|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 336 találat | lapozás: 1-30 ... 301-330 | 331-336 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2011. augusztus 31.Jubileumi templomnap ÁkosonSzeptember 4–én, vasárnap tizedik alkalommal várják a híveket Ákosra, a helyi református egyházközség templomnapjára. Ezúttal nevet adnak a gyülekezeti háznak és emléktáblát avatnak a település egykori hősének. Szeptember 4-én, vasárnap tizedik alkalommal szervez templomnapot az Ákosi Református Egyházközség — tudtuk meg Dobai Zoltán lelkipásztortól. A 11 órakor kezdődő ünnepi istentiszteleten Botos Csaba somosdi (Maros megye) lelkipásztor hirdet igét. (Hogy miért épp ő, az a helyszínen kiderül.) Ez alkalommal nevezik el a gyülekezeti termet Siloam–háznak. Az istentisztelet keretén belül énekel az érszőllősi Shina együttes és a gyülekezet ifjúsági kórusa. Az istentisztelet után a résztvevők kivonulnak a gyülekezeti ház elé, ahol emléktáblát avatnak Szekeresi Nagy József emlékére, melynek szövege a következő: SZEKERESI NAGY JÓZSEF (1913-1961) Ákos község bírája, Az 1956. évi nemzeti szabadságharcot követő megtorlás áldozata. A szekuritate dési börtönében szenvedett mártírhalált. Halála 50. évfordulóján állította a Nagy József Társaság 2011. Ki volt Nagy József? Az idén augusztusban volt 50 éve, hogy Désen meghalt a börtönben Nagy József, 56–os politikai elítélt. Ákos szülötte, 1944. március 19–ig (a német megszállásig) közel négy éven át volt a falu bírója. Nagy József a zsidóellenes intézkedések miatt – köztisztviselői társaihoz hasonlóan – 1944. március 31-én lemondott a bírói tisztségéről. Ettől kezdve ellenállóként tisztelték. Az mtsz megalakulása után a kollektívában is eredményes munkát végzett. 1957. március 30–án politikai nézetei miatt letartóztatták, öt év szigorított börtönre és vagyonelkobzásra ítélték. Most, az évfordulón, a szokásos ünnepi műsor után a Nagy József Társaság emléktáblát állít, a református presbitérium és a polgármesteri hivatal jóváhagyásával és közreműködésével. erdon.ro 2011. augusztus 31.Nemzetközi vagy nemzetgúnyolóA múlt héten lezajlott diószegi napokon „nemzetközi bográcsosfőző-versenyt” is tartottak, amelyen – mint hétfői tudósításunkból is kiderült – néhány magyarországi, tehát a trianoni gúnyhatáron túli csapat is részt vett. A tulipános bihari közbeszédben sajnos gyakran fordul elő, hogy nemzetköziként hirdetnek meg és propagálnak olyan eseményeket, rendezvényeket, történéseket, amelyeknek egyáltalán nincs internacionalista jellege. Amikor ugyanis a magyar nemzet politikai határokkal szétszabdalt tagjai vagy csoportjai egymásra találnak valahol valamilyen alkalomból, abban nincs semmi nemzetközi, sőt, az valójában nagyon is nemzeten belüli, azaz nemzeti ügy. Attól nem válik valami nemzetközivé, hogy kívül esik az egyik vagy másik nemzetállam határain. Ha oroszok mulatnak Monte Carlóban, románok hóráznak Rómában, norvégok vadásznak bálnára Japán partjainál, magyarok bográcsoznak Szabadkán és énekelnek Kassán, ez semmiféle nemzetköziséget nem jelent, akárhonnan is érkeztek volna az adott helyszínre, akármelyik állam polgáraiként. Ők ugyanis nem „nemzetköziek”, hanem oroszok, románok, norvégok, magyarok. A trianoni szétszakítottság átka és a román nemzetállami alávetettség hat és köszön vissza akkor, amikor erdélyi-partiumi magyarok (politikusok és közemberek) „nemzetköziségről” papolnak magyarországi relációban. A nemzet egyesítését és egységes mivoltát nemcsak a közpolitikában és a közéletben kellene megjeleníteni, hanem immár a közbeszédben is. Dénes László. Reggeli Újság (Nagyvárad) 2011. augusztus 31.Magyarít a realitatea.netMagyar nyelvű híreket jelentet meg a román nyelvű hírfolyamában az ország leglátogatottabb híroldala, a Sorin Ovidiu Vântu „médiamogul” tulajdonában levő Realitatea Caţavencu tröszt égisze alá tartozó realitatea.net. Az egyik legbefolyásosabb romániai tömegtájékoztatási eszköznek számító Realitatea TV hírportálja egyelőre a Mediafax hírügynökség magyar nyelvű híreit publikálja, de a tervek szerint tágítanák a kört. Fontos a kisebbség „Nézze, úgy vélem, hogy Románia leglátogatottabb híroldalának fontos az, hogy az országban élő, nagyszámú kisebbséghez anyanyelvén is eljuttassa a legfontosabb híreket” – jelentette ki lapunknak Sorin Kosz, majd hozzátette: nem titkolt szándékuk, hogy realitatea.net-en az országhatáron túli, a romániai hírek iránt érdeklődő, magyar nyelven beszélő egyének is megkapják a számukra szükséges információkat. A realitatea.net szerkesztője érdeklődésünkre elmondta, a Mediafax hírügynökségtől származó magyar nyelvű hírek megjelentetése felülmúlta az előzetes elvárásaikat. „Több ezer megjelenést regisztráltunk, ami nem elhanyagolható eredmény” – fogalmazott Kosz. Felvetésünkre, hogy a különböző fórumoldalakon több, a kezdeményezést bíráló szélsőséges hozzászólást írtak román álnevű személyek, Kosz kijelentette: „Nem érdekelnek minket a szélsőséges csoportok megjegyzései, hőbörgései. Amíg igény lesz magyar nyelvű hírekre, addig a realitatea.net-en olvashatóak lesznek”. Piacfüggő hírkínálat A román oldalak magyarításának van hagyománya a román médiában – egy évvel ezelőtt, az akkor még nyomtatásban is megjelenő Gândul című napilap honlapján magyarul, angolul és németül is olvasható anyagok jelentek meg, a portál jobb felső sarkában a három nyelvet jelképező zászló volt látható, amelyekre rákattintva a honlap legfontosabb cikkeinek, híreinek, blogbejegyzéseinek a fordításait lehetett elérni. A honlapon viszont ma már csak román nyelvű cikkek érhetők el. Felvetésünkre, hogy a realitatea.net kezdeményezése mennyire tekinthető tiszavirág-életűnek, Kosz hangsúlyozta: amennyiben nő a magyar nyelvű hírek olvasottsága, folyamatosan bővítik a kínálatot és a megjelenések gyakoriságát is. „Egyszerű az elv, ugyanúgy, ahogy román nyelven is voltak olyan hírkategóriák, illetve -típusok a realitatea.net-en, amelyeket később nem frissítettünk, mert nem volt elég olvasójuk, ez történhet a magyar hírekkel is, de ismétlem, a jelek ennek az ellenkezőjét mutatják. Az online sajtóban tökéletesen lemérhető az egyes hírek iránti érdeklődés, így csak azt tartjuk meg, amelyiknek van piaca” – magyarázta az ÚMSZ-nek Sorin Kosz. Farkas István. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. augusztus 31.ÓkovácsBírálatunk tárgya ezúttal nem a címben megjelölt Ókovács Szilveszter nevű egykori Hírtévés szakember. Kevés tévénézős tapasztalattal csak annyit mondhatok róla, hogy a jobboldalinak elkönyvelt televíziós csatorna afféle Jolly Jokere volt azelőtt, láthattuk kulturális és politikai műsorokban. Rokonszenves fiatalember, akinek hibái és erényei mind következhetnek a pártsajtó által támasztott követelményekből, avagy személyiségjegyei különösen alkalmassá teszik a jobboldali véleményformáló szerepre. Nem a mi dolgunk eldönteni. A fülkeforradalomnak kinevezett országgyűlési választások után ez a fiatal ember egyszerre a Duna Televízió vezérigazgató székében találta magát. Hogy ott milyen intézkedéseket hozott, s mennyire vált be mint vezető, nem tudhatjuk, nem érte el az ingerküszöbünket ténykedése. De valószínű, hogy jól dolgozott, mert most hirtelen a Magyar Állami Operaház kormánybiztosa lett, személyesen a miniszterelnök bízta meg a feladattal. Munkaköre, idézet a kormányhatározatból: "a kormánybiztos irányítja az Operaház működését és gyakorolja a főigazgatói jogkört; gyakorolja a munkáltatói jogokat az Operaház dolgozói tekintetében; felügyeli az Operaház vagyonkezelésében lévő állami tulajdonú ingatlanok működését, fejlesztését; felügyeli az Erkel Színház rekonstrukciós munkálatait; javaslatot tesz a fővárosi zenés színházi struktúra átalakítására; kidolgozza a magyar zenekultúra fejlesztésének koncepcióját, melyben a vezető szerepet a Magyar Állami Operaház tölti be". Nem semmi – ahogy vidékiesen szoktuk mondani. Lám-lám szorgalommal és példás munkabírással ebben a mi rendszerünkben is felmutathatók a szédítő sebességgel felívelő karrierek, a tehetséges emberek kellő ambícióval és szerénységgel felvértezve egy ország zenekultúrájának fejlesztését reformálhatják meg, miután a közszolgálati televízióban befejezték áldásos tevékenységüket. Csak éppen emlékszünk arra, hogy Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter a nyár elején kinevezte az operaház igazgatóját saját hatáskörben, amely döntést személyesen Orbán Viktor sztornóztatott a Közigazgatási és Igazságügyi minisztériummal. A botrányos és egyben komédiába illő fejleményeket és részleteket nincs helyünk leírni ide. Szemmel láthatóan is működik az ország, a miniszterelnöknek mindenre van rálátása, egyetlen csapással több gordiusi csomót képes átvágni. Ókovács Szilveszter még akár komoly kulturális ügyeket vihet sikerre, ha a magasból érkező támogatás a továbbiakban is elkíséri. Bár kapásból tudnánk tucatnyi területet ajánlani, ahová jobban elkelne a kiemelt figyelem. Krebsz János. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. augusztus 31.MIT-tábor és tisztújító küldöttgyűlés hétvégén LakitelekenSzeptember 2–4. között Lakiteleken szervezi meg táborát a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT). A találkozó célja, hogy a tagszervezetek nagyobb létszámban megjelenő képviselői jobban megismerhessék egymást, lehetőségük legyen a MIT tevékenységének tervezésébe bekapcsolódni, és a magyarországi partnerszervezetekkel közvetlen kapcsolatba lépni. A MIT-táborban ilyenképpen jelen lesznek a MIT tagszervezeteinek átlagban 15-30 fős küldöttségei: az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE), az Ifjúsági Keresztyén Egyesület (IKE), a Romániai Magyar Cserkészszövetség (RMCSSZ), a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ), valamint az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) részéről, továbbá a MIT elnöksége és közvetlen munkatársi köre. A helyszín kiválasztása Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke meghívásának köszönhető. Ily módon a magyarországi helyszín jelképes üzenet a határtalanul élés erősítésére is. A táborban jelen lesz a Fidelitas (a Fidesz ifjúsági szervezete), valamint az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség (IKSZ, a Kereszténydemokrata Néppárt ifjúsági szervezete) képviselete is. Rendezvényünket megtiszteli jelenlétével Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár, Téglásy Kristóf ifjúsági főosztályveszető, Kapus Krisztián Ifjúsági Albizottság elnök is. A táborban a pénteki nyitó előadás után szombat délelőtt műhelymunkákra kerül sor a MIT és tagszervezeteinek különböző működési területei mentén: oktatás, nem formális nevelés, kultúra, közművelődés, szabadidős és szórakoztató tevékenységek, ifjúsági szolgáltatások, valamint ifjúságpolitika és érdekvédelem témakörökben. A MIT-tábor keretében ünnepi tisztújító küldöttgyűlésre is sor kerül, szeptember 3-án, délután 18 órától. A MIT legfontosabb döntéshozó fórumán jelen lesznek a tagszervezetek küldöttei, valamint a MIT elnöksége. A napirendi pontok között elnökségi és tagszervezeti beszámolók, a folyamatban levő programok teendői, a XXII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor, a Hun-tábor és más nyári programok szervezeti kiértékelője, valamint a középtávú tervek és teendők megbeszélése szerepelnek. A lakiteleki küldöttgyűlésen tisztújításra is sor kerül, mivel az eddigi elnökség (Vadász-Szatmári Huba, Bozsó Imre Lehel, Tőkés Lehel alelnökök, Sándor Krisztina elnök) kétéves megbízatása lejárt. Sándor Krisztinát először 2003-ban választotta meg elnökként a MIT Küldöttgyűlése, és a továbbiakban nem vállalja az említett tisztséget. Az eddigi tagszervezeti javaslatok alapján az új elnökjelölt Bozsó Imre Lehel alelnök, az IKE projektfelelőse. A tisztségekre való további jelöléseket a tagszervezetek a küldöttgyűlés adott napirendjénél is megtehetik. Kristály Bíborka Réka MIT Sajtóiroda. kmka.hu 2011. augusztus 31.Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel. Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni. Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét. A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény. 1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források. Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak. Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni. Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet. Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások. Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás. Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra. Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak. A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is. A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték. Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak. Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem. Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában). Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából. A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén). Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja. A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá. * Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel. Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban. Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is. Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla. * Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét. Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük: Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba. Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján. - (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
