a konkrét lépések a hazai törvények koreográfiája szerint. De egyetlen bányaellenes tüntetésnek nagyobb hitele és több hozadéka lenne, mint a sajtóbeli üzengetéseknek. Az Egyedül Illetékes pedig csak vár irodájában, hátha egyszer vele is szóba állnak a ciántechnológia betiltását szorgalmazó purifikátorok... Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. október 31.Dr. Magyari Tivadar magyar tagozat vezető nyilatkozata a nyílt levél kapcsán„A BBTE magyar oktatóihoz nyílt levelet juttattak el, amit Vekov Károly történész oktató fogalmazott meg, és egyetemen belüli és kívüli értelmiségiektől is támogatást kért ehhez. A levél vasárnap már eljutott a magyar oktatók képviselőihez, akik továbbították a kollégáik felé. A levél szerzője és támogatói az oktatási törvénynek a magyar nyelvű felsőoktatásra vonatkozó egyik lehetséges jogértelmezéséből indulnak ki, erről szóló aggodalmaikat, nézeteiket kívánják megosztani a szélesebb közönséggel is. Javasoltam a BBTE magyar tagozati tanácsának, hogy tűzzük napirendre a megfogalmazott véleményeket, hallgassunk meg jogászokat a lehetséges törvény-értelmezési módozatokról. Mindezt meg tudjuk tenni, a jövő hétfőn tartandó, rendes tanácsi ülésen. A BBTE magyar tagozati tanácsa 2004-től a BBTE magyar részének legfelső - megválasztott képviselőkből és diákképviselőkből álló – vezető testülete. A nyílt levél támogatói, zömében jelenleg az egyetemünkön kívüli értelmiségiek, lényegében azt javasolják, hogy a törvény 135. cikkelyének ne az 1-es számú, hanem a 2-es számú bekezdését vegyük alapnak a BBTE magyar része megszervezésekor. Az 1-es bekezdés románul a „linie” fogalmat használja, amit szó szerint „tanulmányi vonalnak” lehet fordítani (egy 2005-ös magyar tagozati tanács döntés alapján nyelvszabatossági okokból ezt azóta „tagozatnak” fordítottuk). A 2-es bekezdés a „sectie” fogalmat használja, amit a levél szerzői átfogóbbnak, teljesebbnek mondanak. Ezt a felvetést kérik megvizsgálni, és bár ez a téma tavasz folyamán többször napirenden volt, nincs akadálya annak, hogy visszatérjünk rá. Személyesen az a véleményem, hogy nem annyira a kifejezések a fontosak, mint a tényleges gyakorlat, és a magyar oktatás önállóságát erős, minél nagyobb szintű keretekben lehet továbbra is elképzelni, mint például a közismert önálló kar kerete. Most pedig a nyílt levél, aminek a szövege a magyar oktatók között nyilvánosságot kapott a hét végén, szerzője Vekov Károly oktató: Vekov Károly nyílt levele mindenkihez, akit érdekel a hazai magyar felsőoktatás sorsa és aki felelősséggel tartozik ezért 1989 óta próbálkozik az erdélyi magyarság, hogy gyermekeink számára elfogadható keretekben biztosítsa felsőoktatási szinten az anyanyelvi oktatás lehetőségét. Hogy ebben rendkívül sokan érdekeltek vagyunk, az kétségtelen. Hogy mennyire fontos ez a kérdés, arról csak annyit, hogy az egyetemi oktatás biztosítja a magyar értelmiség utánpótlását, de ugyancsak ez a gyermekeinket anyanyelven oktató tanerőket is. Ezidáig e vonatkozásban, számtalan kormányzati és kormányon kívüli szereplésünk ellenére, csak részleges eredményeket értünk el. Ennek számos oka van, de kimondható, hogy elsősorban ennek oka a politikai akarat hiánya volt. De legalább annyira számított a megígért oktatási stratégia hiánya vagy az, hogy egyszerre több, néha egymást zavaró célt is kitűztünk magunk elé. Ezért, aki változást, azaz eredményt akar e téren elérni, annak ezen a helyzeten kell változtatnia, mind a román, mind pedig magyar részen. Mivel az oktatás kérdése nem a mát érinti és befolyásolja elsődlegesen, hanem a holnapot, azaz a JÖVŐT, semmiképpen sem állíthatók ezzel az igényünkkel szembe a gazdasági, szociális kérdések elsőbbségét hangoztató vélemények. Különben is hangsúlyosan fölvethető a kérdés kik és főleg miért nem tartják ma fontosnak ezt a kérdést, mert ezt a véleményt számon lehet és számon kell kérni rajtuk. Ma amikor több magyar politikai szervezet is felvállalta érdekeink, így az oktatási kérdések védelmét/megoldását és remélhetőleg nem csak papíron, nyílt állásfoglalást és főleg CSELEKVÉST várunk el azoktól, akik ezt megtehetik. Gondolunk itt és most elsősorban a parlamenti képviseletünkre. A jelenlegi politikai helyzetben igenis lépni kell a magyar felsőoktatás ügyében, igenis élni kell a törvények adta lehetőséggel. Rendkívül sajnálatos mindaz, ami a MOGYE-n történt az elmúlt években és főleg nemrégiben. Kétségtelen, hogy ott egy olyan törekvésről van szó, melynek egyértelmű célja a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása/felszámolása, azaz olyan hátrányos helyzetbe kívánják hozni az ottani magyar orvos- és gyógyszerészképzést, amelyből soha többé ki nem lábalhat és örökre ki lenne szolgáltatva egy egészen más hozzáállású közösség döntéseinek (amúgy azon az egyetemen, amelyet egykor éppen a magyar nyelvű oktatás érdekében kezdeményeztek elődeink). Ha ilyen konfliktusra nem is került sor a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, bár szomorú tapasztalataink ott is vannak, de végkicsengésében és távlatilag nem sokkal jobb a helyzet ott sem. Ugyanis a történelmi előzmények és hagyományok ellenére (ld. az 1872-es alapítású Kolozsvári Tudományegyetem alapítása) a kolozsvári egyetem magyar közössége nem rendelkezik olyan jogi státusszal, amely lehetővé tenné, hogy maga döntsön a magyarnyelvű oktatás sorsáról. Az egyetem chartája ugyanis ezt nem biztosítja. Az új Tanügyi törvény számos vonatkozásban új helyzetet teremtett, amelynek vannak ugyan magyar vonatkozásban is árnyoldalai, de számos, számunkra pozitív kitétele van, amellyel élni lehet és élni kell (135. cikkely). Ugyanis cseppet sem elvetendőek az úgynevezett multikulturális egyetemek esetében megfogalmazott szervezési struktúrák, melyek segítségével elejét lehetne venni az esetenként burkolt vagy mind nyíltabb konfliktusoknak úgy, anélkül, hogy bárki vesztesnek érezhetné magát! A „departament”-nek nevezett új struktúrák, amelyek az egykori karok helyett jöttek létre, lehetővé tették, (néhány kivételtől és a MOGYE-n kívül) hogy szakonként úgymond „magyar tagozatok” jöjjenek létre, a teljes értékű magyar oktatás képzetét keltve. Valójában a departament csak a magyarnyelvű felsőoktatás alsó lépcsőfoka, amely a mai helyzetnek teremt törvényes keretet, de nem változtat rajta pozitív vonatkozásban, azaz nem lép előre. Holott ezt a törvény lehetővé teszi! Miről is van szó? Arról, hogy igényeinknek megfelelően tartalommal kellene megtölteni a törvényadta lehetőségeket. A törvény a más nyelven történő oktatás számára három szervezési struktúrát határoz meg, a már említett departamentet, a „vonalat” és a „szekciót”. A „vonal”, az még egy előző ciklusban valójában megvalósult Kolozsváron, amikor minden karon létrejött lényegében egy magyar oktatási struktúra, beleértve a titkárnőket is, de mint olyan a „vonal”, ha mégúgy szerepel is a törvényben, nem egy olyan intézményi struktúra, amely a mához képest többlet jogosítványokat biztosítana. Van azonban egy, a törvény által is biztosított olyan struktúra, azaz intézményi keret, amelyik az igazi TAGOZAT és amelyiknek a neve a már említett „secție”. A többi szervezeti struktúrával szemben ez valóban tagozat a szó igazi értelmében. Ennek létrejöttekor, a magyar egyetemi közösség tényleg a román egyetemi közösségnek EGYENLŐ PARTNERE lenne, amennyiben ennek létezését kimondja az egyetemi charta. A tényleges egyenlőség abban mutatkozik meg, hogy a törvényalkotó a tagozatnak (secție) biztosítja az ÖNÁLLÓ döntési jogot mind a pénzügyeket, mind a személyzeti kérdéseket, mind pedig a tanrendet illetően. Sőt, a törvény ezt a szervezési formát egyetemi autonómiával ruházza fel. Ez még nyilván nem az önálló állami magyar egyetem. De számunkra ez lenne/lehetne a tényleges előrelépés az eddigiekhez képest. Mivel mi a politikai helyzetből következő fokozatosság elvét el kell fogadjuk, az igazi tagozat (secție) lenne számunkra a ma kérhető minimum, amihez ragaszkodnunk kell, ma jobban mint bármikor. Tehát enyhén szólva önáltatásnak, mi több becsapásnak érezzük, amikor a MOGYE esetében magyar tagozatról beszélnek, de amikor Kolozsváron is beérik a „departament”-nek nevezett szervezési formával. A marosvásárhelyi-vita megtévesztő és az „elvett helyett visszaadom” taktikával eredményként mutatja fel azt, ami legjobb esetben is egyhelyben topogást jelent, semmi többet. A kérdés: azokon kívül, akik hivatalból ellenzik a magyar felsőoktatás működését, annak ellátását megfelelő egzisztenciáját és jövőjét biztosító jogosítványokkal, kinek áll érdekében megtéveszteni a magyar közvéleményt. A szavakkal játszva, miért nevezzük tagozatnak azt, ami már csak azért sem az, mert nemegy tantárgyat azon nem magyarul tanítanak. Ha már nem sikerült a 21 év alatt tető alá hozni az önálló állami magyar egyetemet, miért félünk ma kérni azt, amit megenged a törvény, azaz előír mint lehetőséget. Miért ez a visszafogottság? Akik tehetnék, miért nem kérik azt, amire van mód? Ennek egyedüli feltétele, hogy az egyetemi chartaban ne csak a departament szerepeljen, hanem mint tényleges EREDMÉNY a TAGOZAT, azaz a „SECŢIE” mint a magyar egyetemi közösség szervezeti megjelenítése. Mindezekért felkérünk mindenkit, aki ebben a kérdésben állást foglalhat és megteheti a megfelelő politikai lépéseket, de azokat is, akik befolyásolni tudják parlamenti képviseletünket, hassanak oda, hogy kérjük azt, ami bennünket törvényileg is megillet és ami a mai nehéz gazdasági helyzetben enyhítene azon a nyomáson, amely ránehezedik Románia egész társadalmára, beleértve a magyarságot is, sikerélményt biztosítva román és magyar politikai tényezőknek egyaránt. Transindex.ro 2011. október folyamánDukrét Géza: A XVII. Partiumi Honismereti KonferenciaA Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 2011. augusztus 26-a és 28-a között Mezőhegyesen, Békés megyében szervezte meg a XVII. Partiumi Honismereti Konferenciát. A rendezvény társszervezői voltak a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke és Mezőhegyes Önkormányzata. A konferencia fővédnöke Hende Csaba honvédelmi miniszter, védnöke Bartha Elek, a Debreceni Tudományegyetem tanszékvezető tanára és Kovács József parlamenti képviselő, kórházigazgató főorvos volt. A Szózat eléneklése után Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Markovits Milán főhadnagy, tábori lelkész tartott áhítatot. Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke köszöntötte a megjelenteket. Üdvözlő beszédet mondott Dénes Zoltán debreceni egyetemi docens, mint társszervező, Isaszegi János ny. vezérőrnagy, Bartha Elek tanszékvezető egyetemi tanár, Kovács József parlamenti képviselő, Bognár Levente, Arad alpolgármestere, Kovácsné Faltin Erzsébet, Mezőhegyes polgármestere, Borbáth Erika, a Magyar Művelődési Intézet főigazgatója, Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke, Révész Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke és Antalné Erdei Dóra, az Általános Művelődési Központ igazgatója. A konferenciát megtisztelte jelenlétével Hasas János az RMDSZ országos elnöksége nevében, valamint Tóth József emeritus professzor, a Pécsi Egyetem volt rektora és Balázsi József, Érsemjén polgármestere. Ezt követően átadták a Fényes Elek-díjakat. Az idén díjban részesült Wanek Ferenc (Kolozsvár), Makai Zoltán (Nagyvárad), Halász Péter, a Honismereti Szövetség tiszteletbeli elnöke (Gyimesközéplok). Az elnökség döntése alapján Höhn József megkapta posztumusz a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság tiszteletbeli tagsági címet. Az elismerő oklevelet és a tagsági könyvecskét özvegye vette át. A konferencia fő témái: a védelmi rendszerek, a nagybirtokok és az ipar története a történelmi Partiumban és Bánságban. Az előadások sora hagyományosan a konferenciának helyt adó Mezőhegyes megismerésével kezdődött. Tóth József emeritus professzor (Pécs) Mezőhegyes és környéke földrajzi viszonyait, Dénes Zoltán (Debrecen) Mezőhegyes történetét ismertette, Starmüller Géza (Kolozsvár) a Partium Erdélyhez való kötődéséről és a partiumi várrendszerről értekezett, Isaszegi János (Budapest) pedig Mezőhegyesnek a török hódoltság alóli felszabadító harcokban játszott szerepéről beszélt. Ezután Dukrét Géza fényképeiből Pásztai Ottó fotókiállítást nyitott meg Épített örökségünk Bihar megyében címen. Ezt követően a társaság a várossal ismerkedett. Meglátogattuk Magyarország legnagyobb ménesét, s a műemlék épületeket, este pedig egy felemelő hangversenyt hallgattunk meg a helyi Szent György-templomban. Másnap délelőtt, programon kívül, Kovács Rozália egy műemlék elpusztítását ismertette: Érmihályfalva és Érsemjén határán, a határátkelő felé vezető úton egy, a 19. század közepe táján épült, egylyukú téglahidat romboltak le. Ezután Fleisz János és Fleisz Judit (Nagyvárad) Magyarország 20. század eleji gazdasági fejlődéséről, ezen belül a partiumi iparosodási törekvésekről, Dánielisz Endre (Nagyszalonta) Szalonta várának históriájáról, Pásztai Ottó és Makai Zoltán (Nagyvárad) pedig Bihar megye ipartörténetéről értekezett. Dukrét Géza (Nagyvárad) bemutatta a múlt század elején tevékenykedő iparteremtő nagyváradi személyiségeket, Puskel Péter (Arad) Arad ipari fejlődését ismertette a céhes élettől az ipari parkokig, Jancsó Árpád (Temesvár) az Arad–Temesvár vasútvonal történetéről és jelentőségéről értekezett, Kupán Árpád (Nagyvárad) Mezőtelegd ipartörténetét ismertette. Dénes Zoltán Nagybirtokok a Partiumban és a Bánságban címen tartott átfogó előadást, Vajda Sándor (Borosjenő) a világosi Bohus család birtokairól és szerepéről beszélt. Szabó István (Sarkad) a sarkadi cukorgyár szomorú történetét, Tácsi Erika (Temesvár) a temesvári nyomdákat mutatta be. Blazovits László egyetemi tanárnak (Szeged) a gyulai vár alkalmazottai számára 1520. május 11-én kiadott rendtartásáról szóló tanulmányát Kalmár Edit (Mezőhegyes) olvasta fel. Ujj János (Arad) az aradi vértanúk tiszteletére a Kárpát-medencében állított emlékműveket, emléktáblákat ismertette, mintegy felvezetve egyben az erről szóló, most készülő könyvét. Az utolsó előadást Merlák Zsuzsa (Mezőhegyes) tartotta, aki a város katonai és ipartörténeti emlékeit ismertette. A konferencia tisztújító közgyűléssel végződött, amelyen Dukrét Géza elnök beszámolt az utóbbi négy év tevékenységeiről. A kiegészítő hozzászólások utáni tisztújításon Dukrét Gézát elnökké, Bara Istvánt (Szatmárnémeti) alelnökké, Mihálka Nándort ifjúsági alelnökké, Kiss Anna-Máriát pedig titkárrá választották. A napot záró polgári esten közreműködött Farkas Major Annamária előadóművész, operaénekes. A harmadik nap szakmai kirándulással folytatódott Hódmezővásárhelyen, Széphegyi László építészmérnök vezetésével. Megtekintettük a református ótemplomot, a városházát és a Fekete Sas vigadót, Orosházán a Jézus szívének szentelt római katolikus templomban megkoszorúztuk gr. Széchenyi Miklós nagyváradi püspök sírját. Újkígyóson Harangozó Imre vezetésével megnéztük a Szűz Mária Szent Nevének tiszteletére szentelt templomot s a Wencheim család sírhelyét, valamint a népfőiskola gyűjteményét, Szabadkígyóson a Wenckheim-kastélyt. Gyulán Dénes Zoltán vezetésével megnéztük a városháza dísztermét, ahol az alpolgármester fogadta a társaságot. A konferenciát anyagilag támogatta a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke, a Debreceni Egyetem Hallgatói Önkormányzata, Békés megye és Mezőhegyes önkormányzata, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület. Művelődés (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
