|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 394 találat | lapozás: 1-30 ... 331-360 | 361-390 | 391-394 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2013. szeptember 28.„Tiszta” Romániát! – 10.Megtorlás Ippen Egy karhatalmi alakulat 1940. szeptember 13-án este érkezik Szilágyippre. Feladata a civil lakosság fegyvereinek összegyűjtése. Az ideges, a rémhírekkel is tetézett hangulatban a házkutatások során a karhatalmi század egy golyószórót, 16 puskát és 2 pisztolyt talál, miközben 18 nem helybeli „fegyveres vasgárdista-gyanús” személyt is őrizetbe vesz. Miután azok szökni próbálnak, a lövöldözésben 16-an életüket vesztik, ketten elmenekülnek. A katonai egység vezetője – egy Szabó nevű szadista beállítottságú főhadnagy – megtorlást rendel el a honvédeket ért korábbi orvtámadások miatt is. A megtorlásban nemre, korra való tekintet nélkül végeztet ki mindenkit, akiről azt állítják, hogy együttműködött a Vasgárdával. Az Ippen történt megtorlás idején, szeptember 14-én, Somlyócsehiben, amikor a lakosság fegyvereinek begyűjtésére kerül sor, egy Veress Gábor nevű vasgárdista az elrejtett fegyverének átadása helyett mellbe vágja Jámbor András hadapródot, és megpróbálja elvenni az őrmester fegyverét. Másnap délelőtt az út melletti erdőből, az Ipp irányából Márkaszék felé tartó honvéd szakaszra vasgárdisták tüzelnek. Déli 12 órakor a márkaszéki iskolába beszállásolt honvédeket a közeli kukoricásból újabb sortűz éri. Ugyanezen a napon az Alsó- és Felsőkaznacs környéki fegyveres bandák ellen küldött Bedő Zsolt főhadnagy parancsnoksága alatt álló karhatalmi csoport nagyszámú vasgárdistát fog el. Miután azok is szökést kísérelnek meg, rájuk lőnek, az áldozatok száma 55 főre rúg. Az Ippen történtekről szóló harcjelentés szerint – szeptember 14-én éjjel 3 óra táján – az iskolában elszállásolt karhatalmi egységet golyószóró-, puska- és pisztolytűz éri. Az ellenség üldözése során 152-en halálos lövést kaptak. A jelentés nem fedi a teljes igazságot, mert a megtorlás már este 11 órakor megkezdődik. A Pavel Prodea pópa által később összeállított táblázat szerint az áldozatok száma 145. Egy 1988-as kiadvány 159, Beke György 157, Barabás Béla 40 áldozatot említ. Az ellentmondó adatok ellenére állítható, hogy az atrocitások kiváltó oka a vasgárdista elemek provokációja. Egyértelmű, hogy az Ippen történteket nem szabad teljes egészében a magyar katonákra hárítani. Még akkor sem, ha az eseményeket a korábbi román és magyar szakirodalom jó része így állítja be. Az eseményeket szélesebb összefüggésben kell vizsgálni, és a történtekért a legnagyobb felelősség azokat terheli, akik fegyverrel támadnak egy teljes hadrendben vonuló hadseregre. Mindezt akkor, amikor tudják, hogy a román–magyar katonai bizottsági megállapodás és a nemzetközi megegyezések szerint is fegyveres támadás esetén a magyar csapatok élhetnek a megtorlás eszközével. Mindezek mellett felelősség terheli Szabó főhadnagyot (is), aki túlértékeli a katonaságot ért támadásokat, túlzott mértékű megtorlásra ad parancsot. A felső hadvezetés Szabót hadbíróság elé állíttatja, a büntetés alól csak úgy szabadul, hogy önként frontszolgálatra jelentkezik, ahol a saját katonái végeznek vele. A katonák a szabályzat alapján kötelesek engedelmeskedni a tiszti parancsnak, ezért a felelősségük kisebb. Az előzmények és a kialakult helyzet ismeretében azt látjuk, hogy a honvédek ingerültek és dühösek voltak az orvtámadások és a bajtársaik oktalan halála miatt. A megtorlásra Ippen kerül sor, mert a honvédség bevonulása előtti napokban az ott élő románok egy csoportja magyarokat gyilkol. Egy Urpea nevű görögkeleti pópa a magyarok ellen uszít, és ennek hatására agyonverik Kisfalussy Józsefet, és agyonlövik Máté Imrénét. A megalázott, a kiszolgáltatott magyarok természetes reakciója, hogy a történteket jelentik a bevonuló magyar karhatalmi alakulatnak. Az ördögkúti orvtámadás és megtorlás A korabeli haditudósítások arról számolnak be, hogy a Zilahról kiinduló magyar katonai egységekre több alkalommal tüzelnek. Dezséri János vezérkari százados szerint, miután 1940. szeptember 9-én a honvédek megszállják Bánffyhunyadot és környékét, a Zilahról előnyomuló magyar katonai egységeket rajtaütésszerűen támadják, a Meszes-hegységben rejtőzködő román szabad csapatok puskatüzet zúdítanak rájuk. A magyar alakulat előőrse aknára bukkan. A fegyveres támadás után a magyar csapat harci alakzatban, tűzharcban szétszórja a merénylőket. Amikor a 22. határvadász-zászlóalj Ördögkút községbe ér, a falu görögkeleti templomának tornyából géppuskatüzet kap. A váratlan támadásnak több súlyos sebesültje lesz. De nemcsak a toronyból, a falu szélső házaiból is lőnek. Dezséri erről így ír: „az ottani lakosság újból merényletet követett el csapataink ellen, és azokat mindenünnen puska- és géppuskatűzzel fogadta. A további előnyomulást itt is tűzharc árán kellett kikényszeríteni, melynek során a felbőszült csapatok a merényletet megtorolták”. A 4/III. zászlóalj őrvezetője, Polgár János visszaemlékezésben leírja, hogy a menetoszlop biztonságáért felderítő előőrsöt szerveznek, melyet megerősítenek egy géppuskás rajjal. A hegyi úton haladnak, amikor rájuk lőnek. „Géppuskát lóról! – hangzott a parancs azonnal, és kijelölték a tüzelőállást, cél a templom tornya, annak ablaka. Elkezdtem lőni, és a gyalogosok pedig mentek le egyenesen a templom irányába, mert onnan jöttek a lövések.” Vértes Béla főhadnagy a 11/1. puskásszázad parancsnoka is hallja a lövéseket, de ekkorra az általa vezényelt alakulat már áthaladt a falun. Vértes a 22. határvadász-zászlóalj kerékpáros századának parancsnokától, Lakatos Géza főhadnagytól megdöbbenve tudja meg, hogy a „négy zászlóaljból álló menetoszlop utolsó zászlóalját a templomtoronyból meglövöldözték”. A hirtelen kialakult helyzetben a katonai alakulat ellentámadásba lendül. A zászlóalj parancsnoka, Ákosy Károly alezredes rohamot vezényel a támadás irányába. Sajnos, a honvédek a kitört hisztéria és pánik közepette a házak közt tartózkodókra is tüzelnek, így a lövöldözésnek több civil áldozata is lesz. 1946 márciusában a kolozsvári Népbíróság Ákosy alezredest 76 ördögkúti román lemészárlására kiadott parancs címen helyezi vád alá. Aurică Simion a Dictatul de la Viena című könyvében a halottak számát 80 főre teszi, míg a felgyújtott házakét 72-re. Van olyan adat is, amely szerint, amikor a honvédek elfogják a templom tornyából lövöldöző orvtámadókat, azok elmondták: azért lőttek a magyar katonai alakulatra, mert a faluból kivonuló román csapatok tisztjei erre biztatták őket. A történet hitelesnek tűnik, mert géppuska véletlenül nem kerül civil kézbe. A legnagyobb román ellenállásra Ippen és környékén kerül sor, melynek 24 magyar katona áldozata is van. Róluk a legtöbb kiadvány elfeledkezik. A román orvtámadások során 4 utászt és 2 tüzért is meggyilkolnak, ezért feltételezhető, hogy a román szabadcsapatok nem szemből, hanem oldalról, illetve hátból támadnak. A megtorlásról több, egymástól eltérő leírás és adat áll rendelkezésünkre. Van olyan kiadvány, amely szándékosan csúsztat, így a propaganda és uszító céllal kiadott Teroarea horthysto-fascistă în nord-vestul României című kiadvány, amely nyilvánvaló túlzással 263 halottat és sérültet emleget. A román tisztek szeptember 11-i jelentése szerint Ördögkúton a helyi lakosság szeptember 9-én géppuskatüzet nyitott a honvédekre, a templom tornyából gránátot dobtak rájuk, az orvtámadásokban tíz magyar katona vesztette életét. A megtorlás során a magyar katonák felgyújtották a fél falut, és húsz embert kivégeztek. A román tisztek adatai távol állnak az említett kiadványétól. Mivel a beszámolót közvetlenül az események után, a magyarbarátsággal egyáltalán nem gyanúsítható román katonák állítják össze, az adatok közelebb állnak a valósághoz. Kiömlött a csordultig telt keserű pohár Észak-Erdély birtokbavétele többnyire nyugodt körülmények közt zajlott, ez még akkor is állítható, ha a magyar békés bevonulást orvtámadások, kisebb incidensek zavarták. Ha a vasgárdista rémhírterjesztésre és partizán orvtámadásra nem kerül sor, akkor megvalósul Észak-Erdély békés átvétele. A két túlméretezetté vált megtorlást és néhány kisebb katonai incidenst leszámítva, a honvédség fegyelmezetten éri el a régi magyar határt. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a vegyes lakosságú települések egy részén sor kerül a helyi magyarok bizonyos csoportjainak bosszúállására. A magyarság többsége az önbíráskodást nem helyesli, de 22 évi megaláztatás, kiszolgáltatottság miatt, ahogy Nagybaczoni Nagy Vilmos, az 1. magyar hadsereg vezénylő tábornoka írja, a csordultig telt keserű pohár 1940. szeptember elején kiömlött. A magyargyűlölő román nacionalista uralom végrehajtóinak – a gyűlölt román jegyzőknek, tanítóknak, csendőröknek, bíróknak – több településen beverik az ablakait. Az incidensekre a hatalomátadás és -átvétel idején kerül sor, amikor már nem működik a román közigazgatás, de a magyar még nem rendezkedett be. Ahol lehetőség adódik, ott a honvédség megakadályozza a korábbi sérelmek megtorlását. Így például a háromszéki Bölönbe bevonuló honvéd csapattest parancsnoka szeptember 13-án este kijelenti, hogy a katonai igazgatás beindítása pillanatától – szeptember 14-én reggel 8 órától –, ha a faluban bármilyen törvénytelenség történik, azt nemzetiségre való különbség nélkül ki fogja nyomoztatni. Az önbíráskodás Bölönben kisebb bosszúval zárul, az éjszaka folyamán megpofoznak néhány magyargyűlölő elöljárót, és a faluháza pincéjébe zárják őket. Egy másik településen, a Szilágycseh melletti Oláhhorváton, amikor a felhergelt magyarok a korábban őket sanyargató szélsőséges románok meglincselésére készülnek, érkezik a 33. határvadász-zászlóalj. Ennek parancsnoka, Éltető Gábor főhadnagy határozott, józanságra utaló szavakkal győzi meg őket az önbíráskodás helytelenségéről. A második bécsi döntéssel egy magyar többségű és történelmileg (is) magyar terület kerül vissza Magyarországhoz. A 22 éves román uralom után természetes a felszabadulás érzése. Természetes, hogy az erdélyi magyarok nemzetiszín zászlókkal, diadalkapukkal, virágesővel fogadják a honvédeket, és bennük felszabadítókat látnak. Természetes az is, hogy amit a magyarság örömként él meg, azt a románság hazája elvesztéseként érzékeli. Nem tagadható, hogy az orvlövészek provokációi miatt több magyar honvéd áldozza életét Észak-Erdély felszabadításáért, de az sem, hogy a felelősségre vonások alkalmával több ártatlan civil román is életét veszti. Ezen már változtatni nem lehet, de tanulságot le lehet vonni. Ez nem jelenti, hogy a román, illetve a magyar nép bűnös lenne. A felelősség a mindenkori elkövetőket terheli. Sajnos, az ippi és az ördögkúti katonai megtorlások később hivatkozási alapként szolgálnak a háború végi – Erdély-szerte dühöngő – magyarellenes atrocitásokra. Ennek áldozatai lesznek azok az ippi magyar emberek is, akik a magyar hadsereg bevonulása idején falujukban – a közrend fenntartására, fegyvertelenül – őrséget teljesítenek. A 12 ippi elítélt olyan súlyos büntetést kap, hogy azt csak ketten élik túl. (folyatjuk) Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. szeptember 28.Gub Jenő emlékéreÉletének 85. évében elhunyt Gub Jenő (1929–2013) biológia-földrajz szakos tanár, néprajzkutató, az etnobotanika és etnozoológia egyik legszorgosabb erdélyi kutatója, a Sóvidék szerelmese. Sóvidéket írok, pedig ő a Sóvidék peremén, Szovátán töltötte élete java részét. Volt tanító, tanár és iskolaigazgató Székesen, tanár Nyárádremetén, 1964-től pedig Szakadátban és Szovátán oktatta a gyerekeket és a Teleki Oktatási Központban működő Tanítóképző Főiskola hallgatóit 1997-ig. Sok éven keresztül Szovátának, de az egész Székelyföldnek egyik legavatottabb és legtöbb ismerettel rendelkező idegenvezetőjét tisztelhették benne. Jó humorú, magyar érzelmű, agilis, könnyen barátkozó, kellő retorikával felvértezett személyiség volt, akinek óráira és idegenvezetői alkalmaira ma is szívesen emlékeznek vissza szerte a nagyvilágban. Évekig állandó rovata volt a Népújságban a bionikáról. Legfontosabb munkái: Erdő-mező növényei a Sóvidéken (1996), Erdő-mező állatai a Sóvidéken (1996), Háziállataink dicsérete (1999), Kertek, mezők termesztett növényei a Sóvidéken (2001), Üres kalász fenn hordja a fejét (2004), A könnyező egerek története (2004), Szováta turistakalauz (2005), Rapsonné rózsája (2005), Láttál cseresznyefán tököt? (2008). Gub Jenővel a kolozsvári székhelyű Kriza János Néprajzi Társaság gyűlésein ismerkedtem meg 1990 után, és a későbbiekben a kölcsönös tiszteletre és megbecsülésre alapuló őszinte emberi kapcsolat, mondhatni barátság alakult ki közöttünk. Többször jártam szovátai lakásán, de volt úgyis, hogy Erdélyből együtt utaztunk magyarországi néprajzi szemináriumra, vagy épp a Magyar Néprajzi Múzeum meghívásának tettünk eleget, amikor, díjazás végett, a Magyar Néprajzi Társaság gyűjtési pályázatának ünnepélyes eredményhirdető alkalmaira voltunk hivatalosak. Ő általában az első díjat szokta kapni, ami alapos tudományos munkásságának egyik legjobb fokmérője volt. Ilyenkor, a hosszú út során sokat beszélgettünk történelmünk csendesebb és viharosabb évszázadairól, s a Tanár Úrban múltunk biztos adatközlőjét és ismerőjét fedeztem fel. Festői környezetben lévő lakása ma is valóságos kerámiamúzeum. Nem emlékszem, hogy Korondon kívül találkoztam volna még annyiféle kerámiatermékkel, amelyek e szép, lakályos magánház külső és belső falait díszítik. És ott vannak a festmények, amelyek a kiváló erdélyi magyar festők és grafikusok keze vonását őrzik – hatalmas szellemi és tárgyi értékkel gazdagítva egyetemes magyar kultúránk képzőművészeti tárházát. 2013 elején, amikor utoljára találkoztam vele otthonában, a családja körében, behívott a belső szobába, és egy festményt mutatott nekem. – Látod ezt a művet? Ez a korondi Páll Lajos festménye. Nem is tudom, hányszor járt már itt, behunyt szemmel is megtalálta a képet a falon, csak bejött ide, a szobába, s azt mondta, hogy kérjünk bármennyit érte, de ezt vissza szeretné vásárolni. Ilyen bivalyokat, mondta, már nem tud festeni. Akárhányszor is megpróbálta – nem sikerült! Áldott emlékű Páll Lajos tavaly, 2012. november 9-én ment el az örök festői mezőkre, hogy az Ég Nagy Ecsetével új bivalyokat fessen. Talán sikerül odaát... Április 18-án, amikor Szovátán is bemutattuk A megmentett hűség c. sóvidéki interjúkötetet, Gub Jenő tanár úr, sajnos, már nem jöhetett el. A 25 kortárs jeles személyiségről szóló könyvet hiába szerettem volna 26-ra gyarapítani – nem sikerült. Nem rajtam múlott! De Ő mégis ott van! A Sóvidék iránti hűségének és ragaszkodásának tárgyi bizonyítékai – könyvei – fellelhetők az olvasók polcain, az egyetemes magyar kultúra tárházában. És persze a szívünkben… Egyik dedikált könyvének lapjára Tamási Áron-idézetet írt nekem: A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek szülőföldje és sok feladata! Most, feladatait beteljesítve, Jenő tanár úr lelke valahol a drága szülőföld felett szárnyalhat szabadon. Haláláról értesülve – ma sem tudom, mért nem jelent meg egy hivatalos nekrológ – az internetet találtam a legjobb és leggyorsabb híradásnak, hogy szerte a nagyvilágban tudomást szerezzenek távozásáról. Egyik legnagyobb tisztelője és barátja, a kolozsvári BB egyetem professzora, Keszeg Vilmos ezt írta nekem: »Kedves Feri, köszönöm az értesítést. Mindannyian együtt élünk életünk végének távlatával. Ennek ellenére minden halálhír megdöbbentő. Kosztolányi Dezső írta, hogy „Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány”. Bármennyire szomorú, mindenki helyettesíthető. De ugyanennyire igaz, hogy senki sem pótolható. Ilyen „egyedüli példány” volt Gub Jenő tanár úr, örülök, hogy a KJNT összejövetelein megismerhettem. Miután kimaradozott, majd teljesen távol maradt a rendezvényektől, írásai adták tudtul, hogy végzi a munkáját. Hogy fárad, hogy betegségekkel küszködik, az rejtve maradt, az nem szivárgott ki műhelyéből. Én sok szeretettel emlékezem kedvességére, tisztelettel tartom számon azt a munkáját, amiről nekem tudomásom volt. Feri, ha alkalmad van családjával beszélgetni, kérlek, ezt add át üzenetként. Egy tanár generációkat tanít és nevel. Egy tanár emléke hosszú időn át él, akár emlegetik, akár nem: amit tanított, az sok-sok éven át benne marad tanítványai és azok gyermekeinek döntéseiben, gesztusaiban. Gub Jenő kutatóként olyan többleterőfeszítést vállalt, ami egy pedagógustól nem feltétlenül várható el. Amit Gub Jenő kutatóként elvégzett, azt össze kell foglalni, össze kell gyűjteni. Publikációinak jegyzékét össze kell állítani, életpályáját meg kell írni, közöletlen írásait, feldolgozatlan adatgyűjtéseit letétbe kell helyezni. Ez a családja és különböző intézmények feladata.« Köszönöm/köszönjük, professzor úr, szép sorait. Te pedig nyugodjál békében, Jenő! Székely Ferenc Gub Jenő /Szováta, 1929. márc. 5. – Szováta, 2013. szept. 25. Népújság (Marosvásárhely) 2013. szeptember 28.Aki úgy ment el, hogy szívét mindig itthon hagytaBeszélgetés a 75 éves Szász István Tas orvos-íróval – Kezdjük a legrégebbi időkkel, az erdélyi szövérdi gyökerekkel. Kérem, meséljen erről. – Erdély zivataros múltjában a család útja már a „szövérdi gyökerekig” is hosszas volt. Visszatekintve, a férfiág vérvonala a XV. századig követhető. Izabella és Martinuzzi idejében keveredett egy minden valószínűség szerint vallon zsoldos Somosd környéki harci cselekményekbe, a mi szempontunkból bizonyára nem jó szándékkal, de feltehetően jó pénzért. Isten akaratából azonban, általa fel nem fogott bűnéért, eme – gondolom, nyalka – vitéz egy új székely család alapításával vezekelt. Súlyos sebesültként a község székelyei vették ápolásba, mégpedig egy helyileg jeles család, s főként annak szépséges leánya. A szerelmi történet elkerülhetetlen volt, s a derék „szabadfoglalkozású” zsoldosból a szép leány rabja lett. A házasság meg is köttetett, de amikor lustrába akarták venni, „kucifántos” neve és beszéde gondot okozott. Minthogy ama nyelvezet hasonlított némileg az erdélyi szászok beszédére, hát új nevet kapott, s lett belőle Szász. Egyébként a feljegyzések szerint hasonló sorsra jutott a különféle okokból a székelységbe vándorolt vagy szökött több erdélyi szász férfiú is. Ezért e név a székelységben nem számít ritkaságnak. Hősünk eredeti mesterségét nem hazudtolhatta meg, mert újabb vitézségéért hamarosan nemesi előnévhez jutott, mégpedig a somosdihoz. Somosdi Szász János, az alapító szépunokája veszi nőül a szövérdi Gál Máriát. A Gál család előneve Szövérdi. 1689-ben Apafi Mihály engedélyezi, hogy a közös utódok ezt az előnevet használják a somosdi helyett az ősi – kardra tűzött török fejes – „czímerük” alatt. A szövérdi generációk sorából aztán Szász József ükapám és testvérbátyja, István „rajzanak ki”, minthogy ükapám aranyosgyéresi református esperes, bátyja pedig Marosszék hites táblabírája lesz Tordán. Ez az a momentum, amikor a család szekerének rúdja egy új ág születése felé fordul. Esperes ükapám ugyanakkor a Nagyenyedi Református Kollégium egyik kurátora volt. Egyébként hatalmas ember lehetett, mert a „Nagy pap” néven emlegették, s fia, Ferenc dédapám is nevezetes volt termetéről és rendkívüli erejéről. – Ősei hogy kerültek a mezőségi Pusztakamarásra, Sütő András szülőfalujába, mivel foglalkoztak? – Az első szövérdi Szász, aki Pusztakamarásra került, a már említett nagy erejű dédapám, Szász Ferenc fia volt, aki enyedi diákként állt be Bem seregébe és járta véle a hadak útját, no és megkóstolta a bujdosók kenyerét is. Még a piski-hídi csatáról is voltak emlékei, de apja, a tántoríthatatlan radikális így sem bocsátotta meg a fegyverletételt. Nagyenyedi diáktörténet szerint a honvédek újratemetése alkalmával így prédikált: „Tisztelt csantak! A kik itt lenn nyugusztok, s tova túl a katallikusoknál, s a kik futattatok, ha futni kellett, s kuparagtatok Piskinél a híd alatt…stb.”. Dédapám erősen kötődött a szülőföldhöz, a honvágy hívta haza török és román földről. Álnéven lett molnárlegény a bogáti malomban. Történt azonban, hogy Londonba emigrált keresztapjának, Kemény Farkasnak a testvére, Gyula, aki a Nagyenyedi Kollégium mellett apjának kurátortársa volt, pusztakamarási birtokaira megfelelő vezetőt keresett. Ferenc dédapám átvette a kulcsokat, hogy aztán három év alatt felvirágoztassa az elhanyagolt gazdaságot. Isten akaratából Pusztakamarás csillaga ekkor ívelt felfelé. A tehetséges fiatalember eredményeit látva a báró és családja odaköltözött. Az udvarházból kastély lett, templom és iskola épült, s a falu ezáltal bekerült a kulturális vérkeringésbe. A palota helyén ma egy – egyébként igen barátságos – román gazda kaszál. Pusztakamarás, az alapító Szász Ferenc utódain keresztül, másfél évszázadon át – direkt vagy indirekt formában – jelen volt az erdélyi magyar tudományos, irodalmi, politikai és társadalmi élet palettáján. Ezekről az időkről számos történet él a családban. Részben fellelhetőek a Templomra szállt bánatmadár c. Kriterion-kötetben, illetve a Trianon sodrásában című család- és kortörténeti jellegű, két kiadást is megért könyvemben. – Kérem, vázolja a Hitel történetét, célját és küldetését, amely az Ön szülői házában, Kolozsváron, a család támogatását élvezve jelent meg. A sajtótörténet nagy Hitel-vacsorákról beszél, amit a Hitel nagyasszonya, az Ön édesanyja készített. Erre kisgyerekként emlékszik vissza vagy szüleitől hallotta a későbbiekben? – A Trianon utáni új, a Kárpátokat immáron akadálytalanul átlépő bizantin szellemű környezetben eszmélő magyarság első, ezt már jól megismerő, ebben szocializálódott generációja a harmincas évek közepén érkezik el oda, hogy a kisebbségi sorsban való túlélés technikáit szolgáló tudományos kutatásokra is felkészülten tekintsen a megmaradás akkor már tagadhatatlanul jelentkező kérdőjeleire. Makkai László püspök-író végzős fia és Venczel József hozzák létre a Hitel folyóiratot, de hat szám után a lap megszűnik, mert Makkai a „Nem lehet” kimondása után távozó édesapjával elhagyja Erdélyt. Venczel József azonban három hasonló gondolkodású barátjával: Albrecht Dezsővel, Vita Sándorral és Kéki Bélával létrehozzák az immáron sokkal igényesebb oktáv formátumú Hitelt, melyet utóbb a nagy Hitel néven emlegetnek. A lap támogatására szüleimet kérik fel, akik minden erejüket erre összpontosítva állanak a lap mellé. A családi ház lesz a Hitel otthona, anyám pedig a Hitel (együtt gondolkodó) háziasszonya. 1940-ig itt folyik a szerkesztők napi munkája, a szerkesztőségi ülések és a nagy Hitel-összejövetelek, melyeket anyám rendez, s melyek a szellemi élet akkor jeles eseményeiként maradtak fenn az emlékezetben. 1940 után a magyarországiakkal kibővült társaság számára az Erdélyi Kör leendő helyiségeit apám és Vita Sándor választják és bérelik ki, és anyám rendezi be azokat. A hely utóbb az Erdélyi Pártnak szintén otthont ad. A kemény mag továbbra is a Vulcan (akkor Cserei) utcai Szász villában dolgozik. Mindenre kiterjedő kutatásaim szerint a Hitel holdudvara a lap három korszaka alatt: 1935 (kis Hitel), 1935–1941 és 1941–1944 (nagy Hitel), összesen 220 értelmiségit tömörített maga körül Erdélyből és a magyar négy év alatt Magyarországról is. Tehát ez egy együttgondolkodó szellemi kör volt, melynek szellemi termékei a nemzetstratégiai kérdésekben a Hitel című nemzetpolitikai szemlében, illetve a társaság jelentős részét alkotó szépírók írásai a Hitellel munkamegosztásban dolgozó Helikonban és Pásztortűzben jelentek meg. Emlékeim kisebb részben gyermekkoriak, de kamasz- és ifjúkoromból, amikor már lap nem volt, de a hitelesek továbbra is oda jártak (vagy mi hozzájuk), meghatározóak. – Kik voltak a Hitel szellemszülei, és mi a véleménye, mért szűnt meg? – A négy főszerkesztő mellett legfontosabb munkatársai: Tamási Áron (a Vásárhelyi Találkozó megszervezése és lebonyolítása idején vezető szerepben), Kiss Jenő (1942–44 közt mint főszerkesztő-helyettes), Kós Károly, Szabó T. Attila, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Jékely Zoltán, a komoly problémák tárgyalása alkalmából a mindenkori négy magyar püspök vagy helyettese: elsősorban Márton Áron és Tavaszi Sándor, Mikó Imre, Szabédi László, Szenczei László, a Szervátiusz, Debreceni, Gy. Szabó illusztrátortrió stb. voltak. Az utolsó két hiteles: Jakó Zsigmond és Lőrinczy László nemrégen hunyt el. Most sajnos nem sorolhatok fel 220 nevet, de a Beszédes hallgatás című Kriterion-kötetemben pontos adatok olvashatók erről. Meg kell említeni a sajtótörténetben kissé túldimenzionált presztízs- vagy generációs vitát az Erdélyi Fiatalokkal, de ez mondhatni természetes volt, hiszen az ott felnevelkedett fiatalok végzés után szétszéledtek, s legjobbjaik éppen a Hitelhez csatlakoztak. Végül az 1940-ben megszűnő lap vezéregyéniségei: László Dezső és Jancsó Elemér szintén ezt tették, sőt később a „legmakacsabb” Jancsó Bélával is barátsággá oldotta kapcsolataikat a történelem. A Hitel nagyjai az új körülmények közt példájukkal és tudásukkal szótlanul járultak hozzá az új erdélyi magyar értelmiségi generáció felneveléséhez. A lap elfeledtetésének okai közt – mint erre kutatásaim során rájöttem – első helyen nem a korabeli baloldal által rájuk szórt rágalmak (a ma is ismert besározásos módszerek) szerepelnek, hanem véleményem szerint éppen azoknak az érdemeknek a kisajátítása vagy szükségszerű feledésre ítélése, melyek ennek a nem csupán írásra szakosodott, de a napi politika kockázatait is vállaló közösségnek tulajdoníthatók. A már említett Vásárhelyi Találkozó megszervezése a Hitel csoport érdeme volt, az őket ekkoriban vezető Tamási kezdeményezésétől az aprómunkán át az utólagos népszerűsítésig. 1940-ben a Hitel asztalánál született a Teleki Pál által aztán jórészt betartott javaslatcsomag az Észak-Erdélyben szükséges nemzetiségi politikára (a román nyelv oktatása, a hivatalnokok nyelvismerete, intézmények létrehozása, az egyház támogatása stb.). De ők készítették el a negyvenek memorandumát, s Teleki Gézával küldték el a kormányzóhoz, és a Faragó-féle békedelegáció útját előkészítők közt s a békedelegációban úgyszintén ott voltak. És közülük kerültek ki a 60 politikai fogoly megmentői. Ezeket a Gestapo orra előtt szabadították ki Dálnoki hadtestparancsnok tudtával és beleegyezésével és ugyanezen az úton (Bánffy Miklóssal is közreműködve) érték el, hogy Kolozsvár nyílt város legyen. Mindezeket a „felszabadulás” után a kommunista párt számára nem volt előnyös hangoztatni. Akkor mindenben, ami a múlthoz kötődött, a reakció erőit kellett látni, s ki kellett találni a párt „igaz” történetét. A lap emléke tehát a süllyesztőbe került a reá sütött bélyegekkel és érdemeinek kisajátításával együtt. – Ön 1938. július 15-én született Kolozsváron, a háború előtti forrongásban. 1954-ben érettségizik, de az orvosi egyetemet csak 1962-ben fejezi be, objektív okok miatt. Mért kellett megszakítania egyetemi tanulmányait? – Életem tanulással töltött időszaka kettős hátrányban telt. Az iskolában osztályellenség, az otthoni szomszédságban kisebbségi voltam. Előbbit a hallgatás, ez utóbbit inkább az aktív tekintélyszerző igyekezet útján kezeltem. Egyetemi felvételem feltétele a vörös diploma elérése volt, s ezt az akkori 10 osztályos oktatási rendben megszerezni komoly teljesítménynek bizonyult. A magyar iskolák ugyanis komolyan vették, míg a románok fogódzóként adományozták e lehetőséget diákjaiknak. Már ebben is tudták használni a vörös lepel alatti ügyeskedéseket nemzeti céljaik elérésére. A Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen azonban még végzés előtt – 1959-ben – kifogtam az egyesítéssel járó bekeményítést. A félelemkeltéshez szükséges boszorkányüldözés szórásába kerültem több kiváló kollégámmal együtt, és minekutána nem tudtak minket felhasználni mások bűneinek bizonyítására, saját 56-os „bűnökre” hivatkozva rúgtak ki, megtoldva az „elvtelen szolidaritás” vádjával. Először egy borsabányai ólombányában, aztán építőmunkásként, illetve némi kiképzést követően mint ólomablak-keretező élmunkást vettek vissza. Két évvel a tervezett után így én is orvos lehettem. Hasznos évek voltak, nem törölném ezeket tapasztalataim értéktárából. A máramarosi hegyeket, alattuk a szocializmus építésének emlékműveivel, az ottani bányaromokkal és a kolozsvári magyar műemlék templomok ablakait, mikor alkalmam adódik rá, nosztalgiával nézegetem. Emlékezetes maradt Kolozsborsán Mazilu főorvos barátságos, csendőrpertus, négyszemközti vállveregetése: Kiváló fiú vagy, de egy dolgot meg kell értened. Ebben a városban nincs szükségünk magyarokra! – Mikor és miért telepedett ki Magyarországra, volt-e olyan pillanata az életében, amikor megbánta ezt? Sikerült átmentenie darabonként a Hitel kolozsvári relikviáit. Erről mit tud mondani? – Kértem a visszahonosítást. Az útlevelet több mint három év kísérletezést követően, a „Hitel ház” kvázi felajánlása után megadták. 1977-et írtunk. Nagy történeteim vannak ezekről az évekről, az akkori román és magyar állami hozzáállásról, és az akkori társadalom a maihoz még nem hasonlítható reakcióiról. A szívem örökké itthon maradt, de az áttelepülést racionálisan gondolkodva nem bántam meg. Itt sokkal több lehetőségem volt azt szolgálni, amit otthon lehetetlenné próbáltak tenni. Ez, tudom, nem általánosítható, de az én sorsom így alakult. Természetesen nehéz küzdelmek, munka, sikerek és csalódások árán. Tíz évig a Bakonyban készültem fel életem harmadik szakaszára. 1987-től a sorsomat tovább kísérő csodák egyike nyomán kerültem Leányfalura. A rendszerváltás éveiben sodródtam bele az egészségpolitika és a nemzetpolitika gyakorlati illetve publicisztikai jellegű sodrába. Áttelepülésem folyamán és utána azonnal elkezdtem a Hitel-emlékek átmentését. Az ezzel járó izgalmak minden alkalommal leírhatatlanok voltak. Aztán következett a restaurálás s végül az elhelyezés gondja. – 1994-től kezdődőleg több lapot indít Magyarországon. Melyek ezek a lapok? – A Hitel emlékeit több mint 15 év alatt hordoztam át a határon. Sorra restauráltattam minden darabot, s elkezdtem a rendszerező, majd a kutatómunkát. Mindezt el kellett helyezni valamilyen módon és felmutatni az utókornak, amely az 1930-as, '40-es éveknél is jobban rászorult ezekre az ismeretekre és példákra. Ezzel egy időben megszűnt szolgálati lakásom is. Lakás vagy ház kellett. És ekkor újabb csodák történtek. Csak néhányat említek meg. Barátom, Makovecz Imre ingyen megtervezte a kolozsvárihoz hasonló belvilágot idéző házat, és szinte mágikus szuggesztivitással biztatott a lehetetlenre – hiszen felépítéséhez csak nevetségesen kis forrásom volt. S ekkor – mint lassan már ismertté váló egészségpolitikai publicistát – a Phare program keretében felkértek, hogy pályázzak egy egészségpolitikai lap alapítására. Brüsszelben megnyertem a pályázatot, s ezt követően a helyi gazdasági szélhámosságokkal küzdve egyik lapot kellett létrehoznom a másik után. Én, mint szakmai főszerkesztő, a pénzügyekkel nem foglalkozhattam. Akik ezt tették, valamennyi sikeres lapból meggazdagodtak. Amint nőtt a tekintélyem, folyamatosan új meg új lapot sikerült alapítanom. Alapellátási hírlevél, Alapellátás, Orvosi Tükör, Szabaduló szakorvos. Közben a Látleletnek is főszerkesztője voltam. A főszerkesztői fix sem volt kicsi, és ebből épült fel fokról fokra a Hitel új otthona Leányfalun. Ezenközben az egészségpolitikában is sikerült eredményeket elérni és az Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének elnöke lettem. Fontos megjegyeznem, hogy elveimhez szigorúan ragaszkodván az ötödik lapnál elvesztettem állásomat és soha többet nem volt ilyen „pénzforráshoz” szerencsém. Nem is kellett. A ház éppen ekkor készült el. Az anyagot sikerült gyönyörűen bemutatni. A gondviselés ennyit rendelt ki számomra és minden bizonnyal ezért. – Érdekes, hogy nagyon későn kezdett publikálni, de 2001-ben és 2002-ben nem kevesebb, mint hét könyve jelent meg. Ezek mind fiókban vagy valamelyik szerkesztőségben vártak kiadásra? – Első írásaim egészségpolitikai, alapellátás-szervezési írások voltak még itthon, de ezeket román kollégák nevén jelentették meg, ügyes húzásokat követően. Le is szoktam hamar az íródeákoskodásról. „Navétázás” közben a társaság gondjait orvoslandó vidám írásokat, bökverseket fabrikáltam. A magyarországi 10 év bakonyi „boldog száműzetés” és az engem körülvevő szeretet és megértés hangulatában, Pápakovácsiban köszöntött be a felismerés a Kádár-korszak gerincpuhító hatásainak veszedelméről. Ekkor kezdtem írogatni naplójegyzeteimet, verses kesergéseimet – az íróasztalnak. A Mozgó Világnak beküldött kéziratommal a „szervek” figyelmeztetését vívtam ki. Többet sehova sem küldtem. Ezután következett a Leányfalura költözés és a rendszerváltás forgataga. Azóta két végén égett életem jelképes gyertyája. Részben az Orvosi Kamara keretein belüli tisztségviselés és egészségpolitikai küzdelem, valamint publicisztika, másik oldalon a nemzetpolitikai publicisztikám töltötte ki minden szabadidőmet. Rovatom volt az Erdélyi Magyarság és az Átalvető (ez ma is él) oldalain, illetve közel 10 évig az Erdélyi Naplóban. Mára összesen több mint 80 lap és folyóirat közölte írásaimat, s ama 2001–2002-ben megjelenő hét kötet után az idén elérkeztem huszadik önálló kötetemhez. Közben számos antológiában és közösen megírt könyvben is megjelentek írásaim. A Magyar Írószövetség tagjai sorába emelt és beléptem az Irodalomtörténeti Társaságba. A Hitelről szóló kötetem hézagpótlónak bizonyult. Aztán megnyitottam Leányfalun a Hitel múzeumgalériát is. Nem hagyhatom ki azt sem, hogy 25 éve szervezem az országosan ismertté vált Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás-sorozatot, egy idő óta irodalmi estekkel egybekötve. Tavaly, támogatás nélkül, sikerült megszerveznem az Írószövetségben egy egynapos Hitel-konferenciát. Az erről szóló kötet és videóanyag sikeres pályázatra vár. Közben a kolozsvári Hitel és az örökséget felvállaló budapesti Hitel műhelyeit felterjesztettem Magyar Örökség Díjra és éppen a konferencián kaptuk meg a hírt Bakos Istvántól, hogy 2200 jelölt közül a Hitel elnyerte e magas kitüntetést. A díj ott függ a házi múzeum falán, Tamási, Kós és Márton Áron székei felett. Az idei könyvhétre jelent meg a Kairosz kiadónál huszadik kötetem. Ez is a Hitellel foglalkozik. – A Templomra szállt bánatmadár c. pusztakamarási helytörténeti kötetben igen alapos családtörténeti tanulmány szerepel. Ezt lehetne bővíteni még? – A családtörténet teljes feltárása hatalmas munka. Több száz oldalas anyag van a számítógépben írott, képes és táblázatos formában. A megtalált címerek száma száz feletti, a heraldikailag leírtak még ennyit tehetnek ki, de az említett két másik feladatra kellett koncentrálnom, s ennek folytatására csak akkor kerülhet sor, ha már úgy érzem, hogy a közösség számára fontos részt elvégeztem. Nyolc unokámat is szeretném ennek segítségével helytállásra, tartásra nevelni. Mert a cél soha nem a hivalkodás, hanem éppen az ellenkezője. Azt szoktam mondani, hogy ne feledjék: ezek az emberek, ha jött a hírhozó, olyan természetességel álltak fel a családi ebéd mellől és öltöttek kardot a haza védelmére, ahogyan ők elindulnak az éppen divatos bulizóhely meglátogatására. Csakhogy onnan igen gyakran nem volt hazatérés. – Élete folyamán szerzett díjak és elismerések? – Nem panaszkodhatok. Bár, mint mondják, a díjakat nem szerezzük, hanem azokat adják. A szakma tulajdonképpen majd minden ismert kitüntetését megkaptam. De ezek átvételekor minden esetben arról beszéltem a jelenlevőknek, hogy Erdélyből jöttem, s a küzdeni tudás képességét onnan hoztam magammal. Van többek között Hippokratész díjam (ma már a díjazó bizottság elnöke vagyok), megkaptam a millenniumkor a MOK média díját, háziorvosi életműdíjat, tiszteletbeli tagságokat és elnökségeket, címzetes főorvosságot, Leányfaluért emlékplakettet. De a Nemzeti Kötelék Kuratóriumától kapott Emléklap a hűségért, melyet 18 magyar értelmiséginek adományoztak a 2004. december 5. után végzett munkájáért, talán a legkedvesebb. – Kádár Tibor festőművész meg is festette a Hitel arcképcsarnokát. Kik vannak rajta és milyen volt az avató? – Az avató számomra felejthetetlen volt. Megpróbáltuk a kolozsvári fogadások hangulatát idézni. Az anyáméhoz valamennyire hasonlító büfét próbáltunk felállítani, s jelen voltak a magyar szellemi élet nemzetben gondolkodó vonulatának jelesei közül többen is. Szőcs Géza államtitkár nyitotta ki elsőnek a Kádár Tibor alkotta Triptichont. A képen a 220 hitelesből a legfontosabb 54 szerepel, a szerkesztők, az egyháziak, a főbb munkatársak, az illusztrátorok, a későbbi anyaországi csatlakozók, de az ellenfelekből is néhányan, s persze a gyökereket jelentő személyiségek, a ház, sőt még a családunk is. A múzeumot Istennek hála elég sűrűn látogató egyének és csoportok csodájára járnak. A „hitelesekre” vonatkozó anyagokat ma is folyamatosan gyűjtöm, szeretném kutathatóvá tenni az érdeklődők számára. – Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még átadni az olvasónak? – 75 évesen az ember jól átgondolja, hogy az ismeretlen hosszúságú maradékot mire fordítsa, pontosabban mire kell fordítania, hogy megfeleljen saját elvárásának: annak, amire eddigi életét is szánta. Ezért következő legfontosabb feladatom a Hitel 10 évének aktualizáló, mának szóló feldolgozása lenne. Ennek bevezető, egy évet átfogó tesztkönyve a most – a Kairosz kiadó felkérésére – megjelent Palackposta Erdélyből című breviárium. Mellette a múzeum jövőjének garantálása, annak bővítése, s ha még marad erő és idő, apám hagyatékának közlése, illetve a családtörténet befejezése és az erdélyi családi sírkertjeink megmentése Nagyváradon, Kolozsváron és Pusztakamaráson. Na és még szeretnék néhányszor sízni a Hargitán a nyolc unokámmal. Már valamennyien megtanulták ezt a lelkeket felszabadító, természethez láncoló, önbizalmat építő sportot. S mindezt úgy és azért, hogy az unokák (és mindnyájunk unokái) ezáltal is könnyebben eljuthassanak arra a pontra, amikor az ember rájön, hogy mi dolga van ebben a világban. Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2013. szeptember 28.Markó Béla és Fekete Vince a hazai írók fiókegyesületének élénCsütörtök délután Marosvásárhelyen tartotta tisztújító nagygyűlését a Román Írószövetség helyi fiókszervezete, a Romániai Írók Marosvásárhelyi Fiókegyesülete. A Maros, Hargita, Kovászna és Beszterce-Naszód megyei román, illetve magyar anyanyelvű írókat is tömörítő fiókegyesület új elnökévé Markó Bélát választotta a testület, a fiókegyesületen belül tevékenykedő magyar írók csoportosulásának elnöke pedig Fekete Vince költő, a Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője lett. A részletekre a továbbiakban visszatérünk. Népújság (Marosvásárhely) 2013. szeptember 28.Digitalizált múltMi kell a digitalizáláshoz? Fényképezőgép (lehetőleg állványos), lapolvasó, számítógépes képszerkesztő program, lapszerkesztő program, szövegfelismerő program, és az elhatározás, hogy hozzáfogjunk dolgozni – így kezdődött az a folyamat, melynek végeredményét, egy DVD-t vehettek kézbe tegnapelőtt délután az aradiak. Az Aradi Magyar Napok keretében a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében került bemutatásra Nagy István pécskai fizikatanár „alkotása”, az Aradi magyar múlt című DVD-je. A pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület elnöke első körben a digitalizálás folyamatát ismertette a jelenlévőkkel, majd rátért a DVD tartalmának ismertetésére. A korongon több fejezetben jelenik meg az aradi magyar múlt: az 1848-as részben benne van a Révai testvérek Irodalmi Intézete Rt. által 1898-ban kiadott 18negyvennyolcz – A magyar szabadságharcz 1848–49-ben című történelmi képes album (szerkesztői Jókai Mór, Bródy Sándor, Ignotus, Mikszáth Kálmán és mások), illetve Varga Ottó Aradi vértanúk albuma című 1890-es kiadványa. Az aradi vonatkozású részben benne van Lakatos Ottó Arad története (I., II., III. kötet, 1881), és Némethy Károly Arad tanügyi története (I., II. kötet, 1890) című kiadványai. Az Arad vármegyei blokk Arad vármegye monográfiája és Arad vármegye leírása históriai, geographiai és statistikai tekintetben (1835.3., Fábián Gábor) című feljegyzéseket tartalmazza. A korongra felkerült még Somogyi Gyula Az Aradi Kölcsey Egyesület története 1882–1895, 1896című könyvével, a Kölcsey Egyesület titkári-jelentéseivel, és az 1884–1888. között megjelent, illetve az 1914–1915-ös évkönyvvel, valamint a Monografia Pecica (2007), Kovách Géza Fejezetek Pécska nagyközség történetéből (1995), illetve Nagyhalmágyi Sándor Magyarpécska múltjából (1998) című kötetek. Helyet kaptak Péter László Kálmány Lajos, válogatott tanulmányok, illetve Kálmány Lajos Magyar hitvilág című munkáival és Klebelsberg Kuno 11 kiadvánnyal. A Nagy István által elkészített DVD minden bizonnyal hiánypótló kiadvány, az alkotó számos példányt ajándékozott a Csiky Gergely Főgimnázium diákjainak. Demény Ágnes Nyugati Jelen (Arad) 2013. szeptember 28.A revízió nem számított irredentizmusnakAz Erdély a huszadik században történelmi eseménysorozat második előadására került sor csütörtök este a Minerva-házban a Kós Károly Akadémia szervezésében. A meghívott Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa volt, aki Erdélynek és a magyar kormánypolitikának a két világháború közötti kapcsolatáról értekezett. Bárdi Nándor előadásában szólt a romániai magyar politikai közösség létrejöttéről a revíziós politikáról, a magyarságpolitikáról és háttérintézményeiről. Kifejtette: a Trianon utáni romániai magyarság kényszerkisebbségi helyzetében a revízió nem irredentizmusnak, hanem a nemzetközi és kétoldali kisebbségvédelemnek, a magyar–magyar kapcsolatok elmélyítésének, a támogatáspolitika megerősítésének számított. 1918 és 1938 között több mint ötven jövőképi terv, hosszú prioritáslista látott napvilágot, a Második Bécsi Döntés mégis csak az etnikai szempontokat vette figyelembe, mellőzve a gazdasági és a földrajzi érveket. Erdély magyarsága és az anyaország között a kapcsolattartást az első szakaszban leginkább a vasutasok révén megvalósult titkos futárlevelezés biztosította. A magyar állam az elszakított nemzetrészeknek komoly anyagi támogatást folyósított, de az összegek elosztását viták kísérték. (Ö. I. B.) Szabadság (Kolozsvár) 2013. szeptember 28.Az erdélyi AnonymusA 90 esztendeje született Dani János levéltáros emlékezete A kerek százas évfordulók bűvöletében szokatlan lehet az ettől eltérő időpontban való megemlékezés. Dani Jánossal kivételt kell tennünk, életében olyan kevés figyelem övezte, hogy kárpótlásul évtizedenként megemlékezhetnénk születési és halálozási évfordulóiról. 1923. szeptember 18-án született a Szászrégentől 10 kilométerre fekvő Maros megyei faluban, ma a közigazgatásilag Bátos községhez tartozó Dedrádszéplakon. A református vallás helybeli százados térnyerései ellenére, szülei ősi vallásukat megtartva római katolikusnak keresztelték, mely egész életében meghatározó jelentőségűnek bizonyult. Középiskolai tanulmányait az erdélyi egyházmegye székhelyén, Gyulafehérvárt végezte, a születése előtt egy évvel Majláth Gusztáv Károly megyéspüspök nevét felvett római katolikus főgimnáziumban. Családi indíttatásból, vallásos neveltetése okán, a hely szellemisége miatt, vagy összességében mindhárom tényező hatására a papi pálya iránt érzett elhivatottságot. Édesapja a püspöki szőlőgazdaság vincellére volt, erősen ragaszkodott az egyházi székhelyhez. A várat építtető III. Károly után elnevezett egykori Károlyfehérvár sajátságos módon János fia Pál utcájának bizonyult. A családi asztalnál hallottak és a mindennapokban látottak alakították, formálták jövendő életképét, az őt körülvevő mindenkori hierarchiába való természetes, magától értetődő betagozódását. Ministránsként élhette át a Márton Áron celebrálta misék élményeit, s már az érettségi vizsga előtt felöltötte a teológiai hallgatók kék színű reverendáját. A második bécsi döntés után a gyulafehérvári székhelyű szeminárium és teológia megszűnt, helyét és szerepét Észak-Erdélyben az ottrekedt hallgatók miatt Kolozsvár, Dél-Erdélyben a bánsági többnyelvű Temesvár vette át. Pályatársai által sem tisztázott, ezért egyelőre ismeretlen, személyes jellegű okok miatt 1945-ben pályamódosító lendülettel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karának hallgatója lett. 1949-ben, az államvizsgák letétele után történelem–földrajz szakos tanárként fejezte be egyetemi tanulmányait. Az egykori Ferenc József Tudományegyetem sokat megélt, a „boldog békeidők” polgári társadalmára emlékeztető termeinek hangulatából, a piarista Biró Vencel professzor lenyűgöző történeti előadásaiból a városi közmunkákban való kötelező részvétel ébresztette a micisapkás valóságra. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltárának költöztetési munkálataiban való részvétel a legjobb pályaválasztási tanácsadásnak bizonyult. Az Egyetemi Könyvtártól a Farkas utcai Nemes–Huszár-ház udvari traktusáig vezető – képletesen is értelmezhető – útszakasz életre szóló hozadéka Kelemen Lajos nyugalmazott könyv- és levéltári főigazgatóval való megismerkedése volt. Levéltári munkálkodása kiindulópontjaiként olvasási szeretete, a régi írások varázslatosnak tűnő világa megismerése utáni vágya, kutatói kíváncsisága és a szeminaristaként elsajátított magas szintű latin nyelvtudása megfelelő alapvetéseknek bizonyultak. Az EME levéltárának alapembereként, egyszemélyes kezelőjeként – Jakó Zsigmond igazgató keze alatt – naponta találkozhatott az országos jelentőségű archívum egykori kiteljesítőjével, az oda mindennap bejáró Kelemen Lajossal és a magukat tanítványaiként megvallóknak az idő múlásával egyre bővülő körével. Az akkori időszakot átéltek visszaemlékezései alapján nagy hihetőséggel kijelenthető, hogy a második világégés után Dani János egyedüli tanítványának és egyben utódának vallhatta magát, s ritka kivételként Szabó T. Attilán és Jakó Zsigmondon kívül az Istennel is perlekedő nyugalmazott főigazgató urat Lajos bácsinak szólíthatta. Személyesen nagy hálával tartozom neki, 1998-ban, a Kelemen Lajos, Erdély levéltárosa című dokumentumfilm szerkesztőjeként, beszélgetőtársként a már azóta elhunyt Ferenczy Júlia festőművésznő, Jakó Zsigmond történettudós és Kónya Ádám művelődéstörténész mellett – Kiss András főlevéltáros közbenjárására – Dani Jánost is vallomásra késztethettem. Ahogyan korábban, még egykori Mestere életében tehette, halála után is szeretettel és nem kis megilletődéssel emlékezett reá, amint felidézte alakját, kivételes személyiségét. ’47-ben ismerkedtem meg vele. Rendkívül barátságosan fogadott, s beszélt a levéltári kutatásnak a szépségéről. […] A levéltárat ’49 nyarán hivatalosan – az újságok is közölték – nyitották meg. Kezdődtek a hétköznapok. Lajos bácsi minden nap bejött. Akkor döbbentem rá, hogy mi mindent tud.” Egyik kérdésemre – Mi volt a titka Kelemen Lajos félelmetes tudásának? – így válaszolt: „Isteni adomány. Erős kritikai érzék, erős logika, judícium, párosulva félelmetes memóriával, ez a titka.” Egykori Mesterére utaló egybevetésül, a közöttük lévő szakmai jellegű hasonlatosságok hangsúlyozásául kiemelendő, hogy Dani János is ugyanazt a levéltárosi szemléletet képviselte, mint ő. Nem készített segédletet, emlékezőtehetségére hagyatkozva kereste ki a mások számára rendezetlennek tűnő anyaghalmazból a szükséges okmányokat, okleveleket, a szükséges iratokat. Köztudomású volt, hogy a legmesszebbmenően kiszolgálta a hozzá forduló kutatókat. Éjszakákat virrasztott át, azért körmölve, hogy a latin és magyar nyelvű kéziratokból mások számára másoljon. A számtalan hálás kutató között Jakó Zsigmond is megköszönte az erdélyi papírmalmok feldolgozásában nyújtott segítségét. A 17–19. századi erdélyi művelődéstörténet tárgykörében saját részre is folytatott kutatásokat. Szathmáry Pap Károly ifjúkoráról a Kelemen Lajos 80. évfordulójára megjelent emlékkönyvben értekezett. Forrásfeltáró munkája eredményeiként adta közre Mihai Halici hagyatéki leltárát, Gyarmathi Sámuel, valamint Tolnai Lajos és Koncz József levelezését. Nevéhez fűződik Kemény János fejedelem magamentsége, Barcsay Ádám, Benkő József ismeretlen levelei, Ioan Piuariu-Molnar és Kalmár György életrajza megjelentetése. A Documente privind istoria României forráskiadvány erdélyi sorozatának, a Documenta Romaniae Historica és a Documente privind revoluţia de la 1848 în Ţările Române erdélyi vonatkozású köteteinek munkatársai között dolgozott. Az 1948-ban államosított EME levéltárának élére Imreh Istvánt nevezte ki Veress Pál, az egykori illegális kommunista, 1944 őszétől az észak-erdélyi szakszervezeti mozgalom vezetője, 1952-ig Kolozsvár Néptanácsának elnöke, aki „Szakítunk a múlttal” – jelszóval a pincébe dobatta Kolozs megye levéltárát. Balogh Edgár menteni próbálva az EME levéltárát, felajánlotta a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Könyvtárának. Az általuk kiküldött háromtagú bizottság – David Prodan, Emil Isac és Gaál Gábor – javaslatára az átvétel mellett döntöttek. Ennek köszönhetően lehetett a Nemes–Huszár-házban működő levéltár raktárából kialakított szoba tudományos kutatója, majd a RTA Kolozsvári Könyvtára Történeti Levéltára új igazgatója David Prodan, a későbbi akadémikus. Az „osztályharc éleződésével” folyamatosan borotvaélességűvé vált belpolitikai viszonyok között a levéltárban uralkodó, idillinek nevezhető helyzet hamarosan véget ért. Az 1950-es évek második felében mikrofilm-kölcsönzési megállapodás született Magyarország és Románia között. Egy magántermészetű vita elfajulásaként a másolásra előkészített anyagokat kezelő Dani Jánost bűnbakként felhasználva, kémkedéssel és csempészéssel gyanúsították. A Szekuritate egyik főtisztje, a hírhedt Dumitraşcu ezredes bevonásával lezajlott, mentálisan nagyon megterhelő és lelkileg soha ki nem hevert vizsgálat végén megszületett döntés alapján, Dani Jánosnak 1961-ben meg kellett válnia levéltárosi állásától. Constantin Daicoviciu, a kolozsvári Történeti Intézet igazgatója jóvoltából – egy alapos leteremtés közepette – sikerült újra álláshoz jutnia, az ottani középkori munkaközösség tagjaként a szakmában maradnia és egyúttal kenyérhez jutnia. Hívő lelke ujjonghatott az isteni kegyelem megnyilvánulásán, melynek felélesztésében nagy szerepe lehetett kitűnő latin nyelvtudásának. 1975 nyarán egy új, szigorító utasítás miatt ismét állást kellett változtatnia, a Történeti Intézetből az Akadémiai Könyvtárba helyezték. A hatályos intézkedés megtiltotta nem párttagok alkalmazását, mely egyformán vonatkozott Dani Jánoson kívül Benkő Samura és Alexandru Neamţura. Az 1989-ben bekövetkezett romániai történelmi és politikai változások után egykori kollégáival együtt örvendett az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésének, az ígéretesen beindult magyar tudományos életnek. Nem előadóként, lelkes hallgatóként vett részt a tudományos egyesület szervezte rendezvényeken, előadásokon, konferenciákon. Nyugdíjasként a Mamaia kávéház törzsvendége volt. Az illatos „fekete levest” szürcsölve eszébe juthatott, hányatott életében hányszor kellett kiinnia nemcsak képletes módon a baljóslatú színű folyadékot. Megpróbáltatásait nem heverte ki soha, lelki görcsei nem tudtak feloldódni idősebb korában sem. Talán nem bocsátotta meg önmagának, hogy Isten helyett csupán teremtményeit, a legtöbbször hálátlannak bizonyult embereket próbálta közvetlenül szolgálni. Méltatlanul elszenvedett csalódásai emberkerülővé tették, még haláláról és temetéséről sem kívánta a közvéleményt értesíttetni. Jól indult tudományos munkássága sem lett számottevő. Nem szeretett írni, nyomasztotta a penna, a nevéhez kötődő publikáció felelőssége, egy-egy téma adatgyűjtése számára befejezhetetlennek tűnő folyamatnak bizonyult, holott „négerként” sok-sokívnyi szöveget megfogalmazott és lefordított. Sírfájára rá lehetett volna írni: Itt nyugszik az erdélyi Anonymus. Kolozsvárt, 2005. augusztus 4-én hunyt el, s két nap múlva helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. Talán néhai Mestere, Kelemen Lajos és egykori kedves kollégái társaságában megleli nyugalmát, s egykori önmagát. Szabadság (Kolozsvár) 2013. szeptember 28.Zenélni fog az utca szombatonÉrdemes lesz fülelni a város utcáin, mert a IV. Székelyudvarhelyi Fúvóstalálkozó meghívottjai kivágják a rezet. A Bethlen-lakótelepi Dávid Ferenc tér lesz a helyszíne a szeptember 28-ai fúvóstalálkozónak, amelyen nyolc fúvószenekar előadását lesz alkalmunk meghallgatni. Az idei találkozó érdekessége, hogy most nem csak az udvarhelyszéki fúvósok, de más, Hargita és Kovászna megyei helységek zenekarai is fellépnek. A város különböző pontjain, a Tábor-negyedi Horizont üzlet előtt, a csereháti parkolóban, a Bethlen-lakótelepi református templom előtt, a Kaufland áruház parkolójában, a Patkóban, a Sétatéren, valamint a szombatfalvi és kadicsfalvi katolikus templom előtt tart minielőadást Székelyvaja Község Fúvószenekara, a baróti „Csala Kürtje" Fúvószenekar, a csíkszentsimoni, gyergyócsomafalvi, szentegyházi fúvószenekar, a korondi Pro Musica Alapítvány Fúvószenekara és a házigazda Udvarhelyszék Fúfószenekar. Az esemény szombaton reggel 9 órakor a Márton Áron téren, a fúvószenekarok gyülekezőjével kezdődik. A minikoncertek 10 órától lesznek, az ünnepélyes megnyitó pedig déli 12 órakor, a Dávid Ferenc téren. Ugyanott 12 óra 30 perctől önálló koncertet ad minden fúvósbanda. Lázár Emese Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) 2013. szeptember 28.Fehér barátok kálváriájaAz első hazai premontrei monostort Váradhegyfokon, a mai Nagyváradon alapították még Szent Norbert életében. Ő 1080 körül született az északnémet-holland határ közelében, Genep várura fiaként. Életrajza látványos, pálfordulás-szerű megtérésről tudósít, amely után felszentelt papként szeretett volna élni xanteni kanonoktársaival, akiket azonban nem sikerült visszafordítani az eredeti szigorú kanonoki életformához. Ezért a pappá szentelése előtti napon minden vagyonát szétosztotta, majd a pápa engedélyével mezítlábas, darócruhás vándorprédikátor lett. Hat év után első követőjére, Hugóra bízta Prémontrét, mert magdeburgi érsekké választották, a rendje pedig rohamosan elterjedt Európában. Az Árpád-korban a „fehér barátok” 40 monostorban szolgálták a magyar népet imádságukkal, lelkipásztori és hiteleshelyi (közjegyzői) tevékenységükkel. A 18. században, II. József rendeleteit követően a magyar premontreiek rendjük fennmaradása érdekében a ciszterekhez és a bencésekhez hasonlóan iskolák fenntartását is vállalták, jelentős pedagógiai tevékenységet folytattak. Trianon után a Nagyváradhegyfoki Premontrei kanonokrend egyházi vagyona is Romániához került. Ghibutól a felfüggesztésig A kanonokrend egyházivagyon-restitúciós pereinek jogtörténeti összefoglalóját Onisifor Ghibu egyetemi tanárral kell kezdeni, aki röpirataiban és előadásaiban már 1923-ban megkezdte az erdélyi katolikus egyház elleni harcot. Gyakorlati sikereket azonban csak 1931-ben, Nicolae Iorga miniszterelnöksége alatt tudott elérni, amikor programjához híven az erdélyi római katolikus egyház státus ingatlanjainak a román állam javára való megszerzése melletti nyílt állásfoglalásra bírta rá a román kormányt. Az 1855. december 15-i magyar telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusa alapján, helyesbítés/rektifikáció címén a kolozsvári hatóságoknál ingatlanokat írtak át a román állam javára. A piarista épülettömb a közoktatásügyi minisztériumhoz került, egyéb kolozsvári és Kolozs megyei ingatlanokat pedig atanulmányi alap javára játszottak át, a bejegyzés szerint „a román állam kezelésében.” Az erőszakos telekkönyvi átírások látszólagos jogalapja az volt, hogy a román törvények értelmében az erdélyi katolikus státus „nem rendelkezik jogi személyiséggel”, így Romániában ingatlanok tulajdonosa sem lehet. Az 1866-ban rögzített eredeti beírás szerint a váradszentmártoni telekkönyv lapján „Szent István első vértanúról címzett Nagyváradhegyfoki premontrei rendi prépostság” került bejegyzésre eredeti tulajdonosként. Onisifor Ghibu 1936-ban, csendőri kísérettel, a premontrei rend Nagyváradi Gimnáziumának épülettömbjét és telkét az augusztus 22-én kelt 1936/7818., illetve a 1936/6611-os végzés alapján a román államra testálta. Az önkényes bejegyzések ellen a váradhegyfoki és a jászóvári premontrei rend, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében három fellebbezés történt. A nagyváradi bíróság 1937. március 31-én jóváhagyta Onisifor Ghibu „javítását”, és a telekkönyvi bejegyzéseket. A nagyváradi törvényszék második fokú végzésében (1937) már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek. A román bírósági szerint a világegyház szerzetesrendjének nem ismerhető el a jogi személyisége, mivel Románia határain kívül is vannak szervezetei, és legtöbb rendfőnökük külföldön él. A Szentszék 1938-ban erélyesen tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött 1927-es konkordátum értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön is jogi személyek, és a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen, el nem kobozható, ugyanakkor meg kell őrizni eredeti rendeltetésének megfelelően. A román külügyminisztérium kérésére 1939-ben a bukaresti semmítőszéken a máig be nem fejezett jogi eljárást felfüggesztették. A Szentszék és a román kormány tárgyalásai nem zárultak le, ugyanakkor megjelent egy rendelet, amelyben kimondták, hogy valamennyi ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztenek, és egyenként vizsgálják meg azokat. Újraállamosítás A második bécsi döntés után a magyar kormány miniszteri rendelkezésben kimondta, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta. 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés után a Szatmár-nagyváradi Egyházmegye a régi egyházmegyei határok keretében kettévált: ismét teljesen különálló, a püspökök személyében is elkülönített egyházmegyét alkotott, amelyekhez a bécsi döntés előtti, Trianon utáni magyarországi apostoli adminisztratúrákat is visszacsatolták. A Nagyváradi Egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi kollíziós magánjog követelményét alkalmazta. A magyar országgyűlés október elején fogadta el az 1940. évi XXVI. törvényt, amely „A román uralom alól felszabadult keleti és erdélyi országrészeknek a Magyar Szent Koronához való visszacsatolásáról és az országgal történő egyesítéséről” rendelkezett. Az észak-erdélyi területek visszacsatolásával kapcsolatosan a magyar kormányzat a törvényhozás további rendezéséig megtehette mindazokat az intézkedéseket, amelyek a visszacsatolt terület közigazgatásának, törvénykezésének, közgazdaságának és általában egész jogrendszerének az ország fennálló jogrendszerébe való beillesztése érdekében szükségesek voltak. Mindaddig, amíg a törvényhozás vagy a visszacsatolási törvényben kapott felhatalmazás alapján erről a miniszterelnök másként nem rendelkezett, Észak-Erdélyben az 1940. augusztus 30-án érvényes jogszabályok maradtak hatályban, kivéve azokat, amelyek az állami főhatalom változása következtében nem voltak alkalmazhatók. A második világháború után a Groza-kormány az 1945/260-as számú törvényében érvénytelenítette a magyar kormány által hozott valamennyi, a korábbi tulajdonviszonyok visszaállítására vonatkozó határozatot. A nagyváradi premontrei gimnáziumot – ma Mihai Eminescu Főgimnázium – az 1948/ 176-os dekrétummal államosították. A Premontrei Rend tulajdonában lévő Félixfürdőt 1948. november 28-án államosították újra. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2013. szeptember 28.Köpönyeg nélkülA kolozsvári Korunk egykori szerkesztőjének „köpönyegéből nőtt ki az erdélyi magyar társadalomtudomány”, a 60-as–80-as években az akkori ifjúság „gyóntatóatyja” volt, majd egyszer csak eltűnt az irodalmi életből. A jelenleg Budapesten élő Aradi (Schreiner) Józseffel beszélgetve számítástechnikától a Szekuritátéval szemben választott stratégiáig jutunk, de közben azt is megtudjuk, miért (volt) érték az erdélyi interdiszciplinaritás. A kolozsvári Korunk egykori szerkesztőjének „köpönyegéből nőtt ki az erdélyi magyar társadalomtudomány”, a 60-as–80-as években az akkori ifjúság „gyóntatóatyja” volt, majd egyszer csak eltűnt az irodalmi életből. A jelenleg Budapesten élő Aradi (Schreiner) Józseffel beszélgetve számítástechnikától a Szekuritátéval szemben választott stratégiáig jutunk, de közben azt is megtudjuk, miért (volt) érték az erdélyi interdiszciplinaritás. – Az életrajzát böngészve meglepődtem: magyartanári előképzettséggel lett stratégiai tanácsadó, adatbázis kezelő rendszereket, felhasználói felületeket és szövegelemző rendszereket tervezett. – Eleve volt ilyen irányú érdeklődésem. Az első ajándék, amit külföldről hozattam, egy kis számítógép volt. Csokoládés dobozban csempészték át nekem. Egy Sinclair ZX81-es volt, „fantasztikusan sok”, 1 kilobájt memóriával, de ezen belül kis programokat lehetett gyártani, sőt, kis adatbázist is lehetett programozni. Ezzel „játszottam”. Egykori fiatal szerzőim közt van például Hajdú Farkas-Zoltán, az ő társadalomtudományi esszéit is közöltem a Korunkban. Belőle úgy lett később heidelbergi komputercég-tulajdonos, hogy amikor nekem el kellett jönnöm Kolozsvárról – mindössze egy hetem volt rá –, ezt a kis számítógépet neki adtam, ő „játszott” vele tovább. – Hogyan fért meg egymás mellett a társadalomtudomány és az informatika? – A számítástechnika nem szüntette meg az előzőt, változatlanul érdekelnek bizonyos témák. Leginkább az identitás kérdése foglalkoztatott. Egyfajta köztesség jellemzett: sem ide, sem oda nem tartoztam, közben pedig ide is, oda is egyszerre. A hetvenes-nyolcvanas években nem lehetett engem besorolni, hogy urbánus vagyok-e vagy népi, mert mindkét világgal egyformán közeli volt a kapcsolatom. Az ide is, oda is tartozások nagyon fontossá tették számomra az identitás kérdését, de nem volt identitásválságom. Még attól sem, hogy itt Aradinak ismertek, másutt pedig a Schreinerként, az eredeti családnevemen. De mindenütt, mindig tudták rólam, hogy magyar vagyok, magyarul gondolkodom. – Miért lett Schreinerből Aradi? – Először is nagyon vegyes családból származom, vannak sváb, szász, székely és román őseim, bányász nagyapám például egy móc asszony és egy francia mérnök gyermeke volt. Így igen sokféle világ találkozott abban a családban, amelybe én születtem, s amely magyarul beszélt. Magyarul beszélt a román-szász nagyanyám és a burgenlandi származású nagyapám is. Édesapám 1944-ben szovjet hadifogságba esett, ’48 körül halhatott meg, de erről sosem kaptunk hivatalos értesítést. Gyermekkoromat Arad határozta meg, és édesanyám kétségbeesett hite, hogy édesapám mégiscsak hazajön. Később Kolozsváron a Korunkban kezdtem közölni. Egy egyetemistákról szóló pályázati írásommal második díjat nyertem, de ez cenzurális okokból nem jelent meg. Első közölhető írásom Einstein fiatalkori írásairól szólt, és a közléséhez két anekdota is kapcsolódik. Közlés előtt Balogh Edgár behívott a szerkesztőségbe, és kijelentette, hogy a magyar kultúrában nem lehet idegen hangzású névvel közölni. Akkor nem közlök, mondtam. A recenzióm aztán mégis megjelent, Schreiner néven. A másik anekdota szerint – nem tudom, hogy igaz-e – Kohn Hillel, aki fontos erdélyi baloldali személyiség volt, azt írta egy levélben Gáll Ernőnek, hogy egy tehetséges zsidó fiú Einsteinról szóló recenzióját olvasta a Korunkban, támogatni kell a fiatal szerzőt. Telt-múlt az idő, és én jó ideig nem közöltem többet, míg aztán egy számomra nagyon vonzó témáról, a lustaság értelméről – arról, hogy kívülről lustaságnak tűnhet, ha valamin mélyen gondolkodunk – megjelent egy publicisztikám Aradi József név alatt. Kérdeztem Balogh Edgárt, hogy ez mégis micsoda, mire ő azt válaszolta: „ez a te írói neved”. Aztán újságíró lettem, így megszokottá vált számomra az álnév használata. És különben is: tényleg aradi vagyok. – Itthon Aradiként mutatkozik be? – Igen, Aradiként, mert itt Aradi Jocóként ismernek. Informatikusként a Schreiner nevet használom. Ez is a köztesség tipikus formája: két kalapom, két nevem van. Szememre is vetették később a Helikonban, hogy „névopportunista” vagyok, aki úgy váltogatta a neveit, mint más a kalapját, aszerint, hogy hol melyik névvel tud érvényesülni. – 1983-ban hagyta el Romániát. Milyen értékekből táplálkozott nyugaton? – Külföldön épp az volt az érték, hogy itt, Erdélyben nem szakosodtunk. Abban az időben a különféle területeknek nem voltak saját intézményeik. Ez eredményezhetett olyan helyzeteket, amibe én is kerültem, hogy Gáll Ernő egyik napról a másikra kinevezett a Korunk filozófia-szociológia-társadalomtudományok területeinek szerkesztőjévé, miközben pontosan tudta, hogy egyik területen sem vagyok szakember, hisz magyar szakos tanár voltam. Olyan helyzetek adódtak, amelyek miatt az embernek eleve interdiszciplinárisnak kellett lennie, sok irányból szedte össze az információt, sokszor több nyelven. Számos esetben azért kellett megtanulni egy nyelvet, mert az a bizonyos könyv egy adott nyelven volt elérhető. Az élet olyan helyzeteket teremtett, ami eleve sokoldalúvá tette az embert. Ráadásul felvetett olyan kérdéseket is, hogy miképpen viszonyulnak egymáshoz a különféle területek problémái, hogy tényleg új paradigmák vannak-e a világban. Vagy hogy a paradigmák valóban váltják-e egymást, vagy mindegyik igaz-e. Ez a sajátos erdélyi pozíció olyan gondolkodásra kényszerített, ami nyugaton nagyon értékesnek számított, ott ugyanis mindenki szakosodott. – A nyolcvanas évek Szilikon-völgye bizonyos szempontból legalább annyira sajátos közeg lehetett, mint a kommunista Románia… – Olyan csoportban dolgoztam a Stanford-egyetemen, ahol egyetlen amerikai sem volt, kivéve a főnököket. Orvosdiagnosztikai rendszereket építettünk, de a csapatba számos területről érkeztek új kutatók. A brown bag – vagyis barna zacskó – elnevezésű beszélgetések pedig nagyon meghatározók voltak: délben mindenki barna tasakban hozta az ebédjét, és közben arról beszélgettek, éppen ki mit csinál. Másik érdekessége, hogy egyik napról a másikra csak úgy eltűntek emberek. „Hol van John? Tegnap még itt volt. Ja, új céget alapított”. Gyorsan változó, dinamikus világ volt, ahol csak azt nézték, hogy mit tud az ember. Egyetlen európai országban sem juthattam volna olyan helyzetbe, mint ott. Sőt, olyan helyzetbe sem, hogy később vezető legyek, mert ahhoz Európában vállalatvezetői szakdiploma kell, nem mindig a tudás számít. Amerika viszont sokkal lazább és meritokratikusabb. – A Korunk szerkesztőjeként számos fiatallal ápolt kapcsolatot, a tanácsok mellett könyveket is adott nekik. Honnan tudta, hogy kinek adhat például egy Bibó-könyvet és kinek nem? – Nemrég vetődött fel bennem, hogy bár az erdélyi kultúra valamennyi fontos szereplőjével találkoztam, a régiekkel is, mint az Erdélyi Fiatalok Debreczeni Lászlójával, hihetetlenül sok emberrel volt kapcsolatom, Mikó Imrével viszont soha nem találkoztam. Miért kerültem például egy Marosi Pétert, Szőcs Istvánt vagy Herédi Gusztávot? Lehet, hogy létezik egyfajta emberismeret-antenna? A diákok közül sokan rögtön hozzám jöttek, amikor behívták őket a Szekuritátéra. Azt kérdezték, mit tegyenek, és én mindig azt mondtam, hogy nem muszáj együttműködni. Bátorság volt-e mindez? Inkább stratégiának nevezném. Abból indultam ki, hogy mindenkiben megbízom, de akiket nem szerettem, azokkal nem tartottam a kapcsolatot. Azt hiszem, még Bukarestből hoztam azt a tapasztalatot, hogy ha valamit nyíltan teszel, akkor kevésbé vagy támadható. Amikor felkerestek például a magyarországi ellenzék tagjai, telefonon beszéltem meg velük a találkozót, hogy a lehallgatók jól hallhassák… Publikusan nem mondtam ellenzéki, bíráló szöveget, magánbeszélgetésekkor viszont sok mindent elmondtam, többek közt azt is, hogy meg lehet tagadni az együttműködést. Engem is többször próbáltak beszervezni, hívtak kávézóba, hogy „beszéljük meg a dolgokat”. Mondtam, hogy nagyon szívesen, jöjjenek be a Korunk szerkesztőségébe, mert Gáll Ernő, a főnököm háta mögött nem mondhatok semmit. Soha nem jöttek. – Miért hagyta el az országot? – Személyes, családi okokból. A feleségem angol szakos tanárként Kolozsvártól negyven kilométerre kapott állást. Bánffyhunyadról kellett ingáznia, én oda utaztam hozzá naponta. Ő volt a beszervezés számára a nyomásgyakorlás eszköze: azt mondták, hogy soha nem fog Kolozsváron vagy a város közelében állást kapni, vagy azzal fenyegették, hogy kiteszik a tanügyből. Ő korán fejébe vette, hogy ezt az országot el kell hagyni, nekem meg sem fordult a fejemben. A feleségemet kétszer is külföldre engedték, engem soha. Másodjára kint maradt Németországban. A többi egyértelmű volt: kitettek a Korunktól, és édesapám származása nyomán Németország befogadott. – Foglalkoztatta valaha a hazaköltözés gondolata? – ’89 után Amerikában voltam, egy olyan országban, ahol óriási élmény, hogy az embernek nem a diplomái után kutakodnak, hanem az számít, milyen képességei vannak. Ezért nem tűnt akkor alternatívának a visszatérés, de nagyon érdekeltek a hazai dolgok, sok energiát fektettem abba, hogy olyan lapokat szerezzek be, amelyek az itteni helyzetről írtak. És akkoriban indult be az internet is. Írtam az első internetes címekre, leveleztem főleg informatikában jártas emberekkel, mert másoknak még nem volt levelező címük. És ez már az az időszak volt, amikor látni lehetett, hogy igazából nem változtak meg a viszonyok. Jöttek a vásárhelyi események, és amikor San Franciscóban Tőkés Lászlóval találkoztam, elmondta, hogy távolról sem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan otthon elképzelték. De különben sem tudom már a saját korábbi pályámat folytatni, egyszerűen azért, mert eltérítettem magam. Aradi (Schreiner) József Költő, szociográfus, szerkesztő, internetstratégiai és társadalmi hálózatok szakértője,nemzetközi stratégiai tanácsadó, 1943. április 18-án született Aradon. A Babes–Bolyai Tudományegyetem filológiai karán végzett magyar szakot, majd újságíróként dolgozott a temesvári Szabad Szónál. 1983-ban Németországba emigrált, de a későbbiekben élt és dolgozott az Egyesült Államokban, Kanadában, Közel-Keleten és Mexikóban is. Informatikus, rendszerszervező és üzletvezetői (MBA) képesítését a müncheni Meteosat Software Institute-ban szerezte. A ’80-as évek végén a Szilícium-völgyben szoftvertervezőként intelligens adatbázis-kezelő rendszereket, felhasználói felületeket és intelligens szövegelemző rendszereket tervezett és fejlesztett, majd a ’90-es években négy éves kutatói ösztöndíjjal a Stanfordi Egyetem ontológiai kutatócsoportjába kapcsolódott be. 1994-től Szaúd-Arábiában töltött be vezető pozíciókat informatikai szakterületeken. Nemzetközi vállalkozások üzletfejlesztési igazgatói, marketing- és kereskedelmi vezetői, ügyvezető igazgatói, informatikai igazgatói és vezérigazgatói pozícióit töltötte be. Budapesten él, két fiú és egy lány édesapja. Dénes Ida Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2013. szeptember 28.Szatmári ünnep rokonokkal és vitéz lélekkelAlapításának 60. évfordulóját ünnepli a 2013–2014-es évadban a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata. Az ünnepi rendezvényekre október 4. és 6. között kerül sor, több mint 20 esztendő után ismét fellép a városban a budapesti Nemzeti Színház társulata is. Noha az erdélyi magyar nyelvű színjátszás kezdeteit joggal Kolozsvárhoz és Kótsy-Patkó Jánoshoz kötik, Szatmárnémeti is jelentős hagyományokkal rendelkezik e téren. 1790-ben már vándorkomédiások szórakoztatták Szatmár nagyérdemű közönségét. Igaz, egy csűrben léptek fel, de fél évszázad sem telt el, és kőszínházat építtetett a város elöljárósága. Nem volt ez akármilyen fegyvertény, hiszen Kolozsváron és Pesten kívül nem igazán létezett színházépület magyar nyelvterületen. Igazgatói között megtaláljuk Szigligeti Edét, sőt rövid és félresikerült vándorszínészi pályafutása alatt még Arany János is játszott benne. Szatmáron kezdte pályafutását a Nemzeti későbbi üdvöskéje, Petőfi Sándor jegyese, Prielle Kornélia, és Szigligetinek köszönhetően a teátrum repertoárjában egyre több magyar alkotás kapott helyet. 121 évvel ezelőtt készült el a színháznak jelenleg is otthont adó, a maga idején igencsak korszerűnek számító épület. 1892 január 14-én avatták fel, a díszelőadáson Kömley Gyula társulata lépett fel, s ők vették birtokba a színházat. Az új épület deszkáin az elkövetkező években a kor legnagyobbjai is megfordultak, mint Beregi Oszkár és Márkus Emília, de a Nemzeti Színház művészei többször is felléptek a szatmári színpadon, 1913-ban pedig Jászai Mari a Stuart Máriát játszotta itt. Az első világháborúban is folyamatosan működött a színház, a tragédia a második világégésben következett be: az épületet bombatalálat érte, a színház működésképtelenné vált. Az újraindulás az erdélyi magyar színjátszás egyik legérdekesebb fejezete: az 1953-ban végzett színésznövendékek – Harag György vezetésével – testületileg Nagybányára mentek színházat alapítani. Mivel az ottani körülmények igencsak mostohának bizonyultak, 1956-ban átköltöztek Szatmárra. Egy évre rá hivatalosan is megalakult a Szatmárnémeti Állami Magyar Színház, 1968-ban pedig létrejött a színház román tagozata is. A magyar és a román társulatok külön ünneplik az intézmény alapításának évfordulóját: a román tagozat az 1968-as dátumot, míg a magyar az 1953-as (még nagybányai) színházalapítást veszi alapul. Az idei, 60. évforduló megünneplésére október 4. és 6. között kerül sor. Az ünnepség nyitóeseményeként a Harag György Társulat a Rokonok című előadást október 4-én az Északi Színház Nagytermében mutatja be. Móricz Zsigmond örök-klasszikusát Babarczy László Kossuth- és Jászai-díjas rendező viszi színre a szatmári társulat színészeinek közreműködésével. A kerek évforduló alkalmából több mint két évtized után ismét Szatmáron lép fel a budapesti Nemzeti Színház. A Vitéz lélek című Tamási Áron-darabból készült, Vidnyánszky Attila által rendezett előadást október 5-én láthatja a nagyérdemű, az előadásban fellép többek között Reviczky Gábor, Mécs Károly, Trill Zsolt, Martinovics Dorina és Varga József. A rendezőasszisztensi feladatokat Herpai Rita látja el, az előadás dramaturgja Szász Zsolt, díszlettervező Olekszandr Bilozub, jelmeztervező Balla Ildikó, zeneszerző Könczei Árpád. A Vitéz lélek című színdarab a „komoly játék” műfaji megjelölést viseli magán, a színdarab alapvetően különbözik Tamási novellájától. Nemcsak azért, mert a főhőst átkeresztelte a szerző, hanem mert a színműben, amely már a második világháború idején született, az eredeti szamaras történet jelképisége már egészen más üzenetet hordoz. Míg a novellában az első világháborút megjárt frontharcos, Demeter Gábor alapélménye az, hogy lehetetlen visszatérnie oda, ahonnan elindult, Balla Péter története a visszatérés és az újrakezdés drámája. Annak az elbeszélése ez, hogy – Pilinszky szavaival élve – miként fogadja vissza „az ősi rend” a háború után hazatérőt. A maga korában Tamási ezzel a „programmal”, mely kardcsörtetés helyett arra buzdít, hogy „műveljük meg kertjeinket”, korántsem aratott osztatlan sikert. Alapállása akkor naivnak tűnt a kortársak szemében, de a történelem nagyon hamar bebizonyította, hogy a 20. század igazi katasztrófája a „kis világok” pusztulása, a hagyományos közösségek felszámolása lett, elég, ha csak a Ceausescu-féle falurombolásra gondolunk – olvasható a darabról a nemzeti színház hivatalos internetes oldalán. Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2013. szeptember 28.Segesváron zajlik a szórványkollégiumok találkozójaMeg kell adni a segítséget a szórványban felnövekvő fiataloknak, hogy megőrizzék magyar identitásukat, és ezzel gyarapítsák az összmagyarságot – nyilatkozta az MTI-nek Hoffmann Rózsa köznevelésért felelős államtitkár, miután Segesváron felszólalt a Kárpát-medencei magyar szórványkollégiumok találkozóján. Az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki és a kárpátaljai szórványkollégiumok képviselőit a segesvári kollégiumot működtető Gaudeamus Alapítvány látta vendégül megalapítása huszadik évfordulóján. Hoffmann Rózsa az MTI-nek elmondta, a magyar kormány anyagi támogatása ahhoz szükséges, hogy a kollégiumok fennmaradjanak, működni tudjanak. Fontosnak tartotta, hogy ma az anyagi támogatáson túl, a legtöbb magyarországi oktatási kezdeményezés kiterjed a külhoni iskolákra is. "A tanulmányi versenyeket ma már úgy hirdetik meg, hogy azok természetszerűen lehetőséget kínálnak a Kárpát-medencei magyarságnak is" – mondta az államtitkár. Megemlítette a nemzeti tehetségprogramot is, amely immár a tehetséges külhoni magyar fiatalokra is kiterjed. "Magyarország erősödik identitásban, nemzeti összetartozásban, gazdasági teljesítményben, és ez erősíteni fogja a külhoni magyarságot is" – tette hozzá Hoffmann Rózsa. A Gaudeamus Alapítvány által működtetett segesvári kollégium eddig mintegy 350 diáknak biztosított méltó lakhatási és tanulási körülményeket, illetve magas színvonalú anyanyelvű kulturális programokat. A Kárpát-medencei szórványkollégiumok e hét végén zajló háromnapos tanácskozásán a szórványban dolgozó iskolák működtetéséért felelős szakemberek veszik számba, hogy mi történt az elmúlt években, és mi az, amit a jövőben el szeretnének érni. (mti) Transindex.ro 2013. szeptember 28.Közös doktori és mesteri szakokban gondolkodnak a Kárpát-medencei magyar rektorokA Magyar Rektori Konferencia pénteki nagyváradi plenáris ülésén megalakították a Határon Túli Magyar Felsőoktatási Intézmények Bizottságát – tájékoztatta az ülés után az MTI-t János Szabolcs, a rendezvénynek otthont adó Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) rektora. János Szabolcs elmondta: a bizottságon keresztül a határon túli magyar felsőoktatási intézmények is véleményt nyilváníthatnak a felsőoktatással kapcsolatos magyarországi elképzelésekről. Hozzátette, erre az teremt lehetőséget, hogy a Rektori Konferencia a mindenkori oktatási kormányzat tanácsadójának számít Magyarországon. A PKE rektora elmondta, hogy a nagyváradi tanácskozáson a különböző országokban működő egyetemek közös doktori és mesterképző programjaiban rejlő lehetőségeket is számba vették. "Ez azt jelenti, hogy a partnerintézmények a határ mindkét oldalán akkreditáltatják a képzéseket, és olyan oklevelet adnak a diákoknak, amelyet mindkét államban elismernek" – magyarázta a rektor. A tanácskozáson Répás Zsuzsanna, a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára arról tájékoztatta a résztvevőket, hogy egy olyan ösztöndíjrendszer előkészítésén dolgoznak, amely lehetővé tenné a magyarországi oktatók külhoni egyetemeken való munkavállalását. "Azt tervezzük, hogy a jövő tanévtől beindulhat a pályázati rendszer" – tette hozzá az államtitkár. (mti) Transindex.ro 2013. szeptember 29.Elment a vidám szívű emberIsmét szegényebbek lettünk egy kiváló személyiséggel. Gub Jenő 1929. márc. 5-én született, életének 84. évében hunyt el, szeptember 29-én. Az elemi iskolát Gegesen, a középiskolát a marosvásárhelyi református kollégiumban végezte. Biológia-földrajz szakos tanári képesítést szerzett a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen. 1964 óta Szovátán tanított. 1967 óta foglalkozott etnobotanikával (népi növényismerettel) és általában a népi természetismerettel. Több mint negyven Hargita és Maros megyei településnek gyűjtötte össze és dolgozta fel az etnobotanikáját, és 14 sóvidéki településnek a részletes népi természetismeretét. Közel száz dolgozata, ismeretterjesztő cikke jelent meg. Fontosabb munkái: Erdő-mező növényei a Sóvidéken 1996, Erdő-mező állatai a Sóvidéken 1996, Háziállataink dicsérete 1999, Kertek, mezők termesztett növényei a Sóvidéken (2001), A meleg égövön hideg van 2002, Természetismeret én néphagyomány a székely Sóvidéken 2003, Üres kalász fennhordja a fejét (2004), A könnyező egerek története (2004), Szováta turistakalauz (2005), Rapsónné rózsája (2005), Láttál cseresznyefán tököt? (2008). Gyűjteményes (közös kötetek): Erdélyi útikönyv, Erdélyi útikalauz, Növények a folklórban, A Tordai-hasadéktól Szent Anna taváig. Ő volt az egyik legszorgosabb néprajzkutató Maros megyében. Gub Jenő hétszer vett részt a Magyar Néprajzi Múzeum országos pályázatán, s vidéki tanárként négy első, két második és egy harmadik díjat nyert. A Magyar Néprajzi Múzeum javaslatára kötetben is megjelentek pályamunkái. Vasvártól Sopronig című munkája a marosvásárhelyi Csaba királyfi Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola életének egy rövid szakaszáról, a növendékek egyik csoportjának viszontagságairól, végül orosz fogságáról szól. Gub Jenő ugyanis hártyapapírra írt naplót vezetett, ennek alapján írta meg a szomorú történetet. Az etnobotanika fogalmát itt alig ismerték, míg meg nem jelentek az írásai. Az etnozoológia lényege pedig: megismerni az emberekkel együtt élő állatokat, a hozzájuk kapcsolódó hiedelmeket és a megtartásukért alkalmazott praktikákat. "A sóvidéki ember az állatait mindig különös gonddal nevelte, az állattartás, állatszeretet, gondosság sokszor jelentősebb, nagyobb érték volt, mint a családban a gyermek" – írta Gub Jenő, amikor közreadta három évtizedes gyűjtőmunkájának eredményét. "A népi természetismeret sajnos a néprajz mostohagyermeke, annak a perifériájára szorult, ami abból is adódhat, hogy az etnobiológia művelőjének legalább három tudományágban (növény- és állattan, etnológia, nyelvészet) kell jártasnak lennie". A népi gyógyászat adatai mellett összegyűjtötte a néprajzi szempontból értékes babonákat is. Egy másik kötetének már a címe is érdekes: A meleg égövön hideg van. – Fél évszázados gyakorló pedagógusi pályafutásom alatt gyűlt össze az e kötet nagyobb részét kitevő "vidám anyag" – jelzi a bevezetőben. Alcíme pedig: Vaklátás, nagyüzemi garázdálkodás, ricinussal kent képességek. Kisiskolások, diákok ki- és elszólásait, rögtönzésekből, pótvizsgai, felvételi és érettségi vizsgai dolgozatokból "kiemelt" aranymondásokat, aranyköpéseket, diákköltészeti "remekeket", dalokat, verseket, vicceket is tartalmaz ez a könyvecske. Igen nagy élvezettel olvastam. Tanári munkája mellett időt szentelt az idegenvezetésnek, hiszen a vidék egyik legtájékozottabb turistakalauza is volt, és annak a Kányádi Sándortól szentesített gondolatnak a jegyében, amely arra int, hogy be kell gyűjtenünk minden értékünket, semmi sem kerülte el a figyelmét, mindent szorgosan feljegyzett, megörökített. Gyűjteménye végén, a gyalogló tanár, a Sóvidék szerelmese, fáradhatatlan kutatója Alsósófalva, Atyha, Békástanya, Felsősófalva, Fenyőkút, Illyésmező, Kopactanya, Korond, Pálpataka, Parajd, Sóvárad, Szakadát, Szováta és Vadasmező településekről hatszáznál is több adatközlőt sorolt fel név szerint. A testi fáradalmak néha nem engedik beteljesíteni minden tervünket. De amit a tanár úr felmutatott széleskörű munkásságának gyümölcseiből, olyan rangot biztosít számára az emlékezetben, amelyre igen kevés ember számíthat éltében s holtában. Mardos a keserűség, hogy őt sem becsültük meg igazán, érdemei szerint. Könnyű volna eldicsekednem, hogy rajtam aztán semmi sem múlott, hiszen friss kiadványaival rendszeresen megajándékozott, és ezek mindenikéről, szerény képességeim szerint, apró jelzéseket jelentettem meg a lapban, amelynek a kenyerét ettem. De eszembe jut Márai Sándor intelme is: nem szabad megsértődni. Az idő mindent a helyére rak. Vidám szív a legjobb orvosság – idézte Gub Jenő a Példabeszédek könyvét a Bibliából. Maga is meg volt győződve arról, hogy a jókedv, a derű, a nevetés testi és lelki egészségünk egyik megtartója – ugyanakkor azonban azt tapasztaljuk, mondja, hogy éppen ebből a gyógyszerből jut a legkevesebb, és maholnap hiánycikk lesz. Vigasztalódásunkra álljon itt Gub Jenő egyik anekdotája A könnyező egerek története című kötetéből. Színhelye a korondi kerámiagyár, a sokoldalúnak becézett hazug szocializmus dicső éveiből. „A korondi kerámiagyárban dánfalvi mintára fekete színű edényeket kezdtek készíteni. Németországból tapasztalatcserére érkezett egy bizottság a gyártási módszereket vizsgálni. A vendégeket akkori szokás szerint, nagy éberséggel, a szekuritáté embere kísérte. A németeket az üzemen végig a gyár akkori mestere, a nagy tudású, jó humorú néprajzos, István Lajos bácsi vezette. Indulás előtt a szekus Lajos bácsit szigorúan figyelmeztette, hogy aztán pofa be, igazat semmiről sem szabad mondani! Így aztán hiába kérdezősködtek a vendégek, csak semmitmondó, lényegtelen válaszokat kaptak. A fekete edényekhez érve azonban különös kíváncsisággal érdeklődtek a németek, hogy azokat miféle technológiával készítik, mivel és hogyan színezik, satöbbi. Mivel ez kivételesen a szekust is érdekelte, egy diszkrét fejbólintással engedélyt adott Lajos bácsinak, hogy megválaszolja a kérdést. És Lajos bácsi elmondta: – Tudják, kérem, hogy mikor kész az agyag, bihalganét keverünk belé, s osztán éjjel, tiszta sötétbe’ égetjük, ettől lesznek az edények ilyen szép feketék. A németek nagyon érdekesnek találták, de legjobban a szekus csodálkozott ezen a végtelenül egyszerű eljáráson.” Jenő bácsi, drága tanár úr, én azzal a jókedvvel és lelki bőséggel gondolok mindig Magára, amelyről Kölcsey Ferenc a nemzeti imánkban beszél. Nyugodjék a jól végzett munka áldásos derűjének békéjében! Bölöni Domokos marosvasarhelyiradio.ro 2013. szeptember 29.Elhunyt Borbély Gábor ny. főesperes-plébánosÉletének 83. évében szeptember 28-án, szombaton visszatért teremtőjéhez Borbély Gábor, apostoli protonotárius, kanonok, ny. főesperes-plébános. Búcsúztatása hétfőn 14 órakor nagygalambfalvi Árpád-házi Szent Erzsébet-kápolna udvarán szentmisével kezdődik, majd utolsó földi útjára kísérik a helyi régi temetőben található családi sírkertbe. 1930. november 20-án született Nagygalambfalván. A székelyudvarhelyi katolikus főgimnáziumban tanult, majd a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán folytatta. Ekkor Márton Áron püspök már börtönben volt és első tanulmányi év után a teológiát betiltották, a kispapokat munkaszolgálatra vitték. A főpásztor szabadulása után a papnövendékek is visszatérhettek Gyulafehérvárra. A székesegyházban 1957. április 28-án szentelte fel Áron püspök. Papi szolgálatát segédlelkészként Jobbágyfalván kezdte, majd Brassóba került. 1965. március elsején megvonta az állam lelkipásztori működésének engedélyét, a különböző plébániákra szóló kinevezését is visszautasította. 1966 októberétől Kézdivásárhelyen majd Altorján szolgálta urát és a rábízottakat. 1979-től nyugalomba vonulásáig Csíkszereda római katolikusainak volt a lelki atyja, ugyanakkor ellátta a kerület főesperesi feladatait is. 2000-től hőn szeretett szülőfalujában élt, de a pihenés éveit is tevékenyen töltötte. Bölcsőhelyét úgy is szolgálta, hogy látható jeleket hagyott: magánlakásból saját költségén hozta létre és rendezte be az Árpád-házi Szent Erzsébet-kápolnát, haranglábat állíttatott, harangot öntetett. Krisztus-szeretetét hirdeti kereszt a Keresztfa tetején. Az első világháborús emlékműre újraöntette a turulmadarat, illetve a helybéli cserkészetre emlékezve kopjafát állíttatott. Felejthetetlen prédikáció közül kiemelkedik a 440. csíksomlyói búcsún /2007-ben/ elhangzott beszéde: az édesanyákért és a gyermeket várókért akkor együtt imádkozott vele a világ magyarsága. Molnár Melinda Székelyhon.ro 2013. szeptember 29.Váradon alakult meg a HTMFIBEzúttal Nagyváradon tartotta soros ülését a kárpát-medencei magyar felsőoktatási intézmények vezetőit tömörítő Magyar Rektori Konferencia. A tanácskozás a PKE-n zajlott, pénteken. A térségünkbeli felsőoktatási intézmények irányítói, valamint a kárpát-medencei szakmai-tudományos intézmények képviselői üléseztek Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen. Most itt tartotta ugyanis aktuális plenáris ülését a Magyar Rektori Konferencia. Az ülés központi témája a Kárpát-medence magyar nyelvű felsőoktatási intézeteinek együttműködése, a közös képzések gyakorlata volt. Ebbe illeszkedő módon megalakult a Határon Túli Magyar Felsőoktatási Intézmények Bizottsága (HTMFIB). A tanácskozás sajtónyilvános részében Tőkés László, a PKE elnöke köszöntötte a résztvevőket, kiemelve, hogy még mindig nem sikerült maradéktalanul helyreállítani a magyar oktatást, óvodától egyetemig. Ezért is kellett annak idején egyházi hátterű intézeteket is létrehozni. E hálózat ugyanakkor fejlődőben van – példaként említette, hogy a támogatások révén nemsokára megkezdődhet a PKE új főépületének építése. „A magyar és az európai integráció a felsőoktatás terén is egybeesik. Mondjuk ezt különösképpen azoknak, akik a magyar nyelvű kisebbségi felsőoktatásunk létjogosultságát megkérdőjelezik, rossz szemmel nézik, vagy éppenséggel visszafejlesztenék – mint például a Selye János Egyetemet –, vagy megszüntetnék – amiképpen a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatával tennék –, vagy mindmáig akadályozzák önállósulását, ahogyan a Bolyai Egyetem helyreállítását is meggátolták” – jelentette ki beszédében A magyarországi kormány részéről Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár szólalt fel. Ő a nemzetpolitika felsőoktatásbeli megjelenüléséről értekezett. a magyar kormány további támogatásáról biztosította a jelen lévő felsőoktatási vezetőket. Ismertette azokat a kormányzati terveket, amelyek a külhoni és az anyaországi felsőoktatás közötti átjárhatóságot hivatottak biztosítani. Előadást tartott még mások mellett az ELTE, a Sapientia, a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem, az Ungvári Nemzeti Egyetem, a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság egy-egy képviselője is. Házigazdai minőségében dr. János Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora mondott köszöntőt, bemutatva a PKE-t. Létrejött a grémium A tanácskozás második része során létrehozta a Magyar Rektori Konferencia a Határon Túli Magyar Felsőoktatási Intézmények Bizottságát. Ezen keresztül a határon túli magyar felsőoktatási intézmények is véleményt nyilváníthatnak a felsőoktatással kapcsolatos magyarországi elképzelésekről. Hozzátette, erre az teremt lehetőséget, hogy a Rektori Konferencia a mindenkori oktatási kormányzat tanácsadójának számít Magyarországon. APKE rektora elmondta, hogy a nagyváradi tanácskozáson a különböző országokban működő egyetemek közös doktori és mesterképző programjaiban rejlő lehetőségeket is számba vették. “Ez azt jelenti, hogy a partnerintézmények a határ mindkét oldalán akkreditáltatják a képzéseket, és olyan oklevelet adnak a diákoknak, amelyet mindkét államban elismernek” – magyarázta a rektor. A plenáris ülést egyébként immár harmadjára tartották az anyaország határain túl. Szeghalmi Örs erdon.ro 2013. szeptember 29.Akadályoztatott koszorúzásA nagyváradi önkormányzat illetékes testülete elutasította, hogy október 12-én az elmúlt évek hagyományaihoz híven az RMDSZ megkoszorúzza a Szent László-templom falán levő emléktáblát. Évek óta hagyománynak számít, hogy október 12-én az RMDSZ közösen a Premontrei Öregdiákok Egyesületével megkoszorúzza a Szent László-templom falán lévő azon táblát, mely azoknak az antifasiszta hősöknek állít emléket, akik 1944-ben életüket áldozták a központi híd felrobbantásának megakadályoztatásáért. Az RMDSZ péntek esti küldöttgyűlésén Szabó Ödön ügyvezető elnök arról számolt be, hogy az önkormányzat illetékes testülete az idén elutasította a Szövetség erre vonatkozó kérését, illetve nem értett egyet azzal, hogy az ünnepség a hivatalos városnapi rendezvények részét képezze. A politikus hangsúlyozta: „a meccs még nincs lejátszva”, megpróbálják törvényes úton addig forszírozni az ügyet, amíg a Polgármesteri Hivatal végül csak engedélyezi, ha pedig nem, akkor is lesz valamilyen fajta megemlékezés, esetleg a templom falain belül. Úgy fogalmazott: nem hátrálnak meg, mert aki fél, nem szabad. „Az önkormányzat a Nagyváradi Ősz-fesztivál eseményeire hivatkozva utasította el a kérelmünket, a mi véleményünk szerint viszont a programokat illetően semmi sem változott tavaly óta. Meg fogjuk találni a módját annak, hogy törvényesen megkoszorúzzuk a táblát, és hivatalosan megemlékezzünk azokról, akik életünket áldozták Nagyváradért. Ha Rimler Károly, akit előszeretettel emleget a mostani városvezetés, egy arckifejezéssel reagálhatna a mostani döntésre, nem biztos, hogy az érintetteknek tetszene ez a gesztus”- közölte. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2013. szeptember 29.Nyugdíjas kórustalálkozó NagyváradonA Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete szeptember 27-én, pénteken délben hatodik alkalommal szervezte meg a nyugdíjas kórustalálkozót a váradi Ady líceumban. Péntek délben megtelt a nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceum díszterme az érdeklődőkkel és a kórustagokkal. A VI. nyugdíjas kórustalálkozóra nem csak a megyéből, hanem Magyarországról is érkeztek meghívottak. A megjelenteket és a meghívottakat Szilágyi Ibolya, az egyesület elnöke köszöntötte. Elmondta, hogy „találkozóink célja kezdettől fogva változatlan: verseny nélkül megmutatni egymásnak és a közönségnek, hogy a közös éneklés az idősebb korosztály számára is meghatározó önkifejezési lehetőség, amely örömet, jó kedvet teremt éneklőben és hallgatóban egyaránt. Amellett, hogy egy kórus közösségépítő, jelentős szerepet tölt be népzenei hagyományaink megőrzésében is”, majd megköszönte a kórus tagjainak és vezetőinek munkáját is. A kórustalálkozón elsőként a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Kórusa lépett fel Boros Beatrice vezetésével, őket követte a Romániai Magyar Nyugdíjasok Szövetségének Bíborka nevű kórusa Nagy Judit vezetésével. A továbbiakban fellépett a Sarkadi Nyugdíjasok Érdekvédelmi Egyesületének Népdalköre (vezető Fodor Pálné), a Székelyhídi Búzavirág Népdalkör (Béres Csilla), a Berettyóparti Nyugdíjasok Egyesületének Hagyományőrző Népdalköre (Lovas Otília Szende), a Biharugrai Nyugdíjasok Érdekvédelmi Egyesületének Népdalköre (Pacsika Istvánné) és a Debreceni Nyugdíjas Egyesület Őszidők Kórusa (Erdei Györgyné). A kórustalálkozó idén is jó hangulatban telt. Nagy Noémi erdon.ro 2013. szeptember 30.Biró Rozália az elnökAz egyetlen jelöltet, Biró Rozália Bihar megyei szenátort választották az RMDSZ nőszervezetének elnökévé szombaton Kolozsváron, a szervezet első országos küldöttgyűlésén. Ügyvezető elnökké Nagy Emesét, Kelemen Hunor szövetségi elnök tanácsadóját választották. A küldöttgyűlés elfogadta a nőszervezet programját és alapszabályát, s megválasztotta a hét alelnököt is. Biró Rozália 2004 és 2012 között Nagyvárad alpolgármestere volt, 2007-től a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) elnöke, 2012-től szenátor. Beszédében kijelentette, mind az RMDSZ-en belül, mind a romániai közéletben „kőkemény küzdelem vár a nőkre”. Azt is hozzátette, hogy a nőszervezetnek ezután kell megbeszélnie, milyen képviseletet kérnek a nőknek a szövetségben mindazért a munkáért, amit már eddig is „letettek a közösség asztalára”. Kijelentette: amiként a családot is a nők tartják össze, úgy kell a nőknek a közösséget is összetartaniuk. Biró Rozália elmondta, a nőszervezet feladata lesz, hogy bővítse a nők szereplési lehetőségeit az RMDSZ testületeiben. Hozzátette, körülbelül egy év múlva derül ki, hogy a nők mekkora erővel, mekkora közösségi támogatással rendelkeznek a szövetségen belül. Most még úgy ültek össze, hogy alig ismerik egymást, de egy év múlva már tudni fogják, kik azok a megfelelő tudással, adottságokkal, képességekkel rendelkező nők, akiket sikeresen elindíthatnak és támogathatnak a politikában. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. szeptember 30.Feljött a nők csillagaMert ellenzékben több idejük van pótcselekvésre a politikusoknak, úgy gondolták a romániai magyar demokraták, eljött az ideje, hogy amolyan tagszervezetként megalakítsák a magyar nők szervezetét, mely reményeik szerint jobban meg tudja majd fogalmazni a nők elnyomással, diszkriminációval szembeni álláspontját, és nem pártpolitikát művelve jobban össze tudja tartani a közösséget. Szombaton Kolozsváron e két lényeges pontban foglalta össze a szövetség régi és új elnöke az erdélyi magyar nőknek szánt feladatokat, imigyen külön kis karámot teremtve azoknak az asszonyoknak, akik az RMDSZ színeiben részt kívánnak venni a politikai-társadalmi életben. Huszonhárom év után feljött tehát a magyar asszonyok csillaga, ha a nagy bandába még nem is veszik be őket, támogatják, pártfogolják, hogy maguk közt, ha szükségét érzik, megváltsák a világot. Rég az ideje, nyílt titok, mifelénk a nők kicsit háttérbe szorítva élik mindennapjaikat, az RMDSZ mint afféle igazi maszkulin pártparlamenti képviselet csak két-három nőt engedett be soraiba, a polgármesterek mindössze két százaléka nő, és 12–13 százalékot alig haladja meg a helyi és megyei önkormányzati képviselőnők aránya. Különben nem lehet panaszuk, azok a nők, kik valami csoda folytán bekerültek a csúcsvezetésbe vagy a parlamentbe, városi vagy megyei önkormányzatokba, semmivel sem teljesítenek gyengébben, mint az erősebbnek nevezett nem képviselői. Kik nem bizonyítottak a katedrán, kórházi ágyak mellett, a magánszférában, a krumpliföldeken, a gyermeknevelésben. A közösség összetartása, melyet a volt szövetségi elnök jelölt ki a nőszervezet legfontosabb feladatának, olyan, mintha azt parancsolná a fának, nőjön. Ami meg a múlttal való szembenézést, a diszkrimináció és elnyomás elleni küzdelmet illeti, amolyan írott malaszt, hisz világunk jó ötven évvel elmarad Európa boldogabb fele mögött, így az itt élő asszonyok zöme, akár nagyanyáik, dédanyáik, a munka, a háztartás és a gyermeknevelés háromszögében próbálnak helytállni, s ha meghallgatják őket – márpedig erre meglehetősen ritkán kerül sor –, annyit biztosan képesek elmondani közös ügyeinkről vagy annak visszásságairól, mint a „közéletben aktívan részt vevő férfiak”. Fölösleges volt tehát a spontánul alakulgató nőszövetségekre ráönteni az RMDSZ mázát, s egyebek mellett a székelyföldiek konzervatív világlátására hivatkozva elmagyarázni, hogy miért nem állítottak nő államelnökjelöltet anno, egy eleve vesztésre ítélt választási küzdelemben. Eddigi nőpolitikájuk ugyanis inkább a férfiak székhez és titulusokhoz való ragaszkodását jelzi, s azt, hogy meg sem próbáltak igazán hiteles vagy kiemelkedő személyiségeket keresni soraikban. És most, hogy végre alakítottak egy nőszervezetet, akad-e vajon olyan férfiképviselő, polgármester, megyei vagy települési tanácstag, aki elismeri: nőszövetségük egyik vagy másik tagja talán jobban el tudná látni feladatát, jelöljék őt! Egyébként időszerű lenne megalakítani – persze pártsemlegesen – az Igaz Magyar Férfiak Szövetségét is. Simó Erzsébet Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. szeptember 30.Életet vinni a műemlék épületekbeHetedik alkalommal szervezte meg a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság a Reneszánsz Kastélyfesztivált Hunyad megyében. A Dél-Erdélyért Kulturális Társaság és a dévai Renaissance együttes idén a Bethlen Gábor-emlékév tiszteletére háromfelvonásos történelmi táncjátékot mutatott be a Kastélyfesztiválon Bethlen Gábor udvarában címmel. Továbbá budapesti és temesvári, a régizene világában nagy elismerésnek örvendő előadóművészek léptek fel a vajdahunyadi várkastélyban, a dévai Bethlen-kastélyban, a marosillyei Veres-bástyában. A zárórendezvényt Szászvárosban a református műemlék templom tanácstermében tartották tegnap. Hunyad megye páratlanul gazdag épített örökségének megőrzése és megtartása mindannyiunk felelőssége, ezért is kapcsolódtunk be tavaly aktívan az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket mozgalomba – mondotta Winkler Gyula EP-képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke köszöntőbeszédében, hozzátéve: számos értékes rendezvény született a program keretében, amely révén sikerült, legalább időnként, megtölteni élettel műemlék várainkat, udvarházainkat, közösségi tereinket, csak így lehet és érdemes ezt az értékes kulturális örökséget továbbvinni. A rendezvényen részt vett Ovidiu Bălan, Szászváros polgármestere is. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. szeptember 30.A hétvége híreiEgyetlen magyar se érezze magát számkivetve A magyar kormány célul tűzte ki, hogy egyetlen magyar se érezze magát számkivetve sehol, a világ egyetlen országában sem – jelentette ki Martonyi János külügyminiszter, aki a hét végén 25 új magyar állampolgár eskütételén vett részt, majd magas állami kitüntetéseket adott át a New York-i magyar főkonzulátuson. Martonyi rámutatott, hogy a kitüntetésekkel a kormány a konkrét személyes teljesítmények elismerésén túl köszönetet mond New York, Amerika és a világ magyarságának a nemzeti összefogásban játszott szerepéért és támogatásáért, mert az elmúlt három és fél év alatt derült ki igazán, hogy arra mekkora szükség van. Bajban ismerszik meg a barát. Mi most jöttünk rá, hogy a világ magyarsága nélkül nagyon gyengék lennénk – mondta a külügyminiszter. Szavai szerint a világban sokan nem értették meg, vagy nem akarták megérteni a Magyarországon az elmúlt három-négy évben végbement hatalmas változások lényegét, mert a szándékuk pont az ellenkezője volt. Nem volt mindig – sem otthon, sem a világban – könnyű magyarnak lenni. Még külügyminiszternek sem volt mindig könnyű lenni. De ezen már túl vagyunk, és azt hiszem, hogy hitet és tanúságot tett a világ magyarsága amellett, hogy ha valamit akarunk, valami mellett kiállunk, valami mellett kitartunk, akkor azt megcsináljuk – jelentette ki a miniszter. Megsemmisíteni a vegyi fegyvereket Az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyhangúlag elfogadta a szíriai vegyi fegyverek megsemmisítéséről szóló határozatot. Ez az első, jogilag kötelező érvényű BT-dokumentum Szíriára nézve a fegyveres konfliktus kirobbanása óta. A dokumentum arra kötelezi Szíriát, helyezze nemzetközi ellenőrzés alá vegyi fegyvereit, és tegye lehetővé a fegyverszakértők számára a fegyverraktárakhoz való akadálytalan hozzáférést. A BT-határozat szerint amennyiben Damaszkusz ennek nem tesz eleget, egy újabb BT-határozatot kell elfogadni ahhoz, hogy az ENSZ Alapokmányának hetedik fejezetével összhangban a nemzetközi közösség akár erő alkalmazásával kikényszerítse a követelések végrehajtását. Együtt imádkoztak A szíriai és a közel-keleti békéért együtt imádkozott Ferenc pápa Juhana Jazigi antióchiai görög ortodox pátriárkával tegnap. Százezren töltötték meg a Szent Péter teret és környékét azon a szentmisén, amelyet az egyházfő a hit évében a kongresszus résztvevőinek pontifikált. A misén a pápa átölelte a jelen levő Juhana Jazigi pátriárkát. Ferenc pápa a délben elhangzott Úrangyala-imádságkor is békét sürgetett Szíriának és az egész Közel-Keletnek. Az antióchiai pátriárka a római székhelyű Szent Egyed katolikus közösség vasárnap kezdődött XXVII. nemzetközi béketalálkozójára érkezett. A romák már ott vannak Traian Băsescu államfő szerint Franciaország nem indokolhatja az oda telepedett kelet-európai romákkal Románia schengeni csatlakozásának megakadályozását. Az elnök élesen bírálta a francia politikusokat amiatt, hogy a párizsi kormány megakadályozná Románia schengeni csatlakozását. Mindennek van egy határa! – fakadt ki az államelnök. Szerinte egyszerű megcáfolni azt a francia hazugságot, miszerint ha Románia nem csatlakozik a schengeni övezethez, akkor nem lesz több roma Franciaországban. Románia jelenleg nem tagja a schengeni övezetnek, de a romák már ott vannak – mondta Băsescu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. szeptember 30.Segesvári sikertörténetHúszéves a Gaudeamus Alapítvány Húszéves a segesvári magyarság által alapított Gaudeamus Alapítvány, amely mára már komoly intézményt, a Gaudeamus Szórványközpontot működteti, amellyel a helyi és környékbeli magyarság nyelvében, hitében, hagyományaiban, identitásában való megmaradását hivatott szolgálni. E kerek évforduló kapcsán rangos konferenciát szerveztek, amelyre a Kárpát- medencében működő szórványkollégiumok képviselőit hívták meg, hogy együtt osszák meg a kisebbségi sorsból fakadó közös problémákat, tapasztalataikat és jövőképet fogalmazzanak meg az egyre kisebb lelket számláló szórványközösségnek. A rendezvényen részt vett Magyarországról dr. Hoffman Rózsa, az Emberi Erőforrások Minisztériumának Köznevelésért Felelős Államtitkárságának államtitkára, dr. Szarka Gábor, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja, több romániai és magyarországi nemzetstratégiáért és oktatásért felelős tisztségviselő, alapítványok vezetői. Nem önmagunk, hanem a közös akarat ünnepe A Kárpát-medencei Szórványkollégiumok első napján a szórványkollégiumok képviselői tanácskoztak, melyet Vetési László református lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke, a szórványok problémájának szakértője vezetett. E témában többek között Szegedi László, a Kőhalmi Szórványkollégium, Gudor Botond a gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány, Balázs Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány, Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület, Punnykó Mária, a beregszászi Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség szórványfelelőse, Nagy Margit, az Újvidéki Apáczai Diákotthon, Adi István, a magyarfülpösi Szórványiskola és Kollégium vezetője, Lakatos Tünde, a szamosardói Kós Károly Iskola igazgatója, Balla Ferenc, a Kallós Zoltán Alapítvány vezetője, Ladányi Lajos, a Nyitrai Kulturális és Információs Központ igazgatója, Turzai Melánia, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatóhelyettese előadása hangzott el. A rendezvény második napján – merthogy a rendezvény értük és társaikért szólt – a helybeli Mircea Eliade Főgimnázium magyar diákjai művészi műsorral köszöntötték a résztvevőket. Fodor Lilla és Máthé Loránd szavaltak, s két alkalommal is fellépett a Kikerics néptáncegyüttes. – Nem önmagunkat ünnepelni gyűltünk össze, hanem azért, hogy a közös akaratot ünnepeljük. E közös akarat fog össze bennünket – fogalmazott köszöntőbeszédében Farkas Miklós tanár, a Gaudeamus Alapítvány megálmodója, kivitelezője, és mostanig igazgatója, akinek önfeláldozó munkája nyomán kallódásra ítélt magyar gyermekek járhattak magyar iskolába, kaphattak szállást és válhattak magyar érzelmű felnőttekké. 350 diák 50 km-es körzetből – Az alapítvány célja a segesvári és környékbeli szórványban élő magyar nemzetiségű diákok anyanyelvű és keresztény értékrend szerinti nevelésének és oktatásának támogatása, főleg azoké, akik nehéz anyagi helyzetük miatt még középfokú tanulmányaikat sem tudnák folytatni, valamint a segesvári és környékbeli szórványban élő magyarok művelődési életének a megszervezése. Az adományokból fedezzük az ösztöndíjak 80%- át és a fenntartási költségek egy részét. Az elmúlt tanévben már 57 tanulót támogattunk ösztöndíjjal. Döntő részben az Apáczai Közalapítvány támogatásával felépítettünk egy új épületet, amelynek A- szárnyában helyet kapott egy modern konyha, étterem, újabb hálószobát, valamint két tanári lakást, a B-szárnyban pedig nyolc korszerű, négyágyas szobát és egy 150 férőhelyes művelődési termet alakítottunk ki. Ehhez jelentős összegekkel járult hozzá a düsseldorfi Hermann Niermann Alapítvány, a Szülőföld Alap, az Illyés Közalapítvány, az RMDSZ és a Segesvári Önkormányzat. Sikerült megoldanunk a bentlakó diákok étkeztetését, és a szállást is kényelmesebbé tettük. Jelenleg 56 diáknak és két tanárnak biztosíthatunk szállást, étkezést és jó tanulási körülményeket. Az évek során a szórványkollégiumban lakó diákok száma 26-52 között változott. Az elmúlt években mintegy 350 diák lakott a bentlakásban, jelentős részük tovább is tanult. A bentlakó tanulók mintegy 50 kilométer sugarú körzetből érkeznek hozzánk Maros, Hargita, Szeben és Brassó megyéből. Az idei tanévben újra 40 fölé emelkedett a bentlakók, diákok száma. Az építkezések befejezése után, 2009-ben intézményünk felvette a Gaudeamus Ház- Oktatási és Művelődési Szórványközpont nevet – mondta Farkas Miklós tanár, az alapítvány leköszönt igazgatója, aki Tóth Tivadar tanárnak adta át a stafétabotot. Etalon a megyében A konferencián felszólalók során dr. Hoffmann Rózsa államtitkár elmondta, hogy a magyar kormány 37 szórványkollégiumot támogat, bízik abban, hogy jó ügyet támogatnak, a magyarság erősítéséért teszik. Úgy gondolja, ha Magyarország erősödik, erősödik az összmagyarság is. – A Jóisten magyarnak teremtett, ezt megtagadni nem tudjuk, vállalnunk kell ezt minden körülményben. Az iskola meghatározza a jövőt, teljesítenie kell a a küldetését. Olyan embereket kell nevelni, mint amilyen a Gaudeamus Alapítvány vezetője, Farkas Miklós. A világ változik, a pedagógusnak képessége kell legyen arra, hogy elvarázsolja a fiatalokat, ahogyan itt történik, Segesváron. Mert addig, amíg így táncolnak, így szavalnak a fiatalok, addig van jövőnk! – mondta az államtitkár. – Sorskérdés a magyarság megmaradása ezen a vidéken, hittel és alázattal állunk a feladat szolgálatában – mondta dr. Szarka Gábor, aki dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzuljának üdvözletét tolmácsolta. – Ne csak konzultáljunk, hanem tegyünk kísérletet a közös jövő tervezésére! Ne csak a múltra és a jelenre, hanem a jövőre is tekintsünk! – hangsúlyozta Molnár György, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hálózatfejlesztési igazgatója. Dr. Karl Scherer, az alapítványt jelentős összeggel támogató düsseldorfi Nierman Alapítvány képviselője elmondta, azokban a városokban, amelyeket mi alapítottunk és építettünk, kisebbségbe kerültünk. Büszkék vagyunk erre az örökségre, de a szórványosodás kihívásai önerőből nem oldhatók meg – mondta. Dr. Nagy Éva, a tanügy-minisztérium kisebbségi oktatásért felelős államtitkárságának kabinetigazgatója a legnagyobb kincsre, az anyanyelv megőrzésének fontosságára hívta fel a figyelmet, Szentgyörgyi Albert szavaival élve: "Olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája." Gál Ernő helyi tanácsos felolvasta Dorin Danesan, Segesvár polgármesterének üdvözletét, aki főként a központ kulturális tevékenységéről, a magyarság által képviselt színfoltról szólt elismerően. Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke azt hangsúlyozta, hogy a Gaudeamus Szórványközpont etalon a megyében. Marosludason, Dicsőszentmártonban, Szászrégenben, Nagysármáson is ilyen szórványközpontokra volna szükség, hiszen az RMDSZ a magyar oktatás ügyét tűzte ki zászlajára. Dicsőben merev ellenállást tanúsítottak, Marosludason fel sem merték vetni a szórványkollégium ügyét. – Aggódó felelősséggel kezeljük a szórvány ügyét, azt szeretnénk, ha a magyar gyermekek itt maradnának, ha szülővárosuk felnőtt korukra élhető város lenne, hogy ne kelljen innen elvándorolni! – fogalmazott az elnök. – Ha ilyen gyermekeket nevelünk, mint akiket szerepelni láttunk, ennél nagyobb stratégia nem is kell! – fogalmazott Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elnöke, aki Farkas Miklósnak a szövetség elismerő oklevelét nyújtotta át. A rendezvény során levetítették Dudás Lászlónak az alapítvány 20 évét bemutató filmjét, amelyen az alapítvány kuratóriumi tagjai, támogatók is megszólaltak. Tóth Tivadar igazgató a kudarcokat taglalva tapintott rá a szomorú valóságra: – Bár a szórványközpont létrehozása sikertörténet, odajutottunk, hogy magyar gyereket már alig találunk, akit idehoznánk. Még vidéken sem! Ha lesz gyermek, lesz magyar oktatás, ha nem lesz, akkor vége az oktatásnak is! Jelenleg egy líceumi magyar osztály működik a korábbi két párhuzamos helyett a Mircea Eliade Főgimnáziumban, és pengeélen táncolunk – mondta, majd megjegyezte, jó lenne, ha kevesebb támadás érné őket a segesváriak részéről, s jó lenne, ha ezt a központot magukénak éreznék, hiszen ez a ház a segesváriakért van. A munkát értékelni kell, nem folyton bírálni, hibát kapni. A munkálatok során elismerő okleveleket és plaketteket adtak át azoknak, akik munkájukkal vagy anyagilag támogatták az alapítvány munkáját. A konferencia tegnap zárult, a vendégek Berethalomra és Keresdre is ellátogattak. Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely) 2013. szeptember 30.Választmányi ülést tartott az Erdélyi Magyar Nemzeti TanácsOrszágos választmányi ülést tartott szombaton, 2013. szeptember 28-án Kézdivásárhelyen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). Az ülés Sándor Krisztina ügyvezető elnök beszámolójával vette kezdetét, ezt követően a területi szervezetek vezetői és a szakbizottságok képviselői számoltak be tevékenységükről. Az ülésen kiértékelték a Maraton Székelyföldért elnevezésű, rendkívül sikeres akciót, amelynek során Juhos Gábor magyarországi maratonfutó körbeszaladta Székelyföldet, közel 500 kilométert téve meg, 91 települést érintve. A határozatképes választmány kiértékelte a nyári rendezvényeket – Kalotaszegi Magyar Napok, Szent László Napok, Kolozsvári Magyar Napok, Vásárhelyi Forgatag, Tusványos, EMI-tábor – is. 2013 – Az autonómia éve. Ennek kapcsán kiértékelték az eddigi sikeres rendezvényeket, ugyanakkor elhangzott, hogy novemberben Sepsiszentgyörgyön román–agyar konferenciát tartanak, december 14-én pedig egy gálaestet szerveznek az EMNT megalakulásának 10 éves évfordulója alkalmából. Az ülésen szó esett az európai polgári kezdeményezésről, és a további lehetséges lépésekről, valamint A székelyek nagy menetelése rendezvényről, vázolva a pillanatnyi helyzetet, valamint a szükséges teendőket, hogy a megmozdulás sikeres legyen. A napirendi pontok között szerepelt a november 15-én sorra kerülő a Szórvány napja. Mire a fák megnőnek... elnevezésű országos akciósorozat is. A választmány két külön határozatot is elfogadott. Az egyik a Tőkés László EMNT-elnök melletti kiállásról, a másik a verespataki cianidos aranybánya-beruházás elutasításáról szól. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája Nyugati Jelen (Arad) 2013. szeptember 30.Szászvároson zárult a VII. Reneszánsz kastélyfesztiválZenével, tánccal a műemlékekért „Vegyeskórus” a Veresbástyában Szeptember 29-én Szászvároson zárult a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság által szervezett VII. Reneszánsz kastélyfesztivál. Az évszázados műemléktemplomban helybeliek, Magyarországról és a szomszédos megyékből érkezett érdeklődők előtt mutatta be történelmi táncjátékát a dévai Renaissance együttes. – Idén október 23-án lesz kereken 400 éve annak, hogy kolozsvári országgyűlés Bethlen Gábort fejedelemmé választotta. Méltó tehát, hogy itt, Hunyad megyében, ahol a nagy fejedelem bölcsője ringott, megemlékezzünk Erdély Aranykorának megteremtőjéről – vezette fel a Bethlen Gábor udvarában című táncjátékot a rendezvény főszervezője. Magáról az együttesről, illetve a fesztivál történetéről szólva elmondta: mindannyian, akik a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság égisze alatt tevékenykednek, évek, vagy akár évtizedek óta különböző területeken szolgálják a közösséget, munkálkodnak megmaradásunk érdekében. Ebben fontos helyet foglal el kulturális és épített örökségünk ápolása. – Örömünkre szolgál az, hogy az utóbbi esztendőkben egyre többen fordulnak érdeklődéssel műemlékeink felé és a dél-erdélyi templomok, várak, kastélyok is egyre inkább a figyelem középpontjába kerülnek. És öröm számunkra, hogy ennek a törekvésnek, munkának kezdeményezői között lehettünk és folyamatosan részesei vagyunk – fogalmaztak a szervezők, megköszönve a partnerek, illetve a Communitas Alapítvány idei támogatását. A műemlékek népszerűsítésének felkarolójaként üdvözölték a rendezvényen Winkler Gyula EP-képviselőt, aki elismeréssel szólt a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság többéves munkájáról, mellyel életre kelti a műemléképületeket. Továbbá örömmel nyugtázta, hogy tavaly, a „Fogadj örökbe egy műemléket” program által a dévai magyar oktatási központ is felzárkózott az épített örökségünket ápolók soraiba: a diákok, fiatalok egyre nagyobb érdeklődéssel fordulnak a műemlékek felé. A rendezvényen jelen volt Ovidiu Laurenţiu Bălan, Szászváros polgármestere is, aki szintén elismeréssel szólt a reneszánsz kastélyfesztiválról, tágabb körű együttműködést ajánlva fel a szervezőknek. – Büszke vagyok, hogy Szászváros polgára lehetek. E települést, melyben oly harmonikusan fonódtak össze a különböző kultúrák, méltán nevezhetjük Hunyad megye kulturális fővárosának és országos viszonylatban is az itt élők, együttműködésüket tekintve, példaértékű közösségnek számítanak – fogalmazott a polgármester. A közösségi együttműködés oszlopos tagjaként köszöntötték a szervezők Fülöp Júlia helyi RMDSZ és EMKE elnököt, aki ezúttal is oroszlánrészt vállalt a fesztivál szászvárosi rendezvényének megszervezésében. Továbbá Mihai Căstăian múzeumigazgatót, aki számos magyar közösségi rendezvény résztvevőjeként mindig értékes információkkal szolgál a város, a vártemplom történetéről. Reneszánsz nap Marosillyén A sikernek örvendő szászvárosi előadást pénteken a dévai Bethlen kastélynál népes közönség előtt bemutatott táncjáték, illetve régizene-koncert előzte meg. Szombaton Marosillyén, Bethlen Gábor szülőházában hálaadó szentmisével indult a nap, melyen Marian dévai ferences testvér a reneszánsz korról szólva, az emberi értékekre hívta fel a figyelmet. Dante főműve kapcsán elmondta: a keresztény ember példaértékű magatartásával mások számára is utat kell mutasson, támaszt kell nyújtson a sokféle gyarlóság, megpróbáltatás között. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész Bethlen Gábor töretlen hitét állította példaként hallgatósága elé, rávilágítva a fejedelem lelki nagyságára. A ragyogó napsütésben, a Veresbástya udvarán folyatódott a marosillyei reneszánsz nap. Míg a gyermekek pajzskészítéssel, diótöréssel, nyilazással múlatták az időt, a férfiak jurtakészítésbe kezdtek. Mire a nap lenyugodni készült, a jurta fele már készen állt. Az asszonyok, lányok Csernay Claudia vezetésével varróműhelyt nyitottak, s lelkesen szabták-varrták a reneszánsz ruhákat a Szent Ferenc Alapítvány gyermekei számára. Közben a dévai Lengyel család jókora üstben főzte a babgulyást, amiből kora délután mindenki jóllakhatott. Már szürkülődni kezdett, mire elcsendesedett a Veresbástya udvara, ahonnan ki-ki a közös munka, közös játék jóleső élményével térhetett haza. Gáspár-Barra Réka Nyugati Jelen (Arad) 2013. szeptember 30.Leomlottak a falak a Hidelvei templom és a szeretetház közöttVisszaszolgáltatott ingatlant vett ismét birtokba a református egyház Hálaadó istentiszteletet tartottak tegnap délután a hidelvei református templomban. Megünnepelték, hogy hosszas pereskedés után a református egyház visszakapta a templom mögött található hajdani Szeretetház épületét, amelyet 1948. augusztus 3-án államosítottak. Kató Béla, református püspök az ünnepi istentiszteleten elmondta: a falak a történelem folyamán nemcsak elválasztottak, hanem védelmet is biztosítottak, de még sincs szükség ezekre, hiszen az elzárkózás, az elkülönülés nem hoz eredményt. Arra is vigyázni kell – mondta –, hogy ne építsünk újabb falakat. „A templom falai évtizedeken keresztül elzártak bennünket a külvilágtól. Nem taníthattunk, nem nevelhettünk, nem gondozhattuk betegeinket a kórházakban, intézményeinkben. Az a rendszer szerette volna az egyházat végleg bezárni falai közé. De kell legyen elég bátorságunk, hogy kilépjünk ebből a csigaházból, ledöntve a falakat.” – magyarázta. Háromszéki Eszter Szabadság (Kolozsvár) 2013. szeptember 30.Tanévkezdés a MOGYE-n: magyarok itt, románok ottHétfőn délelőtt 10 órától, de két külön helyszínen kezdik a 2013/14-es tanévet a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar és román diákjai. A döntést azután hozták meg a magyar tagozat vezetői, miután teljesen világossá vált, hogy erőfeszítéseik ellenére, az intézmény vezetősége nem hajlandó hozzájárulni a törvény és a tavaly ősszel aláírt protokollum által szavatolt magyar csoportok megalakulásához. Szilágyi Tibor rektor-helyettes lapunknak elmondta, hogy ha a román fél – amely nem tudta megindokolni konok ellenállását – a tanév kezdéséig nem tette lehetővé az önálló csoportok létrejöttét, valószínűleg október elseje után sem változtat majd álláspontján. „Ha megkezdődik a tanév, még nehezebb feladat lesz a magyar csoportok létesítése, hisz ez az eddiginél is több akaratot igényel a vezetőség és a román kollégák részéről” – fejtette ki borúlátását Szilágyi. A MOGYE magyar oktatói a múlt héten még egy utolsó próbálkozást tettek Bukarestben, ahol tízfős küldöttségüket Remus Pricopie tanügyminiszter és Mihnea Costoiu, a felsőoktatásért felelős tárca nélküli miniszter fogadta. A tárgyalások során a marosvásárhelyi tanárok a nyár folyamán elért apróbb előrelépésekről, valamint a vezetőség nem teljesített ígéreteiről tájékoztatták a két minisztert. A tavalyi tanévkezdés előtt Victor Ponta kormányfő és Ecaterina Andronescu akkori tanügyminiszter jelenlétében a román és a magyar fél abban állapodott meg, hogy az egyetem szenátusát hamarosan kiegészítik a magyar közösség képviselőivel, megválasztják a magyar rektor-, illetve dékán-helyetteseket és versenyvizsgát hirdetnek a megüresedett állásokra. A protokollumba foglalták azt is, hogy a magyar nyelvű oktatás megszervezése és felügyelete a megválasztandó magyar prorektor feladatkörébe fog tartozni. Ugyanakkor egyezség született a Charta módosításáról is, amelybe belefoglalják a magyar struktúrák megalakításáról szóló határozatot. Az eltelt tizenkét hónap alatt kiderült, hogy a Leonard Azamfirei rektor és kollégái által vállaltak közül csupán néhány valósult meg. Szilágyi Tibor rektor-helyettes szerint Bukarestben Pricopie és Costoiu egyaránt pozitívan viszonyult a magyar kérésekhez, de az egyetemi autonómiára hivatkozva kijelentették, hogy az intézményen belül kell rendezni a magyar tagozat és az egyetem román vezetése közötti nézeteltéréseket. Sem a fővárosi látogatás, sem a MOGYÉ-n tett utolsó próbálkozások nem vezettek eredményre, beigazolva Szabó Béla tagozatvezető korábbi megállapítását, miszerint az intézmény vezetősége „időhúzásra játszik”. Míg a hivatalos megnyitóra a Kultúrpalota nagytermében kerül sor, a tiltakozásként külön szervezett eseménynek az egyetemi főépület 1-es terme ad helyet. Kérdésünkre, hogy mi történik abban az esetben, ha a MOGYE vezetői nem teszik lehetővé a nagy amfiteátrum használatát, Szilágyi annyit mondott: reméli, nem tiltják ki az egyetem épületéből az intézmény tanárait és diákjait. A rektor-helyettestől azt is megtudtuk, hogy a magyar diákság tanévnyitójára ugyan szívesen látják a közéleti személyiségeket, viszont nem járulnak hozzá, hogy szót kapjanak. Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár) 2013. szeptember 30.Együttműködő egyetemekHatáron átívelő közös szakok indítását és akkreditálását tervezik a kárpát-medencei magyar nyelvű felsőoktatási intézmények – nyomatékosította törekvéseit pénteken a Magyar Rektori Konferencia (MRK) Nagyváradon megtartott plenáris ülése. Mint arról beszámoltunk, a magyarországi szervezet és annak tanácskozási joggal bíró külhoni tagjai igyekeztek felmérni a térség perspektíváit, hogy az egységes magyar oktatás jegyében a határon átívelő együttműködésre összpontosítsanak. Feltérképezték mind az erdélyi, mind a felvidéki, délvidéki, illetve a kárpátaljai magyar egyetemek jelenlegi helyzetét és az adott országban hatályon lévő törvényeket, céljuk ugyanis, hogy olyan akkreditált képzéseket tudjanak majd kínálni, amelyeket abszolválva a hallgatók a határ mindkét oldalán elismert diplomát szerezhessenek. „A konkrét együttműködés szintjén arra jutottunk, hogy leginkább mesteri és doktori szinten indokoltabb elkezdeni a közös képzések beindítását” – vonta le a konklúziókat a Krónikának János Szabolcs, a találkozónak otthont adó nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem rektora. Emlékeztetett, középtávon az alapképzések közül ők a debreceni partneregyetemükkel közösen az agrárszakot szeretnék akkreditáltatni. „A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem már elkészítette a modellszerződéseket, hamarosan megkapjuk azt, és elkezdődhetnek a tanintézetek közötti konkrét tárgyalások” – mondta János. Hangsúlyozta, az ülés fontos részét képezte, hogy megalakult a Határon Túli Magyar Felsőoktatási Intézmények bizottsága. „Ennek gyakorlati hozadéka az, hogy a külhoni oktatást érintő kormánydokumentumokat immár mi is véleményezhessük, hiszen a rektori konferenciának tanácsadó szerepköre van a magyar kormányban” – magyarázta az intézményvezető. Lapunk érdeklődésére amúgy jelezte, a megbeszélésen részvevők véleménye alapján a Kárpát-medencében az erdélyi magyar felsőoktatás áll a legjobban, a külhoni intézmények közül a romániai magyar egyetemeknek van a legjobb perspektívája. Az MRK, mint ismert, ritkán ülésezik Magyarország határain kívül, éppen ezért köszöntőbeszédében Tőkés László, a PKE elnöke is megköszönte a szervezet kitekintését, illetve azt, hogy a magyar kormány a határok feletti nemzetegyesítés jegyében támogatja a magyar felsőoktatás rendszerének létrehozását. Vásárhelyi-Nyemec Réka Krónika (Kolozsvár) 2013. szeptember 30.A Bolyai Alkotótábor munkái leheltek életet a Színház térbeA hét végén szabadtéri kiállítással ért véget a Marosvásárhelyen tizenharmadik alkalommal szervezett Bolyai Alkotótábor. Hazai és magyarországi fotóművészek kinagyított munkái lepték el a Színház teret, végre életet lehelve az átalakítása óta szépen megújult, ám igencsak kopárnak tűnő központi városrészbe. A tábor és az annak kicsúcsosodását jelentő tárlat szervezője, Csegzi Sándor volt alpolgármester, az Erdélyi Magyar Műszaki és Tudományos Társaság megyei elnöke meg is jegyezte nyitóbeszédében: az önkormányzat már régóta készül élettel és minél több színvonalas rendezvénnyel megtölteni a teret. Szombat délután óta a budapesti Erdei Krisztina, Dezső Tamás, Gábor Enikő, a debreceni Soltész István, a bukaresti Nicu Ilfoveanu, Olivia Mihălţianu és a marosvásárhelyi Fekete Zsolt alkotásai teszik színesebbé a színház épülete és a főtéri buszmegálló közti hatalmas szürkeséget. Utóbbi, aki házigazdaként a tábor szakmai irányítását is vállalta, úgy vélte, nehéz kikerülni ezeket a képeket, hisz a szervezők ezzel az „akadállyal” a fotográfiára, mint művészetre hívják fel a járókelők figyelmét. „Miután eleget tettünk kötelezettségeinknek, munkahelyen voltunk, gyereket neveltünk, szerettünk, kikapcsolódtunk, miután ettünk, dolgoztunk, megöleltük kedveseinket, letettük a horgászbotot, golfütőt, miután imádkoztunk – talán elgondolkozunk egy pillanatra, hogy mi a valóság, mi van mögötte, kik is vagyunk? Lehet, hogy az igazi feladatunk semmi más, mint ezen gondolkozni. A választ nem csak egy könyv oldalain, nem csak egy színházi előadáson, nem csak egy festményen, hanem egy tudatosan elkészített fényképen is kereshetjük” – olvasható Fekete Zsolt, a fényképek mellé kihelyezett eszmefuttatásában. A munkákat értékelve Nagy Miklós Kund cáfolta a száz évvel ezelőtt Budapesten Friedmann Endre Ernő néven született, majd Nyugaton Robert Capaként ismertté vált dokumentaristát és haditudósítót, a múlt század egyik legnagyobb fotósát, aki azt mondta: „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. A művészeti író kifejtette, hogy mai technikával már nem kötelező túl közel menni a fényképezett alanyhoz vagy tárgyhoz, ahhoz, hogy jól sikerüljön a kép. De nem elegendő egy drága gép, szükség van jó szemre is. A fotográfia nemzetközi évében szervezett Bolyai-tábor további rendezvényekkel lepte meg a résztvevőket és érdeklődőket. Gimesy Péter budapesti művészettörténész egy vetítés keretében a fotótörténet nagy pillanatait idézte fel, Iosif Király bukaresti műépítész előadótanár A fénykép, az illúziótól a manipulációig címmel értekezett, Bartha József marosvásárhelyi festőművész a konceptualizmus és a fotográfia viszonyát taglalta, míg a kolozsvári Dorel Găină a fotográfia versus transzfotográfia témakörben indított vitát. Továbbá voltak kerekasztal-beszélgetések, vetítések és egy másik kiállítás, amely az Orbán Balázs munkái nyomában elindult Fekete Zsolt „megismételt pillanatait” mutatta be. Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár) 2013. szeptember 30.Kibújt a szög a zsákbólAz alábbiakban reflektálni szeretnék Lőrinczi Loránd újságírónak a Krónika napilapban megjelent Kettős játék című írása kapcsán (Szempont, szeptember 20.) Főként azért tartom fontosnak a replika jogán a válaszadást, mert az utóbbi időben olyan ellentmondásos megnyilvánulások, nyilatkozatok jelentek meg a sajtóban, amelyek választ érdemelnek. Miért mondom azt, hogy kibújt a szög a zsákból? A magyar közösségen belül már 1989 decemberében megfogalmazódott néhány alapvető igény a román többség felé, s ezekből az egyik, amelyet eddig nem kérdőjelezett meg senki, hogy nem értettünk egyet azzal, hogy a nemzetállam kifejezés megjelenjen a román alkotmány szövegében 1991-ben, ez volt az egyik indok, ami miatt az RMDSZ akkor az alkotmány ellen szavazott. Az érvelésünk ismert: Romániában nemcsak román, hanem más nemzetiségű polgárok is élnek, vagyis a román állampolgároknak egy tekintélyes része nem román, ha pedig így van, nem beszélhetünk román nemzetállamról (amennyiben az állam az állampolgárok állama). Románia tehát többnemzetiségű állam, és az RMDSZ azt szeretné, ha az alkotmány is tükrözné ezt a valóságot. E véleményünk miatt az RMDSZ-t rengeteg támadás érte akkor, és mi azóta is azt valljuk, hogy a nemzetállam fogalma idejétmúlt, és Franciaországhoz, Spanyolországhoz, illetve más európai uniós országokhoz hasonlóan, a román alkotmányban sincs helye e fogalomnak. Teljesen tévesen, Lőrinczi Loránd írásában azt állítja, hogy az a szekuláris szemlélet, amely most az Európai Uniót jellemzi, úgymond a nemzetállamtól való elhatárolódás, ahol mindenki individuumokban gondolkodik. Szerintem az Európai Unió azokon az alapvető morális, polgári értékeken alapszik, amelyek a megalapításakor is érvényesek voltak, nem véletlen, hogy a második világháború után a legtöbb európai uniós állam kivette a nemzetállam fogalmát alkotmányából. Ez nem azt jelenti, hogy nincs nemzet, nem azt jelenti, hogy a romániai magyarság nem vallja magát a magyar nemzet részének. Mi nem vagyunk a román nemzet részei, mint romániai állampolgárok a magyar nemzet részének tartjuk magunkat, mint ahogy szerintem a magyarországi román kisebbség is a román nemzet részének vallja magát természetes módon. Nyilván a magyar nemzet részeként az együttgondolkodás kell viszonyunkat jellemezze az egész Kárpát-medencében, és mi erre is törekedtünk az utóbbi 23 évben. Amikor a magyar alaptörvényről, az alkotmányról tárgyaltunk Budapesten, nagyon hangsúlyosan elmondtuk, hogy nem lehet kettős mércével mérni a nemzet fogalmát, és egyfelől egy centralizált államban gondolkodni, nemzetféltő, magyarságot féltő beszédeket tartani, másfelől meg arról beszélni, hogy a magyarországi kisebbségek a magyar nemzet részei kéne legyenek. A cikk írója elnézően beszél a szélsőségesekről, akik közül szerinte sokan csak a nemzetet akarják erősíteni. Ezen szélsőségeket vissza kell utasítani, hiszen a magyarországi szélsőséges pártok, például a Jobbik, egyértelműen kisebbségellenes politikákat folytatnak, nem értik, vagy nem akarják megérteni azt, hogy nem lehet egyszerre nemzetcentrikus, roma- és zsidóellenes politikát folytatni – mert mint mondják, nemzetbiztonsági szempontból nem megbízhatóak –, és ugyanakkor, egy román–magyar külügyi bizottsági találkozón azt kérdezni, hogy mit tesz a román állam a magyar nemzeti közösség érdekében. Más szóval: az a politikus, aki Magyarországon a centralizált nemzetállamot támogatja, s utána átlépi a határt Romániába, Szerbiába, vagy Szlovákiába, ott pedig számon kéri a másik államot, hogy miért viselkedik nemzetállamként, miért nem akar jogokat adni a kisebbségeknek, nem hiteles, álszent. Azon a külügyi bizottsági találkozón egyébként udvariasan csak annyit válaszoltam, hogy először is azon kellene gondolkozzon az illető képviselő, hogy mit mond a magyar parlamentben, ő azért kellene a magyarországi kisebbségek élharcosa legyen, hogy erkölcsi háttere legyen a román állam felelősségre vonásában. Ezt a kettősséget másoknál is láttam, és azt gondolom, hogy nem szabad egy ilyen jellegű tudathasadásos stratégiát támogatni, mert egy ilyen veszélyes koncepciónak nincs helye a modern Európában. Miért mondom azt, hogy veszélyes az, amit megfogalmaz ebben a cikkben Lőrinczi Loránd? Bár kitér arra, hogy itt a románok 1918. óta sorvasztják a magyar közösséget, és erre voltak persze példák mind a két világháború között, mind a kommunizmus ideje alatt, de arról nem beszél, hogy ezt pontosan a nemzetállam koncepciójának égisze alatt tették. Mi a régiók Európáját támogatjuk, pontosan a decentralizáció érdekében, azért, hogy maga a központi állam „gyengüljön”, a régiók és önkormányzatok pedig erősödjenek. Ezen belül a szubszidiaritás elvét, a párbeszédet és az autonómia különböző formáit is támogatjuk. A hiteles és sikeres dialógusnak köszönhetően első alkalommal került be bizottsági szinten a román alkotmányba, hogy államalkotó tényező a magyar közösség, hogy a kulturális autonómia elemeit tartalmazó cikkelyben felvetik azt a jogot és lehetőséget, hogy az államnak kötelessége megkérdezni a közösséget a kultúrát és az oktatást érintő kérdésekben, és szó esik a nemzeti szimbólumok használatáról. Az RMDSZ azt vallotta 1989 decemberében, és ezt valljuk most is, hogy ez a járható út, ha lehet, dialógus útján, a törvényes jogalkotási eszközök kihasználásával, az önkormányzataink erejét és a parlamenti jelenlétet felhasználva kell előre menjünk. Ehhez persze partnerek kellenek. Ez nem zárja ki más eszközök, akár a polgári engedetlenség lehetőségét vagy referendumok meghirdetését bizonyos sorsdöntő kérdésekben. Óva intek mindenkit attól, hogy kettős mércével, a múlt koncepcióinak éljen, mert szerintem a nemzetállamokról úgy kellene beszéljünk, mint a 19–20. század idejétmúlt felfogásáról. Aki ma a nemzetállam apológiáját próbálja visszahozni, az szembemegy véleményem szerint nemcsak a romániai magyar közösséggel, de a Kárpát-medencei magyarok akaratával is. Hiszen csak egy európai értékeken alapuló, a családot, az egyházakat tisztelő, a kisebbségben élő nemzeti őshonos közösségek jogait elismerő társadalomban tudjuk fenntartani a magyar nemzetet a következő századokban. Borbély László A szerző az RMDSZ politikai alelnöke Krónika (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
