|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 643 találat | lapozás: 1-30 ... 601-630 | 631-643 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2014. szeptember 30.Szórványkollégiumot adtak át NagysármásonSzórványkollégiumot avattak vasárnap a Maros megyei Nagysármáson. Az egyházi és civil összefogással, valamint magyarországi támogatással és az RMDSZ hozzájárulásával létesült intézménynek köszönhetően a mezőségi falvakban megapadt magyar közösségben születő gyermekek magyarul tanulhatnak. Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese (képünkön) rámutatott: a szórványkollégiumnak otthont adó épületet a református egyház biztosította, a tapasztalatot és a szervezőmunka erejét pedig a Kallós Zoltán Alapítvány adta. Magyari hozátette: az újabb kollégium megvalósítása nyomán Maros megye szinte valamennyi szórványterületére kiterjedt az a bentlakási hálózat, amely a gyermekek anyanyelven való tanulását segíti. „Keressük a lehetőségeket arra, hogy a felszerelés és működtetés során is támogatni tudjuk a kezdeményezést, leghamarabb könyvadománnyal, egy kis könyvtár létrehozásához” – emelte ki Magyari Tivadar. Krónika (Kolozsvár) 2014. szeptember 30.Haza magasban és mélyben – Szárhegyi Írótábor BorzontonA hétvégén Borzonton tartották meg a Lázár-kastély körüli, elhúzódó huzavona miatt „hazátlanná vált” Szárhegyi Írótábort, így még aktuálisabbá vált a 9. találkozó kérdésfelvetése: „Hol van az író hazája?” A másfélnapos tanácskozásra a Magyarországra, vagy még nyugatabbra elszármazott, erdélyi származású írókat hívtak haza a szervezők, hogy megkérdezzék tőlük, nekik ugyan hol is van a haza. Markó Béla költő, a Communitas Alapítvány elnöke megnyitó beszédében elmondta: „virtuálisan legalább össze kellene varrni ezt a kettévágott irodalomtörténetet”, hiszen könnyebb lenne az elvándoroltakkal együtt folytatni. Amint a tábor főszervezője, Egyed Péter megjegyezte a Molnár Gusztávval való beszélgetése előtt, igyekszik elkerülni, hogy fogalmi vitákba keveredjenek, ami gyakran elő szokott fordulni beszélgetéseik során. A fogalmi viták azonban elkerülhetetlenek voltak, Láng Gusztáv például arról értekezett, milyen változatai voltak az idők során a haza szónak, hiszen főként a régebbi időben nem föltétlenül egy országot jelölt ez a kifejezés, sokkal inkább a települést, ahonnan az illető származott. Láng Gusztáv egyébként, a többi meghívottal ellentétben, nem Erdélyben, hanem Budapesten született, de középiskoláit már Szatmárnémetiben végezte, Kolozsváron szerzett egyetemi oklevelet, majd ugyanitt egyetemi tanár is volt, egészen 1984-ig, amikor ismét Magyarországra telepedett. Szűcs Jenő történészt idézve elmondta: a haza nem szorul arra, hogy az ember benne éljen, úgy is tekinthetünk egy országot hazánknak, ha a sors messze sodort tőle. Szerinte ugyanakkor fontos különbséget tenni a haza és a szülőföld kifejezések között, a szülőföld ugyanis mindig hiányzik az embernek, és ez a hazával ellentétben mentes a politikai, ideológiai töltettől. „El lehet menni úgy is, hogy az ember marad: én például a Magyarországra való áttelepülésem után is munkatársa maradtam a romániai magyar folyóiratoknak” – Fogalmazott Láng. Az irodalomtörténész emlékeztetett rá, hogy Babits például különbséget tett mappa szerinti és lélek szerinti haza között, ő maga pedig Erdélyt tekinti lélek szerinti hazájának, hiszen 37 évig élt itt, 27 évig egyetemi előadóként, így aktívan részt vett az itteni kultúrügyekben. Megemlítette ugyanakkor Márai álláspontját is, aki szerint a haza a magyar nyelv. A fogalmi viták ellenére is érdekes beszélgetések zajlottak tehát le, hiszen amint Lakatos Mihály író, a Sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Intézet igazgatója fogalmazott: „konferenciát csak megválaszolhatatlan kérdések köré érdemes szervezni”. A konferencia részvevői ugyanakkor a valós honosodás lehetőségéről is eszmét cseréltek. Kenéz Ferenc költő szerint nem volt könnyű, ahogyan az anyaországi irodalmi élet képviselői fogadták őket, hiszen a nyolcvanas évek második felében – amikor maga is kénytelen volt elhagyni az országot – tucatjával telepedtek át erdélyi írók Magyarországra, ami már az ottani irodalmi közélet számára is problémát jelentett. „Azok, akik akkor kimentek Magyarországra, nem bekacsolódtak az ottani irodalmi vérkeringésbe, hanem rátelepedtek arra” – fogalmazott. „Elmenni könnyű, megérkezni nehéz” – fogalmazott később a témával kapcsolatban Tompa Andrea író is, aki Kolozsvárról ment ki Budapestre. Minél több ismeretet szerzel, annál irrelevánsabb a haza kifejezés – idézte Hans-Georg Gadamer szavait Hajdú Farkas-Zoltán, aki egyben a legtávolabbról hazalátogató író is volt a találkozón: 26 éve él Heidelbergben. A csíkszeredai születésű író elmondása szerint igazi transzszilván családból származik, hiszen édesapja csíki székely volt, édesanyja pedig brassói szász. Egy zsidó közmondást is idézett, miszerint a haza ott van, ahol sikeresen tudsz reklamálni. Az is elhangzott ugyanakkor a megbeszélésen, hogy a ’89 előtt eltávozottak többnyire úgynevezett „passzív emigránsok”, hiszen legtöbb esetben nem saját elhatározásból, hanem politikai nyomásra voltak kénytelenek elhagyni az országot, ezzel szemben akik a rendszerváltás után távoztak, már saját elhatározásból tették. A legifjabb kivándorlók történetéből ugyanakkor az is kiderült, hogy ez sem teljesen igaz, hiszen Csender Levente még gyerekkorában került Magyarországra a szülei döntésének következtében, Nagy Koppány Zsolt pedig eredetileg csak az egyetemet végezte volna az anyaországban, majd a felesége miatt maradt kint. Az egyetlen „aktív emigránsnak” Potozky László bizonyult, aki elmondása szerint már középiskolás korában eldöntötte, hogy egyszer Budapesten fog letelepedni, ami a közelmúltban sikerült is. A tanácskozást követően lapunk volt munkatársa, Papp Attila Zsolt vehette át a Csiki László-díjat, amelyet 35 évnél fiatalabb alkotóknak ítélnek oda az elmúlt két évben megjelent kötetért. A díjat korábban Karácsonyi Zsolt és Szabó Róbert Csaba kapta meg, idén pedig Papp Attila Zsolt Vízimozi című verseskönyvét összesen 12 kiadvány közül találta a legjobbnak a díj kuratóriuma. A díjazott a tábor szervezőinek és az elismerés alapítóinak köszönte meg, hogy otthon érezheti magát. Varga László, Krónika (Kolozsvár) 2014. szeptember 30.Új táncszínház alakult MarosvásárhelyenÖt taggal és egy névadó vezetővel megalakult az András Lóránt Társulat Marosvásárhelyen. A táncszínházi társulat egyelőre a Brăila utcai volt zsinagóga épületében próbál, ott terveznek létrehozni egyfajta táncszínházi központot is. Az 1927-ben épült zsinagógában sokáig a Román Televízió marosvásárhelyi stúdiója székelt a második emeleten, most azonban az új táncszínház költözött be. A kívülről akár színházra is emlékeztető épület földszintjén és első emeletén hatalmas terek vannak, így megmozgatta a társulati tagok fantáziáját, akik már az épület minden zegzugában elképzeltek egy-egy előadást, egy színházi kocsmát, vagy egy kurzust. Egyelőre azonban ők is az épület rendbehozott második emeletét használják, ott próbálnak, és ott alakítanak ki egy stúdiót is, ahol majd felléphetnek a tervek szerint október végén vagy novemberben. Új képzés, új munkalehetőség Az új társulat ötletgazdája és egyben névadója András Lóránt. A lövétei származású művész előbb versenytáncos volt, majd színész, aztán kezdte ötvözni a kettőt: színházi koreográfiákat készített, külföldön tanult, és lassan bekerült a táncszínházi körökbe. A 90-es évek elejétől gyakorlatilag színházi koreográfusként is tevékenykedik, saját bevallása szerint lassan nincs az országban olyan színház, ahol ne fordult volna meg. A 42 éves művész szerint mégis most ért meg az idő arra, hogy létrehozzon egy táncszínházi társulatot. „Ahhoz, hogy az ember társulatot alapítson – de főleg egy táncszínházi társulatot, amely nagyon technikafüggő – az első kérdés nem az, hogy hol és miből, hanem az, hogy kikkel. Tulajdonképpen így a társulat létrejötte szorosan összefügg azzal, hogy néhány éve beindult a koreográfia szak a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, ahol én is tanítok. Hogy ha már képezünk embereket ilyen téren, akkor intézményeket is létre kell hozni, ahol ezek az emberek dolgozhatnak. Ilyen intézmények pedig nincsenek, úgy ahogy felsőfokú táncoktatás sem létezett ebben az országban egészen a közelmúltig” – magyarázta András Lóránt. Elmondta: már három évfolyam végzett a koreográfia szakon, a végzettek nagyon tehetségesek, így nem szerette volna hagyni, hogy szétszóródjanak, ezért is hozta létre a társulatot. Bár tavaly még egy kamrának is örült volna, ehhez képest most egy hatalmas, színháznak való épületet kaptak meg szimbolikus összegért. A társulat a zsidó hitközségnél pályázott, és mivel nekik tetszett az ötlet, egyelőre egy évre adták ki a Brăila utcai ingatlant. A társulati tagok már javában próbálnak az épület második emeletén, lassan pedig beindulnak a kurzusok is különböző műfajokban. Készül a stúdió is, ahol majd játszani fognak: a fénytechnika lassan érkezik, a nézőtér is készül. Bár áram még nincs az épületben, nemsokára az is megoldódik, így András Lóránt szerint október végén, legkésőbb november elején elkezdenek majd játszani. „Menet közben létrehoztunk egy halom előadást az egyetemen, akármikor elővehetjük, játszhatjuk ezeket, de most egy új előadáson is dolgozunk. Ugyanakkor befogadó színházként is szeretnénk majd működni, mert léteznek mozgalmak, produkciók, amelyeket érdemes elhozni ide is” – mondta a társulatvezető. Hozzátette, hogy ők sem csak a székhelyükön akarnak előadni, hanem mindenfelé, akár külföldön is, ugyanis a tánc nyelve univerzális. Társulat magántőkéből Bár az öt társulati tag jelen pillanatban mind magyar, sőt nagyrészt székelyföldi, András Lóránt szerint ez véletlen, a bedolgozók közt ugyanúgy van román és magyar is, akik az egyetem alatt is együtt dolgoztak. A társulat alapítója elmondta, mindent a családjának köszönhet, akik hisznek benne, és abban, amit megálmodott. „A családom összeadta, amije van, és befektetett ebbe a vállalkozásba. Tehát magánpénzből működik minden, nem is nagyon akarunk függeni senkitől és semmitől” – mondta András Lóránt. Bár Gothárd Veronika új előadását próbálja már a társulat, a turnézást Györfi Csaba A lecke című előadásával kezdik majd el. A fiatal koreográfus Eugen Ionesco A lecke című darabjából készített táncadaptációt, ez volt a harmadéves vizsgamunkája. „Ennek az adaptációnak a fő kérdésfelvetése, hogy az ember miért a tudást akarja birtokolni ahelyett, hogy élni akarna” – fogalmazott Györfi Csaba. A fiatal székelyudvarhelyi koreográfus tavaly végzett a vásárhelyi egyetemen a harmadik évfolyamon, saját bevallása szerint is rengeteg energiát és munkát fektettek már ebbe, és társaival együtt azt szeretné, ha munkájuk gyümölcse most beérne a társulaton keresztül. Szász Cs. Emese, Krónika (Kolozsvár) 2014. szeptember 30.LapzártaTegnap délután a Bod Péter Tanítóképző Nagy Béla Dokumentációs és Információs központjában ünnepi keretek közt nyitották meg az új tanévet a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pedagógiai és Alkalmazott Didaktikai Intézetének Kézdivásárhelyi Tagozatán. A vendégeket, hallgatókat és tanáraikat dr. Szántó Bíborka tanulmányi igazgató köszöntötte. Megnyitóbeszédében felkérte az újoncokat, hogy az iskola szellemében vegyenek részt a város kulturális életében is. Ezt követően Fűzi Annamária hallgató mesét mondott, Bimbó Zita pedig másodévesként köszöntötte a 16 elsőévest, akiket arra biztatott, hogy a tanulást elősegítő közösséget építsenek ki. Kocsis Annamária tanfelügyelő kifejtette: a pedagógusi szakmára nemcsak születni kell, hanem fel is kell nőni hozzá. Végül Kész Ildikó, a Manócska Napközi Otthon igazgatónője, lokálpatrióta húrokat pengetve hangsúlyozta, hogy ahol főiskola működhet, ott a kultúra is jó bölcsőben ring. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2014. szeptember 30.Szokásrendünknek megtartó ereje voltA nemzetek tudatában bizonyos napokhoz számos hiedelem és ebből fakadó szokás kapcsolódik, melyek betartása hasznosnak bizonyult, figyelmen kívül hagyásuk azonban rendszerint megbosszulta magát. Nem is lehet ez másképp, hiszen a népi bölcsesség hosszú évezredek megfigyelésen alapuló, állandóan bővülő és nemzedékről-nemzedékre átadott tapasztalatának az eredménye. Tudomást sem venni róla tehát nemcsak felelőtlenség, hanem balgaság is. Szent Mihály napján például a pásztorok azért hajtották be az állatokat a legelőről, mert az időjárás hidegebbre fordulása a növényvilágot téli álomra kényszerítette, s így a jószág táplálék nélkül maradt. Átadáskor természetes módon az elszámolást is meg kellett ejteni, hogy a gazdák is kiadhassák a legeltetésért és bajlódásért egyezség szerint járó jussukat, s a munkaviszony meghosszabbításáról vagy megszűntéről is dönteni lehessen. Eleink ugyanis semmit sem bíztak a véletlenre, ezért a pásztorfogadásnak is megvolt a jól meghatározott időpontja, mely éppen Szent Mihály napjára esett. Ekkor kezdődött a Katalin napjáig tartó, s lakodalmakkal, bálokkal tűzdelt kisfarsang is, hiszen oldani kellett a tavasz óta felgyűlt feszültséget, feledni a bosszúságot és tánccal lazítani a nehéz munkától görcsös izmokat, de a fiatalok ismerkedéséhez is ilyenkor kínálkozott a legjobb alkalom. Így hát a természet nyugovóra térésével egy időben, jól megérdemelten örült és mulatott a falvak népe, amit életmódjából kifolyólag különben is csak ebben az időszakban engedhetett meg magának. Ekkor viszont jogosan, hiszen szorgos kezük munkája nyomán pincében, padláson, csűrben halmozódott a termés, s az ólakban hízó sertések jóvoltából az év végi ünnepeken esedékes lakomák alapanyaga is biztosítva volt. Mindezt felidézve, óhatatlanul belém nyilall a kérdés, erre most miért nem vagyunk képesek? És ezt feltéve nemcsak az utódok hűtlensége miatt haldokló falusi világ lassan feledésbe merülő szokásrendjére gondolok, hanem a jól és eredményesen elvégzett munka, s a tisztességes számadás és elszámolás megrokkant becsületére, pedig ennek hiányában igazából még örülni sem tudunk, és a jövőnk is kétségessé válik. Bedő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2014. szeptember 30.Az űrlap aljaElőadás a magyarság jelenéről és jövőjéről Megtelt a nagyszalontai RMDSZ Magyar Házának nagyterme, melyben a Hajdúhét ötödik napján, Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke A magyarság jelene, lehetőségei, stratégiai elképzelései a 21-ik szádban, címmel tartott figyelemre méltó előadást. A vendéget Török László, Nagyszalonta polgármestere üdvözölte és mutatta be, megemlítve továbbá, hogy már tizenötödik éve eredményesen működik a Hajdúvárosi Esték tanulságos rendezvénysorozata. Előadásának bevezetőjében Szász Jenő ismertette a Nemzetstratégiai Kutatóintézetük alapvető feladatát, rávilágítva a huszadik század azon nemkívánatos eseményeire, a nagyvilágban szétszóródott, és a Kárpát-medence számos országában széttagoltan élő magyarság sorsáról is értekezett. Ismertette intézményük célkitűzéseit, amelynek feladata, hogy önazonosságát megőrizve megmaradjon, erősödjön, sőt gyarapodjon a magyarság. Ahhoz, hogy a magyarságnak esélye legyen megőrizni, esetleg benépesítenie ősei szállásterületeit; az elkövetkező évtizedekben a humán vagyon felelős megőrzésére, annak gyarapítására van szükség. „Kutatóintézetünk égető feladatai, közé tartozik (Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke is, azzal a megbízással engedett utunkra) hogy a külhoni magyarság sokasodó bajaira gyógyírt; értelmes és hasznos, életre való megoldásokat dolgozzunk ki.”- hangsúlyozta Szász. A huszonegyedik században eljött az ideje a nemzetintegrációnak is. Az európai közösség értelmében nincsenek többé határon inneni és túli magyar ügyek, csak közös ügyek vannak. Szabó Dezsővel szólva: „Minden magyar felelős minden magyarért”. Szász Jenő, a nemzetstratégiai intézetük két jelszavát ajánlotta a hallgatóság figyelmébe: a felelősség és a hűség kifejezésüket! A felelősség elvégzendő munkát és feladatot jelent. Józan ítélőképességet, és megbízhatóságot, ami ahhoz vezet, hogy a dolgok jó irányba haladjanak. A hűség; felelősségteljes kitartást, ragaszkodást a szeretett személy (feleség) iránt, a család, a cél, és az eszme mellett. Hűségünk a legfőbb értékünk, amely képessé tesz minket, hogy minden körülmények között jók maradjunk. A hűség a legfőbb érték: Isten, a nemzet, a haza, a család, a hivatás; feladatunk iránti ragaszkodásunkat jelenti – mondta az előadó. Szász Jenő, záróakkordként kijelentette: „mi tudjuk, hogy mit akarunk, mi, egy új világot akarunk; egy olyan közeget, amelyben érdemes megszületni, élni és meghalni. Tanulni okosan, dolgozni pontosan, és szépen, egymás megértésében és együttműködésében.” Befejezésként Török László, egy Nagyszalontáról készült grafikát ajándékozott Szász Jenőnek, megköszönve vele az értékes előadást. Reggeli Újság (Nagyvárad) 2014. szeptember 30.Az űrlap aljaRégészeti kiállítás a hajdúvárosban A Hajdúhét másnapján, vasárnap az Arany János Emlékmúzeum, valamint az RMDSZ szervezésében a nagyszalontai Csonkatorony tövében lévő Arany Palota galériájában Deák Sándor nyugdíjas régészeti gyűjteményéből nyílt kiállítás. A gyűjtemény Nagyszalonta őstörténetéről „mesél”, tesz tanúbizonyságot; a határát járva gyűjtött agyagedényeket, kőszerszámokat és megannyi bizonyítékát az akkori ember ittlétéről a mi barátunk, Deák Sándor – mondotta Dánielisz Endre helytörténész. Több száz, pontosabban ezer és ezer évvel ezelőtti tájainkon élt ember e kiállítás által üzen a mának. Felbecsülhetetlen értékű régészeti leletek ezek, amelyek betekintést engednek elődeink életvitelébe – mondta Deák Sándor. A több száz évvel ezelőtti Nagyszalonta környéke nádas-mocsaras, vizes terület volt, melyben bőven akadt hal is. A halászathoz használt lyukasztott kőnehezékek – többek között itt kiállítva – voltak azok az eszközök, melyek a halászhálónak a vízfenékhez való tartását biztosították, hogy bőséges legyen a halfogás. A helység magasabban fekvő részeit erdők borították, bennük bőven akadt vad is; ezeket vadászták, feldolgozták, melyekhez szerszámok kellettek. A fából készülteket az idő elemésztette, de a csont, a kő és az agyagedények átvészelték az évszázadokat – szerencsénkre; ezek üzennek a mának, szolgálnak eligazító tükörképül. A kiállított régészeti anyag méltatása után Mokán István, Sarkad város alpolgármestere a kiállítást megnyitó beszédében elmondta: hasonló rendezvények – mint a mostani is – hozzájárulnak „testvéri” kapcsolataink egybekovácsolásához. Köszönetet mondott Török Lászlónak, Nagyszalonta polgármesterének is, mindezek megerősödéséért tett fáradozásáért. Viszonzásként Török László Bocskai Bronzplakettet és oklevelet nyújtott át Mokán Istvánnak, Sarkad alpolgármesterének, mellyel kitüntetésben részesíti az önkormányzat tevékenységében elért példaértékű munkájáért. A kiállítás házigazdája, Darvasi Zoltán, az Arany János Emlékmúzeum igazgatója köszöntötte a résztvevőket, ami után elmondta: a kiállítás két hétig tekinthető meg a nagyszalontai Arany Palota galériájában, amely a Barangolás Nagyszalonta környékének őstörténetében címet viseli. Reggeli Újság (Nagyvárad) 2014. szeptember 30.Orbán ellen és mellett is tüntetnek KolozsváronOktóber 3-án, pénteken 11 órától avatja fel Orbán Viktor miniszterelnök a Kálvin/Câmpeni utca 1. szám alatti Kolozsvári Református Kollégium szakiskoláját, amelyben már meg is kezdődött a tanítás. A Facebookon két tüntetést is bejelentettek, az egyiket Orbán ellen, a másikat mellette. Mindkét demonstrációt a szakiskola épülete előtt tartják. A maszol.ro-nak az Orbán elleni tüntetést szervező egyik aktivista elmondta, figyelnek majd arra, hogy a bannereken világosan fogalmazott, kétnyelvű feliratok szerepeljenek, és hogy ne etnikai élű vagy politikai párthoz kapcsolódó tüntetés legyen. Céljuk, hogy az Erdéllyel kapcsolatos tévhiteket eloszlassák, mutassák fel, hogy nem mindenki híve a Fidesz politikájának. Kérdésünkre, kértek-e engedélyt a városházától a tüntetésre, a szervező kitérő választ adott. A meghívó szövege hibákat tartalmazott Mivel a Facebook-esemény szövege hibákat tartalmazott, a meghívót letörölték, a szöveg tartalma azonban ez volt: "ma Magyarországon megbélyegzik a szegénységet, diszkriminálják a hajléktalanokat, megfélemlítik a Fidesszel kritikus civil szervezeteket. Orbán Viktor Tusnádfürdőn azt mondta az idén nyáron, hogy a külföldről finanszírozott civil szervezetek veszélyt jelentenek a nemzetbiztonságra. Mindeközben kulturális és civil szervezetek sora került kiszolgáltatott helyzetbe Magyarországon, a hatalom különböző eszközökkel gyakorol rájuk nyomást. Ez ellentétes az európai normákkal, a demokráciával". A meghívó szerint Erdély többnemzetiségű, multikulturális régió, amelynek az értékei a tolerancia, az együttműködés és a szolidaritás, és "ahol a nemzetállami, nacionalista és etnicista politika, amit Orbán Viktor is képvisel, nem segít, sőt kiindulópontja lehet a nézeteltéréseknek, és társadalmi szinten feszültségeket okoz". Az Orbán-pártiak elírták a dátumot Hibát tartalmaz az Orbán mellett kiállók meghívója is, ott ugyanis csak a szövegben írták le helyesen a dátumot, máshol október 11-e szerepel. Ők azt írják: szomorúan vettük tudomásul, hogy Orbán Viktor kolozsvári látogatása alkalmával egyes csoportok ellentüntetést szerveznek. "Úgy gondoljuk, hogy Kolozsváron nincs helye a Parászka Máté (az ellentüntetés egyik szervezője - szerk. megj.) féle uszításnak. Mi kolozsvári magyarok, mutassuk meg, hogy kiállunk Orbán Viktor és nemzetpolitikája mellett. Ha Önök is úgy gondolják, hogy ellen kell állni az értelmetlen uszításnak, és a magyar-magyar ellentétek szításának, akkor október 3-án, 11 órakor találkozzunk a kolozsvári Mentőállomás előtt. Megmutatván azt, hogy erős és egységes a magyar közösség, és nem hagyunk teret a politikai szélsőségeknek" – olvasható a meghívóban. Kustán Magyari Attila Egy kommentből: Ki ez a Parászka Máté ,hogy ilyen magyar-magyar elleni uszítást mer rendezni ,remélem lesznek vagy 5-en és jól kiröhögtetik magukat. maszol.ro 2014. szeptember 30.Nagyon drágák az állami egyetemek a hallgatók szerintAz országos diáktanács (ANOSR) arra panaszkodik, hogy az ország 21 állami felsőoktatási intézményében évről évre egyre magasabbak a díjszabások. A hallgatók szerint a felvételi- és tanulmányi díjak folyamatos növelése indokolatlan. Ezért tiltakozássorozatot is kilátásba helyeztek. Hétfői közleményében a diáktanács példának a térítéses jogi képzéstt hozza fel. Ennek ára évi 2000 lej a Román-Amerikai Egyetemen, a kolozsvári BBTE-n viszont már 3600 lej. Nagyok a díjszabások közötti eltérések az orvosi képzésben is: a nagyszebeni Lucian Blaga Egyetemen 4800 lej, a bukaresti Carol Davila Egyetemen pedig 9000 lej a tanulmányi díj. Ezek az eltérések a diákszervezet szerint indokolatlanok. Az ANOSR felmérése szerint az elmúlt években átlagban 81 százalékkal emelkedtek a díjszabások a felsőoktatási intézmények közel negyven százalékánál. A diáktanács tanulmánya több térképet is tartalmaz, egyiken a bentlakásárakat tüntették fel. E szerint Nagyszebenben (havi 540 lej) és Iaşi-ban (havi 500 lej) a legdrágábbak a kollégiumi szállások. A felvételi díj az orvosin a legnagyobb: 350 lej Iaşi-ban, 200-500 lej Marosvásárhelyen és 300 lej Kolozsváron. A pótvizsgadíjak sem elenyészőek: 25 lejért vizsgázhat újra az a diák, aki elbukott, vagy aki javítani szeretne, ám a vizsgadíj mellé a kreditekért is fizetnie kell. Így az 5 kreditpontot érő pótvizsga akár 675 lejbe is kerülhet az ANOSR szerint. A szervezet arra kéri az oktatási tárcát és a kormányt, hogy ne az egyetemi hallgatók kárára próbálják megoldani a tanügy alulfinanszírozását, hanem költségvetés-kiegészítéssel próbálják orvosolni a romániai felsőoktatás problémáit. A diákszervezet kilátásba helyezte az „Egyetemi Ősz” elnevezésű tiltakozássorozatot is, ha a kormány illetékesei nem reagálnak kérésükre. maszol/agerpres 2014. szeptember 30.A kolozsvári Orbán-ellenes tüntetés ellen szerveznek tüntetéstMagánszemélyek szerveznek tüntetést Orbán Viktor mellett október 3-án 11 órától. A kolozsvári magyarság kiáll Orbán Viktor mellett című Facebook-esemény a kolozsvári mentőállomás elé szervez találkozást az Orbán mellett kiállni akarók számára. "Szomorúan vettük tudomásul, hogy Orbán Viktor Miniszterelnök Úr kolozsvári látogatása alkalmával egyes csoportok ellentüntetést szerveznek." A szervezők azt is írják, hogy az Orbán-ellenes tüntetést uszításnak értékelik. "Mi kolozsvári magyarok, mutassuk meg, hogy kiállunk Orbán Viktor és nemzetpolitikája mellett. Ha Önök is úgy gondolják, hogy ellen kell állni az értelmetlen uszításnak, és a magyar-magyar ellentétek szításának , akkor Október 3-án, 11 órakor találkozzunk a kolozsvári Mentőállomás előtt. Megmutatván azt, hogy erős és egységes a magyar közösség, és nem hagyunk teret a politikai szélsőségeknek" - írják. A tüntetés szervezői, annak ellenére, hogy a szövegben október 3. 11 órát jelölték meg az esemény időpontjának, a Facebook-esemény beállítható időpontját - feltételezésünk szerint véletlenül - október 11-re tették. A szervezők által említett tüntetésről hétfőn írtunk. Az eseményre mutató Facebook-oldal később elérhetetlenné vált, de úgy tudjuk, hogy a tüntetés ennek ellenére meg lesz tartva. Az “Orbán Viktor és kormánypártja, a Fidesz politikája ellen” tüntetőket október 3-án 11 órától a Kálvin/Câmpeni utca 1. szám előtt, a mentőállomással szemben, a Nagy/Horea úti református templom mögé várják. A tüntetés célja felhívni a figyelmet “a Fidesz és Orbán Viktor önkényes és demokráciaellenes politikájára. Ma Magyarországon megbélyegzik a szegénységet, diszkriminálják a hajléktalanokat, megfélemlítik a Fidesszel kritikus civil szervezeteket. Orbán Viktor Tusnádfürdőn azt mondta az idén nyáron, hogy a külföldről finanszírozott civil szervezetek veszélyt jelentenek a nemzetbiztonságra. Mindeközben kulturális és civil szervezetek sora került kiszolgáltatott helyzetbe Magyarországon, a hatalom különböző eszközökkel gyakorol rájuk nyomást. Ez ellentétes az európai normákkal, a demokráciával” – áll a Demonstráció az erdélyi társadalmi egyensúlyért és Orbán Viktor politikája ellen mottójú Facebook-esemény oldalán közölt, kétnyelvű felhívásban. A kezdeményezők szolidaritásukat fejezik ki a magyarországi civilekkel, és tiltakoznak a jogsértő tekintélyelvű politika ellen. “Erdély többnemzetiségű, multikulturális régió, amelynek az értékei a tolerancia, az együttműködés és a szolidaritás, ahol a nemzetállami, nacionalista és etnicista politika, amit Orbán Viktor is képvisel, nem segít, sőt kiindulópontja lehet a nézeteltéréseknek, és társadalmi szinten feszültségeket okoz” – írják a kezdeményezők. (hírszerk.) Transindex.ro 2014. szeptember 30.Aláírták a marosvécsi vár átadásáról szóló jegyzőkönyvetKissé feszült hangulatban, nem minden fennakadás nélkül vették birtokba kedden Kemény János örökösei a marosvécsi kastély épületét és udvarát. A kórházotthonnak a kitűzött időpontig ugyanis nem sikerült teljes egészében kiköltözni a létesítményből. A marosvécsi kastély átadásának időpontját kedd délelőtt 11-re tűzték ki. Ekkor kellett volna az örökösök képviselőinek és a kastélyban eddig működő kórházotthon igazgatójának aláírnia az átadásról, átvételről szóló jegyzőkönyvet. A kitűzött időpontban jelen voltak a felek, Pokorny László, a kórházotthon igazgatója, Vécsi Nagy Zoltán és Nagy Kemény Géza, a Kemény János unokák, valamint a család más tagjai. Bár nem volt kifejezetten ellenséges a hangulat, némi feszültség azonban jól kiérezhető volt. Nem sikerült még mindent kiköltöztetni Pokorny László, aki 23 éve az intézmény igazgatója, elmondta: a kastélyépületet még 2006-ban visszaszolgáltatták a Kemény-örökösöknek, most már csak a tényleges átadásnak kellene megtörténnie. Elkészültek a gondozottak számára előirányzott új pavilonok, amelyekről az igazgató úgy nyilatkozott, hogy jobb körülményeket biztosítanak az ápoltak gondozására, mint a kastélybeli szobák. „Az utóbbi két hét folyamán az utolsó százhúsz beteget költöztettük át az új épületekbe, s aki csak egy öttagú család költözködését is látta már, tudja, mivel jár ez...” – mondta el Pokorny. Azt is elmondta, hogy nem sikerült még mindent átköltöztetni, „a hatvan év alatt felhalmozott javakat teljesen kiüríteni még néhány hétbe beletelik”, s ugyancsak költöztetésre vár a kórházotthon levéltára. Ebből ami használható és szükséges átkerül az új épületbe, ami nem, arról jegyzőkönyvet kell készíteni, s utána megsemmisíteni, s ugyancsak jegyzőkönyvezni kell azt a részt is, ami nem használható már, de a jogszabályok szerint meg kell őrizni. „Az én irodám is készen áll a költözésre, én bármelyik pillanatban veszem a kalapomat, és megyek át az új irodába, rajtam nem múlik az átadás. Ha aláírjuk a jegyzőkönyvet, az örökösök átvehetik a kulcsokat” – mondta az igazgató. A vécsi várkastély Marosvécs első írásos említése nyolc évszázadra tekint vissza. II. Endre magyar király 1228-ban elvette Kacsics Simontól annak birtokait, s Dénes tárnokmesternek adta Vécs várát. Tőlük örökölték a Losonczi Bánffyak ősei. 1467-ben Mátyás király a várat egyik Hunyad megyei rokonának, Ongor János udvari vitéznek adta. Tőle került a dúsgazdag Szobi Mihály tulajdonába. 1527-ben Szapolyai János az összes Szobi-birtokot Werbőczynek adományozta, aki állítólag itt írta meg a híres Tripartitumot. II. Rákóczi György 1648 nov. 28-án a vécsi várat öt faluval Kemény Jánosnak (a későbbi fejedelemnek) és utódainak adományozta. Ettől fogva Marosvécs háromszáz évig a Kemény család tulajdona, amíg nem államosították. Ünnepi pillanatra számítottak az örökösök Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a Kemény-unokák egyike így nyilatkozott: „Mi ünnepi pillanatra számítottunk, ezért gyűltünk össze. Kaptunk egy levelet, hogy ma délelőtt 11 órakor átvesszük az épület kulcsait. A kastélyt még nem sikerült kiüríteni, ami számunkra gondot jelent. Mégis, megpróbálunk egy olyan jegyzőkönyvet összeállítani, amely mindkét félnek megfelel. Szeretnénk végre az udvart és az épületet is használni, eddig ugyanis nem tehettük, mert megtiltották nekünk azzal, hogy zavarjuk az ápoltakat.” Kifejezte reményét, hogy előbb-utóbb már csak megoldódik a birtokba vétel, hogy nagyapjuk, báró Kemény János irodalmár és mecénás szelleméhez méltó módon hasznosíthassák a kastélyt. Azt is közölte, hogy már vannak támogatóik egy kulturális központ kialakításához, s több olyan ígéret is van ilyen tekintetben, amelyekre mindenképpen számítani lehet. Ezt követően a két örökös, valamint más családtagok a kastély földszinti részét, pincéit szemrevételezték. Utána rövid ideig konzultáltak jogi képviselőjükkel, majd újból elindultak, hogy az emeleti részeket is megnézzék. A pezsgőzés végül nem maradt el Délután kettőig már annyira közeledtek az álláspontok, hogy elkészült a jegyzőkönyv is az átvételről, amelyet a felek aláírtak, s az örökösök átvették a kulcsokat. A szerződés záradékában feltüntették, hogy az örökösök november 1-ig adnak haladékot a kórházotthonnak a teljes kiköltözésre, egyben vállalják, hogy a család egy tagja állandóan jelen lesz a kastélyban, s figyelemmel kíséri a költözködést. Ezután pezsgőt bontottak, Vécsi Nagy Zoltán, mint rangidős örökös köszönő szavakat mondott, s biztosította a jelenlévőket, hogy a visszakapott kastélyt a köz szolgálatába állítják, híven nagyapjuk szelleméhez. Ezen a kis házi ünnepségen jelen volt a kórházotthon vezetőinek egy része, a jegyzőkönyvet elkészítő megyei önkormányzati tisztviselők is. A kastély homlokzatára, a bejárat fölé kitűzték a Kemény család címerével díszített zászlót. Bakó Zoltán, Székelyhon.ro 2014. szeptember 30.Szakolczay LajosSzékely Csaba: Bányavidék (Írónk helye a glóbuszon) Különleges könyv jelent meg a múlt évben az erdélyi – marosvásárhelyi illetőségű – Székely Csaba tollából. A drámatrilógiának aposztrofált Bányavidék. (A megnevezés egy kissé megtévesztő, mert a kötet valójában három egyfelvonásos színművet tartalmaz.) A három színpadi játék közül – Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz – a Bányavirág futott be bizonyos karriert, hiszen nem csupán Marosvásárhelyt mutatták be (két társulat, egy profi és egy amatőr), hanem a mi Nemzeti Színházunk is. A kritikákból ítélve zajos sikerrel. Mi váltotta ki a nézőkből a tetszést? A hagyományos Erdély-kép, mondjuk így, leporolása. Hogy lássuk az igazi valóságot: a bűn (ital, megrontás, politikai árulás, az egyház megcsúfolása stb.) ott is létezik. A drámai, többnyire poénokra épülő „föltárásnak” nyilván egy új generáció tapsolt. Azok, akik nem voltak megelégedve – lehet, hogy nem is ismerik? – a klasszikusok, egy Tamási Áron, egy Székely János, egy Sütő András, egy Páskándi Géza ósdi Erdély-képével. Amelyekben a kisebbségi-nemzetiségi sors, a történelem, a diktatúra és a hatalom abszurditása játszott szerepet. Amelyeket olyan rendezők vittek színre – elég legyen csak a zseniális Harag György nevét megemlítenem –, akik a román színházból is táplálkozó modern eszközökkel, a jobbak az agresszív látványszínház erejével világossá tették, hogy az ember csak porszem a világmindenségben, de méltósága sosem hagyhatja cserben. Még akkor is a küzdelmes igaz kerül a fókuszba, ha – a valódi megnevezést rejtezve világítva – Az eb olykor emeli lábát (Páskándi). Az erdélyi (romániai magyar) dráma azért tudott az egyetemes magyar irodalomnak és színházművészetnek is sokat mondani, mert nem csupán a szociográfiailag ugyan pontos, de valahol a – nagy egészet tekintve mégiscsak hamis – valóságra, valóságmorzsákra tekintett, hanem megrázó erővel az egészre. A pálinka – mindenki, mindenhol részeg – roncsoló hatását fölülírta az égető szabadsághiány, a kisebbség sok évtizedes vesszőfutása, a túlélés módozatain való töprengés. Aki ismeri Székely János Caligula helytartója című drámáját, vagy nem idegen tőle Sütő András Káin és Ábeljének üzenete – ha összecsombolyodva, kínok kosarában is, de élni –, annak aligha kell magyarázni bármit is a képes beszéd erejéről, s nem utolsósorban a drámaíró felelősségéről. A rendszerváltás óta más időket élünk. Romániában is a hirtelen jött szabadság lett az úr. S felnőtt lassan egy írónemzedék – a Serény múmia és a Nagy kilometrik tagjairól beszélek –, amelynek már nem kell gúzsba kötve táncolnia. Szabad a parkett, és az író olyan táncot mutat be, amilyet akar. Csupán tehetségétől, ízlésvilágától, emberségképétől stb. függ a produkció milyensége, mondanivalója, hatóereje. Hogy Székely Csaba hozzájuk tartozik-e, nem tudhatni. Némelykor az egy kissé fanyar nyelvével az ő kabátjukat viseli, ám azt is szívesen ledobja magáról, hogy ne szorítson. Szabad akar ő lenni, hogy ebben a törvényeket nem vagy alig ismerő szabadságban lubickolhasson. Semmi bajom nem volna vele, ha nagyképűen nem akarná átlépni a dráma klasszikusait – lenne mit tanulnia –, ha tehetségét (?) nem áldozná föl a pénz és egy más (liberális) eszmevilág oltárán. Láthatóan, adják alá a lovat – ilyen még nem volt, végre drámában is kimondja valaki igazul az erdélyi valóságot! –, s ahelyett, hogy visszautasítaná az érdemtelenül a fejére hullott babérokat, szívesen mutatkozik dicsfényben. A minap megjelent Népszabadság-interjú bevezetője nem kevesebbet állít az íróról: „A bányák mélyéről jön, hogy az irodalom egén tündököljön. Ma már a Marosvásárhelyen élő Székely Csabával, a Bánya-trilógia szerzőjével azonosítják az egész erdélyi drámairodalmat.” Kétségkívül ilyen körülrajongásban – hogy mennyire hamis értékszemléletet tükröz, arról most ne beszéljünk – nehéz megállni, pontosabban nehéz józannak maradni. Mert ha az író önelégültségből nincs tisztában saját irományának súlyával – a nagyok többé-kevésbé mindig tisztában voltak –, legalább a szakma figyelmeztesse: megállj, odébb van még a Kánaán. S akkor talán kételkedni fog, s bölcsen másokra hallgatva, pokolba taszított „hősei”, szereplői helyett maga fog pokolra szállni. Mert a felülről való ítélkezés nem sok jót szül. Csak annyit – egy kis körben pillanatnyi sikert –, hogy az íróságban jól érezze magát az ember. Elevickéljen azon a tengeren, amelyen a bóják – egy Shakespeare, egy Csehov, egy Tennessee Williams – egyben világítótornyok is. S ők csak azoknak mutatják – valljuk be, viharokkal telve – az utat, akik nem hunyják be a szemüket. Székely Csaba drámáiban behunyt szemmel ítélkeznék? Szó se róla. Csak keresett, túlpoentírozott mikroszkopikus pontossága rakott szemére hályogot. A fűszálat szálfának képzeli, s ahelyett, hogy a kertről, az erdőről – az emberiség-rengetegről – szólna, megelégszik az extrém helyzetek, a furfangos kitalációk, a trendit meghatározó témák dialógussá fokozásával. Minden hihetetlenre – nem sci-fi íródik! – jön egy még hihetetlenebb, s evvel be is záródik a kör. Csakhogy a konstruált nyelv – a mostani kánon megannyi nagyja szok így beszélni („nem-e rendőr?”, „nem-e amiatt beszélgetnek?” stb.) –, a jópofáskodásnak tűnő, az alak jellemét csupán székelycsabásan megrajzoló trágárság („indítsad be a szaragyú kocsidat, és vegyed be a kipufogóját a szaragyú szádba”; „Feldughatod az újságodat a vigyorgó seggedbe!” – Bányavirág; „A Duna partján szoptátok az anyafarkas faszát!”; „Nekem se járt el a szám a plébános levágott tökéről, te szar!” – Bányavakság; „a kutyák ragacsos faszába bele!”; „S a csupasz, levágott pöcsű emberek az Isten házába valók-e?” – Bányavíz [az utóbbi kettő egy katolikus pap szájából]) inkább feltűnést keltő, a színházba a mocsokért járó réteg kielégülését szolgáló beszédmodor, mint az alakok személyiségét tudatosító jellemfestő szándék. (Mese, mese, meskete) Erdélyt valamennyire, a sok évtizedre visszanyúló erdélyi falukutató mozgalmat és a bányát is (saját szerencse) jól ismerem. S a bányabezárásokkal, elszegényedéssel, munkahelyvesztéssel „tarkított” tragédiákat is. A föld csak ott nem forog, ahol nem forgatják. Márpedig modern korunk az életformaváltással, a kényszerű ide-oda költöztetéssel – akarjuk, nem akarjuk – nagyon is forgatja. A drámaíró erdélyi faluját is – közép-európai sajátosság? – kifordította magából, szenvedésözönt hozva az ott lakókra. Mihály mondja, a Bányavirág megkeseredett orvosa: „Itt mindenki idióta. S mióta bezárták a bányát, azóta még idiótább mindenki. A munkanélküliség a legjobb idiótagyártó találmány.” Van benne igazság. Viszont, hogy ez az igazság hathatósan éljen, furtonfurt módszerrel ki kellett agyalni a valóságot meghamisító, „szociológiailag” abszurd faluképet is. A „vén takony”, vagyis az apa (nincs jelen a színen) haldoklik. Azért van elátkozva – a papír nem bírja el a kiátkozás itteni megannyi formáját –, mert a fekvő beteg két év óta csak parancsolgat felnőtt gyermekeinek, s végül – ez a slusszpoén – az örökséget sem rájuk, hanem az egyházra hagyja. Felesége fölakasztotta magát a macska megdöglése miatt – az orvos táskájából kilopott morfium végzett az állattal –, de ez ebben a környezetben nem újdonság. Mindenki iszik, mindenki fölakasztja magát – a főhős Iván és az egy kissé Csehov-alakra hajazó orvos, Mihály csupán azért él még (különben mindketten élő-halottak), hogy legyen, aki káromkodásözönben „végigmondja” a történetet. Persze nemcsak a rossz emberek nyúlnak a kötél után, hanem – láss csudát! – némely jó is. (A szomszéd például azért tett a nyakára hurkot, hogy felesége nyugodtabban beleszerelmesedhessen a dúvad Ivánba.) Mese, mese, meskete. Szó se róla, a rövid, poénra kihegyezett alpári mondatok peregnek – Spiró György Csirkefejének beszédmódja ehhez viszonyítva szenteltvíz –, s a szituációknak is megvan a drámai élük. (Legjobban a Bányavirágban, a többiben csökkenő, „elkozmásodó” mértékben.) Csak a kitaláció – agyament konstrukció – ezer formáját tudnám feledni. Persze, ha ez nincs, nincsen új Erdély-kép. Márpedig enélkül, legalábbis egy bizonyos közegben, a siker sincs biztosítva. A drámaíró mindezt figyelembe véve kétségkívül éles szemmel dolgozik. A Bányavirág túlontúl meghökkentő meséjére a Bányavakság rátesz még egy lapáttal (hogy maradjunk „szakmaközelben”, szívlapáttal). A falu polgármesteri címéért versengő két alak, Ince és szomszédja, Izsák ütközik meg egymással. Szapulják, fojtogatják egymást. Az előbbi, akiről később ki fog derülni, hogy igencsak lopott, méghozzá egy erdőnyi fát, egy házhoz hívott rendőr (a román Florin) segítségével akarja ellenlábasát maga alá gyűrni. De Izsák sem akárki, a Turul Zászlóalj Harcosainak tagja. Két százkilós tisztet azért vert agyon a katonaságnál, mert azok „szólni mertek neki, hogy ne rovásírással töltsön ki egy űrlapot”. Egy normális olvasó itt abbahagyja a történetet, és kimegy a levegőre sétálni. De akkor sok mindenről le fog maradni. Például arról, hogy Izsák végső soron otthagyta a Turul Zászlóalj Harcosait, „mert őszerinte túl liberálisok voltak”. Persze a beszédmódját nem hagyta el: „Erőt, békét, magyar igazságot! A szarrágó barom kurva seggfej bátyád merre van?” A fiatalok természetesen ebből a faluból is mind elmentek (egy községben vagy háromban dúl az élet?, ennyi ökörség ritkán sűrűsödik össze egy helyen). S „aki még nem ment el, az felakasztotta magát”. Minthogy Ince egy „szőrös oláht” is házhoz hívott (Florinnak neveztetik), hogy saját „igazát” megcövekelje – és természetesen, hogy a másikat besározza –, bepillantást nyerhetünk a román–magyar együttélés (mocskolódás!) papírízűen kihegyezett titkaiba is. Izsák, ahogy illik, magáévá teszi ellenfele lányát (aki az egyetemi tanulmányait abbahagyta, s „három kurva éve” egy hipermarketben takarít), s olykor-olykor valódi fogát is kivillantja (Florin megjelenését értelmezve): „És idejönnek beleverni szőrös orrukat a mi dolgunkba. Nem lesz itten soha magyar autonómia, ha mindenféle szőrös kérdésekkel jöhetnek ide kedvük szerint mindenféle oláhk!” Sok mindent görget a történet. Az egyetemi professzorokat Kolozsvárt, hogy meg ne bukjon a tanuló, természetesen le kell fizetni. A bozgorságról is szó van, a „Kossuth Lajos azt üzentét” is eléneklik (Florin: „Mondd meg nekem, miért kell várni még egyszer üzenjen az a Kossuth Lajos?”), s a kis bűn (az egyetemista lány tízévesen csupán azért nyerte meg a templomi szavalóversenyt, mert megengedte, hogy a pap belenyúljon a bugyijába) és a nagy bűn is terítékre kerül (ez utóbbi: a lopós polgármesterjelölt húga felelős a férje haláláért). Érdekes, hogy Izsák a rendőrt eltünteti? Semmiség. A fontos az, hogy „Izabella érettségi képe helyett egy Nagy-Magyarország-térkép lóg a falon”. Hihetetlennél hihetetlenebb történetek, „politikai marcipánnal” nyakon öntve, az ember azt sem tudja, hogy a kitalált erdélyi falu sarát vakarja-e le a cipőjéről, vagy áldozzon – azt hívén, minden író erkölcscsősz – a marionettfigurák meseien sokszínű kalandjának. De mindez még semmi a nagy trouvaillehoz, a Bányavíz (nyugodtan mondjuk így) aljas mesketéjéhez viszonyítva. A katolikus pap, Ignác háza maga a fertő. (Itt is megtudhatjuk: a fél falu öngyilkos lett, a másik fele pedig beköltözött a városba. Az a pár ottmaradt annyira szerencsétlen, hogy még kötélre sem tellett nekik, hogy fölakaszthassák magukat.) A pap iszik, mocskos szájú, a huszonhat éve a szemetesvödörben talált, jobb sorsra érdemes gyermek nemi vágyainak kielégítője lett. (A fiú álló pöcsű meg pöcs nélküli alakokat formázó kis szobrokat farag, hogy az oltárra helyezhesse őket; sanyarú sorsáról „tenger”-versben regél.) Ignác pap a tanítót és tizenhat éves lányát befogadta a paplakba, mert a házuk leégett. Bonyodalom bonyodalomra, a pap a tűzvészt kihasználva lopott, a fiatalok a szerelmi gőzben egymást szapulva egymásnak esnek: „Az a tetves, geci református?”; „Rendes katolikus gyermeked lesz, a kurva életbe!” stb. (Istenem, sok száz évvel ezelőtt Tordán valóban kinyilvánították-e a vallások testvériségét?) Hogy nagyobb legyen a zűr, mindenki alatt meginogott a talaj. Ignác atya a pulpituson (házi oltáron?) a Kisded születését ünneplő szentbeszédét gyakorolván nevelt fiát orális szexre kényszerítette. Rab a rabot? Borzalom. Mindez, nesze neked modern erdélyi falukép!, az írói utasításból tudható meg. („Ignác kifújja magát. Kijön a pulpitus mögül, felhúzza a sliccét, fogja a kabátját, és kimegy. Márton előmászik a pulpitus alól, megtörli a száját. Arcán ütésnyom, szemöldökén ragtapasz.”) Mondanom sem kell, a pap viselt dolgait a püspök majd el fogja simítani. Itt a vége, fuss el véle! Csak az olvasónak nem nagyon van kedve futni. Dühöngeni? Arra sincs indíttatásom. Ha van felvevőpiac ilyen színművekre, tessék, szabad a gazda! Mindenki élvezze úgy, ahogyan akarja. Pár szót azért valaminő dramaturgiáról is illenék szót ejteni. Például Csehov csendjeinek a sokféleségéről: az azonnali csendről, a késleltetett csendről, az irgalom és megbocsátás csendjéről stb. Mindazon „csendekről”, amelyek meghatározzák a szereplők tartását, a figurák beszédmódját is. Ha az összes szereplő ugyanazzal a nyelvhasználattal él – ugyanolyan modorban beszél –, valami hibádzik a jellemfestő szándékban. Székely Csaba gyors pörgése nem modern színházi habitus, hanem egy mértéket nem ismerő író – nehogy avantgárdnak gondoljuk, attól messze van – akaratlan önleleplezése. Fiatal tollforgatónk a föntebb említett klasszikusoktól, Tamásitól, Páskánditól, Sütőtől és Székely Jánostól fényévekre van. S „bányabarangolása” az igazi kortárs erdélyi drámához viszonyítva is – elég legyen Visky András műveit említenem – csupán másodlagos, harmadlagos jelenség. (Magvető, 2013) Kortárs 2014. szeptember 14.ROMÁNIÁT IS ELLEPI A MIGRÁNSÁRADATELRENDELTÉK A KOCKÁZATOS HATÁRSZAKASZOK VÉDELMÉT Minden eddiginél nagyobb „fogást” hajtott végre a román határrendészet: szerda hajnalban egy viharba került, több mint 150 embert szállító halászhajót vontatott be a Fekete-tengerről a Constanta közelében lévő Midia kikötőjébe. Egyre sűrűbben érkeznek ázsiai bevándorlókat szállító kisebb-nagyobb hajók Törökország irányából a román felségvizekre, legutóbb szeptember 9-én egy csaknem száz illegális bevándorlót szállító hajót füleltek le a hatóságok. A 96 iraki és iráni migráns ügyében épp csak megkezdték a 30 napos őrizetbe vétellel és a kiutasítással kapcsolatos eljárást, az otopeni és aradi befogadóközpontban való elhelyezésüket, máris itt a következő nagyobb léptékű ügy. A határvédelem fekete-tengeri összevont megfigyelőrendszere már kedden este észlelte a Midiától 32 tengeri mérföldnyire lévő hajót, amelynek fedélzetén egy helikopteres járőr nagyon sok ember tartózkodását valószínűsítette. A parti őrség két hajója el is indult a gyanús jármű felé, annál is inkább, mert a viharos tengeren szemmel láthatóan irányítás nélkül maradt halászhajó vészjelzéseket adott le. A hajót hajnalban sikerült bevontatnia Midiába egy olajkutató platformhoz tartozó civil hajónak. Fedélzetén 157 ember, köztük 56 gyermek zsúfolódott össze, valamennyien iráni, illetve iraki állampolgárnak mondták magukat, de egyiküknél sem volt személyazonosságot bizonyító igazolvány. A tengeri kísérletek mellett egyre nő az illegális vasúti határátlépéssel próbálkozók száma is. Vasárnap Temesváron szállítottak le a rendőrök egy 30 fős csoportot egy vonatról, majd 15 olyan személyt, akiket Magyarországról fordítottak vissza a határrendészeti erők. A bánsági nagyváros botanikus kertjében amúgy máris kisebb menekülttábor alakult ki, a helyzetet egyre aggasztóbbnak tartja a lakosság és a város elöljárósága egyaránt. Az év első hat hónapjában a román határrendészek 2474 határsértőt tartóztattak fel, 1437-en illegálisan érkeztek Romániába, 1037-en pedig törvénytelen módon próbálták elhagyni az országot. Bár Románia még mindig nem szembesül olyan nagyságrendű migrációs nyomással, mint más uniós országok, a határrendészet fokozott figyelmet szentel a jelenségnek. A kockázatosnak ítélt határszakaszok védelmét más térségekből érkezett határrendészekkel erősítették meg, csendőri és rendőri alakulatokat is bevontak a járőrözésbe. A kerítésépítés még nem szerepel a napirenden. Csinta Samu (Sepsiszentgyörgy) / Magyar Idők (Budapest) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
